IV.
Az ut, Nisapurból három napi járatig tart Szebzevárig. A közbeneső állomásokat sokan leirták már, nem is valami különösen érdekesek, úgy maga a város sem, mely erős kőfallal körülvéve, meglehetősen termékeny síkságon fekszik. Szebzevártól négy nap kell Mezinanig, melyet nevezetes állomásnak tartanak, minthogy itt kezdődik Khorazan négy rém-statiója, Abbaszabad23), Mijandeschd, Mejame és Sahrud. Ez Persia négy rémállomása, – ki ne hallott volna felőlük? Oly gazdagok a veszedelmekben, s a tarka, regényes történetekben, hogy méltán az iráni nép Scyllája és Charybdiszének mondhatók; a ki nagy bátorságról akar szólani, nem szabad naplójából e négy nevet kihagynia. „De miért?“ – Kérdi talán valaki. A felelet igen egyszerü. Ezen állomások ott vannak, azon nagy lapácznak végén, mely éjszakra a Turkomán sivatag felé nyulik. Persiától sem hegy, sem folyó nem választja el azokat, s minthogy a sivatag ez orv fiai igen kevés figyelemre méltatják a politikai határokat, becsapásaik igen gyakoriak, s épen ez a négy hely az, melyen majdnem legtöbb bajt okoznak. Itt ritkán van gyér aratásuk, mert ép e fő ut visz Khoraszanba, mely uton a gazdagon megterhelt karavanok s a jól felszerelt zarándokok igen gyakoriak. A persa soha sem fárad bele, ha a Turkomanokkal való kalandok elbeszélésébe kezd. Ezen állomások egyikén, a többi között ez az eset fordult elő: Egy persa tábornok előre küldé hatezer főből álló csapatát, s maga csak néhány pillanatra maradt el, hogy Kalianját kiszívhassa: mikor aztán kedvtöltése végeztével, egy pár szolgától kisérve, emberei után indulna, futamos lovaikon rajta ütöttek a Turkománok. Egy pár percz alatt kirabolták, elfogták, s néhány hét mulva Khivában 25 aranyért rabszolgául eladták. Itt történt az is, hogy Imám Riza sirjához vándorló egy zarándok megtámadtatott; a rohamot messziről látta már, s csak annyi ideje volt még, hogy csekély vagyonkáját egy kő mögé rejthette; mikor Khivába vitték eladatás végett, ezt irta gyengédszivü hitvesének: „Kedves lelkem! Itt s itt, ilyen és ilyen kő alá negyven aranyat rejtettem: Küldj ide váltság dijul harminczat belőle, a tizet pedig tedd el, mig a turkoman földről visszatérek, hol most rabszolga munkát kell cselekednem.“
A félelemre és óvatosságra mindenesetre elegendő ok van itt, de az irániak szerencsétlenségének főoka mégis kiváltkép nevetséges gyávaságukban rejlik. A Karavanok itt nagy tömegben szoktak összegyülni; égő kanóczos ágyúk, s kivont fegyverü katonaság kiséri őket. Gyakran igen tetemes számmal vannak együtt; s még is, mutatkozzék bár csak egy-két vakmerő rabló, azonnal elvesztik minden bátorságukat és lélekéberségüket, eldobálják fegyvereiket, odaadják mindenüket, s végül még kezüket is odanyujtják azon békók alá, melyekben nehéz és gyakran élet fogytig tartó rabságra hurczoltatnak. Én ez állomásokon egészen egyedül vonultam át, csupán tatárom kiséretében, a mit európai soha még nem tett meg én előttem. Persze intettek mindenfelől, hagyjak fel vele, de mit törődtem én turkesztani öltözetemben a turkomán rablócsordákkal! Kiváltképen tatárom tekingetett epedve körül, ha talán földieit megpillanthatná; s ha a puszta néhány fiával, a siíta földön találkoztunk volna is, azt hiszem, hogy az ő hitükön lévő mollaht, nem csak hogy nem bántalmazák, hanem a rájuk mondott fatihaért (áldás) – még gazdagon meg is ajándékozák vala. Négy napig bolyongtam a sivatagon, az esthomályban egyszer utamat is eltévesztém, de turkomant nem láttam; nem találkoztam mással, csak egy pár reszkető persa utitársasággal. A turkomanoktól való félelemnél sokkal inkább gyötört az állomások rettenetes hosszusága, s kiváltkép az utolsó Mejame és Sahrud között, melyen tizenhat óra folyásáig ültem nyeregben. Ez egész Persiában, sőt mondhatnám egész Ázsiában a leghosszabb állomás, s lovat – embert rettenetesen kifáraszt.
