Uj Zrinyiász

A mi parlamentünk éppen olyan kiszámíthatatlan, mint a mi országunk. Jó parlament – híven jelképezi a szeszélyes szép asszonyt, akit Hungáriának képzelünk pánczélos derékkal, nagy pallossal az egyik kezében, mosolygó czímerünkkel a másikban.

Hát egy kicsit naiv asszony. Néha karpereczet kinálnak neki, azt mondja rá: «nem kell, mert ez láncz.» Néha a lánczot is karperecznek nézi. Néha megharagszik egy rossz tekintetért. A pallosára üt. Néha a palástját is le hagyja szedni a testéről. Udvarlói elől becsapja az ajtót. A rosszakaróját összeölelgeti. Kaczér asszony? Talán nem. Szenvedélyes asszony? Talán nem. Csak asszony. Mint amilyen minden asszony.

Egy hajtűért, egy bojtért haragra gerjed, hogy hova szúrják be azt, milyen színű emez, de néhány milliót non chalance-szal dob ki az ablakon. Nem tudja, mi a lényeges és mi a haszontalanság. A csecsebecsét eleibe teszi a szükségesnek. A szép szót tetejébe teszi az okosnak. Mert fiatal asszony. Nem John Bull, aki a tengereken pipázik, izmos öklein szétterpeszkedve és nem az öreg Germánia, aki harisnyát köt és tanítja a gyermekeit. Olyan fityfirity kedves asszony, aki él az érzéseinek, a divatnak és egy csöppet se törődik a holnaputánnal.

És a parlamentje is éppen ilyen. – Lelkéből lelkedzett gyermeke, bár nem született szeplőtlenül, ahogy kellene – mindig a kormányt gyanusítják (minél különb legény, annál inkább), de mindegy, éppen csak szakasztott olyan, mintha szeplőtelenül fogantatott volna: minden porczikája az anyjáé.

Épp olyan szeszélyes, néha a jó dolog se kell neki, néha a rossznak is tapsol és éppen olyan impraktikus, nagy dolgokra vállat von, kicsi dolgokon fennakad.

Itt van ez a Zrinyi-kérdés. Bagatelle. De a parlamentnek éppen ezen tetszett megbokrosodni. S az évtizedek alatt összetömörült pártok, melyeket meg nem bomlasztottak se a viharok, se a fonák helyzetek, mindig együtt szavaztak az együvé valók, most egyszerre össze-vissza hányódnak, mint a szétoldott rőzsekötegek gallyai.

A miniszterelnök válaszát tárgyalásra kellett kitűzni és beláthatatlan eredményű zajos és szenvedélyes vita indult meg, tele egészségtelen tünetekkel. Volt abban vallási kérdés, antisemitizmus, reakció, liberalizmus, nemzetiségi kérdés, jogállam és ami azonfelül az egyes fákról lehullott.

Mert egy szabadelvű párti szónok négy fához hasonlította a négy pártot; az egyik fa csak mindig virágzik, de nem hoz gyümölcsöket, a másik díszfa, se nem virágzik, se gyümölcsöt nem terem, csak programmokat, a harmadik egy odvas, korhadt fa, csak a tűzre való, – a negyediken himbálódzik a sok gyümölcs.

– És belepotyog az alatta heverő basibozukok szájába – vágott közbe Hock János.

Országra szóló tülekedés támadt a házban; izgatott, ingerült vita, személyeskedő inczidensek, ezekből párbajok, jegyzőkönyvek, emezekből mellékpárbajok. Eleinte csak olyan nemzeti kötekedésféle volt az egész: mint mikor színes cserepekkel csőrikélnek a gyerekek; lassan-lassan kezdett aztán melegedni a kérdés, míg végre forrt.

Győrffy Gyula határozati javaslatot adott be; utasíttatik a kormány, hogy ő felségének sürgős fölterjesztést tegyen a pör törlése iránt. Felolvasott néhány passzust a Vatikán lapjából, a «Piccolo» – ból, mely megbotránkozását fejezte ki, hogy a magyarok a legnagyobb hősüket hűvösre tették.

A néppárt felvillanyozva tapsolt a beszédnek s zajos «Éljen Zrinyi!» kiáltásokkal tüntetett.

– Persze, mert maguk is a kriptákból jönnek! – pirított rájuk Dániel Gábor.

Győrffyvel szemben Kossuth Ferencz indítványozta, hogy a Ház térjen napirendre a kérdés fölött. A törvény nem ismer kivételeket, de nem is ismerhet. A jogállam nem türhet extravagancziákat. A poézis igen szép dolog, de a kodifikáló bizottságokba nem szokásos a múzsákat beválasztani. Ha igaz a lélekvándorlás elmélete vagy az anyagok örök átváltozásának tana (pedig valamelyik talán mégis igaz), akkor mindnyájan fel vagyunk támadva és nem lehet tudni melyikünkben lakik Hannibalból, Caesarból és Attilából valami. (Derültség jobbfelől.)

