FLAUBERT, MINT KRITIKUS.
Georges Sand leveleinek megjelenése alkalmával az irodalomtörténet krónikásai sokat irtak Flaubert és Georges Sand, e két nagyon különböző lelkivilágu iró meglepően mély és igaz baráti viszonyáról. Ezek a kommentárok kellő világitásba helyezték elméjök és jellemök, gondolkodásmódjuk és vérmérsékletük, az életről és a müvészetről való felfogásaiknak rendkivüli különbözőségét, másrészt érzelmeik egy közös vonásában találva támaszkodó pontot, meg tudták magyarázni szoros szellemi összeköttetésük eredetét és fejlődését. Kétségtelen, hogy e viszony természetét illetőleg a Flaubert levelei5) már csak azért sem mondhatnak többet, mint a Georges Sand-éi, mert a croisset-i bölcs hijjával volt izgékonyabb vérü barátnője áradozó természetének s azt a művészi elvét, melyet a „személyiség megtagadásá“-nak szokott nevezgetni, még leveleiben is bámulatos következetességgel dédelgette. De mégis, ha a Flaubert levelezése e tekintetben uj adatok forrásául nem is tekinthető, sok olyast tartalmaz, ami a legnagyobb óvatossággal rejtegetett egyéniségéből elárul egy-egy érdekesebb vonást.
Flaubert nagy kritikust hordott magában az alatt a hosszu, sarkig érő, sötét köpönyeg alatt, amelybe burkolózott. Kiválóan elemző hajlamu szellemet, mely a tényeket nem egyszerüen látja, mint mindannyiunk, hanem kettőzötten; először tisztán magukban véve, s másodszor mint tanulmányozni való anyagot, mint uj tények anyját. Kivételes temperamentumot, mely nem dobja magát azzal a közvetetlenséggel az életbe, mint a közönséges emberek, még kevésbbé azzal az extázissal, azzal a kitárt lélekkel, amelylyel a legtöbb költő. Egy hatodik érzéket, melynek természete azt hozza magával, hogy tulajdonosa máskép él, fut, fárad és szeret, mint a derék Prudhomme: kevesebb ösztönszerüséggel s több tudatossággal. Ha örömet érez, elhalványitja, ha fájdalmat szenved, elmélyiti, ha szeret, elmérgezi érzéseit azzal a sajátos vizsgálódó erővel, melylyel magának ezekről az érzésekről legeredetibb veleszületett hajlamának hatalmánál fogva számot adni igyekszik. Ha valaki a bölcselkedés e fajta hajlamával születik s ahhoz a természet beláthatatlan termékenyitése következtében még artisztikus erőt is örököl, akkor ez a valaki, a szerint, amint tehetségét a körülmények megérlelik, a mi korunkban vagy regényiró lesz, vagy kritikus. Bármelyikké fog kifejlődni, mind a kettőnek anyagát magában hordja halálig. Mert voltaképpen, a regényiró és a kritikus a lényegben nem különböznek egymástól; céljuk homogén; módszerük, melylyel az igazság megismerésére törekednek, azonos; artisztikus eljárásuk, melylyel igazságaikat feltálalják, egy és ugyanaz. Körülbelül annyiban különböznek, mint az egyes törvények megalkotói és ezek kodifikátorai. A regényiró anyag-világa tágabb: a még meg nem irt igazságok; a kritikusé szükebb: a már megirtak. Az egyik közvetetlenül a dolgokból, a másik már megállapitott igazságok közvetitésével vonja le tételeit, de szorosan párhuzamos uton. Természetes, a regényiró szót legszükebb, s egészen modern értelmében értjük, ama fogalom kifejezéséül, amelyre, mint Edmond de Goncourt panaszkodik egyik könyve előszavában, akármi jobban illik, mint a „regényiró“ szó nevetségesen semmitmondó, sőt bizonyos értelemben paradox használata. Vegyük elő a Bouvard et Pécuchet-t, igyekezzünk elfelejteni, hogy ennek a gigási torzónak a szerzője valamikor a Madame Bovary-t irta, s kérdezzük meg magunktól: regény-e ez, vagy kritikai mü? Bizonynyal nem tudunk határozottan felelni. Mind a kettőnek az elemei megtalálhatók benne; egyrészt annak, másrészt ennek mondható. Aki azt mondaná róla, hogy egy uj Don Quijoteiád, az emberi természet egyik legáltalánosabb vonásának marionett-figurákban való megtestesitése, épp ugy igazat mondana, mint aki in ultima analisi az emberi értelem és tudomány széditően mély kritikájának vagy az emberi elme által elkövetett tévedések monografia-szerü történetének mondaná. Igazat mondana, csakhogy nem az egész igazat. Ez a regény egyetlen a maga nemében azzal a rendkivüli dualizmusával, melylyel organikusan egyesiti magában két, a lényegben egyező, de a formában rendkivül eltérő irodalmi műfajnak ugy alap- mint alaki tulajdonságait. Igazi „homo duplex“ benne az iró; ép annyira kritikus, mint regényiró. Az a csodálatos tájékozottság, amelylyel a tudományok végetlen labirintusában mozog, egyesülve az itéletnek azzal a biztosságával, mely álmélkodást kelt a szakértőben – mindenkit meggyőzhetnek, hogy az elmult idők életenek (mely nagy vonásaiban még ma is mint realitás él a könyvekben) éppoly kivételesen tág látókörü ismerője volt, mint annak az életnek, melyet maga körül a természetben láthatott. A Tentation de Saint Antoine olvasói is sok olyat mondhatnak, ami mind e jelenség megerősitéséül szolgál. Hogyan történhetett tehát, hogy ezt a hatalmas erőt, melyhez hasonlóval a maga korában csak egyik legkedvesebb barátja: Sainte Beuve dicsekedhetett, életének legnagyobb részében használatlanul, ugyszólván rejtve hevertette s hogy ez csak önkéntelenül tört ki belőle nagyobb alkotásokban. A Georges Sandhoz irt levelekből sikerül egyet-mást megállapitani, ami, ha nem is határozott felelet erre a kérdésre, mint föltevés megállhat.
