XVII.
Az irodalom Középázsiában.
„Tatár múzsa! Ozbeg Melpomene!“ Ez ugyancsak furcsán hangzik sokak előtt. Nem csekély azok száma, kik alig hihetik, hogy a durvaság és barbarizmus ősi fészkében, ott, hol rablás, gyilkosság s fosztogatás vannak napirenden, költészet is létezik s olyanok, kik irodalommal foglalkoznak; de ezeknek nincs igazuk; mert a Kelet volt ősi időktől fogva a költői ábrándok hazája, s minél jobban fenmaradtak a társadalmi viszonyok ősi alakzatai, s minél kezdetlegesebb s fiatalabb még a míveltség, annál jobb kedvvel költenek és mesélnek, annál nagyobb szenvedélylyel fordulnak az emberek a természetfölötti képek és ábrándok felé.
S ezért ne csodálkozzék senki a felett, ha egy kirgiz sátor lakóit költőibb hangulatban találja, mint Páris vagy London valamely mívelt körét. Nálunk csak bizonyos korbeliek s csak bizonyos egyének járulnak Kasztalia forrásához. De Középázsiában a szerelmes pár s az ének sulya alatt megrogyott vén, a harczos és a pásztor, s a hitbuzgó és a közönyös mind egyformán hódolói a költészetnek, mindenki verset ir, regét alakit, s ha bár ez nem mindenkinek sikerül is, de azért mégis mindenki örömmel hallgatja másnak költői műveit.
Miután Keleten az irodalom a vallással szoros kapcsolatban áll, szükségesnek tartom, hogy a középázsiai elmeműveit mindjárt kezdetben kétfelé osztályozzam, s ezek a) az iszlam v. i. települt népek irodalma, s b) a nomádok irodalma. E megkülönböztetés még azon korra vihető vissza, melyben az iszlam kiterjedésével együtt, amaz irodalmi fogalmak is meghonosultak, melyek azóta a nélkül hogy valami nemzeti jellegre tettek volna szert, az iszlam népeknél még most is közérvényüek. A jelenkor költészete, s épen a költészet teszi főrészét a keleti irodalomnak, majd mindenben megegyezik az araboknál, törököknél, a persáknál és a középázsiabelieknél. Hiába keresnénk abban nemzeti jellemvonást; mindenütt ugyanazon képdús költőiség, ugyanazon változatok és hasonlatok, mindenütt rózsa és csalogány, a virág töviséhez hasonló szempillák, az égfelé törő sóhajok sürü füstje stb. Helyesen jellemzi ez egyszabásu múzsát a tudós Khanikoff, midőn azt mondja hogy „hasonló azon szabadban vadon tenyésző növényekhez, melyek Dél-Ázsia sós talaján mutogatják változatos formáikat, s bár törzsük tüskés és érdes, s e fölött sóréteggel fedett, de azért a durva héj szakadékai itt-ott kellemes illatot lehelnek s a hervadt szár üde szinü szép virágokat hord.“ (L. „Journal Asiatique“ 6-ik folyam, 5-ik kötet, 297. lap.) Ezen irodalomról tehát, melyet a művelt külföld sikerült műforditások s tudós értekezésekből már eléggé ismer, mi nem szóllunk, mellőzzük azon nehány vallásos rajongó által teremtett vallásos irodalmat, kik az isten és proféta iránti túláradt szeretetüktől indittatva, köteteket irtak szeretetük s odaadásuk tárgyáról. Ez utóbbi szellemi termékek a három fejedelemségben egyedül a Molláhk és Isánok körében ismeretesek. Hallgatja ugyan a nép is s elég nagy tűrelemmel, de nem lelkesül tőlök, mert mysztikus gondolatmenetük, s a bennök használt túlbő nyelv, fogalomkörét meghaladja.
Az a mit mi Közép-Ázsia irodalmáról mondani akarunk, a föntebbiek után, jóformán csak a népköltészetre vonatkozik. Csak itt akadunk még néhány oly eredeti vonásra, melyek valóban megérdemlik, hogy turkesztániaknak neveztessenek. A legtöbb költőiség a khivai khánság lakóiban rejlik. E része Közép-Ázsiának már a 12-ik században hires volt zenészeiről s jó hangú énekeseiről, épugy mint költőiről és költőnőiről. (Sőt, alig ötven éve annak, hogy Teheránban a kadzsárok udvaránál, egy khivai fuvolás bámulat és tisztelet tárgya volt.) Bokhara csak a török elem túlsúlyra vergődése előtt birt nehány nagy költővel mint p. Rudeki, Figani, de ezek is inkább persa költők voltak. Khivára visszatérve, még megjegyzem azt is, hogy reám mindig meglepő hatást gyakorolt az, midőn egy-egy nehézkes s ügyetlenül öltözött szilajképü, napbarnitott özbeget, kellemes lágy hangon énekelni hallottam; az utazó ugyanezt tapasztalhatja a turkománok s kirgizek között is. Ezek egy szerencsés kaland után a zenében és költészetben keresik s találják a legfőbb élvezetet, s nem lehet oly fáradt, oly törődött a khivai, hogy örömmel ne hallgassa az uton szembejövő bakhsit (énekest). A fiatalság ha a rablókalandról vagy a harczból megtér, az egész éjszakán versekkel és zenével mulatja magát. A pusztákon, hol hiába keresnők az élet kellemeit, a bakhsit föltaláljuk, még pedig szép számmal, s ezeken kivül maguk a nomádok is foglalkoznak a költészettel, kik között a társaság legkedveltebb tagjává rendesen az lesz, ki leghamarabb talál illő rimet vagy lejtést, s rendesen az ifju leányok is legörömestebb az ügyes verselőhöz mennek férjhez.
Az özbegek költészetének főrészét a regék alkotják, melyeknek tárgya részint a vallásos, részint a hadi életből van meritve. Az előbbenieket többnyire a molláhk s a míveltebb baksik idomitották arab és persa források után a honi izléshez, de az utóbbiak valódi tatár termékek, s ezek gyakran valóban ragyogó s képdús nyelven vannak tartva.
A hősi elbeszélések, melyek alakjokra nézve a mi románczainkhoz hasonlók, nagyobb terjedelmüek s gyakran több estén át szavaltatnak vagy daloltatnak el, s bár az iszlam ezekben is nagy szerepet játszik, de mégis inkább azon darabok a népszerüebbek, melyeknek személyei történeti alapon nyugvó hazai hősök. Ezekből álljon itt mutatványul az alább olvasható, mely Középázsiában általánosan el van terjedve. Czime:
Ahmed és Juszuf.
Tartalmát két hős története képezi, kik ősi szokás szerént már kora ifjuságukban csapatokat, azaz zsákmányló csapatokat vezettek az eretnek Irán ellen, mely vállalatoknál állitólag nem annyira a kincsszomj kielégitése, mint inkább a hitetlen siiták megfékezése volt a főczél. Mindjárt a bevezetésben következőleg oktatja Juszuf indulni készülő társait:
„A hitvány emberrel ne szövetkezzetek, mert legelrejtettebb titkaitokat is el fogja árulni. Rosz helyeken titkos szókat ne ejts ki szádon, mert legnagyobb titkodat is megtudják. Többet ér a puszta falevél, mint a bájnélküli rózsa. Jobb a száraz rög, mint a haszontalan fű. Hasznosabb a bot, mint az esztelen utitárs, mert ez nyomodba viszi az ellenséget. Ne téritsd meg soha az esztelent, mert ő öntudatlanságában mégis csak a nyomoruság vermébe siet. Midőn az alávalóhoz térsz be vendégül, ebként támad rád, s mindjárt kimutatja bűneit. Oh mily örömmel áldoznám fel magamat, hogy mint igazi hős példát adhassak. Mert ez csak a hitetlenek ellen huzza ki kardját hüvelyéből. Ne induljatok a gyávával együtt az ellenségre, mert megjelenti nekik irányotokat.“ Juszuf bég mondja: „Elérkezett az idő, melyben szülőföldünkön többé nem maradhatunk. Csak a bolondok nem ismerik saját sorsukat, hanem haragosan szólnak s kimutatják gonosz nyelvüket.“
Erre megindulnak. Hős tetteiket a hir mindenfelé elviszi s ugy azok természetesen hazájukban is ismertekké lesznek. Itt akkori időben több kis fejedelem uralkodott, kik közül az egyik a jeles hősöket szolgálatába kivánván fogadni. Ez volt akkor a közönségesen bevett szokás. Juszuf társaival együtt enged a felszólitásnak. Ismét kiindulnak tehát ujabb kalandot hajhászni, s most az iszfaháni fejedelem Güzel-sáh ellen. De a persa ravaszság legyőzi az özbeg erőt s a két fejedelmi hős fogva bilincsekben Iránba hurczoltatik. A hős fájlalja szerencsétlen esetét, s mert ellenségeihez hiába fordulna, a környékbeli magas hófedte hegyeknek következőleg panaszolja el fájdalmát:
