Vándorlásaim és élményeim Persiában

IV.

A kegyes kötelességeknek eleget tévén, neki indultam a városnak, nevezetességeit megszemlélendő. S mint rendesen, itt is a bazáron kezdém, mely épen most a gyümölcsérés ideje alkalmával, telve volt az egész Persiában oly hires görög-dinnyével. Ezen gyümölcs jóformán egész Persiában otthonos, s az őszi hónapokban a népség nagy részének kizárólagos eledele, nedvét pedig (Abi Hinduvana) – a mi elég különös – számos betegségnél orvosság gyanánt szokás használni. S mi több, még héját is felhasználják. Előbb megszáritják, aztán megfőzik s ha már most ennek forró levébe valami vászondarabot áztatnak, ezt a növény phosphortartalma használható taplóvá változtatja. A dinnyén kivül itt igen jó őszi baraczk és gránátalma is található. Leghiresebbek azonban az itteni cserép-neműek, kivált egy bizonyos fajta hosszú nyakú korsók, miket a szent város földéből gyártanak. Mikor igy a bazárban andalognék, a többi között egy karton-festő egyszerű bódéja tünt fel előttem kiváltképen. Az iparos persa hatalmasan nyomkodá kék festékbe mártogatott nyomómintáival az előtte fekvő durva vászondarabot, s mikor hosszasan nézném munkáját, felkaczagott s engem frenginek tartván, odakiálta hozzám nyeggetve: „Megszabadulunk nem sokára a ti drága és furfangos kartonszöveteitektől, eltanulunk tőletek nem sokára mindent, s ha a persáknak nem lesz már szükségük frengisztan mesterségére, bizonyosan tudom, idejöttök koldulni valamennyien.

Épületek dolgában Kum, bárha már az ős hajdankorban is hires város, ma igen szegény. Környékét páratlan zöld virányúnak szokás emlegetni, a mi természetesen csakis a sivár Persiára nézve állhat, s mi egyedül azon gazdag vízvezetéknek köszönhető, mely e becses nedvességet a szomszéd hegyekről idehozza. Mindamellett a szabadon merített víz némileg sós izű, de a mi a kutakból jön, az ment ettől, okát kérdezvén, azt nyertem egy persától válaszul, hogy a szent Fatime kiséretében egy arab jött ide hajdan, ki a várost bizonyos agyagvegyülék készitésére tanitá meg, melylyel ha a kutakat és vízmedenczéket kisározzák, a víz lassankint minden sós izétől megszabadul. S bárha itt ezen hatást tisztán természetfeletti erőknek tulajdonítják is, meg nem állhatom, hogy a netalán itt megforduló európai szakértőnek a most említett agyag vegybontását ne ajánljam.

Jó darabig időzvén a városban és környékén, visszatértem a karavanszeraiba s itt egy sarokban szegényesen öltözött, félénk tekintetű persákat láttam gubbasztani. Feléjük mentem, s épen meg akarom őket szólítani, midőn egyik utitársam odakiált: „Efendi, mit cselekszel? Csak imént jártál bucsút s már is be akarod szennyezni magadat ezekkel a tisztátalan zsidókkal?“ Zsidók, gondolám magamban, akkor ugyan kiáltozhatsz, persa barátom! S midőn Izrael e szegény fiai észrevették nyájasságomat, kijöttek többen czelláikból, a szó szoros értelmében körben fogtak, s mindig félénken körültekintgetve, elmondák, hogy ma (pénteken) készítik el a holnapi szombatra való eledelüket, minthogy akkor semmi olyassal sem szabad foglalkozniok, a mi netalán a dolog szinét viselné magán. Az idősbek egyike meg nem állhatá, hogy könyezve ne szóljon azon sanyargattatásokról, miket az ő hitsorsosai itt szenvednek, s mily öröm ragyogott szemében, midőn előttem, a vélt ozmanli előtt a szultán szelid kormányát magasztalá. A szultánt nem tudta eléggé áldani; de az Izraelitának sejtelme sem volt arról, hogy az ottani nemes cselekedetek rugója egyedül a mi felvilágosodott nyugotunkban keresendő.

