AZ UJKORI DEMOKRITOSZ.
(Strófák Renanról.)
I.
A kereszténység eredete, Renan életének nagy monumentuma, bizonyára sokkal teljesebben foglalja magában irója lelkét, mint azok a könyvek, amelyeket Renan lirájának nevezhetünk: más-más időben irt és más-más cimen publikált emlékezései. És sokkal teljesebben tükrözi ezt a gazdag lelket, mint az aprólékos emlékezések bármily bőszavu és változatos gyüjteménye tükrözhetné. De azért Renan lirájának is – és különösen annak a kötetnek, amelyet Gyermekkori és ifjukori emlékek cimen tett közzé6) – nagy az érdekessége. Azonkivül tudniillik, hogy a legszebben irt vallomások közé tartoznak, amelyeket a memoár-irodalom valaha felmutathatott, nagyon becses adalékot szolgáltatnak korunk psyché-jének a megismeréséhez.
Mert meglehet ugyan, hogy voltak ami időnknek nagyobb irói is, mint Renan (egy idő óta mind többen állitják ezt, de ne méregessük az eszmék matadorait rőffel), – és meglehet, hogy Renannak a kortársai között voltak olyanok is, akik a tudománynak értékesebb és közvetlenebb szolgálatot tettek, mint ő (ne vitatkozzunk ezen, csak éppen emlitsük meg, hogy ujabban kezdik a Renan tudományát és kutatásai eredményét alábecsülni), – de hiába keresnők kivüle akár a bölcselők, akár a tudósok, akár a költők között azt a gondolkozót, akinek a gondolat- és érzés-világa annyira hasonló volna a ma legáltalánosabbhoz, akinek a lelke annyira magában foglalná mindazt a nyugtalanságot, amely korának legjobbjait izgatta és foglalkoztatta. Jean Jacques Rousseaut a mai kritika aranynak, Diderot-t és D’Alembert-t pedig csak papirnak értékeli, megállapitott dolognak fogadva el, hogy amaz jóval több rezgést idézett elő az eszmék világában, mint az Encyclopaedia két kitünő munkása; mégis emezek arcképe tisztábban és teljesebben láttatja a tizennyolcadik század tipikus gondolkozóját, mint a Vallomások irójának arcképe. A tizenkilencedik század Krónoszának vonásait senki se viseli arcán oly határozottan, mint Renan. Nem mond ennek ellene az, hogy Renannak egyik főképpen megkülönböztető, ugyszólván szó szerint „uralkodó“ vonása: bizonyos homályos vallási érzület. Sőt az emlitett hasonlatosságnak itt rejlik a leginkább nyilvánvaló, legkönnyebben fölismerhető bizonyitéka. Ez az idő, mely tuladva egy emberöltőket kinzott, meddő kételyen, s gyermekesnek találva a XVIII. század merev tagadását, kutató s elemző szemmel és oly óriási eszköz segitségével, mint amilyen a Bacon módszere, nézett bele a világegyetembe, – szükségkép eljutott a Renan homályos vallási érzületéhez, amint látta, hogy a XVIII. század álma a világegyetem rationalis megfejtéséről valósithatatlan, – hogy a tudomány a viszonyitott jelenségek végtelen kapcsolatán egy végső okra visszamenni képtelen, hogy az experimentális kutatás eredménye mindössze az a pár szó, mely a tudományt a természetfölötti problemák megoldására mindörökre képtelennek mondja. Tudni azt, hogy van megismerhetetlen, egy lépés vissza az absoluthoz; aki megszédül, midőn észreveszi a tudomány közelgő csődjét, ösztönszerüleg kapaszkodik a vallás düledező, de az idővel még mindig dacoló oszlopaiba. A századot megtöltő pessimismus tehát csak a vallás renaissance-a. Akik ebben