Könnyen elgondolható annakokáért, mily fürkész tekintettel keresi az utazó a Sahrud városát körülvevő kerteket. Minthogy ez hegyen épült, már mértföldnyi távolságban látható. A fáradt lovag azt hiszi hogy már közel jutott hozzá: de mily rettenetes a csalódás, melynek folytán az első megpillantás után még öt mértföldet kell áthaladni, mig az ember kapuinál bevonulhat. Az út a legegyhangubb, s a szemet semmi sem vonja magára; nyaranta, a teljes vizhiány mellett, kész gyötrelem lehet. Szerencsétlenségemre egy – Sahrud közelébe eső falut néztem amannak, mely egy völgymélyedésben rejtezik; képzelhető tehát milyen ingerült voltam, midőn tévedésemről kellett meggyőződnöm, s midőn az óriási állomást, még egy jó félórával kénytelen valék megtoldani. Éjfél előtt ültem nyeregbe, s már több volt esti hat óránál, mikor átvonulván Sahrud gonosz kövezetén, a legjobb Karavanszeraj-ok egyikébe szállottam. Lovam, a szegény pára egészen ki volt merülve, nem kevésbé önmagam is, de a mint a karavanszerai négyszögében bádgyadt tekintettel körül néznék, legnagyobb bámulatomra Britannia egyik fiát pillantottam meg, egy valóságos angolt, a ki igazi manchester-arczczal ült az egyik czella ajtajában. Magános brit, Sahrudban, ez bizonyára ritkaság, több mint fél csoda. Én ő rá bámultam, ő meg én rám, csodálkozó tekintettel méregetve engemet. Bukharai öltönyöm, rendkivüli bádgyadtságom, megzavarták phlegmájában, s ki tudja milyen véleményt táplált magában felőlem, én azonban, minden kimerültségem daczára, ellene nem állhatván e rendkivüli találkozásnak, lankadt léptekkel közeliték hozzá s egy: „How are you, sir?“ (Hogy van ön, uram?) megszólítám. Úgy látszik nem értett meg, s én ujra ismétlém kérdésemet. Akkor meglepetten szökött fel ültéből, s a mint mondani szokás, arcza minden színt mutatott, s egy „Well J“ (Én ugyan) – mondással fejezvén ki bámulatát, hebegő nyelvvel kérdé: „Hol tanult ön angolul? Tán csak nem Indiában?“ Kiváncsiságát fokozni akartam, s remek tréfám is lett volna vele, de a hosszú uti-statio, tökéletesen elvette minden kedvemet. Megmondtam neki ki vagyok. Öröme kimondhatlan volt. Tatárom nagy bámulatára, ki engem még mindig igaz hivőnek tartott, az angol megölelt és hajlékába vezetett. Kedves estet töltöttünk együtt, – s a következő napot, az ő kedvéért nyugnappá tettem; s kimondhatatlanul jól esett a jó embernek, hogy hat hónapi távollét után, messze az európai világtól, akadt valakire itt Persia mélyén, a kivel az ő kedves nyugatáról beszélhetett. Neve szegénynek, kit nehány hónappal e találkozás után megöltek s megraboltak az uton: Longfield. Ő egy birminghami nagy kereskedő ház ügyében járt itt pamut vétel végett, sok pénzt vitt magával rendesen, s elfelejté, mint fájdalom igen sokan, hogy Persia nem az a polgárosult ország, minőnek ezt az európaiak charlatán képviselői hazudozásai nyomán tartják, s hogy az utlevelekbe és a király ajánló irataiban igen kevéssé lehet bizakodni.
Sahrud igen jelentékeny kereskedelmi város Mazendran és Irak tartományok között; az előbbihez igen regényes, de igen rosz ut vezet, egész a kaspi tengerig. A környék vizdús, s kivált a Rudi sah (királypatak) igen szép, melynek tiszta és édes vize élénk morajjal hömpölyg át a városon. Karavanszeraji több található, s ezek egyikében van a „Kavkaz“ czimü orosz nagy kereskedelmi társaság egy faktoriája, mely ujabb időben Astrakhan, Baku, Astrabadon át üzött beviteli kereskedelmével az angol kereskedelmet Khorasanból majdnem teljesen kiszorította. Az orosznak igen nagy befolyása van a kamcsatkai öböltől kezdve, mind egész Konstantinápolyig, s ez senkire nézve sem oly veszedelmes, mint a brit oroszlányra, melynek már is nagyon a sarkában van, s eljő az idő, mikor éles körmeit testébe is bele fogja vágni.