„Hófedett szép hegyek, láttátok-e az én esetemet? Láttátok-e, midőn e hitetlenek foglyává lettem s elmaradtam az enyéimtől? Senki sem szánja sirásomat, csak a hegyek rendülnek meg könyeimen. Láttátok-e, mint boritották el fejemet sürü ostorcsapásokkal, midőn közöttük mentem? Társaim nem is ügyelnek rám: Oh, mily keserü könyeket sirok. Láttátok-e a fogoly Ahmed béget, midőn velem együtt járt a földön? Vért szomjazom, mert e világon igen nagy az én keserűségem. Láttátok-e, hogy a hitetlenek lovon ültek, midőn én gyalog jártam?“ Juszuf bég mondja: „Szivem összeégett, fájdalmam végtelen. Láttátok-e, hogy megkötötték kezemet s hogy a ló járását kellett követnem?“
Ezután börtönbe vetik, hol egy ott már rég sinlődő szunnita hitfelében, ki mint varázsló és jövendőmondó a sáh haragját magára vonta, szenvedő társa s a börtönőr leányában, ki őt megszerette, hű barátnéra talál. Eddig folyvást csak harczokról, nagyszerü hőstettekről s a nagy hitbuzgóságról szól a rege. De innentúl már szerelmi jelenetek is fordulnak elő. Juszuf bég nővérét és kedvesét hagyta el, midőn kalandra indult. Az előbbeni látván, hogy hiába vár reá, keservében haját felbontatva, gyászolja őt. Az utóbbi a szerelem lángját még ez idő alatt is táplálni óhajtván, a hősnek öt betanitott daruját küldi el hozzá s igy oktatja őket:
„Oh Juszuf bég darvai. Induljatok meg s menjetek N. városba. Igyekezzetek előre, repüljetek el a magas hegyek fölött s meglátván Juszuf béget, siessetek vissza, nehogy a pusztai sólyom szárnyaitokról megismerjen. Szivem elpusztul. Menjetek hozzá, s megtudván állapotát, térjetek vissza. A világ rózsája voltam egykor, de most a csalogány elhagyta lelkem berkét. Ha életben lelitek uramat, vigan verdeső szárnyakon térjetek meg. De ha elhervadtak rózsái, ha élte vége elérkezett, ha meghalt ő, akkor boruljatok gyászba és sirva térjetek vissza. Kiáltsatok akkor istenhez s rázzátok meg szárnyaitokat. Emelkedjetek hát az ég felé, induljatok meg Ürgendsből, menjetek N. városba s igaz hirrel térjetek vissza. Hallgassátok meg Gül Asszel jajjait, s vigyétek hirül neki szivem fájdalmát. Oh zarándokoljatok sirjához s hozzatok onnan egy kis maroknyi port!“
Busan kerengnek a darvak szerencsétlen uruk börtöne felett, ki őket végre meglátván, a következő izenettel küldi haza:
Oh ti a légben kereken repkedő darvak; ha visszatértek, üdvözöljétek népemet. Oh ti jobbra, balra nézegető darvak, ha visszatértek, üdvözöljétek népemet. Magasan a légben repked s pihen a daru, mert szárnyai a hosszu utban elfáradtak. Megujul fájdalmam a börtönben. Oh üdvözöljétek az enyéimet. Kharezm városa az én szülőföldem, ott maradt barátom és kedvesem. Oh üdvözöljétek az én gondoskodó, kedves drága anyámat, az én Kaabámat. Magasak a szomoruság bérczének fenyvei. Oh ti ifjak és vének, imádkozzatok érettem. Bús ősz borula reám, a helyett, hogy az élet rózsabimbói nyiltak volna számomra. Üdvözöljétek szegény kis nővéremet, ki már kora hajnalban oly várólag tekintget felém. Azt is, kinek szivét az elválás megemészti, ki gyászba borulva s felbontott hajjal sirat engem, ki az utra tekintve igy jajgat: „ő nem jött meg“, őt értem, a drága barátnét, Gül Asszelt, kinek szive elválásunk után pusztává és kietlenné lőn. Te innen egy nap alatt elérsz Kharezmbe, utad hét hegyen vezet át. Jegyezd meg magadnak oh daru, hogy láttad Juszuf béget s köszöntsd a gyáva bégeket!“
A szárnyasok haza repülnek, de a hősök még sokáig sinlődnek a börtönben, mig végre halálra itéltetnek. De a szunnita szentek csodahatalma megmenti őket. Az ellenök emelt fegyver éle eltompul. Erre a persa zsarnok figyelmeztetvén, a hősöket maga elé hivatja. Hogy szabadságukat elnyerhessék, Juszufnak Kökcse nevü udvari bohóczczal kell költői versenyre szállni, s csak ha győztes lesz, térhet szabadon hazájába vissza. Juszuf bámulatosan merész rögtönzéseket mond, s a helyett, hogy a zsarnokot dicsérné, saját dicsőségét énekli a következőkben:
„Szép az én népem. Tél helyett mindig nyarat élvez. Kertjeit szépen mívelik, fái gyümölcsözők, vénei fehér sátrakban pihennek s ifjai a vadászatnak örvendenek, s bizalmas barátság közt élve, örömökben élik napjaikat. Lovaik gyorsak, mint a szellő, s te velök nem kelhetnél versenyre. Magas reptüek ott a madarak s haragjokban az embert is elragadják. Ha rólam egy napon hirt vesznek, nemsokára sereggel jönnek el érettem. Hat font erős sodronyból készültek ívzsinegeik. Fejedelmeik igazságosak s részrehajlástól idegenek… Hallgass meg engem, te hitetlen Güzel sáh: ha háboruval térendek ide vissza, tudd meg, hogy egy sújtása karomnak százezer életet olt ki. Szablyáik Iszfahánból valók, kettős bazárral birnak városaik, földjeik virágágyakhoz hasonlók. Népeim földjei telve vannak a szarvasok, nyulak és sólymok ezreivel. A bőkezüek közülök Hatemhez hasonlók, vezéreik Behramhoz. Rusztemek ők a csata napján, igazi hősök a csatazaj között. Nincs nekem semmi hatalmam, mert rabszolga vagyok, de ez a hitetlent meg nem inditja. Czél nélkül egy légy sem veszhet el, ne engedd tehát, hogy hiába folyjanak könyeim.“
Végre győz s kincsekkel rakodtan indul meg Ürgendsbe, s daczára az utjában felmerült viszontagságoknak, mégis szerencsésen ér haza, hol történt fogadtatása meghatóan szép költői képekben van megörökitve. Miután Juszuf nővérét és kedvesét üdvözölte, ezek őt anyjához, Lalkhanhoz viszik, kit éveken át tartott sirása s búbánata már csaknem megvakitott. Midőn a kedves hirt megviszik neki, eleinte nem hiszi el s igy szól:
„Megtört engem a vágyakodás utána, valjon meg foglak-e még láthatni, kedves fiam? Égő szemekkel nézem az utat, meg foglak-e még láthatni, kedves fiam? Fájdalomba merülve sóhajtoztam, remegve kerestelek téged szemeimmel. Átkutatom az egész világot éretted; meg foglak-e még láthatni, kedves fiam? Meg fognálak-e még láthatni, kedves fiam, ha mindjárt Dsirdsisz véres könyeit sirnám is?“
Juszuf béget elejébe viszik. Előbb távolan áll meg előtte, de midőn a keserű sóhajokat meghallja, még búsabban jajdul fel a végzetes távollét feletti fájdalmában. Szaváról anyja megismeri s örömtől ittasan igy üdvözli:
„Oh te hét évi rabságot szenvedett, te gyógyitó írja sebhedt szivemnek. Szerencsém csillaga ismét ragyogni kezd, s elmult imé bánatom éjszakája! Oh te népemnek fejedelme, országom ura, te Rusztem, te a világ hőse, Juszufom, ragyogó napom, vigaszom, életerőm. Te vagy az én szerencsém koronája, életemnek ékessége. Lalkhan ismét megtalálta fiát, a mindenható kegyes volt iránta. Eltünt már szivemből minden fájdalom, minden gond, mert Juszuf, az én fiam, megjött!“
Nemsokára összeadják a szerető párt; de a hősi vér nem hagyja nyugodni a kalandort. Uj sereget gyüjt tehát, mely egész Középázsia népeit magában foglalja. Jelszava: bosszuállás Güzel sáhon. A szerencse neki kedvez s a persa meggyőzetik; Kamber, egykori szenvedéseiben hű társa is megszabadul s miután a legyőzöttre az alább elősorolt hadi sarczot rótta, dicsőséggel tért haza.
