The Project Gutenberg eBook of Új versek
Title: Új versek
Author: Endre Ady
Release date: June 24, 2013 [eBook #43029]
Most recently updated: October 23, 2024
Language: Hungarian
Credits: Produced by Albert László from page images generously made
available by the Google Books Library Project.
Megjegyzések:
A tartalomjegyzék a 125. oldalon található.
Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.ro/books?id=aekYAAAAYAAJ.
Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.
ADY ENDRE
ÚJ VERSEK
NAGY SÁNDOR CÍMLAPJÁVAL
BUDAPEST
PALLAS IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG
1906.
… Kiért mi sírtunk,
Kit forró lázunk eldobott,
Öleltetőnk, kit sohse bírtunk,
Új igére, új dalra termett.
… Ki eljövend,
Kit küldtek régi bánatok.
E versek mind-mind a Léda asszonyéi, aki kedvelte és akarta őket. Én el szoktam pusztítani a verseimet fogyó életem növő lázában, mély viharzásokon és poklok tüzében. Ennek a néhány versnek megkegyelmeztem. Engedtem őket életre jönni s átnyújtom őket Léda asszonynak.
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdtem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?
Fülembe még ősmagyar dal rivall,
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival?
Legyek az új, az énekes Vazul,
Ne halljam az élet új dalait,
Tiporjatok reám durván, gazul.
Mégis csak száll új szárnyakon a dal
S ha elátkozza százszor Pusztaszer,
Mégis győztes, mégis új és magyar.
LÉDA ASSZONY ZSOLTÁRAI
A mi gyermekünk.
Szomorú lényünknek a mása,
Másokra száll a gyermekünk,
Ki lesz a vígak Messiása,
Ki majd miértünk is örül.
Ha jönnek a nem sejtett órák,
Valamikor, valamikor
Kipattannak a tubarózsák
S elcsattan hosszú csoda-csók.
Egy napvirág-szemű menyasszony
S egy napsugár-lelkű legény.
A tubarózsa illatozzon
S áldott legyen a mámoruk.
A vár fehér asszonya.
Mohos, gőgös és elhagyott.
(A két szemem ugy-e milyen nagy?
És nem ragyog és nem ragyog.)
A bús falakról rámered
Két nagy, sötét ablak a völgyre.
(Ugy-e milyen fáradt szemek?)
A kripta-illat és a köd,
Árnyak suhognak a sötétben
S elátkozott had nyöszörög.
Mert engem szeretsz.
A könnyek asszonya.
A könnyek asszonyának,
Rózsás, remegő ujjai
Most a szívembe vájnak,
Érzem az illatát is ám
A rózsás gyilkos ujjnak
S véres szívemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.
A haja ide lebben,
Az egész asszony itt pusztít,
Itt, itt: az én szívemben.
Bosszút itt áll az életért,
Aknát itt ás a multnak.
Véres szívemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.
Félig csókolt csók.
Lángol elébünk.
Hideg az este. Néha szaladunk,
Sírva szaladunk
S oda nem érünk.
Égünk és fázunk.
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.
Ma sem lesz nászunk.
Hunyhat a máglya.
Ezek a szomorú, vén szemek
Nem néznek soha másra.
E vén, hű kutya-szemektől
Sohasem menekülhetsz.
Fölgyujtja tán újra a véred:
Hiába, mindhiába.
Hiába kisértsz hófehéren.
A leghavasabb, legszebb éjen:
Hiába kisértsz hófehéren.
Fehér köntösös szűzi árnyad,
Saját lelkemből fölcibállak.
Telefröccsentem tintalével,
Vérrel, gennyel, könnyel, epével.
Befoltozom gyanuval, váddal,
Bepaskolom mérges csalánnal.
Vad szirttetőn állunk.
Állunk árván, meredten,
Állunk összetapadtan,
Nincs jajunk könnyünk, szavunk:
Egy ingás és zuhanunk.
Tüzes seb vagyok.
Kínoz a fény és kínoz a harmat,
Téged akarlak, eljöttem érted,
Több kínra vágyom: téged akarlak.
Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,
Te vagy a kínom, gyehennám nékem,
Nagyon kivánlak, nagyon kivánlak.
A fehér csönd.
Itt a fehér csönd, a fehér lepel.
Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,
Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,
Állunk és várunk csüggedt a kezünk
A csókok és könnyek alkonyatán.
Sikoltva, marva bukjék rám fejed
S én tépem durván bársony-testedet.
Nagyon is sima illatos hajad,
Zilálva, tépve verje arcomat.
Fehér nyakad most nagyon is fehér,
Vas-ujjaim közt fesse kékre vér.
Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed:
Megállt az élet, nincsen több sora,
Nincs kínja, csókja, könnye, mámora,
Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.
Fehér ördög-lepel hullott miránk,
Fehér és csöndes lesz már a világ,
Átkozlak, téplek, marlak szilajon,
Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom.
Megöl a csend, ez a fehér lepel:
Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.
A másik kettő.
Áltatjuk egymást, hogy egymásra vártunk,
Halvány az ajkunk, könnyes a szemünk,
Sápadt a lángunk.
