Uj Zrinyiász

Napok multak el a megrázó esemény után, mely a «nádor-utczai csata» néven lesz ismeretes örök időkre a fővárosi pénzintézetek történetében. Zrinyi és emberei a vizsgálati fogságban ültek (az együtt maradt közlegénységet is sikerült túlnyomó katonai erővel lefegyverezni és fogolylyá ejteni ama véres napot követő éjjelen), a föllázadt emberi érzéseknek immár elég volt téve. A megtorló hatalom megtette a magáét. Nem mondhatja senki, hogy nincsen egyenlőség és hogy nincsenek törvények Magyarországon. Azt lehetett volna hinni, hogy már elpihen a közvélemény és egész csendesen hagyja a vizsgálóbíró perczegő tolla alatt szaporodni a vallomási jegyzőkönyveket, míg végre megérkezik az izgalom tetőpontja: a század legérdekesebb végtárgyalása.

De nem így történt. A közvélemény olyan, mint a fodros vizeket járó hajó, ha valami hullámtól nagyot dől jobbra, okvetlenül mindjárt utána éppen olyan nagyot dől balra, – míg végre eligazodik. Jönnie kellett mindjárt az ellenáramlatnak is. Különösen a vidéken sajnálni kezdték Zrinyiéket. Oh a vidéken mégis puhábbak a szivek. És azt is mondták a vidéken: bizony nagy szemtelenség úgy bánni egy Zrinyivel, történelmünk nagy alakjával, mint egy közönséges gonosztevővel és hát nem is valami nagy kár azokért az összevagdalt zsidókért… Talán mégse puhábbak a szivek a vidéken.

A magyar ember szereti keresni az igazságot. De nem szereti megtalálni. És ha mégis megtalálja, mindjárt beleún: ejnye, de kellemetlen pofája van! És – hogy rövidek legyünk – mesés gyorsasággal kezdett nőni a vidéken a rokonszenv Zrinyiék mellett s egy nap mintha kilépett volna Somogymegye czímerpajzsából a koronából kezdődő kéz s elejtvén szőlőfürteit, tollat ragadott volna, sürgős feliratot írni a képviselőházhoz, beavatkozásra kérve a parlamentet Zrinyi gróf és társainak kivételes természetű ügyében.

Az országgyűléshez küldött feliratok, kérvények sorsa közönségesen siralmas. Ha vár is rájuk valami jövendő, az csak olyan, hogy a halottból legfeljebb prédikácziós halott lesz – életet itt bele nem lehelhetnek. De a somogyi kérvény kivétel. Az csemege. Több: – divatczikk. Leszorítja a legkomolyabb javaslatokat. Trikót húznak fel a pártvezérek és ostrom alá kerül a háznagyi iroda karzatjegyekért.

De mielőtt még a somogyi kérvény tárgyalásra került volna, jelesül előtte való napon, híre ment a városban és a politikai körökben, hogy a Zrinyi-ügyben interpelláczió lesz. Pulszky Ágoston fog interpellálni. Közvetlen a kérvények előtt.

– Tehát megrendelt interpelláczió. Lehetséges. Mert az interpelláczió kényelmesebb a kormánynak, mint a kérvény. A párbaj csak egy játék, kivált, ha az ellenfelet maga a válaszoló választja.

Másnap reggel már tíz órakor megtelt a folyosó és lüktetett, pezsgett, forrt az élet; Nyegre, akit Szilágyi kiküldött az elnöki lakosztályból, mint Noé a galambot, hogy nézze meg, van-e már valaki odakünn, azzal csörtetett vissza:

– Itt vannak, kegyelmes uram, a betegek is, a mezei hadak is.

Az elnök nagy kékes szemei még nagyobbra tágultak, kérdőleg szegződve a jegyzőre:

– Megbolondultak!

– A Zrinyi-ügy, kegyelmes uram.

– Szamárság! Ez az egész Zrinyi mindig föl volt fújva.

