XI.
Siraz.
A nyájas olvasó talán bele is fáradt már az ó-persa czivilizatio emlékeinek tüzetes leirásába, s azért, a nélkül hogy e tárgyat merőben félbeszakasztanók, némi változatosság kedveért vessünk egy pillanatot a mai Farsz viszonyaira. A távozásom előtti estét, a legközelebbi faluban, Kenareban töltöttem. Egy paraszt embernek nyugalmas kis hajlékában vettem szállást, s minden fáradságom daczára álmatlanul töltém az éjszakát, annyira elfoglalá képzelőtehetségemet a fenséges romokra való visszaemlékezés. Éjféltájban, midőn már elszunyadtam, csakhamar lövések ébresztének fel nyugalmamból. Nagy meglepetéssel kérdezém a zajnak okát, s azt nyertem válaszul, hogy a gazdaasszony nehány óra óta vajudik már, s hogy itt ilyes esetekben szokás a szenvedőt puska és pisztoly-lövésekkel meg-megriongatni, hogy aztán lelke izgalmában annyival könnyebben szabaduljon meg drága terhétől. E különös babona hallatára a nyugágyhoz közeliték, mely a heves évszak melege folytán a szabadban volt felállitva, s még egypár asszony kézzel-lábbal foglalatoskodék a beteg körül, feje mellett a férfiak erősen megtöltött fegyvereket sütögettek el. A szegény asszony minden lövésnél fájdalmasan felrettent, szenvedései bizonyára kétszerezettek valának, de a balhit enyhülést vélt adni s a czáfolgatás nem használt legkisebbet sem.
Szerencsémre kevéssel éjfél után, egy a falu végén tanyázott karavan indult utnak, mely csupa zarándokokból állott, kik Kerbelaból tértek haza. Hozzájuk csatlakozám, s már másnap reggel tapasztalám, hogy nem volt okom megbánni lépésemet; mindnyájan Zerkum-ba valók voltak, a mi legközelebbi állomás Sirazhoz, s a végett tölték itt az éjszakát, hogy rokonaik és barátaiknak az ünnepélyes fogadáshoz alkalmat szolgáltassanak. Midőn a faluhoz közelednénk, az elébünk érkező üdvözlők csoportjának nem volt vége-hossza. Az ölelés, csókolózás, sirás, kézszoritás, mellreborulás szünni nem akartak. Minden uj kerbelait egy csomó falusi lakos vett körül, s nem csak őt magát, hanem még szamarát is diadalmenettel vitték a faluba, s midőn ennek utczáin bevonulnánk, bámultam a zarándokok türelmét, melylyel azok az itt még fokozódó tisztelgéseket fogadták. Némelyek, kivált a testesebbek, izzadtak a csupa ölelésektől, mint valami kopó, szalmavázakképen omlottak egyik karból a másikba, kimerültek teljesen, de azért hiába tiltakoztak volna ellene, mert azok, a kik a kedvencz vértanú Huszein sirját meglátogatták, a közönséges emberek sphaerajából egy lépéssel magasabbra léptek s őket megölelni, felér félzarándoklással Kerbelaba.
Ezen falu, mint Siraz utolsó állomása, nevezetessége gyanánt fel lehet hoznunk lakosainak feltünő szépségét. Továbbá azon nagyszámú zsidó gyarmatot, mely régtől fogva itt lakik és több szabadalmat élvez, mint magában Sirazban. Ez utóbbiak egyikének tudósitásai szerint, zsinagogájuk egy az ősidőkből származó Thorának volna birtokában, mely egészen másképen van irva, mint a közönséges thorák, s csak egy család tudja olvasni. Személyes tapasztalat hiányában semmi közelebbit sem tudok mondani a régi irományról, de hihetőleg csakugyan van valami a dologban, mert ugyanezen állitást, több más zsidótól is hallám utóbb bizonyitatni.