Azt kell hinnünk, bár sehol ezt a szándékot határozottan ki nem fejezi, hogy Flaubert egy nagy kritikai művet tervelt, mely életének fő-munkája lett volna s melyhez a Saint Antoine, az Éducation sentimentale és Bouvard et Pécuchet csak előtanulmányok.
Élete módja, melyet ezekből a levelekből ismerünk meg igazán, s egy különös kutatás, mely szintén ezek nyilvánosságra hozatalakor lett ismeretes, egyenesen utalnak erre a föltevésre.
Flaubert Croisset-ban a régi anakoréták életét élte. Apja gondoskodásából rendelkezett annyi vagyonnal, amennyi megmentette a kénytelen és rendetlen munka terhétől. Élhetett irói szenvedélyének s még annyi fölöslege is maradt, hogy néha-néha a gyöngédségnek a mi világunkban érthetetlen tulzásaival, segithetett megszorult barátjain is. Ezek persze kevesen voltak. A kis faluban, ahol lakott, senkit sem akart megismerni, s a jámbor croisset-iak olyanformán tekinthettek a rejtelmes Gusztáv ur-ra, akit csak az erdőben s a réteken láthattak, mint ahogy a Renan bretonjai a csodálatos Bonhomme Système-re. Mindennapos társaságát hosszu időn át élőhalott anyja, egy szélütött, süket, félig vak öreg asszony – akit látnia is fájdalom volt – és unokahuga alkották, akinek nem lehetett egyéb hibája, mint hogy éppen a Flaubert unokahuga volt, de akiről az egyetlen megillető kritika csak az lehetett, hogy Georges Sanddal tiz évig folytatott levelezésében egyetlen vonással sem jellemzi. Társaság?… voltaképpen a könyvei voltak az egyetlen társasága. Ha kimozdult Croisset-ból s néha-néha Rouenba vagy Párisba rándult, ez csak azért történt, hogy a nyilvános könyvtárakban fölkeresse azokat a könyveket, melyekhez magán-ember csak ezen az egyetlen módon férhet. Barátai, az a kevés ember, akit szeretett: mindenekelőtt Bouillet (ez a kitünő költő, akinek a francia irodalom még sok elismeréssel tartozik), Georges Sand és Turgenyeff, Sainte Beuve és még egy-kettő, nem tudták magányából kicsalni. Éveken át kéri őket magához, de utánok nem megy. Georges Sand-nak, aki többször hivta őt Nohant-ba, sokszor megmagyarázta, miért remetéskedik igy: „Ismerem magamat. Ha három napra Nohantba mennék, ez három hónapi álmadozásba kerülne nekem. Pedig sietnem kell.“ Mindig sietett. Egy percet sem akart veszteni, mert minden idejére szüksége volt. Azok mellett a nehézségek mellett, amelyeket neki az irás okozott, nem is lehetett máskép. Csak a leveleiben elősorolt számszerü följegyzések adhatnak képzetet arról a roppant fáradságról, melynek árán művészetét vásárolta. Egy-egy lapon hetekig dolgozott, egy-egy sort napokon át javitgatott, mig végre megtalálta a helyes kifejezést. Ugyanezzel az aggódó lelkiismeretességgel olvasott mindent, amit tárgyai körébe tartozónak vélt. Ugyanegy időben „ásta el magát“ az 1848-iki hirlapok olvasásába, a szentatyák irataiba, jezsuita regényekbe a szent szűzről, monografiákba a fayenceról, végre a szocializmus és a pedagógia irodalmába. Szórakozásul ugyanakkor Spinozát olvasta.