A vita eleinte lassan, vontatottan indult meg. A kis emberek beszéltek, összehordva hetet-havat. Az egyik egy parlamenti bizottság elé kivánta terjeszteni a vizsgálati iratokat, a másik egy történelmi adatot derített fel, hogy Alapi Gáspár állítólag egy kályha-lyukba bújt volna Szigetvárott és úgy mentette meg életét. Ez ellen Josipovics horvát miniszter tiltakozott, fölemlítvén, hogy ezt csak ellenségei fogták rá később és úgy csúszott be a krónikába. Ha Alapi ilyen gyáva lett volna, bizonyára nem nevezik ki Horvátország bánjának.

– Ugyan mit mentegeti? – szólt közbe Thaly – hiszen nem a maga ellenjegyzésével lett kinevezve.

Összehordtak egy csomó zöldséget, felállítottak néhány merész büntetőjogi theoriát (melyekre Csemegi, ha hallotta volna, kiugrik a bőréből). Ezalatt azonban folyton nőtt a jegyzői táblákon a névsor. Hetvenen iratták fel magukat s a vita kezdte fölvenni a nagy dimenziókat.

S ehhez járult az utcza. Az utcza megint megmozdult. A Sándor-utczában nagy néptömeg várta az érkező képviselőket s daczára az ott czirkáló rendőröknek, szórta a maga abczugjait és éljeneit. Az utcza teljesen Zrinyié volt s gyakran lehetett hallani felkiáltásokat a tömegben:

– Menjünk, szabaditsuk ki Zrinyit!

Nemcsak a Sándor-utczát lepték el a dologtalan csoportok, még a múzeum-kert fáin is csizmadia-inasok ülvén verebek helyett és rikoltozván abczugokat, hanem az egész város forrt; az ifjuság a kávéházakban gyülésezett és szónokolt (Herczegh Mihály pedig az íróasztalánál ült és írta leszerelésükre a czikkeket), a Múzeum-körúton, valamint a Kerepesi-úton is lavinaszerűen növekedő tömegek foglaltak fenyegető állást, szívükben a Zrinyi kiszabadítására irányzott nemzeti törekvésekkel. Valóságos véderővitai hangulat ömlött el a városon. A kereskedők siettek fényes nappal becsukni boltjaikat. Mert a honszeretetnek ezen az útján a kirakatok az első állomás.

A Ház ülései voltaképen idáig terjedtek, mert amint egy szónok valami hangzatos mondatot kicsiholt koponyájából, futott ki a folyosóra, a folyosóról az utczára s szájról-szájra egész a Kerepesi-útra; onnan felelt rá a visszhang:

– Romboljuk össze a börtönöket!

– Hozzuk ki Zrinyit!

Egy öreg varga közbekiáltott:

– Én már kihoztam egyszer Táncsics Mihályt. Bizony Isten nem nagy élvezet.

A levegő megtelt fosforral. Valóságos kis forradalom volt ez, persze csak olyan jámbor, mint a waldecki, hogy délben hazaoszlott a forradalom ebédelni s másnap délelőtt megint összegyült forrongani. Kicsike volt még, de a gorombáskodó rendőrök és a krajczáros hirlapok mesterségesen hizlalták, úgy hogy szemlátomást növekedett.

Maga a Ház folyosója is színes, mozgalmas. Hát még a karzat, melyet zsufolásig töltöttek meg a szép asszonyok. A szivárvány összes színei ott játszottak a ruhaszöveteken. De túlnyomó volt a rubint és smaragd szín. Ezek az uralkodók most. Az a fekete ruhás liliom a jobb karzaton Juranicsné, milyen szomorú és milyen törékeny. Különös, hogy a szép Boborné ma nincsen itt. Pedig ma bizonyosan Apponyi fog beszélni. Ah, ni azok a kis mosolygó konteszek, hogy nyujtják előre a nyakukat! Ugyan kire kiváncsik a kicsikék? S hogy verik le legyezőikkel, libegő csipkekendőikkel a finom illatot, mely száll, száll mesterségesen vert szellő szárnyán lefelé és megcsiklandozza a szunnyadozó Fabiny Teofil orrát. Amott is három szép asszony nevetgél egy csoportban. Valóságos rózsagrupp. És mindenütt, amerre szem lát. Oh, semmi kétség, Apponyi fog ma beszélni.

