V.
Trapezunttól egész Tebrizig állomásról állomásra pontosan feljegyzett tudósitásokkal untattam az olvasót, s csak azért, hogy azon munkák egy példányát mutassam be én is, minőkben számos utazó, naplójának száraz tartalma szerint közleményt nyujt a meg tett utakról. De igen jól tudom, hogy az ilyen eljárás, még abban az esetben is, ha valakinek a legavatottabb toll áll rendelkezésére, s bármi egyéb az olvasóra nézve, csupán csak nem kellemes. Aprólékos élemények tetszhetnek ugyan a tourista felhevült kedélyének, de az olvasó többre becsüli a megrövidített és összevont előadást, minek folytán egész Teheranig mi is csak a legnevezetesebb helyeket s a legjelentékenyebb kalandokat akarjuk ide iktatni.
Bárha indulásunkkor csupán az egy csarvadar volt is is mellettem, hála az utak elevenségének, ritkán voltam mégis egy vagy több kisérő nélkül. Majd nehány órányira csatlakoztam valami csoporthoz, majd több napok tartamára egy-egy utitársasághoz, egyszer-másszor aggodalmassá tett ugyan némely utazónak zordon, vad tekintete, azonban szegénységem biztos fedezetűl szolgált, s a biztonsághoz tartozó legszükségesebb czikkek, vagyis a mint tebrizi barátaim mondák, a tekintélyesség emelésére magammal hozott pisztolyok és puska mindig elegendő bátoritékul szolgáltak. Persák, törökök, arabok, vagy bármely vallás avagy nemzet tagjai, szinte rövid idő alatt bizalmasakká váltak irántam. Az állomásokon mindig a legszerényebb éji szállást kerestem fel, s egypár napi gyakorlat után annyira beletaláltam magamat az egyedül utazó szerepébe, hogy az annakelőtte nélkülözhetlennek vélt társaság hiányát épenséggel nem éreztem.
Két nappal Tebrizből való távozásom után Turkmancsaj faluban töltém az éjt. E hely azon békekötésről nevezetes, mely az 1826–1828-ki persa-orosz háborúnak véget vetett, melyben Paskievicz orosz tábornok a tehetséges Abbasz Mirza herczeget és trónörököst több izben, döntőleg megverte, s Irantól ennek éjszaki két tartományát Nakhcsevant és Erivant elszakasztá, melyek mai napság, mint az orosz hatalom előőrsei India felé, a kaukazuson-tuli kerületbe kebelezvék. Megmutatták azt a házat, s még a szobát is, hol e nevezetes szerződés aláiratott, melynek leglényegesebb pontjai e következők: a) Persia átengedi Oroszországnak Erivan és Nakhcsevan khanságokat, s azonfelül fizet Oroszországnak 20 millio rubelt hadi költség fejében; b) A kaspi tengeren, melyet eddig a persák eddigelé sajátjokul tekintének, csak orosz hajók járhatnak ezután s azon a persa lobogó sehol meg nem jelenhet; c) A persah-sah, mindazok számára (s pedig ezek nem voltak kevesen) általános amnesztiát hirdet, kik e lefolyt háborúban Oroszország részén állottak, s egy év tartamára kivándorlási szabadalmat enged nekik; d) Az orosz alattvalók szerezhetnek maguknak Persiában fekvő birtokot, a nélkül, hogy az ottani helyhatóságnak alávetve lennének. (Ezt még eddigelé semmi más Mahomedan ország sem engedé meg, s Törökországban a mi követségeink, nyugat minden tulnyomó hatalma daczára nem valának képesek kivinni); e) Az orosz követeknek ezentúl saját országuk szokása szerint, szabad a persa udvarnál csizmában, sarkantyúsan megjelenniök, s nem kell czipőiket levetniök, mint a hogy a persa illemszabály annakelőtte megkivánta; f) A gulistani békekötés alkalmával Oroszországnak átengedett, de ettől utóbb ismét visszavett földrészek, a Persák által Oroszországnak ismét visszaadassanak.
Megszégyenitő s megalázó béke volt ez Persiára, s a sz.-pétervári udvar elég hatalmas boszút állt mindazon erőszakoskodásokért, miket ellene egykoron Nadir sah elkövetett. Egyébiránt e szerencsésen végződött hadjárat moralis győzelme, még sokkal jelentékenyebb volt annak praktikus hasznainál is. Minden paraszt, ki azon időben is élt már, mihelyt erről a háborúról van szó, azonnal a legnagyobb tisztelettel és magasztalással fogja emlegetni az orosz fegyelmet és igazságszeretetet, s bárha siíta ő felsége ezen szeretett felekezet védura akarna is lenni minden áron, ha már egyéni boldogságról van szó, itt mindenki irigyelni fogja azon persák sorsát, kit ez idő szerint az orosz hatalmasság alatt állanak. Turkmancsajtól egész Mianeig semmi nevezetes nem történt velem, egy kis tréfa kivételével, mely a déli pihenés alkalmával egy magánosan álló karavanszerajban esett rajtam. Elmondtam már, hogy a siíták, valahányszor szunnita gyanánt léptem fel közöttük, tőlem mindig Nuszkha-kat (talizmanokat) követeltek. A többi között itt is egy siíta szeid mutatta be magát, ki is – miután számára egypár mondatot irtam volna fel a koránból egy darab papirosra, még egy pipa dohányt is kért tőlem azon erős fajtából, melylyel tebrizi barátaim láttak el engemet. „Szeid – mondám neki – te a gyenge kurdisztanihoz vagy szokva, az én dohányom nem fog jót tenni neked!“ De a zöldfejű zelota nem hagyott alább kérelmeivel, s végre beteljesitém kivánságát. Azonban alig tölté meg rövid pipáját, s more patrio alig nyelt el egypár szippantást, már is hatalmas kábulás fogta el. Halálsápadttá lőn, hányni kezdett s ki az udvarra rohanva, kiáltozá: „A szunni, a szunni megmérgezett, segítség, siíták!“ Utána futottam. Már akkor ott feküdt a földön, néhány persától környezetten, s igazán szerencsésnek mondhatom magamat, hogy mentegetődzéseim ékesszólása minden veszedelemtől megszabadított.
