– Amurat maga jön ellenünk nyolczvanezer emberrel.
– Jöjjön ugyanannyi ördöggel! Kiálta Rozgonyi büszke bizalommal; – állunk elébe.
– Magam is aztmondó vagyok, viszonza Péterfi; hanem a király hivat mind kettőtöket sátorába.
Rozgonyi kezével inte a távolból nejének, ki őt megismerve, csókot vetett utána diadalmas kormánypálczájával; azzal siettek a lovagok a király sátorába.
Oly mosolygó, oly elégült arczczal lépett be mind a kettő, hogy szinte megbotránkoztak rajtuk a már jelenlevők, kiknek arczain nagyon is józan magábatérés látszott helyt foglalni.
– Uram király! szólt Rozgonyi, miután látta, hogy más nem fogja a beszédet kezdeni; – Isten irgalma ugy akarja, hogy diadalunk tökéletes legyen s egy napon semmivé tehessük hitünk és hazánk ellenségét. Most maga Amurát jő fegyvereink elé, még egyszer csatába hozva azon seregeket, miket mi néhány óra előtt futni tanitottunk. Áldassék az Isten neve, s teljesüljön akarata. Mi elfogadjuk a szent harczot, s ha ma leszáll, nem fog többé a félhold feljőni Európa egére.
Rozgonyi lelkesült szavai után halotti csend lön a sátorban. Az emberek összenéztek s könyökkel taszigálták egymást, hogy szóljon már valaki; senki sem akart.
A király zavarodva nézett szét, hogy valaki feleljen Rozgonyinak, s midőn mindenki leüté fejét és a hallgatás hosszura kezde nyulni, mintha zavarát büszkeségével akarná palástolni, lecsapta hirtelen süvegét az asztalra s daczos határozottsággal mondá.
– Vezér, mi elhatároztuk, hogy rögtön visszavonulunk a Dunán. Tekintsd határozatunkat parancs gyanánt és teljesitsd.
Rozgonyit mintha a villám sujtotta volna le egéből, nem tudott mit szólni e váratlan parancsra.
Szótlansága feloldá a többi urak nyelvét: „Minek koczkáztatni oly harczra a hadsereget, melyben mindenestül oda veszhet?“ morgának itt is amott is. „Az idő roszul volt választva Galambócz ostromára.“ – „A király életét nem szabad szerencséltetni.“
És valóban Zsigmond próbálta már egy párszor, hogy mit tesz az, ha egy megvert sereg a folyóviznek szorul, s nem volt kedve még egyszer tört buzával élni, minővel Cserey Balázs táplálta őt futása közben, vagy hetekig bujdosni a tengeren egy rosz lélekvesztőn, mint a nikápolyi csata után: s rögtön, mi előtt Rozgonyi szóhoz jöhetett volna, átküldé Péterfit a szomszéd halmokról alájövő Amuráthoz fegyverszünet-kötés végett.
Részéről Galambócz ostromának abba hagyása volt igérve, miért viszont a magyar seregeknek háboritatlan visszakelése a Dunán köttetett ki.
Amurát két kézzel kapott az ajánlaton, ő több napokig nem lett volna képes seregeit összegyüjteni, s Galambócz, a Duna vizétől megfosztva, a jövő reggelen kénytelen leendett magát föltétlenül feladni.
Péterfi erősen felkaftánozva tért vissza az elfogadott fegyverszünet-kötéssel, noha nyilván ő is jobb szerette volna azt a kaftánt adójával együtt megütögetni, mint magára venni.
Rozgonyi komoly hallgatással engedelmeskedett a parancsnak, leszedette a sok áldozattal elfoglalt bástyákról a kitüzött zászlókat, a nehéz ágyukat hengereikre téteté s a parthoz rendelt dereglyéken elkezdé a sereget visszaszállitani Lászlóvár alá.
Busan, mogorván keltek hajóra a csapatok, a félig romba dőlt vár üszkei még füstölögtek, s a Dunán csendesen usztak alá az elpusztult török hajóhad egyes égő gályái.
A lovasság már egészen át volt szállitva, a gyalogságnak is egy része, csupán a lengyel csapat, a király testőrsége, s Rozgonyi lándzsásai voltak még tulnan. A király, Rozgonyi és Cserni Száva, mint illett vezérekhez, leghátul maradtak a visszavonulásnál.
E perczben, mikor már ők is hajóra akartak kelni, irtózatos orditás támadt köröskörül, a thessaloniai basa és Feruz Bég, boszutól ingerelve, a kötött fegyverszünet hűtlen megtörésével rohantak a tulnan maradt kisded csapatra. Amurát, ki soha adott szavát meg nem szegé, dühös izenettel futtatá nyargonczait a hütlen támadókhoz, halállal fenyegetve mindenkit, a ki vissza nem tér. De már akkor nem volt erő, mely a rohanó árt visszatartsa többé. A durva csőcselék, melynek harczi becsületről fogalma nem volt, veszett vadállati dühvel támadt a tulszorultakra.
A király testőrei egy pillanat alatt el voltak vágva a dunaparttól s maga Zsigmond körül lön véve e dühös félmeztelen alakoktól, kik a viadal hevében lehánytak magukról paizst és pánczélt, s földön csuszva furakodtak lova alá, annak térdeihez vagdalva handzsáraikkal. A király férfiasan védte magát, a rálőtt nyilak lepattogtak pánczéljáról, s ágaskodó paripája tiporva gázolta a felé közeledőket. E perczben érkezett oda Rozgonyi.
Paizsát elvetette a vezér s bal kezébe dárdát, jobbjába kardot fogva, utat tört magának a királyig, ott dárdájával jobbra balra öklelve széthányta a támadókat; s egy tágitó pillanatban kiugratott vele a harczoló tömeg közől, s azzal hirtelen a Duna habjai közé szöktetve a gyorsan oda érkező csónakok egyikére fölsegité a királyt, s a mint ekkor ismét vissza akart fordulni a harczolókhoz, a paripa felágaskodott vele s lovagjával együtt a folyam árjai közé zuhant. A hab összecsapott fölötte.
E pillanatban az oda siető Cecilia hajója alig volt már tőle néhány evezőnyomnyira. A nő kiálta férje nevét, látta, mint merült el az a vizben, s sikoltva rohant a hajó szélére, utána akarva magát vetni. A vele levők visszatarták, s nehányan a jobb uszók közül leugráltak a folyamba, Rozgonyit kiszabaditandók.