a sensibilitásban szenvednek, vannak legalább is annyian, mint a tagadás fanatikusai. Sensibilitásról szólunk, mert vallásosságnak nem nevezhető az a szellemi ingerlékenység, mely ilyképpen tesz fogékonynyá az absolut eszméi iránt. A kornak ez a fogékonysága az iránt, ami a vallásban a legmisztikusabb, tükröződik vissza az Emlékek minden lapján. Bizonytalan sóvárgás a hit után, melyet a német gondolkodásnak, a természettudományoknak és a vallási hagyományok eredetének tanulmányozása kiszakitott lelkéből, de melyért tudományos vizsgálatai eredményében nem nyert kárpótlást, kisért benne lépten-nyomon. Ismét és most már nem tárgya mögött, de leplezetlenül előttünk áll az alaktalan, vallásos természetü sensibilitás, mely az egész „Kereszténység eredeté“-nek alaphangját adta meg. Teljesen ráismerünk a kereszténység nagy elemzőjére, ki rengeteg kritikáját egy vallásos hymnussal kezdi. Maga mondja, hogy mint a breton halász, aki a tengerben elsülyedt, mondai Is város harangjait véli hallani, egy lelkében eltemetett világ fel-felzsongó hangjait hallgatja. És legbelsejéből előtör a szó, mely őt és korát a legerősebben jellemezheti: „Minden lépésemet egy hit vezérli, mely már nem él bennem.“
Ez a poétai lelki feszültség természetesen nem az Emlékek-ben nyilatkozik meg először. Az a tudomány, melynek hieroglifáit élete legnagyobb részén át betüzgette, a lehető legtágabb teret engedi a kutató képzeletének; és korunk, mely az orvosban is megkövetel egy bizonyos mértékü intuitiót, a költőével csaknem azonos szerepet szán a történetirónak; mert a geometriai megfejtésekben senki sem hisz többé, mióta a filozófia az Észnek a tizennyolcadik században proklamált korláttalan pünkösdi királyságát alkotmányos korlátok közé szoritotta. A képzelet áttetsző ködén keresztül pedig csaknem mindig tisztán kivehető az iró énje. Renan is, mint az utána érkező nemzedék egyik elmés kritikusa, Paul Bourget mondja róla (Essais de psychologie contemporaine), hasonlóvá tette a „Kereszténység eredetét“ a Renaissancenak a szent vacsorát ábrázoló ama festményeihez, amelyeken a művész a maga arcát is odafestette azok közé, akik az urat körülveszik.
Ép oly átlátszó subjectivitása „bölcselmi beszélgetései“-ben és moralis értekezéseiben. Mindig költő egy kissé, még talán legkevésbbé akkor, midőn filozófiai költeményeit irja. Sainte Beuve szokta volt erősiteni, hogy minden müvelt és okos ember egy költőt hord magában, egy költőt, aki „meghalt huszonkétéves korában.“ Még legellenségesebb érzésü olvasója is egy ilyen holt költőt tisztelt Renanban. Az Emlékek, ellenkezőleg a Jean Paul holtjaival, akik kikelnek sirjukból és tanuságot tesznek róla, hogy nincs isten, – napvilágra kerülnek és tanuságot tesznek arról, hogy ez a költő él és soha se hal meg. A parányi tények, melyeket ezek az emlékek magukban foglalnak, a legmegragadóbb, legmeginditóbb érzések közvetetlen hatását keltik, ugy, hogy az olyan olvasó, aki odaadó figyelemmel kiséri Renan fejlődését, attól a pillanattól, mikor ez körben táncolva énekli: Il pleut, il pleut, bergére – végre maga is hallani véli Is városának megkonduló harangjait. Nem pragmatikus elbeszélés ez, hanem lirai költemények sorozata.