A folyosón hirlelték, hogy Polónyi nagy leleplezéseket tesz a nádor-utczai titokzatos pincze rabjairól s hogy a kormánynak is lett volna tudomása ez üzelmekről. Nagy csemege lesz ez. Mert a Bobor fogságát is szóba hozza és az okot is – az asszonyt. El lehetünk készülve pikáns részletekre. Azt mondják, zárt ülést kér. Ejnye, hát lesz lelke lekergetni ezt a sok gyönyörű asszonyt a karzatról?

A folyosó hullámzó, élénk, sőt lázas képét csak rövid időközökre szakítja meg egy-egy szónok, akitől valami érdekeset várnak. De különben itt él, itt oldódik és kuszálódik páratlan elevenséggel a kérdés.

A miniszterelnök boszusan rágicsálja szivarját s panaszkodik nagy zsörtölődéssel a hiveinek:

– Ilyen sületlenséget úgy felfújnak.

– Hja! Sok ember fult már meg kis szálkától.

– De hát mi lesz a vége?

Egykedvűen von vállat a miniszterelnök:

– Hiszen még azt se lehet tudni, hogy mit akar a ház. Az ördög ismeri ki magát.

Széll Kálmán fénylik a nyájasságtól és minden perczben egy-egy fülkébe von valakit. Ő az, aki fájdalom nélkül tud méregfogakat kihúzni, Matuska Péter messziről bámulja és dicséri a körülötte állóknak:

– A Szill egy csodaember. Egy-két szót szólja rebellisnek s ereszti neki fülibe egy bolhát, amitől az egyszerre úgy tánczolja (intelligitur az ember tánczolja, nem a bolha), ahogy ő fütyülte neki.

Mindenki ideges, irritált, csak a generális ül egykedvűen a folyosón, szokott helyén, a kandallóval szemben s éppenséggel nem titkolja, hogy ő minden beavatkozást helytelenít, akár a parlament, akár a közvélemény, akár a kormány részéről a birósági funkcziókba.

A wippek minden perczben jönnek és referálják a «nagy öreg embernek»:

– Mócsy beszél.

Az öreg úr vagy fumigálva int a kezével, ez annyit tesz, hogy nem kiváncsi, vagy pedig azt mondja: «nos» s ez annyit jelent, hogy «hadd hallom, mit mond».

Két-három kijövőtől is megkérdi, ellenőrzi őket, konfrontálja, mit mondtak s ebből megalkotja magának egy ültőhelyében nemcsak az ülés teljes képét, de a kérdezettek tehetségéről is tájékozást nyer. Ezért tud mindent.

Ha nagy szónokot jelez a wipp – mint például most, «Apponyi fog mindjárt szólani», akkor nagyboszankodva felczihelődik helyéről s először a félig elszítt szivarjának keres valami magaslatot, ahonnan közönséges halandó el ne vehesse s besompolyog «az erdő szélére», mert messzeutat nem koczkáztat, csak a jobboldal szélén kuporodik le, ahonnan akármikor visszatérhessen elhagyott szivarjához.

– Apponyi fog beszélni!

Egyszerre üres a folyosó. – Apponyi feláll és mély csönd támad. Feláll és egy másodperczig várja, míg nagy robajjal elhelyezkednek padjaikban a képviselők: ezalatt éppen jut annyi ideje, hogy futó pillantást vessen manchettáira, ha a szimmetriának megfelelőleg vannak-e künn a sötét kabátujjból, aztán a zsebkendőjét tekinti meg, melyből négy czentiméternyi fehér síknak kell künn lenni a hóna alatt. Mindez szükséges a röpüléshez; aztán feltekint a karzatra, honnan szöszke és barna fejecskék bólintanak – s ha karzat, zsebkendő, manchetta tökéletesen rendben vannak, megcsendül gyönyörű hangja s betölti a termet a maga fönséges, hullámszerű hömpölygésével.

Gróf Apponyi Albert: Tisztelt Ház! Azon sajnálatos rendszerrel szemben, mely a félmunkák, a félig teljesített feladatok labirinthusába való bolyongásra vezet, évtizedek óta foly a harcz e padokról, soha nem csüggedve és nem lankadva, ujra és ujra rámutatunk, hogy a nemzetek helyes kormányzása nem az összegyülemlett csomók mesterséges kikerülésében, hanem azok teljes kioldásában keresendő.

