MÓRICZ ZSIGMOND

TÜNDÉRKERT

SZÉPASSZONYOK HOSSZÚ FARSANGJA

TÖRTÉNELMI REGÉNY A XVII. SZÁZAD

ELEJÉRŐL. BÁTHORY GÁBOR

ERDÉLYI FEJEDELEMSÉGE,

BETHLEN GÁBOR

IFJÚKORA

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

1922

AZ ÍRÓ MINDEN JOGOT FENNTART

10978. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.

ELSŐ KÖNYV.

I.

Ragyogó téli nap volt odakinn, február tizedike, vasárnap.

Az ajtónálló úgy elbámészkodott az ablakban, a kint ácsorgó népen, hogy maga is a fejét csóválta rá.

– De mi az ördögöt tudnak úgy csudálni ezeken az ablakokon, – mondta magában. A Szent Mihály temploma körül vastagon állt a nép, bundásak, meg darócosak vegyesen. Hidegnek kellett odakinn lenni, mer nagyon dugták zsebre az öklüket, s asszonyok nagyon húzták nyakba a kerek subácskákat, meg a posztó ujjasokat.

– Má pég csak déllére gyün meg a fiatal fejedelemasszony, – perelt velük magában a hajdulegény, – azt igen, annak lesz látattya, ha az meggyün, mer arra mindenki kiváncsi mien lehet, hogy a fejedelem mán egy esztendeje nem ereszti be Erdélyországba…

Elmosolyodott, mert ő tudná az okát mér… Nagyon remek egy fiatal gyerek a fejedelem őnagysága, az asszonynak áspisnak kell lenni, hogy annyira nem kívánja…

De azér ezek a bámész városiak, a mégis csuda, hogy tudnak odale fagyoskodni…

A nagy mélázásba észre se vette, hogy a háta megett elsillant s már a kilincset fogja a szép kancellárné asszony…

– Nem szabad, – kiáltott rá olyan ijedten, hogy ő is megijedt, de az asszonyság is megállt… – Nem szabad bemenni!

– Nekem se? – nevetett rá nagy szemmel a szép asszony, aki olyan szép volt az arany ruhájában, bő arany szoknyájában, mint egy arany kemence.

A hajdulegény nagyot is nyelt, mer ennyi aranyat még sose látott egész életibe s azt mondta:

– Még magának a magasságos jaó istennek, neki magának se!

A szép asszonyság felemelte a karját, s csókra nyújtotta azt a drágalátos gyönyörűséges fejér kezét:

– Hagyd csak Lukcsi fiam, csak egy félpillantatra nézek be…

Avval bebillent a nehéz zöld ajtón.

A hajdulegény az üstökét vakarta: hű atyaisten, – mondta alföldi szójárásával, – hogy micsoda ménkű pofontok lesznek ebbűl.

Az asszony azonban átsuhogott a két fegyverszobán s az ablakon besütő nap amint aranyruhájára rávillant, kigyúltak a falak s hetykén csillogtak fel a fekete, füstös boltívek alatt felaggatott fegyverek.

Be sem kopogtatott, kissé hallgatózott, s benyitott.

A fejedelem hálószobája fullasztó meleg volt. A fejedelem már teljesen felöltözve készen állott, a tükör előtt nézte magát, az öltöztető komornyikja olyan mosolygással gyönyörködött benne, mint a szakács a jól sült kalácsában.

Habos selyem dolmány volt a fejedelmen, szederszín, sárga csizma aranysarkantyúval, arany sarkantyúkötővel. Gyönyörű volt, kihajló patyolatinge skófiumarannyal gazdagon kivarrva, az ingujja kilógott a dolmányujj alól, dús aranyhímes volt s egész takarta a kézfejet. Nagy fekete haja csimbókba volt kötve elől s kondorítva verte a nyakát, régi magyarosan.

Most megrázta, hogy odanézett az ajtónyílásra, s egy cseppet sem látszott rajta, hogy váratlan vagy kellemetlen lenne neki a vendég.

– Jó reggelt Imreffyné! – kiáltott rá, boldog nevetéssel.

– Jaj de gyönyörűséges, – csapta össze két kezét az asszony.

A fejedelem olyan fiatal volt, még huszonhárom évesnek sem látszott (félesztendővel több), keselyűarca, fekete bőre csupaszra borotválva, mintha kékkel volna bevonva nagy fekete szeme alatt s duzzadt, kicsit ferde szája fölött. Vastag, nyaka közepéig érő hajat viselt, s telt és ragyogó volt s valami drága és elbűvölő önérzet áradt róla…

– És te! – kiáltott hasonló elragadtatással s kinyújtva kezét, egy ujján fogta az asszonyt s megperdítette, hogy körülgyönyörködje.

Pézsmaszag áradt az asszonyból, s aranyba borítva lágyan fordult körül. Vontarany szoknyája, mint tündöklő kupola, fehér dús selyem ingujja ezer ráncban a könyökéig, szemérmetlen bátorsággal ez időben, szabadon hagyta könyöktől a kart, kihajló kis skófiummal hímezett gallérja, aranyszegett cipellője: olyan volt, oly csiklandó szépségű, hogy a szem felsikoltott örömében látásán.

Igy gyönyörködtek egymásban néhány pillanatig, akkor a túlsó ajtón koppantás volt kettő, a fejedelem ráintett a komornyikra: hogy be ne eresszen valakit.

A komornyik az ajtóhoz rohant: az udvari apród hangja hallatszott.

– Nagyságos fejedelem, a sereg előjárt.

– Jóvan, – kiáltott a fejedelem s legyintett, – fontosabb dolgaink vagynak.

Nevetett s kibuggyant az ajka, úgy kínálta magát az asszonynak, aki kacéran elvonta magát.

Komornyik, borbély vaknak, siketnek tették magukat és siettek elhordani a szerszámaikat.

Az asszony kényes volt, féltette ruháját, de a fejedelem derékon ragadta, de gyöngéden és pallérozottan, mint ahogy csak udvari ember tudja; magasabb volt kissé az asszonynál, s úgy dőlt rá fekete kondor feje az asszony bronzszőke hajba bokrozott s kissé kendőzötten fehér arcára, mint egy fiatal mackó a sárga gidára…

– Hagyja csak, hagyja Nagyságod, kár elkoptatni… – lihegte forrón az asszony.

A fejedelem csiklottan kacagott:

– Irigy vagy a holnapra!…

Távolról durranás hallatszott, ágyúlövés.

A fejedelem hirtelen felfigyelt, megijedt, eszébe jutott a felesége kiszámíthatatlan makacssága, csak nem jött be Kolozsvárra az önfejű, rend előtt…

– Brassóban örömet lőttek, – mondta az asszony titokzatos értelemmel.

A fejedelem szórakozottan figyelt, aztán ránevetett:

– Brassóba!… Brassót megvesszük, ha ármádia feleség érkezik is… Brassót!… de elébb Szebent…

A kancellárné kényesen, csukott szájjal, ingerlően mosolygott.

– Aki reggel tüzel, estére elalszik.

– Ha megharagítasz, ellőttetem az összes ágyúkat s nem megyek elébe…

Kajánul s gonoszul kuncogott, mint egy rossz kölyök…

– Nagy parádé lenne! – azzal elvette a lakáj kezéből a serleget, felemelte s fenékig itta.

