Csendesen, mosolyogva szállt le az egyik börtönébe s arcza gloriájával megvilágitá annak sötétjét s intve a hűs palmaággal, vezeté őt maga után fényes mennyországi vidékekre, az angyalarczok mosolyogtak a felhők közől.
Vadul hevült arczczal jött elé a másik, kardját villogtatva, nagy fekete szemei lobogtak mint a villám, s felültetve őt szilaj paripájára, nyargalt vele vérrel befestett mezőkön keresztül gomolygó csaták viharába, fogyni nem akaró harczoló tömegek közé, s levágott fejek hevertek köröskörül a mezőn.
Csak neje nem jelent meg neki álmában soha.
Egy napon nagy nemzetünnep készült Székes-Fehérvárott. A pápa István királyt a szentek közé sorozta s az összegyült főpapok leszálltak a királyi sirboltba, a király holttestét koporsójából felveendők.
De a mint a koporsó fedelét le akarták róla emelni, mintha egy világ súlya feküdnék rajta, hiuvá lön minden erő, a követ nem lehete arról leemelni.
Mindenki megütközve látta rajt isten csudáját, s nem segitett ima és böjt, három nap és három éjjel hasztalan törekedtek a követ megmozditani. Negyed napon megjelent a templomban a somlyai szent szüz, Charitas a koporsóhoz lépve monda:
– E kövön isten tilalma fekszik, s ha minden élő ember erejét egyesitenétek, az sem volna elég ezt róla elemelni. Az öröm napon minden fogoly börtönét megnyitátok, bünbocsánatot adva gyilkosnak és istenkáromlónak, csak egy fogoly szenved még börtönben; bünös ő is, de ma bünbocsánat napja van, s isten nem akarja, hogy midőn a felemelt örül, az elbukott szomorkodjék. A mely pillanatban az ő ajtaja megnyilik, a körül is lehull a láthatlan zár.
Salamont azonnal szabadon bocsáták és a kő elmozdult a koporsóról.
Mit ért neki, hogy szabad volt, ha nem lehetett király, mit ért neki az egész világ, ha az nem lehetett az övé? Miről annyit gondolkozott, láthatta ismét szép nejét, de mire még többet gondolt, nem vihetett neki koronát.
De ha nem volt is korona, megvolt még a sziv s csendes nyugodt boldogságra ez is elég. Salamon börtönében hagyá gyülöletét, s csak szerelmét vitte magával.
Alig vett időt magának megpihenni, mig Regensburgba nem ért, hova neje vonult. Magában képzelé előre a házat és a nőt, gyászban azt, szomoruan emezt, s mily nagy volt meglepetése, midőn estve megérkezve messziről kivilágitva láta minden ablakot s vig zene harsogott elé. Bámulva ámolyogva tántorgott föl a lépcsőkön s a mint egy apródot előtalált, megszólitá:
– Keresd fel urnődet, s mondd meg neki, hogy Salamon megérkezett.
Az apród vállat vonitott; – mit tudom én, ki az a Salamon, ha látni akarod urnőmet, amott tánczol a tulsó teremben.
Salamon belépett a terembe. Senki sem ismert rá, uti köntöse hasonlóvá tevé a többi léhütő zarándok néphez, kiknek az akkori salonokba bejáratuk volt.
Az apród megmutatta neki nejét. Egy vig, mosolygó asszony enyelgett ott nevető társaság közepén. Nagyon ki volt hevülve a táncztól, egy selyemgalléros lovag pávatollas legyezővel hajta reá szelet; holmi kéjdalár ostoba dalokat énekelt lábainál, az asszony oly jó izüen nevetett rajta; mellette üllt Ulrich herczeg s fülébe sugdosva oly közel hajolt arczához, a hölgy keze annak két kezében pihent, a lovag olykor ajkához is emelé azt s addig sugdosott hizelgve, mig a hölgy megengedé, hogy lehuzza róla azt a kis gyémántos gyűrüt, mely legkisebb ujján fénylett. E gyűrünek párja Salamon ujján volt. Jegygyűrüjük volt az.
– Beszélni akartál asszonyommal, ott van, megszólithatod – unszolá őt az apród.
– Sajnálom háboritani, mert jól mulat – szólt Salamon s levonva gyűrüjét ujjáról, odanyujtá az apródnak. – E gyűrüt asszonyod veszté el valahol, vidd oda neki s kivánj neki jó estét.
