Vándorlásaim és élményeim Persiában

II.

Azon rövid jegyzetek után, miket Irannak földirati körülményeiről nyujtottunk, ezen ország lakosainak ismertetéséhez akarunk hozzáfogni.

Ezek összes száma alig tesz 10 milliót, minthogy azonban persákból, törökök-, kurdok-, örmények, zsidók-, afghanok-, belutzsok-, gebrekből és czigányokból állnak: igen kérem a nyájas olvasót, engedje meg, hadd vezessem őket fajonként szemei elé.

A.

A persak vagy irani-ak (a mint magukat nevezni szokták) részint az ó méd-persa törzsek vegyülékéből, részint az ó iráni telivér törzsből származnak. Amazok az ország délnyugati részét lakják, imezek, aránylag igen csekély számmal, a keleti határokat. Bárha a két külön csoport között phisikai tulajdonságaikra nézve sok lényeges különbség létezik, mi itt a persákról csak általában akarunk megemlékezni.

A persa ritkán nagyon magas, de ép oly ritkán tulalacsony is, jobbadán szikár, nyulánk testalkattal, meglehetős barna arczszinnel, gazdag, fekete sürü hajzattal, hosszú orral és keskeny homlokkal, nagy fekete szemekkel, s csak igen ritkán húsos arczczal. Különösen kecses testi magatartással s könnyű mozgékonysággal bir, kiváltképen pedig mindenekfölött ügyes lovas, mely ügyességét már az ó görög irók is dicsérőleg kiemelték.

E most elősorolt tulajdonai folytán, a persa mintegy kiválik Ázsia minden egyéb lakói közül, s ugy látszik, hogy tagjainak egyarányosságában s vonásainak finomságában, szellemi fensőbbsége is ki van fejezve.

A persák, kik elő Ázsia minden népe között a legrégibb civilizatióval dicsekhetnek, társalgásukban udvariasak, sőt gyakran szellemdúsak, mely tulajdonok: „a kelet francziái“ nevét szerzék meg számukra, azonban fájdalom, igen ritkán nyiltak és egyenes szivüek. Valamint az iszlam népek nyelvében általában nem találunk sajátképeni szavakat az erény, lelkiismeret, és becsület fogalmainak kifejezésére, s valamint ők ezek létezését vagy épenséggel tagadják, vagy az azokat követőket balgatagoknak állitják: ép ugy a persa is – kitől a mohammedan-keleten terjedezni kezdő mai civilizatio származik – igen távol van attól, hogy tetteinek s cselekedeteinek zsinórmértékül ezeket válaszsza.

igy hangzik a közmondás, ami annyit jelent: „Jobb az ügyre hasznos hazugság, mint a reá káros igazság“ s ezen mondás tanácsát, valamennyi persa hiven követi. Valamint a király lehazudja s minden telhető alkalommal meglopja alattvalóit, ugy ezen szokás divatozik szülék és gyermekek között s viszont. Bárha gyakran érintkeztem persákkal, nem találtam egyetlen igazságot sem szavaikban; mindenütt a legszemtelenebb hazugságról s a legaljasabb jellemtelenségről kellett meggyőződnöm. A mit Morier „Hadzsi baba“ czimű szellemdús müvében remek tollal ecsetel Persiáról, nézetem szerint sok tekintetben még igen kiméletes; azon jellemhiány fölött azonban épenséggel nem csodálkozom, mert az ázsiai kormányformák ezredéves despotismusa más egyéb eredményre nem is vezethetett. Sehol a világon nem tapasztalható inkább, mint épen itt: hogy a szabadság mennyire nemesít, a zsarnokság mily igen lealacsonyít.

Nem kevésbé szembetünő itt a mindenek szivében uralkodó pénzvágy, mely oly kiváló ellentétben áll a határtalan fényüzéssel (tesakh’khusz). Mindenki többnek akar látszani, mint a mi, s mégis mindenki reszket a legapróbb fillérért is, s bárha egyik-másik a nyilvános életben nagyban adja az előkelőt: házi körében kevéssel megelégszik, sőt gyakran egész az aljasságig fukar. Ezen körülménynek tulajdonítható annak folytán, hogy a persa az ozmanlihoz és a középázsiaihoz képest életmódjában oly igénytelen és mértékletes. Egy-egy harmadrangú efendi asztalára legalább is hat tál étel jő naponta, a főbbrangúakéra pedig két annyi: Persiában a leggazdagabb khannak asztalán is három, legfölebb négy tál ételnél több csak alig található.

Minthogy a szinlelésre őket vallásuk feljogosítja, szabad lévén nekik például a szunnita tartományokban a kegyes szunnitát játszaniok, bárha egyébkint testestül lelkestül siiták is; ennek következtében a persa, minden rang és kor-különbség nélkül, roppant nagy mester érzelmeinek elrejtésében. Egész Iranban csak az arab és török a szenvedélyesek, s minthogy a persa oly remekül tud uralkodni arczvonásai fölött, ez az oka annak, hogy az európaiak, bárha ismerik is a persának szinlelési tehetségét, még is oly gyakran elámíttatnak.

A vendégszeretet – melyről mellesleg megemlíthetjük, hogy ez az egész keleten sehol sem található fel olyan mértékben, mint azt a mi nyugati költőink megénekelni szokták – a persa sokkal inkább fényüzésnek, sem mint jótéteménynek tekinti. Ő csak ott bőkezű, ahol gazdag viszont-ajándékot remél; ezt a mi ujdonsült európai diplomatáink bizonyíthatnák legjobban, kik, ha a tapasztalt szolgálatokat latba vetnék az érettük viszonzásul adott enam-ok (ajándékok) értékével, kénytelenek lesznek bevallani, hogy bizonyára minden lépést, minden falat kenyeret nagyon borsos áron megfizettek.

A mi a persának gyakran említett szellemi tehetségeit illeti: kétségtelen, hogy minden kelet-mohammedan nép között, Iran őslakói azok, kiket a nyugati polgárisodás számára legkönnyebben megnyerni lehetne; azonban mindemellett lelki előnyei távolról sem olyanok, minőket mi európaiak ezen fogalom alatt érteni szoktunk. Képzelmi tehetségére és éles elméjére nézve a persát olyannak tekintem, mint a minő lelki képességeket Európában: „elmés gyermek“nek szokás nevezni. Könnyen tanul, hamar felfog mindent, azonban a tökély fokára soha sem képes eljutni, mert minden kitartása, minden szorgalma daczára ő mégis mindig csak keleti marad, azaz: olyan ember, a ki fiatal korában beléje oltott világnézete folytán, egy és ugyanazon czél kitartó keresésére egyáltalában képtelen.

B.

A törökök, kik az éjszakkeleti Iran nagy részén szétszórtan élnek, s kik, bárha évek hosszú során át lakjanak is irani elemektől körülvétetve: turko-tatár jellemvonásaikat levetközni nem képesek. Ennek arcza jóval szélesebb és husosabb, orra rövidebb és vaskosabb, szeme kevésbé van felhasítva, egész alakja inkább kifejlődött, termete csontosabb, mint az iranié. Annak következtében mozdulataiban is nehézkesebb, s az ország ős lakosainál jóval alantabb fokon áll szellemi tehetségeire nézve is, mert bárha mind a vallási, mind a társadalmi körülmények egyaránt közreműködnek is évszázadok óta, hogy az Iranban létező török elemeket átalakítsák, ezek most is csak igen kevésben különböznek egyéb országokban lakó fajrokonaiktól.

