JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LVII. KÖTET

SZÉP MIKHÁL

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

SZÉP MIKHÁL

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1896

ELSŐ FEJEZET.

(Mellnec foltaann leiratic, mill bewlchen ees tzeeleraaniosann newelee wala naghitizteletev vr vrvnc az ew aarwa haiadon leaniaat, az zeep Mikhalt.)

Nagytiszteletű és tudós Frölich Dávid uram hirét messze föld ismeré azon időkben, tudniillik ezerhatszáz ötven táján, a mikor Magyarországon egész Érsekújvárig és Egerig a török szultán, innen Nagyváradig és a Szepességig a római császár, Váradtól a székely földig pedig Rákóczy György erdélyi fejedelem uralkodott; – folyvást hadakozván, hol ketten egy ellen, hol mind a három egymás ellen: a mi igen szép világ volt.

A Szepességen azonban a szomorú idők alatt is a tudományok folyvást virágzottak, s az ottani lycaeumokba nem csak Magyarországról, de még a lengyel földről, sőt Sileziából is vándoroltak a tanulni vágyó ifjak: minthogy ott nagyon olcsó volt az élet.

Az nem volt nagy baj, hogy még a szepesi tizenhat városból is tizenhárom a lengyel koronának volt zálogba adva; azért azok Magyarországhoz számíttattak s a lengyel kegyelmes úr volt, megengedte nekik, hogy maguk válaszszanak maguknak szepesi grófot, a kinek mindnyájan engedelmeskedjenek; a minthogy akkor, a midőn ezek történtek, épen egy csizmadia mester volt a «szepesi gróf». Kézsmárk, Lőcse és Igló azonban nem voltak elzálogosítva.

A kézsmárki lycaeumnak nagytiszteletű és tudós Frölich Dávid volt a főfő büszkesége, mint a mathematica és csillagászat professora, a kiből minden kitelt, a mit csak embertől kivánni lehet. A nagy mathematikus ki tudta számítani a nap- és holdfogyatkozásokat; valamint ha a városi hirhedett toronyórának valami hibája lett, az óraművet szét tudta szedni és újra összerakni; az időjárást meg tudta határozni egy egész esztendőre; rendén elbánt az aureus calculussal, sőt a horoscop és cisio felállításához is értett; az aspectusokból tudott magyarázni, a hónapok feladatait könyvnélkül tudta, ismerte az arcanumokat és a füvek virtusait, az antipathiákat és sympathiákat, sőt amuletumok készítésében is tudós volt. A mellett nem csak tanár, de felavatott pap is volt, s mind a két kathedrát be tudta tölteni.

A legnehezebb tudománya azonban még csak most következik.

Volt egy szép egyetlen leánya, a kit anya nélkül nevelt föl. A mi bizony nagy hivatal egy férfinak!

Felesége azon a napon halt meg, a melyen a leánya született s az özvegyen maradt tanár azt a feladatot tűzte maga elé, hogy ő ezt a gyermeket fölneveli minden asszonyi segítség nélkül.

Hogy dajkálta, hogy pótolta nála mesterséges találmányokkal az anyatejet? már az is csupa csoda volt; de ezt mind felülmulta az a mély tudománynyal kiszámított rendszer, melyet leányánál kicsiny gyermek korától fogva alkalmazott, hogy őt anyai felügyelet nélkül még is jámbor hajadonná tudja felnevelni. Mert sem újra megnősülni nem akart, sem asszony-cselédre nem bizta leányát, sem nőrokont nem volt hajlandó a házához fogadni.

Már a keresztelésnél inaugurálta e bölcs rendszert. Leányának Mikhál keresztnevet adott. Ezt első hallásra minden ember férfinévnek fogadja el s nem keres mögötte leányt; ezer közül egy tudja tán, hogy ez mégis nőnév; hogy így hítták Szent Dávidnak egy feleségét; azt a bizonyost, a ki elnevette magát, mikor a nagy királyt tánczolni látta az utczán, térdig felemelt kantussal. Tehát azért kereszteltette Mikhálnak a leányát, mert a goromba hangzású névbe nem kap olyan könnyen bele a gonosz.

Azután kicsiny korától kezdve ő maga tanította a leányát minden jóra. Az soha iskolába nem járt; az abéczétől a katechizmusig mindent otthon tanult. Később, hogy a leányka elméje erősödött, megtanítá őt nem csak a latin és görög nyelvekre, de mindazon tudományokra, a mik az életben szükségesek és használatosak.

Ilyenek:

A tabelláris kimutatások a felől, hogy egy jó gazdasszonynak egy hónapra 1, 2, 4, 8 stb. személyre hány részecske lisztet, vajat, húst, borsót, darát, sót kell kiszolgáltatni, hogy a háznép se a koplalás, se a gyomortúlterhelés miatt ne szenvedjen. (NB: a sót jól el kell zárni, hogy az egér hozzá ne férjen, mert ha az egér sót eszik, attól nagyon elszaporodik.)

Továbbá: mivel kell etetni a háziállatokat? – Mennyi lisztet és mennyi korpát kell kapni a molnártól a beküldött búzából? Hogyan kell kovászt tenni, bedagasztani, kenyeret sütni? – Miért kell a lisztes ládának észak felé fordítva lenni? S a kenyérsütés ott az északi hegyek közt nem volt olyan tréfadolog azon időkben, mert a rozsliszt nagy ritkaság volt s minden más elképzelhetlenből készült a kenyér. Csinálták azt tönköly lisztből, pohánkából, csicseri borsólisztből. Galenus mindenekfelett ajánlja a babliszt kenyeret. Dioscorides azonban vereshagymát kiván belesüttetni. Inség idején pedig, mikor gabona nem terem, meg kelle tanulni, hogy lehet kenyeret készíteni szárított vaczkorból, birsalmából, galagonyából, héjastól megőrölt cseresznyéből, aszalt bodzából, fagyökerekből és gombákból, a mi jó a szegény embernek; vagy pedig mézkenyeret, borkenyeret, olajkenyeret, a mi uraknak és papoknak való; azután húskenyeret, a mit Plinius dicsérve emleget, és sajtkenyeret, a mi Zoroasternek volt kedvencz tápláléka. Azután hogyan kell a gyümölcsöket épen eltartani, a befőtteket kékre, zöldre, veresre, sárgára, megfesteni ártalmas hatás nélkül.

Azután: hogyan kell jó sert főzni? a mit a késmárki nők házilag szoktak gyártani. A házi gazdáknak kinek-kinek a saját felesége, leánya készíté a serét: nem itták azt a korcsmából.

Azt is meg kellett tanulni a jó gazdasszonynak, hogy minő gyógyszereket tartson készen a háznál; mesterségesen összeállított liktáriumokat százféle csodaerejű füvekből, a mi nem volt ám olyan könnyű mesterség, mint a mostani doktoroké, a kik a hidegleléshez megrendelnek tizenkét adag chinaport s azzal elvetik a gondját. A XVII-dik századbeli háziasszony liktáriumához kellett galgant, dictamnus, angyélika, gencziána, pimpinella, tormentilla, börvénygyökér, gyömbér, sárga és veres szantálfaforgács, czitromhéj, arméniai márga, terra sigillata, szerecsendió, fahéj, szegfűszeg, sáfrány, calmus, égetett szarvasszarv, kámfor, thériák és nádméz! Hanem az aztán használt is minden baj ellen! A kinek pedig igazán nagy baja volt, annak semmi sem használt meg bizonyosabban, mint az a csalhatatlan liktarium, a mit Galenus specificumának neveztek s a mihez vettek praeparált igaz gyöngyöt, praeparált veres klárist, praeparált smaragdot; azután cubeba balzsamot, paradicsomfát, szerecsendióvirágot, aranyfüstöt, pézsmát, bezoárt, manus Christit, diagrydát, testszinű rózsaleveleket, fahéjfaolajat és alkermes lekvárt. – Tudomány kellett ahhoz a hajdani háziasszonynak!

A mai világbeli ismeretes alfabeten kívül még volt harminczkét betűjegy, a miknek értelmét a jó háziasszonynak ismerni kellett, hogy a szereket megtudja rendelni, egy tojásdad kör, áthúzva vonallal jelentette azt, hogy «só»; egy négyszög, alul egy kereszttel, azt, hogy «borkő»; egy patkó azt, hogy «borszesz»; egy kör négy szarvval azt, hogy «olaj»; egy dült négyszög azt, hogy «szappan»; egy háromszög azt, hogy «kútvíz»; két háromszög hegyével összeállítva azt, hogy «lepárolt víz»; egy korona meg egy csillag volt a «regulus stellatus». Ennek a tudása nélkül egy asszony nem lehetett tökéletes.