Nehány percz mulva ismét felbukott az elmerült paripa, s a magyarok örömsikoltva látták: hogy Rozgonyi is előtünik a ló serényébe kapaszkodva.
Néhány török arnauta ez alatt észrevevé a vezér veszélyét, szintén a Dunába szökött szájába fogott késekkel, a menekülő után uszva. Itt a magyar és török buvárok közt véres tusa keletkezett a viz között, a viz alatt, összeölelkeztek, s le-lebuktak a viz alá, egymást késdöfésekkel gyilkolva, s száz lépéssel odább bukott fel ismét az egyik, mig a másikat holtan vitte odább a viz.
E küzdés alatt Rozgonyi, neje hajójához ért, a kéz, mely fölsegité őt a födözetre, Ceciliáé volt, a legimádottabb, a legbátrabb nőé; Rozgonyi elfulladtan rogyott hölgye keblére, mindenki azt hitte, hogy elájult.
E közben nőttön nőtt a zavar; a tul maradt magyar és lengyel csapatok körül voltak özönölve az ozman hadaktól, egyes bajnok küzdött egész vérszomju csapatok közepett. Csupán egy helyütt állt meg egy csomóban nehány száz férfi, élükön a fekete lovaggal, kiket nem birt helyükből kiverni az egész dühös had.
Rozgonyi feleszmélt a csatakiáltásra. Széttekinte. Meglátta a küzdő fekete lovagot az ellenség csapatjai közepett. „Niger, Niger!“ hangzék a harczolók jelkiáltása.
– Kardomat! Lovamat! kiálta Rozgonyi, talpra szökve. Utánam!
– Mit akarsz? kérdé tőle ijedten Cecilia, ki ápoló kézzel segité őt magához tériteni.
– Nem látod ott azt a lovagot. Mindjárt ott vesz.
– Isten legyen irgalmas lelkének. Derék vitéz volt. Ő vezetett utánad; de te nem fogod őt megmenthetni többé. Halálod itt a hazának nem használ, s élted az enyim is.
– Az ő élte is a tied. E lovag Cserni Sztanisa. Paripámat elő! kiálta Rozgonyi, s mig neje a fölfedezett név hallattára térdre rogyott, Rozgonyi megsejdité paripáját a hajóhoz kötött dereglyében s leugorva a födözetről, felszökött rá s parancsolta a legényeknek, hogy evezzenek a parthoz. Ott kikapva egy csatlós kezéből a harczbárdot, födetlen fővel, pánczéltalanul a mint volt, közibe tört a küzködő csapatnak.
Rozgonyi! Rozgonyi! hangzék az ujra éledő magyarok harczkiáltása, mig a hajón maradt nő, reszkető kezeit az égre emelve, térden állva imádkozott a csataorditás halálhangjai közepett.
Mint a neki vadult him oroszlán, rontott az ozman had közé Rozgonyi, hullott a ki elébe akadt; a kit sulyos harczbárdja megütött, nem maradt ideje lelkét Istennek ajánlani többé. Soha sem látták őt igy harczolni, mintha nem is látná azokat, a kik előtte állanak, nyargalva vágtatott keresztül a legsürübb tömegeken. Mint a gondolat, oly sebesen jutott el odáig, a hol Száva küzdött.
Gyalog volt már a fekete lovag, lovát leszurták alatta, paizsa össze volt horpasztva, de bástya volt körülötte holttestekből s egyenes kardjával nyugodtan viaskodva oszta jobbra balra halálcsapásokat.
– Firuz! Firuz! orditá a törökség, s egy roppant óriás jelent meg nehéz harczparipán, emberfő nagyságu buzogányát forgatva kezében.
– Én vagyok Firuz Bég! orditá rekedt hangon a török, Száva ellen törve. Tudd megmondani a más világon kutya, hogy ki volt az, a ki megölt.
– Ide fordulj! ordita e pillanatban egy közbetörő lovag, hajadon fővel, szétszórt hajakkal; véres harczbárdját csapásra emelve. A török paizsát tartotta ellene; a lezuhanó csapás kétfelé szelte azt, s az óriást válltól nyeregkápáig hasitva, lovastól együtt halomra döntötte. „Én vagyok Rozgonyi!“ kiálta a lovag a lehulló törökre s használva a rémülés pillanatát, mely a török sereget az óriás összeestével elfogta, oda szökött Száva mellé, azt karjánál fogva óriási erővel felkapta lovára, s magához szoritva nyargalt vele vissza a part felé, lehuzva fejét az utána repülő nyil és kopja zápor elől.
– Ide, ide kiáltozák a parthoz érkező csónakokból; a király saját hajóját is elküldé a vitézek megmentésére. De első volt mindannyi közt Cecilia, ki csónakával a parthoz evedzve, oda várta dobogó kebellel az érkezőket.
Szerencsésen eljutottak a parthoz. Rozgonyi leszökött lováról s beugrott a készen álló csónakba. Cecilia megölelte őt és megcsókolá, s akkor Száva felé fordult, s kezét felé nyujtva édes vigasztaló hangon mondá neki: „Légy üdvöz szegény Száva!“
A lengyel megdöbbenve lépett vissza a csónaktól e szavakra, szomoru szemrehányással fordult Rozgonyihoz: „Te megcsaltál, elárultad előtte nevemet, most én is megcsallak téged,“ s azzal hirtelen, mielőtt valaki meggátolhatta volna, felszökött Rozgonyi paripájára, s visszarohant az ellenség közé.
– Megállj Száva, kiálta utána Rozgonyi, ki gyalog maradt a csónakban. Hasztalan. Néhány pillanatig hallatszott még a harczkiáltás. „Niger! Niger!“ azután mindig csendesebb lett s tovább hömpölygött a zaj. Az utósó kard villogott még nehány perczig az utósó bajnok kezében, végre az is lefeküdt az ellenségei holttestéből vetett ágyra.
Cecilia el akarta rejteni könyeit. – Hadd folyni őket, – mondá Rozgonyi, – látod, hogy mindenki sir, pedig senkit nem szeretett ugy, mint téged.
SOLIMAN ALMA.
I.
A zultánnak örömünnepe volt.
Egyik diadalhir a másikat érte. Szárazról és tengerekről, a világnak mind a négy része felől győztesen tértek vissza az ozman hadseregek.
A föld leghatalmasabb királyai hajoltak meg a félhold hatalmától s követeik meghódoló ajándékkal várakoztak a magas kapu előtt.