Az asszony szeme villámlott. Nagy parádé lenne, az igaz: de ezzel az ő sorsa be is volna fejezve: holott ő élni akar: a fejedelemnének első udvarhölgye lenni… S a brassai bíró fejét mindenekelőtt…

Ezért komoly lett s elvárta, míg a fejedelem a hideg bortól végigborzongva hozzá fordult.

Kint trombitajel volt.

– Nagyságos uram, – itt az óra…

– Ne cudarkodj, – mondta a fejedelem s megbökte egy ujjal.

– Én vagyok a cudar, én, – suttogott az asszony, – annyi veszedelem közt jövök Nagyságodhoz.

A fejedelem nem bírta elfojtani mosolygását, képzelte, milyen nehezen tudott bejutni a hajdutól, akinek a bitangnak (na megállj, ezért még kivettetlek az ablakon), maga megmondta, hogy senki se jöjjön be…

– Estére várlak, – mondta hirtelen, vakmerő könnyelműséggel.

– Kit?

– Téged.

– S hol?

– Itt.

Az asszony álmélkodott, aztán elvonta a száját.

– Estére egész regement fog fegyverben állani – szólt s a háta megé intett gúnyosan, az ajtóra, ahol bejött s a hátsó folyosóra, mely a kancellária házát összekötötte a fejedelmi palotával s ahol ő naponta, sőt minden órán átfutott a fejedelemhez.

A fejedelem nevetett, az ágy faragott bálványoszlopáról levett egy öreg tarsolyt, abból egy bokor kulcsot, melyet az imént hozott be a kolozsvári bíró, megmagyarázván, hogy a város ősi szokása, hogy e kulcsot nász alkalmával adja át a fejedelemnek, mert ez titkos utat nyit meg a fejedelemasszony lakosztályába s egyúttal az udvari folyosóra, nem-szeretem dolgok esetére.

Egyet odaadott:

– Eljössz?

Az asszony tétovázva nézte.

A fejedelem feltárta a nagy állószekrényt az ágy mellett, annak a hátát ajtóformán nyitni lehetett s mögötte lépcső volt. Az asszony rögtön megértette, hogy ez egy titkos kijárat a fejedelem hálószobájából s már tudta is, melyik ajtó nyílik e titkos lépcsőre az udvarról.

Fogta a kulcsot s becsusztatta a keblébe; a hideg vastól megrezzent, s azt suttogta:

– Most el vagyunk jegyezve egymásnak: viselem a Nagyságod jegyét.

– Én is a tiedet, – mondta a fejedelem, – kék a helye…

Úgy dürrögtek és suttogtak, mint a tavaszi nyihogó csikók, foggal, szóval mardosva egymást.

– Ha keresztet vetek: megérti Nagyságod?

– Én, meg! csak prédikátor uramék meg ne értsék, – nevetett a fejedelem – s ha én török üdvözlést teszek, megérted? – Keresztbe tette törökösen a karját s jobb tenyérrel tapogatta a bal karján a harapás helyét.

Az asszony a szemébe nézett, vad nézéssel:

– Ha keresztet vetek: Brassóra gondoljon Nagyságod.

– Ha szálem alejkumot teszek: az éjszakára gondolj.

Felharsant kint a trombita s az asszony elfutott.

A fejedelem utána akart menni, de amint elfordult tőle az asszony, mintha rontásból szabadult volna… Elszorult a szíve: ezt mégse kellett volna…

A szép asszony az ajtóból mégegyszer rá nevetett s ő is mosolygott, de már tudta, hogy megteszi vele a tréfát: estére az udvarról nyíló ajtót retesszel elzáratja… ha ugyan…

Káromkodott egyet magában s felcsapta a süvegét: adta boszorkánya, nem tudom, mit csinál velem, legalább öt évvel vénebb nálamnál s azt csinálja, amit akar véllem…

Hamar felkötötte kardját, s indult a tanácsterem felé…

Közben azonban megcsöndesedett: a felesége komoly szeme villant a lelkébe valahonnan a távolból… Szörnyedt e találkozástól: inkább adta volna fele Erdélyt, csak ezt elkerülhette vala…

Elkomolyodott. Csöndesebb lett s fejét leejtette, mintha a közeledő Erény előtt akaratlan hódolna.

Eh, hirtelen intett a komornyiknak s az már hozta a teletöltött kupát s ő behunyta szemét és nehéz kortyokban nyelte az italt.

A tanácsterem harmadik szoba volt, zsúfolásig urakkal, akik úgy állottak, hogy önkénytelenül is rang szerinti csoportokban voltak közel az ajtóhoz, amelyen a fejedelem beléphetett. Mindjárt elől a kolozsvári bíró s a tanácstagok. Fekete, egyszerű mentékben, ők a vendéglátó gazdák. A kövér, pedrett bajszú prédikátorok s a rendkívül magas, erős, komor püspök, egyszerűen s idegenül állottak a bársonyok, selymek s aranyékszerek tarkabarka vásárában, mereven állottak, fenkölt arccal, lelkipásztori tisztük méltóságába öltöztek, hogy fenntartsák rangjuk tekintélyét, a rangok és tekintélyek e nyomasztó sokadalmában.

Az ablakban annál fesztelenebbül, hányivetibben s kihívóbban álldogáltak a katholikus főurak, Kornis Boldizsár, Segnyey Miklós, Kornis György és a volt kancellár, a kedvetlen Kendy István; gúnyosan beszélgettek; a kálvinista urak rossz szemmel is nézték s nehéz szívvel gondoltak arra, hogy a fejedelem voltaképen a pápista vallásban született s vér nem válik vízzé, hiába verte belé a vallást az árvába fogadott atyjaura, Ecsedi Báthory István, az országbíró: »ismerjük az pápistaság kígyóját, akkor bujik ki, mikor nem is várja az ember… Nincs istennel az, hogy a pápista urak ilyen jókedvűek… Nem kell ahhoz sok bizonyság, hogy az ember meglássa, kinek hogy áll a szénája a politikai viszonyok közt: aki jókedvű, az messze hirdeti, hogy jó dolga vagyon…«

Az öreg Bánffy olyan szemeket is vetett az ablak felé, hogy agyonütötte volna vele az ítélőmesteréket, Kamuthy Farkas nagyot nevetett s cigányfekete képiből kivillantak nagy fehér fogai; mellbe taszította Bánffy Pált s az öreg Bánffynak udvarolva kiáltotta: Ki hitte volna: egy pápista az ítélőmester!…

– Egy új Mohács készül a világon, méltóságos uraim, – mondta pathetikusan a püspök.

– Kegyelmed ne panaszkodjon Mohácsra, – kacagott hangosan Kamuthy Farkas, – a magyaroknak nagyobb szerencséje se vót, mint Mohács, mer ott vágták le a pápista papokat! Lehetett reformatizálni!

– Akkor még ott voltak a városok ispán uram, – mondta a püspök, – abba a régi időbe az volt az újítás legnagyobb ellensége.

– Azt is kipusztította a török! Sose lesz maguknak olyan jó dóguk, püspök uram, mint a tordai gyűléstül Zsigmondig, húsz esztendő alatt az egész Erdély reformált.

– Ha ezek megeresztik a derékszíjjat, majd felfalnak öcsém téged is, – morogta Bánffy György s a pápista urakra intett mérgesen, pedig azok nem is őket rágták maguk közt, hanem brassai bíró. Weisz Mihály distichonján nevettek, amelyet most hozott meg Kereszturi uram.

