II.
Alig lép be az utazó e városba, s már is világossá lesz előtte, hogy Ázsia belsejébe jutott. A partvidékek városainak, emeletes házaikkal és utczára nyiló ablakaikkal, félig-meddig európaias szinezetük van. Azon helyeket a török hóditás idejében jobbára görögök birták, kik a nyugatiak életmódját, kisebb-nagyobb mértékben, utánozzák. De itt már lassankint a keleties épités-mód lesz szemlélhetővé a házakon, a sárból vagy kőből emelt girbe-görbe, ügyetlen falak, az inkább udvarra, semmint utczára nyiló ablakok, a rejtett bejárás, sőt maga a belső elrendezés is sokkal jobban megközelítik Arábia, Persia és Közép-Ázsia épitményeit, semmint egyéb török városokéit, s bárha a bazarélet s a lakosság ruházata nagyon élénken Stambulra emlékeztetnek is, az utazó mégis csakhamar észreveszi, hogy itt szokatlan kép tárul fel szemei előtt.
Mikor először lovagoltam át a Bazáron, legjobban a világos szinű ruhaszövetek, a czipész-kirakatokban levő setétvörös csizmák, s a középkori fegyverzetre emlékeztető szuró-, vágó- és lőfegyverek leptek meg, melyek a boltok előtt eladás végett kifüggesztettek, s ha az ember egy-egy kurddal találkozik, ki lóháton ülve, lófarkkal diszített lándzsájával, fantasztikus turbánjával és fehér burnusával, mely olyannyira különbözik erősen megbarnult arczszinétől, hiuz szemekkel kémli a bazart, csakhamar sejteni fogja, hogy nemsokára a legtelivérebb ázsiaiakkal lesz dolga.
Az oszmanli, kiben a görög örmény-arabvérnek nagy vegyüléke találtatik, külsejére nézve jobban hasonlít az európaihoz, s a kurd mellett, ehez képest ő is különfajúnak látszik, mint akár Gallia, akár Brittannia szülötte.
Lakáson nem a Khanban valék Erzerumban, mint örmény utitársaim, hanem Cserkesz Huszein Daim basánál, e város akkori térparancsnokánál. Ezen, mint mellékneve is mutatja, cserkesz származású főtiszt volt az első, ki öt évvel azelőtt, Konstantinápolyban vendégszeretőleg magához fogadott. Egyik hazámfia mutatott be neki, s minthogy fia számára épen oly egyénre volt szüksége, ki azt a franczia nyelvben s más egyéb európai tudományokban tanítaná, Mentorául épen engem választott. Huszein pasa, kinek az európai emigransokkal folytatott érintkezése folytán egészen más nézetei valának a szabadságról, mint egyéb törököknek, már nála létemben egy messze terjedő összeesküvés szálait szövé, melynek az vala terve: Abdul Medzsidet trónjától megfosztani, helyébe ennek öcscsét Abdul Azizt ültetni, több nagy befolyású akkori minisztert kivégeztetni, s a mindenütt meggyűlölt ujabb kormányforma helyett a régi török uralkodást hozni vissza. Hogy e retrográd eszmékkel hogyan egyezhettek meg az európai emigransok sugdosásai, azt valóban igen nehéz felfogni, – azonban a pasa, természeténél fogva heves fő, európai bajtársainak forradalmi tendencziái mellett, egy, kegyessége által nagy hírben álló bagdadi Seikhet is igen szivesen szokott magával látni. Igen jól emlékszem még, hogy e mindig mezitlábos, félmeztelen Khodzsa hogyan jött sokszor a pasához, mily titkolózva értekezett vele stb. s az egész dolog csak akkor lett világossá előttem, midőn később tudomásomra esett, hogy a hirhedt Kuleli – összeesküvésnek az én pasám a főnöke, fia pedig – volt tanítványom, s a seikh, egykori persa nyelvtanítóm annak legbuzgóbb előharczosai. Huszein pasa – a mint tudva levő dolog – eleinte halálra itéltetett, utóbb azonban, Abdul Medzsid által, kegyelemből, életfogytiglan tartó börtönre vettetett. Valami két esztendeig ült fogva Rhoduszban, de a mostani szultán trónra lépte után szabadságával együtt azon magas állását is megnyerte, melyet most e helyen birt.