Egész Sztambul viszhangzott a diadalkiáltástól, a muezzim szava helyett uj még uj örömhir kiáltotta meg az órákat. A nép betöltötte az utczákat, a nők tarka csoportokban ültek ki a házak tetőire, a gyermekek felmásztak a házak mellé ültetett platánokra s riadozva zúgták szakadatlanul Solimán nevét.
Az Aja-Sofia templomától egész a Solimanje-mecsetig, hosszu kettős sort képezének a felállitott janicsárok ezüsttől csillogó rendei; a közbeeső ut hosszan be volt vonva a legdrágább perzsa szőnyegekkel.
A két mecset között állt Mahmud siremléke, zöld és fehér corynthi márványoszlopokból emelve, melynek aranyozott rácsozatán keresztül a thúja és czyprus sötétzöld bokrai s a rózsa és jázmin eleven virági kandikáltak elő.
Átellenben e ragyogó keleties siremlékkel állt egy szomorubb épület; elevenek sirja, a statusbörtön, melynek szűk ablakhasadékain halavány holteleven arczok sáppadoztak ki a napvilágra.
Minden ember ujjongott, örűlt, remélt, a pórnép pénzszórásra gondolt, a katona sokszorozott zsoldra, a papok uj templomokra, a hivatalnokok előléptetésre, és a foglyok szabadulásra.
Az idő gyönyörű volt. Kelő nap, keleti égen; egy elmult éjszakai eső után a czyprusok illata ülte el a levegőt, az arany félholdak sürűen ragyogtak a hattyunyaku minarettek tetején.
Egyszerre megdördűltek a serail ágyui, hirdetve: hogy a zultán megindult a diadalmenetre, a bömbölő hangokat sokszorosan adták vissza a távol hegyormok és a közel nép ajkai. A harsogó tábori zene mindig közelebb, közelebb jött, kisérve egy szakadatlan üdvözlő orditástól, mely nyomrul nyomra támadt, a hol a zultán végig haladt.
Az egész roppant város élni látszék, a régi omladozott palotákon, mik a görög császárok idejéből maradtak meg s a körűlök halmozott apró faépületek tetőin tarka néptömeg lebegtette hosszu kendőit, a sötétkék Bosporus árboczerdeje, a csonka szobrok mik a házak körül fölmeredeztek, a három összefont kigyó szobra a Hebdomon palota mellett, a sirkertek s a legtávolabb hegyek is ujjongó, tolongó néppel voltak megrakva, csak az Aja-Sofia mutatott sötét élettelen képet óriási kúptetejével, és a még sötétebb börtön.
A zaj, az üdvkiáltás, a tábori zene mindig közelebbről hangzott, – egy pillanatra elcsendesűlt, midőn a zultán a Sofia templomhoz érve, ott lováról leszállt s ájtatoskodni betért a mecsetbe. Azután ismét ujra kezdődék a zaj és tolongás. Jött a végeláthatlan menet; elől a csatákból megtért katonaság, mindennemű phantasticus fegyverzeteikkel; itt fényesre csiszolt paizsok, középen kiálló tőrhegygyel, gömbölyű sisakok, szeges buzogányok, amott turbános nép, lengő kócsagtollal, gyöngyökkel rakott forgók, bogláros övek, görbe kardok; majd czirkasz lovasság pikkely-pánczélokban, tegezzel, puzdrával, hosszu, villogó hegyű dárdákkal s tekenős paizszsal, arany-szegekkel kiverve; ismét puskás hadak, nehéz ezüsttel vert hosszu lőfegyverekkel, fejükön vörös fesz, hosszu kék czafranggal; majd a testőr spahik, selyemmel himzett keleties öltönyükben, arab ménekein, fegyvereik markolatja smaragd- és rubinttól ragyog; utánok, a tábori zenészek, csodás alakzatu réz-kürtjeikkel, dobjaikkal, csengetyüikkel s mind e tarka csoport között a felül lengő koszoruzott lófarkak, félholdak és szines lobogók.
A katonaság után jöttek a hadi zsákmánynyal megrakott tevék csoportjai, szerecsen fiuktól vezetve. A felhalmozott drága edények, ragyogó boglárok és fegyverek egymásra hányt tömegében három kirabolt ország kincseit lehete szemlélni.
A nép még kisérte szemeivel a feltollazott és csöngetyüzött dromedárok sorait, midőn ismét uj jelenet vonta magára figyelmét.
Két roppant elefánt közelgett, ormányaikban pálmaágat tartva, s a hátukon vitt biborral és keleti shavlokkal beaggatott tornyocskákból két csausz hányt arany és ezüst pénzt tele marokkal a tolongó nép közé.
A pénzdarabokon czivódókat majdan a diadalszekerek dörgése választá szét, mik négy fehér lótul vonatva a harczban elfoglalt zászlókat hozták; utánuk jöttek a Bayadérek, karcsu tánczosnők, piros rózsával koszoruzva, eszményi öltözetekben, miknek habkönnyü kelméje oly átlátszó, mintha ködbűl volna szőve; szökdelő lábaik alig látszanak a földet érinteni, mig a csengetyűs dobok, miket fejük fölött összeütnek, ugy összehangzanak szemeik vad villanásival.
Utánuk jött az imámok és dervishek hosszu bus csoportozata, vezetve a fő Ulemától, csodás tagjártatásokkal s még csodásabb énekléssel.
Végre jött maga a zultán, vezéreitől környezve.
Fejedelmi öltönye himezetén Persia kimeritette művészetét, ragyogott turbánján és fegyverzetén rubin és gyémánt, de semmi sem volt rajta oly fejedelmi, mint hosszu hófehér szakálla és semmi sem ragyogott ugy rajta, mint villogó tűzszemei. Előtte vitte egy főcsausz hófehér paripán a próféta zászlóját.
A körüle lovagló basák kelet minden pompájában ragyogtak, csupán egy volt mindannyi közt egyszerü vas fegyveröltözetben, semmi gyémánt, semmi kashmir rajta; egy délczeg dalias férfi, ki a zultán jobbján lovagolt, – Ibrahim, a nagy vezér.
A zultánt riadó örömkiáltással fogadta a mozlem nép, mindenütt a merre járt, s a „Solimán!“ kiáltás közt sürűn lehete hallani e nevet is: „Ibrahim!“
A zultánt követték háreme kedvencz hölgyei a Kislar Agától vezetve, a ki utálatos fekete vén ember volt s valamivel kevesebb mint férfi.