Magában Mianeban, mely még a 10-dik században jelentékeny város vala, ma pedig nyomorult falucska, nem igen kellemes éjet töltöttem. A mint hallám, ezen hely a hazája azon mérges poloskáknak, melyeket Melehnek neveznek, s melyek az idegeneket nem egyszer halálos sebekkel marják meg. Rendesen régi, omlatag épületekben találhatók, s a kit megcsiptek, csak azáltal szabadulhat meg a sulyos veszedelemtől, ha három egész hónapig, minden hús- és sósételt mellőzve, csupáncsak édességekkel él. Utóbb megtudtam ugyan, hogy az egész hazug mese-beszéd, s hiszem is hogy az, de akkor a Melehektől való félelem az egész éjszakán át gyötrött, ugy hogy szememet sem tudtam bezárni. E rovarokon kivül Miane még nagyszámu kéjhölgyeiről is hires, kik ide az ország minden részéről egybesereglenek s az átvonuló utazóknak felajánlják bájaikat. Utitársaim ketteje, kik velem együtt szálltak meg, nem tudtak ellenállni a csábitásnak, s engem kimondhatlanul meglepett, midőn este, két harpiaszerű alak jelen meg, a leggroteszkebben kifestve, utánok pedig egy pap jön, ki a Sziga-t (ideiglenes házassági szerződést) olvassa fel, mert – elég csodálatos ugyan – hogy e gyalázatos üzletet itt egészen törvényesnek tartják. Papok és hetairák osztoznak a nyereményen. Dorbézolók és zenészek társaságában, közel hozzám a legundokabb orgia tartaték, s hogy ezen éj hogyan eshetett nekem, kit a Meleh-k és a tobzódók zaja egyaránt gyötörtek, ezt mindenki könnyen elképzelheti.
Alig várhatván be a következő hajnal hasadtát, másnap reggel minden kiséret nélkül keltem át a Kaflankuh hegységen. Az út meglehetős meredek és nehéz volt, ép úgy a túloldali alászállás is, melynek aljánál a szép Kizil uzun folyó hömpölyög, s a mely fölött igen jó kőhid vezet. A táj, változatossága s kivált pedig a Persiában oly igen nélkülözött folyó megpillantása igen kellemesen hatott rám, elannyira, hogy meg nem állhatám egy közeli romnak, Kale-i Duchter (szüz vár)-nak árnyában ledőlni s szerény reggelimet, jó ital folyóvizzel elkölteni. Midőn így, egészen magánosan fekve, elmaradt csarvadarom elérkeztét várnám, rögtön előtünt matrona lepett meg, ki nyájasan közelíte felém, s utam czélja s állapotom felől oly bizalmasan kérdezősködék, mintha erre, évek sora óta tartó ismeretség jogosította volna fel. Minekutána pedig észrevette volna, hogy én irásban és a koránban jártas egyéniség volnék, félrevonta redős arczáról a vászonfátyolt s különös egy történetet beszélt valami csodálatos cziczuskáról, ki ezen várat épitette, szerelmi viszonyáról és tragikus végéről, s az európai regényiró, meglehet, igen alkalmas tárgyat talált volna előadásában, de engem további utamon annyi ilyes történettel tartottak, s azok mindannyian oly hasonlók egymáshoz, hogy az én lelkemben bizony egy sem nyomódott be mélyen közűlök.
Nemsokára kisérőm is megjelent, s arról értesitett, hogy immár túl vagyunk Azerbajdzsan határán, s Khamszeba léptünk, Irannak azon kerületébe, mely Pentapolis arab nevét, öt egymáshoz közel fekvő városától vette. Khamsze volna leghiresebb Azerbajdzsan után termékenységére nézve, de én ezt a jeles tulajdonságot, legalább utazásom két első napján, nem fedeztem fel benne, mert mind Zendsan állomás, mind az utána következő Nikbeh, nem egyebek nyomorúságos falvaknál, melyek egyes egyedül a karavanokból élnek, de földmüvelésnek viruló kertészetnek, legalább az út közelében, sehol semmi nyoma. Nikbehben volt először alkalmam, egy Tazien vagy Sebihen jelen lehetni, azaz olyan szini előadáson, melyek a siítákat szunnita atyafiaik nagy boszuságára oly igen mulattatják. Sok ilyen müvész-társaság van. A nagyobbak és ügyesebbek a városokban szoktak fellépni, a kevésbé hiresek falukon, s igy ez is, melyet ma láttam, ez utóbbiak közé tartozott. Egy nikbehi gazdag lakostól 25 darab aranyat kaptak, ki hitsorsosainak lelki épülésére áldozá fel ezen összeget. Huszein kedvelt tragoediáját adták elő, de minthogy nem sokára úgyis kimeritőleg fogunk a Taziekről szólani, legyen elég itt csak annyit mondani, hogy e mély bánatos hangon elénekelt szép dalok első benyomása, a tragikusok nem egészen megvetendő müvészete, az egész közönség meghatottsága, a nők zokogása, sőt még a gyermekeknek is sirása, majdnem engem magamat is könyekre indítottak.