Bárha az utak itt egészen biztosok valának, s a magános lovag kényelmesen folytathatá utját, mégis czélszerűbbnek véltem, nehogy valamikép eltévedjek, egy karavanhoz csatlakozni. Első nap nem találtam ilyenre, de másnap este megrakott öszvérek hosszú sora, nehány utazó vezetése alatt, indult utnak, s ezekhez csatlakozám Sirázt, utolsó állomásomat annál biztosabban érendő. Minthogy a csarvadar (a teherhordó állatok tulajdonosa) valamint segédei is e most emlitett városból valók voltak, éji vándorlásunk a legvidámabb képet ölté. Mindmegannyian égtek a vágytól, a rég nélkülözött szülővárost viszontláthatni. Minden persa kitünik abban, hogy tulajdon szülőföldét sokkal jobban magasztalja, mint Iran bármely más egyéb helyét. Azonban azon magasztalások és exaltalt leirások, melyeket ez utamon Farsz fővárosa felől hallék, oly túlcsapongó természetűek valának, oly költőileg fellengzők, hogy a persák megszokott nyeglesége daczára, csakugyan valami rendkivülit vártam. Hafiz és hasonlónemű költészete jutottak eszembe, s kivált azon verspár, melyben „Ruknabad partjait“ és „Muszalla virághimes“ téreit emliti. Mindakettőről kérdezősködtem is azonnal, s nagy öröm volt hallanom, hogy Ruknabadot félóra mulva elérjük. Félóra mulva – gondolám magamban elragadtatással – megláthatom ama megénekelt folyó partjait! Tovább haladtunk. Egyszerre több hang kiálta fel: Ruknabad, Ruknabad! s minthogy azt hivém, miszerint bizonyára hidon kell majd áthaladnunk, leszálltam a Bileam-páráról, hogy kantáron fogva vezessem át a folyón. Valami háromarasznyi széles, egy arasznyi mély patakocskán keltünk át, melynek vize vidoran lejt le kavicsos medrében, s midőn mind kiváncsiabban s mindig feszültebben ujra Ruknabadról tudakozódnám, nagy bámulatomra azt kelle hallanom, hogy Ruknabadnak, melyet én s velem együtt Hafiz több európai olvasója is, valami büszke folyónak tartottam, ezen patakocskát nevezik. Ezt azután igazán gazdag képzelőtehetségnek lehet nevezni, ez valóban keleti phantasia. Az Istenben boldogult Hafiz, természetesen soha életében sem látott valami büszke folyót, és Siraz forró égalja alatt, ez izes vizű, alig nehány vonalnyi széles patakocska annyira el tudá ragadni, s hány ilyen kiábrándulásnak vagyunk kitéve, ha a keleti költők pusztán theoretikus szemléletéből, valósággal is oda lépünk kelet földére.
A Ruknabad-ról szóló Hafiz-féle vers keserves csalódása elszomorított. Kedvetlenül néztem szélylyel a kopár szirtes vidéken; mert Siraz legközelebbi környékén minden oldalról csak hideg, puszta kősziklák meredeztek felém, a növényélet legkisebb nyoma nélkül. Az ut egyik völgytorokból a másik felé egyhangulag vonult odább, midőn végre azon nyiláshoz érkezénk, melyet a persák: Tengi Allah Ekber-nek (Alla Ekber szorosa) neveznek. Az utazó innen vetheti az első tekintetet a tágas völgykatlanra szét, s magára az ennek közepén emelkedő Siraz városára, mely cziprusfáktól környezetten, valóban elbájolja a sivatag táj által a fáradtá untatott tekintetet. A benszülöttek azt tartják, hogy minden utazó, ki ezen helyről pillantja meg a déli fővárost, kénytelen bámulatában a szokásos Allah Ekber (Isten a legnagyobb) felkiáltásra fakadni, s innen vette a hely is nevezetét. Bárha én távolról sem valék annyira elragadtatva, mint hevesvérű persa utitársaim, mindamellett ezen első megpillantás alkalmával, Siraztól, a „bájos“ elnevezést meg nem tagadhatám. A meddig csak a szem beláthatja a völgységet, mindenütt a leggyönyörűbb setét zölddel találkozik. A várost egész czipruskertek koszorúja fonja körül, melyek között széles patak kigyózik. Mind a falukon kivül, mind belül rajtok büszke épületek emelkednek, s kiváltképen a Sah Csirag mecset kupolája az, mely távolról különösen imposant. Tul, messze a sikság szélén emelkedik a magas hegyláncz, mely Kazerunon át egész a persa öböl partjaig nyomul. Igy tehát a völgységet mind éjszakról, mind délről természetes kőfal védi, s hogy mind éghajlatára, mind gazdag termékenységére és levegője tisztaságára nézve mennyire különbözők hasonló fekvésű helyektől, azt lehetlen azonnal észre nem venni.