„Juszuf követelései Güzel sáhon.“
„Ide kell adnia N. város egész Kharadsát. Negyvenezer darab aranynyal áttört selyemruhát, s negyvenezer khimbált (nehéz selyem) küldjön. Vámjait és adóját is összeszedje. Negyvenezer diszruhát s negyvenezer aranyszerszámu hadi mént. Negyvenezer hím és nőtevét. Negyvenezer ifju rabszolgát arany övekkel. Negyvenezer szép tekintetü ifjut küldjön. Negyvenezer lánczra vert orrszarvut küldjön. Négyezer… aranyszögekkel kiverve. Negyvenezer szürke sólymot küldjön. Negyvenezer ostort küldjön, melyeken a szögek rendbe legyenek kiverve, szíjjai ezüsttel, nyelei aranynyal ékesek legyenek. Negyvenezer vasszürkét, négyezer pejt, negyvenezer nemes lovat, kigyófarkuakat küldjön. Negyvenezer nehéz lovast, negyvenezer gyalogost, negyvenezer karavánvezető fiut küldjön; olyakat, kiknek hosszu, fekete hajuk van s arczuk anyajegygyel vannak tele. Negyvenezer csodaszép leányt, aranyövüeket küldjön. Negyvenezer kucsmát, hatvanezer turbánt küldjön. Küldjön még juhot és kettős szarvú kost is hetvenezeret. Juszuf bég mondja: „Készen tartsa mindenét. Százezer orosz tallért s tiz tálnyi aranyat is küldjön!“
Ez volna röviden tárgya az egyik özbeg románcznak, a milyen azonban igen sok van, mert a lakosság legnagyobb része ezen faját kedveli leginkább a honi irodalomnak. Itt-ott néha a vallásosság együtt szerepel a vitézséggel, s ilyenkor a hősök az iszlam világból vétetnek, mint pl. a Zerkum sáh történetében, melyben a nevezett iráni hitetlen fejedelmet Ali meggyőzi s az iszlamra tériti. A mi e költeményben reáleteinek gazdag tartalmát és változatosságát illeti, bátran megmérkőzhetik Bojardi vagy Arioszto nagy műveivel. Néha még a való történetet is belekeverik az ilyféle költeményekben, mint pl. az Ebu Muszlimról szóló dalokban, ki előbb az Abaszidák alatt vezér, később Khoraszán és Kharezm független fejedelme volt. A történeti tények már meglehetősen régiek, de azért az özbeg mindig meg tudja megmutatni a puszta azon helyeit, hol az arab fővezér sátora állott, hol küzdött s természetfölötti dolgokat hajtott végre. Végre még azon eposzokról is meg kell emlékeznünk, melyekben a Sáhi-Kharezmian fejedelmek dicsőitetnek, mert ezekben ép ugy, mint a khivai Mehemed-Emin s a khokandi Mehemed-Ali khánokról szóló költeményekben sok oly képre akadunk, melyekre méltán ébred fel az özbeg nemzeti önérzet.
E nagyterjedelmű költői műveken kivül vannak még kisebb költemények is, melyek vagy a szerelemről, erkölcsről s a hősi erényekről szólanak, vagy fegyverforgatásra, lóidomitásra s a jó harczos kötelességeire oktatják az olvasót. Ez utóbbiak szerzői közt már nem igen akadunk költői lélekre, többnyire egyszerű polgárok, vándor baksik, az irásban s olvasásban egyaránt járatlan emberek művei ezek, kik gondolataikat más által iratják le; végre még ifju nők és leányok, kik a szenvedély tüzétől hevittetve, költészetben keresnek enyhülést. Magam is hoztam Középázsiából egy ilyen gyüjteményt magammal, mely durva, ügyetlen betüi vastag papirosa alatt sok furcsát, bár kevés szépet rejt magában. Én ez opus curiosumot egy turkomán bakhsi csizmaszárában láttam meg először. Lássunk nehány fajt belőle, a költő nevével együtt, mire azonban megjegyezzük, hogy sokszor álnévre fogunk akadni. Ilyen az itt olvasható, mely valódi keleti hangon beszél az élet mulandóságáról:
„Allah Jar.
1. Hiába épitesz várat és palotát e földön, mert utóljára is romba dől, s ugyis épiteni nem érdemes.
2. Éjjel nappal gyötörni a szegény utast, folyvást munkálni és fáradni, bizony nem érdemes.
3. Barátim, muló javakért e silány földön egymást gyötreni és busitani, bizony nem érdemes.
4. A hiuságnak és szenvedélynek hódolni, a betegeket és gyöngéket bántani, bizony nem érdemes.
5. Iszlam országait pusztitani s halálhozó kardot rántani, bizony nem érdemes.
6. Mollah khodsát s a világot adózással, ezer búval bajjal kinozni, bizony nem érdemes.
7. Törököket, tadsikokat, özbegeket s nomádokat busitani, éjjel-nappal zajongásban ide-oda futkosni, bizony nem érdemes.
8. Te is Allah Jar, miként szenvedhetsz még e világon. Gyötröd te is magadat csak azért, hogy végre elpusztulj s bizony ez nem érdemes.“
Reonák.
1. „Kedvesemhez indultam egy estve. Csöndesen lépdeltem. Édes álomban találtam őt s megöleltem szép csendesen.
2. „Egy csókot loptam el ajkairól s megörvendeztettem azzal szivemet. Átöleltem karcsú derekát s ujra megcsókoltam szép csendesen.
3. „Adj egy csókot csak“ igy szóllék. „Nem szégyenled-e magad?“ felelé ő „eredj vissza oda, a honnan jöttél, szép csendesen.“
4. Makacskodni akartam én s nem mentem el. De ő karomon fogott s elküldött. Végre mit tehettem egyebet. Tovább sompolyogtam szép csendesen.
5. Elmentem, de nem tartóztathattam vissza magamat s visszajövén igy szóllék: „Oh kegyetlen, csak egy csókot adj, szép csendesen.“
6. (Bajos volna az európai olvasó izlését megkisérteni vele.)
7. Revnák igy szól: „Bohósággal van a világ tele, ne gáncsoljon hát ezért engem senki, hanem olvassa el szép csendesen.“
Mesref.
1. Lelkemet tűzláng emészti, s mégsem jő az én barátném. Mit mondok, barátném? Szivem szerelme nem jő.
2. Bensőmet már hamuvá égeté e cziprusalakuért lángoló szerelmem. De ő kegyetlen s rám soha nem gondol.
3. Az ő hajfürteiről álmodom én, s mélyen elbusulva ébredek fel, s mégsem birom megmenteni szivemet e fürtök szálaitól.
4. Leila és Medsnun is tőlem tanulnak szeretni, csak ő, a drága kedves, nem ügyel szerelmemre.
5. Oh bolond Mesref, élted nemsokára véget ér, de ő, a gondatlanul csapongó, még sem törődik veled.
Fuzuli.
1. Tartsd meg a szerénység zárszalagját, mert nincs szebb valami a szerénységnél. Gondold meg, hogy az, ki nem szerény, sem ezen sem a másik világon nem boldogul.
2. Oh sziv szárnyasa, ne repkedj soha magasan a légben, hanem pihenj egy király kezén. Mert a magasan járó sólyommal soha sem vadásznak.
3. Kincseket csak az istentől kérj, mert neki sok tárháza van, s ha csak egy cseppet ad is, bőven elég az, mert soha el nem fogy.
4. Kire a szerencsemadár pihenni leszáll, szárnyak nélkül is magasan repül az, de a kit elért a balsors, az kezét is alig mozgathatja.
5. Maradj alázatos, lelked soha követelő ne legyen, mert kit a kincsvágy bánt, annak soha semmi sem lesz elég.
6. Te meg Fuzuli csak a barátságnak élj e világon. A barátságtalan szivben mindig tél tanyázik, s hogyan is lehetne abban nyár?
Neszimi.
1. Ünnepestén találkoztam a cziprushoz hasonló kedvessel. Megzavart ez engem s ámolygóvá lettem.
2. Vasárnap eszem megzavarodott, s gondolat nélkül rogytam össze, mert az ő arczát láttam s azt hittem hogy az a ragyogó hold.
3. Hétfőn végre elmondtam szivem titkát annak, kinek szemei nárcziszok, arczai rózsák s szemöldei hatalmas ivek.
4. Kedden vadásszá lettem, s kimentem (sétálni) a mezőre. De zsákmánya lettem az örökké kegyetlennek.
5. Szerdán a mezőn járt kedvesem. A csalogány látta az ő arczát s panaszos dalt mondott.
6. Csütörtökön igy szóltam kedvesemhez: „Oh hallgasd meg tanácsomat; rejtsd el titkodat a jó és a rosz világ előtt!“
7. Végre pénteken meglátta Neszimi az ő egész szépségét, s megtelt az ő rózsaajkai serbetjéből.
E példák, ha mindjárt a mi európai izlésünket a bennök felmutatott költői szépségek nem is elégitik ki, mégis eléggé megmutatják azt, hogy a közép-ázsiabeliek, társadalmi viszonyaik minden durvasága mellett, s daczára a folytonos rablások és harczoknak, még sem egészen szegények költői érzelmekben.
A míveltebbek, kik a nélkül hogy a népköltészet emlitett termékeit lenéznék, de finomabb izlést s magasabb míveltséget szenvelgnek, többnyire a régibb persa költőket olvassák, vagy Nevait, ki a csagatáj költők közül egyedül áll a tökély azon fokán, melyen a többi iszlam világ egyébb költői tündökölnek. Nevai, a hires Seikh Abdurrahman Dsami tanitványa, ki egy ideig mint miniszter, hadvezér s több tartomány kormányzója működött, egyike a legeredetibb költőknek, s e mellett termékenysége roppant nagy. Több mint harminczkét önálló munkát hagyott hátra, a költészetről, történettanról, erkölcstanról s logikáról; s ha mindjárt művei nem is középázsiai, hanem inkább persa szellemben vannak irva, azt az érdemet mégsem tagadhatjuk meg tőle, hogy ő volt az, ki a középázsiai török nyelvnek finomságot és diszt kölcsönzött. Alább nehány részletet közlünk „diván“-jából, ugy a mint azt a középázsiabeliek jelenleg is dalolják:
Nevái.
1. „Jöjj oh szivem, keressünk együtt egy kedvest, keressük fel a cziprustermetűt, az ezüstarczút.
2. De a mi szemünk kedvesét már más választotta. Nekünk is van szemünk, keressünk tehát másikat.
3. Ő már csak a halál porával gyönyörködteti az emberek szemeit. Miért állnánk itt hiába? Jöjj, keressünk más szépet.