Hát még a sok mindenféle aqua vitae készítés. Ezt most nem is tudják, hogy micsoda. Pedig ennek a következő virtusai voltak: hogy először is a vért meleggé és folyóvá teszi, azután a mérget a szívről eltávolítja; végre a nedves és hideg matériákat felszárítja, azonkívül az emlékezetet megerősíti. Hát a drága jó balzsamok, a mikkel a szenvedőnek az orra nyilásait kellett bekenni, meg a mindenféle olajok, a miknek a királynéja a «victriol» (nem vitriol!!), melyet «iható aranynak» neveztek ősanyáink; végre a mindenféle vizek, eczetek, savak, ellenmérgek, flastromok és füstölők, a mik nélkül rendes asszonynak a háza nem szűkölködhetett soha, mert ő volt a családnak természetes orvosa és ápolója.

S a konyhaművészet semmivel sem volt kevésbé bonyolódott, mint a patikai. Őseink gyomra igen szövevényesen összerakott ételekhez volt szoktatva. Tudomány volt az egy asszonyra nézve: nehezebb a metaphysicánál.

Azonkívül ő rá nézett az egész kertészet, a mi ismét nem volt olyan együgyü tudomány, mint most.

Ősanyáink, mint kertésznők, sok mindenfélét tudtak, a mi már azóta feledékenységbe ment régen. Hogy a fáról le ne hulljon a gyümölcs, a gyökerébe lyukat furtak s abba galagonya csapot vertek; hogy a cseresznye korán érjék, a tövére oltatlan meszet raktak; a ki azt akarta, hogy piros almái teremjenek, az ójtó galyat jól beáztatta csukavérbe; s ha Tarestinus tanácsát követte, veres eperfába ójtott körtét s annak a husa aztán piros lett; ha azt akarta, hogy a gyümölcse zamatos legyen, a fa oldalába lyukat furt s aromaticus olajakat töltött bele. Ősanyáink kitalálták, hogyan kell a körtefát szőlőtermésre kényszeríteni; emberfej alakú czitromokat termelni; betüket mutató fügéket produkálni, a miknek mandula magja van belül; tudták a módját, hogyan kell a diót héj nélkül papirba takarva elültetni s akkor héj nélküli diót fog teremni; a naspolyát rózsafába ójtani, a mikor az édes és szagos gyümölcscsel ajándékoz meg; ha pedig azt akarták, hogy a keserű mandula édeset hozzon, Theophrastus utasítása szerint vas szegeket vertek a gyökerébe; – megtudták becsülni a holdat, mint a kerti növények tenyészetének vagy előre, vagy hátramozdítóját; – még a jámbor becsületes burgonya számára is százféle utasítással szolgáltak, nevezvén azt a, csak nem rég Amerikából behozott gumót «adenes caradensesnek» meg «tartufli»-nak, a mit cserépben, melegágyban neveltek, üvegben, mázos fazékban elraktak olaj közé téve; a minek az angolok szerelemrehevítő erőt tulajdonítottak, a francziák szárazbetegséget gyógyítottak vele; a burgundiak ellenben eltiltották, mint a bélpoklosság előmozdítóját. Ismerték és mívelték seregeit az olyan kerti növényeknek, a mikről az utókor még csak beszélni sem hall többé. Minden ételük tele volt válogatott fűszernövényekkel. S a végtelen nagy számú gyógyfüvekkel és festőnövényekkel egész vásárt üztek; a sáfrány a szepesi piaczokon mázsaszámra került eladásra s elhordták Törökországig: a jó szepesi gazdasszonynak kincsbánya volt a kertje.

Hát még azután a virágos kert dolga! Ebben az időben volt egész világszerte az a nagy tulipán-szédelgés, a mi a jelenkor alapítási szédelgésben találja csak párját. A virágkertésznek diákul és francziául kellett érteni, hogy megértse a becsét a «gagner un oeilles,» a «hazard» a «paragonner» rendkívüli szerencséjének; a mi annyit jelent, mint egy új válfaj virág előállítása, vagy petytyegetett tulipánok és rózsák előteremtése egész franczia terminologiát kellett a fejében tartania, ha megakart élni. A hozzáértő kertésznőnek tudnia kellett, hogy micsoda virágfajok vetendők és ültetendők , , aztán , , , csillagképletei alatt? miknek árt a , , ? s mily ritka növények azok, melyek a , és a , csillagzatokat kedvelik. A mi végett a kalendáriumot szüntelen a kezükben kellett tartani.

Hja bizony azt mind nem adták ingyen! Ennek a tudománynak saját irodalma volt, élén a hirhedett Tabernaemontanus műkertészszel és tudóssal, a ki egy millió forint ára tulipánnak és szegfünek volt ura s hajókat járatott Európa, Amerika és China között növények szállítása végett. – Európa legkitünőbb litteratorai nem szégyenlettek a virágokkal foglalkozni, épen úgy, mint a mostaniak a politikával s Verulami Baco, a nagy philosoph s Anglia államkanczellárja, a helyett, hogy a bomlott keleti kérdésen törte volna a fejét (a mire ugyan akkor sokkal jobb alkalom lett volna, mint most,) abban harczolt Sturmius és Wormius német tudósok szövetsége mellett, hogy diadalmasan bebizonyítsa Bauhinus franczia ellenében, hogy a scythiai Borametz-fa csakugyan létezik, melyet Scaliger fedezett fel, s melynek az a tulajdonsága, hogy a lehajló ágain levő virágoknak szájuk van s azokkal a Borametz a körüle termő füvet lelegeli: sőt ennek van egy testvére, a mely meg épen a virágaira repülő legyeket eszi meg.

Az ilyen dolgokat aztán üdvösségesebb dolog volt olvasni a fiatal hajadonoknak, mint az újabb időkbeli mendemondákat és hivalkodásokat.

S ha pedig szerelemről, vagy ellenszenvről kellett nekik valamit megtudni: ezen bölcs iratokból bőségesen megtudhatták, hogy a fügefa és a ruta szeretik egymást, azért szokás rutát ültetni a fügefa mellé, a mi viszont a békákat, a füge ellenségét elkergeti; a spárga szereti a nádat; a rozmaring a zsályát, ezért, a ki rozmaringot akar ültetni, annak elébb zsályával kell megdörzsölni a kezét, hogy rászája megéledjen; a narancs szereti a cyprust; a szőlő a cseresnyefát; a liliom szeret a rózsa mellett, de a foghagyma mellett is, a mi az ő dolga; ellenben vannak növények, a mik egymást gyűlölik, ki nem állhatják: ha a nemes anthorát a vad napellus közelébe ültetik, minden ápolás daczára elszárad, elfonynyad; a cicuta és az angelica elpusztítja egymást; a szőlő ellensége a káposztának; a mi annyira megy, hogy ha egy ember bortól megszédült, ha káposztát eszik rá, kijózanul tőle, ha pedig a fazékban fövő káposztára bort locsintanak, a káposzta soha se fő meg puhára. (Sokkal üdvösségesebb volt ilyen szerelmes történeteket olvasni az ártatlan hajadonoknak, hogysem mint olyanokat, melyek férfiak és nők között történnek, a miket ha igazán megtörténtek is, jobb elhallgatni, mint kipublikálni; mert vagy megborzad tőlük a szemérmes olvasó, vagy pedig ellenben kedve támad neki azokhoz hasonlót cselekedni.)

A szép Mikhál pedig mind ezen tudományokat nem csak erős észbeli tehetséggel, de valódi kedvvel is tanulta; ebben talált gyönyörűséget, hivatást és hasznot. Könyvei, gazdasága, virágai mulattatták s jövedelmet hoztak, a mi nem megvetendő: ha meggondoljuk, hogy azon időkben egy lúdnak az ára volt egy dénár, egy tinóé három magyar forint, egy paragone-tulipán hagymáért pedig senki sem sajnált tíz koronás tallért. És a mi a legnagyobb haszon volt: a virágok és könyvek elvonták a leányt a világi hivalkodástól. S ebben feküdt a nagytiszteletű úr rendszerének alapja.

Mikor el kellett távoznia hazulról leczkékre: elővette a grammatikát, a lexicont, meg a foliánsokat; feladott belőlük Mikhálnak könyvnélkül megtanulásra annyit, a mennyi elég volt arra, hogy azt az időt teljesen lefoglalja, a mit a professornak a lycaeumban kellett tölteni s azzal bezárta a ház ajtaját s zsebébe tette a kulcsot. Mikor aztán hazajött, akkor kikérdezte a feladott leczkét pontosan. S ez csalhatatlan ellenőr. Cseléd, gouvernante megcsalhatja a kérdezősködőt, de a folians nem csalja meg. Az rávall a leányra, hogy ott volt-e a szeme a könyvben az egész idő alatt, vagy másutt kalandozott?

Ennélfogva a szép Mikhál rengeteg sok tudományt összegyűjtött.