A hölgyek mind aranyozott palankinban vitettek, legelől egymás mellett a Sultana-Valideh, a zultán anyja, s a Sultána-Aseki, Solimán kedvencz neje, utánuk a többi hölgyek, a zultán nejei és leányai, mind valami fényes ragyogó fátyollal leteritve, mely ugy tűnt fel arczaikon, mintha félig átlátszó aranynyal volnának fedezve.
A menet után ujra az elébbi sorozat ismétlé magát, dervishek, almék, diadalszekerek, pénztszórók és tarka fegyveres nép.
A mint Solimán Mahmud siremlékéhez ért, ott megállt, feltáratá annak aranyozott rácskapuit. Intésére nyolcz fekete rabszolga félreháritá a czypruslombokat, mik a szőnyegekkel teritett mausoleumot elfedék, másik nyolcz egy nagy márványlapot emelt fel egy rejtett mélység nyilásáról s ekkor egy aranycsapot megforditva, a mely üregből roppant vizoszlop lövelt föl, szivárványszineket vetve körül a rásütő naptól. Egy szökőkút volt az, melylyel Solimán népeit meglepé; a legnagyobb jótékonyság kelet forró éghajlata alatt.
A meglepett nép kitörő üdvkiáltással fogadá a zultán kegyét, ki ekkor balra fordulva, hol a sötét épület állott, inte a tömlöcztartóknak, azok föltárták a csikorgó kapukat s a börtön szomoru lakóit megszabaditva lánczaiktól, kibocsáták mind a tomboló tömeg közé, az élő napvilágra.
Az üdvkiáltás még egyszer oly magos lőn. Solimán tovább lovagolt, szemei még jobban ragyogtak, mint egyébkor. Egy köny ragyogását lehete bennök látni.
A Solimánje mecsethez érkezve a zultán, leszállott lováról, leteritteté szőnyegét, leborult imádkozni, melyet buzgóan végezve, megtörlé kezével arczát, meghajtá magát jobbra és balra a két láthatlan angyalt üdvözölve, kik török hit szerint az imádkozó mellett két felül állanak, s azzal átadta Ulemának és imámoknak az uj templomot, melyet akkor épittetett, márványnyal és mozaikkal kirakva s arabeskekkel kifestve.
Minél tovább ment, az örömkiáltás annál jobban nőtt. A nép, mely az elszórt pénzt fölszedé, s az uj szökőkút kristályvizét izlelte, a foglyok, kik börtönükből kiszabadultak, s a papok, kik uj templomot kaptak, mely pompában s a Korán mondatai nagyszerűségében, mik fekete márványra aranybetükkel voltak vésve, még az Aja-Sofiát is fölülmulta, és a katonák, önmaguk látásától ittasak, nem szűntek meg Solimán nevét viszhangoztatni. Az erkélyekről hullókoszoruk zápora boritá utját s a hölgyek illatos viz harmatát hinték le rá.
Itt jutott vissza a serailba, melynek ajtai bezáródtak a tömeg előtt, csupán a zultán kiséretét, papjait és hárem hölgyeit bocsátva keresztül, mig a nép a kapun kivül maradt, uj örömhirt várva az erkélyen megjelenendő kikiáltótól.
A diván gyöngyházzal kirakott teremében trónja párnájára ülve maga elé szólitá Solimán országa legfőbb embereit, s egyenkint mindeniket külön megajándékozá s magasabb hivatalra emelte. A hirnök minden uj kinevezést trombita-harsogás mellett adott tudtul a népnek, s a nép harsogó kiáltásban adá tudtul öröme nagyságát.
Mindenki beteljesülve látta vágyait. E nap örömnap volt mindenkinek, mely a legmerészebb reményeket gyümölcsözőkké tette.
Csupán egy volt még hátra, ki jutalmát el nem vevé: Ibrahim.
Őt hagyta legutoljára Solimán.
Mindenki feszülten leste, mi tisztelet várhat arra, a ki már legnagyobbat elérte, a mit a zultáni koronán alul birni lehet s midőn a zultán maga elé szólitá Ibrahimot, mindenünnen irigy szemek tekintének felé, ohajtva, hogy hulljon le az, a mi már magasabbra nem mehet.
A zultán szeretetteljes arczczal tekinte Ibrahimra.
Országom nagyjai közt legnagyobb vagy Ibrahim, szólt a nagyvezérhez, im én téged még nagyobbá teszlek. – Ime összegyült agák, bégek, basák, padishahk és imámok, hajoljatok meg Ibrahim előtt; én őt fiammá fogadom, ki divánom vánkosán jobb felől fog mellettem ülni. Hirnök kiáltsd ki a népnek, hogy Solimán Ibrahimot fiává nevezte ki.
A nép örjöngő örömkiáltása megreszketteté a palotát, s a divánba gyűlt országnagyok mellükön keresztbevetett karokkal hajoltak meg Ibrahim előtt, ki szomoruan sohajta fel s szemeit a földre szegzé.
– És hogy ne csupán név szerint légy fiammá fogadva Ibrahim, ime lépj e rostélyzathoz és nyisd fel azt.
Az agák szöktek Ibrahimot megelőzni a szolgálattételben. Solimán intésével visszatérité őket: „egyedül Ibrahimot illeti annak felnyitása“ monda.
Ibrahim oda lépett a rostélyhoz, felnyitá azt, a rostélyon tuli nehéz selyem függöny kétfelé vált s a rejtekből egy csodaszép hölgy lépett elő, egy karcsu eszményi alak, rózsaszinü kaftánkában, oly lenge, oly aetheri, hogy az ember szinte fél, hogy eltörik az öleléstől.
Ibrahim a fátyolon keresztül is megismeré a kedves szép gyermeket; gyakran látta őt meleg nyári estéken asszonyaival a Hellesponton hajókázni s nem egy szerelmes szót váltott már vele titokban.
– Ahidalla! rebegé, reszketve szerelem- és meglepetéstől.
– Ő leányom, ki által fiam leendsz. Monda a zultán gyöngéden, s a divánjához járuló gyermek arczáról föllebbenté a könnyü fátyolt.
Ah, minő szépséget takart föl akkor! Ez arcz az ezeregyéjszakai tündérek egyikére emlékeztetett, kik hivatva voltak az embereket őrültekké tenni a gyönyör által Ibrahim térdére rogyott, ugy fogadta keblére az imádott hajadont, s a körülállók egy gondolat volt olvasható; e gondolat: hogy Ibrahimnak meg kell halni.