Ily politika hiányában történnek azután olyan inczidensek, mint amilyen most már napok óta foglalkoztatja a tisztelt Házat, felkorbácsolva s harczba szólítva olyan szenvedélyeket is, amelyek eddig csak lappangva mutatkoztak. Ez a krizis természete, tisztelt Ház. Ez nem a Zrinyi-ügy, a Zrinyi-ügy csak a keret, melyben egy krizis jelentkezik. Egy krizis, melyben több év óta vagyunk és mert a krizis felismerésétől irtóznak, mert annak valódi elemeivel megbirkózni nem akarnak, nem tudnak, vagy nem mernek s annak meggyógyítására az orvosszereket nem ismerik vagy nem tudják, vagy nem merik alkalmazni (Felkiáltások a baloldal némely padjain: Nem merik!) azért iparkodnak részleges válságokkal elvonni a közfigyelmet a nagy és igazi válság lényegétől. (Zajos helyeslés és tetszés a baloldalon.)

Különben már maga azon tény, hogy a miniszterelnök válaszát a Ház többsége nem vette tudomásul, önérzetes kormányt azon alternativa elé állítaná, vajjon megtarthatja-e a hatalmat vagy sem, mert a kis dolgokban mutatkozó bizalmatlanság nagyobb súlylyal esik a fejlettebb alkotmányos érzékek serpenyőjébe, mint a nagy dolgoknál mutatkozó bizalmatlanság. (Zajos tetszés a baloldalon.)

Noha én magam, vezéreltetve azon fenkölt nemzeti érzésektől, melyek minden magyar honpolgár szívében magasan fellángolnak gróf Zrinyi Miklós nevének említésénél, teljes loyalítással elfogadtam a miniszterelnök úr válaszát, mert még mindig jobb, ha történik valami, mint egyáltalában semmi, noha mondom, részemről elfogadtam a miniszterelnök úr válaszát, mint némi könnyítést ama nagy történelmi alak valóban sajnálatos helyzetén, ez nem jelentette részemről, hogy ezen válasz kielégített.

Én ugyanis azt tartom, tisztelt Ház, hogy egy nagy fallácziában vagyunk és összecseréljük a vádlottakat, a bűnösökhöz fordulván támogatásért az ártatlanok számára. (Nyugtalanság a jobboldalon.) Mert midőn a kormány minden előfeltételek nélkül gróf Zrinyi Miklóst csodaszerű feltámadása után azon általam jelzett rendszer alapján, mely a fél feladatok teljesítésében bírja jellemző vonásait, egy bank élére segíti, amint mondottam, minden előfeltételek nélkül, már megpecsételte ama nagy férfiú sorsát, a tragikumot mintegy kisérőjéül adván.

Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter: Maguk a hollandusok választották. (Gúnyos felkiáltások balról: Mint nemzetgazdászt!)

Gróf Apponyi Albert: A francziák és angolok portást szoktak állítani nagy férfiaik számára, ha azok vagyontalanok. Önök a tarpeji sziklára vitték Zrinyi Miklóst, nem taszítván őt le, mert ahhoz a bátorság egy neme kivántatik, hanem egy olyan pontra helyezték, ahonnan okvetlenül önmagának kell lecsúsznia a mélységbe. (Frenetikus tetszés és taps.) A kormánynak ilyen természetű jóakarata kártékonyabb a rosszakaratnál és hozhatnék fel példákat, t. Ház (Nyugtalanság a szélsőbalon), hogy ilyen jóakaró gyámolítás sokszor a legnagyobb történelmi nevekről lekoptatta az aranyozást. (Zajos tetszés a bal- és szélsőbal egyes padjain.)

De ha hinnem kell is Wlassics tisztelt miniszter úr közbeszólásában, amint hiszek is, hogy spontán akaratból, senki által nem befolyásoltatva maga a németalföldi pénzcsoport helyezte őt ezen pénzintézet élére, a kormánynak meg kellett volna ezt akadályoznia. A kormány mulasztása kétségen kivül áll, mert a kormánynak tudnia kellett, hogy e renaissance-korbeli, ragyogó lovagban váltakoznak a legtündöklőbb, legnemesebb erények oly szokásokkal és hibákkal, melyek ily intézet élén előbb-utóbb végzetes eredményekre vezetendnek.

Báró Bánffy Dezső miniszterelnök: Én ezen hibákat benne lenni nem láttam.

Polónyi Géza: A Bobor ezredes lánczraveretéséről se volt tudomása? (Nyugtalanság, mozgás.)

