Tükör darabok az önismeret és emberismeret világából

A nőkről.

E szakaszban a nőket akarom ismertetni; nagy feladat! Nőt csak nő ismerhet mélyen hatólag, a nőt csak nő értheti meg bensőleg. – A nők lelkülete, érzeményei, szivvilága némi részben talán örökké rejtély marad a férfi sereg előtt; és azt a természet akarta igy, hogy ez által is oda füzze őket a nőkhöz, mert a szerelem vonzodása csak addig szokott teljes erejében fennállani, mig annak tárgya rejlő, kifürkészetlen varázs erővel – kellemekkel bir. – Midőn rokontermészetü tárgyak, vegyi részek, mintegy kiegésziteni, tökéletesiteni akarják magukat, gyors és erős vonzalommal futnak egymáshoz, mint például mágneshez a vasnemüek ha egymás közelében vannak; midőn pedig csak a szükség logicája s törvénye egyesiti a tárgyakat s vegyi alkatrészeket, az egyesülés csak mechanicai marad. – Igy a szerelem is – a nők éltető eleme – csak akkor egyesül az emberi kebel vonzalmával bensőleg, ha azon magneticus rapport avvagy mágia hatás, melyet szerelmi érzésnek nevezünk, (de a melynek megbüvölő hatását bár érezzük, tapasztaljuk, teljesen kimagyarázni még sem tudjuk,) rokontermészetű egyének közt fejlődik ki hatályosságában, ellen esetben a hevély, mely első pillanatban szerelemnek látszik, csak az érzékek káprázata, az egyesülés pedig csak mechanicai. – Az ifju sziv, vagy idősbeknél is az életerő érzete, szerelemre lobban, élni akar mielőtt meghalna. Szeret, mert nem szeretni majd annyit tesz, mint nem élni. – A kiégett anyagban nincs élet csak pangás.35)

A szerelem világa azon ködfátyol, melyen át meglátjuk, vagy legalább megsejdítjük, hogy az őserő nem más mint adhaesio, cohaesio, vonzalom, szerelem. Vonzódás, szerelem tartja életműködésben a világot, – szerelem, vonzódás van minden élő lényben, legyen az fű, fa vagy ember, – szerelem vonzódás egyesit mindent. A szerelem tehát a legszentebbnek, a legnagyobb hatalomnak, az ős-erőnek nyilatkozata az emberben. Igy fogta fel ezt a lánglelkű költő is, midőn imigyen énekelt:

A ki valódi, éltető szerelmet érez egy rokonkebel iránt annak lelkülete felmagasztosult, mert éltető isteni szikrát érez keblében, fenséges érzeménye magasan szárnyal, isten országához közelit, mert ez a legfenségesebb érzemény, mely embernek adatott; egyszersmint azon kapocs, mely közvetlen az őserővel hozza kapcsolatba az embert. A valódi szerelem áldozatkész, elannyira, hogy megtagad mindent, csak önnön nemes, fenséges, mennyei természetét nem.

Valamint nem mind arany az a mi fénylik, úgy századrésze sem szerelem annak, mit az emberek annak tartanak. – A mely szerelem nem volt áldozatkész, higyjétek meg, hogy az nem volt valódi szerelem.

Óh az ember, ezen földi salak és mennyei szikra keveréke, de sokszor a porban hurczolta már a legszentebb érzeményeket, de sokszor megkisérlette kivetkőztetni lelkét mennyei eredetéből! Az emberek mindennel vásárt ütnek, sok embernek még mennyei üdvössége is eladó. – Az emberek szerelmet hazudnak hol jó parthie mutatkozik, – egy fokkal lejebb már pillanatnyi élvezetére is azt hazudják, – és ismét lejebb már gúnyképen is szerelmet hazudnak, mert az náluk már csak közönséges- és szójátékká van aljasitva.

Vannak oly elfogult, viszás, harmoniátlan észjárású, túlszerény emberek, kik az állatiság ingereit s magát a galanteria actusát, még ha valódi szerelmi vonzalomból erednek is, az emberi méltóságon alulinak tartják; vannak ismét mások, kik ezt nem tartják a nemes szerelem követelményének, holott ha enni, inni, aludni, nem derogál az embernek, akkor ugy vélem, hogy az is csak a természet rendjén van. Tekintsünk elfogulatlanul mindent és ezen az emberek elfogultsága által localizált szégyen folt is ép oly természetesnek, megszokottnak fog feltünni mint bármi más közönyösen vett tárgy és dolog; sőt ha az egyesülést valódi, nemes érzeményű szerelem idézte elő, annak czélja nem más, mint kölcsönös és közös szerelmüknek örök életet, felszármazást szerezni egy születendő lényben. És e czél, mint ilyen bizonyára nemes czél és az össztermészettel igy az ös erő akaratával is egyezményes.

Sokan a szerelmet egy ugyanazon egyén iránt életfogytiglan tartó lángnak akarnák beültetni s majdnem kényszeriteni, holott, mint már fentebb is mondva volt, a nagy világ-egyetemben minden egyes alkatrész csak akkor társul s csak akkor vonzódik bensőleg a másikhoz, ha a szükségesség, az ős erő, az örökös átváltozás periodusa s hatalma ugy kivánják.

Ismétlem, mit már fentebb is mondtam, hogy az emberi méltóságot nem egyébb kepezi, mint a természet törvényeinek idő, hely és körülményekhez mért szoros követése, megtartása (a miben az igaznak s valóhüségnek, tehát az észszerü méltánylásnak követelményei már benfoglaltatnak) tehát a mi a szerelemben földiekkel játszó égi tünemény, az nem sérti, nem sértheti az emberi méltóságot.

Sokan a szükség kénytetéséből, az esetlegből, vagy véralkatuk milyenségéből, sőt némelyek a tehetetlenségből is erényt akarnak csinálni. – Sehol sem találkozunk oly gyakran igaztalan, méltatlan birálattal mint a szerelem dolgaiban. – Az öreg döreségnek nézi már a szerelmet, azért a fiatalt, nem ritkán méltatlankodva, rendre utasitja, de ha az sulyósabb kihágást követett el a társadalmi szokások s a társadalmi rend ellen, még is megbocsát neki, mert visszaemlékezik ifju korára. De ha ezen eset nőről, nő birálata alá esik, jaj annak a szegény eltévedtnek! részére nincs kegyelem. – Az ilyen tévedéseket a világ leginkább csak a nőknél szokta számba venni, hogy minő alapon, azt nehéz volna megállható érvekkel támogatni. – Oh ki mondja meg, hogy azon ezer vallás közül, mely a földön az emberek által cultiváltatik, melyik a legjobb, melyik az üdvözitő?! Ki mondja meg hogy azon ezer féle társadalmi szokás és rend közül, melyet az emberek e földgömbön követnek, melyik a legmegfelelőbb, a legerényesebb?! – Az eszmék folyvást tisztulnak; a politikai és társadalmi szabadságnak csak az egyéni szabadsággal karöltve van értelme. – Az izlam követője, a mormon, becsülettel tisztességgel tarthat magának több nőt. – Az egyik felekezet az egy nőt is csak ágytól asztaltól választja el, máskint nem. – A másik felekezet már elválasztja s uj szövetséget is enged. A harmadik polgári házasságot is engedélyez. A negyedik a természet által utalványozott szabad társadalmi rendet követi, a nőt egyszerüen a férfi mellé rendeli, – s nagyot kaczag ha valaki őt a papi áldásra avagy szerződésre figyelmezteti. Mind ezen eltérő szokást, társadalmi rendet, csak azért állitottam igy egymás mellé, hogy ne mondhassuk miszerint a mai civilizált társadalmak egyike vagy másika már feltalálta volna e tekintetben is a bölcsesség kövét. Majd ha az emberi társadalom miveltebb osztályai magas értelmi fejlettségre, tehát elfogulatlan szellemi tisztán látásra, vagy is szellemi teljes szabadságuk magaslatára fognak emelkedni akkor bizonyára szét fogják bontani azon korlátokat, melyek ma, a kis korúak fékezésére még fennállanak. – Az ember szabadságra törekszik minden irányban, mert az egyéni életnek csak úgy van értelme, önállósága, ha az egyén a természettel, annak minden tényezőjével, szabadon érintkezhet.