Ennyi gyönyör, ennyi dicsőités több volt, mint elég arra, hogy életével bünhödjék érte, a ki azt elfogadta.
Solimán nem látott örömkönyeitől, Ibrahimot szerelme tette vakká, de a nő szemei mindig ébren vannak, midőn szerelme tárgyát veszély fenyegeti.
A zultán összecsókolá kedvencz gyermekét s ölébe ültetve, hizelgő hangon monda neki: „kérj tőlem a mit tudsz, e perczben ha országom felét kérended is, megadom.“
Ahidalla apja térdeihez borult s reszkető hangon szólt.
– Atyám, hatalmas zultán, mindent adtál nekem, a mi e földön boldoggá tehet, nincs mit kivánnom egyéb, mint hogy e boldogságom tartós legyen. Azért igérd meg nekem azt, és esküdjél meg reá, hogy férjemet Ibrahimot, akárki és akármit mondjon is egykor felőle, soha megöletni nem fogod.
– Mi jut eszedbe ez órában leány?! kiálta fel Solimán elszörnyedő arczczal.
– Ne légy irántom haragos oh atyám. Én tudom: hogy a nap, miután delet ért, aláfelé megy. Sokszor láttam palotádban ismerős boldog arczokat, mik jó kedved napvilágában ragyogtak; hallottam másik éjjel bevarrott zsákokat nehéz terheikkel a tengerbe hullani s a boldog kegyenczeket nem láttam azontul körüled. Néném egyikét nem rég Ajasz basának adtad nőül, a ki első volt kegyenczeid között, nem rég Ajasz basa a magyarok által megveretett, s azóta néném szürke gyászruhát visel, s ha férjét kérdik tőle, könyez. Oh atyám veszélyes ott lakni, hol a villámok teremnek. Te nekem kérni hagytál országaidból, én nem kérek tőled egyebet, mint hogy ne öld meg azt az embert, kit most fiadnak fogadtál s kit legjobban szeretsz.
Solimán elkomorult; tekintete az alatt mig leánya beszélt, néma szemrehányással járt végig udvarnokain, kiknek örök cselszövényük egymás közül a legnagyobbakat megbuktatni, annyi áldozatot juttatott eszébe. Ahidalla leborult atyja ruhájának szegélyét csókolni, Solimán pedig inte az Ulemának, hogy hozza elő az Alkoránt.
Az Ulema lassu léptekkel közeledék a zultánhoz, a nehéz zöldboritéku szent könyvet hozva két kezében, hosszu sovány arczán semmi vonás sem változott, ugy nyujtá a Koránt Solimán elé.
A zultán fölkelt, jobb kezét a Koránra tevé, baljával leánya kezét fogta meg. Az udvarnagyok leborultak a földre, homlokaikkal a padozatot érintve, s azon helyzetben maradva, mig a zultán esküvék; hogy Ibrahimot, hogy mig ő élni fog, bármi következzék az idők folytán, soha meg nem fogja öletni és megöletni nem engedi, azután Ibrahimhoz lépett, megölelte, megcsókolá, s maga mellé ülteté jobb felől, mig Ahidalla lábainál foglalt helyet.
Az udvaronczok még egyszer lehajták magukat a földre, után mormogva.
„Lu illah, il Allah!“
Künn a tomboló néptömeg „Solimán és Ibrahim“ neveit üvölté kicsapongó örömében.
II.
A zultánnak rosz napja volt.
Egyik gyászhir a másikat érte. Kisded várak, apró hadseregek álltak ellent roppant hadainak, összetörték vezéreit, megsemmisiték terveit. A Zrinyiek maroknyi hada egy egész országot védett óriási hadereje ellen, a tengeren Dória János verte szét hajóhadait, majd itt, majd amott lettek vezérei árulókká, szövetségesei vazalljai pártot ütöttek ellene.
A zultán haragra volt gerjedve, s haragját népein tölté, egy nap alatt kiürité minden börtönt s más nap ujra megtölteté azokat, a halál minden nemei segitének pusztitó haragjának.
Az emberek elbujtak házaikba, a Besestán bezáratott, az ápoló házakból kiüzettek a koldusok, helyt adandók a sebesülteknek, jaj volt annak, ki a zultán szeme elé került, sohasem volt bizonyos, hogy egy visszatetsző moczczanásért nem fog-e megöletni?
Nagy kemény bőjt volt kihirdetve az egész országra, a templomok előtt a dervishek szakálukkal söprék a földet, orditva: Allah, allah, Illeha Mahomed, rasul allah usár!! Stambul utczáin járt a bucsujáró gyászmenet, zsákba öltözött papok, megtépett szakállal mentek legelől, egy óriási ravatalt emelve vállaikon, mely eltört kardokkal és kézivekkel volt tetézve, nyomukban jött a hadsereg vérrel fecskendett ruhákban, sirva és Allaht orditva, s korbácscsal verve hátukat, utánuk a harczban elesettek üres lovait vezették halálra itélt keresztyén rabok, kik közül minden száz lépésnyire egyet megöltek. Jöttek azután a janicsárok, övig mezetlenül, derekaik tövissel körülövezve, vállaikon a harczban elesett vezérek koporsóit hozták kiáltozva: „Allah, Jeri, Muffa, Ai!“ Tovább hangzott a szomoru ijesztő gyászzene, a posztóval bevont dobok, s a sikoltó tilinkók, miknek hangja a gyermeksiráshoz hasonlit: itt egyszerre arczra borult az egész nép; oly látvány következék, melyet nem volt szabad látni a pórnép szemének, két felől kivont karddal mentek a csauszok, a ki föltekint, annak fejét rögtön elütendők; közepén ment harmincz basa, mezitláb; összekötött kezeikben egy-egy tevefarkat hordva, fejeik vérbemártott kendővel körültekergetve és a basák között jött a nagyvezér egy sánta öszvéren, feje vérbe mártott kék kendővel becsavarva, szakálla hamuval hintve, egyik kezében hozta a „veszély zászlóját“ a másik kezében egy nádszál volt, melylyel saját fejét verve kiáltoza: „Offát millei Zaffái!“ Körül orditott, sírt a nép s a port csókolta fel a földről. Végre jött két elefánt, szürke lepellel bevonva, melynek hátárul apró réz aspereket szórtak a nép közé; – befejezte az iszonyu jelenetet az őrjöngő dervishek csoportja, kik széditő keringéssel orditák: „Allah Buffaj! Allah Mitrei Chrestinnai! Oh!“ s mezetlen testüket éles késekkel szurdalák, hogy a vér köröskörül fecskendett róluk. Igy járt a gyászmenet templomrul templomra1).