Mikor bokharai tervemről szóltam neki, meg volt lepetve, s eleinte le akart beszélni, utóbb azonban megigérte, hogy a turkesztan főváros nehány legelőkelőbb seikhéhez ajánló-levelekkel fog ellátni. Ő ugyanis, a Törökországban rejtve lappangó Nakisbendi rendhez tartozott, s ez magyarázta meg előttem azon bensőbb viszonyt, melyben Bokharához állott. Én azonban féltem hajdani főnököm fanatismusától, s minden ajánlatot köszönettel visszautasítottam. Azon három napon keresztül, melyet házánál töltöttem, utitervemben mindig valamely európai hatalom titkos missióját vélé rejleni, s hogy mily elégedetlen volt, semmit ki nem találhatván, azon hideg bucsúzásból láttam legjobban, melylyel magától elbocsájtott. Erzerum egyéb hivatalnokai között is valának sztambuli ismerőseim, kiket irodáikban, vagyis az ottani kormányzati épületben felkerestem, – s a török tartományi hivatal-helyiség örökké feledhetetlen lesz előttem. Már az ajtó maga, eltorlaszolva czipők, botok, fegyverek szerteszét fekvő kutyák egész csoportja által elegendő tanúságot szolgáltathat a belső helyiségek mivolta felől. Itt egypár irnok ül a félig elrongyollott, szennyes divánon, amott egy csoport asszony czivódik, egy másik sarokban valami tréfálózó mulattatja a hivatalnokokat, megint egy másikban valami védencz hallatja a legdurvább szavakban elégedetlenségét, s ha az ember e füstös, zajos helyiségben, a tartomány adminisztrativ munkásságának központján csak egy óranegyedet töltött, már is fogalma lehet róla, hogy az ügyek itt hogyan intéztetnek.
Magánál a magas portánál is megtörténik, hogy a hivatalnok asztaláról a szolgának dohányzacskójába vándorol egyik-másik diplomatikus okirat, onnan meg ez utóbbi szennyese között veszelődik el, s mégis a konstantinápolyi hivatalok valóságos mintaképek a rend dolgában egy-egy tartományi kormányzó hivatalos irodájához képest.
Bárha igen rövid időt töltöttem e városban, mégis a minden zugból előkandikáló szegénység ép oly mértékben elundorított, mint a mennyire azon tudósitás elrémitett, hogy ez a város, a persai helyekhez képest, még valósággal szépnek mondható. A földalatti lakások, a szenny, a szemét kiállhatatlanok; különösen visszataszító az ételek szaga, melyeket Tezek12) (marhaganéjból készült égető anyag, – a magyar: tőzeg) mellett főznek, s midőn még azt is meghallottam, hogy e furcsa kis fészket még a földrengés is meg szokta látogatni, kiki elgondolhatja, milyen jól éreztem magamat, mikor örmény utitársaim arról tudósitának, hogy ők már béreltek lovakat Khojig, s hogy még az nap délután indulnunk kell.
(Május 29.) A nap közel volt már a leáldozáshoz, mikor a várost csakugyan el is hagytuk. Az alkonyodás igen rövid ideig tartott, s bárha a koromfekete setét éjszakában, zugó szél és szakadó zápor között több órahosszat kellett is lovagolnunk, eszemágába sem jutott, hogy a most elhagyott nyughely fölött sajnálkozzam.
Éjféltájban ebek hangos csaholása jelenté, hogy emberlakta helynek közelébe jutottunk. Én magam lovagoltam előre, árkon-bokron keresztül, a lakházból előpislogó világosság irányában, s bárha itt már mindenek mély álomba valának is merülve, az általam használt efendi nyelv, elég hatalmas volt arra nézve, hogy nekem s átázott utitársaimnak csakhar éji szállást szerezzen. A falut, hova megérkeztünk, Kurudzsuknak hivták, s a hajlék, melybe a véletlen vetett bennünket, az ottani kizil, vagyis a biró háza volt. Az itteni lakhelyek egyetlen egy osztályból szoktak állani, hol ember és állat együtt tartózkodik. Az utóbbiak a ház két oldalán vonuló jászolhoz kötvék, amazok pedig egy szaku nevű, nem magas emelvényt foglalnak el, mely a nagy térség egyik sarkában, az ajtóval szemközt létezik. Vagyis, hogy még világosabban szóljunk, az ember itt majdnem mindenütt istállóban lakik, s nekem mindjárt az első állomáson volt alkalmam tapasztalni, mily kellemes dolog az éjet 40–50 bivalynak, egypár bornyúnak, lovak- s más állatoknak társaságában tölteni, ama mély és ablaktalan épületekben. Nem is számitva a kiállhatatlan bűzt, oly meleg van e helyiségekben, hogy izzadás nélküli alvásra még csak gondolni sem lehet. Szegényesebb s nyomorultabb házak talán egész Ázsiában sincsenek, mint Erzerum környékén. Könnyü annak folytán elgondolni, mily örömmel cseréli fel az utazó éji szállásának dögleletes bensejét a tavaszi reggel szabad levegőjének illatárjával, s nemcsak az emberek, hanem még magok a barmok is sokkal vidorabbak. (30.) A 3–4 órai lovaglás után a hegyfokon fekvő Haszankaléhoz értünk, melynek megerősitése, jó szolgálatot tehetett hajdan az e vidéken lakó rabló kurdok ellen. Ezek ugyan mostanság nem igen merik már a községeket megtámadni, azonban rablási dühöket, kivált kisebb karavánokkal vagy magános utazókkal még most is sokszor éreztetik, s midőn innen távoztunk, biztonság okáért csakugyan mi is vittünk magukkal két kavaszt fedezetül. A mi engem illetett, nekem nem volt mit tartanom a megtámadtatástól, hanem örmény utitársaim értékes ékszereket hoztak magukkal Európából, s hogy nekik szolgálatot tegyek, felhasználtam azon fermánt, melyet, mint Efendinek, az erzerumi kormányzó adott.
