Van még új a nap alatt

Volt nekem két ismerősöm; az egyiket hítták Jaska Ferencznek, a másikat Jaksa Ferencznek.

Ferencz, a Jaska, ez nagy gavallér volt és poéta, írt verseket és váltókat, a verseket nem igen fogadták el a szerkesztők, a váltókat de igen a zsidók, ismerték őt igen jól a masamód-kisasszonyok, meg a tipografos nimphák, nemkülönben a kávéházak és czukrászhivatalok Hébéi, a kiket főfő studiuma tárgyául választott. Egyébiránt szép fekete haja volt, a mit fodrozva viselt, csinos barkója és sajátságosan imposant görbe orra.

Ferencz, a Jaksa, ez pedig ügyvéd volt, emberséges váltóügyvéd és semmi más, írt pereket és exequált váltókat, nem járt sem kávéházba, sem czukorfogyasztó kioszkba, kerülte a fiatal fehérszemélyeket, mint a kik a törvény által semmi jogérvényes cselekedetre nincsenek feljogosítva, a divatra különben nem sokat adott, shawl nyakkendőt viselt nyáron is és fehér kalapot télen, a szakállát körül meghagyta, s a haja szőke volt és mindig kurtára lenyirva.

Ez a két becsületes ember az egész életet megkeserítette egymásra nézve, az által, hogy a neveik oly fataliter hasonlítottak egymáshoz.

Majd a csizmadia hozott Jaksa úrhoz olyan szűk csizmákat, hogy a szemei dülledtek ki bele, a mint felhúzta, s mire harmadnap megtudta, hogy az nem neki volt szánva, már akkorra két új tyúkszemet kapott tőle.

Majd meg Jaska úr elegáns garzon szállásának előszobájába takarítottak fel távolléte alatt kilencz mázsa kőszenet, a mit Jaksa úr rendelt meg takarékosságból téli fűtőnek, s a mi a dandy hírét iszonyúan compromittálta, a parquettáját pedig tönkretette.

Egyszer-egyszer mindenféle vad ismeretlen pinczér fogta el az utczán Jaksa urat, hogy azt a kis tartozást, a mivel ekkor meg ekkor adós maradt, ne sajnálja már megtéríteni, másszor meg Jaska urat támadták meg pervesztes cliensek s felvilágosítást kéregettek tőle.

Ha versek jelentek meg néha Jaska úrtól, ha Jaksa urat kinevezték valami csődhöz perügyelőnek, azok a fatális szedők mindig összetévesztették a két nevet, a min aztán Jaksa úr épen olyan dühös volt, ha gratuláltak neki, hogy ugyan szép verseket kezd írni; mint Jaska úr, hogyha jöttek hozzá mindenféle nyúlbőrös ügyfelek s megértették vele, hogy nekik miféle igénypereik vannak az illető csődtömeg irányában.

Ez rettenetes élet volt! rettenetes! Jaska azon dühöngött, hogy mint tarthatják őt annak a fisléderben járó prókátornak, azzal a kopott fejjel, azzal a prózai ábrázattal? Jaksát meg az hozta méregbe, hogy mint lehet őt összetéveszteni azzal a nap- és holdlopó poétával? a ki egyebet sem tesz, mint a leányok után szaladgál. Mind a kettő szelid, barátságos ember volt, de mikor összetévesztették őket s egyiket a másikon keresték, akkor tűzbe jött mindegyik s kikergették az embert a házból.

Egy este Jaska úr nagyúri vigalomba volt meghíva, mely alkalomra ujdonat uj frakkot rendelt meg a legelegánsabb szabóművésznél. Az visszaizent, hogy igenis, meglesz, már munkában is van. A vigalom napján délután még egyszer oda küldte az inasát, hogy meglegyen am a frakk. A szabó visszaüzent, hogy igen is, meglesz a kaczabajka.

