KHORASZÁN-ON ÁT NYUGAT FELÉ
I.
Azon érzelmek, melyek akkor hatottak át, midőn Khoraszan fővárosának, Meshednek közelébe jutottam, olyanok valának, minőket a hajótörést szenvedett érezhet, ki deszkaszálra kapaszkodva, napok hosszat hányatik ide s tova a vadul zajongó tengeren, mígnem végre odajut a mentőhajó fedélzetére. Meshed volt azon hely, hol a kellemetlen incognitó álarczával együtt, egyszersmind az elrongyollott ruhát, a nyomasztó szegénységet s a több hónapig tartó veszedelmes kaland ezernyi gyötrelmét levethetém. Itt, egy felvilágosult herczeget kell vala találnom, a tartomány kormányzójának személyében, ki egyszersmind a Persiát látszólagosan európasitó királynak nagybátyja. S mi több, reményem vala, e távol keleten tartózkodó egyetlen európait, régi ismerősömet ölelhetni. Csoda-e hát, ha az arany kupola tündöklése, mely alatt Imam Riza20) pihen, mértföldekre szétáradó sugaraival kimondhatlan örömérzeteket gerjesztett szivemben; csoda-e hát, ha én is osztám a bucsújárók boldogságát, kik zarándokolva ezrivel vonulnak Turkesztan, Afghanisztan és Indiából szentjük sirjához, hol fáradalmas és küzdelmes utazásuk végeztével, forró vágyuk végczélját elérve látják. Bárha Közép-Ázsiában is a legkülönbözőbb szenvedések poharát kelle gyakran ürítenem, szenvedéseket, minőkről európai embernek alig lehet fogalma, mégis, a legutolsó út, Herad-tól Meshedig olyan vala, melyre most is csodálkozással gondolok, hogyan daczolhatott meg az európai élethez szokott testem ezekkel a fáradalmakkal. Fillér nélkül zsebemben, a napi szükségleteket az Afghanokból, Hezares- és Tandickból álló karavantól kelle összekoldulnom. Ezen utóbbiak, kiválólag szegény zarándokok, maguk is igen kevéssel birtak, a mi pedig az elsőket illeti, azok szennyes lelke sokkal ismeretesebb, semhogy említeni is kellene, mennyi nehézséggel járt szánalmukat felgerjeszteni. Még az csak megjárta, ha valami emberlakta falu határán sátoroztunk. A falut, tatárommal rendesen két részre osztottam. Míg én az egyik irányban fáért vagy égető anyagért jártam koldulni, ő a másik oldalon kért kenyeret vagy lisztet, s ha találkoztunk, szerepet cseréltünk.
A lakosság általában szegény, de a hidegtől és éhségtől elsanyart testi külsőnk sokkal szánalomra gerjesztőbb vala, semhogy esdeklésünket vissza lehetett volna utasítani. Táplálékban annakokáért, bármily szegényes volt is, nem igen szenvedtünk hiányt, de a mi a legborzasztóbb szenvedéseket okozá, ez, az ősz felé itt uralkodó rideg időjárás vala, s kivált az a metsző hideg szél, mely az éjszak keleti sivatagok felől zúgott, s mely még a legjobb mezbe burkolt embert és állatot is megdermeszti. Sebestől fogva, két állomásnyira egész Meshed-ig az éjet a szabadban kelle töltenem, kőkemény, fagyos földön, sem fölöttem sem alattam semmi egyébbel, csupán azon rongyfoszlányokkal, mikkel nappalon át rendelkezém, s mik – akárhogyan összezsugorodtam legyen – igen gyéren óvtak a hidegtől. Sokszor a megfagyástól féltemben nem mertem elaludni. Kértem a kőszivű Afghanokat, hogy a lovaikat oly gazdagon boritó pokróczokból kölcsönözzenek egy feleslegest. Vaczogó fogakkal, rimánkodó hangon könyörögve, órákhosszat álltam a kabuli jó bundákba burkolózott barbarok előtt. Kinevettek s azt mondák: „Tánczolj, Hadzsi, megmelegszel!“ Bizonyára, a mily felejthetetlen előttem a közép-ázsiai sivatagok homokja, ép oly feledhetlenek lesznek keleti Persia fensíkjai. Mi természetesebb tehát, mint hogy Meshed megpillantása, a legédesebb reményekre gerjesztett.