A költői temperamentum, mely belőlük szól, Renannak egész fajával közös vonása. Anyjától gascon vért kapott, s talán épp ennek köszönheti a kereszténység nagy kritikáját, de apjáról és születése helyéről breton eredetü. Költői hajlama, idealismusa, rajongása közös a breton bardokéval, akiknek utolsó példányaitól gyermekkori danáit hallotta, egyező a bretagnei papokéval, akiknek élete egész első ifjuságának példányképe volt. „A breton faj jellemző vonása – irja ő maga – az idealismus, egy erkölcsi vagy értelmi cél keresése, mely gyakran tévesztett, de mindig önzetlen. Soha egyetlen faj sem volt alkalmatlanabb az iparra, a kereskedelemre. Mindent megkaphatni tőle becsületből; ami nyereség, előtte méltatlan a nemes emberhez; csak az a szép foglalkozás szemében, amely nem hoz jövedelmet, például a katonáé, a tengerészé, a papé, s az igazi nemesé, aki csak szokott hasznát veszi földjének, anélkül, hogy azt bőviteni, gazdagitani óhajtaná.“ Ez a breton idealismus és rajongás, mely annak idején az ismeretes szakitáshoz vezette ősei egyházával szemben, tükröződik vissza a könyv minden lapjáról s gyülik, mint egy gyujtópontba, az Ima az Acropolison cimü fejezetbe. És itt is, ebben a fényes dicsőitő imában, amelyben az antik széphez fohászkodik, a legmodernebb sensibilitás félreismerhetetlen hangjaival kell találkoznunk. „Későn ismertelek meg, tökéletes szép. Egy bölcselkedés – kétségen kivül fonák tanitás – elhitette velem, hogy a jó és rossz, a gyönyör és a fájdalom, a szép és a rut, az ész és az őrültség olyan megkülönböztethetetlen árnyalatokkal fonódnak egymásba, mint a galamb nyakán a tollak. Semmit se szeretni, semmit sem gyülölni korlátlanul – tehát bölcseség… Ha valamely társadalom, filozófia vagy vallás birtokában lett volna az absolut igazságnak, ez a társadalom, filozófia, vallás legyőzte volna a többit s ma már egyedül élne. Mindazok, akik eddig az igazság birtokában hitték magukat, csalódtak; látjuk világosan. Képzelhetjük-e esztelen elbizakodottság nélkül, hogy a jövő bennünket nem ugy fog megitélni, mint mi a multat? Ime, ily káromlásokat sugall mélyen megrontott lelkem.“
Ezek a gondolatok, meg a hozzá hasonlók, melyek az Emlékek-ben egymásra sorakoznak, az eszmék legujabb áradatából valók. Azért, még ha költői értéke nem is tudná eljuttatni a nagyközönséghez az irásművészetnek ezt a remekét, Renan lirája s kivált a Gyermek- és az ifjukori emlékek mindig érdekelni fogja a jövő gondolkodóját, mert ezen a könyvön, mint szórólencsén át, kicsinyitve, de tisztán láthatjuk korunk szellemi vivódásainak képét. (1883.)
II.
A Gyermek- és ifjukori emlékek folytatása7) 1892-ben jelent meg a párisi könyvpiacon s olyan érdeklődést keltett, amilyenben komoly olvasmánynak ritkán van része. Néhány nap alatt ugy szétkapkodták, akár csak valami kényes tárgyu regényt. A nagy tudósnak ez a könyvárusi sikere nem volt meglepő, mert ámbár a mindenről tájékozott emberek mindjobban kiszoritják a világból az igazán müvelteket, ilyenek is vannak s reméljük, lesznek mindig. És az igazán műveltek abban az időben nem igen láthattak élő embert, aki az istenről és a szerelemről eredetibb, mélyebb és szebb dolgokat tudott volna mondani nekik, mint aminőket Renannak köszönhettek; pedig hát voltaképpen csak ez a két téma az, amely megérdemli, hogy törjük rajta a fejünket, legalább: csak ez a két téma az, melynek fejtegetésébe soha se fárad bele az emberiség.