Minthogy ezen helytől Zendsanig, e most emlitett kerület fővárosáig már csak hat órai utat kelle tennem, még nap kelte előtt indultam, hogy a várost hüvös reggeli időben érhessem. A midőn csendesen lovagolnék, nemsokára egy persa csatlakozék hozzám, a ki külsejéről itélve, a tanultak osztályához tartozott. Nagyon meglepett, midőn a nélkül, hogy azelőtt ismert volna, egyszerre efendinek szólitott. Beszédes lévén, mint a persák általában, félórai társalgásunk alatt, igen sok tárgyat megérintett; elmondá hogy ő orvos, s így tehát nem Mollah, s épen most tér vissza a környéken levő nehány betegének látogatásából. Nemsokára utána jött szolgája is, gazdagon megrakott öszvérrel, mely aszalt gyümölcsöt, gabonát s más egyéb természeti tárgyakat hordott, mindmegannyi honorariumát az orvosi tudománynak. A beszédes Aeskulap egész uton mást sem emlegetett, mint az ő csoda-gyógyitásait, s nem egyszer csodálatát fejezé ki a fölött, hogy mernek itt Persiában még a frengik is fellépni orvosi tudományukkal, itt Ali Ben Szina (Aricenna) hazájában, hol a nagy Bokrat-nak (Hippokrates) mai napiglan oly sok jeles tanítványa van. Egészen naivul megjegyzé, hogy amuletjai és talizmanjai által mily csodaműtéteket vitt véghez, s ha, a különben olvasott és értelmes ember elkezdte mondani hegyiről tövire, hogyan űzött ördögöket, meddő asszonyokat hogyan tett termékenyekké, némáknak, vakoknak, siketeknek hogyan adta vissza szavát, látását, hallását: s mindezt semmi egyébbel, csupán kabbalisztikus szavaival: valóban alig tudtam hova lenni bámulatomban, s bizonyossá lettem a felől, hogy ez maga is meg van győződve mindarról, a miket most elbeszélt.
Az orvosi tudományról Zendsan városának leirására tért át, s előadta annak nevezetességeit, s legutóbbi eseményeit, melyek közül az köté le figyelmemet leginkább, a mit ő mint szemtanú, a fanatikus Babi-felekezet lázadásáról és utczai harczáról beszélt, mely felekezet itt oly nagy szerepet játszott, s a melyről mazendrani utunkban bővebben meg akarunk emlékezni. Mikor a városnak romokban oly gazdag külsejéből a belvárosba nyomulnánk, majdnem minden pontot olyanul mutatott be előttem, mint ama vadúl lelkesültek hősiségének szinhelyét. Itt, egy közülök 40 ellen küzdött, amott egy földöntúli lény mutatta meg csodás alakját, s általában igen sok rendkivüli dolgot beszélt a babikról, de annyi csakugyan igaznak látszék előttem, hogy a harcznak keménynek kellett lennie, mert bárha borzalmai óta évek már Zendsan még most is nyomait viseli ama küzdelmeknek.
A karavanszerajhoz vezető utamon semmisem tünt fel annyira, mint a városban sok helyütt látható magas póznákra kitűzött fekete lobogók. A Moharrem hónap 10 első napja volt, melyek alatt az egész Iszlam-világ mindenféle ünnepélytől megtartóztatja magát, de itt a siíta világban, itt már egy hónappal előbb gyászba öltözik mindenki, bőjtől, elegia-elmondással és Tazie látogatással foglalkozik. Ama lobogós póznák azon helyeket jelzék, hol e most említett előadások tartatnak, s melyeket még a délutáni órákban is nagy tömeg szokott körülvenni. Minden ajk egy hires énekesről beszélt, ki Ali Ekber szerepében tűnik ki, s ki ma a kormányzó Taziejénél fog fellépni, minek folytán talán mondanom sem kell, hogy alig érkeztem meg a karavanszerajban, nem volt forróbb óhajtásom, mint a most emlitett előadáson jelenlenni, minthogy már a nikbehi e fajta kis ünnepély kiváncsiságomat a legnagyobb mértékben felgerjesztette.