A hírneves Meshedet először megpillantván, szokásuk a kegyes schiítáknak, apró kőhalmokat rakni, a bokrokra tarka rongyokat aggatni, s elszorult szivük érzelmeinek hymnusokban és dalokban utat nyitni. Imam Riza, ki a távoli hazából idevonta őket, a tizenkét Imam nyolczadika. Díszneve: Szultan el Gureba (idegenek fejedelme) s ő az utazók védura; minthogy maga is számkivetésben halt meg, könnyű vala megértenem hiveinek lelkesültségét, melyre akkor gerjedtek, midőn a turkoman csoportoktól szerencsésen megszabadulva, az ő városának közelébe jutának.
Egyike volt azon szép őszi reggeleknek, melyek oly gyakoriak Kelet-Persiában. A tájban, kevés halmú kopár sikság, kevés a regényesség; de annál szebb az oázképen emelkedő város, kertek által körözötten, s tarka tündöklő kupolákkal pompázó. Mi történt körülettem a karavanban – arra nem figyeltem, minthogy tekintetemet a háztömegek örvendetes szemlélése foglalá el egészen. Nem az Imám koporsója, nem az itt nyugvó nagy Harun el Rasid porai foglalák el lelkemet, sem nem a bölcs csillagász Nasreddin Tusz, vagy Gazali, vagy Nizam ül Mulk és mások sirjai – tulajdon sorsom vala az, mely e historiai nevezetességeket ez egyszer háttérbe szoritá; az az édes tudat, hogy a hosszú kínnak vége van valahára, s hogy a midőn e város küszöbét átlépem, új élet kezdődik számomra.
Álmodozásomból csak akkor ébredék föl, midőn a karavan, a Dervaze Herat-on (herati kapu-n) át, a hosszú és széles Pajin Khiaban-on (alsó fasor) végig, a Szahni serif (szent előcsarnok) felé vonult. A széles árok, melynek partjaira árnyas fák ültetvék, igen barátságos tekintetet nyujt, s nagyon sokat tesz arra nézve, hogy ezen utczát Persia egyik legszebbikének tartsuk. Különösen meglepő a hullámzó néptömeg, mely szakadatlanul ide s tova áradoz. Képviselve van itt egész Persiának, sőt mondhatnám, egész Kelet-Ázsiának minden viselete. Itt van, a schiíta világnak gyülhelye.
Az indus, a hezare, a herati és a bukhariota, kik ön hazájukban a szunnita uralkodás következtében mindig görbült háttal járnak, itt büszkén felemelik fejüket, és különös ellentétet képeznek a Turkomannal vagy az Őzbéggel, ki félénken lopózik odább a fal mellett ki suníta, igy tehát idegen, s még azon fölül gyülölt vendég. Iranban nem igen lehet ugyan bántódása, de itt kétszerte oly mélyen érzi kegyetlensége sulyát, melylyel ön hazájában Ali követői ellen viseltetik, – s a szerényet játszsza.