A meglehetősen meredek ereszkedőn alászállván, nem sokára széles fasor alatt s a félig rombadőlt kapun át a nagyhirű Siraz bensejébe jutottunk, Sirazéba, melyet a persák virágdús nyelvük minden gazdagsága daczára elég bájolónak nem képesek festeni, s mely más persa városokkal egybehasonlitva, csakugyan sok előnynyel is ékeskedik. Számot akarok adni az olvasónak szavaimról, s ezek annyival is inkább meghihetők, minthogy én, a keleti szépségeket illetőleg oly gyakran csalódott és kiábrándult, ezeket nem a hajdani theoretikus lelkesedéssel, hanem az élő tapasztalat ecsetével festem. Sirazt, először is, már emlitett fekvésénél fogva szépnek mondhatjuk. Siraznak, továbbá vizbősége folytán oly buja növényzete van, hogy ott a rózsák és egyéb virágok, hónaponkint mindig ujabban és ujabban nyilnak. A mezőséget szerte mindenfelé zöld gyep födi, s a mig a persák más tájakon évenkint csak egyszer legfölebb kétszer élvezhetik az annyira kedvelt bárányhust, ez itt egész éven át található. A mi azonban a nyugati utazót méltó bámulatra gerjesztheti, ez a legtisztább theri levegő, a legszebb kék ég, nemcsak Persiában, nemcsak Ázsiában, hanem a kerek egész világon. A láthatár e setét azur-kékje oly varázshatást gyakorol a kedélyre, hogy az ember órák hosszat bámulhatja az eget, a szemet órák hosszat legeltethetjük a mély kéken, a nélkül, hogy az belefáradna szemléletébe. E mellett a levegő, daczára a hely déli fekvésének igen enyhének mondható, s épen sem csodálkozom, ha a siraziak, elragadtatva szülőföldük szépségeitől, egészen neki adják magukat az örökös élvezeteknek, mulatságoknak, dinom-dánomnak, hogy a példabeszéd méltán elmondhatja:
De tánczost, dalnokot és ivót csak Sirazban lelhetsz.
S valóban nem is tudom Persiában Siraznak párját, melynek oly életvidor lakossága volna, mint Farsz tartomány ezen fővárosának. Századok multak el azóta, mikor Hafiz, a bor és szerelem e mesterdalnoka, ódáit itt zengedezte, de elég Sirazban egy-két napot is tölteni, s az ember kénytelen lesz bevallani, hogy az erkölcsök azóta igen kevéssé változtak, mert a bort, szerelmet és dalt itt ma is csak úgy szeretik, mint 600 évvel ezelőtt. A mohammedan törvények minden szigorúsága daczára, itt mindenki hódol Bachus atyának. A szegény napszámos, a kézmüves, a hivatalnok, sőt maga a kegyes papság is, mihelyt az est beáll, poharat ragad s tart az ivás éjfélig, s csakugyan nehéz az olyan lakomának ellenállani, mely Siraz csillagmennyezete alatt, az enyhe szabad levegőn tartatik.17)
Minthogy itt, jelen utam végczéljára értem, s hosszasabban szándékoztam időzni, tágas mecset-udvarban vettem szálást magamnak. Szamárkámat eladtam, s bárha a magammal hozott pénzmag igen kevés volt, mindazáltal az élelmi szerek nagy tömegét és a feltünő olcsóságot látva, cseppet sem aggódtam jövendőm felől. Hiven a felvett Dervis-szerephez, már az első napokon összevissza barangoltam az utczákat, szerezvén ismeretséget ismeretségre. Mint szunnita, ezen vad siíta városban aligha részesülheték vala kitünő bánásmódban, de minthogy a felekezeti dolgokban nem valék nagyon szőrszálhasogató, mindazon szitkokat, melyekkel Omer és társai, Abdulkader Gilani s más egyéb kortársak illettetének nyugton türtem. Ez igen tetszett a jó siraziaknak s a nép minden rétegében annyi barátom és ismerősöm volt nem sokára, hogy ott tartózkodásom nemcsak kényelmes, hanem valóban kellemes is volt.