A tömeghez csatlakozva, nem sokára a kormányzó udvarába jutottam, melynek közepén valami 6 lábnyi magas, négyszögletes emelvény állt, – itt szaku-nak nevezve, a mely körül magas rudakon tigris- és párduczbőrök, aczél és bőrpaizsok, fekete lobogók és meztelen kardok függenek s még imitt-amott néhány lámpa is, az esti előadás megvilágitására. Ez a tulajdonképeni szinpad. S míg a tágas udvar balfelén a hölgy világ foglalt helyet, a másik részén a férfiak gyülekeztek egybe. Maga a Tazie-adó pedig, tudniillik a kormányzó, egész családostúl s a város legelőkelőbbjeitől környezetten, az első emeletről nézte a szindarabot. Minden mély gyászba borult, mindenki arcza leirhatatlanul komor és szomorú volt.
Tazie.
Mielőtt a tulajdonképi előadás kezdetét vette volna, egy, hihetőleg az opium tulságos élvezetétől zilált külsejű Dervis lépett az emelvényre, ezen kiáltással: Ja Mu menin! (Oh ti igazhivők!) – s abban a pillanatban néma csend lőn.
Azután hosszú imádságba kezdett, melyben előbb a siíta nagyok erényeit és hős tetteit emelé ki, azután pedig épen oly túlzott kifejezésekben a szunnita világ büneit és gonoszságait ecsetelé. S midőn e most emlitett felekezet legkiválóbb férfiaihoz érkeznék, igy kiálta fel: „Testvéreim, ezeket vajon nem kell-e elátkoznunk, nem kell-e kárhozatot kiáltanunk reájuk? Én azt mondom, átok legyen a három kutyára, a három bitorlóra Abu Bekr, Omar és Oszmanra!“ Ekkor megállapodék, s az egész közönség egyhangulag bisbad, bisbad (még több legyen, még több legyen) kiáltásokkal tetézte s helyeselte átkait és kárhoztatásait. Tovább ment, megátkozta Ajesát, a próféta hitvesét, megátkozta Moaviet, utódait Jezidet és Samr-t, s a siísmus minden hirhedt ellenét. Minden egyes névnél megállapodott, s a tömeg minden egyes névnél hatalmas bisbad-ot dörgött visszhang gyanánt. Dagályos dicsbeszédet tartott aztán a Sah fölött, Persia mostani ulemai, – s a kormányzó fölött, s midőn mindezt bevégezné, nagy izgatottságnak közepette leszállt az emelvényről s a közönség közé sietett, hogy tanúsitott buzgalmának jutalmát elnyerhesse. Ez volt a Prolog. Nemsokára ezután egypár kendőkbe burkolt alak jelenék meg a szinpadon, kik részint karban, részint egyenkint elegiákat éneklének, hogy a közönséget ellágyítsák és a fényes játékra előkészitsék. Ez Imam Huszein felléptével kezdődék, ki nejeitől s gyermekeitől környezetten, azon jelenetet ábrázolá, midőn Kufa felé tett utjában, hova őt hiveinek kis csoportja hívta meg magához, Jezid csapataitól körülvétetve, a szomjuságtól gyötrötten, epedő családjának kinjait vigasztaló szavakkal enyhítgeti. Ezalatt a háttérben Jezid trónja emelkedik, ki egész pompával ül ott, és pánczélos környezetének a legkegyetlenebb parancsolatokat adja ki Huszein és övéi ellen. Ali Ekber, Huszein legifjabb gyermeke, szülei és testvérei kinjától meghatottan, a környező ellenség daczára a Tigrisz partjára akar menni vizmeríteni. Szülék és barátok a leggyengédebb kifejezésekben s a legmelegebb szeretetet nyilvánitó szavakkal akarják őt visszatartóztatni. A kiáltó anyának kérelme, s az atyának esdeklése valóban nagyon meghatók, s el lehet képzelni, hogy a szerencsétlen kis csapat zokogására hogyan válaszol a néző közönség. Kiváltképen az asszonyok oly keservesen sírtak és jajgatának, hogy az igazán szép párbeszédnek nem egy szavát sem hallhatám. Ali Ekber azonban nem tágít, anyja elájul, de csakhamar megerősiti lelkét, fiát hős gyanánt akarja látni s imádkozik üdveért. Az atya maga övedzi fia derekára kardját, ez lóra pattan, de alig nyargalta körül egypárszor az emelvényt Jezid csoportjának egyik hatalmas lovagja is nyomba kél s a legkeserűbb kifakadások között üldözi. A küzdelem hevessé lesz, a jelenet érdekessé, a feszültség mindig nagyobbá; végre a lovag eléri a hős ifjut, csapás csapást követ, – s végre Ali Ekber vére (külön e czélra magánál tartott piros festék) minden oldalról ömölni kezd testéből, mire rémitő jajveszéklés támad a küzdelem kimenetét megtörötten váró család közepéből. Ali Ekber összerogy, félholtan emelik le lováról s hozzák a szinpadra, s midőn atyja, anyja és testvérek zokogva borulnak tátongó sebeire, s azokba balsam helyett szüléi könyeket öntenek, ekkor éri el a hallgatóság jajveszéklése is tetőfokát. Az asszonyok mellüket verik, port és szecskát (hamu helyett), mint a gyász jeleit, hint fejére mindenki, s csakugyan annyira odáig van az egész jelenlevőség, a mennyire az európai müvészet legnagyobb tragikusa sem tudja soha elragadni közönségét. Haldokló fiának tekintete lángra gerjeszti Huszeint is. Ő is lóra ül, boszút veendő fia halálaért, de Samr által, a Jezid csoportja egyik lovagja által üldözőbe vétetik és levágatik. S mikor az ő holt tetemét is behozzák, a közönség jajgatása még nagyobbá lesz. Oda teszik ezt is fia mellé s leborítják fekete gyászkendővel. Akkor aztán nagy mészárlás következik, s az oly szeretett háznak elhal minden tagja. Mind ott fekszik kiterítve a szinpadon, s míg a kegyes nézők könyáztatott szemeikkel iszony és rémület miatt fel sem mernek tekinteni a szinpadra, – a szinészek távoznak – s a tragoediának vége van.