Meshed utczái ritkán néptelenek: azonban valamennyi kiváltképen népes, sőt mondhatnám túlzsufolt a derűlt őszi napokon, s ki az ilyen alkalommal 10–12 óra között mind ez utczák tarka sürgés-forgására egy tekintetet vet, itt az őt környező ezer meg ezer tárgy bizonyára annyira elkábítja, hogy az egyeseket, aligha vésheti híven lelkébe. Az Imám diszépületétől mintegy 200 lépésnyire alább, a két oldalt felállitott bódékon kivül, még az árok partjain is zsibárosok és kiskereskedők foglalnak helyet, kik áruczikkeiket kezükön, vállaikon és fejükön hordozzák, s éneklő kiáltozásaikkal és taglejtésükkel sajátságos zajt keltenek. Adó és vevő tarka vegyülékben keverg itt, s ezen emberbolyon át gyakran alig lehet utat törni. Még is utelzárás igen ritkán szokott előfordulni. Gyalogszerrel járók, lovagok, megrakott tevék, sőt egymás után lánczolt öszvérek, árucsomagokkal terhelve, vagy kedsevek-kel (utazó kosarak), melyekből a félig fátyolozott kegyes persa urhölgyek kaczérkodnak alá, egymásután vonulnak vagy a szent hely kapui felé, – vagy onnan vissza. A távozót mindenünnen egy: Ziaret Kabul (bucsujárásod üdvös legyen) az érkezőt, egy Iltimaszi dua (imádkozzál érettem) köszönti. Ezen zajnak, e hang-chaosnak, e kábitó zavarnak daczára a koldusok még is képesek mindent tulkiáltó rimánkodásukkal a kegyes zarándokok részéről a kegyadományokban részesűlni. A nagyszámu szeid (a próféta utódai) nagy, zöld turbánokkal, még ezen tömkelegben is felkutatja eleven kém tekintetével az idegent; körülfogják aztán, szolgálatukat a szent helyen körülhordozó ciceróneül felajánlva. Van itt ének, kiáltás, orditás; a heves vérü sirazi öszvérhajcsár szitkozódik és vadul csapdos maga körül, asszony, gyermek ijedten kiáltoz, elannyira, hogy európai szemünk előtt e látvány mindig szörnyübb, mindig rettentőbb lesz, azt hiszszük már már itt a veszedelem, – s ime – még is, a nagy tömeg kifejlik ismét egész rendben, kiki csendesen folytatja utját rendeltetési helye irányába, a nélkül hogy valamit vesztett volna, vagy bármi szerencsétlenségről oka lenne panaszkodni. Valamint kelet minden bucsujárási helye, ép ugy Meshed is igen jelentékeny kereskedelmi város, hová nemcsak a shiíta világ, hanem maga a szunnita is elhozza eladás végett honi földének terményeit. A keleti igen örömest összeköti a szent czélokat a földies érdekekkel, annyival is inkább, minthogy amaz elsőbbek a hatóságok zsarnoksága ellenében oltalmául szolgálnak. Khoraszan fővárosát évenkint meglátogató 100,000 zarándok között, talán felénél több kereskedelmet üz egyszersmind. A sirazi rendesen tumbaku-t (dohányt) szokott magával hozni, a szeistani opiumot, a herati és az afghan indiai terményeket, a mazendrani nádvesszőt, mézet, narancsot s hegyvidéke más egyéb terményét, mig az azarbaidsani egy pár vég kartont, pamut- vagy vászonszövetet, s más egyéb europai készitményeket. Egyik másik igen jövedelmező üzletet üz, némelyiknek azonban csak annyi haszna van, hogy ebből az uti költséget fedezheti, melyen Imam Riza sirjához vándorolt, haszna gyanánt pedig, a meshedi disz mellék nevet tekinti. Engem, ki a turkesztani városok nehéz, nyomasztó hangulatához valék szokva, ez a kép csaknem elkábitott. Egy Kervan-Szerajba mentem, megmosakodtam s rongymezemet annyira a mennyire rendbe szedtem, hogy mindeneknek előtte a fönebb emlitett európai barátot Dolmage ezredest felkeressem. Meshed szent városában egy frengi neve után tudakozódni, általában igen kellemetlen valami, s még inkább azzá lesz, ha a kérdezősködő egyszersmind hadzsi (zarándok) is, mint a minőnek külső jelvényei rajtam szemlélhetők valának. Sok ide s tova járás-kelés után végre ráakadtam a kapura, s vajon ki irhatná le lelkem állapotát, melylyel a vaskilincset kopogtatás végett megragadtam. Egy szolga jelent meg, de alig vetett rám egy tekintetet s aztán egy pár szitok és káromlás közben bevágta az ajtót orrom előtt s eltávozott. Zörgettem másodszor is. Ugyanazon alak jelent meg ujolag. Most azonban be sem vártam kérdését, hanem erőszakosan berohantam az udvarra. „Ki vagy te, hadzsi? mit akarsz? – dörgé amaz felém. „Mi kereseted neked az én uramnál? Nem tudod-e hogy ő hitetlen?“ „Akár hivő, akár hitetlen! – kiáltám haraggal – „lódulj gyorsan, hivd ide uradat és mondd neki, vendége érkezett Bokharából!“
A szolga távozott. E közben én egy szobába léptem, s mily nagy volt örömem, hogy ujolag széket és asztalt, európai életmódra mutató eszközöket láthaték. Ugy álltam meg ott mint valami szent ereklyék előtt, sokáig nedves szemekkel néztem, ugy hogy ama hirlap mely az asztalon feküdt, majdnem elkerülte figyelmemet. A stambuli „Levant Herald“ egy száma volt. Mily roppant tömeg ujdonságra akadtak benn szemeim!