Az irani török, harcziasságát is jóformán megtartotta. A persa fölött is, ki a bátorságban csak bolondságot lát, tulajdonképen ő uralkodik. A Szaszanidák bukása óta, majdnem minden dynastia török eredetű; az udvaroknál leginkább a töröknyelv volt divatozó, s valamint hajdan, ugy mind e mai napiglan épen a török tartományok szolgáltatják az állandó hadsereg legnagyobb és legjobb contingensét. Nem lehet tehát csodálni, hogy a török fajnak felsőbbsége folytán, a most nevezett nemzetségek között örökös gyülölség uralkodik; a persa: „hájfejűnek“ „pimasz“nak gúnyolja a törököt, ez viszont „gyáva alakos“nak amazt, s hogy e két faj mennyire külön vál egymástól, eléggé bizonyítja a közmondás is: „Ám apritsd darabokra a törököt és persát, főzd együtt hetek hosszat egy és ugyanazon üstben, még sem lesznek soha egygyé.“

A török lakosság legtömörebb csoportjai találhatók:

1) Azerbaidzsanban, mely jóformán egészen török;

2) Irak éjszakkeleti részein. Ezeken kivül vannak még egyes törzsek Khoraszanban, Gilanban és a déli Farszban, kik jobbadán a szeldzsuk uralom alatt vándoroltak be. Mások Timur seregének maradványai, mások ismét – de ezek száma igen kevés – azon turkoman segédcsapatok utódai, kik hosszabb időig Perzsia zsoldjában állottak, utóbb azután ezen országban végkép meg is települtek.

Minthogy épen Turkomanokról szólottunk, helyén találjuk itt emlékezni meg a Göklen-ekről, kik bár pusztai lakosok lévén, egyedül a persa uralkodónak hódolnak. Ezek, a hajdankorban oly igen nevezetes Dzsordzsan tartományt lakják, egy, a Gölgen folyam torkolata mellett terülő bájoló vidéket, melynek partjai sok érdekes emléket mutatnak mind e napiglan a hajdani arab hóditás korából.

C.

A kurdok, kiknek földje Törökország és Persia között van felosztva, s kik közül itt kevesebben laknak sem mint amott. Ezen törzsnek zöme, Kirmansah táján, Iran keleti határán tartózkodik, s mintegy Maku-ig terjed, egy másik kisebb része pedig Khoraszanban, Budzsnurd környékén található. Mint az irani törzsnek egy ága, mind nyelvére, mind vonásaira nézve rokonságban áll a persával, s minthogy ők mind a sémi, mind a turani elemek befolyása ellenében nyugat Irán egyéb ágainál jobban elszigetelve maradtak: a fajnak ős jellege náluk sokkal inkább feltalálható. Szép, tekintélyes termetük által tünnek ki, leginkább tündöklő fekete szemmel, szép sas-orral s igen szembeszökő hasonlatossággal az Afghanokhoz.

Ezek, a fékezhetlen nomadélet vágyától lévén áthatva, az ő jellemvonásaikban is ugyanazon vegyülékét találjuk a lovagiasság és rablási vágynak, hűség és alávalóságnak, piszkos fösvénység- és bőkezüségnek, mely a vándortörzseket egyáltalában jellemzi; s bárha ők szinleg a török és persa fenhatóságnak hódolnak is, mind a kettőt szivükből gyülölik. Konokúl ragaszkodva babonáikhoz, s társadalmi viszonyaik szülte évezredes szokásaikhoz és erkölcseikhez, minden reformatori törekvésnek a leghatározottabban és szivósabban ellenszegülnek, s bárha Persia kurdjai a siíta vallás felvétele által némi külsőségben eltértek is törökországi testvéreiktől, jellemüket illetőleg mégis mindenütt ugyanazok.

D.

Az örmények, kik mai napság Tebriz, Urumieh, Teheran, Iszfahan és Sirázban, s nyugati Persia egyéb városaiban laknak, s kik részint jobbadán a Kaukazuson túl tartományokból, részint magából Armeniából vándoroltak ide. Ezek is az irani törzshez tartoznak s igy nyelvük és arczvonásaik hasonlítnak a persához, de még sem annyira, mint a kurdokéi.

Ők, kiváltképen fehérebb arczbőrük, teljesb, gömbölyű arczuk, gyakran előforduló testességük által vállnak ki; s az örménynők egész keleten szépségükről hiresek. Jellemzésüket illetőleg még több hibát lehetne felróni felőlük, mint a törökországi örményekről, minthogy a sokkal súlyosb persa járom, még patriarchalis életük erényeinek is ártalmára szolgált. Közülök sokan iszákosak, s nejeik erkölcsössége sem áll oly jó hirben, mint a törökországi örménynőké.

Jobbadán nagy szegénységtől nyomottan, napról napra fogynak; s a kiknek csak valamijük van is, inkább a távol Indiába vándorolnak ki, hol a nyugati hatalomnak védszárnyai, kezük munkáját sokszor gazdag áldásban részesítik.

E.

A zsidók, kiknek legnagyobb községei Hammadanban, Kirmansah-, Iszfahan-, Kasan-, Teheran- és Sirázban vannak, de számuk nem rug többre 2000 családnál; ezek – ha dr. Wolf nem csalódik – még azon zsidóknak maradványai volnának, kiket az ős hajdanban, a babyloni fogság alkalmával ide hurczoltanak. A szaszanidák uralkodása alatt igen szép számmal voltak, azonban az Iszlammal nyomorgatás és üldöztetés ideje következett rájuk, minek folytán igen megkevesbültek; nagy része áttért az iszlamra, a többiek, Iran legszegényebb s legnagyobb nyomorban élő lakói; zsarnokság és fanatismus még ez ujabb időkben sem hagyják békén őket; igen méltányos lenne, ha az európai követségek őket is ugy vennék pártfogásuk alá, mint a nesztorianusokat – s más egyéb keresztyéneket.2) Arczvonásaik gyakran a férfiszépség valóságos mintaképei; nyelvük egy persa-patois-val igen erősen vegyített héber, mely utóbbi nyelvet az előkelőbbek irásra is alkalmazzák.

F.

Az arabok, csak igen kis számban lakják Iran délkeleti és délnyugati részét, s a tulajdonképi Arabiából és Maszkaból veszik eredetüket. Larban sokan a siizmushoz tartoznak, nyelvük pedig a persa-arab szólamok sajátságos vegyülékét képezi.

G.

Az Afghanok, Szegisztanban csak mint vándortörzsek élnek, a Kaspi-tenger partján egy kis telepítvényben; vagy pedig, ide menekült egyes külön álló családokat képeznek. Iran földére csak a legvégső szükség hajtja őket, mert bárha magának a Sah-nak legközelebbi közelében, jótétemények és vendégszeretet által halmoztatnak is el: mindazáltal az Afghanok, mint buzgó szunniták, a siíta világ legkiengesztelhetetlenebb ellenségei. Hasonlóképen:

H.

A Belutzsok és Brahuak is, csak a keleti sivatagot lakják, jobbára nomád életet folytatva. Mindig feltünő volt előttem ezen sátor-lakók nagy szegénysége, s ugy látszik, hogy a nomad népek között, vagyonosabbak, csupán a turani törzsek között találhatók.

I.