4. S ha hozzád hasonló, az egész mindenséget bajba döntő szépséget nem találnék, akkor keresek szerényet, engedelmeset, de kegyes szivűt is.
5. Hegyet völgyet bejárunk s felkeressük a kedvest a kertben, vagy a réten.
6. Hasznos a kivánság, s bár ne maradna teljesületlen. Kicsinyt és nagyot, minden lehetőt megvizsgálunk.
7. Oh Nevái, mikor szabadulsz már meg gerjedelmedtől. Jöjj tehát s gyüjts türelmet és kitartást a találkozás előtt.“
Nevái.
1. „A kedvesétől eltávozott sziv olyan mint a király nélküli ország. A mely országnak nincs királya, az olyan mint a test lélek nélkül.
2. Mit ér a lelketlen test, oh muszulman? Olyan az mint a fekete föld illatos rózsák nélkül.
3. A fekete föld, illatos rózsák nélkül, olyan mint a sötét éjszaka ragyogó hold nélkül.
4. A sötét éj ragyogó hold nélkül, olyan mint a sötétség az élet forrása nélkül.
5. A sötétség az életforrás nélkül olyan, mint a pokol a paradicsom mezeje nélkül.
6. Oh Nevái, mily sok gondot adnak a szépek. Bizony fájdalmas az elválás s nem sokat segit a viszontlátás.
Szép még tőle a „Csihár diván“ is, melyben a különböző emberi korokról beszél. Szépek átdolgozott románczai is, mint p. „Ferhád és Siriin“, „Medsnun és Leila“, „Juszuf és Szulekha“, továbbá az „Ezer egy éjszaká“-ban általa versbe szedett regéi is, melyek közül itt „Szeif ül Muluk“-ból közlünk egy részletet: „Szeif ül Muluk Csin városba menendő a tengerre száll.“
1. Jöjj ide dalnok, beszéld el nekünk a királyfi szerencsétlenségének történetét.
2. Az elbeszélő felelt: „Bizony nagy dolgot kivánsz, mert a bánat szablyája megtöri a keblet.“
3. Utra készült a királyfi s tudakozódott Katine város felől.
4. Elegendő tudósitás érkezett s igy mindent a hajókra hordtak.
5. A kisérők is hajóra szálltak, a vezetők készen voltak s már fölszerelve állott a sereg.
6. A királyfi is a födélzetre ment s testét isten művére (a hajóra) bizta.
7. Evező hajósok nyitották meg a menetet, utánnok a hajók végetlen sora huzódott.
8. Édes álomban ül im a királyfi, ajkai mosolygók, szivét nem nyomja gond.
9. Igy járta meg hat hónapon át a vizeket, s utját mindenütt figyelő hajósok előzték meg.
10. De a sors csakhamar éreztette vele az irigység töviseit s gonoszul elébe állt.
11. A tenger ujra felháborodott s felövezte vérszomjas kardját.
12. Keblét megnyitotta, melyből özönviz tört elő, özönviz, melynek tűzfolyói túláradtak.
13. Minden pillanatban uj rémképet mutat, ezer szivet rendit meg minden pillanatban.
14. Vadul tolonganak a hullámok, habzó fejük fenyegető, vérszomjasan zúgnak és nyiladoznak a tenger folyamai.
15. Sötét, elrémitő vihar támad. A látkör fekete lepelt ölt magára s szilaj jajgata hang zendül meg a tenger sikján.
16. A világos nappal sötét éjszakává lesz, mily borzasztó nap. Az utolsó itéletnek képe ez.
17. Bárhova nézel is, embert nem látsz, még arczod elé emelt kezedet sem. Minden vizzel van tele.
18. A hullámok folyvást hánykolódnak s mintegy lábra állitják a hajókat.
19. Folyvást zúg és bömböl a hatalmas tenger s dühösen tör elő mély örvényeiből.
20. Most összecsap, vadul jajgatnak az emberek. Azt hinnéd, a föltámadás napja ez.
21. A borzasztó zavarban egyik hajó a másikra rohan, mig szétszakadnak s a mély örvénybe merülnek.
22. A keresztfák töredeznek, darabokra szakadnak a deszkafalak, nincs út többé a menekülésre.
23. Ama száz hajó, mondja az elbeszélő, amaz emberek, amaz áruk és kincsek.
24. Mind a tenger mélyére szálltak s a vizszinén nyomuk sem maradt.
Az általunk csak vázlatosan ismertetett irodalom határa ott van, hol egyszersmind a turkomán telepek megszünnek. A mily mértékben távozunk el ezek határaitól a pusztába, ugyanoly mértékben gyengül az iszlam, mig végre azon átmeneti pontra érünk, melynél a mohamedán czivilizatio végződik s az ős samanizmus kezdetét veszi. Még a nagyobbrészt iszlam hitü kirgizek közt is akadunk a khánságokból beszármazott költeményekre, de mégis nagyobb becsben állnak előttük a honi termékek; az ő népköltészetük egyuttal átmeneti pontja a két különböző szellemi iránynak. S a bakhsi, ha a Jaxartestől két napi járóföldre eső helyeken vagy az Aral északi partján boldogulni akar, kénytelen oly éneket mondani, melynek tartalmát a kirgizektől vette. A pusztai lakók költészetét inkább változatosnak s feltünőnek nevezhetjük, mintsem szépnek. Néha megkap bennök egy szép kép, de többnyire csak töredékes fölkiáltások vagy összefüggés nélküli versszakokból áll a dal, s miután ott mindenki költő, azért egy költemény sem tartja meg sokáig eredeti vonásait. Az egyik megtoldja, a másik kihagyja belőle azt a mi nincs inyére s csak kevesen birnak ellenállni annak, hogy a pillanatnyi benyomásukat dalaikba be ne szőjjék.
Lewschine művének 380. lapján egy elég csinos kirgiz szerelmi dalt közöl:
„Látod-e e havat? Az én kedvesemnek teste még ennél is fehérebb.
„Láttad-e már a leölt bárány csepegő vérét? Az ő arczai még annál is pirosabbak.
„Látod-e e leégett fa törzsét? Az ő haja még ennél is sötétebb.
„Tudod-e hogy mivel irnak a mi khánjaink mollái? Az ő szemöldei még e festéknél is feketébbek.
„Látod-e ezen égő szenet? Az ő szemei még ennél is tüzesebbek.“
Lássunk még nehány töredéket s összefüggés nélküli mondást, p.: „A sólyom rácsapott a kacsákra, egy csomóra, egy nagy csomóra. És én beteg vagyok s még az evéssel sem gondolok.“ Vagy: „Oda len áll egy magas fenyő, a köd reá borult. Tegnap bebocsátott magához, de nemsokára ő jövend hozzám engem csókolgatni.“ Az ilyesmik csaknem minden keleti nép költészetében feltalálhatók. Hiszen nálunk sem ismeretlenek ezek, mert a
„Kérettelek nem jöttél… vagy a
„Magasan repül a daru, szépen szóll,
„Haragszik rám az én rózsám mert nem szóll“… az idézettekkel egészen megegyeznek.
A nomádoknál sok a hősi elbeszélés részint kötött, részint kötetlen beszédben. Már ezekben a délsziberiai török irodalmi szellem uralkodik s a középázsiai háttérbe szorul. Magam is hallottam kirgiz bakhsiktól nehányat, melyeket egy később megjelent munkában (Mutatványok a délsziberiai török szépirodalomból. Dr. Radlofftól) csekély szójárási s egyébb különbségekkel feltaláltam. Kétséget sem szenved, hogy ép ugy mint a tudós Schifner A. mythologiai és regei közleményei buddha befolyásra mutatnak, ép ugy a mostani kirgizek regéi (irtegi) szintén a távol délkelet felől Dzungarián át jutottak el hozzájok, mert a délnyugotról előtörő iszlam sohasem szilárdult meg túl a Jaxartesen s ezután épen nem erősödhetik meg ott, hová az orosz hatalom mindent elboritó hullámai mindinkább közelednek.
E czikk befejezésére még két kirgiz népmesét közölni akarunk, melyeket Zaleszky Bronislas Mangislak környékén a Kis Horda kirgizei közt egy kilencz évig élt lengyel számüzött „La vie des steppes Kirghizes. Paris 1865.“ czimü könyvéből kölcsönöztünk.
Mese Kuguulról.60)
Az embernek nincs hatalma az égben isten nélkül, sem ereje a földön egy jó ló nélkül!
