Midász király sarja.

Susogó nádak mezejében járok,
 Királyi bottal csapkodok kevélyen
 És zúg a nádas csufondáros mélyen,
 Királyi bottal valamerre járok.
Értem a titkot, a nádi beszédet,
 Susog a nádas s én messzekiáltok:
 Nádi világ, im megjött a királyod,
 Midásznak sarja szállott im elébed.
 S bármint kacagtok léha, lenge nádak,
 Hódolni fogtok új Midász királynak,
 Hódolni fogtok bizonyosan nékem.
 Mert szent az ősöm, szent királyi trónom:
 Ősömet áldom, trónomat megóvom
 Itt a susogó nádak mezejében.
 Hallod-e nádas? Be szép a világ itt.
Áldalak nádas, óh áldalak Élet.
 Szépségedért, mely a vaknak világít,
 Nyugalmadért, mely keresi a harcot,
 Igazadért, mely süket fülbe harsog.
 Áldom én mindazt, amit te adsz, Élet,
 Nagy gyávaságod, mely ki fog a hősön
 S áldom Midászt: én szamárfüles ősöm.
Óh, király-ősöm, be szép dolog élni
 Szamárfüllel és ős királyi bottal,
 Lelkendező, bolond, részeg robottal,
 Óh király-ősöm, be érdemes élni
 Itt, a susogó nádak mezejében.
 Áldalak újra, hálásan, kevélyen
 Minden kis percért, amelyben örültem
 És kacaghat itt a nádas körültem:
 Ur és vidám lesz Midász sarja itten,
 Kacagj csak nádas, én hiszek a hitben.
Akárhogy is, de gyönyörű a reggel,
 Mely jönni fog majd hírrel, győzelemmel,
 Szépek a dalok, melyek fognak zengni
 És érdemes lesz őrjöngve szeretni
 A csókos asszonyt, ki majd eljön értem.
 Szépek a vágyak, az álmok, a tettek,
 A csókok, melyek ezután születnek
 S szent vagyok én e részeg mámor-vértben.
Az el nem dalolt csodaszép daloknak,
 A sohsem csókolt csókos asszonyoknak,
 A csak álomban élő büszke tettnek,
 A szép holnapnak, meg nem érkezettnek
 Vagyok királya, vagyok büszke hőse,
 Aki útálja a mát, ezt a holtat,
 Kinek az álma a szent, titkos Holnap
 S a szamárfüles Midász volt az őse.

Búgnak a tárnák.

Havas csúcsával nézi a napot
 Daloknak szent hegye: a lelkem,
 Gonosz tárnáktól általverten.
Álmok, leányok, bomlott ingerek,
 Gondok, kínok vájták a mélyet:
 Gyűltek a tárnák és a rémek.
Fent, fent a csúcson: nagy-nagy szűzi csönd,
 Gondolat-manók csoda-tánca,
 Lent: a rémeknek harsogása.
Lelkem tetőjén szent táncaikat
 Fürge manók riadva járják,
 Lentről, lentről búgnak a tárnák.
Egy pillanat és megindul a hegy:
 A büszke tető táncos népe
 Bevágódik a semmiségbe.

A sárga láng.

Alágyujtott az álmaimnak
 A sárga láng. Hamvadok, égek:
 Merítsetek be arany-árba,
 Adjatok, adjatok menedéket.
Egy vad muzsika kerget, őrjít,
 Csörgő aranyak muzsikája.
 Némítsa el már ezt a zenét
 A bűvös pálca, az aranypálca.
Jőjjön az édes, süket este,
 Hol dal nem hallik, láng se lobban:
 Aludni akarok aranyágyon
 Renyhén, meredten, jóllakottan.

A mese meghalt.

Mese-zajlás volt. Még élt a Mese
 S egy tavaszon én valakire vártam.
 Mese-zajlás volt. Zajlott, sírt a vágyam,
 Parthoz sodort egy illatos mesét,
 Parthoz sodort egy kósza asszony-árnyat.
 Hol szedte? Merre? Nem tudom, de szép,
 Uj mese volt ez s az árny csodasápadt.
 Mindig szerettem árnyat és mesét:
 A legszebb mesét és a legszebb árnyat
 Egy babonás tavaszi éjszakán
 Addig kérleltem, míg életre támadt.
 Mese-zajlás volt. Még élt a Mese.
Mese-zajlás volt. Meghalt a Mese
 Ugyanez éjjel. Bénán, félve, fázva,
 Élő mesére s élő asszonyára
 Riadtan néztem. Nem az én mesém.
 És ez az asszony, ez a csodasápadt?
 Ez Minden-asszony, ez nem az enyém.
 Tolvaj a lelkem, idegen csodákat,
 Idegen árnyat terem és mesét:
 A mese régi s rizsporos árnyat
 Kérleltem egy tavaszi éjszakán,
 Mikor a vágyam utolszor megáradt.
 Mese-zajlás volt. Meghalt a Mese.

Harc a nagyúrral.