«De bolond neolog ez a szabó, gondolá magában Jaska; kaczabajkának nevezi el a frakkot; különben ártatlan dolog, hadd tegye.»

Estefelé egészen fel volt már öltözve a dandy, csak a frakk hiányzott még: pedig itt volt már az idő; «eredj, sürgesd azt a szabót!» riasztá el az inasát. Az inas futott, szemben találkozott épen a szabóval. Hozza már a kaczabajkát!

– Ugyan megvárakoztatott, a bérkocsi is itt vár már régen: adja hamar azt a frakkot.

– Itt van az a kaczabajka.

Hát a mint felölti, nyakig esik a prémes azurkabátba, a körme hegye sem látszik ki a hosszú ujjakból.

– Mi a hetvenhét ménkő ez?

– Hát a mit meg tetszett rendelni az útra!

– Kicsoda? Én?

– Igen is, Jaksa úr.

Jaska úr pedig fogá a kaczabajkát és a szabót, egymáshoz veré mind a kettőt és kihajítá az ajtón s dühödten ordítá, frizuráját tépve: «Ezt a Jaksát én megölöm!»

Másszor Jaksa úr ül odahaza és nagy sietve dolgozik valami replikán, a mit még ma be kell adni; mikor belép hozzá egy felgyűrkőzött fiú, fekete foltos ujjakkal és ábrázattal, elől valami ujságlapból rögtönzött köténynyel.

– Kérem a manuskript.

– Mi kell neked?

– A folytatás a «kisasszony és a páfiántól.»

– Bolondokházából szöktél ide?

– Kérem, nem, hanem az a novella, a hol a kisasszonyt megszabadítja a báfián.

– Szabadítsd meg te magadat most mindjárt innen, mert kettéharaplak; nem írok én novellát! a ki áldotta!

A gyerek szaladt esze nélkül a nyomdába vissza, Jaksa úr pedig leült irni, de mérgében összeteremtettézte a tekintetes törvényszéket, s míg azt vakargatná kifelé a tollkéssel, megint nyitják az ajtót, bejönnek ketten, hárman, idegen, profánus pofák, nézegetnek széjjel a szobában, alig látszanak őt észrevenni. Egy közülök spanyolviaszkot vesz elő, meg pecsétnyomót, a másik hosszú lineázott papirost tesz le az asztalra s kalamárist húz ki a zsebéből.

– Nini, mit akarnak az urak itten?

– Sajnáljuk. Szomorú kötelesség. Kénytelenek vagyunk vele. Egy kis biztosítási végrehajtás; valami lejárt váltócska miatt.

– Micsoda? Én ellenem?

– Igen is; – uraságod nemde Jaska Ferencz?

– Én Jaksa Ferencz vagyok.

– Igen, igen, Jaska. Itt kívül az ajtóra van irva a táblán.

– Mi van ott írva a táblán?

– Uraságod becses neve.

– Hozzák be! Olvassa ön. Silabizálja egyenkint, J, A, K, S, A: jax! most silabizálja a váltó alá írt nevet: J, A, S, K, jask! Hát egy dolog ez?

A hivatalos személyzet egy darabig várakozik, végre átlátja, hogy itt még sem lehet lepecsételni holmit.

– Hát ez az úr más? Hm, hm. Nem tetszik tudni, hogy hol lakik?

– Nem tudom, nem ismerem, nem hallottam róla soha. Nagy a világ, keressék benne, bizonyosan ott lesz.

Jaksa úr leül és ír és rájuk se néz többet, hanem a mint elmentek, felugrik, feldönti a kalamárist, eltöri a szék lábát s dühödten ordít: «Én ezt a Jaskát pörbe fogom!»

Egyszer Jaska úr valami imádottját nevenapján meg akarta lepni egy pompás köpenyeggel, a mit Bécsben rendelt meg. A bepecsételt skatulya megérkezik a vasúton pontosan napjára, Jaska úr örömében öt pengőt ad a vasúti colporteurnek, azzal fiakert vesz, viszi a skatulyát imádottjához, s mikor felbontják azt, hát tele van sült tökkel, a mit a Jaksa úr édes anyja küldött a fiának csemegéül Váczról.