Végre rettenetes átkot esküdött a zultán, hogy azt, ki még egy gonosz hirt tudtára merészlend adni, a város legmagosabb hegyén huzatja karóba.
Az udvaronczok reszkettek és hallgatának.
Ekkor jött a hire: hogy Gritti, a zultán legkedvesebb megbizottja, ki alkudozás végett küldetett a portától, Erdélyben a magyarok által fiastul együtt lenyakaztatott.
Az eseményt lehetetlen volt elhallgatni, s ki legyen oly merész, hogy megmondja azt a haragjában beteg zultánnak?
A sápadt, sovány Ulema volt az, ki elébe lépett. Solimán megölő tekintettel pillanta rá fekhelyéről.
– Mi baj megint? Rosz hirt ne mondj, ha élni szeretsz. A hallgatás arany.
– Meghajtom fejemet előtted kegyelmes ur, tiéd az. Semmi sem jó, semmi rosz a nap alatt. Allah előre végze el mindent s tőle rosz nem jöhet. Most hozatott hirül, hogy küldötted és megbizottad Gritti – a magyarok által megöletett.
A zultán felorditva szökött fel fekhelyéről, szemei vérben és tüzben forogtak.
– Ulema! te tréfálsz a halállal, hogy e hirt szemembe mered mondani!
– Nem uram! te a rosz hír mondójára itéltél halált, az enyim nem az. Grittinek jó volt meghalni, mert áruló volt ellened.
– Nem hiszem.
– Magának akarta ő Erdélyt és Magyarországot s szövetkezett, hogy téged trónodról letaszitson.
– Holtat rágalmazol Ulema! – Kivel szövetkezhetett volna? – Kinek van a világ fejedelmei közt elég hatalma engemet trónomon csak meg is ingatni?
– Annak, kit magad tettél ily hatalmassá.
– Nem értelek, – nevezd meg. Allahra! Holtakat akarok ma csinálni.
– Nevét ki nem mondom kegyelmes ur, mert lehet, hogy azt rosz hirnek vennéd, hanem ime olvasd e leveleket, mik Gritti irományai közt találtattak, s magad add tudtul a gonosz hirt magadnak.
A zultán kezébe vette a leveleket, s végig futott rajtok tekintetével. Arcza elhalaványult, az iratok kihullottak reszkető kezéből.
– Ibrahim! rebegé, kezét forró homlokára csapva; „Ibrahim!“ hörgé ujra s arczát divánja vánkosai közé rejté.
– Ő volt az, – ő az. Viszonza az Ulema, ezért tért vissza a persa hadból parancsod ellenére.
Solimán hörögve takarta el könyes arczát, mintha egy halálra sebzett oroszlán sírna.
Azután fölemelé fejét s egyszerre hideggé vált arczczal fordula az Ulemához.
– Megesküvém, ugymonda, hogy éltemben nem fogom és nem engedem őt megöletni.
– Ugy volt kegyelmes ur, az Alkoránra esküvel.
– S az Alkorán szent könyv.
– Valóban az. E szent könyvre esküvél, hogy a mig élsz, nem öleted meg őt; de e szent könyvben irva van e mondat: „a ki aluszik, az nem él.“ Tehát ölesd meg őt mikor alszol. Igy nem életedben öleted meg őt, mert a Korán azt mondja: „a ki aluszik nem él.“
– Te mondád. Szólt a zultán s elbocsátá az Ulemát.
Este eljött hozzá leánya Ahidalla, gyöngéd mandolin zenével űzve az ősz apa gondját. Solimán sokáig mulatott vele, kérdezősködött gyermekeiről, megcsókolta homlokát s jó éjt kivánva neki, elbocsátá őt férjéhez.
Azután kioltottak minden mécset a serailban, bezárták a kapukat, jeléül: hogy a zultán lefeküdt.
Az Ulema ott őrködött hálóterme ajtajában; s mikor a muezzim az éjfélt énekelte, belépett a szobába, megtudandó, ha alszik-e a zultán.
– Ébren vagyok, szólt Solimán meglátva a belépőt. Az Ulema ismét csendesen visszahuzódott.
Mikor a muezzim a második órát énekelte éjfél után, ismét belépett az Ulema. A zultán mégis ébren volt.
Az éj vége felé fordult már, a kakasok el kezdtek szólani, az Ulema beüté fejét a szőnyegen. „Nem alszom!“ hangzék elébe.
Már a hajnal látszott derülni. Az Ulema fáradtan ült le a küszöbön és elaludt; nem sokára valaki felrázta álmából, felrezzent. A zultán állt előtte egészen felöltözködve.
– Te aludtál el nem én.
Solimán egész éjjel le nem hunyta szemeit.
Másnap a sors ugy hozta magával, hogy az egész napot családja körében töltse. Ahidalla, ki még most is kedvencze volt, oda ült apja ölébe s ősz szakálát czirógatva játszadozott vele. Ibrahim még most is legdélczegebb, legderekabb volt mindazok között, a kik ott körüle jártak. Solimán ugy szeretett volna nekik valamit megmondani, csak egy intő suttogást, hogy távozzanak e helyről, menjenek, hol rájuk nem lehet találni, de az Ulema ott állt mindig háta mögött s őrzé minden szavát, minden arczvonását.
És ismét eljött az est. Az Ulema ott virrasztott a zultán hálószobája küszöbén. És ismét hiába. Solimán egész éjjel nem tudott elaludni.
A harmadik éj első felét ismét ébren látta lefolyni a zultán, még hallotta a muezzim dudolásának első szavait, de már az utolsókat nem, akkora elnyomta az álom.
És álmodott.
Leánya Ahidalla rohant oda fekhelyéhez kétségbeesett tekintettel, tépett ruhával, szétszórt hajfürtökkel.
Mit akarsz? kérdé az álomlátási képtől.
– Ibrahimot meggyilkolják a te parancsodra! És te nekem megesküvél, hogy nem fogod őt megöletni.
– Bolond vagy, Ibrahim itt ül jobbomon ülj ölébe, csókold meg. Látod hogy él.
