Báb és Bábi-k.
Sirazban 1843 táján egy fiatal mollah élt, kinek neve: Mirza Ali Mohamed, ki éles elméje, a szent könyvekben való jártassága, kellemes külsője, csengő hangja és szép szónoki tehetsége által igen korán kitünt ismerősei körében. Mindezen tulajdonokhoz még az is járult, hogy ő mint szeid, származását egyenes ágon vezeté le a próféta családjától, s azon kettős tisztelet, melyben személye és tehetségei folytán részesült, az ifjú mollahnak már természettől is felhevülésre hajlandó kedélyét, önbálványozással és magatúlbecsülésével tölté el. Nem elégedvén meg a tanulmányok szokásos folyamatával, miket a persa hittanulóknak végezniök kell, már korán Rumuzat-tal, azaz: titkos tanulmányokkal foglalkozott, sokat érintkezett Gebrekkel, hindukkal és örményekkel, s minthogy a dolgok régi állásával nem volt megelégedve, mindig ujabb és rendkivüliebb dolgok kutatásába mélyedt, s minthogy nagyságának képzeletében tehetségei valami rendkivüli terményeivel akart előlépni, a heves vérű délszülöttet az az eszme foglalkoztatá kezdettől fogva, hogy ő az Iszlam vallásos épületét halomra dönti, annak helyébe uj hitet állit, s ezen új tannak ő lesz a prófétája a világ előtt. Hogy az ilyen tervvel nem könnyűség az iszlamita keleten fellépni, azt mindenki előre is sejtheti, s ezt Szeid Ali Mohamed is igen jól tudta. Hogy bekövetkezendő hatalmát megalapíthassa, nem volt szabad kegyes és lelkes siíta hirét már előre elvesztenie. Sok ideig szigorú asceta-életet élt, Mohammedet és az Imamokat legmélyebb tisztelete tárgyaiul tartá, s hogy még inkább olyanul tündököljön, mint a kit Isten lelke különösen ihletett, még Mekkába is elzarándokolt. Onnan Bagdadba ment, hogy az ottani környéken levő, s a siíták által szenteknek tartott helyeket meglátogassa. Útközben, volt gondja rá, hogy földiei közül mindig egy-egy kiváncsi csoportot gyüjtsön maga köré. Mondják, hogy lelkes szónoklatának csodás hatása volt, s hogy sokan, a kik a végett mentek hozzá, hogy általa az Iszlamra tanittasanak, szavainak hatalma által annyira félre vezettettek, hogy lelkesedésük hevében alig vették észre miszerint a mollah, a helyett hogy vallásukban megszilárdítaná, még inkább el is téritette őket attól. Midőn a Tigris partjairól visszatért szülővárosába, utitársai, kik egyszersmind első követői is valának, nagyszámú proselytát szerzettek tanainak. Uj vallás alapitásáról még szó sem volt nyilvánosan. Még csak az járt ajakról ajakra, hogy Hadzsi Ali Mohamed igen gyönyörűséges dolgokat beszél. Házát a hallgatók szünet nélkül ostromolták, az utczákon mindig úgy jelent meg, hogy a lakosság különböző osztályainak egész tömege kisérte, mollahk, kézmüvesek, parasztok stb. s a mint Sirazban hallottam, ez időben nem is az általa alapitandó valamely uj vallás eszméje, – mint inkább találó logikája, melylyel egyéb mollahk visszaéléseit ostorozá, s a szent irás némely kétes helyeinek merész magyarázata volt az, mi az egész világot foglalkodtatá. Hogy ezen mollahk nem sokára legveszedelmesebb ellenségeivé váltak, ezt előre nagyon könnyen el lehet gondolni, általuk ámitónak neveztetett, mint eretnek megvettetett, a mi azonban őt, a maga felekezete előtt annyival is inkább tisztelet tárgyává tette, minthogy az uralkodó Mollahkat Persiában nem nagyon szeretik, s midőn több nyilvános disputatióban Sirazban, az ulema-világ legelőkelőbb tagjait páratlan ékesszólásával legyőzte, s ezen diadal neki a győzhetetlenség pálmaágának fensőbbségét megszerzé: a mi rajongónk csakhamar nyilván szint kezdett vallani igazi czélja és szándékai felől. Kimondá, hogy nemcsak a sirazi mollahk, nemcsak az iráni mollahk, hanem az Iszlam minden mollahja tévedésben él, s hogy az igaz hit gyémántja az ő birtokában lévén, ő azt nem sokára úgy fogja ragyogtatni, hogy annak tündöklése az igaz hivőket a legtávolabb országokból is hozzá vezetendi, s az ellenkezőket vaksággal fogja megverni. Sőt még annyira is ment, hogy egy alkalommal a mindenható s közte levő viszonyt vázolván, lángra gyúlt tanitványai előtt, arab nyelven felkiáltott: „Hu el ilm, ve ena babi hi!“ „Ő a tudomány és én az ő kapuja!“ azaz: ha ti ő hozzája akartok jutni, csak én általam tehetitek. S minthogy ő magát a Báb (kapu) melléknéven nevezé, ez lett nem sokára bevett nevévé mások ajkain is, s most már tanainak követői is Bábi-nak hivattak.