– Mondja el, mondja kegyelmed, – sürgette Kornis György puffadt, vastag tokáját kidüllesztve.

– Nem lehet, nagy uraim, mert még megsejdítik.

De aztán mégse fért bele; összébb hajoltatta őket s elmondta:

Fuldokolva nevettek. Ha a fejedelem megtudja valaha, lenyakaztatja a brassai bírót.

– De hát még amit Imreffynére csinált!…

Akkor megnyílt a tömör ajtó, mindenki elhallgatott s az udvarmester pálcáját nézte.

Ahogy a fejedelem a hosszú pálcás udvarmester után belépett, egyszerre mindenki megmozdult, egyenesebbre húzta ki magát s csendes vivátot mondott.

A fejedelem olyan üde, fiatal, boldog s szíves volt, hogy mindenkinek betöltötte a szívét. Érezték az emberek, hogy ez a fejedelem, ez annyira boldogságra született, hogy lehetetlen, hogy baj érje s vele mindannyian valami szerencsés és megnyugtató jövő elé néztek.

A fejedelem kezet fogott legelőször a katholikus urakkal s a szemükbe mosolygott, mintha titok volna köztük:

– Itt a feleséged? – kérdezte Kendy Istvántól.

– Itt, nagyságos uram, – felelte az s fanyarul mosolygott, sajnálta voltakép, hogy a fejedelemasszony érkezését annyira megtisztelte, hogy a feleségét behozta.

– Micsodás idő van, méltóságos apámuram? – szólt a fejedelem Bánffy uramhoz.

– Jó, – bakkantott az öreg nagy borvirágos orra alól, – most fagy le a csikónak a szarva.

Nevettek. A fejedelem kezet nyújtott a kolozsvári bírónak, aki megcsókolta a kezét s alázattal hunyorgott, értvén, hogy mért e meleg kézfogás s takarta mosollyal a nevetését: a titkos kulcsok felett…

– Megyünk-e már, nagytiszteletes uramék, – szólt a püspökhöz s feleletet se várva, elindult az ajtó felé.

Lent az udvaron nagy vivátot kapott, a lovasok már fent ültek a lovakon, mind nagy díszbe voltak öltözve, csupa bársony, selyem, de legalább is színes posztómenték tarkázták az udvart.

Az utcán óriási tömeg volt. Aki csak épkézláb, az mind kint s tágasra nyitotta a két látóját: úgy nézték, úgy bámulták, úgy szijták fel a hirtelen megjelent lovas urirend tündöklő szépségét, mintha ezért lettek, születtek, éltek volna, e látvány boldogságáért, mintha ezzel ki volnának fizetve az elmult évek rettentő napjaiért, a leégett házakért, az elpusztult vagyonokért, a tönkrement életekért, a rettentő sok rettegésekért…

– Milyen jó kövérek az urak! – sóhajtott fel egy sovány kis mesterember, mire nagy nevetés lett körülte. »Mit mondott, mit mondott?« tudakolták s tovább adták a szót, amely egyszerre végigfutott s a legjobban kifejezte mindannyiuk érzetét: »milyen jó kövérek az urak!«

Hosszú tíz éven át csak nyomor s szenvedés, tatárdúlás, pincében rejtezés, barlangokba lappongás, s tatárrabság négy-öt évekig s odalevő annyi számos testvérek és fiak és nők, és hire a feldúlt s láncrafűzött falvak népének…

– Csinálhatnak háborút! – mondta egy hang, mire valaki keservesen mondta:

– Csak ennivalónk legyen, nem háború!

– Bizony, ennivaló, – szólt oda fölényesen, helyeselve a városi »polgár«, – de se bor, se gyümölcs, se kerti vetemény, se gabona, a tavalyi májusi fagyok miatt. A Mezőségen sincs már széna egy szál se, köles, zab kevés, vagy majd semmi…

Zúgó vivátozás futott végig a tömegen s erre ők abbahagyták a panaszt s szintén ujjongani kezdtek.

Ez a pompa, ez a vígság, az a jó és boldog falka, amely itt szemük láttára felvonul, feláll, s előttük és nekik ugratja a lovát, gyöngyét, aranyát s kócsagos structollas süvegét: ez valahogy mintha feltétlen biztosíték volna mindannyiuknak a jövőre. Ha ezeknek már jó, nekünk is jó lesz, ha ezek már itt lobognak, mi is pislogni fogunk legalább, ha ezek így virágoznak, meg is fogják védelmezni magukat s akkor nem hagynak el minket sem. A nagy fák árnyékában húzódik meg vihar elől a kis galagonyabokor… Ha ezek már elő merték szedni a befalazott ékszereket, mi is kiáshatjuk a rézüstöt s a kis dénárocskákat…

Hogyne szakadt volna ki hát lelkükből a boldog vivát s hogyne köpték volna ki a tüdejüket a rivalgó éljenben.

Az a gyönyörű fejedelem, azon a drága kócsagtollas főlovon, abba a csupa arany, csupa prém bíborköpönyegben, ahogy kiveti az aranykengyelbe azt az aranysarkantyús drága sárga csizmáját s kivillan a mente alól a legdrágább vörös skarlát nadrág térde, ahogy kondor haja meglebben a nyusztos süveg alatt, félrecsapva azon a gyönyörűséges magyar fején: az emberek sírva fakadtak, az asszonyok egymás karjába ragadtak, úgy mutogattanak felé, a gyerekek sivítottak, s míg ott táncolt előttük a lovas csudamenet, mint egy tündérálom, úgy lelkendezett s úgy ájuldozott a nép, s utána oly kimondhatatlan szent boldogságot érzett, hogy látta, meglátta, s hogy újra fogja látni s hogy jön a feleség, a fejedelemasszony… Nincs szó rá, mi ez a boldog érzés, az egész testüket eltöltötte a gyönyör: mert e szépek és nagyok, ez urak és szentek, nekik kell hogy nemzzenek csöndes boldogságot…

Dehogy adta volna oda bármelyik is helyét, dehogy fázott, dehogy akart hazamenni…

De a fejedelem sem maradt volna el a mai nap ragyogásából.

Előlment a lovas testőrség, ötszáz legény, utána a tizenkét szántalpakra szerkesztett hintó, tele negyvennyolc gyönyörű dámával, mellettük s utánuk az urak lovon s végül a bandériumok, Bánffy György százötven embert, Kendy István Ujvárból nyolcvanat hozott, Kornis Boldizsár százat, s mind a többiek is ki ötvenet, ki legalább huszat s mind külön kis zászlókkal. A fejedelmi gyalogosok is, ötszázan, felvonultak s az útvonal mentén s a kapukon álltak.