A zultán álmodott s künn hálószobája előtt a testőrök egy halovány nőt tartóztattak fel, ki oda akart hozzá rohanni. – „A nagy ur aluszik,“ mondának neki.
S a zultán ujra álmodott.
Ismét ott volt előtte Ahidalla, összekulcsolt kezekkel veté magát lábaihoz sikoltva: „Ibrahim ártatlan, hazugul rágalmaztatott, ne gyilkoltasd meg őt.“
– Nem hal meg, monda a zultán, nem hittem, a mit mondtak ellene; – ha igaz volt, megbocsátom neki, eredj haza és légy nyugodt.
S másodszor is elüzték a testőrök az alvó zultán ajtajától rimánkodó leányát, legkedvesebb kegyenczét, a szerencsétlen Ahidallát.
És ujra álmodott a zultán.
Holthalaványan jött elébe Ahidalla, hozta az Alkoránt, fehér ujjával rámutatott: „megesküvél“ rebegé alig hallhatóan.
– Jól tudom, távozzál előlem. Férjed bűnös, de megesküvém, hogy nem öletem meg. Hagyjátok el sietve országomat. Menjetek Palesztinába. Rejtsétek el magatokat; te pedig légy boldog, gondolj reám és szeress.
És látta azután, mint ültek lovaikra Ibrahim és Ahidalla. Siessetek! siessetek! kiálta utánuk, a porfelleg elnyelte alakjaikat, lovaik dobogása elhangzott, hajóra ültek, a hajó elvált a parttól, a szél kifeszité vitorláit, a távol elnyelte alakját.
– Allah nauy! sóhajta a zultán megkönnyebbült lélekkel, ők meg vannak szabaditva.
E perczben harmadszor űzték el az őrök Ahidallát, ki szétszórt hajjal, tépett öltönyben kétségbeesve erőszakolta a bemenetelt atyja hálóteremébe. „A nagyur alszik“ mondának neki.
– Allah nagy! Én megmentettem őket, monda az álmodó zultán.
E perczben lépett hálóteremébe az Ulema, egy szőnyeggel letakart ezüst tálat hozva kezében.
A zultán felébredt. „Mi az!“ kérdé felriadva fekhelyéről.
Az Ulema feltakarta a szőnyeget; az ezüst tálról egy véres halavány fő bámult holt szemekkel a zultánra.
– Ibrahim! hörgé eliszonyodva Solimán s visszarogyott fekhelyére2).
KORONÁT SZERELEMÉRT.
VIZKERESZT ÜNNEPE.
Még akkoriban nagy ritkaság volt Erdélyben az orgona, kivált a kálvinista templomok csaknem mindenütt nélkülözték ez Isten dicséretére rendeltetett hangszert, csupán Majosfalván volt egy, melyet Bethlen Gergely uram készittetett Németországban, e kis mezőváros temploma számára. Bernard mester az akkori leghiresebb orgonakészitő, megértve, hogy a megrendelt munka fejedelmi ivadék számára készült, nem restelé a fáradságot annak kiállitásában, megcsinálván annak öreg sipját alabástromból, a pedal brugókat aranyozott vastag papirosból, s az előtéren álló fuvolasipokat valóságos öntött ezüstből, s felkészitvén azokat aranyozott rácsokkal és arabeszkekkel, a mint az akkoriban kegyes divat vala.
Bethlen Gergely uramnak ugyan volt Küküllő-várban saját családi temploma, melyben a pompás orgona szépen elfért volna; hanem ő azt mondá, miszerint ő azt nem a maga, hanem az Isten dicsőségére szerzé, s ekként került a pompás hangműszer aranyozott és ezüstözött alkatrészeivel a kisded kálvinista szentegyházba, nem kis munkába kerülvén a helybeli lelkész, nagytiszteletü Gernyeszegi Menyhért uram ellenszegülésének legyőzése, ki is – saját szavaiként – átallotta a dudát behozni a templomba, s még nagyobb gondot adván az orgonának felállitása, melynek legnagyobb sipja tizenhat láb magas vala, ugy hogy a tetejéről mind le kellett szedni az aranyozott czirádákat, ha azt akarta, hogy elférjen az alacsony imaházban.
Bethlen Gergely uram azonban már most az orgonája kedvéért minden vasárnap eljárt a templomba, két szép hajadon leányával együtt; a két szép leány kedveért pedig ugyancsak a környék fiatalsága választá az imaházat buzgólkodása helyéül, ugy hogy rövid idő alatt nem volt látogatottabb szentegyház Küküllő vármegyében a majosfalvinál, a holott is nagytiszteletü Gernyeszegi Menyhért uram vasárnaponkint az egybesereglett gyülekezetet együtt és egyenkint, kor, nem s rang különbség nélkül ugy megmosta, ugy megfeddé, ugy megdorgálá, hogy Ezsaiás próféta sem tette jobban a maga idejében.
Ezer hatszáz kilenczven után irtak ötben, a midőn ez történt a majosfalvi szentegyházban, vizkeresztnek ünnepében.
Bethlen Gergely uram tudnillik ekkor is szokása szerint alájövén Küküllő-várból kisebbik leányával Ilonkával, – a másikat Katalint az ifju Kendefi Gáspár vitte az előtt két héttel Bodonba férjhez, – hátrahagyá szánkóját a jó ur a templom keritése mellett, s betérvén a paphoz, a ki rendesen meg szokta őt várni, vele együtt mene a templomba, előre bocsátván a papot, s kezénél fogva vezetvén leányát, s akképen foglalva helyet a fényesre festett padon.
A pap bejöttével megzendült az orgona, a hivek felálltak, felálva elénekeltek egy hosszu verset, azután leültek, hozzáfogtak a XXXVIII. zsoltárhoz, azt végeslen végig elénekelték, maga is pedig Bethlen Gergely uram oly buzgón, oly lelkismeretesen énekelt a hivekkel együtt, hogy avagy csak egy sort is el nem mulaszta a zsoltárból, csupán csak az orgonista által minden vers után elkeritett kacskaringós kikezdő czikornyák alatt akadván ideje, mellette ülő leányával zsörtölődni, ki előtt a kinyitott könyv most is a kezdő lapon volt. ‚Hát te mért nem énekelsz?‘ – „Jaj igy is meg vagyok fagyva, hát ha az a kis meleg is kimegy belőlem!“
Bethlen Gergely uram oldalt vetette magát e szóra, Ilonka szokott neki olyan feleleteket adni, hogy övé maradt az utolsó szó, s mégis ő volt Gergely ur legkedvesebb leánya, mint ki a jó ötleteket – még saját rovására is – különösen szerette.