A Gebr-ek, csupán egyes családokban léteznek még Jezd-, Kirman- és Teheranban, vagy Siráz és Iszfahan kervanszerájiban kereskedők gyanánt találhatók. Mehemmed Sah-idejében, kinek vezére Hadzsi Mirza Agaszi különös pártfogása alá vette őket, igen szép számmal voltak, azonban ma napról napra fogynak, s ugy látszik, nem sok idő kell hozzá és Persia ős lakói végkép felcserélik szülőföldüket Indiával, hol az angol kormány fenhatósága alatt, teljes szabadságot élveznek. Az utóbbi időkben, e most nevezett országból, egy az angol kormány védelme alatt álló művelt Gebr jött Iranba, hitsorsosai nyomorának enyhitése ügyében; ott létem alkalmával megismerkedtem vele, s a mint sajnálattal kelle hallanom, az iszlam vak fanatismusa folytán minden törekvése hihetőleg sükertelen marad. A gebr-ek, kik az irani faj különösen markirozott vonásaival tünnek ki minden egyéb persák között, általában a becsületesség és szorgalmasság jó hirében állnak, s az egész országban egyesegyedül ők azon kereskedők, a kiknek szavában megbizni lehet. Számuk – Polak szerint – mintegy 8–9000. (A mi vallásuk egyes pontjait illeti, arról lásd alább a vallás-okról szóló czikkben.)

K.

A czigányok, egészen nomad életet élve – a két éjszaki tartomány Gilan és Mazendran kivételével – majd az egész országban szerte barangolnak. Arczkifejezésüket illetőleg, mindig meglepett az a különösen nagy hasonlatosság, mely köztük s a mi „oláh czigányaink“ között létezik; jellemük sőt foglalkozásaik is majdnem ugyanazok; zenészek, tánczosok, kovácsok, jövendőmondók és varázslók. Mindenben utánozzák a mi czigányainkat, az egy lopás kivételével, mert azon közmondás igazsága: „Hol a gazda maga is tolvaj, ott bajos a lopás“, Persiában – akarva, nem akarva – becsületes emberekké teszi őket.

Kormányzat.

Egész Mehemmed sah uralkodásáig, vagyis jobban mondva, a nyugati czivilizátió befolyásaig az irani viszonyok átalakulására: ezen ország kormányzata ugyanazon despotikus-patriarchalis kormányforma vala, melyet a hajdankor minden mohammedán tartományában feltalálhatunk. A király, mint az országnak korlátlan főura, minisztereit szolgák gyanánt tekinti, a népet s országot tulajdona gyanánt, mely fölött saját bölcs belátása szerint, teljes hatalommal rendelkezhetik.

Mai napság a kormányzat csak igen kevés külsőségben vállt mássá; a sah-nak vannak ugyan miniszterei, sok polgári és katonai fő tisztviselője, néha eljátszatja az ország-tanács ártatlan játékát is, a közigazgatás külön ágaiban törekesznek ugyan ellenőröket felállitani, s egy szóval, az egész kormányformának európai-szerű látszatot akarnának adni: azonban alapjában véve a dolgot, az egész kormányzás jóformán csak egy hajszálnyira sem tér el a régitől. Az ős keleti despotismus czifra európai egyenruhába van öltöztetve, mely alatt azonban a hajdani önkény, fejetlenség és törvénytelenség uralkodnak folytonosan.

Ezen, látszólagosan rendezett kormányzat feje a sah, Persia királya vagy császárja, mely utóbbi czimet rendkivüli követe által Napoleontól kérte, s melyet az néki nagylelküen meg is adott. Szabad tetszése és belátása szerint nevezi ki a legfőbb hivatalnokokat, tetszése szerint megajándékozza vagy megrabolja őket, s daczára a gyakran emlegetett igazságszeretet-nek, melynek jelmondata pecsétjét is ékesíti, egyedül a király főszeszélye és környezetének befolyása az a zsinórmérték, mely minden cselekedetét kormányozza. Első hivatalnok gyanánt a Szadraazam, nagyvezir, áll oldala mellett, kinek befolyásos egyéniségét a király igen gyakran megunja, s innen van, hogy ezen magas méltóság – mint például az én ottjártamkor is – épenséggel nem létezik néha, mikor aztán – mint azon esetben is – a Szipeh-szalar, a tulajdonképeni hadügyminiszter és generalissimus tölti be egy és ugyanazon személyben a király legfőbb tanácsosának hivatalát is. Ezt követi, rangjára nézve, az Emin ed-daule, a belügyminiszter, kinek kötelességében állana, a tartományokat igazgatni, az illető kormányzókat kinevezni, mely hivatalt azonban tényleg maga a király tölti be, miután a kormányzók nem annyira hivatalnokai, hanem inkább haszonbérlői az egyes kerületeknek, mely állásokra rendesen a legtöbbet igérők szoktak kiválasztatni. Utána az Itimad-esz-szaltanat (az ország bizalma) következik, körülbelől ugyanoly hatalmasság, mint Törökországban a Reisz, a főtörvényszék elnöke, ki nem csupán a törvénykezési esetek elintézésére volna hivatva, hanem egyszermind azon különbségek kiegyenlítésére is, melyek netalán a kerületi hivatalnokok s az illető alattvalók között fordulnának elő.

Ezek volnának az ország négy főméltóságai; utánuk említendők: a Musztaufi el-memalik (országos főszámvivő) vagy pénzügyminiszter, ki a király számára a számadások, adókivetések és bevételek irásbeli elkészitéséről gondoskodik; a kincstárt a király mindig magával viszi, még a vadászatra is, és senki másra a világ kincseért rá nem bizná. A Muajjir el-memalik (az ország vizsgálója), a főpénzügyigazgató, ki az országban járó minden pénznemekre ügyel föl, melyek a rendetlen veretés folytán már az első kézben is megnyiratnak, s a közéletben csak mérték által járnak kézről kézre. A muajjin el-mülk (főtitkár), vagyis a polgári és katonai ügyek főelőadója; a Naib-i-vezir-i-dzsenk, helyettes hadügyminiszter, kinek hivatalos teendője a királyi palotára felügyelni, s a király személyét megőrzeni. A Vezir-i-ulum, oktatásügyminiszter, egy tisztán agyrémszerű czim, minthogy Persiában egyáltalában semmi féle iskolai rendezettség nem létezik. A Vezir-i-tüdzsaret, kereskedelmi miniszter, szinte csak puszta név, mert bárha minden iszlam országok között Persiának van is a legvirágzóbb kereskedelme, ugy ez nem a kormánynak tulajdonítandó érdemül, hanem a lakosság eleven szellemének, a tehetséges kereskedelmi-gremiumoknak, melyek élén mindig egy-egy Melik-i-tüdzsar (kalmárok királya) áll, s a kereskedők forró hálát adnak szivük mélyéből, ha a kormány pártfogás helyett, bántatlanul hagyja meg őket birtokaik élvezetében. A Vezir-i-duvel kharidzs, külügyminiszter, ki a külhatalmak Persiában levő követeivel, s az európai udvaroknál Persiát képviselő küldöttekkel érintkezik. Ez idő szerint Persia, Oroszországgal, Angol-, Franczia- és Törökországgal áll diplomatiai összeköttetésben, mely országok, ujabb időkben, szakadatlanul képviselve vannak követeik által kölcsönösen.