Haszankaletől Balikőjbe – mely utóbbit Amrakumnak is neveznek – vezető utunkon az itt éjszakkeletnek forduló Araxesen keltünk át, félig romba dőlt kőhidon. A szél igen nagy erővel zúgott, elannyira, hogy nem tartók czélszerűnek a leszállást. Egy pár megrakott barmot a szél le is teritett, s midőn épen azok felsegélésével foglalkoznánk, az egyik persa oda siet hozzám s azt kérdi: „Nemde, efendi, te érted az európai nyelveket? Halld csak, hogyan beszél a telegraf, mondd meg, miről szól?“ A jó persa sokáig hallgatá a híd fölött átvont szélzúgatta sodronyt, s nagyon megelégedetlen vala, midőn senkisem találkozék, a ki a képzelt hangok megmagyarázása által kiváncsiságát kielégitse.
Midőn 31-kén útra keltünk, a tavaszi reggel szokott enyhe hőmérséke, hideg, dermesztő széllé fajult, mely a jobbra fekvő hegyek felől támadott. Ez utóbbiaknál vége van a törökök által lakott erzerumi kerületnek s itt kezdődik a tulajdonképeni Kurdisztan, melynek lakosai már Herodot korában a legelvetemedettebb tolvajok és rablók hirében állottak, kiknek közelébe, az utazó épenséggel nem lép valami nagyon nyugodt érzelemmel. Délutántájban a Karabender hegyszorosba érkezénk, melynek más neve Kör oglu Kapiszi, azaz: kör Oglu kapuja, a keleti mohamedan népköltészet leghiresebb kalandoráé és hőseé. Egyik vezetőm egy, a távolban felmagasló sziklaormot is úgy mutatott be, mint e lovagnak egykori rablófészkét. Körglu, kinek történetét az orientalista Chodzko tette közzé, még a Turkomanok és Kirgisek között is nagy hirben áll. Eivasz iránti lángoló szerelmét, csodaszerű hőstetteit, s egész tarka életpályáját sok ázsiai néptörzs egyaránt csodálja. Dalait csatákban és ünnepélyek alkalmával ép úgy hangoztatják az oxus-parti törökök, mint az anatoliak a Földközitenger mellett, s a rumeliak a Duna habjainál, s a törökvilág ezen istenitett Orlandoja, kinek története egész Timurig felmegy, oly széltében elterjedett dicsőségnek örvend, mint senki másé az egész keleten.
Midőn a keskeny hegyszoroson átvonulnánk, örmény-utitársaim megtölték fegyverüket s készen tarták. „Innen kezdve – mondák – nem találkozunk többé oszmanlival, egész Törökország határaig, csak kurdok és örmények laknak itt, s amaz előbbieket csak úgy lehet féken tartani, ha az ember kérelem és ajánló levelek helyett, jó fajta fegyverrel lép eléjük. Este, Esek-Eliasz faluba tértünk be, s még pedig egy kurd főnök házába, ki alig hogy leültem, már is fennhéjázó tudósitást adott, magas családjának törzsfájáról. Isten a megmondhatója, honnan nem származtatá magát, Efrasziab, Dsemsid, Kejkhoszrev s az ókor más egyéb hirneves hőse valamennyi mind atyjafia volt, s midőn belőlem a csodálat és bámulás felkiáltását csalta volna ki, minden dicsekvése daczára, egypár pipa dohányt és egypár darab fehér czukrot kunyorált el tőlem. Adtam neki mindakettőből; de csakhamar megjelent neje is, 3–4 fiatal herczeggel, kiknek mindnyájuknak fehér czukor kellett, mert azt mondák, hogy e vidéken nincs a szemfájás ellen jobb szer ennél. Estebédünknél sem hagyott békét a magas arisztokrata, s addig bámult bele tálunkba, mig végre is meghivtuk magunkhoz, s midőn egypár masallaht mondanék neki jó étvágya fölött, mosolyogva jegyzé meg, hogy egész családja hasonló tulajdonoknak örvendezik, a mit én teljes valósággal el is hittem, mert ha ősei annyit nem esznek vala, talán ő sem jutott volna ilyen nagyon szegény állapotra. Igazán feltünő, hogy ez az aristokratikus magafitogtatás, mely Európában, hála a szellemi előhaladásnak és társadalmi viszonyainknak, ma már jóformán nevetségesnek tartatik, mily nagy virágzásban áll még Ázsiában, a mi annyival is inkább csodálatra méltó, minthogy a családnevek és örökös czimek teljesen hiányozván, az ember ilyesmire még csak nem is gondolna.