A megtisztult eszmék eredménye lesz az is, hogy az anyagi tekintetben szükségesnek vélt convenience házasságok mellet vagy előre ki fogja magának kötni a fél, hogy szerelmi vonzodásával ezentul is szabadon kiván rendelkezni, vagy csak hallgatag s szokásilag fog az igy utilisáltatni, miként ez már a francziáknál mint szabadszellemü népnél gyakorlatban is van.

Korunk az anyagiság kora, kenyér, étel és ruházat nélkül nem élhetünk, azért helyet engedünk a convenience házasságoknak is, hol például egy vagyontalan egy vagyonossal lép házasságra, de a mely esetben, ha a sziv nem vonzódik a hozzá kötött egyénhez, fogja-e valaki, s lehetne-e kényszeríteni arra, hogy azt szeresse? Azt mondják: minek ment hozzá, minek esküdött örök hűséget, ha olyat nem érzett? – de mikor ezt a másik fél s a szülék jól tudták, azonkivül a szülék, a pap és minden „okos“ ember azt tanácsolták például a fiatal tapasztalatlan leánynak, hogy csak menjen hozzá, tehát erőltették, s most meg ujra erőltetik, hogy szeresse. Mennyi ellenmondás, mennyi igaztalanság, méltatlankodás, kigúnyolása a természetnek s az ember önállásának!

Ha tudjuk az egyént lelkileg teljesen önállónak, egyénileg szabadnak gondolni, akkor a szerelmi viszonyt a kenyérszövetségtől avvagy a házi kommoditás családias berendezésétől szintén megtudjuk különböztetni. – Az erény fictiója tévutra vezet, s innen már nagy messze útról kell vissza térni a természethez, a valóhoz, – s mentül messzebb távoztunk a természettől, annál bizonyosabban vissza kell térnünk.

Némelyek azt kivánják hogy a szerelem, melyet egy egyén iránt éreztünk, minden egyes esetben örökhűségű legyen, de ők nem tudják mit kivánnak. – Nem, mert először is nem vizsgálták meg jól, valljon valódi szerelem volt-e az? S ha már kezdetben nem az volt, hanem annak csak látszatja, hogyan lehetne később más, mint annak csak látszatja vagy tán az sem. – Másodszor: az egyház, bár megkérdezi a feleket összekelésük alkalmával, hogy szeretik-e egymást? de nem törődik vele tovább, ha a fél, avvagy felek, a szerelmet csak hazudták magukra. Harmadszor: mivel az egyház elválást is enged és uj frigyesülést, itt tehát már megengedi, hogy előbbi, esküvel is pecsételt örök hüségüleg fogadott szerelme, tárgyát változtassa. Negyedszer: bár egy igen jeles német költő azt mondja „Ewigkeit geschwornen Eiden!“ még is, eltekintve attól, hogy az egyház a szerelmi fogadalom megmásítását megengedi, midőn az tényleg már úgy sem áll fenn: a mi tényleg nem létezik, az sikertelen fogna erőszakoltatni, legsikertelenebbül pedig a nem létező szerelem, mert:

De értsük meg egymást, én a fentebbi sorokban a valódi nemes érzeményű szerelemről mondtam, hogy annak teljesen szabad rendelkezésére kell állani egy lelkileg önálló embernél minden körülmények között, nem pedig a házas-élet elkötelezett adóját vagy a szerelem álczája alá rejtőzött szenvedélyt, mely szerelem nélkül, s főleg tulzásában csak olyan szellemi vakság, mint bármely más szenvedély.

Némely iró azt állitja, hogy a szerelem mindenkor, képzelt vagy való tökélyre vonatkozik, ámde ez nem igy van, mert a szerelem: igézet, büvös, titokszerü, kifürkészhetlen szellemi magneticus rapport, mely mihelyt ki van fürkészve, mihelyt nincsenek rejlő tulajdonai: megszünt szerelem lenni s ez esetben csak becsülésünk, kegyeletünk tárgya marad az illető. Vannak emberek, kik az ész rostáló fontolgatásával gondolnak szerethetni; s ez úton valóban ragaszkodnak is vélt szerelmük tárgyához, de az ilyen szerelem csak hideg bunda, (bár állandó) de nem valódi szerelem. – Sokan egész életüket is leélik s még sem éreztek valódi szerelmet. – Igaz, hogy például a flegmaticus egyén szerelme némileg más alakban mutatkozik, mint például a vérmes, vagy epés-véralkat emberénél, mert a flegmaticus és melancholicus évekig tud plátoi szerelmet viselni szivében és phantásiájában, – mig a vérmes és epés, teli lévén pezsgő élettel, ha szerelme tárgyát viszont szerelem mellett egészen nem birhatja, saját nagy hevétől emésztve s a pezsgő életerő által ösztönöztetve, vagy olyan lépésre ragadtatik, mely életét kioltja, vagy zajgó szenvedélyek karjaiba veti magát, vagy pedig irtóztató lelki küzdelmek közt visszavonul s emésztődik magában, mig a Párkák élete fonalát el nem metszik.

A tökély birhat ugyan befolyással arra, hogy általa is szerelmet ébresszünk, de kizárolagos befolyást nem bir gyakorolni, mert gyakran, nagyon is gyakran találkozunk olyan szerelemmel, mely sem lát, sem hall, s igy a tökélyt nem keresi, nem is képzeli, – ő szeret, mert ez élteti, szeret, mert kimagyarázhatlan igezet alatt áll, – szeret, mert bár mennyire akarja, nem képes eszközölni hogy ne szeressen.

A fiatal szeret, szerelem nélkül nem élhet, mert a midőn életerejét s lényének a természetteli harmoniáját érzi, a természet éltető szavát, intését, nem követnie nem lehet. – A közép korú is szerelemre lobban, de már itt több az ovatosság, több a fontolgatás, azért nála ritkábban is szokott előfordulni az, hogy valódi szerelmet érezzen, de ha még is előfordul, ez a legjózanabb szerelem, mert azt nem homályositja sem az ifjunak ködös phantásiája, sem az öregség36) bolonderiája. – Olykor öreg urakat is látunk a szerelem tisztitó hevében izzani, kik rendszerint fiatal leányok után esengenek és szerelmi bódulásuk mámorában még viszont szerelemről is álmodoznak, mit azonban tiz ezer eset közül legfeljebb csak egyszer érnek el, mert ők majd nem lehetetlent, de minden esetre természet ellenest kivánnak, mivelhogy az élet nem ragaszkodhat az enyészethez, mivelhogy az egyik az élet belépő ajtajánál, a másik a kilépőnél áll, tehát utjaik nem vezethetik őket egy ösvényen.