Ez volt az egyik darab. A másik, mely ezután következék, Isáknak Ábrahám általi feláldoztatását ábrázolá, s ez is meglehetős hiven adatott elő. Az öreg patriarcha, parancsot vevén Istentől, minekutána gyermekét megölelné és csókolgatná, mégis elég erős, hogy azt megkötözze s az oltárra feltegye. Kivonja kardját, élét oda helyzi amannak meztelen nyakára, s midőn már vágni akarna, angyal jelenik meg két báránynyal. A gyermek felugrik az oltárról, s helyette a két állatot ölik meg, melyekből aztán a szinészek jó vacsorát készítenek maguknak. Valamint az első darabnál, ugy ebben is az tünt fel előttem különösen, mily komolyságot s milyen ügyességet tanúsitnak itt az együtt szereplő gyermekek. Vannak közöttök olyanok is, a kik még a hatodik évet sem töltötték be s több száz versre menő szerepüket mégis tökéletesen tudják könyv nélkül. A mimika és a taglejtés is olyanok, hogy ezek ellen még nálunk Európában sem lehetne kifogás. A mi azonban a legcsodálatosabb, ez az, hogy minden előadás énekelve történik, s gyakran igen jó hangú szinészeket lehet találni, kik, kivált a mi a gyászos, mélabús hangokat illeti, bármely társaságra nagy hatást tudnának gyakorolni.
A Tazieket, melyeknek rendesen ilyes tárgyak szolgálnak alapúl, igen különféleképen szokták előadni. A különbség leginkább az episodok felfogásában s tartalmasságában, úgyszinte a külfényben szokott nyilvánulni, a szerint, a mint egyik-másik társaság jobban begyakorolta szerepét, vagy a Tazie előadatója kisebb-nagyobb fényt kölcsönözhet az előadásnak. A legszebb Taziek kétségkivül a teherani udvarnál tartattak, melyekre csakis az egy török követség – mint egyedül mohamedan – szokott meghivatni. Mint ez utóbbinak vendége, én is részesültem abban a szerencsében, hogy egy ilyenen megjelenhettem, s azt a pompát, mely itt tárult fel szemeim előtt, soha nem fogom elfeledni. A szinészek mind valamennyien a legszebb s legdrágább sawlokba voltak öltözve, fegyvereiket igazi gyémántok és egyéb ékkövek diszíték. Minden markolat tiszta aranyból és ezüstből állott, s ha még azt is hozzá teszszük, hogy az előadás itt a leghivebb13), senki sem fog csodálkozhatni, ha azt állitom, hogy a ki Teheranban az ilyen előadásoknál megjelen, az valósággal azt hiszi, hogy csakugyan ott van magánál Jezidnél, legközelebbi környezetében. Annyira csalékony az egész.
Zendsanban három napot töltöttem, s minthogy a kegyességre szentelt ezen egész idő alatt itt senki egyébbel nem foglalkozék vallásos dolgoknál, itt kelle kiállanom szunnita incognitom első tűzpróbáját, midőn egy épen vallásos szokásokról vitatkozó társasághoz csatlakozám. Egy buzgó Tazie-énekes ugyanis, nekem mint ozmanlinak szememre vetette, hogy nálunk Huszein halálát s általában az aliíták balsorsát nemcsak hogy közönyösen veszik, hanem mi Jezid, Moavie s más egyéb siíta ellenségek pártján állunk. Mentségünkül felhoztam ugyan, hogy Muharrem tizedik napját, mint a most emlitett vértanú halála napját az egész Szunnita világ gyásznap gyanánt tartja, s némi jótéteményekre utaltam, melyek e napon Konstantinápolyban s más egyebütt is szokásban vannak; de a kegyes opera-énekest nem tudtam megtériteni. Ő a legélesebb okokat hozta fel ellenem, s minthogy az izlamita történelem e kérdéses korszakában meglehetősen jártas volt, s e mellett állitásai bizonyitására egy sereg episod és adoma állt rendelkezésére, dolgot adott, hogy általa teljesen le ne verettessem. Egyébiránt meg kell jegyeznem, hogy mindjárt ezen első alkalommal meglepett a persának türelme, mit bármely vitatkozásban megbizonyít. A török, s tartozzék bár akármely országhoz vagy földövhöz, soha sem fogja megengedni, hogy az ő vallásának valamely hitczikke vita tárgyává tétessék, s a ki ezt merészelné szemben véle, könnyen roszúl járhatna. Azonban a persa egészen más ebben. Még vallása legistenítettebb egyéniségeit is meglehet támadni, szentségüket kétségbe vonni s őket gyalázni, csakhogy az ember bizonyitékokkal és okokkal támogassa állitását, mert a mit ő állit, abban mindig van valami logika és következetesség. S itt, nagy csudálkozásomra, egy siíta Mollah is nekem fogta pártomat, s ennek abban találom megfejtését, hogy a Mollahk általában igen haragusznak mindenféle Tazie-darabra, s ha ezeket látogatják is, a közvéleménynek hódolván, mindazáltal nem szünnek meg eretnek szokásokúl kárhoztatni. Félnek a világi rendhez tartozó énekesek konkurrencziájától, s minthogy az egyház a maga fillérkéjét mindenütt sértetlenül akarná élvezni, ezt a vallásos buzgólkodást bűn nevével illetik.