Meghallván, hogy itt a többi között egy európai orvos is lakik, kalandvágyam csakhamar látogatására ösztönzött. Már Teheranban hallám, a mint homályosan emlékezém, hogy ő svéd születés volna, s hogy évek óta a kormány szolgálatában állana. Nem fog ártani, ha meglátogatom – gondolám magamban – annyival is inkább, minthogy e látogatással azt a tréfát akartam összekötni, magamat nem európai, hanem keleti jellemben mutatni be előtte. Bagdadi öltönyömben léptem házába, s midőn a szokott köszöntési formulát egy Ja hu! Ja hakk-al (Dervis-köszöntés) dörögném feléje, a jó európai azt hitte, hogy most is csak olyan dervis áll előtte, mint a minő akárhány van e vidéken, s azért egészen közönyösen nyult zsebébe, hogy valami odavetett fillérrel megszabaduljon tőlem.
„Mit, aranyat? – kiáltám – nekem bizalmadra van szükségem! Távoli vidékről jöttem, küldetve lelki főnökömtől, hogy téged azon tév vallásról, melyet követsz, az igazi hit ösvényére téritselek, a bagdadi seikh megbizásából jöttem, hogy téged muzulmánná tegyelek. Az orvos – ki előtt az ilyes téritési szándék, úgy látszik, nem volt uj, félig mosolyogva, mondá: „Igen ám, Dervisem, de az embert nem parancsszóval, hanem meggyőző beszéddel szokták felhivni valamely vallás felvételére. Mivel tudod te megbizonyitani küldetésedet és főnököd csodatevő erejét?“
– Kétkedel? Pir-em egy lehellete elegendő, hogy a világ minden tudományába, minden nyelvébe beavasson. Te frengi vagy, kisérts meg ellenem bármely nyelvet! Az orvos nagyobb szemeket meresztett, s nekem nem csekély megerőltetésembe került, komoly arczomat megtartanom s mélyen a földre szögezve szemeit, hallám hogyan szólit meg svédül, anyanyelvén.
– Svédül? – kiálték fel – ezt én jobban értem mint te magad“, s bizonyságára a kimondottaknak Tegnér „Frithiofs Saga“-jából idéztem neki nehány verset, mely, mint ifjukorom kedvencz olvasmánya, még egészen élénken élt elmémben. Az orvos bámulata a legmagasb fokra hágott. Arcza szine egyre változott, s a nélkül, hogy tovább kérdezne, németül kezdett beszélni. Nagy csodálkozására erre is megfeleltem. Épen igy járt a francziával is. S miután sok nyelven váltottam volna nehány szót vele, megint a persára tértem, egy koranverset idéztem előtte lelke üdveért, s mikor a szegény skandináv csupa bámulatában majdnem egészen magánkivül volna s vendége talányszerű jellemét találgatná, felemelkedtem ülhelyemből, ezt mondám neki: „Holnap reggel nyolcz óráig ráérsz gondolkozni, vagy muzulmanná lészsz, vagy tapasztalni fogod szellemi főnököm hatalmát.“
Szállásomra tértem. Azonban másnap reggel alig keltem fel ágyamból, s a derék svéd már ott állt előttem. Hosszadalmas volt már bevárnia látogatásomat, a kiváncsiság annyira gyötrötte. Eleinte ismétlém tegnapi szerepemet, de végre is nyájas jósága, mely arczaiból előmosolygott, annyira hatott rám, hogy a tréfát bevégeztem s rövid magyarázattal lökvén el magamtól az álarczot, a derék éjszak-szülöttnek karjaiba borultam. Öröme határtalan volt, s ujra meg ujra felkiáltott: „Sejtettem én, de persa beszédje mindig megingatott sejtelmemben.“ Kérdezősködött Teheranról, ismerőseiről, s miután egy darabig beszélgettünk volna egymással, végre is összekellett szednem holmimat, őt szállására követnem s vendégszeretetét igénybe vennem, a meddig csak tetszett. A persa világ előtt az volt a hire, hogy az orvos jelenlétemet felhasználva, az Alchymiában akar tőlem leczkéket venni, mint a mely tárgygyal ő már annakelőtte is foglalkozott, s ott tartózkodásom annál kevésbbé lehete feltünő, minthogy az európainak háztartása itt egészen persiai volt. – Zavartalanul, teljes megelégedésben, teljes hat hetet tölték barátságos hajlékában.