Természetes, hogy aki egészen és kizárólag az eszmék világában él, sokkal érzékenyebb az ott ejtett minden nagy és apró sérelem iránt, mint a dilettáns; és egyszersmind annak a szemét, aki az igazságot annak annyiféle alakulásában keresi, sokkal többet és sokkal többféle formában bántja az „igazságtalanság“, mint azét, aki egy szük világban igyekszik mélyre hatolni. A közönséges ember meg sem érti azt, ami Flaubertnek szenvedést okozott; a szakértő mosolyog a maga ismeretvilágába eső naivságokon s nem fogékony a másféle tévedések iránt. Flaubert egy testvér szeretetével karolt át mindenkit, aki bármely téren csak egy lépéssel többet tett az igazság felé, mint elődei, de valósággal elkeseredett a könnyelmüségen, melylyel az „Igazság“ szent nevét a léhák és tudatlanok hiába fölvették. Érzékenységét, melyet a magány a legfelső fokra élesitett, minden csekélység bántotta, ami más, több szórakozásban részes, kevésbbé magára hagyott elmét érintetlen hagyott volna. A természet ömlengeni vágyó lelket adott neki, amelyet a viszonyok zárkózottá válni kényszeritettek. Mint maga irja, nagy erőfeszitésekre volt szüksége, hogy összeszedje magát s minden csekélységre „ki ne áradjon.“ (Ez lehetett az ok, amiért „vén romantikus“-nak nevezte magát s nem az az állitólagos artisztikus rokonság, melylyel őt Guy de Maupassant erőnek erejével a Victor Hugo iskolájához igyekszik közeliteni.) S mert mindent, ami – a jelenben vagy multban – a legtávolabbról is érdekelhette, figyelemmel kisért, örökös ingerlékenységben élt. „Ha öreg leszek, irta Georges Sand-hoz, kritikát fogok irni: ez meg fog könnyiteni, mert gyakran szinte fullasztanak a visszafojtott véleményeim.“ Másutt rövid programmot ad arról a módról is, melylyel ezt a tervét megvalósitani akarja: „Legjobb azokat a dolgokat, melyek bennünket kétségbe ejtenek, lefesteni egészen egyszerüen, amint vannak; szétszedni ezeket már boszu volna!“
Ehhez az oly sokfelől táplált keserüséghez hozzájárult az is, hogy az ő munkáit se kimélte meg ugyanaz az értelmetlenség, amely őt idegen igazságok tárgyalásában is sértette, s még inkább az, hogy oly roppant fáradsággal alkotott munkái maga iránt is kétkedővé tették. Kezdett magával szemben is elégedetlen lenni. „Érzem, hogy már vén tehén vagyok“ – irja egy helyt végtelen keserüséggel. Mindig és mindenütt az „emberi balgaság“ tengerárját látta s egyszer csak elkövetkezett az az idő, amikor alkalma volt ezt egész meztelen brutalitásában szemlélnie Az 1870. és 1871-iki évek barbárságai fellázitották arisztokratikus hajlamu és nevelésü lelkét. (Mert az a nevelés, amelyet a tudományban való kéjelgés s az emberi balgaságok tanulmányozása ad, nem vezet a radikális elvekhez.) Valószinüleg ebben az időben kezdte meg összeállitani különös „gyüjteményét.“ Ezt irja akkortájt Georges Sandhoz:
„Gyülölöm a demokraciát (azt legalább, amit Franciaországban annak mondanak), azaz a kegyelemmel való föllengzést az igazságosság rovására, a jog megtagadását, egy szóval a társadalom elleni harcot.
A Commune rehabilitálja a gyilkosokat, amint Jézus megbocsátott a latroknak, mert megtanulták átkozni Lázárt, nem mert rossz gazdag volt, hanem mert egyszerüen gazdag volt… Azt hinni, hogy a köztársaság minden vitatkozáson felül áll, annyit ér, mint azt képzelni, hogy a pápa csalhatatlan. Mindig csak formulák, mindig csak istenek.