Azonban az öregek rendszerint már csak bolondságnak tekintik a szerelmet s azt mondják, hogy ők már kiábrándultak; a nem öreg, vagy bár ifju, ki valamely testi defectusban szenved, ritkán lobban, szerelemre, mert érzi hogy valója nincs helyes életviszonyban a természettel, körülbelül az öregek is ilyesmit éreznek; ő náluk már az átváltozás periodusa s hatalma, valamint az anyagi és szellemi életerő müködése, nem igényel szerelmi magneticus rapportot avvagy tenyészetet, mert ők a pangás stádiumába léptek, hol netalán fellobbanható szerelmük ugy is csak kinókat, igen igen rövid létet teremhetne, mint ősszel az ibolyának viritása, melyet „ujra költe álmaiból, csalfa őszi napsugára.“

A szerelemben a testi és lelki gyönyörnek eggyé kell olvadni, más különben a legfenségesebb valódi szerelem is csak kiegészitlen, elégedetlen, tehát nem teljes. Az ember természetét, hogy t. i. az, az anyag és szellem vegyüléke, – soha se feledjük: – soha se igyekezzünk a természettől eltérni, mivel például a társadalmi rend és szokások attóli eltérést igényelnek, mert a józanság nem mindenkor található fel a társadalmi szokásokban, holott a természet ujjmutatása örökigazságkint kalauzol. –

A műveletlen lelkületű ember rendszerint csak a testi kellemeket, a szépséget tekinti szeretetre méltónak, mig a művelt lelkületű a szellemi szép tulajdonoknak is jelentékeny befolyást enged gyakorolni önmagára, szerelmére, innen is következik, hogy a valódi szerelem csak rokon természetűeknél fejlődhet ki.

A philosophusok azt állítják, hogy a fügefa levélnek nagyobb jelentősége volt már Éva idejében is, mint közönségesen gondolnók, – mert a szerelmi vonzódás, mint már említém, anyagilag és szellemileg rejtett bájakat igényel. A nőnek tartózkodóbb természete szintén odamutat, hogy a nőt nem kellene oly hamar kitalálni akarni, mint azt ifjaink – az anyagiság spleenjében szenvedvén – oly életúnt modorban mai napság tenni szokták.37)

Az ember csak akkor simul, minden önző vágyak és számitás nélkül az emberhez, s önön természetét egész fenségében csak akkor ismeri meg s érzi át, midőn szeret. Valami mennyei megtisztultság glóriája járja át a szerelmest. Azonban, hogy boldog-e hát mindenkor az ember midőn szeret és viszont szerettetik? ez olyan kérdés, melyre nem merek feltétlenül igennel felelni.

Rónay azt mondja, hoy az összeköttetés csak ott remélhető, hol a szerelem viszonyos; a szeretők ennek előidézésére minden eszközt, minden útat megkisértenek, szóval és tettel, kecses testmozgással és nyájas arczkifejezéssel iparkodnak tetszeni egymásnak; gyöngéiket gondosan takargatva, testi és lelki tökélyt szinlenek, vagy tehetségeiket a lehető legragyogóbb szinekkel felcziczomázva hordozzák mutatványul. Szóval, használtatik minden mi kellemeket, szeretetre méltó tulajdonokat varázsolhat elő: elvek cseréltetnek, törvények sértetnek, erény, vétek, egyiránt eszközül szolgálnak itt. Ilyen a szerelem mint szenvedély, képes feledni, tűrni, leküzdeni mindent.

Mivelhogy a szerelemnek bármely kiegészitő része csak akkor lehet valóban kedves, ha őszinte vonzalomból ered s önkint részelteti magát; azért nem tartom valódi szerelemnek az olyat, mely a viszont szerelmet forcirozott eszközökkel, elvek fölcserélésével vagy épen az erényesség útjának elhagyásával is kész felidézni akarni; mert a mellett, hogy ez különben is ritkán sikerül, és ha sikerülni látszik is, ritkán egyébb az érzékeknek káprázat általi csalásánál, – az ilyen önámitás rövid, igen rövid életű szokott lenni.

A szenvedély, mely többnyire nem akar tudni szenvedély nélkül élni, – mint ilyen természetesen nem lehet valódi szerelem, mert erőszakolni a szerelem folytonos lobogását s elhitetni magával hogy a szenvedély, szerelem: nem egyébb, mint önámitás, szenvedélykór, káprázata az érzékeknek s szórakozottsága, vagy épen vaksága az értelemnek.

A koronkinti hevély, mely a szerelem jelmezében szokott feltűnni, már lágymelegebb kiadása a szenvedélynek, mert ez, t. i. a hevély, már csak adott alkalommal s nem mindenütt és minden áron keresi és képzeli a szerelmet. A hevély is, mint a szenvedélykór, keresi a harmoniát, szerelmi vonzódást, mert érzi hogy olyanra szüksége van, hogy az élteti s fentartja lelkét az élet terhének érzete mellett, de észrevevén a káprázatot, odább áll, s másnál keresi azt, mig végre vagy megtalálja a rokonkeblet, vagy lemond az életnek ezen éltető mannájáról, mely az ő részére nem akart harmatozni.

„Vannak szenvedélyek, melyek néha még jókor kiábrándulnak, futtokban megállithatod őket; a szerelmet soha, végig futja ez pályáját, legyen az sima vagy göröngyös, mindegy, kiábrándulást csak akkor várhatsz, ha sziveik egyesültek és vágyaik egygyé olvadtak. Szakítsd el őket erőszakkal, gördits legyőzhetlennek látszó gátakat elibe, – s ő óriási erőre fog emelkedni: álj elő okokkal, merítsd ki a bölcsesség és ékes szóllás minden forrásait, hit és méltánylás helyett elidegenülés és rosz szándék gyanuja leend jutalmad. A szerető minden öröme, minden boldogsága, csak viszhangja kedvese boldogságának: „két lélek egét egy nap világítja“ itt. A szerelem annál tartósabb, minél mentebb az állatiságtól és önzéstől, minél szentebb s erősebb a viszonyos szerelem hite; birni akarjuk a szeretett egyént, birni kizárólag, mienk legyen minden lépte, minden eszméje, szive legtitkosabb vágyai, minden mosolya miénk oly szenvedélyességgel, melyet a megosztott szeretetnek még csak árnyéka is kétségbe ejt. A féltékenység hitevesztett szerelem.“ Ime ezen tényezők és okok eszközlik azt, hogy a szerelmesek csak nagyon ritkán előforduló esetben érzik magukat teljesen boldogoknak. „Denn die Eifersucht ist eine Leidenschaft, welche mit Eifer sucht was Leiden verschaft.“

Az ifjú s általában a szerelmes azt hiszi hogy oly forrón, oly előtörő hatalommal senki sem tud szeretni mint ő. Erre mondja Madách: „Ez régi dalja a szerelmeseknek; azt tartja mind: hogy ő fedezte fel a szenvedélyt, előtte senki még szeretni nem birt, és ez igy megyen nehány évezred óta szüntelen.“ De hogy az ember gyakorlati életének képe kiegészitve legyen, azt is mondja, hogy: „Szerettél, megcsalódtál, szerettél újra, s akkor már te csaltál. Ismét szerettél, hősödet meguntad; s üres szived most uj lakóra vár.“ A vidék, távolról, mintegy homályba burkolva regényesebb; a kedves, ha távol van, vonzóbb.