Gróf Apponyi Albert: De nem akarok fölösleges rekriminacziókba bocsátkozni, nem akarom megvilágítani ezen ügy összes részleteit, melyeket még bizonyos homály fed (Halljuk! Halljuk!), nem akarom föllebbenteni a saisi fátyolt s kisérni nyomról-nyomra a mulasztások és az eltakarások egész sorozatát, mint általában ezen kormány egész multjának vörös fonálként átvonuló főismérveit; pusztán utalok azon arczpirító tényre, igenis ezt a lesujtó szót kell használnom, tisztelt Ház, mely egész Európa előtt lealáz bennünket, hogy gróf Zrinyi Miklós, a nemzeti történelem kimagasló alakja, kinek fölséges királyunk szobrot rendelt emelni, kit a német császár mint a vitézség és hazaszeretet örök szimbolumát a leglángolóbb szavakkal glorifikált, ma egyéni szabadságától megfosztva, rideg börtönben tölti napjait, Magyarország szégyenére és a czivilizált emberiség megbotránkozására. (Zajos felkiáltások: Úgy van! úgy!) És kérdem, ki az értelmi szerzője e szomorú, tanulságteljes drámának? – Önök hallgatnak. Ám elfogadom feleletnek e mélységes hallgatást, de ujra kérdem, akiknek kezében így megy tönkre és így végződik egy századokon át ragyogó pálya, mi lesz azoknak a kezében az összetorlódott bajokban sinylődő országból? (Mozgás jobbról, tetszés és taps a baloldalon.)

Tovább megyek. Odáig megyek, tisztelt Ház, hogy ha felvetjük ezt a kérdést, egyszerüen, ridegen, minden szinezés és kommentár nélkül is, hogy szabad volt-e Zrinyit letartóztatni, tekintettel arra, hogy ő nem a mai Magyarország és mai társadalom egyik része, hanem egy korábbi Magyarországé és társadalomé, mindenesetre nemmel kell felelnünk és konstatálnunk kell, hogy az csak olyan kormány alatt történhetett, amelynél kiveszett vagy legalább nagyon eltompult általában a szabadságok, de különösen az egyéni szabadságok iránti érzék. (Úgy van! úgy! a baloldalon.)

Ha szabad ebbeli felfogásomat illusztrálni – mely lényegesen eltér a Pulszky képviselő urétól, ámbár szivesen elismerem érvelésének bővelkedését jóizű és mondhatnám pikáns részletekben, sőt egyes megjegyzéseinek helyességét is belátom, mindamellett, nézetem szerint, más argumentumokban kell leczölöpözni a büntethetőség kizártságának megdönthetetlen biztosítékait. (Halljuk! halljuk!)

Ismeretes, tisztelt Ház, – mintegy népszerüen kivánván magam megérthetővé tenni – hogy az idegen hatalmak képviselői területkívüliséget élveznek, vagyis a büntethetőség szempontjából úgy tekintetnek, mintha nem volnának itt. De facto ugyan itt vannak, de jure azonban a külföldön vannak. No már most, tisztelt Ház, amint ezen egyénekre nézve fennáll a térbeli területenkívüliség, ugyanezen jogköltés, fikczió alapján megilleti Zrinyit és társait az időbeli területenkívüliség, vagyis az időnkívüliség. (Úgy van! a baloldalon.) Látom Chorin képviselő úr arczán a gúnyos mosolyt, de ez engem nem hoz zavarba, mert azt, hogy az extemporítás fogalma eddig a büntetőjogban ismeretlen volt, mindenki nagyon természetesnek találhatja, még Chorin képviselő úr is, ha elismeri azon állítás föltétlen alaposságát, hogy a kriminalisztika eddig csak kortársak deliktumaival foglalkozott. (Élénk tetszés a baloldalon.)

Mindezeknél fogva helytelenítem egészben és részleteiben a kormány eljárását; jogtalannak, igazságtalannak, méltánytalannak, sőt szégyenletesnek tartom gróf Zrinyi és társainak letartóztatását, mint szárnyalni nem képes, köznapi gondolkozás veszélyes botlását: tiltakozom lelkem teljes hevével és erejével a nemzeti kegyelet arczulcsapása ellen és elfogadom a Győrffy Gyula határozati javaslatát. (Élénk éljenzés a baloldalon.)

Apponyi beszéde – mint az ő beszédei rendesen – uj anyagot lökött a vitába, az időnkívüliséget. A ház jogászai egymásután keltek fel, hogy megtámadják a merész theoriát s kibeszélték az egész ülést.

Sajnos, hogy elbeszélésünk kerete nem engedi e beszédek közlését, pedig itt is, ott is akadt búzaszem a sok szalma között.

Másnap Polónyi tett leleplezéseket Zrinyi ellen. Roppant izgatott ülés volt. Hol szedte, hol nem szedte az adatokat, Isten a megmondhatója, de mindent tudott, sőt még többet is, mint amennyi történt. Egy halom bizonyító irat hevert előtte, táviratok, levelek, önvallomások, a Zrinyi-bank portásának nyilatkozata, a liptómegyei fakereskedő hosszú levele, melyben leírja, mint Pellico Silvio, fogságának történetét.