A felsoroltakon kivül van még számos udvari hivatalnok, u. m.: az Isik agaszi basi, az udvari főorvos, a Münedzsim basi (udvari csillagász), a Müterdzsim basi, tolmács, a Melik es-suera, udvari költő, a Liszan-ül-mülk, udvari történész, a Vekaje nigiar, udvari krónikás, a Nakkas-basi, udvari festész, a Nizam-el-ulema, a tudósok chef-je.

A magasb rangú szolgálati tisztség közül, kik mindnyájan az Ajn-el-mülk (az ország szeme) alatt állanak, említésre méltók: a Ferras-basi, a palota főintendansa és utazások alkalmával szállásmester; a Ferras-i khalvet, benső kamarás. Továbbá az Aspaz-basi, főszakácsmester; a Kahvedzsi-basi, a legfőbb kávés, a Szanduk-dar, ruhatárnok, a Mühr-dar, pecsétőr, a Mirakhor, lovászmester, a Khazine-dar, kincstárnok, kik ezen hivataloknak csupán czimét viselik, alattuk pedig azok betöltésére számos tagból álló szolgálati személyzet áll. Ezeken kivül van még egy sereg cselédség, kiknek száma százakra és százakra megy, s kiknek kötelességükben állana a király személye körül forgolódni, azonban mindemellett igen igaz Polaknak azon megjegyzése: „hogy a számtalan cselédség daczára, minden főhatalmak között, a persa király részesül a legroszabb szolgálatban.“

Czimek és méltóságok.

Iranban ilyenek is vannak egész bőséggel, s a mi sehol az egész keleten fel nem található, itt ezek firól-fira is szállnak. Valamely khan-nak fia, hasonlóképen khánnak czimeztetik, s csak a Lakab-ok, a melléknevek, halnak el az illető egyénnel, vagy pedig a királyi kegy másokat ruházhat fel velük. Ez utóbbi szokás már a szeldzsukidák, gaznevidák és szamenidák alatt is divatban volt, csakhogy nem oly pazar módon, mint napjainkban. A hősöket ilyes nevekkel szokás felruházni: Szejf ül mülk, „az ország kardja“, Huszam el mülk, „az ország éles kardja“, Sedzsa el mülk, „az ország bátra“; a hiveket: Aszad el mülk, „ország oszlopa“, Itimad ed daule, „az állam bizalma“, sőt még nők is részesülnek ilyes kitüntető nevekben, egyik például: „Iszmet el mülk“, „az ország szüziessége“; a másik: „Dzsemal el mülk“, „az ország szépsége“ stb. Az ujabb időkben rendjelek is alapíttattak Persiában, minők például; a sir ü khursid (nap és arszlán rend), melynek közepén egy oroszlán van, s fölötte a kelő nap; mi egyszersmind az ország czimere is. A „Timszal“ Ali dicsőségére, melylyel csak a legelőkelőbb persák diszíttetnek fel.

A hadsereg.

A persa hadseregnek állitólag 120 ezredből kellene állania, ezredenkint 1000-1000 emberrel, ami olyan szám, melynek sem eleje, sem másodika a valóságban soha sem létezett, mert bárha a kormány gyakran említi is 120,000 főből álló hadseregét, ország-világ tudja, hogy valamely háboru kitörésekor, minden erőmegfeszités daczára alig lehet csak 50,000 embert is összeterelni. A közember zsoldja évenkint 7 darab aranyban volna megállapítva, mely összegből azonban a Szipeh-szalar tetemes tiszteletdijat tart vissza magának, egy másik rész a királyi kincstárba foly be, s miután a többi alsóbb rangú tisztek is elcsipegetnék belőle a maguk részét, a katona markát sokszor évenkint alig üti egy arany.

Az ujonczozás különösen eredeti.

Egy-egy tartomány kormányzója összefogdostatja a kerület minden katonaképes férfiát, s azután következik a kiváltás, mely alkalommal csak a szegényebbek, mint a kik a kormányzó kincsszomját nem tudták kielégíteni, soroztatnak be az ezredekbe. Ezek után senki előtt sem lesz feltünő, ha elmondjuk, hogy az ilyen egyénekből álló hadsereg egy része, besoroztatása után is tovább folytatja előbb űzött mesterségét; s akárhány eset van rá, hogy az e vagy ama főméltóság kapuja előtt őrt álló katona, ugyanazon időben egyszersmind dinnyét vagy zöldséget is árul, s ha alkalmilag épen főnöke talál arra menni, a dinnyeárus őrálló várakoztatja vevőjét, előkapja a dinnye közt fekvő puskáját, tiszteleg, aztán megint tovább kalmárkodik.

A szolgálatidő az egész életre kiterjed, s nem egy eset van rá, hogy apa és fiu egy és ugyanazon ezredben szolgálnak. A katonai tiszti rangok e következők: a Szipeh szalar, mint hadügyminiszter, az Adzsutan bas, szóról szóra: „főhadsegéd“; a Mirpendzs, divisiotábornok; Szerheng, brigad-tábornok: Javer, körülbelől annyi, mint őrnagy; ezek után jő az első, második és harmadik Naib (helyettes); továbbá a Szultan (őrmester); Vekil, (káplár); és a Deh-basi (őrvezető.)

A lovasság még épenséggel nincs rendezve. A tartományok parancsnokai kötelesek háboru idején bizonyos számu lovasságot kiállitani, mely csak a hadjárat végeig huzza fizetését. A lovasság legnagyobb contigensét egyébiránt a nomadtörzsek főnökei (Ilkhani) szolgáltatják, a szám-mennyiség azonban szabad tetszésüktől függ. A sirazi Ilkhani-tól magam hallottam, hogy ő 30000 lovast tudna nyeregbe szólitani, ha a sah őt egészen kielégítené. Iran összes hadseregében legszomorúbb képet a tüzérség mutat, mert bárha Hadzsi Mirza Agaszi töméntelen pénzt elpazarolt is ágyuöntésre: ezen és csatornakészitési dühére igen találólag mondja a gúnyvers róla:

az az:

Ipar, müvészetek és tudományok.

Hogy Iran, müvészet és ipar tekintetében jóval magasabban áll, s állott ezelőtt is Törökországnál s az iszlam világ sok más egyéb országánál: ez nem annyira a hajdankori Irán müveltségének tulajdonítandó, melynek emléke igen kevéssé maradt fen a népnél, mint inkább azon élénk, találékony szellemnek, mely ez ország lakosságánál otthonos. A persa igen könnyen utánozni tud mindent, s bárha nem tökéletesen is, mindazáltal az ország ipara oly jelentékeny, hogy néhány czikknek kivételével, minden szükségletet belföldi készitménynyel lehet fedezni. Annyi bizonyos, hogy az országban elfogyasztott beviteli czikkek nagy mennyiségének daczára a kiviteli kereskedés sokkal terjedtebb, mint amaz. Iran legkitünőbb gyártmányai: Shawl-szövetei, selyemárui, cserépneműi, arany-, ezüst- és aczél-művei, mely utóbbiak közül a meshedi és sirazi kardok különösen hiresek; továbbá különféle bőrök, s a lakkozott téglák (kasi), melyek Persia igen sok pompás kúptemplomait ékesítik. Van ezeken kivül, több czukorgyára is, mint például Jezdben, ugy szinte üveg- és porczellángyárai, melyek azonban csak középszerü minőségü gyártmányokat szolgáltatnak.