Ezen városból, hatórai lovaglás után, a középkorban oly nevezetes Szultanie városba érkeztem, mely a Dzsingiz-házból származott több fejedelemnek kedvencz tartózkodási helye volt, kivált pedig Khuda Bende Sah-nak, kinek a teherani út mellett álló büszke mauzoleuma, még ma is bámulatra ragadja az utazót. A fenséges kupola, a kápolna, a remek arabeszkek, s kiváltkép a páratlanul szép Szuluszirás, mely az azurkék téglákra irva, a falakat körülfutja, oly tökéletes, melyhez hasonlót sehol egész Ázsiában nem találtam, s habár további utamban Herat és Szamarkand épitészeti emlékei elragadtak is, be kell vallanom, hogy Szultanie egy a maga nemében, s szerény pompáját sohasem fogom elfelejteni. – Egyébiránt Khuda Bende neve mai napiglan él a nép ajkain. Mikor ugyanis este visszatértem volna a romok meglátogatásából, török gazdám e szavakat mondá: „Hja! Khuda Bende egészen más fejedelem volt, mint a mostani kadzsarok“; s abban a nyomban egész sereg adomát mondott el hőse igazságszeretetének bizonyitására.
Ma Szultaniet az teszi nevezetessé, hogy fennsikján, sokkal üdébb a levegő, mint bárhol máshelyütt Iranban, s ha a Sah nagyobb hadi szemléket akar tartani, rendesen ide szokott jönni. A szomszéd hegyek gazdagon ellátják vizzel a völgységet, s a lovak számára is elegendő a fű. De a mily kellemes itt a nyár, a tél ép oly veszedelmes az utazóra nézve. E fennsikon vad orkanok tombolnak, s nem egy utazó, sőt egész karavan találta már sirját a hó-zivatarban.
Másnap Churremdere (bájoló völgy)-hez jutottunk, mely nevének megfelelőleg csak annyiban bir természeti szépségekkel, a mennyiben a falu környéke más egyebeknél sokkal gazdagabb a kertek dolgában, s a házak tömkelegében átrohanó hegyi zuhatag, a szántóföldekre is áldásos hatású. Mindamellett, a most említett előnyök daczára, a fa itt mesésen drága; este ugyanis arra kértem házigazdámat, hogy, izletes vacsorát akarván élvezni, készittessen számomra valami csirkesültet; de mily nagy lőn bámulásom másnap reggel, midőn a felhasznált tüzifáért háromannyit kellett fizetnem, mint magáért a csirkéért. „Nagyon vén kappan lehetett az!“ – mondám a persának. „Igazad van, Mirza – viszonzá ez, – fájdalom, nagyon vén volt, – a fa pedig igen fiatal, tudniillik nyers, – s ebből származik az egyenetlen arány.“
Midőn e most emlitett helyről az anguri hegylánczon át Kazvinba mennénk, a völgységben egypár nomadtörzsre akadtam, a Keikuvan és Sah-Szevend török fajból kik addig legeltetik egyik-másik helyen nyájaikat, mig a mezőben tart. „A nomadok tolvajok – mondá persa kisérőm – a legkisebb tárgy is felgerjeszti birtokvágyukat, s bizonyára jobb lenne, ha valami kiséretre várakoznánk!“ Én azonban nem hallgattam óvatosságára, s nem is volt okom megbánni, mert a rettegett bántalmazás helyett, a sátrakban még tejet és sajtot is kaptunk. Ugyanaznap két persa ezreddel is találkoztunk, kik diszfedezet gyanánt küldettek az olasz követség elé. Diszfedezetet mondék, de ez elcsufitott hadcsapat tekintete annyira meglepett, mintha egypár ezer gézengúz akasztófavirágot és koldust láttam volna magam előtt, kiket csak egypár órával ezelőtt eresztettek ki a börtönből. Iran gyalogsága, a képzelhető legnyomorultabb gyalogság. A katonák kora 10–60 év között változik. Egy és ugyanazon ezredben gyakran apa, nagyapa, gyermekek és unokák együtt szolgálnak, s ha az ember ezeket a kiéhezett, piszkos embereket maga nem látja, vagy igen hosszú, vagy igen is rövid kék vászon egyenruháikban, egyiket csizmásan, másikat mezitláb, de azért valamennyit talpallóval, mely sokszor térdig ér, kopott süvegekben, régi rozsdás puskákkal, melyek közül egynek kakasa hiányzik, másiknak töltővesszeje, s mellettük apró árúkkal megrakott szamaraikkal (mert a katona egyszersmind rendesen kis-kereskedő vagy házaló is) – ha – ismételjük, – valaki mindezt saját szemeivel nem látja, aligha lesz fogalma arról, micsoda voltaképen irani ő felségének győzhetetlen serege. Mikor közöttük voltam, őszintén szólva, jobban féltem, mint a rablóknak festett nomadok között, s nem mondhatom ki, mennyire örültem, mikor őket egy hegyi hajlatnál elvesztém szemeim elől, s másnap, a sikság kezdetén fekvő Kazvinba érkezém.
