A LEGHÁTULSÓ PAD.
Sok szép templomot láttam széles e világban, de olyan szép egy sincs nekem, mint az én komáromi kálvinista templomom, a hogy én azt gyermekkoromban ismertem.
Nem a művészi festmények, nem a faragványok, nem a pillérek és boltozatok, nem is a pompás oltárok tették azt olyan széppé, hanem a nép, mely benne összegyülekezett. Belefért kétezer ember: – el is jött. A szószékkel szemben voltak az előkelő férfiak padsorai, azok mögött a hölgyek ülőhelyei. Mert a reformátusoknál hölgyek és férfiak elkülönítve ülnek a templomban. Fenn az oldalkarzaton, az orgona mellett, sorakoztak a diákok, túl rajta az iskolás leányok: azon túl következett egy hosszú, az egész fal mentét elfoglaló karzat. Ennek a padjait megtölték a komáromi szekeres gazdák és hajósok, szép kék posztó mentékben, nagy ezüst gombsorokkal, széles filigrán ezüst mentekötőkkel. Egy pár padot egész hosszában elfoglaltak a várbeli veterán katonák, kik a napoleoni hadjárat emlékeül akkora vitézségi érdem-csillagot viseltek a mellükön, mint egy csésze-alja.
S mikor az orgona megnyitó hangjaira ez az ezer férfi egyszerre fölállt a helyéről, az olyan volt, mint a tengermoraj, s utána a másik ezer, az asszonynép fölkelése, az meg szélzúgásnak vált be – selyemsuhogással. Mert selyemben, atlaszban, gradenápelben jártak a komáromi asszonyok és leányasszonyok, ha templomba mentek.
S aztán, mikor ez a tábor rázendíté a zsolozsmát: «Jövel Szent Lélek Úr Isten!» az volt az égostromló riadó! Az az «álleluja, álleluja» bizvást az egekig fölhangzott; nekem még most is a lelkemben hangzik. Azért nincs nekem olyan szép templom a kerek világon, mint a komáromi kálvinista templom, fehér falaival, egyszerű oszlopsoraival.
Pedig még akkor az a messze kimagasló tornya sem volt, azzal a moszkvai Kremlre emlékeztető kupolás réztetővel, aranyos csillaggal; – egy jámbor fatorony harangjai hivogatták istenitiszteletre a hívek seregét.
… A század elején volt ez: a napoleoni harczok befejezte után, mindjárt az utolsó nemesi inszurrekció nyomában.
Egy «új ember» telepedett le Rév-Komárom városában, mint hites ügyvéd, a kinek a neve volt «nemes Ásvai Jókay József». Fiatal feleséget hozott magával: Pulay Máriát. Szegény leányt vett el, a kinek semmi hozománya nem volt. A hajdani köznemesi családok leányai mind szegények voltak: kelengye, hozomány azokkal nem járt a szülők életében. Szülői maguk is nádas födelű hajlékban laktak. Voltam benne; emlékszem rá.
A legelső vasárnapon Ásvai Jókay József magával vitte a feleségét a templomba. A főajtón, az utcza felől járulva be, a nejét a női padsorok előtt elbocsátá, maga pedig helyet foglalt a presbyterek osztályában, a második pad második helyén. (Holtig az volt az ülőhelye.) Ott aztán csak az ájtatosságra volt gondja.
Hanem a felesége nem kapott helyet a hölgyek padjain. A nádas födelű ház szülöttét lenézték.
Azok ott az első padsorokban mind előkelő asszonyságok voltak: földes asszonyok, kontignácziós háztulajdonosnők, hivatalnoknék, gazdag búzakereskedők, talpas kalmárok, aerariális liferánsok hitvestársai. Azok csak nem szoríthattak neki helyet – az idegennek!
Hátrább a padokban következtek a kirurgusnék, patikárusnék, lutrisnék, posztókereskedőnék, vasárusnék, sóraktárosnék, kanczellistánék, schreibernék, ötvösnék. Innen rangfokozatban a kőmivesnék, molnárnék, mészárosnék, halásznék, kávésnék, mézeskalácsosnék, szappanosnék, a kikkel vetekedtek méltóságban a szekeres gazdánék, a kormányosnék, hajó-ácsnék, fullajtárnék, kötélverőnék; el nem felejtendők a kenyérsütőnék, pecsenyesütőnék, sajtosnék, kertésznék, és teljes érvényre jutva a magyar és német szabónék, csizmadiánék, vargánék, timárnék, fejkötővarrónék – és egyéb arisztokrata hölgyek.
És ezek mind ünnepi pompában képviselték az előkelő társadalmat; a legújabb komáromi divat szerint halcsontos miedereket, galléros wicklereket, keverített kádnyi selyemszoknyákat, tollal bélelt dudoros ujjú rekliket, schlingelt kötényeket viseltek, hosszú táritoppos fejkötőket keményített csipkefodorral, aranyvirágos szalaggal; a csilingelő aranyfüggő is hozzá tartozott. Már hogy adhattak volna ezek maguk között helyet a templomi padsorban egy olyan asszonynak, a ki nem hord selyem ruhát, hanem egyszerű merino-köntöst, cziczkendővel, hozzá sima tüll-anglé fejkötőt pántlika nélkül, csinált virág nélkül! – Minden padból elutasították az új asszonyt, a jövevényt.
A fiatal asszonyka azonban e megszégyenítésre se sírva nem fakadt, se el nem futott a templomból, hanem szépen oda támaszkodott a legutolsó padnak a támlányához s onnan hallgatta végig nagytiszteletű Kalmár József esperes uramnak a szónoklatát, a ki igen meghatóan prédikált arról a textusról, hogy a kik most utolsók, azok lesznek Isten előtt az elsők; még azt is bevárta, hogy az egyházfi odamenjen a hosszú rúdra akasztott helypénzszedő perselylyel, s ő is belehullatá a maga áhitatfillérét.
Nemes Ásvai Jókay Józsefnek pedig minderről nem lehetett tudomása. A templom nem theátrum, a hol az ember ülőhelyéből hátrafelé foroghat publikumot bámulni. Csak hazatérett tudta meg, hogy milyen megszégyenítés esett az ő szeretett hitvestársán.
… No, most állj elő, te hirös! Te Mór a Jókay nemzetségből; mit csináltál volna «te» ebben az esetben? – Futottál volna panaszra kurátorhoz, espereshez, presbyteriumhoz, orvoslást követelni a sértés miatt, helyet pretendálni a számüzött élettársadnak az úri gyülekezetben? Vagy küldted volna a szekundánsaidat a dölyfös asszonyságok férjeihez, s kihíttad volna őket egy szál kardra? – Vagy szépen végigkopogtattad volna az úri rend ajtait sunnyogva, kikunyorálni az előkelő dámák kegyes jóindulatát, hogy tűrjék meg maguk között a te szerény nevednek viselőjét – vasárnaponként – a templomban? – Válaszsz!
Nohát nemes Ásvai Jókay József egyiket sem választotta e három eshetőség közül, hanem elment Búza Sándor uramhoz, a ki becsületes asztalosmester volt, s csináltatott vele egy díszes templomi padot politúrozott tölgyfából, a minek zöld posztóval volt behúzva a támlánya, hogy azt állíttassa be legutolsó padnak arra az üres helyre, a honnan a felesége a legelső istentiszteletet állva hallgatta végig; abba vezette bele a nejét.
S néhány év múlva az a leghátulsó pad lett a komáromi kálvinista matronák és hajadonok legkedveltebb ájtatossági otthona. Még most is ott van: – a legutolsó pad, mint örök szimboluma az Isten előtti egyenlőségnek.