Bocsánat e hosszas kitérésért, melyet a sziv és szerelem országába kirándulásképen tettem; de úgy tartom, hogy a midőn a nőket akarom szellemileg anatomizálni, ezen mezejét a nők éltető világának recognoscirozni, nem volt fölösleges.

A nőt, mivelhogy az, az értelmi fejlettség és tudományosság, tehát a szellemi tisztán látásnak oly magas fokán, neveltetésének korlátai miatt rendszerint nem áll, mint a férfi, leginkább szivérzeményei vezérlik; tehát a nőt nem anynyira elvek, mint inkább a szemérem, becsületérzés, és a szégyentőli félelem tartják féken. Ha ezekből kivetközött, az értelem hiányossabb volta miatt is mélyebben sülyed mint a férfi.

Ha mindenhol szükséges az elfogultság nélküli szabadszellem, a neutrális kiindulási pont: úgy az a nők megbirálásánál, jellemzésénél legszükségesebb, mert a nőnek különböző ismeretkörén, női természetén alapuló észjárása, gondolkozásának iránya s általjában egész lénye és valója könnyen kisikamlik a férfiunak ész és okszerű kezelése köréből, – mert a folyadékot nem lehet rőffel mérni, sem pedig a rőfös portékát akonázni; holott az ember hajlandó mindent saját kaptafájára rámázni, – azonban nem mindenkit lehet egyforma mértékkel mérni. A férfiú azt keresi s becsüli a mi ész és ok-szerü a nő megérti ugyan ezt is, de leginkább csak a sziv sugallataira hallgat.

Valamint a művelt ember egészen más megbirálás alá esik mint a műveletlen, – úgy a nők is idő- hely- körülmények- s véralkatuk minősége szerint különböző jellemzés alá esnek.

Vannak nők, kiknek sziv- és kedély-világa megelégszik szerelem dolgában a phantásiával s az érzelgéssel, – ezen túl lépni nem is óhajtanak, részint mivel lelkük erélyének hiánya egyébre nem is igen ösztönzi, részint mivel gondolkozásuk iránya s egész lelkületük milyensége már úgy beleélte magát a „sohajok“ hidjába, hogy boldogságukat csak boldogtalanságuk érzetének ködfátyolképei között keresik; – különös, de igy van.

A természet teremtő keze a nőt mélyebb s tán nemesebb érzelmekkel áldá meg, mint a férfiút; a természet úgy akarta, hogy a sziv legnemesebb érzelmei női ápolás által éledjenek s utóbb, midőn az emberiség magas értelmi fejlettséget fog elérni, ezen, párhuzamban fejlő nemes érzemények kenetteljességével párositsa az értelem szigorát. Képzeljük magunknak egy pontot s mondjuk, hogy ezen pont a nő, (ezt némi értelemben talán fix-pontnak is lehetne nevezni) képzeljünk ismét egy másik pontot s nevezzük ezt férfiunak, már most e két külön álló ponttól képzeljünk két vonalat felfutni a magasba, hol azok végre összeérnek, egygyéolvadnak, culminálnak; – igy két különböző gyökérszálon fogjuk látni az emberiség tökélyesedésének felfutását, mely a magasban akkor fogja elérni rendeltetésének czélpontját, midőn az emlitett szivérzemények nemessége s az értelem magas fejlettsége (t. i. a szellemi tisztán látás) össze ér, egyé olvad, egy és ugyanaz lesz.

Szeretni, nagyon szeretni a nőt s annak helytelen, czélszerűtlen ohajtásait, kérelmét, künnyűit elodázni vagy visszautasitani: ahoz a férfiunak magát teljesen szabaddá tett lelkülete kivántatik, – s igy az még is lehető s egyeztethető; ime ezen tényállásból is kitünik, hogy annyi és annyi státus férfiú, uralkodó, hadvezér, bölcsész, keménynyaku zsarnok, stb, kik nők uralma alatt állottak s azoknak befolyásától magukat emancipálni nem voltak képesek, mennyi lélekerő hiányával voltak s ezen viszásság csak azért történt, mivel előbb, semmint magas polczra emelkedtek, lelkületük teljes függetlenségét megszerezni elmulasztották. Ily viszásságok napjainkban is előfordulnak csak azért, mivel az ész és szellemi tisztánlátás helyett az elfogultság működik s mivel a látszatot igen is gyakran valóság gyanánt adoptáljuk.

De utóvégre a nő is kinyomozható, kitalálható, ha az huzamosan szemlélődése tárgyát képezi a lélekbuvárnak. Igaz, hogy a nők gondosan leplezik gyengéiket sajátszerűségeiket s mindig rejtegetnek valami titkot, olykor nagyon is kicsinyszerűségeket, és alig van nő, ki valamely titkát magával a sirba ne vigye: még is közlékeny, csacska természetüknél fogva hamar kikottyantanak egy szót, egy eszmét, mely aztán világot vagy árnyékot vet lelkületükre, gondolkozásuk irányára, észjárásaik milyenségére.

A ki idegen segélyre szorul (pedig a nők átaljában ilyenek) az örömmel, erős vággyal, hévvel simul az erősebb rokon érzelmüekhez (t. i. a férfi kebelhez). A ki erőt érez magában (már mint a férfiak) az, mint az oroszlán egyedül is ki mer lépni az élet bármely sivatagába.

Szellemi és morális előhaladást csak azon társadalomban találunk, hol a nő nincs leigázva, nincs egyszerű, dolgozó házi álattá alacsonyitva. A nő is, mint mindenki, csak akkor fejtheti ki nemének erényeit, szép tulajdonait, ha szabad.

Mint már fentebb is mondva volt, a szellemi tisztánlátás nappali világitásban tünteti fel az élet helyes utjait, a természet szabatos rendjét s igy a határvonalakat is hol a tulzás kezdődik. Ne aljasitsuk a nőt teherhordó állattá, de ne is mesterkéljünk annak a társadalomban olyan állást, mely azt testi lelki tulajdonainál fogva meg nem illeti. – Való, hogy hacsak az erősebbek joga volna megalapitva és érvényben, ez nem volna egyébb ököljognál, ugyanazért szükséges, hogy a gyengébbek joga szintén jogczimet képezzen, s igy a nők a gyengébbek (jogosult) jogczimével birván, előzékenységben, kiméletben részeltessenek, – de tulzás lenne, ha őket oly befolyással biróknak authorizálnók, miként azt az udvaronczok s a tulzó finom francziák életbe léptették.

Nemünk ritkán marad a középuton, az előbbi korban a férfiak, az utóbbiban pedig a nők éltek vissza befolyásukkal, hatalmukkal.

Vannak nők, kik oly hidegek mint a kevélység, oly ünnepélyesek mint a halál, vagy nagyszerűek mint egy catastrofa, vagy oly rettentők mint a kétségbeesés.