Az utolsóelőtti isten, az általános szavazati jog egy rémitő bohózatot rendezett hiveinek, névszerint „A versaillesi gyilkosok“-at. Miben kell hát hinni? Semmiben, ez a bölcseség kezdete. Ideje volna megszabadulni az „elvek“-től s hozzá fogni a tudományhoz, a vizsgálódáshoz. Az egyedül észszerü dolog (mindig visszatérek erre) egy mandarin-kormány volna, feltéve, hogy ezek a mandarinok tudjanak valamit, sőt tudjanak sokat. A nép örökös kiskoru s mindig utolsó rangban lesz a társadalmi hierarchiában, mert csak szám, tömeg, a korláttalan. Keveset ér, ha sok paraszt tud olvasni s nem hallgat a papjára, de rendkivül fontos, hogy legyenek olyan emberek, mint Renan és Littré s ezeket meg is hallgassák az emberek. Csak egy törvényes arisztokracia megalapitásával boldogulhatunk, értve ez alatt egy oly többséget, mely valami más egyébből alakul, mint számból.“
Majd azt bizonyitja, hogy a köztársaságban való babonás hit juttatta az örvénybe Franciaországot. Aztán igy folytatja:
„Mennyivel célszerübb lett volna megtartani Badinguet-t (értsd: Napoleon); a békekötés után bagnoba küldhették volna. Ausztriában nem tört ki forradalom Szadova után, sem Olaszországban Novara, sem Oroszországban Szebasztopol után. De a jó franciák sietnek lebontani házukat, mihelyt tüzet fog a kemény… Ebben a negyedórában Páris tökéletesen epileptikus. Ez persze az ostrom eredménye. Különben Franciaország már néhány év óta rendkivüli elmebeli állapotban élt. Az emberek elvesztették a jónak és rossznak, a szépnek és rutnak minden ismeretét. Emlékezzék vissza, az utolsó évek kritikájára. Miféle különbséget tett ez a fenséges és a nevetséges között? Mennyi tiszteletlenség és mennyi tudatlanság! „Sült vagy főtt – ugyanaz“, s éppen akkor mennyi szolgalelküség a napi véleménynyel, a divatos lapossággal szemben!… Minden hamis volt. Hamis realizmus, hamis hadsereg, hamis hitel s hamis öröm-leányok… És ez a hamisság, (mely talán a romantizmusnak a következménye, s annak a felsőbbségnek, amelyet a szenvedély a formán, s az ihlettség a szabályon kivivott) ez a hamisság, mondom, főkép az itéletben nyilatkozott meg. Dicsérték a szinésznőt, nem mint művészt, hanem mint jó anyát! Azt követelték a művészettől, hogy erkölcsös, a bölcsészettől, hogy mindenki előtt érthető, a vétektől, hogy illedelmes legyen, végre a tudománytól, hogy szálljon alá a néphez“.
Mikor ezt a levelet irta, kezdhette gyüjteni azt a nem mindennapi anyagot, mely irodalmi hagyatékának egyik legérdekesebb része. Anyag lett volna ez „az emberi balgaság történetéhez.“ Guy de Maupassant előszavában nagyobb mutatványt ad belőle. Az „itélet hamisságainak,“ a legnagyobbak tévedéseinek egy minden időkről szóló bámulatosan gazdag gyüjteménye ez. Kezdve egyszerü történelmi botlásokon, melyeket csak egy bámulatosan éles elme s rendkivül fegyelmezett emlékezet fedezhetett fel, égbekiáltó tévedésekig, mind a legnagyobbak, a legjelesebbek, nem mindig olvasott, de félve tisztelt köteteiből. Descartesból ugy, mint Veuillotból. Erős idegek kellenek hozzá, hogy olvasásukra az embert egy kis szellemi nihilizmus ne szállja meg s át ne érezze a Flaubert mélyen keserü hangulatát, melyhez a croisseti könyvbuvárt mindenüvé elható, messzelátó kritikája vezette.
Flaubert a meg nem irt könyvvel, melynek a „Bouvard et Pécuchet“ csak előbeszéde volt, ez a gyüjtemény pedig nyers anyagát alkotta volna, alkalmasint valami voltairei hatásra számitott. Ebben kételkedhetünk, de abban nem, hogy mégis Flaubert-rel együtt egy nagy kritikai művet temettek el. Azok a tulajdonságok, melyeket ezekben a levelekben az egyes irói személyiségekre és művészi elvekre tett megjegyzésekből kiolvashatni, csak megerősithetik a régibb könyvei által keltett csodálatot. Megalkuvása a különböző művészi rendszerekkel talán nem nyerte volna meg korának tetszését. De bizonynyal ép oly plasztikus kifejezésre találtak volna mélyen járó kritikai igazságai, melyeket csak töredékeiben láttunk, mint eklekticizmusa, melyet szabatosan kifejtett a következő sorokban: „Ugy vagyok, mint Prudhomme ur, aki ugy találja, hogy a legszebb templom az volna, mely egyesitené magában a strassburgi templom ivboltját, a Szent Péter colonnadeját és a Parthenon porticusát stb. Egymásnak ellentmondó ideáljaim vannak. Innen zavarom és tehetetlenségem.“
Kritikusnak is ugyanaz volt, ami regényirónak: a müvészi szépnek antik módra tiszta látásu, romantikus hevü és modern módszert követő imádója. Eretnek és képromboló a szépnek vallásában, de azért monotheista. (1884.)