Valóban különös, hogy a persák, kik külsőleg oly lelkesűlt mohammedanoknak látszanak, s kik különösen a maguk felekezetéhez oly rendkivüli fanatismussal ragaszkodnak: az uj prófétának, az ő előbbi hitelveikkel oly merőben ellenkező tudományát oly vakon elsajátíthaták; s ugy hiszem, ez is megbizonyitja oly sokszor kimondott nézetemet, hogy a persák minden külső bigottságuk daczára, a kelet leggyengébb hitű mohammedanjai. Könnyen izgatható kedélyük mind abban a mi uj és rendkivüli, a legnagyobb élvet találja, s habár csak igen kevesen érték is a bábi-tudomány lényegét, s talán abba bele sem akartak mélyedni: mindamellett mégis buzgó követőivé lettek, őt földöntúli lénynek tekinték, s Hazreti Ala (Legfőbb magasság) czimmel tisztelték meg.
A sirazi hatóság, mely Báb fellépését sokáig ártatlan tréfának tekinté: csak akkor ébredt eszméletre, midőn amannak már tekintélyes hatalma volt. Mirza Huszein Khan, a kormányzó, az egyházi tekintélyekkel együtt elhatározá, hogy az ügyek állásáról jelentést teend a teherani udvarnál, hol, természetesen, a legfeketébb szinekkel rajzolák mindazon veszedelmeket, melyek az eretnek Szeid fellépése által, az igazi vallást fenyegetik. Azonban Báb, ki erről csakhamar tudósítva lőn, cseppet sem jött zavarba. Ő is írt egy levelet a királynak és minisztereinek, s keserű panaszokra fakadt az ulemák romlottsága felől, s azt mondá, hogy ő isteni küldetés által van arra felhiva, ezen a bajon segíteni. Jól tudja ő, hogy ellenei sok küzdelmet fognak támasztani ellene, de ő bízik ügye igaz voltában, melyért mind ő, mind követői, ha kell, életüket szivesen feláldozzák. Az időben a gyenge Mehemed sah uralkodott, vagyis jobban mondva minisztere Hadzsi Mirza Agaszi, kinek bizarr vallásos eszméire, a szofi-sághoz való ragaszkodása s a Gebrek iránt viseltetett barátságra az igazi müszülman világ a nélkül is ferde szemmel nézett. A mint előre látható vala, ezen miniszter a mollahk minden vádoskodása daczára a sirazi Szeidet nemcsak hogy szigorúan meg nem feddette, hanem – a mint sokan állitják – titokban még pártfogása alá is vette. A helyett, hogy eltették volna láb alól, csak házi fogsággal bünteték, a mely engedékeny bánásmód követőit a legnagyobb örömre gerjeszté, s azok száma napról napra tetemesen növekedék. Maga Báb is sokkal világosabban és nyiltabban szólt ezután missiója felől, s tanait nem csak a maga körében hirdeté, hanem szétküldött apostolai által az ország minden részében terjeszteté. Ez utóbbiak közül, kivált egy bizonyos Huszein Busrevie nevű mollah tünt ki, mint a kinek jeles képességeit, ellenségei maguk is elismerték. Sirazba Khoraszanból jött, hol ifjusága éveit vallástudománynyal és casuistikával tölté, a „legfőbb magassággal“ megismerkedett, és csakhamar legtevékenyebb és legbuzgóbb segédévé vált. Visszautaztában nyilvánosan is fellépett Iszfahanban, s mind ott, mind Kasanban, úgyszinte Teheranban is annyi lelket téritett megához, s oly annyira felgerjeszté mindenek figyelmét, hogy az utóbbi helyen maga a király is szólni kivánt vele. Mind ezt, mind pedig minisztereit hasonlókép meg akarta tériteni, főnökének vallástanát elébük terjesztvén. Gobineau gróf beszéli, hogy a többi között arra is czélzott, miszerint Iran és Európa között mindig szorosabbá és szorosabbá füződvén már az egymást összekapcsoló viszonyok, szükség van e vallásra, minthogy a nyugattól elszakasztó olyas eszmékről, minők például a frengik megvetése, mint tisztátalanoké, a soknejűség stb. illendő immár lemondani, s hogy ugyanezen gondolatok Közép-Ázsiának már három nagy uralkodóját, u. m. Sah Akhbar nagy mogult, Sah Iszmaelt és Nadir Sahot is foglalkoztaták. Báb nem akar egyebet, mint ezt a fusiot, s ha a király őt pártfogása alá veszi, önmagát halhatatlan hírrel fogja koronázni. Mehemed Sah, mint telivér keleti ember, ki előtt a „laisser aller“ elve volt a legkedvesebb, egészen más dolgokért epedt, mint a mikre őt a mollah serkentgeté. Legnagyobb gondja az volt, hogy az őt gonoszul gyötrő köszvény fájdalmaitól megszabaduljon, aztán nyugalmat élvezhessen, s igy a nélkül, hogy Báb fellépteért valami nagy haragot mutatott volna, Mollah Huszein nyugtalanító szavai elegendők valának arra nézve, hogy ennek kijelentessék, miszerint ha abban a nyomban minden követőivel együtt el nem tisztul Teheranból, bizonyára pórul jár. Távozott tehát, de a tapasztalt ellenzés csak növelte még buzgalmát, s bárhol jelent legyen meg az országban, szavainak hatalma mindig sokat hóditott meg az új tudomány számára. Báb után őt tekintették második főszemélynek, s csakugyan nem sokára a „legfőbb magasság helytartójának“ neveztették el.