Élénk csoportok képződtek szerte a vacsoráló kis klikkek szerint; a Hungária-szoba, a gentry-szoba, az István-szoba és mindenféle szoba. Összebújtak és a nap legfrissebb eseményeit, benyomásait beszélték meg.

– Mi lesz Zrinyiékkel?

– Mit akar Guszti?

– Amit Bánffy.

– Hol van Pap Géza?

Mindenütt. Ahol említik, megjelenik a kis kobold; frissen siklik el az egyes csoportok közt, mint egy gyík: hófehér apró fogai messziről villognak, mint valami rizskásaszemek.

– Magunkhoz kell ragadni a kezdeményezést ebben a Zrinyi-ügyben. Nehogy megint az ellenzék csináljon belőle tőkét. Molnár apát már kézbe vette.

Molnár apát ravasz, mézes arcza kibukkan a miniszter-szoba melletti sikátorból, ahol Eötvös Károly tartja szóval, rezegtetve magát a csipőin, mint egy kényes násznagy a lakodalomban. Kedélyesen évelődik az apáttal:

– No, ugyan jó, hogy ezt a kis reakcziót kieresztettétek. Mert ha ezt leverjük, az egész világ kálvinistává lesz, majd meglátod és ti aztán elmondhatjátok, amit a jezsuiták: «Regnavimus sicuti lupi – Expellerunt nos, sicuti canes.»

– Csakhogy tovább van a vers – vág vissza Molnár apát, – Redibimus sicuti aquilae.

Ebben a perczben könnyed léptekkel suhan el mellettük Gromon Dezső:

– Azt hallom, hogy Boborné is itt van a karzaton.

Ah, szépek ezek a czikk-czakkos zig-zugok, sikátorok, mint az Olympus berkei. Más-más istenek lyukai. Bent az elnöki szobában Vulkán lakik a rettenetes pörölyével. Jaj annak, akire lecsap. A jobboldali folyosón hűséges udvarával Janus tanyázik a multba és a jövőbe néző arczával. Csak nagyritkán, nevezetes mozzanatoknál megy be a gyűlésterembe, hol Vulkán szemöldöke igazgat és pörölye csattog. A másik folyosón Tantalusz jár. Kis istenek és nagy istenek jönnek-mennek, megállnak egy-egy szóra és igazítanak vagy rontanak a halandók sorsán.

Vannak, akik csak a tubákpikszisüket nyitják ki, ha bosszankodnak, de vannak viszont, akik Pandora szelenczéjét kezelik és kieresztik belőle a bajokat. Vulkán ravaszul hunyja be a szemeit és tiltakozik:

– A szelencze nem az én kezemben van, uraim.

Közel a miniszteri szobához Aeolus és legényei csinálják a szeleket, ha csendes gyűlések alatt összebujnak. Minden zug érdekes itt. S még az apró kis alakok is, kik csúsznak, másznak, hánykolódnak, ki frigiai sapkában, ki csörgő-sapkában, ki elrejtve nagy füleit a sapkája alatt, mint Midás, mégis valami fényt kapnak mindnyájan az istenek közellététől. Apollót tömjénezik ezek és remélik, hogy nagy kitartásával mégis megkapja Daphnét, akit mikor megölel, borostyánfává válik. Jupiternek hoznak áldozatokat, tömjént és mirhát, amazok – mert itt vannak a villámok és azok a bizonyos legendás fazekak. Vulkánnak nincsen pártja, de félnek a kalapácsától és kényszerülve tánczolnak körülötte. Mercur hektikában van, de a mérlege csillámló, míg ki nem esik a kezéből. Valóban Olympus ez – ahova bevágyik minden halandó, kivált ha magyar anya szülte. A levegő fülledt ugyan és füstös. De mert az istenek is ezt szívják, tehát úgy kell beszürcsölni, mint illatos ambróziát. Az istenek és kis istenek körül csúnya szolgálatokat kell végezni, hajlongani, görbülni, hizelkedni. De ennek így kell lenni, míg a bájos kis Hórák meghozzák egy napon kaczkiás kötényükben a jutalmat.