Mit törődött a fejedelem a nézők suttogásával, míg repkedett s parádézott a pompás téli napsütésben; minden tekintetet magán érzett s nem tudta, hogy mennyi szem lesi a titkokat: Imreffynét, akit szóba vettek vele, s az idegen követeket s kivált a hiányzó oláh küldöttséget; nem hallotta, hogy jövendölték a háborút s hogy szidták a szászokat, mert a szásznál van a pénz, a gazdagság, mert míg a magyar a háborúkban tönkrement, a szász meggazdagodott; a városi polgárok hogy sokallták a fejedelmi vendéglátást, hogy a tavalyi szertelen szűk esztendő miatt üres magtárakból meg kellett vonni a városi szegénység segélyezését arra az időre, míg idebenn van a fejedelmi udvar…

Nem gondolt most a jövőre, semmi búra, bajra, rosszra senki: szél lengette a strucctollakat s a lovak viháncoltak, cikáztak a hosszú téli istállózás után a friss ég alatt. De a néző nép, mikor elvonult a sereg, nyögős és savanyú szavakat is ejtett: »Egyiptusban kilenc hete hó van, pedig ott száz esztendőben eccer esik, – mondta a városi polgár, aki a török követek szolgáitól tudja, – Taliánországba meg oly árvizek vagynak, városokat pusztított el. Az Imperiumban karácsonkor rettenetes mennydörgések és számtalan mennykövek, tűz és véreső.«

– És az egész esztendő igen dögös vót; égi csudák és szörnyűségek voltanak…

Hallgatva hallgatták a nagytudományú beszédet.

– Szertelen kevés búza termett egész Erdélyben.

– Mégis pazarol a város.

– Dúlják a közöst.

– Ki dúlja! – kiáltott a városi polgár, – a fejedelemnek maga personalis udvarán kívül ezer embere van a város nyakán, immár negyed napja. Nem így csinálta Betlehem Gábor, mikor a török athnamét hozták; ezer lovas jött a székelységről, mind jó lovas, jó ruhás, de elég abrakot hoztak maguknak!…

– Hogy lehet annyi embernek hozni eleget?

– Hát a rákosi gyűlésen, – kiáltott az öreg nemes, aki vénségére beállott szappanfőzőnek, – nyólcvanezer lovas is volt egy gyűlésbe, azok min éltek? a rákosi homokot abrakolták?

– Mégis csak legszebb a sárkányos Báthory-zászlók!

– No gyerünk haza… itt nem tartanak jól…

– Majd jól tartanak a fejedelem konyháján…

– Majd jól tartanak Barassóba!

– Nocsak ne menjünk Brassóba, mer aki a Barcaságba elmén, meg se áll a pokolig: nem kell háború…

– Nem látta keme merre álltak az oláhországi követek?

– Merre? semerre! Nem küldött követet Serbán Radul vajda. Küldött a török, a moldvai vajda, a lengyel, vótak magyarok, de oláhországi egy se vót.

Elhallgattak, dörmögtek: »mindig ez a békebontó, az oláh…«

Háborús szeleket éreztek a lelkek: »Ezek igen, ezek csinálhatják a háborút« – sóhajtott valaki s utánaintett az úri rendnek, mely már kint volt a városból s dörögtek az ágyúk…

Mikor a Mihály-kapun a menet kieredt, egyszerre megdördültek a várfalakon az ágyúk, hogy meghallják Szász-Lónán is: most indulnak…

Az ágyúszótól a fejedelem almáspej török lova megbokrosodott, két hátsó lábára állt s úgy táncolt. De a híres lovas ráfeküdt a ló nyakára, vele táncolt, aztán kirugattatta s elvágtatott keresztbe, el a várfal alatt… A menet ijedten, tétovázva állt meg, nem tudták, mit akar a fejedelem, aki úgy otthagyta őket, mintha sose akarna visszajönni, a bástyánál el is tűnt szem elől. Akkor a fejedelem udvari fiai, Kereki Ferenc, meg még ketten megsarkantyúzták a lovukat s utána vágtattak.

Jó fertályóráig megkavarodva várták, míg a városból nagy vivátozás hallatszott… Hinnétek-e, mesélték később sokat s még a histórikusok is írásba tették: a fejedelem a középkapun kirúgván magát a seregből, monostorkapun be, hidutcakapun ismét kiment…

Ömlött a tajték a lóról s gazdája is ki volt hevülve kegyetlen, aztán nagy vivátmondás után mégis megindult a menet Lóna felé…

A fejedelem Kornis Boldizsárt vette maga mellé s másik oldalról Kendyt. Még nagyon eleven volt a seb mindkét főúr lelkében; Kendit a kancellárságtól fosztotta meg. Kornis Bold a székelyek főkapitánya volt, elvette tőle s adta előbb Petki Jánosnak, aztán Bethlen Gábornak, holott Kendi volt az igazi fejedelem-aspiráns idehaza Erdélyben, s hogy most a volt fejedelemnek, Rákóczy Zsigmondnak leányát elvette, valóban megraboltnak érezte magát s olajbarna epés arcán állandóan ott is volt a hallgatás, ami sokat takar és sokat elárul. Kornis életvidámságához nem illett ilyen merész és túlzó vágy, bár ő is, mint minden ifjabb főúr Erdélyben, nemcsak főkapitányságra valónak tartotta magát, de szíve fenekén fejedelemségre termettnek: s míg a fejedelem udvarlásában érezte, hogy gyönyörködik ez a bosszúságukban, átsuhant benne a gondolat, milyen bolondul tette, hogy ő maga vezette a küldöttséget tavaly Ecsedbe ezért a fiatal úrért. Mily bolondság volt, hogy szegény köszvényes Rákóczy Zsigmond szavát nem tartották meg, s idegenből hoztak fejedelmet, pedig mondta neki az öreg úr, hogy: »Bódi fiam, alkudjatok meg…« Nem lehetett, Kenditől féltek, őt nem vették komolyan, mindenki a Királyhágón túlnézett s a Báthory-kincsekről és a Homonnay Bálint seregéről beszélt… Jobban kellett volna szorítani, de hát az erdélyi ember csak belekap mindenbe, semmit se csinál végig…

– Csak ezt az egy szokását irígylem az török kontyoséknak, – mondta a fejedelem s tarkóját törölgette, mert a verejték a szélben ráhűlt a bőrire.

– A hárem? – mondta nevetve Bold s a fejedelemmel a hintószánokat, az asszonyokat nézte.

– Az ember nem únhatja meg az oldalbordát… – szólt a fejedelem – S nemcsak, de még a hölgyét is el nem csaphatja, mikor kedve szottyanik…1)

– Ez nem jól van, – mondta Kornis Boldizsár – hogy nincs rá törvény az erdélyi hármas nemzet statutumaiban.

Nagyon nevettek s kiki azt gondolta, amit akart.

– Ezek a törvények csak arra jók, az ember életét elkeseríteni. Törvényben vagynak Erdélyben a magyarok s székelyek s szászok s örmények, cigányok, zsidók, olájok, s kálomisták s pápisták s bestye háromságvallók s mindenfélék: de lélekadta, e mind csak a kanját válogatja széllyel: a nyőstinye közt nincs külömbség téve…

Az urak hangosan kacagtak s a fejedelem, aki a pompás tavasziasra enyhült napsütésen úgy ringatta, himbálta magát a nyeregben, mint egy mesebeli királyfi, tréfás őszinteséggel szólt:

– Én se látok külömbözést asszonyokba, lányokba… én testvér nem nézem, török-e, vagy zsidó, szász-e, vagy oláj, mind egyformán szeretem, csak asszonyruhás legyen… Vagy hát van külömbség a kálvinista s pápista asszony közt?