Ezenkivül még más két főmunkatárs is volt. Az egyiknek neve Hadzsi Mohamed Ali Balfurusi (azaz: Mazenderanból, Balfurusból való), a másik pedig egy kazvini nő, kinek eredeti neve Zerin Tadzs, Báb által Gurretül Ain (szemkápráztató)-ra változtatott. Ez utóbbinak szépségéről és szellemi tehetségéről csodákat beszélnek. Egy mollah leánya volt, s már korán foglalkozott theologiával, ki midőn az új próféta tanait megismeré, legbuzgóbb követői egyikévé lőn. Daczára atyja, nagybátyja és férje minden esdeklésének, magát az új vallás hivének vallotta, nyilvános helyeken fátyol nélkül jelent meg mindenütt, s a merre csak járt, mindenütt azon tanokat hirdeté, melyek őt át meg át hatották. Az irani iszlam-világban ez szokatlan tünemény volt. A szép fiatal asszony, ki nemcsak müvelt, hanem valósággal tudós, ki fátyol nélkül jár szerte, de a mellett ritka erényes, tiszta jellemű: mindez oly feltünő volt, miszerint nem csoda, ha apostolkodásának rendkívüli eredménye lőn.
Ők hárman egész Iran megtéritését feloszták maguk között, s valóban bámulatraméltó, hogy a kormány mind Mehemed Sah utolsó éveiben, mind Naszr eddin trónralépte kezdetén, oly nyugodt szemmel nézte, hogyan aknázza alá Báb egész Persiát agitatorai által; hogyan veti a meghasonlás üszkét nemcsak a nép és hatóság közé, hanem egy és ugyanazon család különböző tagjai közé is, sőt hogyan készíti elő, mily kényelmesen, egész Irant egy nagyszerű forradalomra. Az első nyilvános zavargás Khoraszanban tört ki. Ott Mollah Huszein állt az áttérittettek élén, s bizonyára igen sok dolgot adott a hatóságnak, mely különben is a fellázadt Szalar leküzdésével vala elfoglalva. Mesedben és Nisaburban utczai harczra is került a dolog. A bábik, azon pillanattól kezdve, melyben az új tant felvették, annak egyszersmind legelkeseredettebb védelmezőivé is váltak; s nem egy mollah vagy kereskedő, ki eddigelé fegyvert jóformán sohasem fogott kezébe, az új vallás iránti lelkesedése folytán, egészen bátor harczossá változott. Azonban Korasszanban Mollah Huszein Busrevinek még sem lehetett nagy kilátása, valami igazán tetemes pártot szerezhetni. Mazendran hegyvidékére vonult tehát hiveivel együtt, hol törekvéseit fényes süker koronázta. Ugyanis alig töltött ott nehány hetet, s oly roppant néptömeg sereglett körébe, hogy a kormányzó Khanler Mirza, a tartomány további védelmére képtelen levén: Teheranból kényszerült segedelmet esdeni. Az új vallás követői ellen egészen rendes háború lépett folyamatba. S bárha a hadi szerencse mindig a vallásos rajongók részén volt is, mindamellett a túlhatalom visszavonulásra kényszeríté őket; de Mazendran, mint erdős, hegyes tartomány, nagy bőségében lévén a rejtekhelyeknek, az üldözöttek a Szari és Balfurus közt vezető út menti Seikh-Taberszi nevű bucsújárási helyet választák ki erősségük gyanánt. Árkokat vontak körülötte s rövid idő alatt annyi élelmi szerrel ellátták a bábik magukat, hogy a leghevesebb ostromot is jó ideig kiállhatónak itélték. Innen szakadatlanul űzték a tartományban térítéseiket. Mollah Huszein Busrevi és Mohamed Ali Balfurusi, a két fővezér, fáradhatatlan volt a maga buzgalmában, s csudákat beszélnek azon vak engedelmességről, melylyel alattvalóik minden parancsokat teljesíték. S midőn utóbb körülvétettek és a heves ostrom alatt sokat kellett szenvedniök, a határozottságnak és halálmegvetésnek oly fényes példáit mutaták közülök sokan, minőkre a keletieket csakis a lelkesültség teszi képesekké.
Emir Nizam erélye folytán, ki Naszr ed din Sah trónralépte alkalmával a nagyveziri tisztet tölté be, nagyobb számú hadsereg vonult Seikh Taberszi megvételére. – Eleinte a bábik nehány szerencsés kicsapást tettek a várból, melyek alkalmával rémitő pusztitást vittek véghez a persák között. Mazendrandban még mai napig a legrémitőbb szinekkel festik azon kegyetlenségeket, melylyel az ilyes küzdelmek alkalmával, a felek egymással bántak. Végre a félőrült Bábik száma mind jobban fogyott, maga Mollah Huszein Busrevi is elesett a csatában, a megmaradottak pedig, éhségtől gyötretve, még egy kétségbeesett csatát kisérlettek meg, igy sikerült aztán a királyi hadseregnek e fészket bevenni, mely az egész vidéknek réme volt, – de az út csak a fanatikus védelmezők holttestein keresztül vezetett az erődbe.