E pillanatban kilép odujából Szilágyi s követve a jegyzőktől és wippektől, mintegy udvarával bevonul, sehol meg nem állva, utat nyit, két nagy kezével kalimpálva a tömeg között, mogorva, szinte ünnepélyes arczczal, mint egy angol speaker, aki tudja, hogy az a föld, amelyre lép, érzi őt.

Az útvonalon, amerre megy, halk moraj kél. A sok dologtalan, henye ember találgatja:

– Ma mérges.

– Dezső rosszkedvű.

– Nem szeretnék ma beszélni.

– Az a kérdés, kire haragszik ma: ránk-e, vagy rájok?

Egyik nap a mogorvaságát konstatálják ilyen körülményesen és mégis semmitmondóan, máskor a jókedvét. S ez is egy neme ama mulatságoknak, melyek oly drága pénzen vásároltatnak.

Az elnök után bevonul egy nagy raj, a konok beszédhallgatók, mert e sok zöldségnek, vegyes szalma-széna-szecskának véges-végig való meghallgatása szintén egy neme a drága pénzen vett mulatságnak, s úgyszólván a magas beléptidíj teszi becsessé e gezemiczét. Az okosok kívül maradnak a folyosón. Azok azt tartják, hogy csak háromféle beszédet lehet meghallgatni: a nagyon okosat, amiből tanulni lehet, a nagyon szépet, mely gyönyörűséget nyujt és a nagyon bolondot, mely megnevetteti őket. A középszerű beszéd teljesen értéktelen. És a beszédek, sajnos, majd mind középszerűek. A lapokban ugyan hirdetik őket pártállás szerint nagyszabásúaknak, kolosszálisaknak, szépeknek, bölcseknek, sőt elragadóknak, de biz azok a szegény párák csak középszerűek.

Az ülés tehát megnyílik; következnek a különböző jelentések, a jegyzőkönyv felolvasása, szóval, megindul az úgynevezett parlamenti munka.

A folyosón maradt képviselők még a szivarjaikat szíjják és elmesélik a coulissa-dolgokat; egyik is tud valamit, másik is: összeteszik, amijök van és egy félóra múlva mindent tudnak, sőt az összehordott szálakból kikombinálják azt is, amit nem tudnak.

A tanácsteremből kijövő alakok rövidesen, telegramm-stilusban az ottani benyomásokat is elmondják:

– Wlassicsnak nagyon sötét az arcza. Valami baja lehet a Vatikánnal.

– Talán a Zrinyi-ügybe avatkozott be a pápa.

– A karzaton csakugyan ott van Boborné.

– Ohó, azt meg kell nézni.

Egy pár ember elcsapja a szivarját és bekullog.

– Szép-e?

– Gyönyörű.

– Hol ül?

– A középen, ametisztszínű ruhában, orgonavirágos kalappal.

Ezalatt, tip-top, a korridor felől folyton jönnek uj és uj alakok: Csáky Albin Csáky Györgygyel, Zrinyi egyik katonájával, aki nem keveredett bajba és most idehozta az érdeklődés és aggodalom.

Majd Széll Kálmán toppan be lemesre fésült hajával, finom fehér zsebkendőjét kibontva, melyről rezedaillat száll és elkeveredik a füstös levegőben.

– Rátótról jövök, – magyarázza – egy hétig voltam oda s immár ostobaságok történnek. Ki beszél bent?

– Még senki.

– Pulszky fog interpellálni?

– Pulszky.

– És Bánffy mit fog felelni?

– Nem mondta meg, pedig éppen most beszélgetett itt.

– Nem vagytok politikusok, – mondja Széll kedélyesen, a kibontott zsebkendőt gondosan összehajtogatva laposra. – Jupiter Dodonában a szent tölgyfa leveleinek rezgése által tudatta a maga akaratát az emberekkel…

Ezalatt egy kis sánta úr tünik fel a folyosó tarkabarkaságában, sima, borzéhoz hasonló fejével és vastag arany óralánczával, vastagabbal, mint a Demkóé (mely az egyedüli fényes dolog immár a Házban).