A házból csak ünnepnapokon szokott kijárni és csupán a templomba, rendesen atyja oldalánál. Olyankor kávébarna ruhát viselt, állig érő gallérral, a ruha ujjai egész a körmehegyéig értek, ővén nem volt semmi boglár, mint a hogy más leányok fel szokták azt cziczomázni. A pártája is egészen fekete volt, s arra hosszú fátyol volt terítve, mely elől egész arczát körülfogta, hátul pedig termetét annyira betakarta, hogy a hosszan leeresztett két hajfonatból még annyi se lássék ki, valjon szőke-e az, vagy gesztenyeszínű? A szemeinek sem volt szabad elárulni, valjon kékek-e vagy feketék? Hanem éneklés alatt szépen a zsoltárba nézve, a lesütött szempillák alá kelle rejtőzni azoknak, prédikáczió alatt pedig a lelkészre szegezve maradni, a mikor férfi a szeme közé nem nézhetett; úgy levén bölcsen elintézve, hogy a férfiak is külön padosztályban üljenek, a nők is külön; még pedig a férfiak a nők háta mögött. A diákok pedig olyan magasan ültek a chorusban, hogy annak a szélétől épen sehova se láthattak, mint csupán a zsoltárt jelező táblára.

Lakodalomba, torba, mulatságba soha sem hordta a nagytiszteletű úr a szép Mikhált. A canonok tiltják a pap leányának a tánczot. De más leányokkal sem engedte barátkozni, mint a kik csak haszontalanságokat fecsegnek.

A háza is ahhoz való volt, hogy minden csábítási alkalmat elzárjon jó eleve. Mikhál szobájának ablakai mind az udvarra nyiltak, azt pedig két oldalról elzárta a szomszédok tűzfala; a negyedik oldalon nyitva volt az udvar a kert felé, de azt meg magas kőfal zárta el a világtól és az is szegekkel volt kiprémezve, s a fal és szegsor még nem volt elég: túl rajta a nagy piacztól, hol a diákok lapdázni szoktak, egy nagy pocséta árka választá el, melyről a kézsmárkiak azt állították, hogy ők abban pisztrángot termesztenek, de inkább hihető, hogy házaik természetes védelmére hagyták azt ott a város közepén s csak felhőszakadások alkalmával töltötte meg azt a patak pisztránggal, a mit a halastavakból lesodort. Ilyenformán a szép Mikhál szive egy oly megerősített várnak volt tekinthető, melyet se fortélylyal, se erőhatalommal bevenni ellenségnek nem lehet.

Ellenségnek tekintetett pedig minden férfinemen levő halandó, a ki nem épen a nagytiszteletű úrnak különösen kiválasztott kedvencze volt.

MÁSODIK FEJEZET.

(Elewadatic mikippen ronghaalaa vala megh az saarkan naghitizteletev vr vrvncnac minden bewlch practicait?)

Volt igen is egy kiválasztott kedvencze nagytiszteletű Frölich Dávid professor úrnak, s a ki e kitüntetésre egészen érdemesnek is nevezhető.

Az ifjút Kaczenreiter Henriknek nevezték. A mi elég furcsa név. De azért miatta nem sok csufondároskodást kellett kiállani az azt viselő ifjúnak, mert hatalmas erős termete respectusban tartá a condiscipulusokat s a birkózás nemes vetélkedése soha sem volt iskoláinkban tiltva, sőt azt már Aristoteles is ajánlotta; s ebben nem is mérkőzhetett Kaczenreiterrel senki, csak épen egy Kassáról feljött kálvinista magyar fiu, Kalondai Bálint; az még be tudta törni a derekát s egyedül birt megküzdeni vele, a mit nagyon szép volt elnézni, mikor együtt birkóztak a gyepen, összekapaszkodva s egymás vállára téve az állaikat. Kaczenreiternek erősen szőke hosszú haja volt és serdülő vereses szakálla, Kalondainak pedig szénfekete haja, két oldalt csimbókokba bogozva, és hegyesen kipödrött huszáros bajusza.

Hanem sajnos, hogy csak a testi birkózásnál birta a magyar legény letörni a szepesi fiút: a szellemi mérkőzésnél egészen elmaradt mögötte. Itt Kaczenreiter vetélytárs nélkül élt; első eminens volt mindig és mindenféle tudományból, míg Kalondai Bálint csak úgy a sereghajtók között kullogott.

Ex moribus is nagy volt a két diák között a különbség. Kalondai Bálint nem utálta a bort és muzsikát; olyan emberekkel, mint a siléziai Simplicissimus, tartott barátságot, mely nevezett quidam földönfutó csavargó mestersége mellett «tárogató»-fuvással bolondította a világot; míg Kaczenreiter példánya volt a jóerkölcsű ifjaknak. Tíz éve, hogy idekerült Kézsmárkra, mint szegény tanuló fiu, azóta folyvást tisztességesen élt abból, a mit gyerekészszel tud valaki maga élelmére keresni. Maga a papi pályára készült, tehát theologiát tanult; de a mellett nagytiszteletű Frölich Dávid úr házánál mint «physicus inas» szolgált a physicum museumában; ezért szerette őt is nagyon a professor úr s már messziről őt szánta a szép Mikhál számára élettársul.

Kalondai Bálintnak az igaz, hogy nem is volt szüksége erre a nagy tudákosságra. Neki gazdag özvegyasszony anyja volt Kassán, a kitől majd, ha felserdül, át fogja venni az ősi üzletet. Csupán azért küldték fel Kézsmárkra a lycæumba, hogy mégis ragadjon rá annyi, hogy ha majd egyszer meg találják választani Kassán főbirónak, legalább annyit tudjon diákul, a mennyit boldogult édes atyja tudott, a ki szintén viselte azt a díszes hivatalt s a ki a deliquensre ki tudta mondani a «capite plectetur»-t, vagy a «hárum páltzárum» kegyelmes itéletét s aztán tudott correspondálni a császári generálisokkal, mind kalamárisból, mind ágyúból. Ágyúból jobban, mint kalamárisból. Bálintnak tehát elég volt az, a mit ő magának tanult.

De a Henriknek bizony nappallá kellett tennie az éjszakát, hogy dicséretesen megállhassa azt az exament, mely megelőzte pappá felszenteltetését, a mi nagy celebritással végbe is ment, s Henrik ott is első és kitünő maradt. Meg is kapta mindjárt a nagy-létai ekklezsiát, a mi épen üresedésbe jött, természetesen azon üdvösen bevett föltétellel, hogy a néhai lelkész özvegynek engedett kegy-év alatt a fizetésre és a parochia teljes használatára nem tart számot.

Ez ünnepélyes napon nagytiszteletű Frölich Dávid úr az új lelkészt meghivta magához ebédre, melyre ugyanekkor a superintendens és az esperesek is hivatalosak voltak.

Ebéd végeztével a szép Mikhálnak is szabad volt az asztalnál megjelenni; egyrészt azért, hogy a mai felséges lakomáért, melyet ő készített, a superintendens úr dicsérete által a konyhatűztől pirosló arcza még pirosabbá tétessék, másrészt pedig, hogy ő is poharat koczczintson az ifjú lelkészszel, megnedvesítvén ajkait annyi borfélével, a mennyit egy szemérmes hajadon úrvacsorája alkalmával szokott szürcsölni.

Mikor aztán a vendégek eltávozának, s a szép Mikhál a szolgálókkal elszedeté az asztalt, nagy gonddal elrakván a szekrénybe a sávolyos abroszokat és kendőket, az ősi czintányérokat és mázos cseréptálakat pedig felrakván rendben a tálasra, a professor úr a végzett munka után odabenn marasztá leánykáját.

Jó kedve volt a tudós úrnak: a szívderítő válogatott italoktól is, a vidám társalgástól is; meg még valami mástól is.

Pipára gyújtott és füstölt. Pedig még a reverendát sem vetette le, s azon nem szabad megérzeni a dohányfüstnek.

– Mikhál leányom, mondá ravasz komolyságot tettetve, még mai nap nem is végeztük a pensumunkat. Pedig «nulla dies sine linea!» Mit tesz az?

– Nap ne muljon vonal nélkül, felelt rá Mikhál.

– Vedd elő tehát exercitiumos könyvedet.

A leány engedelmeskedett szótlanul. A konyhában el volt végezve minden feladat: következett a tudomány. Leült és kezébe vette a tollat, a mit akkor kalamusnak neveztek.

– Hosszú ebéd után üdvös az elmélkedés, mondá a füstfellegen keresztül a tudós úr. Nem jó volna, ha mindennap így volna: «qui amat vitam longam, amet mensam brevem». Irjad le könyvedbe és fordítsd le.

Mikhál irt és fordított extemplo.

– «Ki szereti a hosszú éltet, szeresse a rövid asztalt.»

– Hát az olasz mit mond: «La cucina piccola fa la casa grande; La tavola é un ladrone segreto». Irjad le és mondjad, mi az?

A leány tollba mondta magának:

– «Kicsiny konyha teszi a házat nagygyá. Az étasztal a titkos tolvaj.»