Majd meg Jaksa úr sürgeti a dokumentumokat, a mikre nagy szüksége van a perben; mikor már körmére égett a dolog, akkor hozzák a levelet a postáról; nagy gonosz paksaméta, még bérmentve sincsen, kell érte fizetni egy forint harminczkét krajczárt, s mikor felbontja: van benne egy halom vers, a mit valami jótékony albumszerkesztő küld vissza a tisztelt szerzőnek.

Jaska úr prænumeratiót nyit az összes munkáira, szétküldözi az iveket valamennyi ismerőjének. A beküldési határnapon megjelen Szegedről egy hajdani urabátyja, s mondja, hogy különben is örül őt újra láthatni, de egyébiránt is kénytelen volt őt meglátogatni. (Ez bizonyosan hozott vagy ötven előfizetőt.) Azzal a bátyámuram leül s elkezdi beszélni, hogy van neki egy kis jószága, az tulajdonképen félig-meddig zálog; most előáll egy ember, ki akarja váltani; de ő nem engedi; mert pro primo ez a paragraphus, pro secundo ez az oklevél neki kedvezményt nyujt, aztán meg a felperes nem tudja a genealogiáját deducálni rendi szerint, mert az illető atyja meg nagyatyja így meg amúgy az ő hetvenhetedik nagynénjének ilyen olyan unokaöcscse volt, de itt volt, ott volt, sehol sem volt, nem is született, mégis megholt; – a jámbor dandyt majd a hideg leli már a rettentő bonyolódott história miatt, mikor a végin kisül, hogy hát elvállalná-e uramöcsém ezt a szép processust?

– Hisz én nem vagyok prókátor!

– Nem-e? Pedig én ott olvastam a nevét a Friebeisz kalendáriumában.

– Az más ember. Annak a nevében előtte áll a K az S-nek!

A bátyámuram még zúgolódik, hogy hát miért nem ő az? Persze, hogy az előfizetési ívvel régen ablakot ragasztottak be.

Majd megint, mikor a dandy nyolcz órakor jött haza az urak báljából, alszik szép csendesen, rajta ütnek tíz óra tájban s felránczigálják kezénél-lábánál fogva, hogy az Istenért, ne alugyék már, dél lesz; elkésik a tárgyalásról s az ügyfelét elmarasztalják kontumácziába! míg ugyanakkor a jámbor ügyvéd harmadszori sürgető levélre lélekszakadva vágtat ki a Tehén-utczába, hogy ott felkeressen egy numero ennyi és ennyi alatt lakó asszonyságot, a ki őt számtalanszor kereste, s megtudja tőle azt a fontos dolgot, hogy az a Bábi, a ki a gróf Rükkmakkéknál volt pesztonka, most a Két szív-utczában szobaleány.

A quiproquo mindig több-több oldalát kezdte mutogatni.

Jaska úr kapott meghívást szüretre a kőbányába olyan nevű asszonyságtól, a kit még nem ismert; gondolá: ez új kaland! felöltözött arszlánosan, haját felbodoríttatá, kibérkocsizott félórányira s mikor bemutatja magát a házi asszonyságnak, hogy ő Jaska Ferencz, az mérgesen támad rá az inasára: «Hát te szamár, kinek vitted a meghivó levelet, he»?

De viszont Jaksa úrhoz tör be máskor egy torzonborz egyéniség s megáll nagy mérgesen az iróasztal előtt s azt mondja neki: Tudja-e az úr, ki vagyok én?

– Tudja a patvar!

– Én vagyok Trifulszky.

– Nem bánom én, ha Quadrifulszky is.

– De ez nem tréfa, hallja az úr, hanem ha az úr még egyszer beteszi a feleségemhez a lábát, hát leütöm a derekát.