Kumot harmadnap mulva hagytuk el, s a mintegy négy óra hosszat tartó kietlen, sivár út után Lenkiran faluba érkezénk. A karavan benn a faluban települt le, de én kellemesebbnek tartám a napot egy közeli kertben tölteni, melynek közepén egy Imamzade (Imam utód) kápolnácskája áll. Ezen Imamzadek sirjai nagy számmal vannak Persiában, s bizonyára nem élt hajdan egy tizedrésze sem e szenteknek, kiket mai napság tisztelnek. Nem csoda; minden falu, legyen az bármily kicsiny, külön szentet akar birni. Kapják magukat, hevenyésznek egyet, kigondolnak róla valami mesét, a költött hős csontjai fölé kápolnát emelnek, melyet nyomban zöld cserép alá fognak. Zöld vala azon szín, melyet a szent sarjadék élete folytán fején hordott, zöldnek kell lenni sirjuk fedelének is. A mint a fák árnyékában ott pihennék nyugalmasan, oda settenkedett nem sokára a sirnak őre is. Csodadolgokat beszélt az üdvözült szentnek hatalmáról, s csak épen tegnap történt, mondá, hogy egy persa khan, ki ugyanazon helyen pihent, melyen most én ülök, midőn utóbb ittas állapotban akarna a kápolna belsejébe menni, a guta abban a nyomban megütötte. „Igen, efendi – mondá – a szentekkel nem lehet tréfálni.“ Arcza a beszéd folyama alatt a lehető legkomolyabb vala, de csakhamar úgy sejtém, hogy egypár fillér volt tulajdonképen szive igaz ohajtása, s mikor ezt átadtam neki, el is tisztult onnan azonnal.

A magánosság sokszor igen jól esik az embernek, a különben mindig pezsgő karavan-életnek közepette, kiváltképen állt ez az eset rám nézve, kinek a fanatikus siíták társaságában örökké csak a legfurcsább felekezeti vallásos kérdésekre kellett felelgetnem. Magányomban képzeletem a legcsodálatosabb képeket festette oda maga elé. Gondolataim Persiából el a messze nyugatra repültek, s visszagondoltam mindazon alakokra, melyekben a keletet, kivált pedig a régi persiát, egykor képzelém. Igaz, sok másként állt azokban, sokkal költőiebben, mint a mit a valóság nyujtott, s még sem fojthatám el magamban a mély meghatottságot, midőn tekintetem egyik-másik falusi lakosra esett, kiben a med typusz itt különösen észrevehető. Arczélük körvonalai azon illustratiókat juttaták eszembe, melyeket syr és méd dombormüvek nyomán Layard, Rawlinson s más utazók müveiben láttam, s hogyan dobogott szivem, midőn az előbbi másolatok helyett, most maguk az eredetiek állottak előttem.

A nap rég leáldozott már, midőn Szengszeng, úgymint a legközelebbi állomás felé utra keltünk. Rendesen Surab és Paszingan felé szokás járni, de a jelen esetben a táj egészen viztelen levén, ezt az irányt mellőztük. Az út a legborzasztóbb sivatagok egyike. Az egész környéken nincs egyetlen egy vízcsepp, nincs a földmivelésnek semmi nyoma sem, s pedig e hely Persia szivében fekszik. Miután elfeledtem vizzel ellátnom magamat, sokat kelle a szomjuságtól szenvednem, s Szeng-szengbe érvén, a csatorna kellemetlen szagú vize nem sok enyhülést adott, miért is nagyon örültem, mikor a jövő éjjel utunknak a pusztán átvezető legutolsó darabját is megtettük, s szemeink előtt Kasannak, Persia másodrangú városának kupjai tüntek fel a távolban. A persák társaságában utazó európait mindig a kiváncsiság egy bizonyos foka tölti el, valahányszor egy-egy városhoz közelít, mert utitársai igen sokat beszélnek annak fényéről, pompájáról s ritka érdekességéről. Kasan szépségeit három órával a kapun való bementünk előtt, már a legdagályosabb kifejezésekben hallám magasztaltatni. De ezek puszta szavak jobbára, melyek egyébiránt egy keleti tudós földirati munkájában is találhatók, ki Kasant kertjeire, szántóföldjei- és vizére nézve páratlannak mondja az egész világban. De mind e magasztalt tárgyak közül, engem csak egy lepett meg igazán, s ez a rézművesek bazárja, kik a hires kasani üstöket készitik. A Miskaran bazarban valami 180 műhely áll egymás tőszomszédságában, melyekben izmos kezek kolompolnak egész napon át, s s holott a zaj már jó messziről is hallható, el lehet képzelni, hogy veszi ki magát ez a pokoli lárma, a bazárnak kellő közepén.

