II.
A sir,21) melyet kivülről ugy mint belülről arany borit, az iszlam-világnak kétségkivül leggazdagabbika, s melynek maga Medina, Nedsef (hol Ali nyugszik) Kerbela (hol Imam Husszein szendereg) és Kum is (hol Fatimanak, Imam Riza nővérének hamvai porladoznak) mögötte állanak pompa és gazdagság tekintetében. S bárha épittetése óta több izben kirabolták is,22) minda mellett a kupola, a tornyok, s a belső tömör rácsozat mind e napiglan töméntelen kincset rejtenek. Azonkivül a falakra a legritkább drágaságok aggatvák, melyeket a buzgó shiíták ezen szentjük iránti szeretetből hoztak ide áldozatul. Itt egy gyémánt-forgó, gyémánt-tollbokréta (dzsikka), amott rubintokkal és smaragdokkal kivert kard és paizs, drága antik karpereczek, nagy, tömör gyertyatartók, igen nagy értékü nyakékek; – ez, – és a hasonló ékességek, oly vakitó hatással vannak a belépőre, hogy az azt sem tudja, vajon a domnak mesterséges épitészetét nézze-e, vagy a tarka szinű ablakokat, a gazdag arabeszkeket, a gyémánttal kivarrt drága szőnyegeket, a vastag, tömör ezüst rácsozatot-e, vagy a nyüzsgő áhitatos tömeget? S pedig még is e legutóbbi a legérdekesebb. Milyen töredelmességgel, milyen áhitattal s alázattal, s milyen lelkesültséggel és örömmel áll meg itt a shiíta. A rostélyrudakról imatáblák függnek alá, melyeken a szokásos imaformulák láthatók; mindegyik előtt az áhítatoskodók egy-egy kis csoportja gyülekezett össze kik részint maguk imádkoznak, részint a mondolónak utána mondják az imádságot, s úgy megzokognak és jajgatnak mintha a paradicsom kapujánál az öröküdvösségért esdeklenének. A vad Bakhtiari és Kurd, – az alattomos iszfahani és sirazi, az egyszerű török Azerbaidsanból, az elfogódott középázsiai, magasrangu khanok és mirzák, szegény pórok és szolgák, mindez, tarka vegyülékben van itt együtt s valóban rendkivűli és lélekemelő tekintet látni, hogy Ázsia e durva népei mily magukra erőszakolt gyengédséggel csókolják meg a rácsozatot, a padlót, s kivált pedig a rostélyajtóról aláfüggő nagy lakatot. Csak a papok és Szeidek józanok a közlelkesültség között. Ezeket csak a fillérek érdeklik. Odatolakosznak az áhítatoskodókhoz, s nem távoznak addig, mig üdvkivánataik, s más egyéb szolgálattételeik után az óhajtott kis pénzt meg nem nyerték. Ha a zarándok háttal menve, a fehér márvány lépcsőt mély áhítattal megcsókolá, és a sirnak bensejét odahagyta, ekkor szerzé meg a meshedi nevet, azon czimet, melyet pecsétjén és sirján visel, melyet praedicatum gyanánt mindig neve elé tüz, s mely nevének ugyanannyi kenetet, személyének ugyan oly fényt kölcsönöz, mint a hadzsi-czim (Mekkai zarándok). A szabadba érve, a zarándok rendesen fellélegzik; szeme örömtől csillog, s most már tulboldog, mert nem csak minden bünének terhétől szabadult meg, hanem teljes egész jövendő életét, nyugodtan és biztosan folytathatja ezentúl.
A Govher-Sah mecsetét, mely ugyanazon udvarban áll Imam Riza sirjával szemközt, inkább a művészet, semmint gazdagsága teszi nevezetessé. A magas portale, tarka Kasi-műben (mázos téglákból) ha a napsugarak rá esnek, pompás szineivel valóságos varázstekintetet nyujt, s valóban jó darabig vitában voltam magammal, vajon a szamarkandi vagy a herati hasonló műemléknek adjam-e az elsőséget? Bizonyos hogy a mecset, Sahrukh Mirza idejében, ha nem is ugyanazon mester által, de mindenesetre hasonló stylben építtetett. Medresz-Hanim romjai Szamarkandban, s ugy szinte Heratban a Muszellan lévők, talán fényesebbek s pompásabbak valának, de szebbek aligha lehettek. Bensejében is a Kasi-mű a tulnyomó. Arany és ezüst szinte láthatók ugyan, de valóban igaza van a Persának ha azt mondja hogy Imam Riza sirja fejedelmi, emez pedig művészi.