Kazvin is volt már egyszer az ország fővárosa. Hires hely hajdanában, mely azonban mai nap egykori nagyságának még csak romjait sem képes felmutatni. Mikor a külvárosok jól müvelt gazdag kertjei mellett, be a városba hatolnék, s kivált mire a karavanszerajba érkeztem, már jóformán setét volt, s képzelje csodálkozásomat az olvasó, mikor a szükséges élelmi szereket bevásárlandó, jó negyed óráig lótottam-futottam mindenfelé s egyetlen boltot sem találtam nyitva. „Holnap Huszein halála napja van – hangzott felém minden oldalról – a siíták jó muzulmanok és sokkal kegyesebbek, semhogy a mai napon, melyen Huszein és a többi szentek annyit szenvedtek, még üzletüket folytatnák.“ Nemde, nyájas olvasóm, már te is belefáradtál a sok Huszein történetbe és gyászünnepbe; bizony magam is megsokaltam az egészet, s az volt a legkellemetlenebb, hogy ez este olyan fárasztó napi járat után, étlenül kellett czellámba vonulnom. Nem maradt egyéb hátra, mint kolduláshoz fogni, de a persa adománya sokkal gyérebb szokott lenni, semhogy lecsillapíthatná az utazónak óriási étvágyát, s ez esten üres gyomorral kellett lefeküdnöm. Másnap reggel mégis sikerült egy magános embertől nagy titokban kenyeret és főtt rist vennem. Sietve visszamentem a karavanszerajba, utitársamat indulásra serkentém, de a midőn a bazáron át a város kapuja felé haladnánk, szerencsétlenségünkre gyászoló és vezeklő körmenettel találkoztunk, minők e napon régi szokás szerint egész Persiában uton utfélen láthatók, hogy éktelen orditoztásukkal és barbar fanatismusokkal a világot áhitatva buzdítsák. Áhitatra, mondom, de ez csak keleten lehetséges; mert ha az ember ezen eszeveszettekhez hasonlóan ugrándozó ficzkókat látja, melyek némelyike oly erővel veri mellét, hogy vért kezd köpni, mások testüket megszabdalják, hogy a kiömlő vér által indítsák meg a tömeget, bizonyára be fogja vallani, hogy a helyesen gondolkodó embert inkább undorra, semmint vallásos ihlettségre gerjesztik. Én legalább igy érzettem, midőn a bazár egy sarkába megvonulva, magam előtt elvonulni láttam a tomboló tömeget, melynek üvöltésétől az egész környék viszhangzott. Kisérőm elmondá, hogy Kazvin, a kegyes Kazvin – a mint ő nevezé – azáltal tünik ki mindegyebek fölött, hogy itt e napon mindig meghal legalább két ember Huszein iránti szeretetből, a mit én kész is voltam elhinni, mert a mi itt Muharrem tizedik napján történik, az tökéletesen olyan, mintha az indiaiak öncsonkitásának, vagy az egyptomiak vallásos buzgalmának egy episodja volna, kik a bairam napján a mecset előtt hasra fekszenek, hogy a főpap kövér lovával ellovagoljon fölöttük.
Mikor a körmenet elhaladt mellettem, minden netaláni akadályt kikerülendő, sietve siettem a városból ki a szabadba. De alig mehettem egy órahosszat s a velőkig ható forró nap, egy falucskába kényszerített betérni, melyben az egész napot töltöttem. Az elmulasztott állomást tehát nap lemente után kellett elérnünk, s habár egy részről az álmatlanság kinzott is, mégis a hüvös esti ut igen nagy előny vala s elhatároztuk magunkban, hogy a még hátra levő két másik állomásra is, éjszaka fogunk átutazni. S minthogy épen teljes holdvilág volt, tervünket annál könnyebben létesíthetők, s barátságtalannak csakis a nagy éjszakai csendességet találtam, mert bárha imitt-amott akadtunk is egyes utazókra és kisebb karavanokra, melyek Teheranból jöttek, mindazáltal oda menet semmi alkalmas utitársakra nem leltünk, s igy egyedül kellett maradnunk. A mint már emlitém, igénytelen eszközeim és szegényes uti podgyászom folytán, nem volt mitől tartanom; azonban az ovatosság majdnem ösztönszerűvé lesz az emberben. A legkisebb mozgás magára vonta figyelmemet, s minthogy kisérőm majdnem hortyogva jött nyomomban, elővigyázatom nem is volt felesleges. Ennek igazságát leginkább a következő éjjel láttam be, midőn, távol még a fővárostól, – egy sík úton haladnánk. Körülbelől éjfél tájban lehetett, midőn először távoli beszéd, utóbb pedig mind jobban közelitő lódobogás üté meg füleimet. Fegyveremet a nyeregkápára fektetve, előre hajoltam, hogy annál jobban láthassak s figyelhessek. Három lovag volt az, kik fegyverüket magasan villogtatva, ránk törni készültek. Tréfa volt-e az egész vagy komoly valóság, nem tudom megmondani, de nem hagytam őket közel jönni, hanem fegyverem lövésre készen tartva, rájuk kiáltottam: „Félre az útból, vagy lelőlek benneteket!“ Az idegen dialektus hangja volt-e, volt-e a persától eltérő öltözet, mi őket megrettenté, elég az hozzá, szétoszoltak, s bárha kisérőm az egész dolgot csupán tréfának itélé, az esemény engem mégis meglehetősen nyugtalanná tett, s igen jól éreztem magamat másnap este azon tudatban, hogy Teheran immár csak egyetlen állomásnyira van tőlem.