A mig a mazendrani küzdelem egész Irant a legnagyobb feszültségben és kiváncsiságban tartá, maga Bab sirazi házában élt, a kormány rendeletéből, elvonultan; nem társaloghatott jóformán senkivel, ha csak földöntúli szellemekkel nem, mint övéi álliták, s most már valóban ő maga is igaznak hitte missióját, mert vajon nem eléggé csodálatos-e, hogy a mig ő csendben elvonultan él, tanai az egész országban, a lakosság minden osztályánál napról napra jobban terjedeznek. Nemcsak pórok, hanem Mollahk is, kiváltképen pedig nagyszámú Szeid csatlakozott az uj tudományhoz, sőt a Persiában lakó zsidókat is nagyban érdeklé. Szerencsés fejlődésére nézve igen sokat tett, hogy mindjárt kezdetben olyan erélyes férfiak álltak az ügynek élén, mint Mollah Huszein Busrevi, ki magával a királylyal is szembe mert szállni, s a királyi csapatok gyakori megveretése, az új tannak legbeszédesebb csodatette volt.
Alig fojtatott el Mazendranban a lázadás lángja vérpatakokkal, midőn a küzdelem, még pedig nem kevesebb elkeseredéssel, az ország más helyén is megkezdetett. Ezen hely pedig Zendsán vala, a népes Khamsza kerület fővárosa, hol Mollah Mohamed Ali Zendsani a lakosságot ép oly bámulatraméltó erélylyel izgatá fel előbb az ottani kormányzó, utóbb a Teheranból jövő nagy sereg ellen, mint Mazendránban másik hitsorsosa. Még mai nap is láthatók a pusztulás nyomai, melyet ezen küzdelem Zendsanban minden irányban terjesztett.
A Bábik a most nevezett város czitadellájába vonultak, s bárha jobbára békés polgárokból lettek katonákká, hihetlen elkeseredéssel harczoltak, bátorságuk valóságos csodákat tett, mig végre a királyi sereg túlszáma által nyomottan, a kétségbeesés utolsó küzdelmeit vívták. Egy ilyennek alkalmával Mollah Mehemed Ali veszélyesen megsebesült, s midőn több napi súlyos szenvedés után végét közelíteni érzené, ügyfelei főbbjeit halálos ágya körül gyüjté még, s ágyúdörgés között adta ki nekik utolsó parancsait. „Felhivta őket – beszéli Gobineau gróf – hogy az ő veszte el ne csüggeszsze őket, mindvégig maradjanak meg híven az ügy mellett, s álljanak ellen minden támadásnak. Bebizonyitá nekik még azt is, hogy ez nem leend valami nagyon drága árú hőstett, mert ő maga negyven nap mulva ismét fel fog támadni, s a halál nekik sem lesz sokkal keserűbb. Mosolyogva inté a körülállókat, legyenek vidámak, mert – a mint mondá – ilyes ideiglenesen tartó balsorsban, semmit sem szabad olyannak tekinteni, a mi az embert valóban elszomoríthatná. Ilyen szavak között adta ki lelkét.“ Öltönyöstől, oldalára kötött karddal temettetett el. De a hadsorokon csakhamar észre lehetett venni az ő hiányzását. A királyi hadsereg mindig több és több tért nyert, s a Bábik fanatikus követői végre is fegyverletételre kényszerültek, s bárha nekik kegyelem igértetett, kegyetlenül levagdalták valamennyit.
Egyéb helyeken is voltak holmi kisebb jelentőségű kitörések, de Persia akkori erélyes főminisztere elérkezettnek látta az időt, hogy a baj gyökeresen megorvosoltassék. A sirazi prófétát saját házában elfogták, s előbb a gilani Csejrek erődbe vitték, honnan azonban két legbuzgóbb hivével együtt Tebriz várába záratott. Itt eleinte a város legelőkelőbb s legtudósabb Mollahknak gyülekezete elé idézteték, kiknek az volt feladata, hogy tanait czáfolják meg, tekintélyét ezáltal semmisitendők meg a nép előtt. Báb a lángész és lélekjelenlét fényes bizonyságát adta a heves vitatkozásban, azonban minthogy őt kiáltó tévedéséről meg kellett győzni, nem használt semmit minden ügyekezete, s mint eretneket, ámitót, s a király és vallás ellen lázitót, halálra itélték. Hogy a világ meggyőződjék a próféta halandósága felől, kivégeztetését a lehető legnyilvánosabban akarták végrehajtani. Két hű tanitványa kisérte utolsó utján. Az egyik, Aga Szeid Szerveizi a kinok gyötrelmétől kimerülten földre rogyott és keservesen sírt. Kegyelmet igértek neki, ha megtagadja hitét és Bábot gyalázó bántalommal illeti. Ő, fájdalmai által meggyőzetve, megfeledkezék magáról, s urának szemei közé köpött, – mire aztán szabadon bocsáttaték. Teheranba menekült, de utóbb megbánván ekkori gyengeségét, még sokkal dühösebb bábivá lett, s a legborzasztóbb kinhalállal kellett elvérzenie. A másik tanitvány egészen állhatatosan megmaradt mellette s ura mellé állittatott egy falhoz, hol mindakettőnek golyó által kell vala meghalniok. Mindketten kötelekkel voltak odakötözve, de ki irja mindenek bámulatát, midőn egy egész századnak, a két halálra itélt ellen irányzott tüzelésére, a füstgomolyból maga Báb, a próféta egészen sértetlenül előlépett. A golyók, majdnem hihetetlen módon mindazon köteleket szétszaggaták, melyekkel ő oda volt kötve, s még pedig olyan módon, hogy őt magát egyetlen egy sem érte, s minthogy a távolban egy őrházat látott, nagy gyorsasággal abba menekült.