Minthogy a következő állomásra a Dagar-hegyen kell vala átkelnünk, mely ép oly hires útjának rosz voltáról, mint veszedelmességéről: korán kellett felkelnünk. Azt hittem, hogy a magas arisztokrata nemes csemetéi még álomba lesznek merülve távozásunk alkalmával, s igy legalább megszabadulunk a kiállhatatlan koldulástól, azonban csalatkozám. Bár nem is hajnallott még, s házi gazdánk neje, ki az orrfüggőket még éjszakára sem tette le, – az egész csapattal együtt megjelent. Egy kis bakhsist mindegyiknek kellett adnunk, s midőn az ajándékok értékét összeszámítottuk aztán, úgy találtuk, hogy a kenyér és tej, itt a kurd hegyek között talán még drágább, mint magában a franczia fővárosban. (Junius 1.) Borongós, komor reggel volt, a távoli hegyek ormait köd boritá, s tavaszi ruházatom nagyon is érezhetővé tette a hideg nedvességet. Ilyenkor a gyors lovaglás segít az emberen legjobban, s a nyomorult párának, melyen ültem, habár az épenséggel sem volt alkalmas valami gymnastikus gyakorlatra, a sarkantyú és ostor nógatására futnia kellett a mint csak tudott. A faluból két kisérőt vittünk magunkkal. Az utonállók és más egyéb kalandorok jobbára e vidékről valók, gondolánk magunkban, s a málhákkal és utikészletekkel megrakott állatokat előre küldvén, mi magunk a hegy aljában theafőzéshez fogtunk. A hideg, nedves reggeli órákban ezen ital különösen üditőleg hat az emberre, s minekutána egypár csészére valót megittunk volna, egészen megfrisülve ültünk lóra, hogy az előre küldötteket elérjük. Valami félóráig ügettünk, midőn a hegyháton csendesen odább vonuló teherhordóinkat megpillantottuk. A nap sugarai szétszakaszták a ködfátyolt, s midőn szemeimet épen az előttem vonuló hegyvidéken legeltetném, észrevettem, hogy kurd kisérőink egyike, oda pillantván a málhavivőkre, villogó szemekkel szólitá meg társát s igen különös nyugtalanságot tanúsított. „Mi az, mi az?“ – kérdém, de ő felelet helyett azon irányba mutatott, hol örmény utitársaim szolgái egypár öszvér-hajcsárral együtt tovavonultak. Oda tekintettünk, s a hegyháton jobbról és balról előtörő fegyveres kurdokat pillantánk meg, kik részint lóháton, részint gyalogszerrel nagy mohón rohantak az értékes holmikkal megrakott barmok felé. „Rablók, rablók!“ – kiálták az örmények. Karabegoff revolverét ragadá kezébe s előre rohant, utána barátja, én pedig, bármennyire nógatám is hegynek fel paripámat, csak harmadikul jelenhettem meg a helyszinén. A mint már elmondám, ez időben fezt viseltem fejemen, érczlappal, efendi méltóságom ismertető jeléül. A kurdok alig pillanták meg ezt távolról, midőn a megrémült csoporttól néhány lépésnyire azonnal megállottak. „Mit akartok itt?“ – dörgém füleikbe. Egy félszemű aggastyán, ki paizst, dárdát, puskát és kardot viselt, az lépett elő most és felelt: „Bey efendi, tegnap ökreink eltévedtek, s már az egész éjszaka keressük őket. Nem láttad az úton valahol?“ – „Ökröket keressz? – felelém – csak nem vagy olyan szürke szamár, hogy ökröket ily erősen felfegyverkezett állapotban keress. Szégyeld magad! Azért lett ily fehérré szakállad, hogy rablás és lopás szennyével mocskold be? Ha nem nézném esztendeid számát, mindjárt magammal vinnélek a bajazidi kajmakamhoz, szemtelen utonálló!“