„Vannak oly, a túlzásig bölcselkedő nők, kik azt hiszik, hogy a nemi különbség pusztán külsőségekre szoritkozik, hogy a nő, ha szokások és nevelés nem zsarnokoskodnának felette, mindenütt odaléphetne, hova egy férfi. Csalatkoznak, a természet a nőnek kimérte saját hatáskörét, s csak az van helyén, ki a természet intézkedéseit nem zavarja.“ A nemi különbség nagyszerű eszméket rejt méhében.

A férfiunál a felső testrész, a mellkas, a tüdő, a csontok a gögsip nagyobb, erősebb, mint a nőnél; az altest aránylag kisebb, a lábak vékonyabbak s nem oly gömbölyüek. A nőknek testalkata s egész lénye finomabb természetű s szerkezetű, külsején úgy mint szellemében több a kellem, kevesebb a ridegség. „A nő szép, a férfiú fenséges.“

„A nő oly kép, mely ragyogó szineivel megigézi a nézőt, a férfiut Humboldként merész ecset festé, hol nem kellem, hanem erő és szabatosság volt czélja a müvésznek.“

A nőnek 18–20 gögsip gyürüje van, a férfiunak csak 16, ezért a nők hangja vékonyabb s hajlékonyabb.

„A férfiu cselekvéseiben sokkal nagyobb mint szenvedéseiben. A nő többet tud türni mint tenni, s szenvedéseiben sokkal béketüröbb,“ (mert a férfiu lelki fájdalmai az észen át hatnak a szivbe s igy iszonyúbbak, marczangolók, mert leküzdhetleneknek látszanak s ezen tudat kétségbe ejtő, a mi aztán irtóztató rázkodássali feljajdulást idéz elő; mig a nő fájdalmai a sziven át szivárognak az észre s igy útjokban megcsendesülve, s némi reménnyel vegyülve nyilatkoznak.) Azt mondja Rónay, hogy e részben úgy képzeli a nőt mint gyenge virágot, mely a vihar és vész alatt földig lekonyúl, s midőn a vihar elvonult felette, sértetlenül felemelkedik: a férfiu erős tölgy, ellenáll, daczol a viharral, de küzdés közt galyai hullanak, gyökei szakadoznak s kidől helyéből.

Egy országban két fejedelem s mindegyik egyenlő hatalommal nem uralkodhat, szünetlen súrlódás sőt tettleges czivódás nélkül; épen úgy nem lehet a családi életben nőnek és férjnek egyenlő hatáskört, egyenlő hatalmat gyakorolni, egyiknek alárendeltségben kell lenni egy részében a családi kör életviszonyának, mig másik részében a nőnek is önálló hatáskört kell engedni, mert az ember szabad akaratra volna eredetileg teremtve, habár abból gyakran kiforgattatunk is a visszás körülmények és az emberi intézmények hatalma által. Ezen szabad akaratot lehetőleg érintetlenül hagyni s azt biztositani minden egyes, nagy korú ember részére: ez a társadalmi institutiók javitásának kivánalma.

A bibliai történet, miszerint isten Évát Ádám oldalbordájából alkotá, nem puszta szüleménye a képzelődésnek s mesélő tehetségnek, mert abban mély jelentősége tükröződik az emberiség eredetének s majdan végkifejlésének, – mintha a kettős természetnek, mely eredetileg ugy is egy volt, ismét nemi külünbség nélkül, fent a tökély magas fokán össze kellene olvadni.

„A természet felruházta a nőt testi kecsekkel és szellemi bájakkal, melyek a férfiu erejét lebilincselik; gyengédséggel, melyek a férfiu indulatainak szilaj kitöréseit fékezik; szelidséggel, mely a fellázadt szenvedélyeket csillapitja; engedékenységgel, mely az akarat szigoruságát mérsékli, és ügyes tapintattal, mely enged, tűr, simul, hizeleg, mig a férfiu homlokán fellegek borongnak, és hol ez mind sikertelen, ott a nő könnyüit használja. Hány gyenge kéz vezetett már rózsa szinű szalagon oroszlánt! – A férfiu még akkor is ha szenvedélyek rabja, többnyire elvből indúl ki; a nő meleg szivének dobbanásait olvassa – s eszerint határoz. – Átaljában férfiúban az erő, mint teremtő és romboló, nőben mint képező és fentartó munkás. A férfiu mindenben inkább hasznot, ésszel, czélszerüséggel egyezőt, – a nő rendet, szivvel egyező kellemes érzemény-öszhangzást keres. – A nőnek ifjusága, hajadon kora, dúsabb örömben, mint a figyermeké, ki a tanodai évek hosszú során elkomolyodik, rideg keblüvé is válik olykor.“

A nőnek lefolyt ifjusága mindene; ezután csak könnyelműsége és szivóssága tartják föl azon sok oldalu és szakadatlan kellemetlenségek, küzdés és betegeskedés közepette melyeknek mint férjezettek rendszerint kitéve vannak. Sok férfitől hallottam olyan forma nyilatkozatot, hogy helyzetét mint férfi, százezer herczeg asszony összes jódolgáért, jóléteért el nem cserélné.

Mit mondjak azon válpontról, melyet férjhez menetelnek nevezünk? Mennyi aggály sőt félelem, olykor örömmel vegyült szorongás fogja el a lány szivét ha ezen elhatározó lépésre gondol. Ez határoz boldogsága, türhető sorsa, avvagy boldogtalansága felett, – de a legtöbb lány, mint az őzike, vigan szőkdécsel ezen elhatározó lépés felé, holott alig van nő, ki a rá nehezedett kellemetlenségek miatt egyszer másszor meg ne bánta volna azt hogy férjhez ment. Ámde az ember sorsát el nem kerülheti; az élet terhe s bajaitól nem menekülhet élve, bár merre vegye utját, bár hova rejtözzék. – És a természet rendjét nem követni oly nehéz!

Az emberek sokat okoskodtak már a páros élet berendezésének mikénti helyességéről, de még nem birták eltaláni a leghelyesebb módját. – Legujabb időben a polgári házasság tartatik az egyén szabadságával leginkább megegyeztethetőnek, de ennek is vannak hátrányai. – Előnye az, hogy ezen intézmény gyürü körében az ember szabadabb lévén, természetes hajlamainak megfelelő módon társulhat választottjával, s az, hogy az illető e szerint jobban megbecsüli magát és párját, mivel attól tart, hogy az majd elválik tőle s igy jövője a bizonytalanság lenge sajkájára leend bizva, a mi aztán elrettentő szinben is szokott többnyire feltünni. – Hátránya ellenben szintén kézzel fogható, mert ha az ilyen szövetség többször felbontva ujra meg ujra köttetik, az ezen házasságokból származó gyermekek némely része szivtelen elbánásban részesül s nem ritkán elhagyatottságban is; – a mellett a szabadság eszméje foglalván el a tért, a gyermekek szivérzeményeinek kiképezésére az önzőbb és feledékenyebb szülék kevesebb gondot forditanak.