Volt egykor egy Buruzgay nevü kirgiz. Volt neki nagy számu juha, lova, és semmije sem hiányzott volna, ha az isten megáldotta volna gyermekekkel. Ő tehát csak egyedül volt hanyatló korában. Mindazonáltal soha sem mondta el a namazt (imát) és sohasem tartotta meg a bőjtöt. Egy nap szomoruság fogta el, hogy család nélkül öregedik meg és elhatározta, miszerint meglátogatja a szent helyeket, remélve, mikép megnyerheti még imádságai által, hogy az ég egy gyermeket ad neki. Vasczipőt csinált magának, vaspálczát vett kezébe s utra kelt. Ment, mendegélt mintegy tiz évig, talán még többig is, mindaddig, mig vasczipői elkoptak s hosszu vasbotjából csak a markolat maradt; végre lerogyott a földre és ott maradt elterülve, sokat szenvedett, és sem föl nem kelhetett, sem meg nem halhatott. Ekkor egy szent férfi jött hozzá és észrevette a földön fekvőt, megsajnálta, lehajolt hozzá, megkérdezte, hogy ki ő és mi baja. De Buruzgay egy szót sem szólhatott. Erre a szent ember térdre hullva elmondta a namazt, kérve az urat, hogy oldja meg nyelvét e nyomorultnak, és alig végzé be imáját, Buruzgay erejét visszajőni érezé; elmesélte kilétét és miért hagyta el tűzhelyét. A szent ember félre ment egy kissé és imádkozni kezdett, mignem igy szólott hozzá az isten: „Te kedves vagy szemeim előtt s teljesiteni fogom kivánatodat, melyet tőlem kérsz. De miért könyörögsz te Buruzgay ügyében? Nem fizet adót, nem mondja el a namazt, nem tartja meg a bőjtöt. Hogyan lehetnék szánalommal iránta?“ – „Uram!“ felelt a szent ember, „ezentul jámborul fog neked szolgálni és elmondja a kivánt imákat; de ne vesd meg kérésemet, fogadd el inkább s végy engem kezesül.“ Az isten válaszolt neki: „Menj, hű szolgám, meglesz a te kivánságod. Kérdezd meg Buruzgaytól mit kiván, hogy megadjam neki, legyen negyven fiu és negyven leány, legyen csak egy fiu és egy leány, de saját választásom szerént.“ A szent ember visszament azon helyre, ahol hagyta Buruzgayt, és helyre állva térdein találván őt, fölkiált örömében: „Uram, nem hazudtam; mielőtt viszont láttam Buruzgayt, már hálát kezdett adni neked.“ És ő ismételte Buruzgaynak isten szavait. Ez válaszolt neki: „Mit csinálok én negyven fiuval és negyven leánynyal? Ha a magasságbeli meghallgatta kérésemet, hadd adjon nekem egy fiut és egy leányt.“ A szent ember megáldotta Buruzgayt és megvitte válaszát az urnak.
Buruzgay sértetlenül találta vasczipőit és visszatért tűzhelyéhez. Közeledvén, felismerni vélte pusztáját, hegytorkolatát és nyáját; örömmel szemléli tárgyait és egymásután megjő emlékezete s felismeri, hogy semmi sem változott meg elutazása óta. Egy gulyásbojtárhoz közeledett, megkérdezendő, ki ura e barmoknak s e nyájnak. A pásztorok nem ismerték őt meg; nagyon megsoványodott a bőjttől és fáradalomtól, összeesett és megöregedett, ruhái pedig elrongyolódtak. „Mi bajod neked urunkkal?“ kérdék a bojtárok. „Menj, folytasd utadat.“ És ők egybegyüjték a nyájat. Buruzgay megvárta, mig visszatérnek és ujból kérdést intéz hozzájuk; a pásztorok ugy bántak vele, mint hitvány bámészkodóval, anélkül, hogy hozzá szóltak volna, minek következtében kénytelen lőn magát megnevezni. Azonnal figyelmesen vizsgálták őt, felismerték és tudtára adják, hogy feleségének, kit teherben hagyott, csaknem megjött már ideje, és hogy most látogatókat várnak a tanyára. Ezután a pásztorok, anélkül, hogy Buruzgay válaszát várnák, tovaszaladtak nyilsebességgel. Megérkezvén Buruzgay feleségéhez, szujuncsát (egy örvendetes ujdonságnál adni szokott ajándékot) kértek tőle. Miután megkapták az ajándékot, tudtára adják neki férje közeledését. Az asszony nagyon örült és nemsokára megérkezett Buruzgay. Egy pár nap mulva neje egy igen szép ikergyermeket, egy fiut és egy leányt szült. Buruzgay magán kivül volt örömében és sokáig tanakodtak, hogy mily neveket adjanak a gyermekeknek, kikkel isten őket megáldotta öreg napjaikra. Mig igy mélyen gondolkodott, megjelent a szent ember, a ki érette istennél könyörgött és igy szólott: „Fiadat nevezd Kuguulnak, leányodat Kaniszbeknek, a mi annyit jelent, mint szép.“ Buruzgay engedelmeskedett a szent embernek és ez távozott. A gyermekek nőttek és szépültek; eltelt négy év; az iker megtanult nyilazni magacsinálta kis nyilaival, és főleg Kuguul igen jól lövöldözött és igy telt el tiz esztendő. Ez időben történt, hogy egy hatalmas szultán nagy tojt (tort) rendezett. A lakomán kihirdeté, hogy egy nagy póznát fog emeltetni, tetején egy darab aranynyal, és a ki ezen pénzdarabot nyilával meglövi, az nőül veszi leányát. Egy nagy sereg pályázó jelentkezett; a pózna nagyon magas volt; mindnyájan czélba vették, de egy sem találhatta az aranypénzt, magok a puszta leghiresebb lövői sem találták meg a czélt. Végre a toj legutolsó vendége lepattantja nyilát és hasonlólag járt. A szultán felkiáltott: „Mind itt vannak-e a puszta ifju íjászai? nem maradt hátra valaki, a ki el akarna lőni egy nyilat, hogy megnyerje a szultán leányát?“ – „Csak egy van“ felelének neki, „Kuguul, Buruzgay fia, de ez csak tiz éves gyerkőcz.“ – „Az se baj“ válaszolt a szultán, „vezessék ide rögtön.“ Előhozatták őt a tanyáról; megjelent egy kehes lovon, rongyos ruhában, kardszijon függő nyilával. Volt neki ugyan szép ruhája és tüzes lovai, mert atyja gazdag volt és semmit sem tagadott meg tőle, de a gazdagok mellett szegénynek és igénytelennek akart látszatni. Látván őt előlovagolni, felkiált a szultán neje: „Ez lesz vőm, és senki más a jelenlevők közül.“ Midőn megérkezett a póznához, Kuguul nem akarta nyilát ellőni. „Ti számosan vagytok itten,“ szólt ő, „én egyedül vagyok és fiatal, ha el is találom a czélt, nem adják nekem a szultán leányát.“ – De a szultán biztatá, hogy neki adja leányát, ha jól talál. És Kuguul felkészült, hogy rálőjön az aranypénzre; czélba vette és oly erővel huzta meg a hurt, hogy elgyengült lova összerogyott; megcsapkodta egy párszor az ostorral és a ló fölegyenesedett. Kuguul megint czélzott és felvonta a hurt; a ló ez alkalommal csak térdeit hajtotta meg; a nyil repült és az arany pénzdarabot épen középen találta. Kuguul kifáradva végrehajtott munkájában, leszállott lováról, lenyergelte, lefeküdt a földre, fejét a nyeregre hajtá és elaludt.