– Petrus Nonus mondá ezt Fagiola Hugotiusnak, midőn az egy ebéd miatt elvesztett két várost. Hát még az a sok ivás! irjad le: «plures interierunt vinolentia, quam violentia». Hogy mondanád ezt magyarul?

– «Többet megölt a borivás, mint a bajvivás.»

– Megjárja. – Azonban rendkívüli napokon rendkívüli excessusok is előkerülnek, s a mai nap az volt. Egy lelkész lőn felszentelve – s egy leányzó lőn megkérve.

A szép Mikhál arczáról egyszerre eltünt a pirosság.

A tudós úr nagy füstöt támasztott maga körül s a füstfellegből bölcs mondatokat olvasott elő.

– Mit mond Dubravius? «Si qua voles apte nubere: nube pari.» «Nősülnöd, ha kivánsz, vedd a magadhoz illőt.» – Ambrosius pedig azt kérdezve, hogy mit keressünk a házastársnál? ekként felel: «Amorem, Morem, Rem.» – «Szeretetet, erkölcsöt, dolgot.»

Szép mondás! de a lány csak nem jegyezte azt fel a gyakorlatok aranykönyvébe.

– Ime a kérőnél megvan mind a három. Van szerelme, van jó erkölcse és van dolga. Nincs nagy dicsősége, csak lelkipásztor; miként én is csak az vagyok. De mint Macrobius mondja: «honores sunt, sicut flores». «A méltóság hullóvirág», s Drexelius Trismegistos szerint: «Sæpius ima petit, melius qui scandere novit». – «Gyakran a mélybe lehull, ki magasra kapaszkodik és nyúl.» Jegyezd föl azt könyvedbe, Mikhál leányom; mert aranymondás! Kérődnek szegénységétől se rettenj vissza. Cyprianus szerint: «paupertas dura; sed secura, et sine cura». – «A szegénység terhes; de csendes és gondmentes!» Vajha feljegyeznéd ezeket magadnak, Mikhál leányom.

A szép Mikhál pedig nem jegyezte fel az aranymondatokat, sem eredetiben, sem fordításban, hanem letette kezéből a tollat és azt mondá:

– Nem szeretem őt!

A nagytiszteletű úr visszahökkent. Ez paradoxon! Senkit sem szeretni: az lehet; de különösen egy embert nem szeretni: ez absurdum.

– Tudod is te, hogy mi az a szeretet? «Amantes sunt amentes», = szerelmesség: esztelenség. Mit nem szeretsz rajta? Hogy vereses haja van? «Homo rufus raro bonus; sed si bonus, valde bonus», – «veres ember ritkán jó; de hogy ha jó, nagyon jó!» – Vagy azt keserülöd, hogy idegen nemzetbeli? Lásd a bölcs Krisztina királynő azt mondá, hogy csak kétféle nemzetiség van a földön, mely különböző: «a kegyes emberek és az istentelenek». Ha most nem szereted, majd szeretni fogod; az olasz azt mondja: «amore non e senza amaro» – «a szeretet: keservvel telt». Minden jámbor leányt úgy kell a szülőinek erőszakkal eltuszkolni a háztól, szeretne otthon maradni inkább; később aztán megköszöni, hogy férjhez adták.

A szép Mikhál azonban a sok bölcs tanulmány által, de méginkább, hogy magánál hatalmasabb asszonyt nem ismert a háznál soha, annyira erős szivűnek nőtt fel, hogy ebben az egy dologban ellene mert mondani az atyjának és valamennyi versben beszélő görög és latin filozofusnak, s azt merte mondani a nagytiszteletű úrnak:

– De én nem mehetek ahhoz, a ki megkért tőled, mert nem szeretem. S nem szeretem azért, mert mást szeretek.

E szóra kihullott a hosszúszárú «phayca» a tudós szájából.

Ez «argumentum ad hominem». Emberre szóló indok.

– Te mást szeretsz? Hol vetted? hol láttad? hol beszéltél vele?

A leány lesütötte szemeit és nem felelt.

A tudós most már felállt és szigorú hangon parancsolá.

– Irjad emlékkönyvedbe ezt: «virginitas, dum aspicitur, inficitur!» – «A szűzesség a ránézés által bemocskoltatik!» Kinek engedtél te a szemedbe nézni?

– Senkinek, felelé Mikhál.

– Senkinek! Hát hol beszéltél te valakivel?

– Sehol.

– De ha te se szemmel, se szájjal nem szóltál senkihez, akkor hogy szerethettél meg valakit? Megvallj mindent. Tudod, hogy a legkisebb hazugság nagyobb bűn, mint a legnagyobb vétek, ha azt bevallják. Hogy szerettél meg egy férfit?

– Irás által!

– Neked irt valaki?

– És én feleltem neki rá.

– De hát hogy lehetett az? Házam éjjel-nappal zárva. Az utczára ki sem nézhetsz. – Nálam nélkül sehova nem jársz. A kertet mocsár őrzi: gyanus ember be nem jöhetett ide, ha csak a levegőből nem szállt le.

– Onnan szállt le: a levegőből.

– Kicsoda?

– A sárkány.

A tudós azt hitte először, hogy arról a sárkányról van szó, a kit Szent-György lovag nem elég tökéletesen ölt meg; hanem azután rájött az igazira.

– Papirsárkány?

– Igen is az. A vásártéren sárkányt eresztettek fel. Én sokáig bámultam azt. Egyszer aztán lecsapódott épen a mi kertünkbe s fennakadt egy almafán. Én odamentem, hogy levegyem s a mint a kezembe vettem, akkor látom, hogy tele van az irva versekkel, a mik hozzám beszélnek: és azok olyan szépek voltak, hogy én azt ki nem tudom mondani.

– Profánus «virágdalok!» mikre azt mondja Macrobius: «Ignibus iste liber, quod ipse sis ignibus liber». «Tüzbe az ily könyvet, nehogy hulljon tüzben a könyed!» – De hát mért hiszed, hogy azok az orczátlan dalok te hozzád voltak irva?

– Nem voltak orczátlan dalok. Ha azok lettek volna, eldobtam volna őket. Szép, hűséges költemények voltak. Föléjük volt irva mindenüvé a nevem; s Mikhálnak nem hinak rajtam kívül több leányt. Én megpróbáltam rájuk felelni.

– Felelni? Hogyan?

– Hát a mit irtam, azt az irott felével befelé fordítva ráragasztottam a sárkányra s azután a rajta maradt spárgánál fogva a sárkányt megint felbocsátottam s eleresztettem a levegőbe.

– De hátha nem az kapta meg, a kié volt?

– De bizonyosan az kapta meg, mert másnap a viszonválaszt is megküldé.

– Megint a sárkány által?

– Nem. Másnap a «balom» által irt hozzám levelet.

Ez a balom egy nagy léggel tölt lapda volt, melynek belsejét felfujt marhahólyag képezé, külseje pedig borjubőr volt: azt a fiatalok athletai mulatságaikban ököllel megsujtva szokták a légbe felröpíteni.

– Értem! Értem! A nebulo beledugta a levelet a balom borítékába, egy ütéssel átröpíté a kertedbe: te kivetted belőle a levelet, helyére tetted a viszonválaszt s visszaröpítetted azt.

Hogy ilyen esetről se Theoprastus, se Trismegistos nem gondoskodtak előre!

Ime egy szerelmes levelezés posta nélkül!

– S mennyire mentetek ezzel a levelezéssel?

– Megigértük egymásnak, hogy örökké hűségesek leszünk mind a sirig.

– Itt van ni! Hát mit ér minden zár és lakat? és minden emberi bölcseség és mathematika. Tehát te eligérted a kezedet atyád tudta nélkül? Nem tudod-e, hogy protestánsoknál a szülői beleegyezés megkivántatik a házassághoz, a nélkül minden eljegyzés érvénytelen és semmi copulatió végre nem hajtatik?

– Hát az, a ki te tőled kérte a kezemet, hozott engedélyt az atyjától arra, hogy engem elvehet?

– Neki nincs atyja: ő árva gyermek.

– Te mondád, hogy a legkisebb hazugság nagyobb bűn, mint a bevallott vétek maga. Ő hazudott. Neki atyja van. Gazdag ember. Magas állású úr.

– Ki mondta ezt neked?

– Hát a sárkány, és a balom. Ő eldicsekedett ezzel egy barátjának s nekem elmondták azt az égi posták.

Most aztán meg volt fogva a nagytiszteletű úr, mint a hogy megfogják a boszorkánylábbal az árva ördögfiucskát. Ez ellen a replika ellen nem lehetett mit mondani.

– No ez iránt kérdőre fogom őt vonni holnap s addig a vallatást félbeszakítom. Akkor következni fog a punctum de utri: «kinek hiják azt a másik alattomos csábítót?» És most Mikhál leányom huszonnégy órai szobafogságba.

Ezen végződött a nagy örvendetes ünnepélyességű nap, melyen Kaczenreiter Henriket pappá fölszentelték.