De, hogy ez a kötet szélesebb körben is kivételes érdeklődéssel találkozott, azt talán nem is magának a könyvnek, hanem főképpen az előszavának kell tulajdonitanunk. A nagyközönség ezt az előszót nemcsak azért találta érdekesnek, mert a nagy iró ismét maga-magáról szólt benne, hanem különösen azért, mert ugy vélekedett, hogy Renannak valószinüleg ezek az utolsó sorai. És ha ezekben a feltünően jókedvü, nagy lelkibékével, csaknem enyelegve irt sorokban valami filozófiai végrendelet-félét keresett: nem is járt rossz nyomon.
Renan ugyanis itt, az előszóban, egy kis beszámolót tart. Elmondja, hogy öregségének nagy munkáját: Izrael népének történetét (mely élete fő-művét: a Kereszténység eredetét teljessé teszi) immár befejezte. Az átnézésével ugyan még nem készült el, s igy hosszu idő telhetik bele, mig az utolsó kötetek is kikerülnek a sajtó alól, de maga a munka megvan s ha ő holnap meg találna halni, a könyv egy jó korrektor segitségével megjelenhetik. Egyéb, kisebb jelentőségü munkálatai is közel vannak a befejezéshez, s az anyaggyüjtést, melyet megkezdett, illetékes emberek folytatják. „Mindez – irja – nagy lelki megelégedésemre szolgál s azt hitette el velem, hogy megfizetvén majdnem minden tartozásomat, most már mulathatok egy kissé, és skrupulusok nélkül adhatom át magam annak az örömnek, hogy e szertekallódott, s tán kissé frivol apróságokat összegyüjtsem.“
A frivol lapok között ott van az Examen de conscience is, az a filozófiai „mérleg“-féle, amelyet 1888-ban irt. Nem szánhatta rá magát, hogy kihagyja a könnyedébb cikkek közül, mert másként ugy tetszett volna neki, mintha dezertálni akarna azoktól a problémáktól, amelyeknek örökkön megszállva kell tartaniok minden nemes életet. „Azóta – igy folytatja – nem igen módosult a világnézetem. Mindinkább hiszem, hogy szörnyen keveset tudunk abból, amit legjobban szeretnénk tudni. Filozófia dolgában: bizzunk a végtelen jóságban s óvakodjunk a mohó tudnivágyástól, mely ugyis hiábavaló. Semmit se nyerünk vele, ha sokat alkalmatlankodunk az igazságnak s ha mindennap a nyakán lógunk. Az igazság siket és hideg; a mi nagy tüzünk nem inditja meg. Die neue Philosophie… Die neuere Philosophie… Die neueste Philosophie… Istenem, milyen gyerekesek az ilyen egymásra licitálások! Mire való igy veszekedni a tévedés elsőbbségéért?! Várjunk; meglehet, hogy végtére se találunk semmit, vagy ki tudja: hogy az igazság nem nagyon szomoru-e? Ne siessünk olyan nagyon megismerni.“
Ime az ouverture. Már felismerhetjük benne a Leitmotiv-et. Az egész magától oszlik szét elemeire: a szokráteszi „semmit sem tudunk“, a montaigne-i árnyalattal: „abból, amit a legjobban szeretnénk tudni“, aztán ez a pyrrhoni megvetése a savanyu szőlőnek: „veszekedni a tévedés elsőbbségéért!“, majd a pozitivista praktikus tagadás: „végtére se találunk semmit“. Mindez a régi dal. De ime az utolsó kétely: vajjon az igazság nem nagyon szomoru-e? Ez már ő… hanem hallgassuk csak tovább.