Igy aludt három napig, összenyűtt ruhájában, összezsugorodva egy kopott nyergen. De a szultán elhatározta, hogy leányát nem adja egy ilyen nyomorultnak. Hiába várja Kuguul a követeket, senki sem jő, és módokról gondolkodik, hogyan követelje mátkáját. Végre jön egy nő a szultán követségéből és megmagyarázza neki az ügyálladékot. Kuguul igy szólt hozzá: „Menj a szultánhoz, és mondd meg neki, hogy időt engedek neki a meggondolásra holnap délig. Ha akkor nem adja ide leányát, és vele negyven megterhelt tevét és negyven szőnyeget, megölöm és kivégzem családját.“ Kuguul nagyon szépnek tünt fel ez asszony előtt; egy jövendő nagy Batyrt (magy.: bátor) látott benne, nagyon gyorsan elment a szultán sátorába, elbeszélte a szultánnénak találkozását, a ki férjét megnyerni iparkodott, mondván, hogy Kuguul nagy Batyr lesz, és ha megszegi igéretét, oly nagy szégyen fogja őt boritani, mint a fekete föld. A szultán neje még több ehhez hasonlót mondott neki, mig végre a szultán elhatározván, hogy leányát nőül adja, követeket küldött, hogy Kuguult erről tudósitsák. Ő felöltözött fényes ruhába, egy deli paripára ült és megjelent a szultán előtt. Megülték a menyegzőt, és a szokásos toj után Kuguul elvitte ifju menyasszonyát és atyai házához tért. Negyven teve megterhelve drága tárgyakkal és beteritve negyven gazdag szőnyeggel, melyen az ifju menyasszony nászhozománya volt, követte őket. Midőn elérkeztek a tanyára, Kuguul neje leeresztette fátyolát (ez levén szokás a kirgizeknél). Kuguulnak atyja- és anyjával találkozván, amaz felfödte a fátyolt legelőször, s a mint a szülők meglátták a nő arczát, számtalan lovat és barmot adtak neki ajándékul (ez is kirgiz szokás). De mivel nem határozták meg az ajánlott barmok szőrét, a fiatal meny nem borult térdre előttük. Az öreg Buruzgay e miatt megharagudván, felkiáltott dühében: „Ez miféle kutyának a leánya? Mi nagy mennyiségü ajándékot adtunk neki, és nem akarja magát előttünk megalázni, és nem mondja el nekünk a szokásos szelamot (köszöntés).“ Ő felelt: „Mit érdekelnek ajándékaitok? Nincs ezekre szükségem. Nem adtátok nekem azt, mi a legjobb. A nyáj megett nyargal egy pej kancza, térdig gázol a homokban, ez egyedül tetszik nekem, mert ez egy mént fog csikózni (elleni), mely Kuguulomat számtalan bajból ki fogja menteni, és méltó lova lesz egy Batyrnak. Add nekem ezt az egy kanczát, ez legtöbb értékü, mindennél többre becsülöm.“ – „Menyem okos, noha fiatal“, szólt Buruzgay. Ez tetszett neki, kibékült vele, megadta neki a kivánt kanczát, és a fiatal asszony a szülők lábaihoz borult és elmondta a szokásos szelamot. Egy szép sátrat helyeztek az öregeké mellé, és itt lakott az ifju házaspár; Kuguul neje pedig megparancsolta szolgáinak, hogy vigyázzanak a pej kanczára, mint szemük világára. Egy nagy gödröt ástak, melyet befödtek fűvel s ott tartották a kanczát, étellel bőven ellátva, éjjel tüzet raktak körüle. Eltelt negyven nap és a kancza egy kis pej méncsikót ellett; a szolgák azonnal Kuguul nejéhez szaladtak és szujuncsát kértek tőle azon örvendetes hirért, hogy egy mén ellett. „Várjatok még negyven napig“, válaszolt ő, „és ezalatt gondozzátok a mént, adjatok neki enni és inni.“ A szolgák engedelmeskedtek és felvigyáztak a ménre, és midőn a kitüzött idő eltelt, a szolgák megint Kuguul nejéhez mentek, és ő tudtára adta mindnyájoknak, hogy e percztől kezdve mindnyájan szabadok és mehetnek, hová szivük kivánja. A mi illeti a méncsikót, negyven öl hosszu selyem kantárt csináltak neki, tiszta árpával etették, tejjel és kismissel (aszott szőlőfaj) táplálták és ő növekedett Kuguullal. Eltelt egy nehány év s a mén nagy, Kuguul pedig erős és izmos lett. Ez időben a khán meglátogatni jött az ősz Buruzgayt és meglátván Kaniszbeket és Kuguul nejét, annyira megtetszettek neki, hogy eszméletét vesztvén, földre rogyott. Megint életre hozták, elkészitették az ebédet, mindnyájan husvágáshoz fogtak a bisbarmak61) számára, maga a khán is ezt tevé; de a mig kezei a hust szeldelték, szemei a szép nőket csodálták; nagy szenvedélyre gyult, és nem tudta szemeit levenni arczukról, annyira, hogy a mint a hust szeldelte, észre sem vette, hogy megvágta ujját; csak egy nehány percz mulva vette észre és annyira megszégyelte magát, hogy szinte semmit sem evett, mindazonáltal, nehogy megsértse vendégeit, tetette, mintha megizlelné az étkeket; nagyon hamar bucsut vett és titkos vágygyal szivében haza ment. Alig hogy megérkezett, összehivatá rokonait, barátait és tanácsot kért tőlük, miképen szabadulhatna meg Kuguultól és mint nyerhetné meg nejét és nővérét. Mindnyájan azt mondták, hogy nem lehet őt megölni, mert nagy Batyr, hanem más módot találtak: tanácsolták ugyanis, hogy Kuguult küldjék egy ellenséges sereghez, megparancsolván neki, hogy az ott uralkodó khánt megölje, vagy élve kézre keritse. A khán felette megörült ez ötleten, mert biztositották, hogy vállalatát tiz év alatt sem teljesitendi, és igen hihető e mellett, hogy elveszti életét. Előhivatták Kuguult és előadták a parancsot, mit annyi megfontolás után forraltak. Kuguul haza tért a khántól és elbeszélte feleségének a rábizott teendőt.
„Nem e czélból küld ő oda téged“, felelt ő; „ismerem szive minden gondolatát. Látogatása alkalmával iszonyu szenvedélyre gyult irántam és nővéred iránt; utánunk sovárog; el akar téged távolitani, hogy meghalj, de neked meg van lovad, te soha sem fogsz meghalni; csak jer vissza hamar.“
Kuguul elment és magával vitte gyalog szolgáit; ment, mendegélt sokáig számtalan pusztákon keresztül, az ellenség határszéleig, talán tiz évig, meglehet kevesebbig, lehet többig is, nem tudom bizonyosan.
Végre megállt lova; Kuguul sarkalni akarta előre, de a ló igy szólt hozzá emberi hangon: „Ne kényszerits előre, mi elértük az ellenséget; vedd le kantáromat és nyergemet, elmegyek megnézni, milyen számmal vannak.“ Kuguul engedelmeskedett lovának; a ló a földön henteregni kezdett, mert midőn igy hentergett, ereje sokkal inkább növekedett, mintha a legbőségesebb élelemmel élt volna; azután ujra fölegyenesedett, megrázkodott, nyeritett és madárrá változván, a felhőkbe emelkedett. Igy repült három napig; végre megjött és igy szólt: „Több az ellenség, mint a hány szőrszál van sörényemben vagy farkamban. Gondold meg jól, mit szándékozol tenni, meg akarsz verekedni vagy visszatérni?“ Kuguult ez el nem rémité; elhagyta szolgáit, meghagyván nekik, hogy őt bevárják. „Ha megtudjátok, hogy elvesztem, vigyétek ezt hirűl nőmnek és szülőimnek“, igy szólt ő, azután buzgó imát mondván istennek hogy segélyét kikérje, elutazott. Az ellenség körülfogta, de ő nem hagyta magát legyőzetni. Lova nagy segélyére volt; mihelyt valaki az ellenségből ráczélozott multukjával (kirgiz puska), sassá változott és az ég felé repült Kuguullal; mihelyt a nyil fenyegette, a mén verébbé változott és mint valamely kis golyó a fűbe rejtezett. Igy hadakozott Kuguul több napig, annyira hogy vérpatakok képződtek; végre megölt és kivégzett minden embert e fajból; elvitte az asszonyokat és gyermekeket, a barmokat és minden javaikat, azon helyre vezette őket, a hol szolgái voltak, a kiknek megparancsolta, hogy szállitsák haza a zsákmányt, ő pedig elnyargalt előre hűséges ménlován. Ment, mendegélt sok-sok ideig. Végre egy estve lova nem akart tovább menni; mozdulatlanul állott mintegy kővé válva. Kuguul leszállt, hogy aludjék. Reggel felé felébredt és lovához közeledvén észreveszi, hogy az forró könyeket hullat:
„Mi bajod, kedves lovam? kérdé Kuguul. – Miért sirsz?“ – „Oh! hogy ne sirnék, felelt a ló; imé itt azon hely, hol selyem kötőfékemen sétáltam; itt volt a mi tanyánk; és nézd, most nyoma sincs semminek, mindent elpusztitottak.“ Erre sirni kezdett. „Vedd le rólam a nyerget és a kantárt, hagyj lehevernem, hogy erőt nyerjek, és elmenvén, megtudjam ki cselekedte ezt, ki a te ellenséged.“ Kuguul lenyergelte és lekantározta lovát, mely henteregni kezdett a földön, és ott erőt nyervén, felemelte fejét, hatalmas orrlyukaival levegőt szivott be, szökdécselt, és madárrá változva a levegőbe emelkedett. Igy repült három napig anélkül, hogy valamit felfedezett volna, és már visszatért Kuguulhoz, midőn a tulsó oldalon észreveszi a khán tanyáját; erre irányult és elrepülve a sátrak és nyájak felett, mindent meglátott. Senki sem tudta, hogy a madár Kuguul lova; csak a Batyr neje sejté, hogy jő valaki az övéiből, és közel van; ő ezt elbeszélte nővérének.
A madár visszajött Kuguulhoz és elmesélte a mit látott, hogy mint vitte el a khán nejét és nővérét, mint hajtotta el nyáját, kényszeriti atyját tezeket (tőzeget) gyüjteni és anyját, hogy a juhokat őrizze. Erre a ló megint sirni kezdett.
Kuguul kérte az urat, hogy legyen segitségére, megbüntetendő e gyalázatot; ezután megparancsolta a lónak, hogy vigye őt először anyjához. Felkerekedett és anyját a pusztán találta, őrizvén a juhokat. Karjaiba vetette magát.
„Miért üdvözölsz te engemet igy? kérdé a jó öreg anya; fiam volnál-e te?“ „Ha nem vagyok a te fiad, nem vagyok-e neked annyira becses mint ő?“ – „Oh! korántsem, nincs hasonló Kuguulomhoz az egész kerek pusztán.“ „Semmi hirt sem hallottál róla?“ „Nem tudom hogy hol van. A khán elküldte őt egy ellenséges néphez és azóta semmit sem hallottam felőle. Csak ma rémlett, mintha lova szárnyainak zaját hallottam volna, de nem tudom ha való-e ez vagy csak a sátán játéka.“ „És régóta távozott-e el a te Kuguulod?“ „Oh igen, nagyon rég, felette rég.“ „Nézd, én vagyok a te Kuguulod. Nem ismersz fel engem?“
Az öreg anya vizsgálni kezdi, de föl nem ismerte, és szólt: „Nem, te nem vagy Kuguul; de ha bajtársa vagy, még inkább ha tudsz valami hirt felőle, szólj; de meg ne csalj, se ne gyötörj.“ „Én Kuguul vagyok! szólt a fiu; az én lovam repült ma el feletted.“
De a vén asszony ezt nem hitte el. Ő pedig kérdé, nincs-e Kuguulnak valamely születésjegye. Az anya mondá, hogy van egy fekete folt vállán, oly nagy mint a keze. Ő tehát megkérte, hogy vakarja meg vállait (nagyon divatozó szokás a kirgizek közt). De a vén asszony felelt: „Nem tehetem; a juhok szerte szétfutnak s a khán megver, mert nagyon gyakran szokott verni. Menj utadra és hadd legeltessem itt nyájamat.“ De ő nem tágitott és biztositá, hogyha meg akarják verni, ő ellent fog állani. A vén asszony végre beleegyezett, levetette khalatját (felső ruha) és ingét s megakarta vakarni vállait. Észrevette a kéznagyságú fekete foltot, s a fiatal ember nyakába borult fölkiáltva: „Te vagy Kuguul, te vagy az én Kuguulom.“ És sirt örömében.