– Ki ez? – kérdi Széll Kálmán – mintha ösmerném.

Senki se tudja – de Harkányi Frigyes mégis tudja. Sőt már beszélt is vele. Harkányi Frigyes mindenkivel beszél, akivel találkozik, mindent megnéz, mindent megfigyel, megkopogtatja botjával a házak falait, hogy milyen anyagból vannak, megtapogatja kezével a szövetet az ismerősei ruháján és aláhajlik a Széll Kálmán hóna alá zsebkendőjéhez, hogy egy kis parfümöt élvezzen a máséból. Udvarias, élénk, kedves és szolgálatkész.

– Hát nem ismeritek? Sapristi! Hiszen ez a Zrinyi Mór az első magyar földtehermentesítőtül. Nagy ganeff – et caetera. Épen az imént beszéltem vele. Képviselőket keres, akik a nyilttérben kinyilatkoztatnák, hogy a földtehermentesítő bank vagyonilag szilárd alapon áll, daczára a daczárandóknak.

– Úgy? Menjünk hát tovább, – folytatja Széll Kálmán – a szent tölgyfa leveleinek a rezgése a fő. Ugy-e nem vesztem el a Fühlungot? Mindig csak a levelekre kell ügyelni és az ember tudja ezekről, hogy Jupiter mit akar.

– Én azt gondolom, kegyelmes uram, – mondja Rosenberg Gyula, szintén egyik levele, de egyik rezgésbe nem hozott levele ezen tölgyfának, – hogy Bánffy teljes jóakarattal van Zrinyi iránt, de azt hiszem, ez a dolog főkép Erdélytől függ.

– Ugyan hagyd el. Az egy foltozó suszter. Uj bőrből nem tud varrni. Ez pedig valami egészen uj bőr. És megvallom, bár kétségtelenül nagy schnitzert csinált a szegény Miklós, de én nem engedtem volna letartóztatni.

– Én se – felelte Rosenberg.

– Persze a sógorság miatt – évelődik Széll Kálmán. – Egy Rosenberg nem lehet ellensége a Rosenberg-leány férjének: Zrinyi Miklósnak.

Csáky György élénken ugrik fel erre a szóra és bemutatja magát Rosenbergnek nyájas kérdő tekintettel:

– Báró Rosenberg?

– Nem. Doktor Rosenberg. (S aztán ujra Széll Kálmán felé fordul.) Hogy vannak a tehenei, kegyelmes uram?

– Köszönöm alásan a szíves kérdést. Éppen tegnap adtam el egy kétéves bikát az alençoni herczegnek.

Mint mikor a méhek özönlenek minden tájék felől a kaptárba, jöttek sorban a ritkán látott alakok, a jól táplált Hieronymi, a selyem talpu Matuska nagy megbotránkozással. «Mégis plusquam amit csinálta meg a Zrinyi; hát nem tudta tartani egy jogtanácsost, egy jót, aki megmondja neki, hogy ami nem megy, az nem megy.» Majd jön a népszerű Darányi prominczliszerű mosolyával, megfogja a Kabos Ferencz kabátgombját:

– Így járnak mindazok, Feri bácsi, akik a Náczi bácsi tanácsát nem fogadják.

– Hát mi lesz vele, kegyelmes uram? Szabadon eresztik?

Darányi összevonja a vállait s jobbkeze két ujját a szájára ereszti:

– Hja, azt csak az Isten tudja.

Honnan, honnan nem, ott teremnek a későn kelő Andrássy grófok is. S bizonyos üdeség oson be velük a fojtó, rossz folyosói levegőbe. Mindig hoznak valami friss ideát. És mindig előjönnek igazítani. Éppen megfordítva csinálják, mint a régi órákon a barátok. Ők a napfénynél tünnek el és az esővel jönnek elő.