HARMADIK FEJEZET.

Holott megmaghiaraaztatic, mikeeppen eleebwalo az, ki az baaraaniokat ewrzi, mint az ki lewaagia.

Másnap reggel maga elé hivatá a nagytiszteletű úr Henriket s erős examinálás aláfogta. A benevolum tovább tartott egy óránál.

Henrik mikor eltávozott, olyan veres volt, mint a megfőtt rák s háttal kifelé jött ki az ajtón, a miből a konyhaajtóban leskelődő cselédek tudtak egyetmást következtetni.

Azután pedig a nagytiszteletű úr háromszor csengetett: a mi azt jelenté, hogy Mikhál leányasszonynak kell megjelenni a bibliothekájában.

A nagytiszteletű úr teljes ornatusába volt öltözve: mind az atyai, mind a papi tekintély egyesítve volt rajta. Körülötte felnyitott könyvek, mint egy hadvezér arzenálja; mások kutyabőrbe kötöttek, mint egy hadirendbe állított falanx a thekákban, s a szekrények fölött kitömött madarak és azoknak csontvázai. Mindmegannyi tanu és vádtevő. S a ki legjobban figyelni látszik, az a szögletben álló emberi csontváz. Az electrica masina is készen állt fiókvillámait segítségül hozni. Az egyedüli lény, a ki életjelt ád, a körülvevő tárgyak között, a nagy álló óra, melynek tetején egy kutya áll, ki is a perczinga ketyegései szerint csóválja a farkát s öltögeti a nyelvét.

Mikhálnak az egész bekövetkezett vallatás alatt folyvást ezen a mechanikus kutyán veszett a tekintete s még azután is, valahányszor visszatért emlékébe ez a válságos óra, mindig azt a kis kutyát látta maga előtt, farkat csóválva, nyelvet öltögetve.

– Mikhál leányom, kezdé a tudós. Beszéltem a hit és szeretet kandidatusával s megtudtam tőle mindeneket. Azon kérdésemre, hogy van-e neki atyja? azt felelé, hogy «igen is: van». Miféle rangú? – «Hatalmas ember, Kis-Szebenben lakik, hol hivatal szerint legfelső birája mindeneknek». Miért hagyta el atyját, s miért mondá magát árva gyermeknek? – «Azért, mert atyja katholikus, ő pedig protestáns lelkész akart lenni». Ez pedig dicséretes szándék. – Azon ifju, a ki kész az árvaság keserű kenyerét enni, azért, hogy lelke meggyőződését kövesse, nagy karaktert árul el. – És e válaszban meg van adva a védelem azon vád ellen is, hogyan mert a fiu házassági ajánlatot tenni atyai engedély nélkül. A katholikus atya engedelmét a törvény nem követeli, csak a protestánsét. E szerint Kaczenreiter Henrik azon vád alól, hogy tudva csalni akart, absolváltatik; mert elhallgatni valamit még nem annyi, mint hazudni; a hithűség felold minden szülői hatalom alól s a mi canon a fiura nézve, az nem canon az atyára nézve.

A vastag foliánsok és a kitömött madarak mindnyájan helyeselték ezt az okoskodást, maga a csontváz is elhallgatta, hogy az ő fejét valamikor ilyen «csekélységért» választották el a nyakától; csak az automat kutya intett «nem»-et a farkával s öltögette a nyelvét az ilyen sophismákra.

Mikhál pedig nem szólt rá semmit.

– Ime tehát a te negatióid megczáfoltattak; most halljuk az affirmatióidat. Mi a neve annak az ifjunak, a ki teneked szívbeli ajánlatokat tenni merészkedett?

– Kalondai Bálint.

A tudós nagyot ütött tenyerével a feltárt Macrobiusra e név hallatára.

– Quis hominum? Miféle ember?

– Derék férfi! Mondá a leány és szemei ragyogtak hozzá.

– Mit tudod te? Csak kívülről láttad? Quanta species, sed cerebrum non habet!? Nagyszerű pofa: de nincs agyveleje! «Non bene casta caro, quæ bene pasta caro.» – Mennél kövérebb a hús, annál bűnösebb a hús. De én látám ez ember belsejét is. Flocci, nihili! Pehely, semmi-ember! Classis primæ ex ultimis! Az utolsók felé igyekező. Hát még ex moribus! Milyen az erkölcse? Borivó! «Ubi vinum intrat, ibi ratio exit!» A hol a bor bemegy, ott az ész kimegy. Tánczoló és éjjeljáró! – Muzsikusok és virginálók pajtása. – De még mind ez elnézhető volna. Ámde tudod-e, hogy mi volt ezen ifju szülőinek mestersége? Megvalotta-e azt neked bűnös correspondentiájában? A mely mesterséget pedig ő is követni fog; mert annyi tudományt nem szerzett, hogy honoratior rangba emelkedhessék. Tudod-e, hogy kinek a felesége lennél, ha esztelen kivánságod beteljesülne?

A leány elsápadt erre a szóra: erről nem beszéltek a szerelmes levelek.

A tudós előkeresé a catalogust s ráolvasott a vádlott nevére: «parentes»: «Sarah, vidua macellarii» – «mészáros özvegye.» Atyja mészáros volt és ő is mészáros fog lenni. Emberek, a kik vérben dolgoznak! – Mit mondasz erre? Lehet-e egy lelkész leányából egy mészáros felesége? És ha választania kell egy férfiu között, a ki az Úr juhait őrzi, és a között, a ki a juhokat levágja: az utóbbinak nyujthatja-e kezét? Ez volt-e a te neveltetésed, hogy sorsodat örök vérontás munkájába temesd el? Mindennap vérre ébredni, vérrel feküdni le? Mindennap érezni a vért annak a kezén, a ki megölel! Hozzá kötve lenni egy emberhez, a kinek hivatala az, hogy Isten teremtéseit, miknek az Úr életet adott, erőszakos kézzel megölje! Van-e bátorságod ily sorsot választani magadnak?

Az önmozgó kutya ugyancsak csóválta a farkát és öltögette a nyelvét!

Mikhál körül tánczolni kezdett minden: a tudósok arczképei, a kitömött madarak, maga a vaczogó állú csontember is. Nem tudta magát védni ennyi ellen!

A tudós észrevette szavainak lesujtó hatását leányának holthalvány arczán s aztán szeliden szólt hozzá.

– Most eredj szobádba, vagy még inkább kis kertedbe és elmélkedjél a fölött, a mit tőlem hallottál. Ird fel magadnak: «az atyák jobban ohajtják gyermekeik boldogságát, mint ők maguk.» Azonban sorsod felett mégis te magad határozz. Én erőszakot nem teszek sziveden. Ha csakugyan annyi eltitkolt erő lakik abban, a mennyit én nem sejtettem: add próbáját. Ha van bátorságod azoknak az életéhez kötni a magadét, a kik vérben dolgoznak, kezdd el itthon. Van két szép galambod kaliczkában. Én vettem azokat neked születésed napjára. Öld meg őket saját kezeddel és add fel az asztalra ebédül, elkészítve tetszésed szerinti mártásban. Ebből meg tudom a válaszodat. Eredj és elmélkedjél rajta.

A szép Mikhál lement a kertbe, s annak hosszú, rózsákkal szegett útján végig-végig sétált. Az út közepén volt a galambház, abban volt a két pávafarkú galamb, a mit neki meg kellene ölni. És ő soha sem tudott egy konyhára való báromfit megölni. Felőle az emberek mind vegetarianusok lehettek volna. S most a kedvencz galambjait ölje-e meg?

Senkije sem volt, a kihez tanácsért forduljon, a kinek panaszát elmondja. Nem segítenek itt a bölcsek, nem a borjubőrbe kötött polyhistorok: az ő mindennapi társalkodói, sem a virágok: mindennapi játszótársai. Más leánybarátnéja nem volt, mint a bokrok és virágok. (Igaz, hogy azok is mind fœminini generis.) Azok elmondták neki, a mennyit tudtak; hogy a szűz liliom szereti a hagymát, pedig az ő virágának szaga illat, emezé pedig bűz; míg a nemes anthora elhervad, ha az aconitum napellus mellé ültetik, pedig ez pompás virág, kelyhe egy sisak, melyben páros galamb ül: mégis elhervasztja a szomszédját.

De hiszen talán nem is volt az még szerelem, a mi csak érzelgő levelek kicseréléséből támadt; csak messziről látta az ifjut, csak álmában beszélt vele: könnyen lemondhatott róla. – Nem volt neki anyja! – Atyjától pedig csak bölcseséget tanult. – A mathesis kérlelhetlen tudomány. Annál a szerelem csak zérus, nem szám. A mértani ábrák között minden van, csak rózsa nincs. – Kedvesétől sem kaphatott semmi hirt már: el volt tiltva a nagy téren a balomjátszás, sárkányeresztés: talán be is csukták szegényt. Könnyű volt arra ürügyet találni. Vagy az is lemondott már róla? Talán haza is ment már a szülő városába?