Ezzel eltünt Salamon a palotából s lovára vetve magát, neki ereszté a kantárszárat s ment a világba, a merre látott.
Szivében halva volt minden gyöngédebb érzelem, bujdosott egyedül, – kit a sors elhagyott, a haza számüzött, az annya megátkozott és a nő megcsalt?
Hetekig bolyongott ismeretlen erdőkön keresztül, midőn egyszerre egy rabló kun csapat utját állta, Salamon megismerteté magát velük: azt hivé, hogy meg fogják ölni, ha rá ismernek. De azok élve hagyták s több napi nyargalás után elvivék őt Kutesk király elé. De az sem ölte meg, hanem tárt karokkal fogadá. Hadilán szerelme meghóditá számára a kunnépet, a midőn a délczeg hajadon szemérmes odaadással ölelé szivére a száműzött királyt, eszébe juta: „ha egyszer minden ország számüzött, jőjj mi hozzánk, itt hazád lesz, és ha senki sem szeretend, ide jőjj, és megtalálod, a ki örökké fog szeretni.“
Salamon nőül kérte a kunkirálytól szép leányát, vőlegényi ajándékul elvesztett országát igérve neki s lett ujra szép mennyasszonya s csatára kész hadserege.
Ámde hasztalan. Nem tudott ő már sem harczolni, sem szeretni. A szép leány szerelme üresen hagyta szivét és a harcz koszorutlanul hagyta homlokát. A hazába berontó seregét készen várta László király a határon s kiverte onnan.
Salamon mindig alább sülyedt. Mennyasszonya uj hadat gyüjte számára kóbor kun és kazarokból, hozzájuk csatlakozott Celgu vezér egy nagy bessenyő csordával, s e csőcseléknek lett Salamon fővezére.
Midőn megindult velök s maga körül látta azt az egész gyülevészt, melyet egykor orczájának haragja előtt futni látott, rablók, gyujtogatók hadát, kiket országából annyiszor kivert s kik most őt vezérüknek nevezték, szive elszorult, félre forditá az utat, s a helyett, hogy Erdélynek vezetné őket, levitte Görögországba s neki zudult egykori elleneinek azon gyönyörüségben részesülve, hogy két olyan ellenséget, kikkel annyi keserves csatát vivott, egymás ellen vezethetett, s nézhette: mint öli a görög a bessenyőt. – Egykor ő verte mind a kettőt.
Aligha be nem teljesült, a mit magában ohajtott, mert egész serege ott veszett, ő maga és Hadilán hatszáz lovaggal egy elhagyott várba menekültek s ott három napig dühösen védték magukat ostromlóik ellen.
Negyed napon kényszerité őket az éhség ellenségeikre kirontani, és Salamon látta megvalósulni, a mit annyiszor álmodott, ott nyargalt mellette Hadilán szilaj paripáján ülve, nyargalt vérrel befestett mezőkön keresztül, villogó kardok közepett, fogyni nem akaró tömegek bomlott tömkelegébe, s levágott fejek hevertek köröskörül a mezőn.
Előre, előre! A kard utat vágott, a délczeg amazon vőlegénye feje fölé tartá paizsát s karjával csak őt védte, az ellenség megbűvölve a hölgy szemeinek villámaitól tért ki a rohanók elől a midőn egyszerre egy nyil a leányt szive fölött találta.
A paripa megérzé urnéja veszedelmét s vadul ágaskodva megállt. A leány fölemelkedék nyergében s még egyszer megforgatva véres kardját feje fölött, kiálta:
– Csak előre Salamon! ne rettegj.
S azzal lehanyatlott lova nyakára, a szilaj paripa ragadta őt magával holtan a sik harczmezőn keresztül.
Salamon keresztül vágta magát az ellenségen. Csak hat kiserője maradt, a többi ott veszett a harczban. Bolyongva a Duna partjához ért; kemény csikorgó tél derekán, be volt fagyva a folyam, a király átkelt rajta heted magával.