Ha Bábnak ebben a pillanatban elegendő jelenléte van, s midőn az egész tömeget – melyben bizonyára követői is valának – a legnagyobb csodálkozás fogta el, ha ekkor szabadulását valamely isteni csodának tulajdonítja s a körülállókhoz beszédet intéz: semmi kétség, hogy sem a katonaság, sem a király, sőt a világ semmi hatalma sem merte volna őt ujra a halál elé állítani. Azonban az utolsó órának kinjai minden lelkiéberségétől megfoszták; elfogatott, ujra megkötözteték s bárha alig lehetett embert találni, a ki másodszor is rá lőjjön, mindazáltal a második tüzelés, mégis azonnal véget vetett életének. Összeroskadt, s hogy a nép csakugyan meggyőződjék az egyén azonossága felől, holttestét három napig hurczolták szerte a városban.
Báb meghalt ugyan, de követőinek tüze nem lohadt le az ő elestével, sőt inkább ujabb s még hevesebb lángra gerjedett, az elesett vértanú iránti szeretettől és a gyilkosok elleni boszúvágytól.
A fiatál király, Naszr ed din Sah, kit minden oldalról ösztönöztek a Bábik erélyes üldözésére, csakugyan minden kigondolható kegyetlenséget is alkalmaztatott ellenük, mi amazok boszúvágyát is még inkább felizgatá, elannyira, hogy a király alig szabadulhatott meg egy veszélyes merényletből, melyet nehány elhatározott Bábi személye ellen megkisérlett. Időről időre még most is merülnek fel hirek egyes összeesküvésekről és merényletekről, melyeket ezen rejtett felekezet tagjai intéznek, s csak a legkisebb gyanú is elegendő arra, hogy egész családok kiirtassanak. Egy bizonyos Szuleman Khan kivégeztetését még maguk a persák is hallatlan kinzatásnak nevezik. Ez, kire rábizonyodott, hogy az összeesküvésnek feje: halálra itéltetett. Jó testes ember volt, s előbb négy vágást tettek mellébe, melyekbe egy-egy égő gyertyát helyeztek, s addig vezették körül a Bazaron, mig a gyertyák viasza leégvén, azok kanóczai, a halálraitéltnek testéből szivárgó kövérséget kezdék égetni. Tüzes patkókat vertek aztán meztelen lábára s ekkor ismét vezetni kezdék; végre egyenkint kihúzkodták fogait, s félhold alakban megint beleverték koponyájába, s csak ekkor halt meg. Nemcsak férfiak és aggastyánok, hanem még nők és gyermekek is voltak, kik a bábi-tanért, rendkivüli stoicismussal szenvedték el a halált. Sokat meg akartak menteni, őket a vallott elvek megtagadására serkentvén, de csak igen ritkán, vagy épen nem sükerült egyetlen tagot is megtántorítani. A halált, mely az ő fogalmaik szerint az életnek kivánatraméltó örvendetes vége, csak egy mulékony álom, melyből nemsokára felébrednek: minden kitelhető módon keresték, s túlboldogoknak mondák azokat, „kik szellemi főnökük által oly eszközökül választattak, hogy áldozatuk által a vértanúság koronáját nyerheték.“
Miután oly sokat beszéltünk magukról a bábikról, az olvasó méltán követelheti, hogy említsünk némelyeket azon törvénykönyvről, vagyis azon tudomány szelleméről, mely oly rövid idő alatt annyi hivet számlált, s melyhez titokban – minden kiirtási kisérlet daczára – még ma is oly sokan ragaszkodnak Persiában. Ott létemkor sokat hallottam ezen új szekta kanonáról (törvénykönyvéről), melyet Báb maga szerzett, s melynek egy hiteles másolata a teherani királyi könyvtárban őriztetik. Ujabb időben – mondják – Pétervárra is vittek egy lemásolt példányt. Egyes magánosoknál nem igen lehet szó az ilyes példányok létezéséről, mert annak birása elegendő lenne, hogy az illető tulajdonos bábinak tartassék, a mi rá nézve a legnagyobb veszedelmet hozhatná, s igy nem is dicsekszik senki annak birtokával. S igy, valamint maguk a könyvek titokban tartatnak, az egész új tudomány fölött is a bizonytalan ismeret köde borong. Némelyek azt állitják, hogy Báb, kommunismust vallott, a korant tagadá és az Iszlam minden institutióját rakásra döntötte. Mások még tovább mennek s azt beszélik, hogy ő az ó persa és a keresztyén vallás közötti álláspontot foglalta volna el, előttem azonban az a versio látszik leghitelesebbnek, melyszerint Báb a Mohammed által felállított prófétai sorozatot helybenhagyván, tőle csak annyiban tért el, hogy az arab vallás-szerzőt nem tartja a legutolsó prófétának, hanem a meg-megújuló isteni küldetéseket szükségeseknek itéli, s minthogy az emberiség Mohammed óta ismét alásülyedt a bűnök nagy tengerébe: Isten szükségesnek látta épen őt bízni meg a tanitás és javitás küldetésével.