Az urak mindketten házasemberek voltak s pláne Kendy István csak két hete hozta haza a feleségét Szerencsről s a szeme féltő gonddal villant oda a sárgán festett szánra, melyben felesége ült. Szemébe csillant a Csáky Krisztinka aranyhajának egy bodra s megmelegedett a szíve. Mennyire méltó volna az erdélyi fejedelemasszony rangjára!… Keserűen hallgatta az urak vígságát, még nem ismerte a fejedelem feleségét, aki elé mentek, de nyugodt volt felőle, hogy az ő felesége külömb asszony és fejedelmibb teremtés.

Kornis Boldizsár azonban szokott nyers módon, kidagasztva tokáját, mint egy pujkakakas, így csördült:

– Van…

– S mi? – kérdezte a fejedelem felütődve.

– Hát… a kálomista asszonynak mindnek szennyes a füle…

A fejedelem furcsán nézett a Kornis Boldizsár szemébe:

– Na ezt mindjárt meg fogjuk vizitálni, – mondta, – esküszöm kegyelmednek Bold uram, hogy mire Lónára beérünk, minden asszonynak belenézek a fülébe…

Kirúgtatta a lovát, aztán még visszaszólt:

– S tudja mit kegyelmed: akinek legszebb lesz a fülecskéje: annak az ura kapja meg a Katus nevű rézágyút…

Kendy István még jobban elkomorodott: ezt az ágyút ő kérte volt a fejedelemtől pénzverési joggal, hogy belőle újraépíthesse Szamosújvárt, amelynek kapitánya volt…

Izzó szemmel nézett a fejedelem után, aki már a legközelebbi hintónál udvarolt s ki tudja, mit sugdos az asszonyok fülébe, de azok nagyon nevetnek s csillogó szemmel rázzák a fejüket…

A két főúr fejcsóválva s mogorva nevetéssel kísérte szemmel a fejedelmet furcsa vizitjén, csak akkor ijedtek meg, mikor egyszerre csak egészen elől a második hintónál volt s tovább maradt, mint a többinél… Abban a hintóban Kornis Boldizsárné s Kendy Istvánné ültek, s szemben velük két suhanclány; né csak né, a fejedelem ott ragadt, min lépen a rigó a két asszonynál…

Kendy István nehéz szívvel gondolt felesége szőke szépségire: Uristen, vajjon nem ennek a martalóc fejedelemnek házasodott-e?

Az aranyveretű csákányát hirtelen marékra kapta. Gondolatban odaszánta a fejedelem fejébe…

Már itt voltak Szász-Lónán.

A fejedelemasszony az elsőemeleti üvegablakban állott, onnan nézte a menet bevonulását.

Szívszorulva várta s mikor feltűnt a kanyarodónál a lovascsapat s mikor a fejedelmet megpillantotta, könny gyűlt a szemébe, amitől mindjárt nem látott semmit.

A bandérium a kastély előtt állott fel, úgy eresztették elő a hintósort, amely felvonult s az ezernyi lovas a tágas udvaron rendeződött el.

– Éppen így álltak föl! – mondta a fejedelemasszony mögött mézédes hangján az agg Kamuthy Ádámné, a kastély úrasszonya, – éppenségesen így volt akkor is, mikor a Báthory Zsigmond fejedelem menyasszonya érkezett… A jó angyali osztrák főhercegnő, ó istenem, istenem…

Asszonyok állottak a háttérben, akik lábujjhegyen ágaskodva igyekeztek valamit ellopni a gyönyörű látványból. Mind ebbe az egy ablakba gyűltek, mert a többi ablakon nem volt üvegtábla, csak lantorna-hólyag s azon nem lehet átlátni; ahhoz pedig erős hideg van, hogy kinyissák az ablakokat.

Báthory Zsigmond feleségének említése a fejedelemasszony szívét mint valami balsejtelemmel töltötte el… Egész Erdély tudta s sajnálta a »szűz fejedelemasszony« sorsát… Még él valahol Grácban s apáca lett, de itt maradt az emléke az erdélyiek szívében a boldogtalannak, aki szerelemrokkant s különben ifjú férje mellett csak éppen a díszt és pompát nyerte el, de pártáját el nem veszíthette. A kővári bércek még ma is viszhangozzák a sóhajtásokat s a szomorú virgina-muzsikát, amellyel gyászos fejedelemasszonyságát enyhítette szegény…

De a háziasszony a fényre emlékezett s a büszkeségre, hogy a kicsiny Erdély a Habsburgok közől nyerte asszonyát. Odáig csak vajdák voltak az erdélyi urak, akkor nyerték a császártól, a pápától s a spanyol háztól az Illustrissime Princeps titulust: felséges Fejedelem! Nem engedhette Rudolf császár, hogy az unokahuga valami barbár vajdáné legyen a világ sötét végin: megméltóságosította Erdélyt…

Szemüket nagyra nyitották, hogy a ritka ünnepséget feledhetetlenül magukba vegyék.

Karéjba állott fel a kastély feljáró tornáca előtt a közlovasok csapata: az urak díszlovaikon, amelyek közt a főbbeknek zöldre, sárgára volt festve a sörénye, s kócsag és strucctollakkal volt díszítve, mint a rajtaülő levente forgója, szeszélyes csoportokban imbolyogtak, mint a nyári szélben a kerti virágok.

A fejedelemasszony csak az urát nézte… ott az ő embere, az édes jó emberkéje… óh, a fejedelem… Könnyei úgy peregtek, mint a gyöngy, ha lefűződik a selyemfonálról… Borzasztó volt ez az év, amit eltöltött… Erdély kapuján, Szilágysomlyón kellett vesztegelnie, mintegy kővárba falazva s egész éven át sem levelet, sem hírt, sem követet… alig… óh, alig kapva bármit is… Csak a szörnyű üzenetek, hogy: még nem lehet s még nem lehet: most lesz az országgyűlés, most a székely zendülés, most a szász bajok, oláh háború… s a pletykák, hogy: ez mind nem úgy… csak farsang s mind csak farsang… mint a frantzuz király híres udvarában…2)

Homlokát kezére hajtotta s az ablak belső oszlopához támaszkodott:

Milyen jó volt, mikor még nem volt fejedelem, csak egy szerelmetes fiatal fiú… Már két esztendeje… egy édes árva fiú volt, egy édes, szíves, figyelmetes jó angyali lélek… Hogy tudott kedvében járni, hetven mérföldet lovagolni egy szál rózsáért… hogy mindene volt és mindenkije… Igaz: kényes volt, gőgös volt, nagyon tudta, hogy ki ő: hogy a Báthoryak utolsója, az ország leggazdagabb ura; meg merte mondani, ki tudta mondani őelőtte: hogy »Magyarország harmadrésze az övé«… De az akkor más volt: nem sértő volt, nevettetően boldog dicsekedés… mert amellett jó volt s áldott s úgy lehetett bízni rá… S ő is… ő is volt valaki: nem hitte volna, hogy valaha így…

Kis kendőjével törülgette arcát, a lányok, akik székeken állva lestek ki a feje fölött, azt hitték, a boldogságtól sír…