– Zrinyi követhetett el hibákat, – hangoztatja gróf Andrássy Tivadar – de folyton megmaradt gentlemannek. Ő egy körömnyit sem vesztett a prestige-éből. A kormány hibázta el a dolgot, hogy egy középkori urat belesegít egy bankba. Azt ott azután sértegetik. Természetesen nem tűri. Ez az egész a kormány lelkén szárad.

Most hirtelen megszólalnak idegbántóan a villanyos csengetyük. Egy wip kinyitja az ajtót és kikiált:

– Urak, a Pulszky interpellácziója!

A folyosó alakjai berohannak s üres és csöndes lesz minden, mint egy kripta.

Pulszky Ágost: T. Ház! Azon közérdekű ügyben, mely abnormis voltánál fogva is, de általjában is a judikatura és az ethikai érzések közötti ellentétessége következtében, de más szempontból is, úgy a jogászkörök, mint általjában az egész közvélemény foglalkozásának főtárgyát képezi, indíttatva érzem nézeteimet röviden kifejezni. (Halljuk! Halljuk!)

Előre bocsájtván, hogy sem a merev pártszempontok, még kevésbbé a történelem tanulmányozása következtében az iskola által beoltott kegyeletszerű sensibilitás adják jelen felszólalásom megtételéhez az impulzust, mint inkább azon általjánosan szembeötlő kivételesség, mely ezen ügy elbirálásánál az egyedüli domináló szempont lehetvén, bizonyos következtetések levonását mellőzhetlenül szükségessé teszi. (Halljuk! Halljuk!)

Ezen ügy, tisztelt Ház, gróf Zrinyi Miklós és társainak a sajtóban és a közönség nagy rétegeiben sokat pertraktált ügye. Mindnyájan ösmerjük a sajnálatos esetet, mely miatt a fentebb említett letartóztatások történtek s bizonyára ezen nagyfokú kihágás, sőt vérengzés…

Dr. Mezei Mór: Sőt haláleset!

Pulszky Ágost:… halálesettel kapcsolatos vérengzés felől csak egy vélemény lehet és az elitélő. (Úgy van! a jobboldalon.) Az is kétségtelen, hogy büntetőtörvényeink e tekintetben világosak és mert a törvény előtti egyenlőség is evidens, a kérdés tárgytalannak látszó voltát csakis egyetlen körülmény alterálja és erre kérek engedelmet röviden kiterjeszkedhetni, mielőtt interpellácziómat megtenném. (Halljuk.)

A törvények, tisztelt Ház, mindenkor azon generáczióra érvényesek, amelyre hozattak és mindazon következő emberöltőkre, akik azt meg nem változtatják, de nem érvényesek azon generácziókra, melyek a törvények keletkezése előtt élvén, a náluk fennálló állami rend szerint azoknak hozatalába be nem folyhattak, sőt azokat nem is ösmerték. (Helyeslés a jobboldalon.) Zrinyi Miklós más kornak a szülöttje.

Thaly Kálmán: Mindig erőszakos volt! Katzianer tábornokot is ő ölette meg közvetve.

Pulszky Ágost: De nem lett érte semmi baja. Éppen ez mutatja, hogy ő egy másik korban élt, amikor sok olyat elnéztek, ami most kihágás, sőt a bűn kategóriájába esnék. Hunyadit senki se vádolta levéltitok megsértésével, mikor a Brankovics vajda levelét elfogta.

Eötvös Károly: Mátyást se mérték-hamisítással a czinkotai itcze miatt. (Derültség.)

Elnök: Ne méltóztassanak annyit közbeszólani.