Piros, bolond tűz lángolt szíveinkben,
Egymás szemébe nézni nem tudunk,
Itt sápadt minden.
Nappalba sír be minden csókos estünk,
Hiába minden, csók ha csókra hull,
Hideg a testünk.
Egy ócska konflisban.
Aranyos hintónk íme száll,
Ma a nép közé vegyülünk el,
Te a királyné s én a király.
Lásd, ez a fényes kocsitenger,
A villámfényes fák alatt
Mi érettünk hullámzik, fénylik,
Hogy téged s engem lássanak.
Királyném, bocsásd le a fátylad:
Ma este kegyosztók leszünk.
(Döcög, döcög az ócska konflis
És mi sápadtan reszketünk.)
Sohse vágyott, mint te meg én,
Földi pár ugy az élet-csúcsra
És sohse volt még ily szegény.
Vágy, élet és sugár a lelkünk
És utunk mégis koldus-ut,
Jogunk van minden fényességhez,
Amit az élet adni tud,
Király vagyok és te királyné,
Hát trónunk sohse lesz nekünk?
(Döcög, döcög az ócska konflis
És mi sápadtan reszketünk.)
Léda a hajón.
És hozza Lédát már felém.
Virágos, pompás szőnyegén
Én asszonyom már látlak, látlak:
Hajadban a vérvörös rózsa.
Ugy-e kivánsz? Én is kivánlak.
Hurráh, mi rég nem láttuk egymást.
Ima Baál istenhez.
Mi itt a gályán most hozzád kiáltunk,
Nézz hát reánk, reánk, két kárhozóra.
Nem én reám. Hisz én mi vagyok? Féreg.
Pártütő isten, összetépett lélek,
Elesett titán. De itt van a párom:
Kegyetlen, nagy Baál, jóságodat várom.
Bus asszony-ember, de lelke Nap üszke,
Szomorú szemű, de nagyszomjú, büszke,
Didó királynő, csókolva is vádló,
Hajh, beteg csókú, de mindenre váró,
Bíborra termett, egyetlen egy némber.
Óh Baál, álj mellénk lelked kegyelmével.
Minden-Pénzeknek trónján valahol
Fordítsd felénk fényes, kegyetlen arcod.
Én harcolnék. Megharcolnám a harcot,
Tudok alázva élni, lélek-áron,
De nézz reá: királynő az én párom,
Selyemvánkost áztathat csak a könnye,
Selyemzászlót lengethet csak a gályánk.
Oh öntsd reánk aranykönnyed folyását,
Oh öntsd reánk, véres aranyak atyja,
Oh nézz reánk, a két legkoldusabbra.
Ha ide néznél, vad aranyszíved
Összeszorulna. Könnyed eredne,
S úszó, sötét gályánk szőnyegére
Óh hullna az arany, hullna egyre.
A tó nevetett.
Együtt a tavon,
Idegen ölű,
Ringató ölű,
Félelmes ölű,
Mélyvizű tavon.
Régi kínoknak
Bús köntösében
Úsztunk a tavon
S az éjre vártunk.
Karja reszketett,
Havas ormokról
Zúgtak a szelek,
A tó harsogott,
Hívott, kiabált,
Zúgott, jajgatott,
A tó nevetett.
Szálltunk, hajóztunk.
– Súgtam csendesen –
Oldjuk végre fel.
Szent sír ez a tó,
Szerelmes karú,
Titkot őriző.
Ez ölelni tud,
Örökre ölel
És áldva ringat.
Nem tudja senki,
Ha ő átkarol,
Zuhanjunk, gyere.)
Ő néz, néz reám
És búsan tekint
És vágyón tekint
A partok fele.
Szállunk, rohanunk:
Óh menni, menni,
Óh élni tovább,
Bús kínok alatt
Járni, szenvedni,
De lenni, lenni.
A tó nevetett
Utánunk vadul,
A mélyvizű tó,
Idegen ölű,
Szerelmes ölű,
Áldott karú tó.
A tó nevetett,
S bármerre megyünk
Azóta mindig:
Minden alkonyon
Halljuk nevetni.
Meg akarlak tartani.
Ez a nagy beteljesülés,
Ez a megadás, ez a jóság.
Könyörgök hozzád, asszonyom:
Üzz, kergess ki az éjszakába.
Akkor fagyjon meg a tied,
Taposs és rúgj kacagva rajtam.
Átok a legszebb jelen is:
Elhagylak, mert nagyon kivánlak.
Hadd lássam mindig hódítón,
Illatos vánkosán a multnak.
Csak jönne más.
A vágyak éhes csapatát,
Nomád, vad, büszke csapatát
A vérnek.
Szerencsés koldusasszonya,
Királyi koldusasszonya
A Vágynak.
A Léda szíve.
A bús csodáknak ligetében.
Én nem féltem. Én sohse féltem.
De a szeretőm elszaladt.
Szép szeretőm: az ifjú Mosoly.