Milyen büszke volt az ő jó mostohája, mostoha léttire, a kedves; nem adta oly hirtelen, s meg is mondta: »ne is gondolják, hogy oly hirtelen s postán adom a Palotsay-lányt! nem ahhoz való, hogy csak jöjjenek s gyorsan elvigyék…« Ó, bár ne adta volna, bár egyáltalán ne adta volna oda; most… Talán ezt a hosszú várakozást fizette vissza a hosszú várakoztatással… Ó, asszonyi sors, innen nézni az ablakból, hogy ficánkol lent a paripája, hogy csillámlik, mint a napban az aranyforgó madár, ez a gyönyörű fejedelem… És nem néz fel, nem vonzza a szíve, hogy idetekintsen az ablakra fel…

Hirtelen a lovasok vágtába erednek, kört futnak az udvaron s úgy sorakoznak a tornác elé… megette kis boldog sikoltások:

– Be ékes, be édességes, ó be gyönyörűséges…

Az udvari asszony jelt ad; arra a fiatal nők egész csoportja gyorsan visszavonul s halk zsizsegéssel mennek át a másik szobába… Akkor a vénasszony megérinti az ő karját, s ő visszatér a szobába az ablakból: tudja, kötelessége van, előkészíteni magát, hogy egy percenetig se várjon lent a feldíszített nagyteremben a fejedelem…

Fájdalmas hidegség öntötte el a tagjait s engedte magát a nagy tükör elé vitetni, de alig egy kis pillantást vetett belé. Csak akkor látta a visszamaradt tükörképet, mikor már el is lépett előle, s oly fehérnek, oly kísértetes haloványnak, oly márványkőből faragottnak… s méltóságosnak, s fejedelminek… és büszke volt…

Ha a fejedelem kevély: ő büszke volt…

Az ő ereiben is volt fejedelmi vér: Szapolyai-lány volt egy őse s atyjaura gőgben nem engedett a Báthoryaknak…

Ezalatt a földszinti nagy csarnokban a hosszúpálcás udvarmester rendezte a társaságot.

A fejedelem azonban mielőtt belépett volna, egy ital bort kért a vendéglátó házigazdától, az öreg Kamuthy Ádámtól.

Az öreg úr elnevette magát s helyeselte a dolgot: ő sem volt a jónak ellensége.

A hölgyek egy része csoportban állott s fojtott nevetéssel beszélt valamit.

Imreffyné intett az urának s a kancellár odasietett hozzá.

– Kérdezze meg a fejedelmet kegyelmed, micsoda fülbevaló-vizitációt csinált az úton?…

Imreffy kedvetlenül mordult az asszonyra:

– Mindig bolondokon jár az eszed, – mondta neki gorombán.

Az asszony egy pillanatig hallgatott, aztán meggondolta s nem kezdett civódást. Belevegyült az asszonyok csoportjába s bement a nagy csarnokba, ahol az öreg méltóságos Vizkelethyné szigorú szemmel s nagy méltósággal jelölte ki a helyét maga mellett.

A fejedelem megitta a kupa bort; rajta kívül senki sem ivott. Kornis Boldizsár azt mondta mellette álló Kereszturi György deáknak:

– Borunk s fejedelmünk vagyon.

Az öreg főispán, sunyi, arcába húzott haja alól odapislantott:

– Komám uramnak szép felesége is van még azonfejül.

Kornis Boldizsár vörös lett.

– Van az komám uramnak is, csak várjon sorára.

Keservesen nevettek s kicsit megcsóválták fejüket a maguk baján.

A nagy csarnokba mentek a többi urakkal, a hetykén lépkedő fejedelem után.

A csarnok, amely alkalmas nagy ebédlőház volt, most fel volt díszítve. A falakra felvonták a »házruhát«, amely drága selyemlepedőkből állott s mitológiai alakok voltak rajta szőve, ezzel volt szokás betakarni a falak füstös sivárságát ünnepélyes alkalmakkor. Azonfelül zászlókkal, fenyőgallyakkal volt ékesítve a terem. Trón is volt készítve az ablakok mellett jobbról, két lépcsővel s nagy faragott karszékekkel. A trónnal szemben volt az az alacsony vaskos zöld ajtó, amelyen a fejedelemasszonynak be kellett jönnie.

A fejedelem vidáman s fesztelenül ment fel az emelvényre a pántlikás udvarmester után s leült, ő volt az egyetlen, aki süvegét fenntartotta. Köröskörül mindenki állott és pedig fedetlen fővel, a süveget az urak a vállukig emelték s a dámák a drága hímes varrott kiskendőket az ajkukig.

Igy vártak néhány pillanatig. Az udvarmester elment a fejedelemasszonyért s nem jött vissza. Nem jött, meghökkentően hosszú ideig. A fejedelem, akiben a bor kezdett dolgozni, mert a Kamuthy uram bora krudélisan erős bor volt, hirtelen megszédült; de nem az ittasságtól, hanem attól a gondolattól, hogy: az asszony talán truccol… Talán várakoztatja… talán bosszút akar állani ezzel az egész évért…

Hallatlan düh kezdett benne felzuborogni.

Fejedelmi s férfiúi méltósága lobbant fel: a konok és kemény lány, aki vőlegénykorát is úgy elrontotta! Már akkor is csak azért vette el, hogy megtanítsa: máskép nem lehetett legázolni, hát tizenkilenc éves fiú léttére feleségül vette… De nem is volt ideje vele lenni, mennie kellett Kassára, a megmérgezett Bocskay fejedelemhez,3) mert már akkor égett a vad vágytól: a fejedelmi süveg után nyúlt gondolatban… Az asszonyt azonban mindig számon tartotta: úgy tartotta számon, ahogy az ember folyton készül kidresszírozni egy külömben kedvére való ebét… Hisz ezért nem hozatta még be Erdélybe!… ezért nem ment elébe Nagyváradig, ezért nem akarta fogadni Kolozsváron… S most az asszony merné vele éreztetni!… Hű, lélekadta! s feldühödött szemmel gyúlt ki: ha még egy percig nem jön az asszony: isten az atyánk, de feláll, sarkon fordul, elmegy s akkor mehet vissza a némber oda, ahonnan jött, Palotsára…

Ahogy a mámoros szeme végigbukdácsolt a tömegen, a szemeken: egyszer csak beleütődött egy sűrű fekete éles pillantásba: csak lassan eszmélt rá, hogy Imreffyné…

Az asszony igézve, boszorkányozva nézett rá s lekötötte a szemét: felemelte az ujját, a kebléig emelte s senki másnak észre nem vehető kis mozdulattal a keresztvetést jelezte.

A fejedelem kijózanodott, felvidámodott, megörült s szélesen elpillantva a tömegen, két tenyerét, két hatalmas nagy tenyerét, amellyel a lópatkót be tudja fogni s megroppantani, keresztbe vetette a két karjára.

Erre mindenki megörült s felnevetett kicsit. Érezték a feszültséget, az izgatottság reájuk is átragadt. Most e törökös köszöntési mozdulat, amely nem volt szokatlan, sőt meglehetősen divatos volt, úgy tűnt fel, mint nekik szóló tréfa, hogy nem kell olyan nagyon megijedni: ha az Asszony így váratja is magát!…

Csak Imreffyné értette s elfolyt az ereiben valami titkos kéj s lankadtság…

Ebben a percben nyílt a szemközti ajtó: belépett az udvarmester, azután két nemes apród, aztán a főkapitány s mellette maga a fejedelemasszony…

Halotti némaság, az egész terem pillantása reá dobbant.