Pulszky Ágost: Balassa és Bebek köztudomású hamis pénzveréseinek megtorlása hasonlóan foganatba sem vétetett a közhatalom azon időszerinti faktorai által, de általjában nem megitélhető egy akkori egyén ténykedése a mostani törvények és a mostani, ezen törvények által szuggerált, közfelfogás szerint, senki sem tartván tolvajnak Aport, aki a koronát Ottótól jogtalanul elsajátítá, sem zsarolónak Teleky Mihályt, aki egy láda ezüstöt csikart ki Leopold császártól és nem tekinti becstelen egyénnek gróf Csákyt, aki Brandenburgi Katalinnal szerelmeteskedvén, ezen könnyelmű hölgyet minden értékétől kifosztotta; mindezen férfiak akkoriban igen kiváló és becsületes embereknek tartattak. (Úgy van! úgy! a jobboldalon.) De ha ténykedéseikkel áthelyeztetnének a jelen korba, nem habozom kimondani, hogy ezen ház egyik tagja által sem tartatnának korrekt embereknek. Mi következik ebből tisztelt Ház? Az, hogy egyéneket megitélés szempontjából egy bizonyos korszakból másik korszakba áttenni nem lehet. (Zajos helyeslés a jobboldalon és a baloldal egyes padjain.) Szerves elválaszthatatlanságban lévén a törvények az egyénekkel, ugyancsak mozdíthatlanok a törvények és jogszokások is, mert ha, hogy egy példát hozzak fel, ma a szent László törvényei szerint kellene idomítani felfogásunkat, igen furcsán nézne ki maga ezen mélyen tisztelt Ház is. Kérdem a tisztelt Háztól, mi történnék például Molnár János apát és képviselő úrral, ha a Mátyás korába áthelyezve, vagy a Mátyás-kori törvényeket és felfogást ide helyezve, elmenne a kerületekbe a lakosságot a kormányzó hatalom ellen uszítani?

Eötvös Károly: Lefejeznék.

Pulszky Ágost: Vagy miképen itélnék meg Eötvös képviselő urat, ha pénzt fogadna el azért, hogy valakinek tanácsot adott? Ez a kérdés egyik oldala, tisztelt Ház, s ezen észjogi elvek és filozófiai igazságok fonalán tovább haladva, konstatáljuk, hogy gróf Zrinyi Miklós, Szigetvár volt kapitánya, ki 1508-ban született, saját hibáján kívül, tehát akaratától független okokból, a természetnek valamely általunk felismerhetetlen törvénye alapján, midőn mintegy másfél évvel ezelőtt feltámadott, egy oly társadalomba jutott, melynek törvényei ő reá nem lehetnek olyan mereven kötelezők, mint másokra, ha azt veszszük, hogy ő ötvenhét évig más módon és más felfogás mellett volt teljesítője állampolgári kötelmeinek; de ha mi fagyos merevséggel elzárkózunk ezen egyébiránt okvetlenül tekintetbe veendő indok elől, akkor beáll azon, megvallom, sajátságos, sőt páratlan eset, amivel ők előállhatnak, hogy feltámadási időpontjukat véve, az összes vizsgálati fogságban ülő vádlottak nem idősebbek másfél éveseknél, amilyen korú egyéneket pedig büntetni nem lehet. (Úgy van! úgy! a jobboldalon. Mozgás a szélsőbalon.)

Meszlényi Lajos: Pólyás csecsemők kaszabolták le a részvényeseket. (Derültség.)

Pulszky Ágost: Azonfelül tisztelt Ház, nem szabad elzárkóznunk azon kiváló hazafias erények elől sem, amelyekkel méltán dicsekedhetnek! Nem szabad elfelednünk, hogy Zrinyi Miklós hősi halált halt a hazáért.

Madarász József: Meghalt Miksa császárért, annak a zsoldosa volt!

Meszlényi Lajos: Nem volt kóser ember.

Thaly Kálmán: Már az is rossz jel, hogy Pulszky védi.

Elnök: Meszlényi képviselő urat rendreutasítom.

Pulszky Ágost: És kell, hogy ez a nemzet viseltessék annyi kegyelettel a saját történelme iránt, hogy annak nagy alakjaitól meg nem vonván a köteles tiszteletet, ha a körülmények kívánják és ha az ősök tisztelete és a törvények tisztelete szembeállíttatik egymással, kötelessége olyan expedienst keresni, mely mind a kettőt lehetőleg megkíméli. (Általános helyeslés.)