*
Köd volt és a gyászos vak éjben
A bús csodáknak ligetében
Zuhogva hulltak a szívek
S én elfödtem az arcomat.
*
Én nem féltem. Én sohse féltem.
A bús csodáknak ligetében
Állottam búsan, egyedül.
A ködből hulltak a szívek,
Csúnya, kicsiny, kemény szívek.
*
Könnyesen, csöndben és fehéren
A bús csodáknak ligetében
Egy asszony jött fényben felém
S én ráemeltem arcomat.
*
Léda Párisba készül.
Aki elhagy, aki itthagy:
Páris, Páris, állj elébe,
Téritsd vissza, ha lehet.
Hogy én fiad vagyok, Páris,
Elűzötten, száműzötten,
Messze tőled. De fiad.
Magad helyett bús fiadnak,
Kis szerelmét az életnek
Ne vegye még tőlem el.
Az utolsó mosoly.
Óh, nagyon csúnyán éltem:
Milyen szép halott leszek,
Milyen szép halott leszek.
Megszépül szatir-arcom:
Mosoly lesz az ajkamon,
Mosoly lesz az ajkamon.
Üveges, nagy szememben
Valaki benneragyog,
Valaki benneragyog.
Vén faun üzenete.
Apolló, a faun-mezü:
Üzenek néked, Léda. Várlak.
És én olykor vért köhögök,
Szép itt az élet, csupa álom.
Mámor-gályák utasa én
Itt állok a zord Bizonyosnál.
Testem röpítné könnyű szél
Hádesz felé. És, és: szeretlek.
Csókom sincs csókolnivaló,
De kellesz e tavasz-időben.
Várnak reánk Délen.
Messze Délen, messze Délen,
Várnak reánk, várnak reánk
Valahol egy tengerszélen.
Lármáját nagy, kék vizeknek.
Nem hallunk mi, nem hallunk mi
Soha szebbet, soha szebbet.
Útra indul talán már ma,
Ha lekésünk, ha lekésünk
Sohse tér meg az a bárka.
Héja-nász az avaron.
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja madár.
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.
Valahol a Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.
Egymás húsába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.
A MAGYAR UGARON
A Hortobágy poétája.
Kínzottja sok-sok méla vágynak,
Csordát őrzött és nekivágott
A híres magyar Hortobágynak.
Megfogták százszor is a lelkét,
De ha virág nőtt a szívében,
A csorda-népek lelegelték.
Gondolt halálra, borra, nőre,
Minden más táján a világnak
Szent dalnok lett volna belőle.
El a faluból.
Mely belezúg a csöndbe,
A szürkeség a régi,
Fölévirít a tavasz.
De én hol élek, járok?
Nem voltam ilyen messze,
Nem voltam soha, soha.
Hogy én itt szálltam útra,
Megtagadom a csókot,
Amely útra indított.
Én a cifra Városnak
Vagyok a kóbor lelke,
Ne gyalázz meg hát, falu.
Búcsu Siker-asszonytól.
Lantot, hitet vígan szegre akasztok.
Kicsit pirulok. Én és a Siker?
Jöjjenek a tilinkós álparasztok,
Jöjjenek a nyafogó ifju-vének,
Jöjjenek a finom kulturlegények.
Nem is tudom, hogy mi történt velem,
Hát sokat érne itt a győzelem?
S én száz arcban is kináltam magam,
Vénleánykodtam. Pfuj. Már vége van.
Éhes szemben vörös, vadító posztó?
Legyek neves hős kis kenyércsatán?
Fussak kegyért én, született kegyosztó?
Eh, szebb dolog kopott kabátba szokni,
Úri dölyffel megállni, mosolyogni,
Míg tovább tánczol kacsintva, híva
A Siker, ez a nagy hisztérika.
Nyomában cenkek. No, szép kis öröm.
Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm.
Ének a porban.
Itt az ideje, össze kell esnem.
Lerogyok vígan, elnyúlok bátran,
Lalla, lalla,
Rokkantak halmán, nagy éjszakában.
Nem első hullás ezen a tájon:
Ki magyar tájon nagy sorsra vágyik,
Lalla, lalla,
Rokkanva ér el az éjszakáig.
Egy kis halomig hozott a lábam.
Forró, szűz lelkünk rakjuk a sutra,
Lalla, lalla,
Be megjártad itt, óh Zaratusztra.
A Tisza-parton.
Hol álmodoztam déli verőn,
A szívem egy nagy harangvirág
S finom remegések: az erőm.
Költözés Átok-városból.
Egy süket, őszi napon.
Én már meghaltam akkor régen
S feküdtem vörös ravatalon.
Valaki és nevetett,
Valaki, kiért sokat sírtam
S akit halottan is szeretek.
És kacagott, kacagott:
«Fény-emberem idekerültél?
Csúf Budapest a ravatalod?»
Mely déli sírokra száll?
Itt Budapesten csúf az élet
S ezerszer csúfabb a halál».
Lelkek a pányván.
Mert ficánkolt csikói tűzben,
Mert hiába korbácsoltam,
Hiába űztem, hiába űztem.