Bántja az az izgatottság, melyben a fiatalságot látja. Mikor az ifjuságnak, kora kiváltságainál fogva, derültnek kellene lennie! És ezt a tanácsot adja nekik: „Mulassanak kedves barátaim, hisz husz évesek: dolgozzanak is. Ha semmit se látunk is abból, amivel a metafizika foglalkozik, viszont a fizika, a kémia, az asztronomia, a geologia, a historia, egyre-másra szolgálnak mind nagyobb és nagyobb fölfedezésekkel. Mennyi dolgot fognak önök tudni, negyven vagy ötven év mulva, amit én nem fogok megtudni soha! Hány problémának a megoldását fogják megérni! Mivé fog fejlődni II. Vilmos császár? Mire fog vezetni a nemzetiségek érdekeinek az ellenkezése? Hogy fog alakulni a szociális kérdés? Lesz-e valami abból a mozgalomból, mely nevét a szocializmustól kölcsönözte? Mi lesz a pápaság sorsa a közel jövőben? Fájdalom, én csak találgathatom, mi lesz, tudni nem fogom soha, mig önök, önök mint fait accompli-kat fogják szemlélni ezeket a rejtelmeket!… Sokat hallottam mesélni azokról az arab végrendelkezésekről, melyekkel az örökhagyó donációkat tett oly kikötéssel, hogy az utód ki fog menni a sirhoz, értesiteni a halottat, ha a franciák elfoglalnák az országot… És csakugyan, koronkint azt hiszem, hogy volna ujság, amelyet ha siromba suttogna valaki, megreszkettetne ugy, hogy, feltámasztana. De annyiszor olvastam a bibliában, hogy a scheol mélyén nem tudjuk, hogy mi történik a földön, nem hallunk többé semmit és nem emlékszünk már semmire!… Nem, nem teszek efféle klauzulát a végrendeletemhez.“
Ezek már a nevető filozófia körvonalai. Amiről ábrándoztok, az fantóm, nincs más mögötte, csak feketeség. De azért csak törjétek magatokat tovább: nagyon sok szép és hasznos dolgot fogtok megtudni. Meg fogjátok tudni, hogy Vilmos császár geniális ember-e, vagy pedig fumiste? Fejtegethettek és megoldhattok egyéb rébuszokat is. Mindez nagyon mulatságos: az élet csak játék. Rá fogtok jönni, hogy mindaz, amit mi a tulajdon vigasztalásunkra eszeltünk ki, otromba tévedés, gyerekes önáltatás volt és sáros csizmáitokat fogjátok dörgölni azokhoz az ideákhoz, melyek nekünk a legkedvesebbek, a legszentebbek valának. Én már akkor, szerencsémre, jól meg leszek halva és jól el leszek temetve, mert meglehet, ha csak kicsit volnék halott, némelyik ujságra a szivem akkorát dobbanna, hogy fölvetné a koporsó fedelét… Mulassatok, husz évesek vagytok!
Haladjunk tovább, s ismerkedjünk meg ezzel a mulató filózófiával közelebbről, ha még eddig nem ismertük. A vidámság, melyet ez a különös Gambrinus prédikál, elég furcsa arra, hogy megérdemeljen öt-tiz percet, melyet nem tudunk praktikusabb dologgal tölteni el.
A vidámság apostola nem minden részvét nélkül évődik azokkal az ifju pesszimistákkal, akikkel abban az időben tele volt egész Franciaország, s akiknél a filozofálás in ultima analysi csak a haláltól való félelem. „Mért lázongani azok ellen az igazságok ellen, melyek olyan régiek, mint maga a világ? Tegnap fedeztük fel, hogy az ember gyönge és veszendő portéka?… Sajnálom a fiatalokat, akiket hatalmába ejtett s elemészt a pesszimizmus, az a pesszimizmus, mely semmi áron sem akar vigasztalódni. Az antik sirokon gyakran olvasni: „Bátorság, kedves X. Y., senki sem halhatatlan, Heraklesz is meghalt.“ Ezt a vigasztalást kissé gyöngének találhatjuk, pedig hát mégis csak vigasztalás. Marcus Aurelius, kedves barátaim, jóság tekintetében fölötte állott mindnyájunknak s Marcus Aurelius megelégedett vele.“ És ártatlan arccal toldja meg ezt a vigasztalást egy másikkal: „Haljunk meg nyugodtan, a világ meg lesz nélkülünk is; biztositva van a fennállása jó időre… A tudomány jövőjéről biztos kezességünk van… Nyugodtak lehetünk. Ezer év mulva, reméljük, a világ megtalálja a módot: pótolni az elfogyott kőszenet s az elfogyott Erényt.“
Ime a határvonal, mely a vidámság vallását a pesszimizmustól elválasztja. (A pesszimizmustól a vidámság vallása csak egy lépés.) Gambrinus csak mérsékelten sajnálja az életet; ha Marcus Aureliusnak is meg kellett halnia: quid tunc miser sum dicturus? A fordulat igazán bájos. Ez az alázatos és igazság-kereső keresztény maradványa a szkeptikusban. A hivatkozás a stoikusra pedig annál kedvesebb, mert hisz az érzés, melyet kifejez, a hindu dajkatejjel került a vérébe.