A nőnek házi körén kivül szerepelés nem igen jut, azért annál inkább kiván odahaza szerepelni, mert a nő is érvényesiteni akarja egyéniségének önállását, életerejének erélyét, akaratának kifolyását. Örökös alárendeltségben élni, járszalagon vezettetni csak a tehetetlenek óhajtanak, A ki érzi nagy korúságát, tehetőségét, az, önálló hatáskört ohajt és vi ki magának. A nő szerepelési vágya is tehát természetes következése az egyén lelki önállóságának; azonban a nő többnyire csak ott szokott hatalmaskodni, hol a férj gyávasága arra alkalmat ád. – Ha valaki azt hinné, hogy a férfiak mindig csak félelemből, kis lelküségből, vagy túlzó bálványozás miatt engedékenyek tán ott is hol nem kellene, az csalatkoznék, mert a férj rendszerint mélyebben a fenekére tekint a dolgoknak s azért nejét hagyja csatarázni, gondolván hogy a házi béke oly kincs, melyet áldozattal is meg kell vásárolni ha máskint nem lehet. – Azon nők, kik férjeiket papucs alatt tartják, igen ügyesen mentegetik ezen körülményt és soha sem vallják be nyiltan hogy a kalapot ők viselik. – A férfi, erejében bizva s az igazság szeretetétől vezéreltetve, dolgaiból titkot nem igen csinál; mig a nő gyengesége érzetében, s a világ itéletétől rettegve, a titkolódzásra hajlandóbb, – azonban azt mondják, hogy mások titkainak megőrzésében a nők nem egészen megbizhatók. A nőt tehát titkolódzó természete miatt is nehezebb kiismerni mint a férfit.

A mely nő uralg férje fölött, bizonyos hogy azt nem szereti, mert a kit valódilag szeretünk, a felett hatalommal uralkodni, bár sehol, de a házas életben legkevésbé kivánunk.

Nők által már sok férfiu nagygyá lett, magas polczra jutott, de tán még többen elmaradásukat vagy épen hanyatlásukat nőnek vagy nőknek köszönhetik.

A férfi erejével, zsarnokoskodásával, a nő mesterkedésével (praktikájával) könnyeivel és hizelgései által szokott visszaélni.

A nőt nem a férfiak zsarnokoskodása, nem a társadalmi berendezések hiányos volta zárja ki a nyilvános élet zajából, – mint azt némelyek hiszik, – hanem maga a teremtés keze, mivelhogy a természet nőre bizta az emberi-nem fentartását; ily hivatással pedig az élet külzajában, nem ritkán veszélyes helyein megjelenni, nem felel meg a nő töredékenységeinek, sőt ellenkezőleg meg kell azt óvni mindentől, gyengédség által is, de különösen a nagy gondok, aggodalmak és a nyilvános élet örökös harczaitól. A szivérzemények nemessége, finomsága rendszerint csak nők által hozatik elő. A társas élet finomságát, kellemeit csak a nők tudják tisztán kezelni.

„A férfiut szenvedélyei üzik, ragadják ki az életbe, s hogy sivár üzelmében czélját végkép el ne tévessze, hogy küzdés közt szivében a rokonszenv, kegyelés és a tiszta emberi szeretet szent tüze el ne hamvadjon, a nő vissza-vissza vonja a családi élet csendes körébe, hideg szivét fel-fel melegiti, s gyengédséggel, szelidséggel, engedékenységgel fékezi szenvedélyeinek vad kitöréseit. A férfiu végre is a nőktől tanulá, hogy nemcsak a világ zajában, hanem odahaza a családi élet körében is lehet boldogságot élvezni. A „Talmud“ azt mondja, hogy a nő erős falkint környezi a férfiut.

A férfi szilárd, elvekre épitő, kitartóan munkás, edzett, bátor; a nő kedélyes, gyengéd, finom, érzés teljes, szelid, (kivéve a kiveendőket) tartózkodó, szemérmes, – s ezt a természet is úgy akarta, hogy a férfiú ezen tulajdonságait a nőnek felismervén, azokat keresse fel, nem pedig a nő által kerestessék. Alig van olyan férfi, ki azon nőt, mely a gyengédséget, szemérmet félretéve, önkint ajánlkoznék szerelmének tárházával, megszeretni tudná, sőt ellenkezőleg, még elidegenednék attól, mert a küzdésre termett férfiu előtt annak van valódi becse, mit tetterejével s lelki nagyságával kivivott. A nő úgy van alkotva, hogy sokáig is képes békével lenni várakozó helyzetében, nem úgy a férfiú, ki vágyait, kivánalmát, azonnal tettlegesiteni akarja, s ezért magát nagy akadályokon is képes átküzdeni.

Rónay azt mondja, hogy minél tisztább fényben ragyog nőnél a gyengédség és szemérem, annál mélyebb a férfiunak hódolata, szeretete pedig belterjesebb s ingatlanabb. A férfiu szivében sokszor meghült már a szerelem csak azért, mert a nő szeretete túlságos, odaengedő volt; a nő lángoló de kába szerelmével ekként öntudatlanúl is elaljasodik a férfiu szemében, kinek szivéből a tisztelettel többnyire visszaidézhetlenül ellebben a szerelem is. A nő sokszor tulságos szeretetével eljátszva férjének szivét minden útat megkisért előbbi hajlamának visszanyerésére, – szivét feltárja, lelke legtitkosabb gondolatait leleplezi, s többnyire ez által veszt értékéből; férjének ellenében nincs akarata, megelőzi minden vágyait, nélküle élni sem tud; – hasztalan, a férj szive mindig hidegebb lesz, mert a szerető, de gyenge nő terhére van a férfiunak (mert a férfi a gyámoltalan tehetetlenséget, a gyáva erélytelenséget nagyon lenézi) ki nejében nem csak részvevő; de önálló lelki erővel is biró, vigasztaló szivet keres, – ki nem örömest látja, ha neje csak tehetetlen báb s bánkódó, ájuldozó szerelmes gerlicze, mert a férj végre is nem akar kerestetni, hanem keresni, nem akar meghóditatni, hanem meghóditani. A férfi szabadságát a nő ne igyekezzék korlátozni, mert ezt a férfiú természete nem tudja elviselni, ily korlátozás miatt már sok férfi asszonyt cserélt.

Az erős, bátor, küzdésre termett férfiú ezen sajátságainak megfelelő kört keres magának, sőt csak is ott érzi jól magát, hol ezen tehetségeit érvényesitheti; a nő pedig szelid, szemérmes, érzés-gazdag, finom izléssel, és testi kecsekkel, szellemi bájakkal biró lévén, igen természetes, hogy szintén ezen sajátságainak tehetségeinek előnyeit kivánja érvényesiteni s igy azoknak játéktért (Spielraum) keres, mit szélesebb körü társashelyeken, zene, táncz szinészet s a t. közepette fel is talál, hol a férfiaktól elismerést, bámulatot vagy épen szerelmet nyerhetnek, a nőktől pedig irigyelve bámultatnak, vagy gyülölve rágalmaztatnak. Én azt hiszem, hogy a közmondás, miszerint „jobb száz irigy, mint egy szánakozó“ nőtől ered, mert a nők csak a férfiaknak tulajdonitanak nagyobb jelentőséget.

A nő gondolatában majd mindig csak önmagával foglalkozik, nem igy a férfi, kit hivatása, tettereje s tettvágya kiűznek az élet zajába.