Feltünő volt előttem, hogy e pokoli zajban hogyan értik meg egymást ezen emberek; azonban nem hangjai a szájnak, hanem csupán mozgása közli a gondolatokat, s az idegen csak úgy vehet ki valamit, ha fülét egész közel tartja oda a kiáltóhoz. Bárha a nyers érczet a távoli Oroszországból hozzák is ide, a gyártás mégis a kasaniaké kizárólagosan, kiknek müvei szilárdságra és csinra nézve páratlanoknak tartatnak. Mondják, hogy a hires fényezett téglákat, melyek világos szineik tündöklő fényét évszázadokon keresztül megtartják, – ezen városban találták volna fel. Hajdan kasani-nak neveztettek, ma azonban csab kasi-nak hivják s egész Közép-Ázsia épitészeti emlékeinél, fődiszítmény gyanánt találhatók. Gyakran egész homlokzatok, kivált portalék, a legszebb arabeszk-alakban ilyen fényezett téglákkal rakvák ki, másutt ismét, mint például Szamarkandban és Heratban ilyes téglamozaikból a legszebb virágok láthatók. Minden egyes levélke más és más földdarab, mely ugy van mesterségesen egymásba illesztve, zománcza oly erős és tartós, hogy a tégla maga hamarább eltörik, semmint boritékja megsérülne.

Ezen müvészet állitólag Timur korában volt Kasanban a legvirágzóbb állapotban, űzetik ugyan még ma is, de az elsőség hajdani dicsőségét, ma már egyéb városok is kétségessé teszik.

Kasan ezen kivül nem csak selyem- és bársonygyártmányairól hanem skorpióiról is hires, melyek a bennszülöttek állitása szerint az idegen utazót csupa vendégszeretetből nem bántják. Azonban ez is ép oly költöttnek látszik előttem, mint a mianei poloskákról szóló ellenkező tudósitás, s bizonyára mind e rovaroknál sokkal gyötrelmesebb az a tömérdek Luti (csavargó komediások), kik Kasanban minden idegent megrohannak, s nem mennek addig nyakáról, mig nyugodalmát valami adománynyal meg nem vásárolja. Mikor a karavanszeraiban megérkeztem, már valami tíz darab várakozott reám, kik síppal, dobbal, trombitával éktelen lármát ütöttek, s míg az egyik medvét tánczoltatott, egy másik szemközt állt velem s magasztaló költeményeket szavalt, melyekbe nagy csodálkozásomra az én nevemet is beleszőtte, melyet előlegesen, természetesen az utitársaságtól tudakolt ki. Valami félóráig eléggé nyugtalan hallgatója voltam e fülsértő zajnak, mit a persák mulatságnak neveznek, s mihelyt visszavonultam, azonnal megjelent a banda feje, ki minden tiltakozásom daczára, melylyel bizonyítani ügyekvém, hogy én magam is koldus volnék, s hogy egészen közönyösen hallgattam előadásukat, nem tágított mindaddig, mig valamit nem fizettem neki.

Kasanból az út jobbra egy falu romjai mellett visz el, melyet Gebrabadnak (Tüzimádók helyének) neveznek, s átvezet a hegyen, melytől a sík és pusztaság balkéz felé maradnak el. Ha a holdvilágos éj a Desti-Kuvir már elhagyott részeit is regényes szinbe öltözteté, még inkább cselekvé ezt most, mikor a keskeny hegyi uton haladánk, óriási sziklaszirtek s a legbizarrabb alakú hegyek között. Minden tíz lépésnyire mássá lett a táj, többé-kevésbbé regényes, a szépség főfokát azonban akkor érte el, midőn azon nagy Bend vagyis vízmedencze alá érkezénk, melyet Sah Abbasz a sziklákba vágatott, hogy a hegyi hólevet, a nem messze fekvő kopár sikságra vezesse. Bár az idő késő őszre járt, a hosszú, tojásdad medencze, melyet az elzárt völgy képez, szinig telve volt vizzel s az ötven láb magas sziklafalról alá ömlő vizzuhatag a holdvilágitott éjjelen – mint a persák mondák – gyémánt vagy drágakő folyóhoz hasonlított, s bizonyára nem hiányzott szépsége. A zuhatag tompa moraja messze elhangzik a néma éjszakában a hegyek között, s a ki ide a sivatag puszta felől érkezik s szomját egy enyhitő itallal csillapíthatja, ezt a vizet nem adná a legfelségesebb tokajiért.