Az élet elvesztésének a tudata csak egy melancholikus mosolyt csal a mi nevető bölcsészünk ajkára; más az, ami őt oly rendkivül mulattatja.
Az utoljára idézett sorokból már kitalálni: mi ez a valami; hallgassuk meg a próféciáit és tisztában leszünk vele.
„Rossz napok következnek. A morális értékek hanyatlani fognak, ennyi már bizonyos; az önfeláldozás teljesen eltünik a világból s előre látható a nap, mikor mindent szindikátusok fognak végezni s mikor organizált önzés fogja helyettesiteni a szeretetet és a feláldozást… Azt a két dolgot, mely eddig még ellent tudott állni a tekintélyek ellen támadó erőnek, magával fogja sodorni a nagy vihar. Nem baj; az emberiség segélyforrásai feneketlenek.“
De hát vajjon az örök gondviselés, mely nélkül nem tudjuk elképzelni a világot, melynek, hogy lennie kell, a szivünkbe van irva, a lelkiismeret, az ideál, a belső hang – ezek mind puszta illuziók-e?
„Nem, nem – felel erre a kérdésre. – Hasonló dolgokban a formális tagadás épp oly vakmerő, mint az abszolut állitás. A párhuzamos vonalak találkoznak a végtelenben: a vallás is igaz a végtelenben… Meg vagyok győződve, hogy egyszer határozottan ki fog derülni, hogy a legjobb részt választotta, aki az erényt választotta… Ha az erény jó befektetés volna, a pénzemberek, akik igen okos urak, már régen észrevették volna; mind erényesek volnának. Nem, az erény rossz befektetés a véges rendben; de a végtelenben az ellenmondások elmosódnak, a tagadás elenyészik… Semmi sem bizonyitja, hogy van a világon egy központi tudat, egy szellemi erő, mely mindennek a középpontja, semmi sem bizonyitja, hogy a világegyetemnek lelke van; de semmi sem bizonyitja az ellenkezőt sem. Nem veszünk észre a világegyetemen semmiféle jelt, melyet egy akaró és gondolkozó erő cselekvésének mondhatnánk. Elmondhatjuk, hogy ezer és ezer század óta semmiféle ilynemü cselekvés nem történt. De ezer és ezer század semmi a végtelenben. Amit mi hosszunak nevezünk, relative nagyon rövid egy más nagysághoz mérve. Ha a kémikus megtette intézkedéseit egy kisérlethez, melynek egy évig kell tartania, nem nyul többé az apparatusához, mig a kitüzött idő el nem mulik. Mindaz, ami a görebek mélyén végbemegy, az abszolut öntudatlanság törvényei szerint történik: hanem ez nem zárja ki azt, hogy egy akarat szerepelt a kisérlet kezdetén s egy akarat fog szerepelni a kisérlet végén. Azalatt millió és millió mikróba keletkezhetett a készülékben. Ha ezeknek a mikróbáknak elegendő értelmük volna hozzá, azt mondhatnák: „Ezt a világot nem igazgatja különös akarat.“ És igazuk volna azt a pici időt illetőleg, mely alatt ők megfigyeléseket tehetnek; de a világegyetem erőinek összemüködését tekintve, tévednének.“