Perczel miniszter közbeszólt: Egy szót se tudok ezekről. Talán álmodott a tisztelt képviselő úr?

De Polónyi nem az az ember, aki alul maradhasson; művészileg inszczenirozza beszédeit és épen a kellő passzusnál megjelent a karzaton Bobor Károly ezredes Pázmándy Dénes társaságában s a szónok felkiálthatott, nagy páthoszszal a karzatra mutatva:

– Ime, éppen most lép be az egyik áldozat.

Minden szem odanézett, ahol a megsoványodott, megrokkant ezredes éppen most helyezkedett el impresszáriójával.

– De többet mondok, tisztelt Ház, – folytatá Polónyi – biztos adataim vannak, hogy a kormánynak tudomása volt a nádor-utczai pincze rabjairól s ő tanácsolta Zrinyinek egy a szabadelvű klubban tartott szűk konventikulumban, hogy ereszsze szélnek a rabokat, mert különben baj lesz. A kormány bűnrészes. A kormány a főczinkos. Nemcsak az eltussolásban, hanem egyebekben is. De nem akarom a Ház idegeit túlságosan megrázni az események kiszinezése által, melyekhez hasonlók Báthory Erzsébet csejtei üzelmei óta elő nem fordultak a czivilizált Közép-Európában s merem mondani, tisztelt Ház, csak ásni kellene azon pinczében, hogy egy rakás emberi csontot találjanak. Mert csak azokról tudunk, akik élve jöttek ki onnan a napfényre; azok, akik soha sem jöttek ki, jól tudnak hallgatni. Éppen olyan jól, mint a kormány.

A borzalom érzése szaladt végig a honatyai hátakon, a Zrinyi-ügy rosszabbul kezdett állani, mint tegnap, a kormány helyzete pedig éppenséggel megromlott.

A szélső balról viharos felkiáltások hangzottak fel a Polónyi beszéde után:

– Halljuk a kormányt! Védje magát.

– Igazak a vádak, vagy nem igazak?!

– Mondjanak le!

A csöngettyű nyugtalanul csilingelt, majdnem sirt a nagy zajban. A miniszterelnök nem volt a Házban, a kabinet többi tagjai nem mertek felelni. A kérdés átkozottul kényes. A grand mamelukok, az «ászpik-emberek», amint Szilágyi mondotta gúnyosan, leverten ültek az első padokban, a Deák egykori helye körül.

Az öreg Nákó Kálmán kétségbeejtő gesztusokkal poroszkált ki a folyosóra:

– Dasz iszt a’ kapitale Tumhajt!

Künn aggodalmasan jártak-keltek a mamelukok, egy két miniszter is. Várták Bánffyt. De hol lehet annyi sokáig? Az utczáról behallatszott a tengermorgás. Az utcza még mindig a Zrinyié. Hiób-posták jöttek perczenkint. A Kerepesi-úton a rendőrök karddal kergették szét a tömeget; két jogász megsebesült. Este nagy tüntetés lesz a klub előtt.

– Hiszen épp ez a szép, – jegyzé meg Justh Gyula, ki a Bobor Monte-Carlóból való ideutazási költségeire gyüjtögetett egy ívvel – hogy a nép Zrinyi mellett van, a Ház Zrinyi ellen s a kormány most már csak abban válogathat, ha egyet lép, hogy melyik vizbe fuljon be.

– Pedig ma okvetlenül nyilatkoznia kell a kormánynak.

– Boborné elájult a karzaton, mikor az ura megjelent, – beszélte gróf Teleky Géza – odahozták a háznagyi hivatalba, ott locsoltuk fel.

– Cognac-kal?8)

– Eredj, te bolond!

Bent uj szónok következett: Eötvös Károly. Ezt megint meg kell hallgatni. Az egyik wipp a kapu elé szaladt megnézni, jön-e már Bánffy. Még mindig nem jön – de Eötvös beszéde alatt majd csak megérkezik.

A folyosó ismét bevonult a tanácsterembe.

Eötvös Károly: Tisztelt ház! Napok óta foly a vita egy alapjában igen együgyű dologról, a pártok összekonfundálódnak, mintha a babyloni tornyot építenők, mindenki hozza a vakolatot, de hogy se fundamentum, se tégla nincsen, arra senki se gondol; a kormány pertraktál boldoggal-boldogtalannal, tanácsot kér nádtól-bozóttul s mint a rozoga borona, minden rögöt beszalad, odébb taszít vagy kettőt, de egyet se bír megtörni. Miről van szó tisztelt ház? Néhai vitéz Zrinyi Miklósról, aki hős módjára halt meg Szigetvárnál az Úrnak 1565-ik esztendejében Maximilián császár uralkodása alatt s porló tetemei elvegyülvén az anyafölddel, életre kelnek fűben-fában, lelke él a lelkünkben, híre él az idők végtelenében. (Zajos tetszés.)