Mint próféta, az isteni személyiség tulajdonait kezdi részletezni, mely értekezése arról tesz tanuságot, hogy keresztyénekkel és Gebrekkel sokat érintkezett. Azután átmegy a mai társadalom institutióira, melyek vezetését bizonyos számú papokra kivánja bizni. Templomai nincsenek, kivéve a bábi-tanért elhalt vértanuk sirjait. Kihagyja a Kible-t is, vagyis azon pontot, melynek parancsolata szerint az imádkozónak Mekka vagy Jerusalem felé kell fordulnia. A bábiknak nem szükség a szeszes italokról vagy más az Iszlam által tiltott eledelekről lemondaniok, egyszóval menttek mindazon külsőségektől, melyeket Mohammed szigorúan megtartandó parancsokképen irt követői elé. Igen szigorú a nem-bábik ellen. Azoknak mit sem szabad birniok, s azért tőlük mindenüket el kell venni, a mi bizonyára egy legfőbb magnes volt a kincs-szomjas iraniak előtt. A zsákmányban csak a nép és a papság osztozik, a király és a hatóság igen alárendelt szerepet játszanak. Adót vagy más egyéb contributiót nem kell fizetni. Nem érdektelenek a házasságról szóló parancsolatai, melyet mindenkinek szigorú kötelességévé tesz, s habár megengedi is a férfiúnak, hogy második nőt is vehet magának, azt senkinek sem tanácsolja s a többnejűséget általában igen veszedelmesnek tartja. (Állitólag ezen törvényekben kell annak okát keresnünk, hogy oly sok nő vált követőjévé), ezeknek azt is megengedé, hogy fátyol nélkül járjanak. Szabad nekik a férfiakhoz hasonlóan bárhol is nyilvánosan megjelenniök s általában mindazon előjoggal birnak, mint amaz előbbiek.
A jónak és rosznak, a bizarrnak és bámulatraméltónak tarka keveréke tehát, mit a Bábik szent könyve magában tartalmaz. Az úgynevezett Kanont (törvénykönyvet) közelebbről nem láthatám s igy e hiányos jegyzetek, melyeket most adtunk, részint az egyes persák tudósitásaiból merítettek, részint pedig Gobineau „Les religions et les philosophie dans L’Asie centrale“ czimű könyvében is feltalálhatók, azon a helyen, a hol Bábról emlékezik. Reám legalább az egész Báb és tudománya, bármely egyéb hatást tett, csak a komoly szándékú reformatióét, csak a valóságos lelkesülés eszméjét nem. Évek során át érintkezvén a keletiekkel, úgy találtam, s ezen lapokban már többször ki is fejeztem, hogy náluk igen nagy hajlam mutatkozik egyik túlságból a másikba esni. A mig Konstantinápolyban időztem, ott is két ilyenféle próféta lépett fel. A körültekintőbb török kormány haladéktalanúl elfogatta őket s eltetette láb alól. Azon egész földrészben, mely az Iszlamhoz tartozik, időről időre lépnek fel fölhevült elmék, kiknek fellengző képzelmi tehetsége a közérdekeltséget egy ideig foglalkoztatni szokta. A fejetlenség korszakában sokkal könnyebb nekik hiveket gyüjteni, de a hol a kormányzásnak csak árnya is található, ott, mint a fennálló rend megbontóit, haladéktalanúl megsemmisítik. S minthogy az olyan szerencsés véletlenek, melyek egyik-másik próféta vagy reformátor nevének megörökitését előmozdíthatják, nem igen gyakoriak, s minthogy a keleti, minden pillanatnyi felindulása daczára, mégis szivósan ragaszkodik a régi institutiókhoz: igen könnyen elgondolható, hogy az ujonan felmerülő próféták müve, ritkán éli túl önmagukat. „Oh a sors, a szeszélyes sors, hány bolondot tett az már bölcs Salamonná, s hány Salamont, a világ nevetségének és gúnyjának tárgyává!“ – mondja a keleti példabeszéd.
Szári, mely a mocsáros vidék közepette emelkedik, már három órányi távolságban látható vala, mindazáltal az az út, melyet egész odáig tennünk kellett, nehézségeire nézve ép oly feledhetetlen marad előttem, mint az előbbi mazendrani.