Mindezeknél fogva a következő interpellácziót van szerencsém benyujtani az összkormányhoz (Olvassa): Van-e tudomása az igazságügyminiszter úrnak, illetve a kormánynak arról, hogy Zrinyi Miklós és társai folyó hó 17-én elfogattatván, vizsgálati fogságba ejtettek?

Tekintettel az illetők történelmi és hazafiúi érdemeire és némely mutatkozó abnormitásokra, szándékozik-e a kormány valamely kivételes intézkedést tenni?

Báró Bánffy Dezső miniszterelnök: T. Ház! (Nagy zaj.)

Elnök: Méltóztassanak helyeiket elfoglalni!

Báró Bánffy Dezső miniszterelnök: Engedje meg a t. Ház, hogy igen röviden nyilatkozzam az imént elhangzott interpelláczió elválaszolása szempontjából. Igenis van tudomásom, hogy Zrinyi Miklós volt szigetvári lakos és az ottani, de már azóta elhalálozott s következéskép feloszlott helyőrség néhány, nem is nagyon sok tagja, teljesen megfelelőleg annak, amint azt tisztelt Pulszky Ágost képviselőtársam mondotta, letartóztattatott.

Aminthogy nem is lehetett volna máskép, mert mit mondott volna a tisztelt Ház, ha azok után, amelyek történtek, letartóztatás nem történik. A letartóztatás tehát jogos, czélszerű és szükséges volt. (Úgy van! a jobboldalon.)

Ami az interpelláczió másik részét illeti, ámbár az igazságügyminiszter úr távol van, ő vele kontaktusban, általunk is komoly megfontolás és megszívlelés tárgyát képezik azon, hogy úgy mondjam, különleges momentumok, melyeket az interpelláló képviselő úr kiemelt (Élénk helyeslés a jobboldalon) és nem habozom kimondani, tisztelt Ház, megjegyezvén, hogy többet most nem mondhatok, mert nem látom se czélszerűnek, se szükségesnek, se okosnak, miszerint, ha a vizsgálat befejeztetik, nem előbb, csak akkor, a kormány se mulasztja el, hogy a maga hatáskörében megtegye azon lépéseket illetékes helyen, amely lépések leginkább felelnek meg úgy a magyar érzéseknek, mint a méltányosság követelményeinek.

Ivánka Oszkár: Ez nem válasz.

Báró Bánffy Dezső miniszterelnök: Én annak tartom (Felkiáltások balról: Mit akar hát Zrinyivel tenni? Kieresztik vagy nem?) és kérem a t. Házat, méltóztassék azt tudomásul venni.

Bánffy leült s mozogni kezdett az egész Ház, mint a hullámzó tenger. Elégedetlen mormogás tört ki köröskörül a balmezőn, bár különböző okokból. A függetlenségi párton sokalták a kormány jóakaratát Zrinyi iránt, a nemzeti és a néppárton keveselték. Sőt a kormánypárton is csak a Bánffy leghívebb gárdája látszott megelégedettnek.

A Zrinyi-kérdésnek, mely pedig igen egyszerűnek látszik első pillanatra, igen különös szögletei képződtek, melyek ismét sajátságos csoportosulást okoztak. A néppárt rajongott érte, a kereszténység s illetve a katoliczizmus bajnokának tekinté őt, aki annyi pogányt leaprított. Bizony ez az utolsó tette, a részvényesek szétveretése is istennek tetsző dolog. Körülbelül ilyenformán gondolkozott a nemzeti párt is (ámbár Apponyi még eddig nem nyilatkozott). Míg ellenben a függetlenségi párt Miksa császár hívének és az osztrák szoldateszka egyik tagjának tartotta Zrinyit, aki azóta, ahogy feltámadott, valóságosan a kormány tutélája alá helyezkedett. Zrinyi is csak egy mameluk s ha vétett a törvények ellen, tessék megbüntetni, mint más embert.

Zrinyi általában sokat vesztett nimbuszából. Nem csoda. Az Olymp istenei is azért taszíttattak le trónjaikról, mert néha megfordultak a földön az emberek között. És ha a történelem nagy alakjai visszatérnének másfél évre, tömérdek szobrot tördelne össze az emberiség.