De önöknek ez nem elég, önök egy eleven emberformát viselő Zrinyi Miklóst szereztek. (Mozgás.) Honnan szerezték, mikép jött és kicsoda, nem tudom. Csak azt tudom, hogy nem ő, mert ő meghalt. (Nagy nyugtalanság.) Tudom, önök azt mondják, hogy ez ő. Miért mondják? Mert szeretnek csudálkozni. Azonfelül agnoszkálta egy bizottság és elismerte a pápa. (Úgy van! úgy!) De hát látta valaki a régi Zrinyi Miklóst, hogy agnoszkálhassa a jelenlegit? Mert én nem láttam. És nem látta a pápa se. Még talán báró Dániel se. De ha látta volna is, ő ugyan nem tudná fölismerni. (Derültség.)

Én sokra becsülöm, tisztelt Ház, a legendákat, de csak azokat, amiket a nép csinál, nem amiket a papok csinálnak. S azokat is grano salis kell fogadni, mert versben igen szépen hangzik és véderőnek olcsók is a Csaba királyfi holt vitézei, kik megjelennek, valahányszor a haza veszélyben van s állítólag harczolnak köztünk, de azért megmondhatná, ha akarná, Láng Lajos képviselő úr a statisztikából, hogy az osztrák kórházakban egyetlenegy sebesült sem fordult meg 1848 és 49-ben, akin eme Csaba vitézei ejtették volna a sebeket. (Derültség.) A legendák tehát legendák és a Vatikán szava nagy szó, szent szó, de az agnoszkáláshoz mégis csak az kell, hogy az agnoszkáló látta légyen azt a valakit, akinek felismeri a másik valakit. A Vatikán pedig semmit se látott, de a Vatikán mégis agnoszkál.

Molnár János: Az isteni igazság sugallatából cselekszi.

Eötvös Károly: Úgy? De hát miért nem agnoszkálta annak idején Solymossy Esztert, mikor annyi bajunk volt vele? Pedig az a’ volt. Hanem iszen megmondom én, miért agnoszkálta most Zrinyit, pedig ő nem az. (Nyugtalanság. Zaj.) Mert érzi a Vatikán, hogy a papoknak szükségük van egy ujabb csodatételre. (Nagy zaj. Ellenmondások.) Veszprémmegyei ügyész koromban, tisztelt Ház…

Elnök (csenget): Méltóztassanak meghallgatni a szónokot. Egyébiránt szóló is jól teszi, ha bevégzett és általánosan elfogadott tényeket, habár kételkedik is bennük, czéltalanul nem feszeget.

Eötvös Károly: Engedelmeskedem, tisztelt Ház, az elnöknek, hát nem bánom, vegyük úgy, hogy Zrinyi Miklós valóban a szigetvári Zrinyi Miklós, ámbár én majd csak akkor kezdek hinni a csodákban, ha Erdély miniszter úr benyujtja a katonai büntetőtörvénykönyvet (Derültség), de vegyük úgy, ha tényleg Zrinyi az testestől és lelkestől, ez esetben én is hajlandó vagyok, mint Pulszky és gróf Apponyi képviselő urak, megadni neki azt a kivételességet, hogy őrá nézve a XVI. század szokásai és törvényei az irányadók; legyen meg az a megnyugvása, hogy nemes főúr módjára cselekedett, ezt neki megadhatjuk, mert nekünk semmibe se kerül s neki örömet okoz – de, tisztelt Ház, nem Zrinyi Miklósról van szó, hanem szó van nehány jogtalanul letartóztatott XIX-ik századbeli honpolgárról, egy felkonczolt bankárról, egy csomó nehéz sebesültről, akiknek az állam a maga védelmét a XIX-ik század törvényei szerint köteles kiszolgáltatni. (Úgy van! úgy!) Az állam oda nem mehet Bobor ezredeshez utólag: «Uram, én önt a XVI-ik század törvényei szerint kárpótolom szenvedéseiért.»

Még kevésbbé állhat szóba a meghalt bankárral: «Ön nemde megengedi, hogy megöletését a XVI-ik század szerint toroljam meg?» Mert ha a bankár lelke nem olyan udvarias, mint amikor még porhüvelyében volt, akkor ugyancsak megfojtogatja éjfélkor az igazságügyminiszter urat.