Gergely ur mintegy negyvenöt éves lehetett ez idő szerint, kisded, zömök, kurtanyaku férfi vala, a fején levő sürű haj egészen meg volt őszülve s rövid üstökre kanyaritva, homloka mindig le volt a szemére huzva, mintha mindig haragudnék, pedig nagyon is ritkán haragudott; szokása volt kurta bajuszát rángatni, ha valami nem volt inye szerint, s ha valamit roszalt, annak legvilágosabb jele volt az, hogy orrát megduzva egyet mordult a torka fenekéből, a dolmánya zsinorjait egyik oldalról a másikra gombolá, a harag kitörése pedig csak egy perczig tartott nála, ugy hogy ha akkor ült a mikor megharagudott, mire fölkelt már megszégyenlé magát.
Az ének elmult, következett a predikáczió, nagytiszteletü
Gernyeszegi Menyhért uram felment a kathedrába, a hivek sok köhögés után helyreverték magukat, s várták csendben a hirdetendő igét.
Mint már tudjuk, a nagytiszteletü ur kemény dolgokat szokott a gyülekezet épületére felhordani, a mai textus ilyen formán hangzott Ezsaiásból:
„Ordits kapu, kiálts város! mert eljön az Urnak rettenetes napja!“
Az emberek elkékültek, elhalaványultak, Bethlen Gergely uram nyuszt-prémes dókájában burkolózva, hátravetette magát székében, mintegy előre érezve a zivatart; csupán Ilonka arcza volt nyugodt és ábrándozó, nagy sötétkék szemei nem keresték a szónok élő márványarczát, az ablakon az esti nap búcsu alkonysugára sütött be, keblét egy önkénytelen sohaj emelé, lelke tul volt a templomon, tul az égen, még annál is közelebb az Istenhez, – ő szeretett.
A pap ekként kezdé hiveit megszólitani:
„Gyilkosok, tettetők, csalók, hitszegők, istentagadók, hazaárulók! Miért jöttetek e szent helyre?“
„Üm,“ dörmögé magában Bethlen ur, még mélyebben huzva magát dókájába.
„Hogy mertek Isten szine előtt bűneitek sokaságával megjelenni? Nem féltek-e annak haragjától, kinek nevét szájatok kimondja? Széttekintek rajtatok és nem látom közöttetek azt az öt igaz embert, a kikért megtartandja az ur Zsodomát és Gomorát. Mindenütt bűn, iszonyat, veszedelem. Látom a fiut, ki apja halála után sohajt; látom az asszonyt, ki férjének szemben hizeleg, s szemével másra tekint; látom az árvák megrontóit, kik testvéreik megnyomoritásával szereznek maguknak veszendő kincseket.“
„Jól van, nagyon jól van,“ mormogá magában Gergely ur, szokás szerint nem állhatva, hogy bele ne szóljon a predikáczióba.
„Meg van vesztegetve a nép, a konkoly kikelt mindenütt s bevette magát a várakba, ugy mint a kalyibákba; mig a közönséges gonosztevő dénárokat rabol, addig ti főurak az országot fosztogatjátok; veszekedtek a hivatalokon, s a közinségből gazdagultok; ime Sándor Ádám uram milyen bogláros mentében mutatja magát, pedig Isten ember tudja: hogy két kesely paripával jött be az országba. Ti magatok mentek rosz példával elő, megbüntetitek a gyilkost, a ki egyet megölt, s ti magatok háborut csináltok az országnak, mely nélkül ellehetett volna; jaj ti reátok! az özvegyek és árvák siralma az egekre száll föl ellenetek.“
„Üm üm“ dörmögé Gergely ur, bajuszát rángatva s fejét csóválva. „Jól, jól van pap uram. Jól van.“
„Behoztok törököt, tatárt, kuruczot, labánczot az országba, s mig az szerte pusztit, rontja a népet, égeti a falvakat, ti felveszitek magatokat váraitokba s onnan nézitek a romlást.“
„Üm. Ez rám szólt“ mormogá Bethlen Gergely uram, üstökét borzalva.
„Pedig hiába építettétek erős váraitokat, por és hamu minden erősség, melyet az Ur lehelete megillett és menten leomlanak, de kősziklára épitett ház az Istenben való bizodalom, az igaz hit! és ti e hitet is megvetitek, elhanyagoljátok, kicsúfoljátok. A hajdani buzgóság, az ősi önfeláldozás, nem találtatik sehol. Cserélik, berélik a hitet, mint az uj ruhát, ma rácz, holnap unitarius, holnapután török, ki mint hasznát látja. – Ime Pünkösti László uram, mily áhitatosan hallgatja az Isten szavait, pedig csak a mult héten igérte meg Apor István uramnak, hogy pápistává leszen, majd akkor ő is kap valami részt a testamentomban; ime László Mihályné asszonyom kiadta kezéből mind a két fiát Kolozsvárra, mintha itthon nem lenne már nekik mit tanulni, s most ott a tisztelendő jesoviták olvasóval és képes könyvekkel dugdossák a gyermekek zsebeit. Ime Mihács Mihók uram bolond fővel azt beszéli: hogy ő minden vallásból hisz valamit, a zsidóból a szombatot, a törökből a sok feleségtartást, pedig lészen ő neki egyformán része a poklokból minden vallás szerint; sőt még Hentner Jónás uramat is itt kell látnom, a ki már két héttel ezelőtt convertált, hogy valami hivatalba promoveálódjék, s most is csak azért jelent meg az Isten házában, hogy itt Bethlen Gergely uram hajadon leányára bámészkodjék, pedig bizony mondom neki, hogy azt oltárhoz vezetni nem fogja.“
„Üm!“ mordula Gergely ur, oldalt vetve magát. „Azt magam is ohajtom.“
A pap mennykövei ekképen hullottak jobbra balra, a hivek megilletődve huzták le fejeiket, s ha valamelyiknek szólt a leczke, alig lelte helyét. Egyedül Ilonka nem látszott érdekelve lenni a dorgáló szavak által; szemei, lelke, gondolatai messze-messze tétováztak, túl a szűk falakon, túl a hóval fedett mezőn, ott hol az Isten közelében örök tavasza van a világnak, a szerelem reményében. Arcza angyali nyugalmát nem zavarták meg Gernyeszegi uram intései, sem Hentner Jónás uram bámészkodása.