Megöl a disznófejű Nagyúr,
 Éreztem, megöl, ha hagyom,
 Vigyorgott rám és ült meredten:
 Az aranyon ült, az aranyon,
 Éreztem, megöl, ha hagyom.
Sertés testét, az undokot, én
 Simogattam. Ő remegett.
 «Nézd meg ki vagyok» (súgtam neki)
 S meglékeltem a fejemet,
 Agyamba nézett s nevetett.
(Vad vágyak vad kalandorának
 Tart talán?) S térdre hulltam ott.
 A zúgó Élet partján voltunk,
 Ketten voltunk, alkonyodott:
 «Add az aranyod, aranyod.»
«Engem egy pillanat megölhet,
 Nekem már várni nem szabad,
 Engem szólítanak útra, kéjre
 Titokzatos hívó szavak,
 Nekem már várni nem szabad.»
«A te szívedet serte védi,
 Az én belsőm fekély, galád.
 Az én szívem mégis az áldott:
 Az Élet marta fel, a Vágy.
 Arany kell. Mennem kell tovább.»
«Az én yachtomra vár a tenger,
 Ezer sátor vár én reám,
 Idegen nap, idegen balzsam,
 Idegen mámor, új leány,
 Mind én reám vár, én reám.»
«Az egész élet bennem zihál,
 Minden, mi új, felém üget,
 Szent zűrzavar az én sok álmom,
 Neked minden álmod süket,
 Hasítsd ki hát aranyszügyed.»
Már ránk szakadt a bús, vak este.
 Én nyöszörögtem. A habok
 Az üzenetet egyre hozták:
 Várunk. Van-e már aranyod?
 Zúgtak a habok, a habok,
És összecsaptunk. Rengett a part,
 Husába vájtam kezemet,
 Téptem, cibáltam. Mindhiába.
 Aranya csörgött. Nevetett.
 Nem mehetek, nem mehetek.
Ezer este mult ezer estre,
 A vérem hull, hull, egyre hull,
 Messziről hívnak, szólongatnak
 És mi csak csatázunk vadul:
 Én s a disznófejű Nagyúr.

Ne lássatok meg.

Ne adjatok rám aranyos palástot,
 Nem kell a gyémántos korona,
 De vigyétek a víg csörgő-sapkát is
 S tarka köpenyeg sem kell soha.
Szürke-országnak vagyok a királya,
 Láthatlan trónom nekem ragyog.
 Amíg nem láttok, nem ékesíttek,
 Nem rubrikáztok, addig: vagyok.

A kezek bábja.

Kezeket látok mindenütt,
 Fekete raját a kezeknek:
 Forró kezet és hideget,
 Hívót, tolvajt és megadót,
 Üszköst, vidámat és meredtet.
Én csak bús álom-báb vagyok,
 Játékos kezek rángatottja,
 Ők táncolnak táncot velem,
 Ők dobnak a csillagokig
 És ők merítnek a habokba.
Övék az álmom, a borom,
 Az asszonyom, a szenvedelmem,
 Sorstalan sorsom az övék
 És akkor fog betelni majd,
 Ha ők akarják, hogy beteljen.
Én a nagy áldozó vagyok,
 A máglyagyujtók korcs-utódja,
 Elfogadom a kínokat,
 Nincs egyebem egy szivarom.
 És száll a füstje fölcsapódva.
Szivarfüstömbe hintsetek
 Illatos port, már ég a máglya,
 Várjatok egy kicsit, kezek,
 Várjatok: a szivarom ég.
 Elalszik mindjárt, nemsokára.

Vörös szekér a tengeren.

A tenger, ez a sápadt részeg,
 Ezüstlávát ivott,
 Reszket a Föld. Bús ragyogásban
 Várunk valamit s szörnyű lázban.
 A pálmás part inog,
 Vadkaktuszok összehajolnak,
 Sírnak a jázminok.
S im hirtelen violás árnyak
 Csodás özöniben,
 Messze, ahol az ár Eget ér,
 Vörös szárnyu, nagy vízi szekér
 Tör elő a Vizen.
 Vörös szárnya repesve csapdos.
 Megállott. Vár. Pihen.
Honnan jön? Mit hoz? Idetart-e?
 Ő jön: az új vezér?
 Milyen vörös iromba szárnya.
 Uj Hajnalnak a pírja, lángja
 Vagy vér az, újra vér?
 Várunk. S áll, áll a lilás ködben
 A nagy, vörös szekér.

Az alvó királyleány.

Királyleányom, szűz Teljesedés,
 Itt áll lovagod. Ez a mese-erdő:
 Én vagyok itt a nagy életre keltő.
Ma a csodáknak éjjele vagyon,
 Valóság lehet, mit csak álom festett:
 Csak egy óráig őrizzem a tested.
S vissza se nézek, úgy futok tovább,
 Várj új lovagot, újabb ezer évet,
 Aludj az erdőn. Félek tőled. Félek.

Jártam már Délen.