Nekem igen tetszett a vidék, s midőn utitársaim csodálkozásomat hallanák, azt mondák: „Ez még mind semmi Kuhrudhoz, jövő reggeli állomásunkhoz képest; az valóságos paradicsom. Olyan tágas kerteket, oly gazdag gyümölcs-áldást, s olyan jó levegőt, bizonyára sehol a világon nem találsz.“ S ahoz képest, a mit utam eddigelé nyujtott, Kuhrud a maga kerteinek tömegével, messzeterjedő, gondosan müvelt szántóföldeivel csakugyan igen kellemes tekintetet nyujtott, s valóban méltó Persia egyik legszebb helyének nevére. Ezen nyájas völgyben esett volna el, mondják, Darius orgyilkos kezektől, a nagy Sándorral küzdött szerencsétlen kimenetelű csata végeztével, legalább Chardin s utána más európai utazók ezt állitják.

A mintegy 300 házból álló Kuhrud falucskában igen vidáman töltők a pihenés idejét. A karavan a Csaparkhane-val (postaház) szemközt települt le, mely itt is, mint Persiában mindenütt, emeletes épületből állott, melynek emelete azonban (Balakhane)15) csak egy szobát foglalt magában előkelő utasok számára. Miután derült utitársaimmal együtt theámat elköltöttem volna, körülnéztem kissé a faluban, s végül a most emlitett póstaházat is meglátogattam, melynek fenső vendégszobájában egy csomó, európai nyelven s irónnal irt karczolás vonta magára figyelmemet. Az egyik sarokban kettős franczia pársor áll. Gallia valami heves vérű fia, ki a fárasztó lovaglás után itt nehány pillanatig enyhet akart találni, az első két sorban epedő szavakban fejezi ki honvágyát, mely a „belle France“ után sovárog, a másik kettőben pedig keserű evődését azon csalódás felett, mit az oly költőileg rajzolt Persia költe benne. Közel ehez, hegyes hosszúlábú betűket fedeztem fel a falon, mikkel itt egy derék Teuton akarta nevét megörökíteni. S mit hisz a nyájas olvasó, mit irt ez a falra? Kritikát a francziának négy sora fölött, kritikát, mondom, s még pedig ugyancsak éleset. Szegény, becsületes német! A persa póstalovak, ezek a valóságos gebék összetörték minden csontját! Ki akarja magát pihenni, de azért van mégis annyi ideje, hogy a távol Iránban nyomát hagyja nemzete hires alapos tudásvágyának. A fal egyéb részén hieroglyphszerű vonásokban különböző neveket láttam felirva, közel az ajtóhoz pedig angol nyelven e következő különös felirást: „Sokkal fáradtabb vagyok, semhogy valamit irhatnék, tehát nem is irok semmit. J. L.“ Egyébiránt e kezdőbetűk viselőjét személyesen is ismerem s emléke kivált egy felelete folytán nyomódott lelkembe. Egyszer ugyanis azt a kérdést intézém hozzá, miért alszik ő tíz óra folyásáig, holott más ember hattal vagy héttel is megelégszik, britt stoicismussal azt felelé: „Igen uram, ön és a többi szárazföldiek heves vérüek és gyorsan alusznak; de én lassan alszom át álmomat.“