E pompás épületekből kilépvén, a többi koldusok és zarándokok áradata által Imam Riza refektoriuma felé vonattam, vagy, a mint a bennszülöttek mondják: Asbazkhane Hazret (ő fensége, magassága konyhája) felé. A hazret, mint ő szentségét par excellence nevezik, rendkivül gazdagnak tartatik. Vannak fürdői, Karavanseraj-i, bazarjai, éttermei, szappanfőződéi, s egy szóval bir mindazzal, mit a hozzátóduló vendégek kényelme igényel. Minden jövevény vendégévé lehet, de csak hét napon által. A gazdagabbak, természetesen megköszönik, de a szegényebbek ritkán utasítják el maguktól, ő magassága pilowjából, a szokásos hat napon át lakmározni. Bárha Dolmage barátom konyhája semmi kivánni valót nem hagyott, meg nem állhatám kiváncsiságból, hogy hadzsi szerepemet, még ez egyszer igénybe ne vegyem. Minthogy még mindig bokharai öltönyömbe valék öltözve, senki előtt sem lehetett feltünő, hogy a többi shiíta és szunnita dervisek sorába kugorodtam. A nagy teremben várakoztunk egy ideig, mig végre a szolgák csoportja, párolgó rizszsel tölt tálakkal megjelent. Csodákat szokás beszélni a magasságos eledel hatása, izletessége és áldása felől: az avas zsir és romlott rizs azonban, engem legalább egészen az ellenkezőről győztek meg.
Több társamhoz hasonlóan belenyulódoztam ugyan én is öklömmel a tálba, de tartalmának élvezetétől volt gondom rá megóvni magamat, s szivem egész teljességéből örültem, midőn asztal bontatván s a szokásos adományok megadatván, távozhattam.
Egyébiránt azt hiszem hogy a pénzsovár persa előtt, inkább az Imam Rizanak tulajdonitott mesés gazdagságban fekszik fő oka az iránta megbizonyitott tiszteletnek, semmint fennen hiresztelt szentségében, vagy a sérthetlen asyljogban. A szent helyre csupán igaz hivők léphetnek. Hinduk, örmények, zsidók még puszta tekintetükkel sem közelíthetnek szemük hatása még ötszáz lépésnyi távolból is megszeplősitő, megszentségtelenítő. Épen a zsidókról szólván, meg kell említenem milyen meglepetésben részesített engem Meshedben Izraélnek egyik maradéka, kit bokharai utitársamul ismertem. Midőn az az utczán odakiáltottam rá: „Jahudi! Jahudi!“ reszketve közelitett s igy szólott: „Az Istenre kérlek, hadzsi, ne hivj itt Jahudi-nak engemet. Mesheden kivűl törzsemhez tartozom ugyan, hanem itt a mohamedánt kell játszanom!“ A zsidók ezen félelmének és alakoskodásának e következő történet szolgál alapul: Egy zsidónő, kinek több évvel ezelőtt valami kiüteg volt a kezén, tanácskérés végett persa orvoshoz folyamodott; s minthogy az azt ajánlá neki, dugja kezét valami épen akkor leölt kutyának beleibe, amaz végre is minden vonakodása daczára kénytelen volt e szegény utczai állatok egyikét elcsipetni és feláldozni. Szerencsétlensége ez a gyógykisérlet épen azon napra esett, melyen a mohamedanok, az Eidi Kurbant (áldozat ünnepet) üllötték.
A történet hire csakhamar elterjedt, s könnyü volt a rosz akarat és irigységnek a kutya ezen megöletését, az igazhivők szertartása kigunyolására és gyalázására magyarázni. A csupán adandó alkalomra leső tömeg dühödten rohant most a zsidó-városrészre, s kényekedve szerint gyilkolt, rabolt és fosztogatott. A kik puszta életüket megmentheték, kénytelenek valának az iszlam karjaiba vetni magukat, hogy megélhessenek. A mint könnyen gondolható, ezen kényszerült áttérés csak Meshed faluin belül volt érvényes, azokon túl, a zsidó ezentúl is hű maradt vallásához, s bárha idők folytán s az európai befolyás következtében a türelmetlenség némileg csökkent is, a szent város falain belül a zsidó még is csak mohamedannak akar látszani.