Megölje-e hát érte kedvencz galambjait?…

Délre felhozta az asztalra Mikhál a két galambot, de nem sülve és mártásban, hanem elevenen a kalitkában. A miért aztán a tudós férfiu megcsókolgatá az engedelmes leányka orczáit.

Három hétre azután pedig saját maga esketé össze a szép Mikhált Kaczenreiter Henrikkel, fejükre halmozva atyai és papi áldását egyesítetten.

Kalondai Bálint mind ez idő alatt semmi izgágát nem csinálhatott; fejére olvastatván a Consistorium előtt eddig elkövetett számtalan bűnei: erdőn való tánczolása, nagy kutyának tartása s annak mesterséges uszítgatása, templomból való elmaradása; hegedüsökkel és tárogató siposokkal való mulatozása, éji őrökkel viszálkodása, pedellus leitatása s ittas fővel asszonyruhába öltöztetése, utczán való pipázása, mely bűneinek összeségeért előbb ugyan három heti carcerre deteneáltatott; azután pedig consilium abeundi mellett a kézsmárki lycæum florilegiumjából solenniter eliminaltatott és ekképen megakadályoztatott mindennemű galiba csinálásban, mely amaz üdvös házassági frigy létrejöttét valamiképen alterálhatta volna, a mi is ekként minden akadály nélkül megköttetett s a szép Mikhál elvégre is azé lett, a ki az Úrnak juhait őrzi, nem pedig azé, a ki a juhokat levágja.

NEGYEDIK FEJEZET.

(Holott leiratnac mindenfeele wezedelmec ees latroc, kictől chodaalatos modoon lezen az igazacnac megzabadvlaasoc.)

Henrik abban a szándékban állapodott meg, hogy esküvője után fiatal feleségét elviszi Kis-Szebenbe, mielőtt a létai parochiában letelepednék. Tíz év óta nem látta az atyját: az méltán busul is, haragszik is eltünt fia miatt. De majd a szép menyecske kibékíti az öreget a fiával. Érdemes a kiengesztelési kisérlet, mert az öreg igen gazdag, és Henrik az egyetlen fia. Szép asszonykéz czirógatásától sok összeránczolt homlok simára derült már.

Ezt a szándékot tudós Frölich professor úr maga is egészen helyeselte, mert bár a philosophok könyvei teli vannak is aranymondatokkal, a mik a világi kincsek hiábavalóságát bizonyítják; csak mégis jobb az igazi arany az aranymondatnál, mai világban, mikor mindent pénzért adnak.

S biz az öreg úr az efféléből nem sokat adhatott a leányával; az alchymiával akkor se tudtak aranyat csinálni. Elég volt tőle, hogy öltözettel, fehérneművel el tudta látni a menyasszonyt. Abban is többre becsülte az egyszerűséget a pompánál: selyem kantus, bársony rokolya helyett ezen bölcs mondást ajándékozva leánya exercitiumos könyvébe: Mulier superbe amicta, in facie picta, in sermone ficta, – non uni vitio est addicta, a mi lefordítva igy hangzott: «Büszke ruházat, festett ábrázat, hazug magyarázat nem egy bűnt csinál, de százat.» A többiről gondoskodjék a férj, a ki megint szintén szegény koplaló tudós: egy esztendeig még csak titulus sine vitulo a hivatala, káplánfizetéssel kell megélnie a nyert ekklézsiában: annak bizony jól fog esni, ha a gazdag apja eleinte megsegíti egy nehány monétával.

Az utazás azonban nem ment olyan igen könnyen amaz időkben. A hegyi utak csak lovon, vagy öszvérrel voltak járhatók, azokat a hajtsárral együtt ki kellett bérelni. Azután össze kellett szedelőzni egész nagy csapat társaságnak a biztosság kedveért, mert azt a vidéket épen akkor három nagyszámú rablóbanda sarczoltatá, a miknek vezérei voltak: Jankó, Bajusz és Hafrán. Jankó nevezetes volt a testi ügyességéről, Bajusz a ravasz furfangosságáról, Hafrán (tótul «a holló») pedig a kegyetlenségéről. S ezek ötven, hatvan főnyi csoportokat vezettek; néha mindannyit egyesíték, s egész csatákat víttak az ellenük kiküldött katonasággal és vármegyei pandurokkal. Ezért olyan nagy útra, mint Kézsmárktól Eperjesig nem volt tanácsos egy magányos családnak, vagy kisebb csapatnak elindulni, hanem össze kellett beszélni jó eleve, a míg tizenkét rőfös és füszeres kalmár a városból fölkerekedik az eperjesi vásárra, a kikhez csatlakozik a másik tizenkét mészáros, hat alföldi marhakereskedő, ugyanannyi gulyásbojtárjával; hat, hét vándorló legény; gyolcsáruló tót és olajkáros; vakáczióra hazatérő harmincz diák, ellátva jó somfa-fustélyokkal, hozzá számítva azoknak a hajtsárait, a kik lovon, vagy öszvéren teszik meg az utat, vagy terhet szállítanak, ráment a karaván száz emberszámra is és ilyen nagy tömeget még sem mernek a zsiványok olyan könnyen megtámadni. Még azután a jó szerencse odahozott egy átutazó lengyel nemes urat is, a ki atyafilátogatni jött Magyarországra, negyven lovas és puskás jobbágygyal kisértetve magát: ezzel szövetségben mégis egész megnyugvással ajánlhatta lelkét Isten kegyelmébe, a ki arra vállalkozott, hogy két egész napijáró utat megtegyen Kézsmárktól.

A jó tudós Frölich Dávid professor, ha kincset nem adhatott is a leányával, de a miben gazdag volt, abból bőven kiadta neki anyai-apai jussát, t. i. tudományból. Egy iszákot megtöltött számára csodaszerű orvosságokkal; volt azok között fegyverbalzsam is, a mi arra való, hogy ha a férjét útközben megsebesítenék, akkor a megsebesítő eszközhöz hasonlóra faragott fát kell a sebbe bocsátani, azután kihúzván, azt a faeszközt e balzsammal bekenni, a mitől a seb biztosan begyógyul; ha pedig lövés-seb volna, s a golyó bennmaradt leszen, akkor imez ólom golyót kell venni, melylyel egy vadkan egykor meglövetett, azt laposra verni, a seb szájára kötni s ez kihúzza azt a másik golyót. Az iszák másik általvetőjébe pedig belepakolta a minden bajokban tanácsadó Georgica curiosa könyvét, a mivel az egészen tele lett. Sőt a mi legdrágább kincse volt: a pestis-amulet, még azt is odaajándékozta Mikhálnak. Azt pedig még annak az édes anyja készítette; világoskék selyem piczi vánkoska volt az, megtöltve a pestisölő virágok leveleivel, rányomtatva aranybetükkel e varázsmondat: «Mox, longe, tarde, cede, recede, redi», a mi csakugyan nagyon jó, mert azt teszi, hogy a hol pestis van, hamar elmenj s soká térj vissza. Ez a védszer éjjel-nappal oda volt selyem szalaggal kötve a tudós férfiu nyakába. Most megvált tőle s köny tódult szemébe, mikor azt leánya fehér nyakára felköté s gyöngéden rebegé: «soha le ne oldozd azt innen!»

Még azután arra is volt gondja a nagy tudományú férfiunak, hogy az égi hét planéta aspectusai nyomán kikeresse az a napot, mely a találkozása szerint «nagyon szerencsés nap az utazásra, hadakozásra, új ruha felvevésre és ifjú asszonyoknak s hajadonoknak kedvükben való járásra, úgy szintén vásárlásra és atyafi látogatásra».

Ezen nap előestéjén érzékeny búcsút is vett leányától és vejétől, minthogy a karaván holnap még napfelkelt előtt, a kaszáscsillag feljöttekor útra fog kelni, a tudós úr pedig már akkor testét átadta a nyugalomnak s tudva van, hogy ha valakit álmából akarata ellen fölkeltenek, az aztán egy esztendeig mindennap fel fog abban az órában ébredni és többet el nem alhatik: azért ezt nem kell cselekedni.

A szép Mikhál sirt sokat, mikor búcsút kellett venni. Megsiratta jó, szerető atyját, megsiratta a virágait, megsiratta a régi cselédeket, a kis udvarra nyiló szobáját, a rézedényektől ragyogó konyháját; a tudós könyveket, no azokat nem igen siratta; a hálátlan! majd megemlegeti még! mindennapi társalkodói voltak! Sőt szerét tette, hogy az egész iszákot a bölcseség tárházával, a Georgica curiosával együtt otthon felejtse. A helyett elvitte lopva, a táskájába dugva az egyik pávafarkú galambját a kaliczkából.