Majd el is feledém felhozni azon kölcsönös szerződést, melyet itt a karavan nehány tagjával kötöttem. A mint tudva levő dolog, Teherantól egész idáig sokat kelle kiállanom siíta utitársaimtól pseudoszunnita voltomért; mert minden kinálkozó alkalmat megragadtak, hogy az oly kedvelt, előttem azonban annyira gyűlöletes diskussiókba bocsátkozzanak, s ha visszavonultam, a legkeserűebb sarkasmusok nyilzápora kisért mindenüvé. Egyik Omert kezdé szidni, másik Oszman és Abu-Bekr khalifák ellen fakadt ki, a harmadik, a legilletlenebb kifejezésekben nyilatkozott Ajesa, a próféta neje, mint a sziíták legfőbb ellensége ellen, s bárha ezen urak és urhölgyek gyalázása, in petto nem okozott is nekem valami nagy keserűséget, nem volt szabad hivatalos haragomat valami mormogással ki nem fejeznem, vagy, a mi természetesen még veszedelmesebb volt, egyik vagy másik megjegyzést nem tennem. Minthogy ezen szóvita nem egyszer igen szenvedélyessé fajult, s száműzött minden nyájasabb társalgást, Kuhrudban azt határoztuk és állapítottuk meg, hogy ezután a siítismusról és szunnitismusról naponkint csak egyszer fogunk beszélni, s ekkor is a reggeli imádság után. A ki ezen tárgyat a nap egyéb részén szőnyegre hozza, egy görög-dinnyét fizet büntetésül. Mind beleegyeztek, csupán egy agg Sirazi, ki a bitorló Omar elleni gyülöletből ennek nevét saru-talpa bensejére irá, hogy egész napon azon tapodjon, csak ennek volt kifogása ellene s azt mondá: „Ha 100 hold dinnyét kell is fizetnem, még sem szünöm meg Omart, azt a rühes kutyát szidalmazni!“

Kuhrudtól az út még egy darabig hegynek fel vezet, s azután meglehetős meredeken hajlik alá a tuloldali sikságra, melyen Szof falu, következő állomásunk fekvék. Minthogy utunk legnagyobb része hegyes vidékeken vezetett át, a kora reggel nem csak hüvös, hanem meglehetősen dermesztő és hideg volt. Az utazók imitt-amott leszállottak s egy köteg Bute-t szedtek, egy fajta mézgás cserjét, mely nyers korán is ég, száraz állapotban azonban hangos ropogással lángol. Rendesen egy nagy rakást szokás meggyujtani, melyhez mindenki egy-két darabot szolgáltat, a láng vidoran lobog, s ha az ember felmelegült, tovább folytatja utját ujolag. Midőn e reggel körülbelül mintegy másodizben álltunk az ilyen tűz előtt, élénk czivódás hangzott fel mögöttünk, melybe néha-néha vad kiáltás vegyült, s mikor mind figyelni kezdénk, két lövés dördült el, szörnyű jajkiáltással nyomában, mi a karavant egészen megrémitette. Mindazon irányban szaladtunk, honnan a lövés hangzott, s egyik utitársunkat ott találtuk zúzott karral a földre terülve. Az egész esetnek ez volt az oka: Néhány lovas, kik Sirazból a kormányzó által évenkint küldetni szokott adót vitték volt Teheranba, észrevették azon zsidó-kalmárokat, kik Kuhrudban hozzánk csatlakozának, s elébb gunyolni, utóbb pedig tettleg bántalmazni is kezdék őket. Egy persa, ki a bántalmazottak iránti rokonszenvből védelmezni akará utitársait, keményen feddőzve dorgálá a hetyke siraziakat. Ez utóbbiak egyik heves ifjú tagját az még jobban felingerlé. Fenyegetőzött, s midőn a mieink nehány lépést tettek feléje, ő – mint mondá – ártatlan tréfából, golyót akart keresztül röpíteni ez egyik zsidó magas prémes süvegén. Lőtt. De Allah pártfogása alá vette Ábrahám fiait, s a golyó, a zsidónak süvege helyett, a persának karját találá. A földön, vérében fekvőnek megpillantása felbőszité egész karavanunkat, s bárha a gonosztevő megiramlott is, a mint csak lova birta, mégis utoléretett, s mindjárt abban a nyomban irtózatosan elverték, s előbb leköpdösvén és szidalmazván, megkötözték irgalmatlanul s odahozták karavanunkba. Minthogy sem a félholtra vert sirazi, sem a megsebzett iszfahani sem gyalog, sem lóháton nem mehettek, egy öszvérre tették őket kosarakba, s már fél óra mulva a legbizalmasabban beszélgettek egymással. Egymás sebeit kötözgették, vigasztalák egymást és összecsókolództak, mert keleti felfogás szerint egyik sem volt oka semminek. A sors akarta igy s ennek végzetébe bele kell nyugodnia mindenkinek.