Valami borongó fájdalmas érzés kapta meg szivét, midőn elvesztett országa határán belől érzé ismét magát. A mint egy sürü erdő mellett elhaladtak, megállitá kisérőit s maga leszállván lováról, bement az erdőbe azt mondva, hogy utat fog keresni. Ott messze elbolyongott a sürü rengetekben, mig egyszerre ugy rémlék neki, mintha ismerős volna a tájék, a zuzmarázos fák alatt a rejtett barlang, s a csergedező patak, mely oda folyt a barlang nyilásához. Megállt s körültekinte sejtelemtől izgatottan, midőn egyszerre egy domb ötlött szemébe, a sirdomb előtt kis fehér kereszt, melyre e név volt fölirva: „Charitas.“
A király térdre rogyott a sir előtt s megcsókolva a keresztet, fölemelé arczát az égre, mintha őt keresné ottan, ki annyiszor volt álmainak vezére a boldogabb házákba.
Kisérői soha sem látták őt többet.
Évek multak, változott a világ arcza, elfeledtek Salamont, már boldog volt az ország; a boldog könnyen megbocsát.
Egy napon diadalutról térve meg a szent király, te Deumot tarta a fehérvári székes egyházban. Együtt volt az ország szine, java, s gyönyörködék a hálaimában, melyet legjobb hivei bocsátának szine elé.
Künn a templom lépcsőzetén sorban térdeltek a koldusok, a legutolsó volt közöttök egy még élte delén levő férfi, ki csuklyáját fejére huzva, buzgón imádkozék, hogy a magyar nemzet s királya legyen boldog és örök.
Az elűzött Salamon volt az imádkozó.
Tizennyolcz év előtt ugyanezen templom lépcsői látták őt, mint királyt koronázása elé járulni, akkor nem imádkozott oly buzgón honáért, miként most.
Az isteni tiszteletnek vége lőn; a fő urak egyenkint lépdeltek végig a koldusok mellett. Salamon mindegyikben megismeré egykori érsekét, nádorát, vajdáit és bánjait. Meghajlott előttük és áldást monda fejükre.
Jött végre a király. Egy fővel magasabb volt mindenkinél, a mikép jobb és vitézebb. Mosolygására öröm derenge szét a szivekben, a magyar nép nemzete jobb jövőjét nézte ki e szelid szemekből.
A mint végigment a lépcsőn, egyenkint lehajolt a koldusokhoz, pénzt osztva nekik, s midőn a legutolsóhoz ért, az megragadta a feléje nyujtott kezet s megcsókolá azt, a király két forró könycseppet érze kezére hullani.
László meglepetés hangján kiáltott fel, megismerve a koldusban a száműzött királyt, de az hirtelen elvegyült a tömeg közé. Az utána küldött futárok utolérték, hirül adva neki László üzenetét, ki trónja megosztását igérte neki.
– Menjetek vissza, szólt Salamon, s mondjátok meg uratoknak: az én országom nem e világból való, ő birja azt, mit isten neki adott s legyen megáldva örökké!
S visszament magányos erdejébe ismét.
S hosszu évek mulva a környék lakói egy ősz szent sirjához jártak el zarándokolni, melynek ellenségeket kibékitő erőt tulajdonitának. E sir Salamon sirja volt.
Sok vihart látott azóta a magyar; – még emléke is alig maradt a multnak, egyik sir eltemette a másikat, az egész történetből csak a toronybörtön maradt még fenn, az is pusztulóra vált már.
Elfogyott kazar és bessenyő, a neve csak könyvben él már, a magyar is sokat szenvedett; adja isten, hogy sokáig éljen.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
| 18 | csoda Ily | csoda. Ily |
| 58 | Muffa, Ai! | Muffa, Ai!“ |
| 61 | az nem él. | az nem él.“ |
| 68 | magát dókájáka. | magát dókájába. |
| 78 | vér a földből. | vér a földből.“ |
| 88 | itt légy. | itt légy.“ |
| 89 | a vásár“ | a vásár.“ |
| 94 | nem megy | „nem megy |
| 97 | Az Isten | „Az Isten |
| 100 | „Isten velünk | „Isten velünk“ |
| 103 | Néhány hóhap | Néhány hónap |
| 103 | hogy felállnának | hogy felállnának“ |
| 146 | ellen vezessék | ellen vezessék. |
| 180 | utra kaposzkodtak | utra kapaszkodtak |
| 226 | Mikor alabin | Mikor Alabin |
| 288 | haladnak előre | haladnak előre. |
| 337 | nem hittel | nem hitt el |
| 374 | midőn egszerre | midőn egyszerre |