Sok vita folyt már a felett, hogy szerelem dolgában úgy mint egyébben is a férfi állandóbb-e vagy a nő? A felelet nem nehéz, mert a férfiúnál, hol a kiindulás elvekből történik, hol a szilárdság nagyobb, ott minden tekintetben több állandóságot feltételezhetünk, mint a nőnél, ki annyi kisértésnek van kitéve, s a kinél a szilárdság s elvekbőli kiindulás kivételesebb.

A fisiologok és lélekbuvárok épen úgy bebizonyitották, valamint az élet gyakorlata is mutatja, hogy a nők a változékonyság törvényeinek nagyon alávetvék, innen van, hogy egy tárgyra figyelmüket hosszasabban szegezni nem képesek, innen van, hogy a komolyabb tanulmányok felfogására nem oly alkalmasak, mint a férfiak, sőt innen van az is, hogy szerelemben kevésbé állhatatosak, mert lelkük figyelme inkább a kül- és szivvilágra irányul természetszerűleg, semmint magának a léleknak s értelemnek mélyébe. A nők emlékezetében az aprolékos és mellékes körülmények, dolgok, hamar megragadnak s azt emlékezetük is hiven megőrzi. Mélyebb conbinatióra rendszerint nem alkalmasak, s teremtő erővel alig birnak, úgy hogy a nők, kik a szép mesterségeket gyakorolják, többnyire csak utánzók szoktak lenni.

Az emberek felületessége, elfogultsága rendszerint csak azt vizsgálja a nőnél a mit külszinben lát, s ha ez igy az illem és társadalmi szokások ellen vétene, azt a világ nem tudja elfelejteni; mig a férfiunál a tett indokait kutatja s ha maga a tett roszalandó volna is, a világ nem itéli el egészen csakhogy a tettre indokul szolgáló rugókban némi mentséget találjon részére. A megcsalatott fél természetesen csak egyszer hisz a másik félnek.

Bár majd minden ember gyakran és szivesen lovagol a képzelet vessző paripáján, még is a nő kinek különben is több csendes óra jutott osztályrészül háza otthonos körében, leghajlandóbb a képzelet szárnyain édelegni, vagy bús szivét merengésében föröszteni.

Azt mondja Rónay, hogy a nő mindent feled csak hiuságát meg ne sértsd, csak évei számát szemére ne lobbantsd (még saját nődnek sem) mert ezt soha sem bocsátja meg. Megvallja gyengéit, feltárja előtted csalatott szive ellebbent reményeit, még hiuságát sem titkolja; de évei számát mélyen, mélyen rejti szivébe s leghittebbjei előtt is gondosan leplezi, fiatalságát még szépségénél is többre becsüli; mert szépsége, legyen bár mi igéző, általános elismerést ritkán nyer, de fiatalsága a nőnek általános értékkel bir.

„A férfiú okoskodik, a nő érzeleg; ez összeilleszti, amaz szétválasztja, bonczolja a tárgyakat s a kérdés részleteit; a férfiú ismerete alapos, elvont, a nőé felületes, összetes (concréta.)

„A férfiu fájdalma kinos lelki harcz, a nőé csendesebb szenvedés; ott cselekvöleg, itt szenvedőleg tünik fel az akarat. A gyermek, a nő felzúdul fájdalmában, sir jajong kétségbeesetten, de fájdalma rövid, még ragyog szemében a köny, s arczán már is mosoly vonaglig. A férfiú látszólag nyugodtan áll az élet csapásai között, de mélyen érzi azokat; szemei szárazak, de szive vérzik; fájdalma nem kitörő, de mély és tartós. Ki nem látja itt mennyire ellenkezik a valósággal a világ itélete érzeményeink felett? A mélyen szenvedőt, a nyugodt bölcset, ki elég lelki erővel bir érzeményeit fékezni, – hidegségről közönbösségről, vagy szivtelenségről vádolják, – mig az őrülten jajongót mindenki szivszakadva szánja.

„A nőnek sebzett, de szerető szive sokat megbocsát, és szerettei mellett néha oroszlány-bátorsággal, elszántsággal is fellép.

„Társalgása a nőnek könnyed, fesztelen, elméssége olykor meglepő, tapintata ügyes, esze találékony. Honnan e tulajdonok? A nő felfogása könnyü, élénk, itélete gyors, nedvalkata vérmes, világa korlátozott s lelke nem annyira a jövővel, mint inkább a jelennel és külszinnel foglalkozik; (falra borsót hány tehát a ki a nőt érvekkel, logicával akarja kapacitálni) innét van, hogy hirtelen s könnyen határoz. A nő gyengeségének öntudatában a férfiúnak védelmére, nagylelkűségére számot tart, mi határozatait, társalgását természetszerűleg könnyiti. Nőknél az akaratszilárdság ritka tünemény, – és ez igy van mindenütt, hol nem annyira az ész, mint a sziv határoz.“ Ime ez is bizonyitja, hogy a nő nincs hivatva a közélet külső zajában, dolgaiban szerepelni.

„A nő erénye feltünő, mert külsőségekre vonatkozik, – ingatag, mert szivből származik, mert mig érzelme meleg, értelme többnyire hideg.

„A nő közelebb áll a természethez, mint a férfi, – és a nő maradjon hű a természethez, mert erényei legfényesebbike az egyszerüség, őszinteség, (naivság) és szemérem. – A férfiú csak úgy felel meg rendeltetésének, ha természeti szilajságát fékezi, ha az élet és szenvedélyek csatáiban ingatlanul áll, – ha jó és balsorsban csüggedetlenül előrenyomul – s ha öngyözelmén kezdi meg az ellene tornyosuló gátak leküzdését. A férfiú nyers erőt öröklött a természettől, – s ezt kell nemesitenie; a nő szelidséget, gyengédséget, szemérmet – s ezt kell hiven őriznie.“

A szabadság eszméjével karöltve halad a nők emancipatiójának kérdése is, de ha ezt megfelelőleg akarja a világ megoldani, még sok, igen sok elfogultságot kell leküzdenie; az ember a szokásoknak és rövid látásának szánandó rabja, ezért még nagy csatákat kell küzdenie, mig az oktalan szokások kemény szikláit ledönti, – mig rövid látásának circulus vitiosusából kigázolni képes leend.

A nőnek annál pergőbb a nyelve, minél tehetetlenebb ő maga, – s mivel az embernek átaljában, de különösen a nőnek természetében van a maga iránti figyelem-gerjesztés vágya, (mert valamiben csak ki kell tünnie) – ha ezt egyébben nem teheti, avvagy lelki műveltsége vissza nem tartja, tehát nyelvének sarlóját a más vetésébe is bele-bele vágja; azonban szapora beszélő tehetségének legalább odahaza hasznát venni ritkán mulasztja el.