Szavaim, úgy szinte kurd kisérőink felvilágositásai eléggé megértették a nyolcz tagból álló haramiacsoporttal, kikkel van dolguk. Az örményeket és perzsákat, kik a hatóságok előtt hiában perlekednek, nem igen szokták félni, de valamely efendit, a szultán tisztjét, nem látják bátorságosnak megtámadni, s így lőn, hogy a kalandorok csakhamar szerteszétoszoltak, miután fenebbi szavaimat még egypár fenyegetéssel tetéztem volna. Mi is odább vonultunk aztán, s az örmények nem győztek elég köszönetet mondani; ha én velük nem vagyok – mondák – úgy a Londonból hozott drágaságok, bizonyára ezen kurdok ragadmányává váltak volna. Az egész jelenet alatt, különösen egypár persa kereskedő volt halálsápadt, kik a mult napon csatlakoztak hozzánk, s mikor aztán pihenést tartottunk, holmi édességeket hoztak ajándékul. Be kellett látnom, hogy efendi méltóságomnak van valami értéke a kurdok szemében, de kénytelen vagyok megvallani, hogy ezen első összeütközés mindazon érzelmen átvitt engem is, a miket a katona érezhet, midőn először viszik tűzbe. A veszedelem megpillantásánál remegni kezdettem, utóbb ez felhevüléssé változott s mikor már ott álltam szemtől szemben az ellenséggel, oly erősnek érzém magamat, annyira határozottnak mindenre, hogy képes lettem volna talán a legvakmerőbb lépésre is. Tovább utazásom alkalmával többször fordultak elő hasonló esetek, de lélekéberségemet nem igen vesztettem el. Gyakorlat és kényszerűség mindenre alkalmassá teszik az embert s a legelvonultabb otthonülő maga is csodálkoznék fölötte, látván mi lett belőle, ha egypár hétig lóháton utazik az ázsiai országokban.
Mikor este, Mollah Szuleiman faluba megérkeztünk, melyet csupa örmények laknak, mihelyt házigazdánk kurd kiséretünket megpillantotta, halkan suttogva mondá: „Szerencsésnek mondhatod magad, efendi, hogy semmi rosz sem történt veled. Kisérőid a leghirhedtebb rablók, s valakit eddigelé ők kisértek át a Dagar-hegyen, azt még mindig baj érte.“ Az egész kaland még csak most lett világossá előttem. A tegnap esti kurd aristokrata, valamint a mi két emberünk, kiket mellénk adott, egyetértettek a tervezett támadásban, s ha barátom revolvere és az én efendi süvegem és beszédem hatást nem tesznek, ezt a napot megkeserültük volna. Ez egyébiránt épenséggel nem ujság ezen a vidéken. Mind a hivatalnokok, mind a nép elegendő tudomással birnak ugyan a rablásokról, de ha valaki a maga ügye mellett nem ember a gáton, az ajánló iratoknak itt ugyan hasznát nem veszi.
Örmény házi gazdánk, ki mind hite sorsosait mind engemet kitünő előzékenységgel fogadott, pompás vacsorát készítetett számunkra, a lelkész és a biró is eljöttek tisztelegni, s nem volt vége hossza a kurdokról szóló rablókalandoknak. A mult őszszel 40 málhahordó állatból, s 15 emberből álló karavant, – közöttük egy angol is volt – támadott meg egy hirhedt rablófőnök tizenketted magával. Mihelyt a kurdok szokott Lululú kiáltásukkal rájuk rohantak, a persak és törökök azonnal hátrálni kezdének s a fosztogatókat szabadon hagyták duskálni a málhatömlőkben. Egypár állatot el is hajtottak már, midőn az angol, stoikus nyugalommal nézvén mindezt, észrevétlenül czélba veszi revolverével a főnököt, s szerencsés lövéssel földreteriti. Ez páni rémülést okozott a kurdok között, s valamennyi az angolnak rohant, ő azonban lélekjelenlétét el nem vesztvén, lelőtte a másodikat és harmadikat is, odakiáltva reájuk: „Ide ne jőjetek, mert mind halálfiai vagytok!“ ezen kiáltásával a határozott britt valamennyi fennhéjázó kurdot futásnak iramtatott. S utóbb még a megölt főnök családja tett panaszt az angol ellen, és vérdíjat követelt, azt állítván, hogy a főnök nem rabolni, hanem csak vadászni ment. S ez igen figyelemreméltó, de még meglepőbb, hogy a törökök egészen komolyan vették e pert s ha az angol konszolosz (konzul) nem tesz nekik élénk szemrehányásokat, ki tudja, mi történik még a bátor európai utazóval.