Halotti némaság s halotti fehérség. Mindenki eldöbbenten nézte a rendkívül magas és impozáns nőt, aki fehér volt, mint a ruhája, az arcán semmi szín, csak kibeszélhetetlen fehérség s a ruhája csupa vontezüst és fehérselyem tarcolán és mérhetetlen dús fehérgyöngy borítás…

Halotti csendben várta el a fejedelem; ülve várta el, hogy az asszony lassan s gőgösen s megenyhíthetetlen arccal közeledjék… Talán ha ránéz, kiengeszteli; talán ha elpirul, a szívéhez fér: de már ő tudta, hogy ma éjjel nem fogja elreteszelni a titkos ajtót az idegen hölgy elől… Tudta, hogy reggelre valami pokoli… valami szörnyű bosszút tesz… elmegy… elutazik s maradjon most már Kolozsvárt az asszony a gőgjével.

Ez a gondolat meg is szelidítette s mikor az asszony már szinte a trónnál volt s a halálos feszültségben, e nem várt, ez el nem képzelhető sértéstől szinte eszét vesztve járt: akkor a fejedelem hirtelen, fiúsan felpattant s fickós mozdulattal tárta ki a két karját a felesége előtt… És az asszony oda omlott, belerogyott, szakadt a karja közé… És elvesztette a gőgöt, a halálos végtelent, az élet rogyasztó súlyát s lett egy elzokogó gyönge személy… ki odaborul a férje ölébe…

Ettől a csodálatos villanattól kitört a szívekből a tomboló felujjongás s ágaskodva és rekedt vivátozva, tört ki belőlük a nyilvános rémület után a kacagás és az éljen…

Hosszú, hosszú percekig tartott a tombolás: aki ott volt, aggastyánkoráig sem feledte e percek különös elragadtatását s Kendi István az éles fájdalmat, amit szívében az irígység vágott.

Aztán a fejedelem felvezette asszonyát a trónra s mikor leültek, mindenki meglátta, hogy a halottfehér arcon nagy vörös rózsák virítottak ki.

És erre új ujjongó hujjába tört ki a társaság.

A trón előtt azonban megállott a székelyek főkapitánya s most mindenki ránézett.

Nagy, erős, termetes, szélesvállú, rövidnyakú fiatal ember volt, fekete szakállal öregbítette magát, még nem volt harmincéves, de már egész ország tisztelte s jól tudták róla, egyforma becsülete vagyon Bécsben s a portánál.

Tisztelettel hallgattak el, s tudták, hogy ennek minden szava súlyos, nagy boltos homlokában egész ország gondja nyugszik.

– Illustrissime Princeps, domine, domine nobis naturaliter clementissime… – kezdte, – Nagyságos fejedelem, minékünk legkegyelmesebb urunk…

A hangja vastag volt, kissé rekedt s oly nyugalommal s ritka fekete szakállába eresztett fővel ejtette a szavakat, megérzett rajta, hogy számtalanszor szólott már s a legveszélyesebb percekben is egyformán higgadt, meggondolt s rendíthetetlen volt.

Megnyugtatóan hatottak a lelkekre a kerek, egészséges, megszokott formájú mondatok, amelyek szinte hivatalos merevséggel sorolták fel az ország minden rendeinek szerencsekívánatait az ifjú fejedelmi pár számára… Csak akkor ijedtek föl a hallgatók, akik szinte elringatóztak a szónoklatnak e biztos gályáján, mikor a főkapitány a fejedelemasszonyhoz intézett szavakban a következő szirtekre s zátonyokra vezette a beszéd hajóját:

– És Te Nagyságodnak, Nagyságos Fejedelemasszonyunk, lesz elhivattatása, hogy a kisded ország dolgai jó rendben haladjanak…

Hirtelen, mint a távoli vihar előszele, sustorgó izgalom futott végig a társaságon s tágranyílt szemmel, meghökkenve figyeltek.

– … mert ezen kisded országocskának tudnia kell magáról, hogy szűkek a határai: igaz, való, kincsekkel rakott ország: de mennél aranyosabb a kapca, annál jobban szorít, ha kicsi a saru… Okosan kell lépjen, aki viselje: mert avagy a saru megyen szerte, avagy a láb nyomorodik el…

Mindenki tudta s a fejedelem arcát nézte: Bethlen most a fejedelem háborús terveire vonatkozik. Az utca tele volt izgatással, egyre jobban szidták az oláhot, aki követet sem küldött íme a fejedelemasszony érkezésére s a szászokat, akiket a nép felelőssé tett a saját szegénységeért s még a mult esztendei siralmas szűk termésért is…

A fejedelem méltósággal viselte magát: fiatal kora mellett híres arról, hogy jól ért a politikumhoz… Túljárni jól tud öregek eszén is, pompás volt, ahogy a vén fejedelmet kiugratta a fejedelemségből (megijesztette a hajdukkal, hogy nemcsak Kolozsvár felé támad, hanem Szerencs felé is és a fejedelem magyarországi birtokát még jobban féltette, mint a fejedelmi süveget) s megnyerte maga számára a külföldi magyarokat, sőt a cseheket, lengyeleket s lefegyverezte a porta ellenséges indulatát is… Most a főkapitány, érezték, a legvelejére tapint: de ez az ő arcán nem látszott meg. Nem látszott a főkapitányén sem. Ez úgy mondta a szavakat, s az úgy hallgatta, mint a legártatlanabb igéket: csak a tömeg feszült figyelme lett egy fokkal fojtottabb.

– … Bölcsességet és békességet vár e kisded ország hármas nemzete a fejedelmektől, jól tudván, hogy embernek hazájáért úgy méltóságos állapotban, mint barompásztor alacsonyságban, egyformán jól kell szolgálnia: tehát nemcsak teherviseléssel és élete fogyatásával, hanem főképen emberséges polgári munkával…

A háborúra való izgalomnak s a fejedelem farsangos kedvének e pillanatában úgy hangzott ez a szó, mint valami nagy kő zuhanása az éjjeli bálterem boltozatáról… Messzebb zúgó hang volt ez, mint hogy csak e kis társaságnak szólt volna s e percnek: messze kellett e szavaknak visszhangozni a lelkekben s új idők új akarata fundamentomául szolgálni…

– Polgáraitól két kar s egész lélek szorgalmas munkásságát kívánja a haza s fejedelmétől, tudván, hogy minden hivatal istentől van: bölcsességet kíván s békességet s munkára való lehetőséget… Mert kész e hármas nemzet mind vérét s mind életét kiontani a hazáért, míg rációja vagyon, de sajnálná ócska bocskorát is elnyűttetni hiábavaló herce-harcokon…

A csönd még mélyebb s már kriptai lőn. A főkapitány hangja még lejebb ereszkedett, szörnyű erejével még közvetlenebb módon járta át a csontok velejét, mintha az örökítélet lüktetne bennük…

– Viselje azért Nagyságotok az ország békességét szívükön, a fejedelmi hitlevél ötöd pontja szerint: amelyre Fejedelmünk őnagysága felesküdött volt, de amelyet fejedelemasszonyunk őnagyságának is szabad legyen elébe tárnunk:… »Ez felháborodott állapotban őnagysága mind a két császár között hazánkat békességes állapotban megtartani igyekezzék, mivel mi a hadakozásra akármelyik ellen is elégteleneknek ismerjük magunkat, kiváltképen a törökkel, szegény hazánknak régi szokása szerint frigyet tartson. A két Oláhországgal is a jó szomszédságot megtartsa«…4)

Ez már sok volt.