„Hogy nem ismertél fel engem anyám? kérdé Kuguul. Hát annyi ideje már, hogy én eltávoztam. És te, kedves anyám, hogy megváltoztál! Megöregedtél, fejed őszbe borult, szemeid veresek a könytől.“ És megölelte őt sirva.
„Nem tudom fiam, felelt az anya, hogy mióta vagy távol, sem hogyan támadta meg a khán tanyánkat, elvitte nődet és testvéredet, elfoglalta minden birtokunkat és elhurczolt minket, atyádat és engemet, hogy szolgái legyünk; én csak téged vártalak, de elvesztettem emlékezetemet, s nem tudom többé, mennyi idő telt el azóta; csak azt tudom, hogy sok, nagyon sok ideje már, hogy elhagytál bennünket.“
„Légy nyugodt anyám, szólt Kuguul; a rosz napok majd elmulnak, és minden jól lesz megint. Megsegit az Isten. Térj vissza a tanyára, siess, tereld be juhaidat a nélkül, hogy észrevennék, hogy még igen korán van. Ha tudakozódnak felőlem, mondd, hogy nem vagyok távol, de egy szót se szólj többet.“ Elbucsuzott és távozott.
A vén asszony bement a tanyára; de nem lépdelt csak ugy mint közönségesen, hanem futott; ő, ki eddig nem tudott elbánni egy juhval, most egyszerre hármat, négyet űz és hajt fejésre, annyira megjött ereje.
A khán ezt észrevette és szólt környezetéhez: „Buruzgay vén felesége jó hirt kaphatott fiától, lám mily vidor most e vén asszony, ő, ki alig csoszogott.“ Közeledvén hozzá, kérdezősködik fiáról. „Ő itt van, megérkezett, felelt a vén anya, te ezután nem fogsz engem kínozni.“ Merészen beszélt, annyira betölté szivét örömmel és reménnyel fiávali találkozása.
A khán sápadozott a félelemtől és nemsokára megpillantá Kuguult, a ki hires lován ülve közeledett ellenségéhez.
Kuguul egy kis távolban megállott és anélkül hogy lováról leszállana, igy szólt: „Te megcsaltál engemet, te megakartál szabadulni tőlem, hogy elrabold nőmet és hugomat. Azt hittem, hogy őszintén cselekszel velem, és mint hű ember, azonnal utra keltem, mihelyt parancsolád. De te kutya vagy, esküszegő, rabló. Nekünk tisztáznunk kell számadásunkat; de mi hasznom, ha csak egyedül téged öllek meg? azt fognák majd mondani, hogy Kuguul Batyr egyedül csak a khánt ölte meg. Gyüjtsd tehát össze egész seregedet.“ És a khán kérte, hogy engedjen neki három napot, mig összegyüjti egész népét. Kuguul beleegyezett és távozott. A khán parancsot küldött népének minden tanyájára és nagy tömeg ember gyült körűle. Ezen idő alatt Kuguul imádkozott az istenhez… A kitüzött napon megjelent és szólt: „Te az én khánom vagy, nem akarom az első csapást ellened intézni; kezd el magad.“ A khán felvonta ivét, de a lövés nem talált. „Még nem akarok rád lőni, szólt Kuguul; gyüjtsd össze legjobb lövőidet és ijászaidat és parancsold meg nekik, hogy reám lőjenek; s ha ők meg nem lőnek, akkor magam fogok lőni.“
A khán legjobb lövői és ijászai előjöttek rang szerént és egymásután lőttek Kuguulra. De lova elváltozott majd sassá, majd pacsirtává, és megóvta őt a golyóktól, fölemelkedvén a felhőkbe, és a nyilaktól, elrejtve magát a puszta füvébe, és nem sikerült őt megérinteni. Igy lövetett Kuguul magára három nap egymás után. – Negyedik napon igy szólt a khánhoz: „Jól van! mivelhogy uram vagy, tetszésed szerént lőttél rám, valamint szolgáid és barátaid is. Most rajtam van a sor.“ „Cselekedj tetszésed szerént“, válaszolt a khán. Kuguul felállitotta a legjobb lövőt, azután a khán két ijászát és e három megé egyenes sorba magát a khánt helyezte; szembe állt velök és lovához fordulva igy szólt: „Hű lovam, most állj meg szilárdul és ne változtass állást, hogy egy nyillal megölhessem mind a négyet.“ A ló mint kövülten állott; Kuguul egész erejével feszité meg a hurt, a nyil repült és ugyanazon egy lövésre leterité a lövészt, az ijászokat és magát a khánt. A mint a tömeg észreveszi hogy a khán megöletett, szerte szét futott. Kuguul utána nyargalt, utólérte lovával, és a kire lőtt a felhőkből, az meghalt. Végre megszünt irtó művében. Visszatért tanyájára, föltalálta szüleit, nejét, nővérét és elfoglalta a khán minden javát. Azon asszonyok közt, kiket szolgái vezettek, volt a khán leánya, kinek seregét Kuguul elpusztitotta; ezt elvette második nőül. Nővérét Khanysbeket, egy szomszéd nemzetségbeli khánnak adta nőül és ő maga is khán lett. Igy végződött a mese. Az öreg emberek mondják, állitá Murzakay (a regélő neve), hogy ez mind való igazság, és hogy mind ezen dolgok megtörténtek a pusztán; én nem láttam, de el kell hinnem azt, mit az öregek mondanak.
Mese Csura Batyrról.
Semmi sincs e világon isten nélkül.
Volt egyszer, már rég ideje annak, Kazan környékén három Batyr vagy hős: Kara, Tama és Dsakay; mindnyájoknak vala egy-egy fiok, és e fiak magok is Batyrok voltak, kik hasonlókép megnősülve, fiakat nemzettek; csak Nareknek, Kara fiának nem voltak gyermekei. A régi Batyrok egy családja tojt (tort) rendezett, melyre egybegyült az egész család. Narek jelen volt nejével a vendégek közt, s ők gunyolni kezdék őt, hogy nincsenek gyermekei, nejét hogy magtalan; végre szemére hányták, hogy miért jött a torra szégyennel boritva, hogy nincsenek utódai. A Batyr szive elkeseredett; eltávozott nejével, lovára ült és átkelt a pusztákon sirva a gyalázaton, mely őt találta és neje magtalanságán. Mély bánata és égető könyei elvakitották, semmit sem látott maga körül; átment a hegytorkolatokon, patakokon, anélkül, hogy észrevette volna, és a puszták szele felszáritotta könyeit. Panaszkodott istennek, hogy megtörténni engedte rajta e nagy gyalázatot; s az isten megkönyörült rajta. Mihelyt ujra elhelyezkedett a pusztában, neje teherbe esett; mindketten magukon kivül voltak örömükben és igy szóltak egymásnak: „Isten elháritotta tőlünk a gyalázatot.“ Egy fiok született nekik, a ki szerencsésen növekedett s Csurának nevezték. A kis gyerkőcz alig volt tiz éves, és már kitünt társai között; a lövés volt legkedvesebb játéka, golyókat csinált a juhok és más leölt állatok hátgerinczcsontjaiból, és ebben ritka jártasságot nyert. Atyja gyakran ismételte nejének: „Fiunk nagy Batyr lesz, az isten megkönyörült rajtam, midőn egy rendkivüli gyermeket adott.“ De az anya, jóllehet előre sejtvén, hogy Csura nagy Batyr lesz, alázatosan szólott: „Ne gondolj arra, hogy mi lehet, az lesz, a mi az istennek tetszik; te azt nem tudhatod, ő rá kell bizni az ügyet.“ Midőn Csura elérte tizedik évét, elment atyjához és szólt: „Atyám, vannak-e ellenségeid; nevezd meg nekem őket, és én elmegyek legyőzni őket.“ Az atyja válaszolt: „Te még nagyon kicsiny vagy; ha nagyra nősz, jó lovakat adok majd neked, melyek el nem fáradnak, sem el nem soványodnak, akkor elmehetsz, hova kedved tartja; most maradj velünk.“ A fiu megharagudott atyjának e szavaira és elhagyta a tanyát egyedül. Puskájával felfegyverkezve elment a pusztába és ott élt sokáig, madarakat és szajgakokat (antilop faj) lővén. Teltek a napok és ereje növekedett. Egykor távolról ellenséget vett észre; kis emberünk nem rémült vissza, elkészité fegyverét, ellenök ment gyalog, anélkül, hogy legkisebb félelmet is érzett volna. Tusára kelt: minden lövésére elejtett valamit, lovat vagy embert és ellenei látván, hogy egyedül van, rárohantak, de nem árthattak neki; a naiza (lándzsa) nem sebzé meg, a golyók visszapattantak róla.