(Junius 2.) Daczára a szakadó zápornak, másnap reggel tovább kellett utaznunk. Reggeliző állomási helyül Toprakkalehoz akartunk jutni, hogy alkalmilag bemutathassuk magunkat az itt székelő kurd főnöknek Mehemed beynek. Mehemed bey, mint az egész környék heidaranlu – kurdjainak főnöke nagyobb tiszteletben áll itt, mint maga a szultán. Gazdagságáról és hősiességéről csodákat beszélnek, mindenki vakon engedelmeskedik neki, s bárha becsületességre nézve, ő csak egy hajszálnyira sem jobb akármely más kurdnál, a magas porta mégis befolyásánál fogva tiszteletbeli Kajmakam czimével ruházta fel őt, havonkénti ötezer piaszter fizetéssel.
Egyébiránt ezen hűbéri szerződés egészen új, mert a legutóbbi orosz háború alkalmával Mehemed Bey több mint 10,000 kurddal orosz részen küzdött, a mi különben nem ritkaság ezen a vidéken, mert itt az az ur, a ki fizet, mig a vallási vagy nemzetiségi kötelékek csak harmad vagy negyed rangú érdekeket képeznek. Minthogy mostani minőségében jó fogadtatást vártam részéről, valósággal égtem a vágytól, minél előbb megláthatnom Toprakkaleban. Szerencsétlenségemre azonban csak fia, a 12 éves ifjú Abdullah bey, ki már két éve nős, volt odahaza. Nagy ünnepélyességgel fogadott bennünket, s arczának igazi keleti kifejezése, hinnahval nagyon veresre festett haja, feketére kent szemöldjei különösen meglepőleg hatottak rám. A mint már emlitve volt, az igazi typus Kurdisztanban kezdődik s Abdullah Bey valóban szép példánya a kurd nemességnek.
Tejből, tejfölből, méz, – gyümölcs és húsfélékből álló gazdag reggeli után elbocsáttattunk. Az ifju Bey igy szólt hozzám: „Efendi, a mig e környéknek atyám a Kaimakamja, addig nyugodtan utazhatol, minden veszedelem nélkül!“ Elbeszéltem neki tegnapi esetünket; „Meghiszem, – viszonzá ő – de Dagar nem tartozik a mi kerületünkhez. Egyébiránt az a félszemű fehér szakál nem a maga kezére dolgozik!“ A mig beszélt, diszes kurd lovagokból álló környezete néma tisztelettel hajtá le fejét. Ezen emberek arczán valami leirhatlan komolyság és fennségül s igen érthető előttem, hogy a keleti typus, külsőségeinél fogva, olyannyira elragadja az európai utazókat. Engem ezen csalképek igen kevéssé tudtak gyönyörködtetni, s mint rendesen, most is szivem mélyéből örvendeztem, midőn hátat fordítottam a kurd főnöknek és kurd vendégszeretetnek, s ujra lóháton valék Diadin felé, – azon Diadin felé, hol nagyobb karavánhoz szándékoztunk csatlakozni, a veszedelmes határon annak társaságában haladandók keresztül.
Azonban Diadin igen távol vala még s így az éjet egy tíz házból álló örmény faluban kellett töltenünk, mely nyilt fekvésénél és lakosai csekély számánál fogva, valóban sajátságos életet él. Emberek s barmok, eledel és tüzelő szer, mind egy fedél alá van halmozva s mig a lakosság fele alszik, másik fele felhuzott fegyverrel szokott őrködni a háztetőkön. Valóban nehéz élet. Kérdeztem őket, miért nem kérnek segedelmet az erzerumi kormányzótól? „A kormányzó – mondá az örmény – maga a tolvajok feje. Nekünk csak az Isten, s az ő földi helytartója az orosz czár lehet segítségünkre!“ S a szegény embernek valóban igaza volt. (Junius 3.) A szomorú hajlékot kora reggel hagytuk el szakadó zápor közben s midőn két órai haladás után az Eufrat partjaihoz jutánk, – a hideg valóságos hóviharral borított el bennünket. Soká mentünk a part hosszában, valami sekélyebb helyet keresve az átkelhetésre. A szárazföldi utazás legnehezebb feladata valamely folyót átgázolni, kivált ha ez még ragadó is. A lovagnak mindig ovakodnia kell, nehogy valamiképen a vizre tekintsen, mert a gyorsan rohanó ár azt hitetné el vele, hogy lova rosz irányban halad, s gyakran el is szédül az ember, ugy hogy a tapasztalatlanok – az első átkelésnél – hideg és sokszor veszedelmes fürdővel fizetik meg járatlanságukat. A tul parton mindenütt kavics boritá a sikságot, a mi nagyon megkönnyité utunkat, – nyargaltunk is, a mennyire csak bérlett lovaink nyargalhattak, – árkon-bokron keresztül. Csak egypár nyomorult kalyibából álló örmény falucska esett utunkba, s közel volt már az est, midőn jobb kéz felől az Ücs-Kilissze zárda maradt el mellettünk, melyben örmény barátok tartózkodnak, s mely az egész környék lakossága előtt, keresztyéneknél úgy mint mohamedánoknál nagy tiszteletben áll.