Ami a müvészeteket illeti: ezeket távolról sem lehet az európaiakkal összehasonlítani; mindazáltal minden mohammedán nép között egyedül a persák azok, kiknek festészettel és szobrászattal is szabad foglalkozniok. Az elsőben Siraz és Iszfahan müvészei jelentékeny eredményt mutathatnának fel, ha a rajzban és távlatban tökéletesebbek volnának; az utóbbiban kivált a vésnökök tünnek ki, kiknek munkái valóban müvésziek, s az egész Iszlam-világ által drága pénzen fizetettek. A zenét illetőleg is Persia a tanitója mind e mai napig a mohammedán népeknek. Más egyéb helyeken a kezdetleges dallamokra az idegen befolyás kártékonyan hatott, azonban itt minden sértetlen maradt. A miben azonban Persia a legkiválóbb, az a költészet. A legelőkelőbbtől le egész a legalantabb állóig, mindenkiben megvan a költészet-kedvelés, s nemcsak a Khanok vagy Mirzák, hanem lovászok és öszvérhajcsárok is tudnak sokat könyvnélkül Firduszi s Hafisz költeményeiből; ezeket csupa kedvtelésből éneklik, s bármily elvetemült legyen is a persa, ha megfeddik s dorgálják, rögtön Szaadi egy-egy erkölcsi mondatával fog válaszolni. Nem csak szeretik pedig a költészetet, hanem igen sok müvelője is akad Persiában, elannyira, hogy Sir Jones Vilmos méltán százharminczöt nagytehetségü költőt számlál fel, „verselő pedig“ – igy folytatja – „számtalan.“

A tudományok közül, melyek itt még mindig a régi módon folytattatnak, a persák kivált a casuistikával, csillagászattal, csillagjóslattal, metaphysikával, logikával és a gyógyászattal foglalkoznak, mely utóbbi tudományágban, itt még most is Aristoteles a főtekintély. Az európai tudományosság ujabb vivmányait ha nem is tekinti a persa épen megvetéssel, de bizonyára egészen közönyös dolgoknak tartja, s bárha a teherani iskolában ujitásokat akarnánk is kezdeni, ezek a nagy tömegre a lehető legcsekélyebb hatást sem fogják gyakorolni.

Vallás.

Ó-Persia vallása sokkal érdekesebb, sokkal fontosabb a mai Iranra nézve müvelődés történelmi szempontból sokkal jelentékenyebb, sem hogy szükség ne volna figyelmünkre méltatni, ha a mai kor vallásáról akarunk szólani. A zsidó vallás kivételével, nincs egyetlen hitvallás sem, mely akár tanait, akár szertartásait nézzük, oly kevés átváltozáson ment volna át, mint az ó-persa.

a)

Azon ős korban, midőn a történelem még mondákba vész, a persák, ugy látszik, a magusok vallását követték. Ezen tannak főelvei e következők valának: „Hit, egy mindenható, kegyelmes és jótevő Istenben, melynek helyettes uralkodói a csillagzatok; felebaráti szeretet az egész emberiség iránt, és résztvevő méltányosság az állatország irányában.“

Ennek helyébe utóbb a tűzimádás lépett, mely hitnek Zoroaszter volt helyreállitója, kinek a „Zend-aveszta“ nevű szent könyvbe foglalt tanai, egész az arab proféta feltünéséig széltében virágozának.

Zoroaszter, ki némelyek szerint Urumieh-ben, mások szerint Belkh-ben lépett volna fel, állitólag Darius Hystaspes uralkodása alatt élt, Kr. e. a hatodik században. Anquetil-du-Peron állitása szerint Zoroaszter az Elburz hegységre vonulván el, ott irta a Zendavesztát. Utóbb átnyujtotta a most említett fejedelemnek, ki azt 12,000 jól kikészitett tehénbőrre leiratá, s az akkor Isztakhrban lévő királyi-kincstárban őrizteté.

Ezen mű, mely a Parszok véleménye szerint isteni inspiratio folytán iratott, s eredetileg 21 könyvből állott, melyek közül Vendidad egész teljességében fenmaradt; a többiekből csak töredékek léteznek már. A tudósok ezen Zend-nyelven irt könyvekkel gyakran foglalkoztak. A hitelesség kérdése, egyik vagy másik darabot illetőleg, aligha érdekelné valami nagyon a hazai olvasót, s igy inkább a bennük található azon főelveket akarjuk kivonatosan közölni, melyek e nagy fontosságu könyvben a Kosmogonia és Theologia felől foglaltatnak.

Ezek szerint: léteznék egy főelv, melynek Zervan a neve, mi tulajdonképen időt jelent. Ettől két tevékeny főhatalom származott: Ormuzd, minden szépnek, jónak, jótékonyságnak, igaznak és világosságnak principiuma (kútfeje), és amannak ellentéte: Ahrimán, kútfeje a gonoszságnak, megátalkodottságnak és sötétségnek. Soká, végtelen soká tartott az egymással szemben álló ezen különböző elemek tusája, mig végre a diadal Ormuzd-é lőn, ki azután csakhamar hozzáfogott a világmindenség s az azt lakó mennyei lények teremtéséhez. Ezek közt elsők a Feroher-ek voltak, test nélküli angyalok, mintaképei minden értelmes lénynek, mely majdan a földön megjelenendő vala. Ahriman sehogy sem tudott megnyugodni ezen, ismét feltámadt a világosság ellen, mire aztán Ormuzd, a maga védelmére hat védangyalt teremtett: Bahman-t, ki az állatországot védelmezze, Ardibihisd-et, a tűz és világosság nemtőjét, Sarivar-t, az érczek és bányák szellemét; Eszpendermad-ot, a földnek női védangyalát, Kurdadot, a folyóvizek őrét, és Amerdadot, kire a fák és növények bizattak.

Alig voltak ezek megteremtve, s az ő befolyásuk ellenében Ahriman is hat Div-et, földalatti szellemet küldött fel az alvilágból. Az ujonan kitört háboru 3000 esztendeig tartott, s csak ennek multával foghatott hozzá Ormuzd a mennyboltozat és a csillagrendszer megalkotásához, s a földnek, terményeivel együtt való előállitásához. Ekkor, a tűz lőn az őselem gyanánt kijelentve, s azáltal, hogy a setétség hatalmasságainak eltávolítására közbenjáró szellemek teremtettek: a béke és nyugalom boldog korszaka álla be. A földön uralkodó öszhangzat igen megörvendezteté a Ferohert, és Ormuzd azt ajánlá neki ennek folytán, szállana le a földre, s szolgálna gyámolítóul a gonosz ellen, azon kikötéssel, hogy az emberi lélek végre visszatérjen ismét mennylakába. A Feroher engedelmeskedék, de szent bika alakjában alig szállt alá a földre, s ime Ahriman rémitő kigyó képében előgőrdült, veszedelmes mérget hullatott az egész természetre, a föld felszinét lángnedvvel kiszáritá, sőt magát a szent bikát is halálosan megsebesíté. Ormuzd ismét tért engedett jótékony munkásságának; az elhaló állat jobb lábából származott az első ember, neve: Kajomersz, egyéb részeiből növények lettek, magjából pedig, mely a holdba viteték, egy bika és egy tehén váltak, és minden egyéb állat ezekből származott. Kajomersz a testi lelki szépség valóságos példányképe volt, de mindez meg nem gátolhatá Ahrimant abban, hogy őt meg ne rontsa, s valóban egy 90 nap és ugyanannyi éjszakán át tartó küzdelemben meg is semmisíté. Azonban a regeneratio elve ismét győzedelmeskedett; Kajomerszből két növény lett, Masia és Masiana, az emberi nemnek ősei.