Hanem azt a nyakába kötött amuletet nagyon megbecsülte, nem azért, hogy a pestis ellen megóv, hanem azért, mert egyetlen emléke soha nem látott édes anyjának.

És férjének sincs már anyja. Ő soha sem fogja már megtudni, hogy milyen az az «anya»?

Talán még akkor is sirt, mikor egy szorgalmasan összekötözött papircsomagot átadott a tűznek? A légposta hordta levelkék voltak azok. Addig tartogatta őket, a míg csak elő nem álltak a csengős öszvérek a házajtó elé. Tovább nem lehetett őket megtartani. Azt hitte, hogy azzal megsemmisítette őket, mikor megégette. – Pedig hiába égette meg; könyvnélkül tudta mind.

Hanem aztán a siralomra következett az örvendezés.

Mikhál először volt életében uton. Először látott most szabad erdőt, mezőt. A gyönyörű vidék annyi új szépségével kölcsön adta nevető képét annak az élettársnak is, a kihez hozzá lett kötve sorsa, hogy most sokkal kedvesebbnek találja őt, mint ez előtt; kivált mikor ily délczegen lóháton ült, egészen más alak volt, mint mikor hóna alatt a könyvvel, nagy alázatosan csoszogott a professora után. Most tudott dalolni a mellette gyalogoló diákcsoport közepett, s vidám hahotája kihangzott a karavánból.

Kézsmárk kerített falai, s az ismerős hegyormok messze elmaradtak már, s Mikhál elgondolkozott rajta, hogy most már ő saját maga asszonya lesz; van egy «ura», a ki egyuttal «szolgája». A háztáj, melyet ezentúl otthonának fog nevezni, másforma lesz, mint az eddigi. Ott nem fogja senki őrizni, regulázni, csupán saját hitvesi erénye. Mustrája lesz az asszonyoknak, a kire minden szem ügyelni fog s mondani fogják az emberek: olyanok legyetek, mint a tiszteletes asszony; tanuljatok tőle szerénységet, jó magaviseletet, jámborságot; aztán meg gazdasszonyi tudományt, takarékosságot; tanuljátok meg tőle, hogyan kell négy nyelven okosan beszélni? – s aztán meg azon az egyetlen egy nyelven még okosabban hallgatni? – ti többiek.

Iparkodott megtalálni a jövendő rejtélyes homályában azt, a mi kivánatos, a mi örvendetes, hogy lelkét beletörje az engedelmességbe.

Maga volt az asszonyszemély az egész utazó társaságban.

Öszvére mellé volt rendelve egy hajtsár, a ki azt zablájánál fogva vezesse, a hol patakon, kövek közt visz keresztül az út; s nógassa, ha meredek hegyoldalba kapaszkodik fel. Valami szotyák tót legény volt bocskorban, halinában, konya karimájú kalapja a szemére húzva. Nem is ejtett ki más szót, mint «gyi», meg «hő»! az is az öszvérnek szólt.

A tájék egyre változott: tüneményes hegycsoportok, viszhangzó fenyőerdők, mormogó vízesések keltek, szálltak egymás után. Friss gyepen, árnyékos fák tövében, csörgő patak vize mellett letelepedett a népes uti társaság; kiki elővette az étkes tarisznyát, a tömlőt és átalagot. A gazdagabbak megvendégelték a szegény diákokat is, kik viszont víg dalok éneklésével fizették meg a jó ellátást. Különösen volt a társaságnak egy vidám mulattatója, a kit mindenki «Simplex» néven hítt. Ő maga is ezen a néven mutatja be magát egykorú naplójában, melyből igaz történetünk adatainak egy részét merítettük. Vándor diák, ezreddobos, és tárogatósipos volt. A mellett tréfacsináló és jó czimbora. Henriknek nagyhamar meg tudta nyerni a kedvét. A menyecske körül is forgolódott s ki-kivette az alamuszi hajtsár kezéből az ostort, s szidta azt lengyelül, a mit az elviselt csendesen.

Simplex bohóságai egészen felderíték az utazó csoportot, Mikhálra is elragadt a kedv. Az üde lég, a vidám természet megkönnyíté szivét a gondoktól.

Egyszer, a mint egy magas hegytetőre felértek, ismét más panoráma váltotta fel az eddigit. A napsütötte hegyoldal helyett egy mély völgy következett, melyből a rengeteg fenyőfák, mint egy csodálatos zöld mező folytak egymásba, a távolban a havasok ormai emelkedtek egymás hegyén-hátán, megszakgatva hosszú jégrepedésektől. Az út meredeken kigyózott alá a sötét völgybe, a hol már éjszakának kellett lenni s versenyt futott vele a hegyi patak, mely jobb felől a gránitszikla pereméről, mint egy kristály orgona, száz csapban omlott alá.

De Mikhál figyelmét nem ez a kép ragadta meg, hanem egy idegen, elijesztő látvány az út bal oldalán.

Ott egy kiemelkedő sziklahasadékba volt feltűzve egy magas czölöp, a czölöp tetején volt egy kerék, s ezen a keréken feküdt valami, a mi hasonlított egy emberalakhoz; kezei, lábai lelógtak róla s egy hátraszegett koponya félig alácsüggött; nagy fekete madarak repkedték lomhán körül, felriasztva, de messze nem távozva a közeledő emberzajtól.

Mikhál lelkéből hiányzott a fogalom, mely ezt a névtelen tárgyat meg tudta volna nevezni.

– Mi ez? kérdé összeborzadva s önkénytelenül visszarántva öszvére kantárát.

Henrik pedig nem volt ott, hogy a kérdésére megfeleljen; az előre lovagolt a diákokkal, a kiknek nagy szükségük volt most a dalolásra, hogy e sötét völgybe való leszálláshoz bátorságot adjanak a karavánnak. – «Az» ott ennek a völgynek a «czégére».

Csak a hajtsár volt az ifju asszony mellett.

– Ne nézzen oda, tiszteletes asszony! mondá a hajtsár a nőnek dunnyogó hangon.

Mikhál visszafordítá a fejét a megszólaló felé, hanem aztán úgy találta, hogy sokkal jobb lett volna neki bámuló tekintetét azon a névtelen borzasztó tárgyon ott felejteni, mint megcserélni a szívijedelmet, szemébe nézni annak, a ki megszólítá.

Csak most ismert rá. Az a szótlan, rongyos szotyák hajtsár Kalondai Bálint volt.

– A Krisztus öt sebeire, Bálint! szólt visszafojtott ijedelemmel Mikhál.

– Még is rám ismertél egyszer.

– Mit akarsz itt?

– Melletted menni.

– Miért jösz mellettem?

– Azért, hogy szolgáljalak, ha valami kell; védelmezzelek, ha baj fenyeget s utoljára azért, hogy megtudjam, hová visznek?

– Bálint! szólt a nő, kihúzva az ifju kezéből öszvére kantárját. Ez bűn, a mit cselekszel. Szégyen neked is, nekem is. Én rád nézve meghaltam: ha szerettél, temess el. Tisztességes halottad vagyok: megsirathatsz. Ne tégy olyan halottaddá, a ki Isten előtt bevádol. Én asszony lettem; hűséget esküdtem másnak. Lelkemet ne veszítsem el miattad. Az Isten irgalmára kérlek, ne jőjj utánam. Térj vissza innen és felejts el. E rettenetes völgyben, a hol nem tudom, hogy mi vár rám, de érzem, hogy az tele van borzalommal, csak úgy imádkozhatom Isten oltalmáért, hogy szabadítson ki minden veszélyből, ha te nem vagy mellettem. Vétekkel, esküszegéssel nem mehetek le e félelmes mélységbe. Ha szeretsz rajtam valamit, szeresd a lelkemet; ha féltesz, féltsd a becsületemet. Állj meg itt és ne jőjj tovább.

Az ifjú felnyitá ajkait, hogy valamit rebegjen; de nem jött ki azokon szó, csak egy ellebbenő pára; forró lélekzet párája a hideg hegyi légben; vagy talán a léleknek egy darabja. Aztán szemére huzta kalapját, lecsüggeszté fejét s ott maradt az utfélen állva, míg a nő tovább ügetett öszvérével.

«Viszkots Jánó.» Kiálta az elbámuló alak fülébe egy tréfálózó hang, s vállára ütött valaki.

A vidám tárogatós volt az: a Simplex.

– De messze elmaradtál az asszonyodtól!

– Még messzebb is elmaradok, Simplex bajtárs. Rám ismert. Elkergetett. Most már téged kérlek: ha igaz barátom vagy, tégy velem egy nagy jót. Nekem nem szabad tovább kisérnem őket. Tedd helyettem meg azt te. Eredj velük. Ha baj találja érni Mikhált, segíts rajta: szabadítsd meg. Te okos vagy, jártas vagy ebben a vidékben. Maradj a közelében, a míg lehet. Aztán ha jól lesz dolga, ha roszul lesz dolga, hozd hirül azt nekem; megtalálsz Kassán az anyám házánál.