Feltünő jellemvonása a keleti népeknek, hogy a barátok, varázslók, jövendőmondók, sőt gyakran még a szentek is, minden valláskülönbség nélkül, általuk egyenlőképen tiszteltetnek. A rendkivüli, a csodaszerű alázatra gerjeszti őket, s bárha a kurdok, nagy messze vidéken vad pusztitásokat tesznek is, – ezt a magánosan álló telepet, aránylag még eléggé megkimélték. „A fekete kámzsa – mondá nekem egy kurd – az ördögnek és a szemfényvesztőnek szine, mely a sértést mindig rettenetesen megboszulja!“
Estefelé elértük Diadin határfalut. Midőn a szerteszétszórt házak között a biró háza után tudakozódnám, hogy szállást kaphassak, ime egy csűr szögletében egy amerikai lelkészt látok ülni nejével, testvérével és gyermekeivel, kik Urumiaban (Persiában) tartózkodván több esztendeig, Filadelfiába szándékoztak visszatérni. Urumia és Filadelfia, mily roppant távolság által elszakasztott két állomás! Egyik az ó-, másik az uj-világban – de a hitterjesztő társaság tagjai távolságot nem ismernek. A nyugati arany és a nyugati hatalom apostoli működésüket sokkal könnyebbé teszi, mint a keresztyénség kezdetén. De azért a mostani eredmény még sem oly nagy már, mint az akkori volt. Anglia és Amerika milliókat és milliókat áldoznak a biblia és keresztyénség terjesztésére, – s a mohamedán csodálkozik és bámul, – de azért csak mohamedán marad.
Végre ráakadtam a kurd kizil (igy hivják itt a falu biráját) házára, de még el sem mondtam előtte szándékomat, s már is azzal fogadott: „Légy üdvöz, efendi! De számodra szállást nem adhatok, ha csak egy katona-pasával nem akarod megosztani az éjjelre házamnak egyetlen üres osztályát.“ „Katona-pasa vagy akárki a világon – válaszolám – csak a helyet mutasd meg! Tiz órai lovaglás magát az ördögöt is megszelidítené, s azt hiszem, jól megférünk egymással!“
A kurd előre ment, kamraszerű setét helyiségbe vezetett, melyet az itt szokásos vékony olajmécs világított be, s midőn az egyik szögletben gubbasztó pasának tisztelegni kivánván, előre lépnék, ki irja le bámulatomat, midőn benne Kolmann tábornokot, más néven Fejzi pasát, hazámfiát s még hozzá legbensőbb barátomat ismertem fel. „Ezt azután csodálatos találkozásnak nevezem – mondá a pasa, midőn ölelkezésünk után a tűz mellett egymással szemben helyet foglaltunk. Kolmann tábornok a magyar emigratio egyik leggenialisabb s legderekabb tagja, mióta csak Törökországban voltam, mindig a legmelegebb pártfogásban részesített. Tudta utazási tervemet s kimondhatlanúl örült, hogy itt, Törökország határán, hol ő a kormány megbizásából, épen végőrházak épitésével foglalkozott, még egy barátságos Istenhozzádat mondhat. Késő éjelig csevegve töltők az időt, s s én kimondhatlanul elkomorodtam, midőn másnap reggel, mind hazámfiától, mind azon országtól egyszerre válnom kellett, melyhez most én magam is tartozom.
(Junius 4.) Az út innen a Kazli-Göl szorosan vezet át Kizil Dize falun és veszteghelyen Ovadzsikba, mely utóbbi hely már Persiában van, s minthogy a most emlitett térség jobbára egészen lakatlan s csak is egypár kurd és török törzsnek szolgál vándorhelyül, a biztonság is sokkal inkább van veszélyeztetve, mint bárhol más egyebütt. A keletiek, mint minden túlzás barátai, ezen a téren csak erősen felfegyverzetten, vagy tekintélyes fedezet kiséretében mernek áthaladni, a mely félelmet aztán holmi kalandorok jól ki is zsákmányolnak. Ezek ugyanis jobbára kész csavargók, minden karavánhoz csatlakoznak már két óra járásnyira a határtól, a legborzasztóbb rablásokat és gyilkosságokat beszélik el, melyek állitólag épen csak a minap történtek, s igy annyira megfélemlitik az utazókat, hogy ezek mindenek előtt hozzájuk, mint idevalókhoz folyamodnak segedelemért. S még csak most kezdődik a tulajdonképi alku, s fejenkint 50, sőt 100 piasztert is kérnek s a kisérők száma vagy az ő rábeszélő tehetségüktől, vagy az utazók csüggetegségétől függ.