Egy nappal előbb itt eső esett, s igy az agyagos talaj majd egy lábnyira fel volt ázva, e mellett az út szünet nélkül mélyedések vagy ásott csatorna partján vezetett, de mindig olyan földön, hogy annak tapadós agyagja lovak és gyalogosok lábához úgy odaragadt, miszerint minden lépten-nyomon meg kellett állanunk, patkót és sarut tisztítani. Kimondhatatlan gyötrelem volt az. A szegény állatok nem egyszer térdrerogytak a sikamlós ösvényen. Alig egy-kettő jutott közülünk szárazon Száriba, egyik is, másik is belehempelygett egypárszor a sárba, s midőn igy tetőtől talpig sárosan bevonultunk a városba, épen sem csodálkoztam fölötte, hogy a siíta persák hangosan felkaczagtak a sárral bemázolt kis szunnita karavan láttára, s derültségük teljes mértékét érezteték velünk. Ez akkor nyilvánult legjobban, mikor a karavanszerajba bevonultunk. Egy csoport utcza-gyerek kelt nyomunkban s minden kigondolható gúnyszavakkal és kiabálásokkal kisért egész a kapuig, melyen át eltüntünk. Azonban, bárha nyilvánosan gúnyoltattunk is, mégis észrevettem, hogy a bazárban nehány veres-csíkos öltözetű s különös fejdiszű férfiú állt meg, s felemelt kezekkel, tiszteletteljesen tekintett ránk. Ezek esetlegesen épen itt időző turkománok valának, kik a szent földről ép most érkező szunnita hitsorsosaiktól mindjárt első kézből Fatihát (áldást) akartak nyerni. Alig töltöttünk egy órát a karavanszerajban, midőn közülök többen személyesen megjelentek s magunk számára élelmi szerekből, paripáink számára abrakból álló gazdag ajándékokat hoztak. Közülök egyik előttem is tisztelgett, s midőn ott láttam magam előtt a legelső turkománt, egész Persiának ezen ijesztő rémét, őszintén be kell vallanom, hogy vendégem, minden kegyes türedelmessége daczára, lehetetlen volt a meglepetés és elfogultság egy bizonyos fokát nem tapasztalnom önmagamon. Egyéb társaim példája nyomán indulva, áldást mondtam reá, a mit nehány frankot érő adománynyal jutalmazott. Csodálkozásomat Hadsi Bilallal is közlém, ki örömtől csillogó szemekkel mondá: „Igen, efendi, nemsokára megszabadulunk, odajutunk nemsokára hitsorsosaink, a turkomanok földére, s a mennyi szégyen, becsmérlés és megvetés ért bennünket a persák között, ott ugyanannyi tisztelet és kitüntetés vár reánk!“ Nem csodálatraméltó-e, hogy a vigasztalás ezen szavai igen kellemes benyomást gyakoroltak rám? A rövid incognitó e benső viszony által, mely engem barátaimhoz csatolt, magamat is tatárrá és szunnitává változtatott, s egészen megfelejtkezvén a sivatag lakóinak oly sokszor hallott kegyetlenségéről és vadságáról, már is forró vágyat éreztem magamban, minélelőbb turkomanok és szunniták közé juthatni.
Száriban két napot töltöttünk. Utitársaim szamaraik eladásával voltak elfoglalva, minthogy a következő állomáson már hajóra kellett szállnunk, s igy az állatok átszállitása igen sok bajjal járt volna. Ezen idő alatt én szerte jártam a városban, hogy a nehány európai utazó által már megemlített azon emlékeket megtekinteném, melyek állitólag még az iszlam előtti korszak maradványai volnának. Nem találtam semmi egyebet, mint nehány jelentéktelen dombot, s egyetlen kupolát, melyet Kumbezi Kaosznak hívnak, mely azonban sem szépségére, sem régészeti nevezetességére nem is hasonlítható a göklen turkomanok ugyanezen nevet viselő kupolájához. Hogy Szári már a régi világban is bizonyára virágzó hely lehetett, ez a történelemből, kivált pedig Firduszi Sahnamejából látható. Igy például, Mazendran lakosai Kekaoszt sokáig fogva itt tartották, míg vitéz tábornoka Rusztem őt utóbb megszabaditá. Igy, az ország nagyjait Efrasziab szinte Száriba hozatá, sőt ez még a középkor elején is jelentékeny helyet képezett. A földleiró Ibni Haukal mondja, hogy már akkor kormányzói székhely volt. A mai várost sem terjedelmére, sem lakosai számára nézve nem lehet nagynak nevezni. Bazárja egész Persiában a legroszabbak egyike, s kereskedelme sem oly jelentékeny, mint a minő lehetne, ha a mazendrani föld gazdag termékenységét elgondoljuk. Mert bárha e most nevezett tartomány látja is el déli gyümölcsökkel Éjszak-Persiának, Tatár- és Oroszországnak nagyrészét, s bárha a czukornád itt igen jól tenyészik, melynek vékony szálait az egész Iszlam-világ irótoll képen használja, s bárha a ris túlságos gazdagon terem is: Szári lakóit mégis igen szegényeknek kell mondanunk. A természet pazar bőségben osztja ugyan áldásait, de mi haszna, ha utak hiányzanak, melyek a kivitelt elősegíthetnék.