E pillanatban Fenyvessy Ferencz lépett be a szárnyas ajtón, a megszokott szegfűvel gomblyukában s lihegve mondá, fehér zsebkendőjét meglobogtatva:

– A király megkegyelmezett Zrinyiéknek!

– Lehetetlen!

– Tény. Itt van Bánffy a folyosón. Most kapta Bécsből a sürgönyt.

– Éljen! Éljen!

Mint a futó tűz, egy percz alatt elterjedt padról-padra, még a karzatokon is észrevették s lázas fészkelődés támadt. A képviselők kirohantak a folyosóra, magára hagyván Eötvöst, aki éppen most kezdett bele egy új alineába:

Eötvös Károly: Veszprémmegyei ügyész koromban, tisztelt Ház…

A folyosón óriási csoport vette körül Bánffyt és azokat, akik már látták a bécsi sürgönyt. Nemsokára kiszivárgott a hír a Sándor-utczába, mire kis vártatva, mint valami földalatti, folyton távolodó morajlás szűrődött be az «Éljen a király» kiáltás. A tömeg pedig vonult az Alkotmány-utcza felé, ahol Zrinyiék fogva voltak.

De elkésett. Zrinyi és társai már akkor szabadon voltak. Mint az esti lapokban lehetett olvasni, pont délben nyiltak meg börtöneik. Az esti lapok kövér betűkkel hozták a sürgöny szövegét, hogy a pört ő felsége kegyelemből törülte és hogy egyszersmind Zrinyit felhivatta Bécsbe kihallgatásra.

Zrinyi az esti vonattal, Radován diák és Sturm Albert kiséretében, Bécsbe utazott.

A híréhes közönség mohón kapkodott másnap az esti lapok után, de csak egy rövid kommüniké volt olvasható:

Ma délelőtt tizenegy órakor ő felsége gróf Zrinyi Miklóst félóráig tartó kihallgatáson fogadta. (B. T.)

Csak éjjel, midőn a «Neue Freie Presse» estilapja megjött, terjedtek el a városban a nevezetes kihallgatás részletei:

«Zrinyi a Magyar királyhoz szállott s onnan hajtatott a Hofburgba, a népek nagy sokasága között. Mindenki szerette volna látni a nevezetes magyar vitézt, aki halottaiból föltámadott. Zrinyi gránátszínbársony mentét viselt és kerecsentollas föveget.

Ő felsége igen kegyesen fogadta őt s tudakozódván egészsége után, sajnálatát fejezte ki a történtek fölött.

Mire az középkori szokás szerint, féltérdre ereszkedve, köszönte meg a király kegyelmét.

– Keljen fel – mondá ekkor ő felsége – és éljen ezentúl vidámabban. Hány éves ön?

– Ötvennyolcz multam, fölség.

– Ön még jó erőben van és esetleg még védelmezheti a hazáját. De ön e társadalomban, melybe hibáján kívül került, úgy tetszik nekem, nem találja meg illő helyét.

– Valóban, fölség.

– Ön nagy szolgálatot tett egyik dicsőült ősömnek.

– Szivesen tenném meg felségednek is.

– Én azt meg akarom jutalmazni, kinevezem önt belső titkos tanácsosomnak és önnek ajándékozom Vajda-Hunyad várát, valamint czivillistámból évi egy millió forintot. Gyüjtse ön össze régi katonáit és éljenek ott ujra egészen úgy, mint egykoron Szigetvárott. Egyébiránt adja át királyi üdvözletünket vitézeinek.

S e szavaknál a király összeütődő sarkantyúja jelezte, hogy a rendkívül érdekes kihallgatás véget ért, mely ilyen valóban királyi módon vetette végét egy éles parlamenti konfliktusnak, mely Budapesten már-már veszedelemmel fenyegette a Bánffy-kabinetet.»

Ezt hozta a Presse szórul-szóra – másnap a magyar lapok kiczifrázták buja szinekben, vezérczikkek jelentek meg az esetről, a hírlapreporterek egész Érsekujvárig eleibe utaztak Zrinyinek s boldog volt még az is, aki legalább Radován diákhoz férhetett, tőle szerezhetvén némi friss anyagot. Zrinyi kupéjába csak Perényi Miksa mert behatolni, felköltötte ő exczellencziáját és meginterviewolta.

Az egész országban volt öröm a király ténye fölött. Még azok is jó arczot vágtak, akik a törvény alkalmazását kivánták – mert a király kegyelmi joga érvényesült és a törvényen nem esett csorba. Mindenki meg volt elégedve, csak Bohus Zsigmond duzzogott titokban:

– Hát már mindenki titkos tanácsos?9)