Maga a jobboldal is megoszlott. A zsidó képviselők haragudtak Zrinyire a nádor-utczai vérfürdő miatt; Beksics nagy agitácziót fejtett ki s tele volt panaszszal, puskaporral:

– Hát demokráczia ez? Hová lesz így a szabadelvű lobogó szeplőtlensége? Hát ezért írok én húsz esztendő óta vezérczikkeket, hogy most itt szabadon lehessen embereket öldösni a nagy uraknak?

A nagy urak szintén duzzogtak, az Andrássyak, Csákyak:

– Ez nem elég. Pertörlés iránt kellene előterjesztést tenni a felségnek.

– Még pedig haladéktalanul – liczitált rájuk Tallián Béla.

A kálvinisták összebújtak a médium sorompóinál:

– A néppárt akarja kimenteni Zrinyit? Jó. De akkor mi nem mentjük.

A lutheránusok kiosontak a folyosóra. Isten tudja, hogy lesz, mint lesz. A szélső balról fenyegető kiáltások hallatszottak:

– Nem úgy van az!

– Majd mi is hozzászólunk a somogyi kérvényhez!

Valóságos chaosz keletkezett ebben a csekély kérdésben. Mintha valami pajkos tündér egy csalánággal érintette volna meg a ház összes tagjait, mindenki nyugtalanul feszengett, mozgott és a roppant zajban alig birta Pulszky elmondani, hogy örvendetes tudomásul veszi a választ.

– Nem veszszük tudomásul! – hangzott egyszerre a sok torokból.

Az elnök föltette a kérdést:

– Akik tudomásul veszik a miniszterelnök úr válaszát, méltóztassanak felállni.

– Többség! Kisebbség! – hangzott egyszerre.

Az elnök szeme műértően végigsiklott a Ház vidékein s szemkarikái kitágultak. Álom-e ez? A jobboldalnak csak a kisebbik része kelt fel. Tisza Kálmán, Falk Miksa ülve maradtak; hasonlóan Csáky Albin, az Andrássyak s a szürke mamelukok közül igen sokan. Széll Kálmán, Hieronymi, Radó Kálmán felállottak. A csodálkozás fölszisszenése futott keresztül a Házon. A nemzeti pártról felállott Apponyi, Horánszky, Gullner és alig négyen-öten, a néppárt egytől-egyig fölemelkedett.

– Róma csörgőkígyói! – kiáltá rájuk egy hang, azon hitben, hogy a fölszisszenések tőlük származnak.

Nagy volt a megrőkönyödés. A szélbal ujjongott. Báró Dániel sápadtan tántorgott a miniszterelnökhöz. – Milyen blamage – mondta, a kezét a mellén ájtatosan összetéve – milyen blamage! Lukács László behúzta a fejét a vállapoczkái közé és féloldalt nézte a csodálatos kavarodást. Mintha a Belzebub ördög egy véka kölest öntene össze egy véka sárgakásával.

A miniszterelnök arcza fölvette tigrisszerű nevetését; volt abban valami baljóslatú és vérfagyasztó. A wippek nagy robajjal rohantak a folyosóra, hogy segédhadakat hozzanak, de hasztalan; az elnök, aki ott fent ült dölyfösen trónusán, mint Báthory István a Matejko-képen, gúnyosan kimondta a határozatot, mely fönségesen zúgott a beállott csöndben, mint egy megrendítő égi szózat.

– A miniszterelnök úr válaszát a többség nem veszi tudomásul.7)

A miniszterek elhagyták padjaikat és összebújva, sürgős tanácskozást hevenyésztek.

Lett erre zaj és zavar. A képviselők kirohantak a médiumra.

– Névszerinti szavazást kérünk!

– Már késő!

– A határozat ki van mondva!

– Az elnök erőszakoskodott!

– Öt percznyi szünetet kérünk!

Elnök: Az ülést felfüggesztem öt perczre.