Ott, hol a hegység végződik, a vidék egész Iszfahanig, bárha a mi fogalmaink szerint távolról sincs még jól kimüvelve, mégis sokkal nagyobb gond van a földekre fordítva, mint bárhol egyebütt. Szof felé, a szefevik egykori fővárosa előtt, utolsó állomásunk Murcsekhar nevű falu vala. Itt a falusi biró, a sirazi kormányzóhoz való ragaszkodásából meg akarta szabadítani a foglyot; de a karaván határozottan ellene szegült s másnap reggel tovább folytatta utját, hogy a gonosztevőt az iszfahani törvényszék kezébe szolgáltassa.

Midőn szeptember 13-kán reggel azon az uton voltam, mely nem sokára a nagy Abbasz hajdani fővárosába vezet vala, minden azelőtti olvasmányom daczára Iszfahan pusztulása, szegénysége és romhalmaza felől, nem fojthatám el növekvő kiváncsiságomat. Valami három órányira a régi fővárostól már észrevehetők egykori nagyságának nyomai, melyek között a Maderi Sah karavanszerai (a sah anyjának karavanszeraija) a legnevezetesebb. A maga idejében kétségtelenül ez volt a legpompásabb e fajta épület, mely oly pazar fénynyel vala épitve, mi nem egy királyi palotának méltán diszére válhatnék. Minthogy a várost a kora őszi reggelen ködszerű homály boritá, csak a jobbra s balra álló egypár minaretet vehettem ki, s azon magas, gömbölyű tornyokat, melyek galambfészkekül szolgálnak. Feltünő, hogy ezek Herat, Nisabur és egyéb városok környékén is mutatkoznak, mi arra látszik utalni, hogy egész Közép-Ázsiában szokás volt a keletiek ezen kedvencz madarainak a városokon kivül ilyen diszes galambduczokat emelni.

Végre a köd felemelkedett s szemeim előtt ott terült a valóban óriási terjedelmű Iszfahan. A persa, kiváltképen az iszfahani, mindig felszokott kiáltani, ha szülővárosáról beszél:

Hogy terjedelméről fogalmat nyujtson, azzal a kifejezéssel szokott élni: hogy a legderekabb lovasnak is két nap kellene, a míg a várost körül-lovagolja. Ez körülbelől 16–20 farsakh lenne. Azonban a város körfala, midőn Chardin látta, virágzása idejében sem tett többet hat német mértföld kerületnél, s ha a városon kivül létező, terjedelmes kertekkel környezett lakházakat hozzá veszszük is, a persák mondása mégis csak keleti, azaz túlzott marad, Iszfahan, a mint így először merül fel az utazó szemei előtt, csakugyan imposans. Kelettől nyugatig lakások és kertek végtelen lánczolata vonul a szemlélő előtt, melyek között imitt-amott egypár kupola, torony vagy egyéb magas épület emelkedik. A szem semmerre sem találhat valami véghatárt. „Iszfahan környékének szépségét és termékenységét semmi sem mulhatja felül – mondja Malcolm – s a város első megpillantása meglepő. A mit a szem lát, az mind elragadó, a ligetek, a fasorok, a terjedelmes kertek, melyek száma ki nem mondható, s melyek, az egykor oly nevezetes város romjait eltakarják. De a közelebbi megszemlélés eloszlatja a csalódást, azonban mindamellett, ha tán fénynek nem is, de gazdagságnak nem egy maradványa található még e helyeken.“

Keleten minden csak kivülről szép, minden csak a távolban csillog; s épen ez oknál fogva egy cseppet sem voltam meglepetve, midőn a városba lépvén, ugyanazon görbe utczákat, nyomorúlt viskókat, szennyet és mocskot, s az utczákon ugyanazon gödröket találtam, mint Teheranban s Persia minden eddig látott városában. Minthogy Iszfahanon szélességében kell vala áthatolnunk, majdnem egy órába telt, midőn a tágas, hosszú bazárokon, mik most jobbadán elhagyatvák, a város azon részébe jutottunk, mely a mai tulajdonképi központot képezi, s aránylag meglehetősen sok lakost számlál. A legközpontibb karavanszeraiok egyikében szerény szállást fogadtam, egy napi nyugovással kedveztem magamnak s aztán másnap reggel azonnal neki indultam a pusztulása daczára is még mindig nagyon nevezetes várost megtekinteni.