Történt, hogy atyja nagyon vágyván fia után, elment a pusztába felkeresésére. Messziről látott egy porfelleget és azonnal kitalálta, hogy ott az ő fia hadakozik; nagy sietséggel tért vissza tanyájára és kiáltott: „Asszony, nyergeld fel legjobb lovamat, adj vért-inget, egy lőpuskát, egy puzdrát és nyilakat; Csura a pusztában harczol, segitségére kell mennem, nagy az ellenség száma és megölik a mi kis fiunkat.“ Felesége válaszolt: „Ha az isten elhatározta, hogy Batyr legyen, nem ártanak neki, ha még számosabbak lennének is; miért nyugtalanitanók hiába?“ Mindamellett nem tudta rábeszélni férjét, felült gyorsan legjobbik lovára, magához vevén puzdráját és leghegyesebb nyilait. Megérkezett és Csurát a fáradtságtól kimerülve, egy halom tövében fekve találta; az ellenség hátra vonult, hogy eltemesse halottjait; Csura, kinek ereje kimerült a tusában, lefeküdt magát kipihenni.
Az atya igy szólott hozzá: „Felkeresésedre indultam, ime kimiszt (kanczatejből készült ital) hoztam neked; igyál és jobban leszesz tőle.“ Csura megitta a kimiszt, megjött ereje és igy szólott atyjához: „Mielőtt lovat és íjat adnál nekem, mondd el a pathát (fatiha, ima) és áldj meg, mert akaratod nélkül távoztam, először meg kell nekem bocsátanod.“ És Narek megáldotta Csurát, miután elmondotta imáját és Csura felült a lóra, magához vette az íjat és nyilakat, a fennmaradott ellenségre tört és megölt belőlük többet ötszáznál. Végre visszatért atyjához és nála lakott. Egy szép napon atyjához ment és szólott: „Rokonaid vannak Kazanban, engedd, látogassam meg őket; azt sem tudják, hogy élek a világon; hadd tudják s ismerjenek meg, és vegyenek igy rólad tudomást.“ Narek ellene szegült sokáig, tartván, hogy Csura megöletik, vagy Dsakaytól, a ki őt egykor elűzte a torról, vagy az uton levő ellenségtől; de Csura kérte és unszolta mindaddig, mig végre beleegyeznie kellett. Kiválasztott neki egy pár lovat a legszebbjeiből, felfegyverezte és utra bocsátotta. Csura ment, mendegélt, meg sem állt, sem nem pihent, sem nem aludt. Midőn egyik lova elfáradott, a másikra ugrott és szakadatlanul haladott. Szerencsésen megérkezett Kazan környékéig, de midőn a falakhoz érkezett, az ellenségtől minden oldalról körülvéve látta azokat. Csura gondolkozni kezdett és elhatározta, hogy a Kazanban bekeritett rokonai segélyére megy. Hogy erejét összegyüjtse, alvásra hajtá fejét és lovát maga mellett legelteté. Ezen perczben Tama leánya Kazan tornya magaslatára ment és végig nézett a sivatagon és az ellenséges táboron; meglátta távolról Csurát, előre látta, hogy ez szabaditójuk, és ugy tetszett, mintha nagy sokaságu fegyveres néptől lenne környezve. Atyjához futott a kedves ujdonsággal: „Ne félj semmitől, minden jóra fordul, láttam szabaditónkat és vele nagy sokaságu katonát.“ E pillanatban, akár páni rettegés fogta el az ellenséget, akár bevehetlennek látta Kazant, de visszavonult és csak a nyájat és a ménest hajtotta el. Csura felébredett és észrevette, hogy az ellenség nincs jelen többé, hanem elhajtották magok előtt a nyájat; csapatjaikra tört, kiáltva: „Adjatok vissza mindent, különben senki sem marad közületek életben.“ Látván, hogy egyedül van, kinevették és gunyolták. Feleletül Csura kezébe vette fegyverét és tusára kelt. Hat napig nem szünt meg öldösni és nem tudta őket kivégezni mind. De az ellenség közül annyit ölt meg, hogy a vér patakot formált, mely zajjal hömpölygött a hegytorkolatok közt Csura körül. Utólsóig kiirtá őket és lankadtnak érzé magát. Egy fát vett észre, mert Kazan környékén fák nőnek és elaludt, miután a város környékére terelte a visszafoglalt nyájat. Kazantól visszavonulni látták az ellent, észrevették a visszatérő nyájat, de nem látták a szabaditót. Embereket küldöttek felkeresésére, s velök ment Tama leánya, egy igen csinos, fekete selyem haju, tüzes szemü hajadon. Csurát a fa alatt találta, oda hivta atyját és megmutatta neki, hogy ez a szabaditó; letérdel melléje, megczirogatja arczát szép finom kezével és mosolyog a szép fiatal emberen. Sok ember gyűl körüle, köztük az öreg Kara is; mindnyájan megtekintik és nagyon csodálkoznak, hogy egyedül van; senki sem tudja, honnan jött és ki ő. És ime Tama leánya Karához fordul és szól: „Nagyon hasonlit tehozzád, ez egyike lehet rokonaidnak; mondják, hogy volt neked egy fiad, kit meggyaláztak egy ünnep alkalmával, s ki e miatt elvonult a pusztába, ez neki fia lehet.“ Kara szive hangosan dobogott; iparkodott a többivel együtt felkölteni az ifju embert, de ez oly mélyen aludt, miszerént alig hitték, hogy életben van. Bajana, Tama leánya, Karához fordult és igy szólott: „Te hűtlen vagy, nem imádkozol elég buzgalommal s lám, ezért nem sikerül őt felébresztened. Ha teljes szivedből imádkoznál, minden bizonynyal fölébredne.“ E perczben a körülállók fel akarták emelni Csurát a földről, de a mennyien voltak, nem sikerült nekik; csak fejét emelhették fel, de nem volt erejök testét fölvenni a földről. Kara térdre borult és buzgón kezdett imádkozni, elmondta ájtatosan a namazt és Csura fölébredett, félig felemelkedett, de nem állhatott lábaira, mert az ősznek imája nem volt eléggé hatályos. Bajana közeledett feléje, karjaira vette a fiatal embert, megölelte és ezerszer megczirogatva, Csura felemelkedett. Kérdésekkel faggatják, hogy ki ő, honnan jött és hogy ő győzte-e le az ellent. Nem nevezte meg magát, és csak azt felelte, hogy Karához jött, küldetve atójától, a ki nagy barátja az aggastyánnak; sokáig kérdezték tőle atyja nevét, és semmit sem felelt, mignem az öreg Kara igy szólott: „Nem vagy-e fia az én Narekemnek, a kinek nem valának gyermekei, és a kit elvesztettem?“ Ekkor megvallotta Csura kilétét, és Kara, magán kivül örömében, elvezette őt tiszteletnyilvánitás- és ünnepélyességgel Kazánba. Dsakay és fiai megemlékezvén a sérelemről, mit egykor Narek ellen elkövettek, nagyon megrémültek, azt gondolván, hogy Csura bosszút kiván. Látva rémülésüket, Tama szólt Csurához: „Ime, ez ember gyalázta meg atyádat, mielőtt a világon lettél volna, ő köztünk van. Mit akarsz, hogy vele csináljunk?“ Csura felelt: „Őt megölni nem válnék becsületemre; mi volna egy ember annak, a ki ezreket megölt? Sőt inkább, ha Dsakay nem sértette volna meg atyámat, talán nem jöttem volna világra sem, s az atyámat most is, mint akkor, szégyen boritaná, hogy gyermeknélküli és szemére hányná anyámnak, hogy magtalan; de szerencse Dsakay bántalmának, az isten vigaszt küldött szülőimnek. Én rá nem neheztelek.“ Kezet fogtak és elmondták a szelamot, és jó egyetértésben éltek. Torra tor következett, lakomák lakomák után, mindez Kazanban és Csura tiszteletére, és midőn végre vissza akart menni atyjához, tiz embert adtak neki kiséretül.
Csura szerencsésen utazott e tiz utitárssal, s midőn az atyai házhoz közeledett, egy csoport ellenségre bukkant. Utitársai meg akarták őket rohanni, de Csura feltartóztatá őket, mondván: „Ne támadjátok meg őket, mert megölnek titeket. Majd elháritom a bajt egyedül; ha én leszek győző, elkisérlek titeket atyámhoz, és ha elveszek, mondjátok el neki azt, mit Kazánban cselekedtem, hogyan fogadtak és mint várják őt.“ Sokáig nem hagyták magukat rábeszéltetni; végre engedelmeskedtek és azon utra tértek, melyet Csura nekik kijelölt; ő egyedül maradt, megütközött, legyőzte s megölte őket mind, és midőn csak kis számban voltak, kivégezte őket és utólérte bajtársait, mielőtt megérkeztek volna szülőtanyájához. Elbeszélte atyjának és anyjának, a mi történt az uton és Kazánban, és egy pár nappal utóbb elutazott szülőivel e városba; ujból folytak a lakomák, ebédek. Murzakay azt mondja, hogy jelen volt és ivott kimiszt mint a többiek, de jóllehet, lefolyt bajuszán és szakállán, szája mégis száraz maradt62).