Az ilyen megbizást a mai világban ugyan vágnák a megbizó fejéhez; lát kiki most a maga dolga után, s nem kisérget bolond fővel egy olyan asszonyt, a kit egy másik szeret, s egy harmadik feleségül vett: hajdankorban ámde más emberek voltak; dolguk sem volt annyi s fennállt a társadalomban egy most már divatból, használatból kiment jog, a mit úgy hittak, hogy a «barátság joga.» Nincs az codificálva; de a közéletben még is divott s foliansokat írtak róla. (Többek közt Tiraquell). A «barátság jogán» nagy dolgokat lehetett követelni s a kik ezt a jogot fölvették, olyan szövetséggel voltak egymáshoz lánczolva, mely erősebb minden rokonságnál. S majd később példákból megtudjuk, hogy milyen nagy szükség volt abban az időben a «baráti jog» íratlan törvényczikkelyeire, miket nem hozott országgyülés, nem szentesített király, nem őrzött biró, még is erőben álltak!

A Simplexnek csufolt tárogatós kezet adott barátjának, hogy mindent úgy fog elvégezni, a hogy rá lett bízva. Azzal sietett az eltávozó nőt utolérni.

Kalondai Bálint pedig ott maradt a tetőn és nézett utánuk, a míg el nem takarta őket előle az erdők sötétsége s hallgatta a patkók dübörgését, majd csak a viszhangját, míg az is elenyészett.

Akkor visszafordult, nagy örömére a hollóknak, varjaknak, a kik nem mertek addig visszatérni vesztőhelyi lakomájukhoz, a míg ez a fekete alak ott állt.

Mikhál pedig igyekezett utolérni Henriket, a hites férjét, a ki nagyon előre talált lovagolni az éneklő diákokkal.

Az út egyre zordonabb lett, a mint a völgy mélyébe alá kanyarodott; a két fenyőerdős hegyhát mind meredekebb vagányba szorítá, a patak keresztül kasul ömlött rajta s kimosta a görgeteg köveket, a mik között még az öszvér is csak nagy válogatva lépegetett. Eleinte csak kövek között, a míg az út egy széles hegyszakadékhoz ért, melyen keskeny fahid vezetett keresztül; itt az útrontó hegyipatak nagy zuhajjal omlott alá a szédítő mélységbe s a hidon túl aztán az út még jobban összeszorult, két meredek sziklafalal közé, miknek sima palatábláin folyvást szivárgott alá a nyirok, pinczebűzt terjesztve az egész sötét sziklafolyosóban, a mire a magasból düledező fenyőszálak hajladoztak alá. Itt a mély útban már nem kövek közt lépegetett az öszvér, hanem csontok között. Emberek és lovak csontjai voltak azok; szerte szét hevertek egymással összekeverve.

– Temető ez? kérdezé összeborzadva a szép Mikhál a maga Henrikétől.

Henrik nem tudott neki rá felelni: azt mondta, hogy soha sem járt ezen az uton; másfelé jött hajdan Kézsmárkra: a hegygerinczen át; hanem az csak gyalogoknak való.

Ott volt azonban a Simplex kéznél s az megmagyarázta a sok útban levő csont történetét, a hogy ő azt erre jártában a kalauzok szájából hallotta.

Sok év előtt az erdélyi fejedelem seregei és a török segédhadak ide e mély útba beszorítottak egy császári lovas ezredet. A hidat a völgy mélyén letörték előttük s itt nyomorultul leölték valamennyit. A holtakat nem volt hová eltemetni. Most is itt vannak. A pákosz diákok egy-egy koponyát felvettek a földről s végig gurigáztak vele az uton. Valószinűleg nem ők voltak az elsők, a kik e sima emberfejekkel tekéztek a maguk mulatságára.

– Pedig ha itt kap benneteket Havran, a ti fejetekkel is így fognak tekézni! kiálta utánuk Simplex, a mivel azonban sem az ő kedvüket el nem rontotta, se a Mikhálét meg nem javította.

Alkonyatra eljutottak a kopanicsához, a hol tanácsos volt éjszakára megmaradni.

Fatuskókból épült házcsoport volt az, körül palánkolva hegyes sánczkarókkal, a mik közt lőrések voltak hagyva. Nehéz gerendákból összetákolt kapú vezetett a palánk belsejébe, melyen belül a lónyerítés hirdeté, hogy ott már utazók vannak.

A zörgetésre felnyílt a kapú s a legelébb érkezett diákokat és a velük jött fiatal hitvespárt bebocsáták. Hátrább maradtak a kereskedők és hajtsárok megterhelt öszvéreikkel és marháikkal, s legutól a lengyel úr fegyveres kiséretével.

Pajta nagyságú épületek voltak ott valamennyit befogadni. Széna az állatoknak s ugyanaz fekhelyül az utazóknak elég. A gazda kinn a szabad tűzhelyen főzte valamennyi számára a bográcsos húst. Az egyik házat már egy korábban jött utazó csapat megszállva tartá. Tíz lengyel kalmár, kik posztót és fűszert szállítottak az eperjesi vásárra, és kiséretül felfogadott tizenkét katona. Rendes hadseregbeli muskétások; kerekes puskákkal, oldal pallossal, fejükön sisakkal és mellükön vérttel.

A kopanicsárnak felesége is volt (szép fiatal menyecske); az mingyárt pártul fogta a tiszteletesnét, bevitte a maga odújába, hogy ne hallgassa azt a csintalan beszédet, a mit ez a sok mosdatlan szájú férfi fog az egész éjjel összekalatyolni.

– Mert senki sem fogja itt az éjjel lehunyni a szemeit, magyarázá a jó asszony; itt leskelődik a hegyek közt Jankó, Havran és Bajusz. Mind a három!

Mikhál azt kérdezte, hogy micsoda három név ez?

A gazdasszony megmondá neki, hogy az három rablóvezér neve. Egyik rettenetesebb, mint a másik. A Havran kegyetlen, a Bajusz nagy furfangos; hanem a Jankó az igazi hős! az a bátor, senkitől meg nem rettenő vitéz.

Hogy ragyogtak a szemei az asszonynak, mikor a Jankoról beszélt.

Mikhál azt kérdezte tőle, hogy hát ők nem félnek-e a rablóktól itt a magányban?

– Oh a Jankó nem bánt minket! monda a menyecske és mosolygott hozzá.

És Mikhál olyan gyermek volt még, hogy sem a szemvillogásból, sem a mosolygásból nem értett meg semmit.

A gazdasszony azután elmesélte neki, hogy milyen hatalmasok azok a zsiványok. Egyre akasztják, nyakazzák, kerékbe törik őket, még sem fogynak el soha. Három vármegye, meg a császári katonák nem bírják őket kiírtani a hegyek közül.

Éjfélig elbeszélgetett a menyecske Mikhálnak a rablók kalandjairól, s borzasztó végéről, a mit a «Vihodár» keze osztogat.

– Ki az a Vihodár?

– Hát ki volna más, mint a szebeni hóhér! Híres nevezetes ember az hetedhét országon! «Vihodár»; az a neve; ismeri azt minden gyerek. Ismerik azt a zsiványok, a «czifra leányok», meg a boszorkányok.

Mikhál pedig mind ezen három emberi lényről nem tudott semmit; még mesét se hallott róluk soha. Viszont aztán ő is elbeszélte a gazdasszonynak, hogy honnan jön, hová megy? hogy még csak egy napos házasok s ez az első éjszaka, a mit férjével egy födél alatt tölt.

Éjfél után bejött Mikhálhoz az ő hitvestársa, elmondani neki, hogy baj van.

A hegyi útat, melyen át kell menni, megszállva tartja a rabló csapat. Nagy számmal vannak. Az utazók száma is elég nagy ugyan, de nem tudnak egymás között megállapodni, hogy mit cselekedjenek? A lengyel nemes úr, a ki sok puskást hozott magával, azt mondja, hogy ő bizony nem azért jött ide atyafilátogatni, hogy meglövöldöztesse magát. Ő a vékonyabb végét fordítja a botnak. Követet küld Jankóhoz s váltságdíjat ajánl neki, ha bántatlanul átereszti a hegyszoroson. Kész megfizetni a váltságdíjat a többiekért is, a kik hozzá csatlakozni akarnak. A kalmárok és hajtsárok azonban nem akarnak vele tartani; mert jól tudják, hogy a milyen könnyen rá állnak a rablók az alkura, ha mulatságból utazó nemes urakkal, vagy szegény diákokkal van dolguk, olyan nehezen engedik a körmük közül kisiklani a gazdag szállítmánynyal megrakodott kalmárokat, hajtsárokat, azok mind prédául esnek, ha nem védik magukat. Ezeket leginkább felbiztatták a Lengyelországból jött kalmárok, a kik tizenkét császári katonát is hoztak magukkal, s nagyon bizakodnak, hogy keresztül tudnak törni a rablókon.