Innen, Teheran még tizenegy napi távolban van. Az egész ut biztos. Állomásra állomás jő, s alig van valami figyelemre méltó, hacsak az a különbség nem, mely Irak és Khorasan lakossága között észrevehető. Az utóbbi tartomány, szomszédja levén Közép-Ázsiának, több durva szokást is átvett attól, mig ellenben Irakban, a finom irani műveltség mindig szembeötlő. Itt az utazót – természetesen csak akkor, ha nála pénz szagot éreznek – mindig a legnagyobb előzékenységgel fogadják; s mindent adnak, de ugy, mintha a világért sem pénzért cselekednék. A vendéget kellemes tüneménynek szokás tekinteni, meg is ajándékozzák, a legudvariasabb hódolatok quintessenciájának kiséretében – de jaj a tapasztalatlan erszényének! Én, kinek dél-persiai utazásaim alkalmával volt módom az irani illemet elegendőkép tanulmányozni, ilyen esetekben magam is adtam az iranit, A komplimentumokat komplimentumokkal viszonzám, sőt még magasabb hanguakkal. Elfogadám ugyan az ajándékokat, de virágnyelven kértem az adományozót, vegyen ő is részt adományaiban, s ez bombasztikus phrasisaimnak a Szaadi és más kedvencz költőiből idézett számos citatioimnak csak alig tudott ellenállni. Megfeledkezett magáról, mohón nyult az ételek és gyümölcsök után, miket a Khondzsán (fatál) maga hozott elém, s gyakran jelentékeny fejcsóválás által adta tudtomra: „efendi, te iránibb vagy magánál az iráninál, sokkal simább, semhogy megcsiphetnélek.“ S valóban, Persiában az óvatosság nagyon is szükséges! Évszázados, sőt mondhatnám évezredes megrögzött szokások, annyira megtaniták Persia lakosait a ravaszság és külső finomság gyakorlatára, hogy a gondatlan europait, sokszor a legegyszerűbb paraszt, sokszor még a legkisebb gyermek is kijátszsza. Nyelv, mozdulat, izgés-mozgás együtt működik mind, hogy a helyi viszonyokba be nem avattak félrevezettessenek. Kiváltképen az európai az, a ki elbizakodván czivilizácziója fölényében, a keletit lenézi, megveti, – s így, a mint igen könnyen gondolható, épen ő az, a kit legtöbbször jégre visznek s rútul megcsalnak.
Minél közelebb jutottam Teheranhoz, az évszak annál zordonabbá változott; különben is deczember vége felé jártunk már, s bárha a mélyedésekben hideg és fagy keveset alkalmatlankodott is, annyival inkább tette a magaslatokon, minthogy az égalji különbségek, Persiában 3–4 óra járásnyi távolokban már is nagyon észrevehetők. A zord idő kiváltképen igen nagy aggodalmat okozott Gose és Ahuan állomások között, mindakettő hegyen fekvő magános póstaház, melyek az utazók nagy számához képest, alig adnak mindig elégséges menedéket. Goseben oly szerencsés voltam, hogy a csaparkhanet (póstaház) egészen üresnek találtam; meleg falai közt tehát egészen átadtam magamat a kényelemnek, minthogy odakinn már valóban szigorú, mérges hideg volt. Ahuan felé már több helyütt hóra is akadtam, s a hideg éjszaki szél gyakran leszállított lovamról, hogy lábaimat menéssel melengessem. Mikor magába Ahuanba érkezém, a hó már néhány lábnyi magas volt, s oly keményen megfagyott, hogy az út sok helyütt, valóságos hótelepek között vezetett. Fedél és tüzelő fa, – ezek valának legföbb vágyaim, melyek a magánosan álló ház megpillantásakor keblemben támadának, s bármily messze csapongott is tekintetem a hólepte halmosvidéken, sem hajlékot sőt csak egyetlen romot is fel nem fedezheték. Mint rendesen szokás, a csaparkhanebe figyelemgerjesztő zörejjel csörtettünk be. A póstamester igen udvarias volt – jó előjele a szállásnak, s mikor a nagyon kormos, de jól fedező szobába vezetett, egészen boldognak érzém magamat, s csak fél füllel hallgattam szavaira, melyekben áradozva széltiben és hosszában elmondá, hogy Szipeh Szalarnak, a persa generalissimus és hadügyminiszternek hitvesét várja minden pillanatban, kinek Meshedből való visszatértében, még ma, legfölebb holnap kell ezen mennie. Szipeh-Szalar asszonyság, a mint gondolható, legalább is 40–50 szolga kiséretében utazott; általa e szűk hajlékban meglepetni, épen sem volt valami nagy öröm; én azonban igen keveset törődtem most e fatalis eshetőséggel, hanem lovammal egyetemben egészen kényelmemnek éltem. Mikor a kandallóban vidoran lobogott a tüz, s a meleg thea a csészében párolgott, elfeledém akkor a kiállott hideget, nem gondoltam többé rá hogy valaki meglepjen, s jókedvüen hallgatám a vad Boreas süvöltését, mely úgy látszik, meleg menhelyemen serkentgetni szándékozik engemet. A thea után jótékony meleget érzék magam körül és magamban, s azért levetém ruházatomat; egész élvezettel fogtam estebédemhez, a pilav és a csirkesült már majdnem készen volt, azonban, mikor éjféltájban már-már lukullusi vacsorámhoz kezdenék, a szélzugás közepette lódobogás és hangok nesze üté meg füleimet.