A siíta Persiából a szunnita Turkesztanba való átmenetelre nézve, igen alkalmas szolgálatot tett a Szári- és Karatepeben levő afghan-telepitvény, melyet Nadir Sah hozott ide, s mely ha nyelvét meg nem tartotta is, szunnita hitét egész hűséggel megőrzötte. Ezen község nehány legelőkelőbb tagja, mindjárt a megérkezésünket követő napon vacsorára meghítt bennünket, s minthogy az előbb nevezett faluból épen egypár kereskedő volt esetlegesen Száriban, egész kis karavánunk azok gondviselésére bizatott. Visszatértükben magukkal vittek bennünket, s mintegy két órahosszat igen jól kövezett országúton haladtunk, maradványán Sah Abbasz azon fennebb említett útjának, mely Asztrabadba vezet. Onnan aztán balra letérvén, mezőkön és réteken mentünk át, egy mocsárokkal s ingoványokkal lepett úttalan vidéken, azon fekete halom felé, mely a sikságon már jó távolról feltünt szemeink előtt, de jó késő éjszaka volt már, midőn oda egészen kifáradtan megérkeztünk. Ha az afghan-telepítvény nyomorúságos külseje már elegendőképen meglepett, lakhelyeik szennyes és rideg belseje még kellemetlenebbül hatott reám. Nem, mintha talán a persáknál sokkal szegényebbek volnának: hanem az egész afghan nemzetnek jellemző sajátsága s a tatárelemekhez való nagy vonzódása okozza csupán, hogy a kényelem és tisztaság dolgában a persáknak oly sokkal mögöttük állanak. Száriból idáig nyolcz óra hosszat tart a lovaglás, s bárha e két helyet szakadatlan közlekedés köti is össze, társadalmi viszonyaik között oly roppant különbséget találtam, mintha legalább is száz mértföldnyi távolság választaná el őket egymástól: s ezt a tapasztalatot igen sokszor lehet tenni a keleten. Valamint a nappal, hosszabban tartó estszürkület nélkül, hirtelen éjszakává lesz: épen így különböznek e socialis viszonyok egymástól, minden fokozatosság nélkül. Az ember alig veszi észre, hogy az egyik vagy másiknak határára érkezett, oly csekélyek az átmenet nyomai.
Mig a turkoman partok mentén teendő hajózásnak – melyet Közép-Ázsiáról szóló könyvem olvasója már ismer – szükséges előkészületei megejtettek volna, mintegy önkénytelenül vágyam támadt, a síkságon egy sétát tenni, honnan még egyszer visszanézhettem a persa falvakra, s honnan a magaslaton fekvő Esrefi nyaraló szemembe tűnt még. Ezen épület, melyet Sah Abbasz nyárilak gyanánt építtetett a maga számára, az európai utazók által olyannak iratik le, mint a mely annak idejében ragyogott a fénytől és pompától. Persia azon nagy királya a meleg nyári időben rendesen ide szokott elvonulni, képzelem is, milyen jól eshetik az az embernek, ha Közép-Iran égető hősége ellen, a Káspitenger partjaira menekülhet. A várból jobbra és balra gyönyörű kilátás nyílik Mazendrannak őserdők koszorúzta hegyeire és halmaira, az előtérben pedig a Káspitenger kék hullámai, melyek az asuradai keskeny földnyelvvel gyönyörködtetik a szemet. A palota utóbb leégett s Nadir Sah épitteté fel ujból, s bárha a persák az itteni szokás szerint most is Csil-Szutun-nak (negyven oszlopúnak) nevezik: Ouseley, felét is alig találta. A kastély maga egy egészen közönséges, egyszerű épület, mely két sor faoszlopon nyugszik. Csak a nagy kiterjedésű kertek méltók különösen emlitésre. E hajdan oly pazarfényű királyi lak egyéb részei egészen pusztulásnak indultak, s Irannak egyetlen fejedelme sem választaná többé ezen helyet szórakozásaúl, mert a szemnek legszebb gyönyörűsége, a tenger gyönyörű tükre, nem persáé többé! A hajókon csak orosz lobogó lengedezik, csak ezek szelik át a habokat, s a napot és oroszlánt viselő persa zászlónak el kellett tünnie, s talán úgy, hogy soha többé ott meg nem fog jelenhetni.19)
Eközben a persa szárazföldről való elutazásomnak emlékezetes reggele is bekövetkezett. Hideg, komor reggel volt ez, a felhőbe burkolt ég, s a nem sokára megeredt eső öszhangzásba hozta a kopár partvidék nyujtotta szomorú képet a még sivárabb bensőmmel. Egy a tengerbe ömlő kis patak partján ülék, melyen egy kivájt fatörzsben a nem kevésbbé kezdetleges turkoman járműre valánk szállandók. Tatár utitársaim szótlan levertséggel guggoltak körülöttem, türelmetlenül várva a kis csonakot, mely egymás után hordá őket a hajóra. Én maradtam utolsónak. – Minden pillanatot, melylyel Persiától való végleges elválásomat halaszthatám, nyereségnek tarték én, és midőn a hajóslegény legutószor jött, hogy engemet vegyen föl, ugy tetszett nekem, mintha valamely legkedvesebb tárgy végső öleléseitől akarna fölragadni. Még egy pillantást, egy mély fájdalmas, egy könytelt pillantást veték az ég könyeitől áztatott tájra, mialatt kimondhatlan, leirhatlan érzelmek hatották át bensőmet.
Félelem vagy öröm, megbánás vagy remény, a siker vagy szerencsétlen vég előérzete volt-e az, mi megindulásomat okozta, bajosan tudnám megmondani ma. Kitűzött czélom Rubiconát átléptem volt, és a pillanatban, midőn a csolnak a tengerbe siklék, oly utra keltem, a hol senki sem mondhatá meg, vajjon sorsom a csalfa hullámokon át biztos kikötőbe vagy a bizonyos rom felé vezet.