Előttem el vad gépkocsik robognak,
 Állok szirtjén mohos, avas romoknak.
 Lelkemben Délnek pompája ragyog,
 Bukik a nap és nézem a napot.
Jó éjszakát. Utolsó fénytivornyád
 Részegít most narancsvirágos ország
 S míg lángok gyúlnak cifra partodon,
 Én egy utolsót, búcsút álmodom.
Tegnap, igen, alig kétezer éve
 S itt kacagott Gallián felesége,
 Udvari nép közt itt ült trónusán
 És itt zúgott a taps a vad tusán.
De csitt. Amott a romfalaknak alján
 Nótázni kezd egy kóbor, béna talján:
 «Csodás kék tenger, kék ég, kék hegyek,
 Oh nézzetek rám: én, megyek, megyek.»
Ki ez a bárd? A mának hegedőse?
 Vagy árny talán? A tegnap koldus-őse?
 Előtte büszke úri nép szalad
 S a tányérjára nem hull pénzdarab.
S én álmodón, mámorral, könnyes szemmel
 Szállok lejjebb, hol ül a nótás ember,
 Lelkemben zendűl nagy titkok szava
 És összezúg a tegnap és a ma.
Tegnap, igen, ragyogott az aréna,
 Tegnap, igen, itt ült a nótás béna
 S az imperátor büszke asszonya
 S a büszke nép rá nem nézett soha.
És akkor is az alkony, a bukó nap
 Mámort adott egy ifjú vándorlónak,
 Ki jött Keletről, arca halavány,
 Poéta volt vagy nem is volt talán.
Belenézett a bukó vörös napba,
 Évezredek folytak egy pillanatba,
 Lelke repűlt, szállt időn, téren át
 S vitte zúgón a béna bárd dalát.
És álmodón, mámorral, könnyes szemmel
 Megy, megy az is, hol ül a nótás ember,
 Utolsó pénzét elébe veti
 S a messzeségnek búsan vág neki.

Megöltem egy pillangót.

Megölök egy pillangót,
 Óh áldott, isteni perc,
 Szent kéje az ölésnek:
 Minden gyülöletemért
 Hal meg e színes féreg.
 Ki várja a holnapot:
 Igy várja azt a holnap.
 Vágjon elé a halál
 Minden boldog mosolynak,
 Szakadjon meg az erő
 Kezdetén nagy vívásnak,
 Ne legyen víg lakoma
 Az élet mindig másnak.
 Tűz legyen minden arany,
 Minden boldog csók méreg.
 Szárnyad van, csapkodsz, örülsz?
 Hát ezért öllek én meg.
 S boldog vagyok, mert öltem.

A kék tenger partján.

Ahol mások élnek, szeretnek,
 Én eljöttem ide betegnek,
 Csókot temetni, álmot dobni,
 Nyugodt partokon nem nyugodni.
Mindig a holnapra mosolygok,
 Elvágyom onnan, ahol bolygok,
 Ugy vágytam ide s most már szállnék.
 Óh én bolond, bús, beteg árnyék.

A hajnalok madara.

Virágporos, tüzes, szent szárnyát
 Hiába verdesem, töröm,
 Nem akar elmaradni tőlem
 Az Öröm, az Öröm.
Virágport szitál a lelkemre,
 Elkábít, mámorban ülök,
 Bús, vad tüzek serkennek bennem:
 Örülök, örülök.
Fölécsapok. Töröm a szárnyát.
 Hess, hess. Óh vidám hajnalok
 Madara, mit akarsz te tőlem?
 Meghalok, meghalok.
Ő csak szitál. Mind tüzesebben
 Izznak az erek, idegek,
 Csak a verejtékem lesz egyre
 Hidegebb, hidegebb.

Temetés a tengeren.

Breton parton sújt majd az álom
 S alszunk fehéren és halottan
 Tengeres, téli, szürke tájon.
Jönnek erős, breton legények
 S fejkötős, komoly, szűz leányok
 S fölzeng egy bús, istenes ének.
Köd és zsolozsma. Zúg a tenger,
 Vörös bárkára visznek minket,
 Könnyel, virággal, félelemmel.
S téli orkán vad szele dobban,
 Vörös bárkánk tengerre vágtat
 S futunk fehéren és halottan.

Uj vizeken járok.

Ne félj hajóm, rajtad a Holnap hőse,
 Röhögjenek a részeg evezősre.
 Röpülj hajóm,
 Ne félj hajóm: rajtad a Holnap hőse.
Szállani, szállani, szállani egyre,
 Új, új Vizekre, nagy szűzi Vizekre,
 Röpülj hajóm,
 Szállani, szállani, szállani egyre.
Új horizonok libegnek elébed,
 Minden percben új, félelmes az Élet,
 Röpülj hajóm,
 Új horizonok libegnek elébed.
Nem kellenek a megálmodott álmok,
 Új kínok, titkok, vágyak vizén járok,
 Röpülj hajóm,
 Nem kellenek a megálmodott álmok.
Én nem leszek a szürkék hegedőse,
 Hajtson szentlélek, vagy a korcsma gőze:
 Röpülj hajóm,
 Én nem leszek a szürkék hegedőse.

Tartalom.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

76 hazudott az Elet hazudott az Élet
126 Költözés Árok-városból Költözés Átok-városból