Zoroaster Kosmogoniájának ezen Ádám és Évája azonban csakhamar kisértetbe esett, feltámadtak teremtőjük ellen, és Ormuzd helyett Ahrimant imádták. A bűnnek örvényébe mind jobban és jobban alámerülve, hitelt adtak Ahriman csábitó szavának, egy kecske tejét itták (hihetőleg a testté vált ördögét), tiltott gyümölcsöket ettek, mi által minden előnyük megsemmisült. Elváltak, de 50 év mulva ismét összejöttek, s a földet benépesitő emberiség utóbb az ő gyermekeikből származott. Ormuzd most biztosítani akarta teremtményeit a Gonosznak ármányai ellen, s védelmükre Zoroaszter által törvénykönyvet iratott. Ennyit a teremtésről. Zoroaszter tanában a világ tulajdonképeni végéről nincsen szó. A halálban a test anyagai egybevegyülnek alkotó elemeikkel; föld a földdel, viz a vizzel, tűz a tűzzel, s az élet a láthatatlan levegővel. Halál után a lélek három napig körüllengi még a testet, azon reményben, ha netalán vele ujra egyesülhetne; de negyed napon megjelenik Zerokh angyal, s a Csinevad hidjához vezeti. Ha büntelen volt: az égi kutya bebocsátja, hogy eldődeivel egyesülhessen a mennyben; de ha nem volt büntelen, akkor a pokol mélységébe taszíttatik. A kinek jótettei tulnyomók, annak lelkét a jó angyal a hidon át a paradicsomba vezeti; de a kinél a gonoszság a tulnyomó: az elé egy borzasztó szörnyeteg lép, mely a lelket a pokolba ragadja alá magával, hol Ahriman szemére hányja balgaságait.

A feltámadás képzi Ormuzd és az őt imádóknak tulajdonképi diadalát. Ezen napon először Kajomersz, utána Masia és Masiana fognak feltámadni. Az elemek védszellemei átadják nekik mindazokat, miket egykoron az elhalók az ő gondviselésükre biztak, a lélek ujra feltalálja egykori földi társait, s a jó, végképen csak most választatik el igazán a gonosztól. Azon bűnösök, kik bűneikért elegendőkép még nem lakoltak, ujra poklokra küldetnek, bárha nem is örök büntetésre; a három rémitő nap és éjszakának irtózatait kell kiállaniok, melyek a pokol kinjainak 3000 évig tartó gyötrelméhez hasonlók, de végre könyörgő és rimánkodó szavuk meglágyítja Ormuzd szivét, s megszabadítja őket kinjaiktól. A világot gyujtó hőség és ömlő láng fogja megtisztítani, mely tűzkeresztség az igazaknak kellemes langy fürdő gyanánt fog tetszeni, de a gonoszokat iszonyú kinokkal gyötrendi. Megtisztul Ahriman is Div-jeivel és Dämonaival egyetemben, s megtér, és akkor kezdődik a vég nélküli békességnek és üdvösségnek országa.

Az ó persáknál – röviden előadva – ezekben állottak a zoroaszterféle Kosmogonianak főtanai; a gebrek tanai és szokásai – mint a kik azon ősfelekezet végmaradványát képezik – igen kevésben különböznek a most elmondottaktól. Ők is Ormuzdban imádják a minden áldások kútfejét, s kivált a tüzet és világosságot tekintik ama főlény legnemesb jelvényei gyanánt. Meghajolnak az égi testek, csillagok, hold és nap előtt is, és esti s reggeli imájukat ez utóbbi égi világosságok felé fordulva végzik. Templomaikban a szent tüzet imádják, s a papok, nehogy nyálukkal beszennyezzék a tiszta elemet, fehér kendőcskét tartanak szájuk előtt, a mig a liturgiát végzik. E papok két csoportra osztatnak: 1) Főbbekre, minők a Desztur, Mobed és Ferbed; 2) alárendeltekre, kiknek a tűzre való felvigyázás tétetik kötelességükké.

A gebreknél, sem a sok-nejüség, sem az ágyas-tartás nincs megengedve. Más vallások követőivel együtt enniök és inniok tilalmas, sőt rájuk nézve még az is tisztátalanná lesz, mit amazok megérintettek. Vallásuk általános emberszeretetre int, becsületességre az élet minden cselekedetében, jóságra a teherhordó állatok iránt, s hűségre a felebbvalókhoz. A kutyákat és kakasokat a gonosz szellemek elüzői gyanánt tisztelik; azonban a kigyókat és békákat, mint Ahrimán teremtményeit – pusztítani érdem. Az elemek iránti tiszteletből sem tűzbe, sem vizbe soha szemetet nem szórnak; még kovács mesterséget sem üznek, s ha a lángok tulajdon birtokukat emésztenék is már, azokat még akkor sem szabad oltani; ezen utóbbi törvényre azonban ujabb időkben már kevésbé ügyelnek. A haldokló ágyához közel kutyát szokás tartani, hogy a gonosz szellemeket elűzze. A halál után a holttesteket nem takarítják el a földbe, hanem kiteszik valamely magaslatra a madarak ragadmányául; sőt még jót vagy roszat is jóslanak belőle, a szerint, a mint a keselyűk az igy kitettnek előbb jobb vagy balszemét vágják ki.

Ez volt a régi persák vallása egész az arab próféta megjelenéseig. A harczot – mely még Mohammed életében kezdeték – utódai szerencsésen be is fejezték. Az uj tan erőszakkal terjeszteték, s félszázad multával egész Persia mohammedánná lőn. Minthogy azonban az Izlam általában ismeretes, itt csak a siíta felekezetről akarunk tűzetesebben emlékezni, mint a mely a mai Persiának uralkodó vallása.

b) Siíták és szunniták.

Az Iszlam ezen két főfelekezetének története tulajdonképen Mohammed halálával veszi kezdetét, mint a ki határozottan senkit utódául ki nem nevezvén, a meghasonlásnak főokozója volt. Egyik rész, s ez volt a nagyobb számu, azt állitá, hogy az örökösödés joga Abubekr-et illeti, mint a próféta legrégibb pályatársát; a másik felekezet ellenben, a próféta vejét, Alit, mint az uj vallás legnagyobb hősét akarta a trónra emelni, a maga állitását az üdvözültnek azon szavaival akarván támogatni, melyeket állitólag eképen mondott volna: „Makuntu Moula ve Aliun Moula“, azaz: „Valamint én ur vagyok, ugy Ali is ur.“ Azonban megbuktak. Abubekr után Oszman következék, ez után pedig Omer; Ali hivei minden alkalommal próbát tettek követelésüket érvényesíteni, azonban csak ez utóbb említettnek halála után foglalhatá el Ali, mint negyedik Khalifa, az őt rég megillető méltóságot. Az ő uralkodása, számos ellenségének ármánykodása folytán, igen nehéz és rövid idő volt; elleneinek élén maga a próféta özvegye állt. Ali végre is orgyilkos kéztől esett el, s ezen tragikus vég, előbbi szenvedéseinek kapcsolatában csak arra szolgáltatott alkalmat, hogy pártja, mely őt majdnem isteníté, súlyosan megpróbált vértanú gyanánt tekintse és sirassa. A balszerencse, mely élete folytán őt magát üldözé, halála után ugy látszék, számos tagból álló családját látogatta meg. Kilencz neje volt; de a siíták mindig csak Fatimát, a próféta legkedvesb leányát említik, kitől két fia maradt Haszán és Huszein (minthogy legkisebb gyermeke Mohaszan még kisded korán meghalálozott). A két fiú közül kiváltképen Huszein akarta örökösödési jogát érvényre juttatni, s a kufaiak (hajdani város Bagdad mellett) nem nagy számu pártjának meghivását elfogadván, midőn Mekkából oda utaznék, a Tigris partján, a puszta közepén hiveivel s a vele együtt kivándorlók kis csapatával együtt, a Jezid által ellenükbe küldött hadcsapattól felkonczoltatott. Ezt a katasztrófát a mai Persáknál számtalan gyászdal (Rouze) és szinpadias előadás (Sebih) tartja emlékezetben, s még pedig oly élénken, mintha az egész esemény csak a legközelebb lemúlt napokban történt volna.