A fejedelem megsokallotta, hogy a hitlevélt így fejéhez vagdossa a főkapitány: jól látta, hogy az egész azt jelenti, hogy nyíltan szembeszáll az ő brassói s oláhországi terveivel, pedig még semmi sincs készen, még csak a lelke fenekén ég az indulat, a harag s a harcvágy: még csak a vérében van s máris szembe mernek szállani. Hőség áramlott fel testében s izzóan nézett a fekete emberre.

De az merev volt, mint a szikla s meggyőzhetetlen falként állott előtte s tovább fejtegette higgadt cicerói mondatokban, hogy:

– … kis országot a nagyhatalmak egy szeszélyért, egy rossz percért árvízként gázolhatnak keresztül… hogy: kisországnak más politikája nem lehet, mint veszteg ülni s gyarapodni polgári mesterséggel, amiben lehet… hogy: kis országnak csak egy főgondja lehet, az, hogy ellenséget a határain be ne engedjen… s hogy: kis országnak különösen meg kell becsülni a mestereket, a kalmárokat s a pénz csinálásához értőket… mert kicsiny ország kardjának csak akkor van ereje, ha mögötte a polgárság rakott szuszékjai s tömött erszényei állanak…

Emeltebb hangon, de kiáltás és kitörés nélkül, mint valami vallásos igazságot mondta:

– … mert vajmi könnyű megrendíteni a békességnek fundusát: de azt újra fölépíteni nehéz…

– … Jaj Erdélynek, ha mint a pusztában maradott kéve, a varjak és seregélyek serege lepi meg s nem lesz őrizője s oltalmazója…

A fejedelem már nem izzott s nem tüzelt: egyre zártabb lett s fagyosabb.

Jól van. Azt véled, tavaly trónra ültettél s most le akarsz szállítani a lóról?…

Szemhéja visszacsukódott s gondolatait úgy lezárta, hogy ő maga se akadjon reájuk… Holnap izenni fog a hajdukapitányokért s megindítja a hadszervezést… Ma senki sincs e teremben, aki érte háborút kiáltana: de ő érezte az idegeiben, hogy Brassót mégis meg fogja ostromolni… Szebent bevenni… az oláhot megzúzni… a moldvát kifüstölni… a lengyel koronát feltenni… a bécsi császárral kezet fogni… s a törököt fészkiben, magjában törni meg!…

Valami rettenetes, valami szörnyű, világokat rázó hőséget érzett magában…

S érezte e mellette ülő nagy test, e Palotsay Anna előreborulását, hogy ez hogy issza a setét főkapitány szavát: s ez az ő felesége?… Soha!… Utálta, gyűlölte s máris megölte a gyilkos erkölcsöt és szentséget; a feleséget; aki époly ellensége, mint a víz a tűznek, a tűz az aranynak, arany a hűségnek… Hogyan? ő ezentúl otthonülő, szoknya mellett sütkérező, virrasztó kontyos férj legyen; aki talán pálcával járjon az utcán s nézze a timárok és vargák hasasodását…

Nagy és mély lélekzetet vett, mert lovat érzett maga alatt s kardot kezében s harcot, harcot, harcot a fél világ, az egész kerek világ ellen…

Ormótlan egy beszéd! utolsó szava is szíven vágta hiúságát, midőn azt kívánta: »érje föl Nagyságod őseit: nagy tettekkel a nagy Báthory Istvánt, kegyességgel Kristófot, hazaszeretetbe Endrét…«

Hogy? ez az ember az őseit hozza föl neki: s nem tudja, hogy ő meg akarja haladni mindazokat, mint Nagy Sándor, Fülöpöt?…

Hosszú csönd után, felállás nélkül, méltósággal s önbizalommal felelt:

– Fidelibus nostris universis et singulis egregiis, nobilibus pariter et ignobilibus ac alterius cuiusvis status… salutem et favorem nostrum!… Köszöntjük az mi híveinket mindközönségesen…

Megállott, körülnézett s látta az asszonyok, a szép asszonyok szemét s könnyelmű kedvesen elmosolyodott.

S a hangja fölcsengett és a szíveket megbirizgálta, mint a hajnali szellő a virágokat:

– Úgyebizony látják kegyelmetek: meghoztuk a mi feleségünket… És immár megújítjuk a mi fogadalmunkat, hogy bizony Erdélyországból tündérkertet statuálunk.

Újra elmosolyodott s vele nevetett minden szív s úgy felragyogott minden arc, mintha kisüt a nap nehéz felhők után…

– Imhogy ezért hoztuk be az mi kicsinded tündérkertünk asszonyfejedelmévé az mi szerelmetes feleségünket…

Ma már harmadszor tört ki a torkokból s a szívekből a tomboló lelkesedés, amit e teremben ő provokált.

Ó, hogy kitört az emberekből a vivát, az éljen… Be jó volt elfelejtkezni a súlyos gondokról, miket a fekete Lófőszékely görgetett reájuk, be jó volt ébredni a lélekharang kongása után lakodalmi ezüstcsengettyükre.

Aztán a fejedelem egyszerre befejezte a ceremoniát s odakérte a velejött dámák közül Nagyságos és Méltóságos Vizkelethyné asszonyt, aki negyven év óta minden erdélyi vajdáné s fejedelemasszony udvarmesternője s rangját, címét az Imperiumról, a prágai udvartól kapta s féltékenyen őrizte: mély bókkal közeledett a fejedelemasszony elé s megcsókolta annak a kezét.

De ez átölelte a vénasszony fonnyadt nyakát, megcsókolta neki a homlokát, utána visszacsókolta a kezét s ezzel örökre megvette az agg nő szívét.

Megkezdődött a bemutatás sora.

De amint a legelső nagyságos asszonyt előléptette s néven nevezte az öreg méltóságos asszony: Szeredahellyi Imreffy Jánosné, kancellárnét, akkor egyszerre megfagyott a fejedelemasszony arca.

A kancellárné kecsesen és kacéran hajtott térdet s főt előtte, de amint szemét fölemelte reá: halálig megsértve látta, hogy a fejedelemasszony keresztülnéz rajta, mintha üres levegőbe nézne.

II.

Fiatal komondorkölyök módjára birkózott a lánnyal a medvebőrön. Leteperte s ártatlan kedvvel gyúrta, marcangolta; nem szerelem volt ez, két erős gyerek birkózása volt a szénában; hancúrozás, erős játék, püfölték egymást, hogy csakúgy csattogott s a lány karmolt és sikongatott, mikor túlerős ütést kapott.

Nagyon összeszoktak ez alatt a három nap alatt, ezzel a cselédformán tartott erős, egészséges kislánnyal, az Imreffyné hugával. A fejedelem különben állandóan morózus volt, bántotta az ostobasága, hogy akkor éjjel, részeg fővel csakugyan nem zárta le a titkos ajtót. S hogy fél magatudatlan csakugyan meg hagyta magát szöktetni e bitang hölggyel… Még most, a lánnyal való viháncolásban is, szorult a szíve mélye s nem mert a feleségére gondolni, aki ott él Kolozsvárt s mártír módra tűri a magára maradottság titkát s mire véli, mire véli… Uhh, az a vad s korhely s duhaj s mégis annyira üres részeg éjszaka…