Azon érzelem, hogy a persa fővároshoz eljutottam, s igy czélom első részét elértem, mind jobban felinditotta egész bensőmet. Mindig az aggasztott, milyen benyomást fog tenni megjelenésem a török követre, s minő fogadtatásban fogok nála részesülni. Minthogy utamat efendi minőségben kezdém meg, mondanom sem szükség, hogy itt Teheranban, a török követségnél kell vala szállást találnom. Ezen vedégszeretet illetőleg, az itteni török követ konstantinápolyi barátaitól meleg sorokban irtt ajánlólevelet szereztem számomra, s minthogy Haider efendit (igy hivták) általában mindenki emberszerető, egyenes és jóakaratú egyénnek ismerte, eleitől fogva a lehető legjobbat várhattam volna. Még e fölött a konstantinápolyi efendik és pasák engem mint valami kuriozumot, valami különczöt, ugy ajánlottak neki, mint a ki belefáradván a paradicsomszerű Konstantinápoly nyugalmas életébe, Persia sivatagjain keres felüdülést. A levélben kiváló sulyt fektettek arra is, hogy engem a keleti török nyelv tanulmányozásának bizar eszméje vezet keletre, egy szóval megtettek mindent, hogy Haider efendi előtt bebizonyítsák, miszerint én, minden politikai fontosság nélkül való egyéniség vagyok, s mint ártatlan fantaszta, – méltó az ő pártfogására. S igy, ezeket előre bocsátva, bizton számolhaték a jó fogadtatásra, de mégis utitervem sükere egyes egyedül a szultán helytartójának egyéniségétől függvén, mind e mai napig megbocsátható az az aggodalom, melylyel a fővárosban töltendő legelső órákat vártam.
Másrészről az a gondolat is nagy és hatalmas befolyást gyakorolt rám, hogy Trapezunttól Teheranig két egész hónapon keresztül, a hosszadalmas karavan utazásnak minden elgondolható fáradalmait kiállván, immár egypár hónapi pihenésben fogok részesülni. Utazás mesterségem tanulói korszaka csakugyan két hónapig tartott, s bárha megsoványodtam is, arczom megbarnult s megszeplősödött is, a nélkül hogy az önbálványozás bünébe essem, nem csodálkozhatám felette eléggé, hogy azelőtti nyugalmas életmódom daczára most oly soká utazhattam nyeregben, oly rosz gebéken, – a nélkül, hogy egészségemnek ártottam volna. S valóban, ez a gondolat igen megörvendeztetett.
Ez biztositani látszék további tervem kivihetősége felől, s mondhatom mindazoknak, kik Közép-Ázsián át tett utazásom felett csodálkoznak, hogy dervis-szerepem sükerülését, csakis a szegény utazó fáradalmai s küzdelmeiben való fokonkénti résztvevésnek, s a keleti élet, nyelv és szokások fokonkénti elsajátításának köszönhetem.
Ily gondolatokba mélyedve, érkezénk a kis Kerecs patak partjaira. Már egy egész csoport utazót találtam itt, kik még részint aludtak, részint mosdáshoz készültek, részint a part mentén imádkoztak. Igen hüvös nyári reggel volt, a mi annál nagyobb nappali forróságot jelentett.
A főváros láthatásának kiváncsisága engem nem hagyott nyugodni. Megmosdottam csakhamar a patak tiszta vizében, lóra ültem aztán tüstént s kisérőm nem csekély boszúságára, ki itt legalább is félóráig szeretett volna pihenni, a fővárosnak vezető uton indultam. Háromszor is kérdeztem: „Hol van Teheran?“ mert semmi nyomát sem láttam. Mindig csak azt nyertem feleletül: „Ott!“ S bármily soká függesztém is szemeimet a megmutatott pontra, a hegyoldalában elterülő várost csak akkor ismertem föl, a fölötte lebegő szürkés ködfelhőről, midőn legfölebb már csak félórányi távolságban állott előttem. A nap keltével szétszakadt e fátyol, zöld-mázos cserepekkel fedett, majd megaranyozott kupolák mutatkozának, s ime a királyok királyának residencziája – mint a hogy a Sah magát nevezni szokta – ott feküdt szemeim előtt a maga teljes szegénységében.