„A nők kandisága igen kiváló sajátság, akár kicsinység az, akár nagy dolog, akár kedélyes, akár vérfagylaló az ujdonság mit megtudhatnak, szemlélhetnek, az mindegy, egyiránt érdekes.“

Midőn a férfi elbeszéli, hogy milyen iszonyú vérontással, rohammal vették meg a hidfőt az ellenségtől egy negyed óra előtt, – a nő azon megjegyzést teszi, hogy kár azért a fiatal hadnagyért hogy csatába mén, mert csinos ember. –

„Magas és alantabb – müvelt és müveletlen körökben egyiránt szállong a hir s küzdetnek (nők által,) a rágalom vérontás nélküli de könyzáporral kisért csatái.“ Ha a rágalomkór és kandiság a nőnél veleszületett gyengeség, – a férfiunál mindenesetre lealázó, menthetetlen,

A nő nevetése és sirása egyiránt hangosabb mint a férfiué, ha megbántatik, vagy fájdalma nagy s e miatt sirása hangosan kitör, ez iszonyú, egetrázó szokott lenni, mert ez által mintegy ösztönszerüleg akarja a férfiak segedelmét vagy bántójának meglágyulását felidézni.

A cultura terjedésével terjed a fényűzés s a kényelmivágy, hol mindenki kényelmét és korlátozatlan egyéni szabad ságát akarja élvezni. Az előhaladás ezen stádiumában (lásd átaljában a nagy városokat s ezek között kitünően Párist,) a szabadság és könnyelműség keveréke, a nők sajátságos életét s maguktartását idézi el, Páris lakóiról irja Irinyi, hogy ott a házasfelek soha sem czivódnak egymással, mert ritkán látják egymást, s azt sem lehet mondani, hogy rosszúl élnének egymással, mert tulajdonkép nem is élnek egymással.

A nő ha szigorú elveket követ is, ha eszeágában sincs egyébb férjénél és családjánál, még is úgy kiván öltözni, hogy ha csak lehet, minden férfinak megnyerje tetszését, s ez irányban és értelemben minden nőt elhomályositson maga körül. És ha a férfi hasonló okból, hasonló keresettséggel öltöznék s kedveskedő magatartást tanusitana átaljában a nők iránt: – ez a nő részéről helyeslésre nem találna, mig ellenben a nőknél az nem is feltünő. Ime mennyivel kevésbé féltékeny a férj mint a nő, – és még is a nők vádolják féltékenykedéssel férjeiket.

Az idevonatkozó erényességnek nincs tüzesebb, és szigorúbb védője s birája mint a hajadon leány, főleg a nem épen fiatal.

Azt mondja Hume, hogy a nők (tehát az idősb leányok is) sokkal érzékenyebbek a házas életre tett satyrikus megjegyzések miatt, mintsem a nőnemet csipkedő satyrák hallatára, mert nő nélkül utóvégre is nem élhetnek a férfiak, de igen is házassági kapocs nélkül. – És ha az ily házasság nélküli élet lábra kap, divatba jön, akkor a nők ugy anyagi mint erkölcsi tekintetben érzékeny vesztességet szenvednek. A férfiaknál a nőtlenség, mai napság sokkal gyakoribb mint előbbi időkben volt, mert a férfiú tudja jól, hogy a házasság által a nő felszabadul, a férj pedig elveszti szabadságát.

Egy nősülendő fiatal embert, ki vásott és feslett életmódja miatt rossz hirben áll, – a leány, ki annak jegyese, mindig megjavithatónak vél, gondolván, hogy majd szelid, okos, lekötelező modorával, elbánásával, megtéritendi férjét; azonban ez ritkán sikerül, mert a fiatal ember vásottságának lélektani okai mélyebben gyökereznek, mint sem azt egy fiatal hölgy átpillantani s az okokat elháritva, azt javára felhasználni képes volna. A kicsapongó-hős a változatosságban találja gyönyöreit, s igy az egynejüség rá nézve csak mint egyel több változék tünik fel. – Az ilyen ember sziv-érzeményei oly desperátus állapotban vannak mint a kormány vesztett hajó sorsa, melyel az esélyek és körülmények lapdaként játszanak, s melynek csak az alámerülés a kilátása.

Kant azt mondja, hogy a sziv érzeménye s a hajlandóság, tehát nem kiváló birlalói, a nők uralkodjanak; a férfi pedig vagy is az értelem képviselője: kórmányozzon. Azért felmerülő esetekben a férj olyan szerepet vigyen, mint az uralkodók oldala mellett a miniszter, ki midőn észreveszi, hogy uralkodója csak a kellemetes, élvezhető oldalait veszi tekintetbe felmeritett szándéklatainak, – például egy kéjpalota felépitését vagy költséges lakomák rendezését sürgeti – azt válaszolja, hogy igen is készséges alázattal nyujt segédkezet, csak hogy most épen nincs pénz a kasszában s hogy épen más előbbvaló, sürgős kiadásokat kell fedezni. – Igy aztán az uralkodó mindent tehet és rendelhet, a mi neki tetszik, csak hogy a kórmányzó férj adja annak az irányzatot s lehetőséget. (Zárjel közt megjegyzem, hogy Kant aligha volt nős, mert különben tudnia kellene hogy e részben a nők állhatatossága, kitartása, ügyessége, felülmulja a férjekét.)

Midőn a férj fiatalabb nejénél, a nő rendesen igen szembetünöleg megadja magát, lesi férjének kivánatait, s majdnem rabszolgája férjének, mert érzi az egyenetlenséget s félti férjének hajlamait; de ilyen magaviselete a nőnek természetellenes, vagy legalább nincs hivatva a szerelmet lebilincselve tartani: – azért az ilyen házasságokat a tapasztalt emberek nem is szokták javasolni.

Ha az emberek szokva és képesek volnának az élet zsibongó zajának, élveinek közepette egyszer-másszor komoly elmélkedésre, tanulságos vizsgálatára annak, hogy mi az ember? minő nevettséges hiúság, kicsinykedés mind az a mi az ember keblét fesziti? talán kevésbé örülnének mindannak, mit az emberek nagynak, dicsőnek tartanak.

Az örökkévalóság mérhetlenül tátongó nagy üregén van egy rövid hidacska is, melyet mi életnek nevezünk, s melynek karfáin az emberek gondtalanul, könnyelműen ugrálnak, kergetődznek a tarka pillangók és szappanbuborékok után, anélkül hogy jól megfigyelnék a sikamlókat, melyeken át az emberek egyenkint, de csalhatatlanul mindnyájan a végtelenség és örökkévalóság sötét ködébe enyésznek. Némelyek világosságot, csillámló fényt, új életet vélnek amott túlnan belátni s elérni; mások meg azt tartják, hogy „más tavasszal más virág hajt, de ők többé soha sem.“

De mig az élet lángja lobog, az ész fénye világit, s a sziv nemes heve életre ösztönöz, addig tanulmányozzuk az embert, és mindenek előtt az emberiséget öleljük szeretve s ebben legyünk önzők, t. i. „szeresd felebarátod mint önnön magadat.“ E rövid tantételben rejlik az emberiség üdve, mert az egyes emberek egyéni élete, mind megannyi részecskéje az összes emberiség szellemének. Ezen részecskék összetartozók a rokontermészetűek, – s mentül inkább szeretettel, benső vonzódással simul egyik ember a másikhoz, annál inkább s annál hamarabb megalkotják az egységet s elérik a tökély magas fokát, – melyhez máskülönben oly tévelygő s oly hosszú út vezet; a mostani irány útja az anyagiság gyarmataiba vezet, tehát nem a szeretet egyesíti, hanem a czivódás tépi szét a kivánatos egységet, mi sem természetesebb tehát mint a nagyszerű visszaesés.