Jaksa uramat is elhagyja erre a türelem, megfogja a hivatlan vendég gallérát, s mire felvilágosulnak a tévedésről, akkorra kiszedtek egy csomó hajat egymás üstökéből.

Egyszer épen arra ijed fel a szerencsétlen ügyvéd, hogy egy éltes asszonyság benyit hozzá, karján valami siró portékát emelve, a mit a költők szerelmi zálognak is szoktak nevezni, pedig arra ugyan nem adnak semmit a zálogházban.

– Alásszolgája.

– Alásszolgája.

– Kegyed légyen ugy-e bár Jaska vagy Jaksa úr.

– Már vagy az egyik, vagy a másik én vagyok.

– Tetszik-e emlékezni arra a szegény Luizára?

– Bizony nem tetszik én nekem.

– No lássa, Jaska, vagy Jaksa úr, ez nem szép öntől. Nem olyan nagy mesterség ám egy ilyen ügyes városi gavallérnak egy szegény fiatal tizenhat esztendős leányka fejét elbolondítani, a kinek sem atyja, sem anyja nincsen, a ki őt a csábítástól megőrizhesse. Ön azt igérte szegénynek, hogy el fogja venni, csak azt várja, hogy nagykorú legyen. Az elhitte mézes-mázos szavait és ime most örök életére szerencsétlen lett ön miatt, s ön még csak tudni sem akar felőle; ez nem szép, ez nem illendő, nem becsületes emberhez való dolog, tisztelt Jaska vagy Jaksa úr.

Az ügyvéd nyugodt szívvel felelt:

– Tisztelt asszonyság, kezdem én érteni a dolgot. A bűnös én nem vagyok, de jól ismerem, hogy kicsoda! Magam is érzékeny részt veszek az illető szomorúságában, tessék rám bízni az ügyet, majd én rajta leszek, hogy teljes elégtételt szerezzek a megszomorodott ügyfélnek.

Jaksa úr kapott az alkalmon, hogy fatális név-másának egy gonosz pert akaszthasson a nyakába. Eleinte csak a bosszú ösztönözte erre; s akkor úgy torkára szorította Jaska úrnak a hurkot, hogy már-már nem maradt annak egyéb alternativája, mint vagy nőül venni az elcsábított leányt, vagy főbelőni magát. Később azonban, a mint az ügyvéd megismerte ifjú védenczét, ki bukása után is oly szelid ártatlan lélekkel birt; átérzé annak szenvedéseit, mit a leányka oly néma türelemmel hordozott; akkor mindig lanyhábban fogta az ügyet, s végre egészen elveszté a pert. Jaska úr nem tud semmit a leányról.

Az öreg asszonyság, ki Luizának szállást adott irgalomból, dühödten rohant az ügyvéd szállására.

– Az úr szamár, az úr gazember; az úr készakarva elvesztette a pert!

– Dehogy vesztettem. Így van ez jól.

– Hogy volna jól! Jaska vagy Jaksa úr nem veszi nőül a leányt.

– Sőt Jaska vagy Jaksa úr nőül fogja venni.

– Kicsoda?

– Hát én. – Az a másik nem érdemli őt meg. A gyermek is az enyim lesz. Egy betű előbb, vagy hátrább, ugyebár nem nagy különbség?

És úgy tett, a hogy beszéle. Elvette pervesztett cliensét s nyert benne egy igen jó s hűséges és háladatos nőt, a ki egész életét paradicsommá tette s a kit Jaska úr méltán irigyelhetett tőle később; nem csupán azért, mert jó és hű nő volt, mert hiszen jó és hű nő annyi van a világon, hogy azt számba sem vehetni, de még inkább azért, hogy Luizát e házasság után egy nagynénje örökösévé tette, s most Jaksa úrnak emeletes háza van.

És ennélfogva most még jobban dühösködnek egymásra, mint valaha.