Huszein halálával Ali utódjainak nyilvános fellépése majdnem vépképen megszűnik. Azonban a hivek szivében, kik legnagyobb számmal épen Persiában éltek, a szerencsétlen család iránt, bárha rejtetten is, a rokonszenv lángja lobogott; s épen ezen ország volt az, mely Buidák nemzeti dynasztiája alatt, a sokáig titkolt vallásos érzelmekkel nyilván fellépett, s az Iszlam világban szétszórtan élő siítáknak menhelyévé és összegyülekezési pontjává vált. Egyébiránt akkor még sem a siíták tanai nem valának formulázva, sem a szunniták s köztük élő gyülölség nem volt még annyira elkeserülve, mint napjainkban. A szertartásokban, a kórán magyarázatában, s kiváltképen az iszlam történelmének felfogásában lehettek ugyan különbségek, de a végszakadás tulajdonképen csak akkor jött létre, midőn Iran hatalomra vágyó fejedelmei a persa nép vallásos érzelmeit a maguk világias czéljaik előmozdítására akarák felhasználni. A „Siísmus“ örve alatt először is a bagdadi Khalifaság alól lehetett megszabadulni, utóbb pedig a török szultánok fenhatósága alól, kik a „Khalife“ czimmel minden igaz hivő fölött uralkodni akartak, s minthogy a persák, az ő függetlenségüket a nélkül sem tudták elfelejteni, a Siísmus csakhamar azonossá lett „Iran önállóságának“ eszméjével. A szunniták elleni gyülöletben azon méltó harag keresett magának kifejezést, melyet a szivek az arabok ellen érzettek, mint a kiknek vad csordái az ó-irani müvelt világ annyi nevezetes emlékét romba döntötték. Ezen politikát elsőben is a Szefevidák követék, s a szakadás csak is akkor kezdett egészen határozott jellemet ölteni, midőn ezek hatalma emelkedett Iran trónjára. A szefevidák tekintélyének növekedésével együtt növekedett a két felekezet közötti gyülölség is, mely azután nem egyszer a mi Bertalan-éjünkhez hasonló rettenetes mészárlásokra szolgáltatott okot; s bárha Nadir sah, a kiegyenlités legelső óhajtója, több kisérletet tett is a felek megbékéltetésére: mindazáltal a kölcsönös elkeseredettség csak igen kevéssé hagyott alább. Az ujabb időkben, midőn e két iszlam kormány az európai államokkal összeköttetésbe lépett, a konstantinápolyi és teherani udvarok között létezik ugyan a diplomatikai bensőség egy bizonyos foka, melyre az európai túlsuly elhatalmasodásának félelme ösztönzé az illetőket, s bárha ezek az Iszlam egységes birodalmát megszilárdítani törekesznek is: mindazáltal a teherani udvar most is mindent elkövet, hogy a két felekezetet egymástól elkülönítő válaszfalat, a mennyire csak lehetséges, fenntarthassa.

Törökországban nép és kormány meglehetősen engedékenyek a siíta felekezet irányában; azonban Persiában a gyülölség eddigelé csak igen keveset csökkent. A számos Molla a régi hévvel működik a szunnitismus ellen; sőt maga a király is – bárha tán csak kényszerűségből – pártolja törekvéseiket; s csak nem igen rég is Alinak egy állitólagos arczképét fogadá el Indiából, s alapítá ennek tiszteletére az ország legmagasabb rendjelét. Igen nevezetes, hogy a török szultán a szent helyek védelmi jogát épen most osztá meg a persa sah-hal, megengedvén neki, hogy a mekkai szent sir fenntartására évenkint adatni szokott összeghez ő is járulhasson egy részlettel, a miről hajdanában szó sem lehetett volna. Sőt a siíta persák minden irányban bejárhatják szabadon a szunnita Török-birodalmat, mig a szunnitának nem igen tanácsos magát a fanatikus Persiában mutatnia.

Ha azon pontokat mint fel akarnók sorolni, melyekben e két felekezet istentiszteletére és világi szokásaira nézve egymástól különbözik: egész hosszú sorozatot, sőt többet mondunk: egész könyvet kellene irnunk. Ez, nem birván általános érdekkel, olvasóinkat bizonyára kifárasztaná. Csak a legfőbb pontokra akarunk szorítkozni, nevezetesen:

a) Ali rendkivüli bálványoztatására; s azon kárhoztatásra és átokra, melyet a három trónbitorló Khalifára, azok kortársaira és utóbb czimboráira, névszerint Ajesára, a próféta nejére Muavie-, Jezid-, és Seikh Abdulkader-i-Gilanira mondanak, kiket még a keresztyéneknél is jobban gyülölnek;

b) a szunnita hit négy oszlopának elátkozására, kik névszerint ezen törvényhozók, u. m.: Hanife, Malek, Saafi és Hanbal. Ezek, Imam Mehdit, a mohammedán Antikrisztust élőnek, s elrejtettek állitották, mig a szunniták azt tanítják, hogy az csak a feltámadás napján születendik;

c) azon nagyszámu ünnep- és gyásznapokra, melyeket a szunniták nem tartanak, minthogy azokon Ali és családjának örömei és szenvedései ünnepeltetnek.

d) arra, hogy a keresztyéneket tisztátalanoknak tartják (Nedsisz) velük együtt nem esznek sem nem isznak, sőt még ha csak ruháik érintkeznek is egymással, tisztító fürdőt kell venniök.

e) Rájuk nézve nem kötelező, hogy valamely Imam előmondolására végezhessék imádságukat; ők nem használnak szőnyeget, hanem a helyett nyolczszögletű téglácskát tesznek maguk elé, mely Huszein Kerbelában fekvő sirjának földéből készült, s térdüket meghajtván, ezt érintik meg homlokukkal; imádságuk közben sem fordulnak Mekka felé, mint a szunniták, hanem mindig Kerbela felé, keletirányban, mint a hol Huszein először eltemettetett.

f) Polgári törvényeik különbségénél megemlítendő a többi között: az ideiglenes házassági szerződés (Sziga), mely szerint valamely férfiú bizonyos határidőre, de a melynél három nap a legkevesebb, nősülhet; a meghatározott idő eltelte után az elválás egészen törvényesen minden akadály nélkül megtörténik. Lényeges különbség van az egyházi hatóságokat illetőleg is a két felekezet között. Törökországban Imamokat és Kadikat, gyülekezetek és községek számára maga a kormány nevez ki; mig ellenben itt Mucstehid-ek léteznek, azaz olyan férfiakból álló egyházi hatóságok, kiket a nép tömege kegyes életük és a vallás dolgaiban való jártasságuk és bölcseségük miatt választott a vallási dolgok vezetésére.

g) A határtalan bucsujárási vágy, nemcsak Mekkába, hanem Meshedbe, Kumba, Kerbelába s más – az ő felekezetük által – szenteknek tartott helyekre; s ugy látszik, ezen szenvedélynek még haláluk után is akarnak hódolni, minthogy sokan végrendeletképen hagyják meg utódaiknak, hogy az ő holttesteiket, e vagy ama szent helyre vigyék.

h) A törvény engedélyezte szinlelés, melynek folytán szabad a siítának szunnitát játszani, ha élete vagy birtokának biztonsága épen ugy kivánják.