Igen komikusnak tünt föl előttem, hogy ruházatom és beszédem után – hosszas gyakorlat folytán mintegy természetemmé vállt a középázsiai tájszólás – a többi zarándoktársak által, valóságos bukhariotának tartatám. Hiába mentegetőztem, hogy én a szép Stambul fia vagyok; furfangosan viszonzák mindig: „Ismerjük már a bukhariotákat; itt minálunk szint akartok változtatni, minthogy kegyetlenségeitekért visszatorlástól tartotok. De hiába való minden törekvéstek! még is tudjuk mi kik vagytok.“ Meshedben tehát bukhariota, Bucharaban meshedi, az uton orosz, europai, vagy más egyéb mysticus jellem! Mivé nem tesznek még az emberek? Azonban ezen sejtelmek és gyanítások, szerencsémre itt, hol legalább a kormányrendszernek még is némi árnyalata van, nem lényegesen veszélyesek. A távol Ázsiában incognito minden, – kiváltképen pedig az utazó.
Hat hétig utaztam egyikkel s másikkal, ki majd kereskedőnek, majd mollahnak, majd zarándoknak mondta magát. Emberekkel, kik a legbensőbb viszonyban éltek egymással, kik apa és fiúnak, vagy testvérekül mutatták be magukat, s mikor Persiába jutottunk, oda hol a középázsiai terrorismus megszünik, az egész világ egyszerre átváltozott. A kit koldusnak ismertem, gazdag kalmárrá alakult, a kereskedő viszont szegény kalandorrá. Az előbbi látszólagos urává tette utjaközben az utóbbit, hogy a sovár tekinteteket elfordítsa magáról. Kemény földön aludt, mig képviselője gazdag nyugágyon pihent. Azok kiknek nyelvéből, arczából, öltözetéből a középázsiait véltem kivehetni, egyszerre telivér persákká váltak, s s ezen átalakulások e mellett oly tökéletesek, oly csalékonyak, hogy az ember előbbeni legjobb ismerősét is alig mert ujból megszólítani, szakadatlan csalódások képe környez bennünket, s igy magasan dobogott fel szivem azon gondolatnál, elhagyom nemsokára a csalódások és alakoskodások ezen világát, s nyugat felé vonulok, mely minden büne és minden visszaélései daczára oly végtelen magasan fölötte áll az őskeletnek; nyugat felé, hol az én hazám, vágyaimnak forrón óhajtott czélja feküszik.
A kormányzó helytartó által jól fogadtatva, megtiszteltetésekkel és ajándékokkal elhalmozva nyugodtan foghattam hozzá, Teheran felé folytatandó utamra felkészülni. S bárha ez utóbbi város, Meshedtől harmincz napi járásra fekszik, s a tél e hosszas úton való lovaglást jóformán kellemetlenné teszi, mégis tulboldog valék abban a pillanatban, mikor a városkapun át kilovagoltam.
Mielőtt a szent városnak végbucsut mondék, kirándulást tettem Firduszinak, a legnagyobb iráni bardnak sirjához, melynek helyét a várostól nyugotra fekvő Tusznak romjai közt mutatják. A sir igen igénytelen s pedig alatta a világ egyik legnagyobb nemzeti költője fekszik, ki népének történetét 60,000 versben énekelte meg, a nélkül hogy nyelvezetébe kettőnél több idegen – arab – szót vegyített volna, s pedig azon idők persa – szólama, mint a jelenkori is, – tiz szó között bizonyára legalább is négy arábot tartalmaz. Ő hiv iráni akart maradni, s gyalázatnak tekinté, népe elnyomóinak nyelvét használni. Firduszi jellemére nézve is valóságos ritkaság Ázsiában. Szultán Mahmud a Ghaznevita, a megigért nagy összeg helyet csupán 30 drachmát küldött neki. A költő sértve érzé magát, s a minthogy épen fürdött szolgái közt osztá szét azonnal az egész küldeményt. Utóbb mondják, a fejedelem megbánta volna tettét; s mikor aztán egy kincsekkel megrakott karavant küldene hozzája ez épen a költő temetési gyászmenetével találkozott. Leánya is visszautasitá a hálátlan fejedelem adományát. A kincset visszavitték; a költő becsületben halt meg; de a fejedelem nevét örök gyalázat bélyegzi, mert az a satira:
nem félsz, féld az Istent!“
még soká, soká élni fog a nép ajkain. Mily roppant különbség a nagy költő és a mai persák között!