Mélyen olvasásába valék merülve, midőn egyszerre az ifju brit állott előttem európai katonai egyenruhában. Bámulva nézett rám s nem tudott felismerni. Sokáig némán és mozdulatlanul álltunk szemben egymással. S mikor aztán láttam, hogy semmiképen sem emlékszik reám a mi fölött külsőm rettenetes eltorzitása folytán egy cseppet sem csodálkozhatám, egy „What, you don’t recognize me?“ (Hogyan! S ön nem ismer rám?) felkiáltással szakitám félbe a hallgatást. Hangom ujra felidézte lelke előtt személyemet s kalandjaimat, melyeket némely részben ismert. Minden felelet nélkül felém rohant, átölelt, s ugy sirt mint a gyermek, midőn nyomorult külsőmre tekintett.
Maga ez az első ölelés azon apró állatocskák egész csoportjával lepte őt el, melyek az én ruházatomon hemzsegtenek. Keveset ügyelt rá, hanem azon kérései: „Az Isten szent szerelmére, mit cselekedett ön, mi lett önből?“ csakhamar meggyőzhettek a felől, mily nyomokat hagyott, e veszedelmes tréfa, külsőmön. Egész késő estig folyt beszélgetésem. Könnyü lesz megérteni, hogy a szenvedések ezen képe, mily rokonszenves szánalomra gerjeszté az európai érző szivét. Nyugaton a nemzetiség és az állás árnyalatai elválasztanak egymástól bennünket; de a távol keleten, a hány európai, ugy szólván mindmegannyi vérrokon. Dolmage ezredes kitünőleg megbizonyitá ezt. Négy heti ott tartózkodásom alatt nem egy alkalmatlanságot okoztam neki, s mindamellett oly szives volt hozzám, jótéteményeivel ugy elhalmozott s képessé tett arra, hogy további utamat, ujult erővel folytathassam.
A megpihenés első napjai után, Meshed, Kelet-Persia ezen oly sok tekintetben érdekes városa, más szempontokból is magára kezdé vonni figyelmemet.
A mi a különféle nevezetességeket illeti, alig tudtam elhatározni magamat, hogy szemlémet, vajon a történelmi, vagy a vallásos avagy az irodalmi emlékekkel kezdjem-e? A Szahni Serifbe való első beléptemkor bámész tekintetem által több éhes Szeid-et vontam körömbe, kik a legélénkebben ajánlkoztak a szent sir minden látványosságát megmutogatni. Különös, gondolám magamban, Conolly, Fraser, Burnes, Chanikoff, sőt maga a hivatalosan járó Eastwick távolról is csak alig alig vethettek egy pillantást e szentélybe. Azok százakat elfizettek volna örömest ha beléphetnek vala – engem pedig ugyszólván majdnem kényszerítnek a belépésre. Azonban ezen iszlam szentségeken, tiz hónapi pseudozarándokságomon keresztül valami fárasztó volt; a tolakodással felajánlott szolgálatkészséget visszautasitván tehát, egyedül látogattam meg a Szahn mellett balra fekvő sirt és a fenséges Govher Sah-mecsetét.