Tagadhatatlan, hogy a persa-iszlam sokkal több fanatismust foglal magában, mint a törökországi, s egyáltalában nem méltó arra, hogy a mohammedán vallás protestantismusának neveztessék.

De a fanatismussal rendesen álszenteskedés és vallástalanság szokott karöltve járni, mely utóbbi épenséggel nem ritka Persiában. Azok, kik az uralkodó elvekhez hűtlenekké váltak, nem egyszer a szufismus vagy más egyéb dervis-rend öltönyét öltik magukra, de szívük mélyében – én legalább sokszor ugy tapasztaltam – gyakran a leghiresebb Szufik, igazi vallásosságot épenséggel nem hordanak.

Miután az uralkodó vallásról, vagy felekezetről szólottunk volna: még nehány, bárha nyilvánosan el nem ismert, de azért mégis nem üldözött felekezetről kell megemlékeznünk. Ilyenek:

1. A seikhik, kiknek főszékhelye tulajdonképen Kirmansah, azonban nyilvános mecseteket birnak Teheranban, Kazvinban s más egyéb helyeken is. Hitvallásuk néhány szőrszálhasogató kérdésnek különös felfogása által válik el egyéb felekezetektől, minő kérdés például az Imam Mehdiről szóló; a test feltámadásának dogmáját elvetik; ezen vallás követői, kiknek alapitója Hadzsi Seikh-Ahmed volt, különösen merev fanatismusról ismeretesek.

2. Az akhbarik, kik mind a próféta-, mind az Imamoktól származott hagyományokat teljes hittel fogadják ugyan, de ugy a török, mint az arab tudósok interpretatióját elvetik, melyeknél fogva az ő felekezetüket tisztán nemzetinek tartják.

3. Az Ali-Allah felekezet, a kik Ali Khalifát, emberré vállt istenképen tekintik, sőt a legelső próféták sorába helyezik. Tagadják a korán érvényességét, s ennek étel- s italt illető törvényeit nem is teljesítik.

4. A Babi-k, kikről Mazendran-i utunkban fogunk szólani.

Ünnepek.

Azon ünnepek közül, melyeket a siíták a szunnitáktól különvállva tartanak, e következőket akarjuk említeni: Mehdi születés napja, mely csak nem igen régen szereztetett, épen a szunniták daczára, kik ezen Imamot, csak a feltámadás után állitják születendőnek; ez, Saaban 15-dikén tartatik. Gadir-i-Chom Dzsemazi ül akhir 17-dikén, mikor ugyanis Mohammed Mekkából Medinah-ba utazván, Alit, Khom völgyében helytartójává nevezte ki. A 27-dik Ramazan, örömnap, minthogy Ibni Muldzsem, Ali gyilkosa ezen napon halt meg. Épen igy Omer halálának évfordulata is örömünnep gyanánt ünnepeltetik. Ezen napot Omer szuzani-nak nevezik, a mi „Omer-égetőt“ jelent; ugyanis e nap estén egy szalmából fonott, Omert képviselő bábot hordoznak végig a városon minden kigondolható gúny és becsmérlés között; utóbb aztán lőporral töltik meg, s egy belé helyezet röppentyű segélyével, a gyülölt Khalifát légbe röpítik. E gyalázó-ünnep ellen a török követség több izben tiltakozott, s bárha ennek folytán az a fővárosban betiltaték is, a vidéken annál több illetlenséggel ünnepeltetik3).

A szunnitákkal közösen, ezen következő, maga Mohammed által rendelt s az ő személyét illető ünnepeket tartják a persák: a Mevlud-ot, a próféta születésnapját; a Kurban-t, áldozat ünnepet; a Ramazan bőjt-hónapját, s a rákövetkező Bajram öröm hónapot, mely utóbbiak azonban itt nem tartatnak meg oly lelkiismeretesen, mint Törökországban. Némi ünnepszerű hagyományos szokások maradtak fenn még az iszlam előtti korból is; ilyenek: a katonai zene azon kábitó harsogásai (nakara), melyekkel a kelő és leáldozó nap üdvözöltetik; ugy szinte a még sok helyen, de csak is a parasztság által ünnepelt: Ates-bazi, mely alkalommal ugyanis tavaszszal a szabad mezőn tüzet gyujtanak és körülszökdelik.

Végül még a Noruz-ról (ujév napja) akarunk említést tenni, mint a melyet méltán a legnagyobb ünnepélyességgel megülött persa-ünnepnek tarthatunk. Az ó persák ezen újév napja, a tavaszi nap-éjegyenség szakaszára esik, midőn az egész természet mintegy varázsütésre hirtelen ébred fel téli álmából, (mert sehol gyorsabban és kellemesebben a tél nyárrá át nem megyen, mint Persiában) s a fák virághimes ruháikba öltöznek. Ezen ünnep alkalmával minden persa uj ruhát szerez magának, kölcsönös ajándékok küldetnek, minden munka és foglalkozás napok hosszat szünetel, s kivált pedig a királyi udvar egészen ünnepi pompában uszik. A király nyilvános audiencziát ád az első napon, az ország minden nagyjai diszöltönyben jelennek meg s ritka fényben állják el az elfogadási terem három oldalát; a negyediken a trón emelkedik, melyre a király teljes diszöltönyben lép, a fény és ragyogás egész árjában uszva, minthogy öltönye csupa igaz gyöngyöktől, gyémánt, arany és ezüsttől csillámlik. Miután megjelent volna: a csillagászok egy adott jellel kijelentik, hogy imé az év fordult, egy ágyu dördül el, az ujév megkezdődik, s mig kivül a lövések dörögnek, s mig benn mindenek ajkai ezt harsogtatják: Mubarek bad (áldott legyen!), a király ujonan vert pénzt szór az egybegyültek közé. Az ország nagyjainak elfogadása után, a jelenlevő követek is bemutattatnak a királynak, a ki azután ezeket is megajándékozza. Másodnapon nagy népünnep rendeztetik, mely alkalommal a király nyilvánosan megjelen népe között, melynek ekkor mindenféle édesség, és mulatságára mindenféle látványosság nyujtatik. Igy, e tizenhárom napig tartó ünnepélynek minden napja lakomák, mulatságok s nyilvános játékok között mulik. Egyébiránt a Noruz-t, mely eredetileg Persiából veszi származását, az egész Közép-Ázsia nagy ünnepélyességgel ünnepli, sőt még magában Konstantinápolyban is van némi nyoma, mert a gyógyszerészek legelőkelőbb fogyasztóik számára mindenféle édességeket és serbét-eket e napon szoktak ajándékba küldözgetni.