A mi karavánunk is hatot vitt magával ezen egyéniségekből fedezet gyanánt. Felesleges is mondani talán, hogy épen ők maguk e környék fő rablói. A török, persa és orosz hatóságok mindnyáját igen jól ismerik, csakhogy ha török területen rabolnak, vagy persa, vagy orosz térségre szöknek át, s minthogy az illető államok között a kiszolgáltatási törvény igen szabályozatlan, a keleti hatóságok pedig azonkivül is igen hanyagok, rendesen a rablóké az előny, mit a három ország határainak összeszögellése nyujt.
Alig tudtam magamat a nevetéstől megtartóztatni, midőn a mi ugynevezett fedezetünk, gondos őrszemekkel körültekintve, felvont fegyverekkel, pisztolyokkal mindig a karaván előtt haladott nehány lépésnyi távolságban. A kanyargó út minden hajlatánál őrszemek küldettek előre. Erőnek erejével el akarák hitetni velünk, hogy főben járó veszedelem fenyeget bennünket, egy szóval az ép oly vakmerő, mint furfangos rablók igen jól játszszák szerepüket, de hiszen régóta is játszszák már. Az utazók egy része is jól ismeri ármányosságukat s az ember még sem igen meri védelmüket visszautasitani, mert attól lehet tartani, hogy akkor ők maguk törnének a karavánra és megrabolnák.
Egyébiránt a zordon út is igen sokat tesz arra nézve, hogy az egész táj oly nagyon barátságtalannak lássék. Az út mély, kiszáradt folyó medreken, úttalan, kavicsos síkságokon vezetett át, s csak akkor lőn járhatóbbá, mikor az Ararat aljához érkezénk. Az Ararat hegye, melynek csúcsranyuló ormát még nyaranta is hó lepi, még most is, felénél mélyebben téli mezét viselé. Mind az örmények, mind általában a környéknek egész lakossága azt állitja, hogy csúcsán még most láthatók Noé bárkájának maradványai, és sok kegyes Vartabet (pap) dicsekszik vele, hogy a szent hajó drága ereklyéit látta a hegyormon létező kristálytiszta tó vizében. Mások még tovább mennek, s a vallásos világ tisztelete számára forgácsokat hoznak elő, sőt ezeket gyomorfájás, szembajok és más egyéb betegségek ellen alkalmazzák is, s jaj annak, a ki kétségbe vonná, hogy az Araraton maig is megvan Noe bárkájának legalább is két gerendája s egypár árbocza. Csodálatra méltó képzelődés! Ázsiai további utazásomban legalább is három-négy olyan hegyet láttam, a melyről a monda azt állitja, hogy Noé bárkája ott akadt fenn, három-négy olyan pontot, hol az emberek a hajdankori paradicsom nyomait fedezék fel, s mi több, még az ujabbkori szentek sirjait is több helyeken mutogatják. De lehet-e csodálkozni e fölött? Nyugaton is vannak városok, melyek azzal dicsekszenek, hogy e vagy ama nagy ember vagy jeles müvész ott született, – keleten csak a szentségben van a nagyság, s így ez a hiúság még megbocsátható.
Balra hagyván el magunk mellett a vesztegzárnak juhakolhoz hasonló épületét, az út mindig hegynek fel emelkedék, meglehetős magasságig, honnan a szem előtt eléggé tág kilátás nyilt. „Itt végződik Törökország – mondák kisérőim – s az első lépés, melyet lovaink lefelé tesznek, már persa földet érint“, – s valóban úgy is van. Ezen két legnagyobb keleti mohamedan birodalom határait, mind e mai napiglan nem jelzi sem határvonal, sem semmiféle határkő. Egyébiránt igazuk van, ha minden ilyest teljesen feleslegesnek tartanak, minthogy e rideg, barátságtalan vidéken, senkinek sem jut eszébe, egypár hold főlddel többet elfoglalni. A körülbelül négy mérföldnyi térséget gazdátlannak lehet mondani s az illető országok tulajdonképen ott kezdődnek, hol a határfalvak munkálható földe kezdetét veszi. De bármily határozatlan legyen is a két ország közti határvonal, mégis, midőn persa földre léptem, nem fojthatám el magamban a fájdalomnak egy bizonyos fokát, mit Törökországtól való megválás fölött éreztem. Törökország immár négy év óta tartózkodási helyem, nyelvének, szokásainak és erkölcseinek elsajátítása által mintegy második hazámmá vált, s a mily nehéz volt Törökországba mentemkor az európai élettől megválnom, ép oly nehezemre esett most, a még távolabbi keleti tartományba lépvén, szülőföldem szomszédos országának végbucsút mondanom.