„Amit mi végtelennek nevezünk, az talán csak egy perc két csoda között… Ne tagadjunk semmit, ne állitsunk semmit, reméljünk. Ne mondjunk le a temetéseken a zenéről és a tömjénről. Véghetetlen morális hanyatlás következnék be s valószinüleg igen nagy értelmi hanyatlás is, ha a vallás eltünnék a világról. Mi el lehetünk vallás nélkül, mert mások vallásosak mi helyettünk is. Azokat, akik nem hisznek, magával sodorja a nagy tömeg, mely többé-kevésbbé hivő; de ha egy nap a tömegből kiveszne a hit, maguk a bátrak is lanyhán mennének a rohamra. Az emberiség, ha nem hisz a lélek halhatatlanságában, sokkal kevesebbet ér, sokkal kevesebbre képes, mint addig, amig hisz benne. Az ember értéke egyenes arányban áll azzal a vallásos érzéssel, melyet első neveltetéséből kapott… A vallásos érzületü emberek egy árnyékból élnek. Mi egy árnyéknak az árnyékából. Miből fognak élni az utánunk érkezők?“
Mit igérnek ezek a próféciák? Világot vallás és erény nélkül, embereket, kik nem fogják ismerni sem az önfeláldozást, sem a szeretetet. Egy világ vallás és erény nélkül! Mintha csak azt képzelnők: világ, melyben nem lesz többé tavasz. Világ, melyben az Anya csak állami hivatalnok, a Szerelem csak határidő-üzlet lesz, világ, melyben Leonidásnak át kell költöznie a mythológiába, s melyben a lemondást, az áldozatot és a mártiromságot épp oly kevéssé fogják megérteni, mint mi nem értjük, hogy egykor voltak csoda-virágok, olyan magasak, mint ma a fák… szinte az égig értek! Pedig az Idő feltartóztathatatlanul siet azon az uton, mely ebbe a világba vezet. De soha se busuljatok. Vigasztaljon benneteket annak a szórakozásnak a reménysége, hogy ennek az uj kornak az apostola, a szindikusok szindikusa talán Vilmos császár lesz, és ti látni fogjátok uj naprendszerek keletkezését, uj hajnalok hasadását… Mulassatok, husz évesek vagytok.
Ha azonban véletlenül idősebbek volnátok, ne mondjátok kevélyen: „Nem, ez nem lehet. Van a lelkemben valami, ami azt mondja erre, hogy nem lehet.“ Óvakodjatok ettől a belső hangtól. Ez sugta nekünk a legkedvesebb hazugságainkat, amelyek ugy összeforrtak velünk, hogy nélkülök már nem kivánjuk az életet sem. Legfeljebb annyit mondjatok: „Hátha mégsem?!… Que scais-je?! Hátha megőrizhetjük még ezeket az utolsó kedves képzeteket?!…“ Nincsen kizárva. A kékben minden lehetséges. Még az is, ami nekünk kedves. Reméljetek. Remélni nem kerül semmibe.
Persze, ugy tetszik, ez a világ nem akként van berendezve, hogy a reménységeink valami sok táplálékot kaphatnának. Eleinte mindent reméltünk, s a mindenről körülbelül le kell tennünk. De ha megelégszünk a kevesebbel is: ne hivatkozzunk arra, hogy kell egy Igazságnak lennie a világegyetemben, egy czentrális Igazságnak, melylyel a mi fogalmaink az igazságról azonegy szövetből készültek, melynek csak egy parányi része a belénk oltott igazságérzet. Ne reméljük magunknak azt, amit nem remélünk az oroszlánnak vagy a birkának. Ám meglehet, hogy van egy ilyen czentrális Igazság, de a birka, a birka mindenesetre be van csapva.
De kövessük nevető-bölcsészünket szó szerint:
„Ne vitatkozzunk a vallásnak se dózisán, se formuláján; szoritkozzunk arra, hogy ne tagadjunk; őrizzük meg az ismeretlennek a kategóriáját, az álmodás lehetőségét. Nem következés, hogy a kinyilatkoztatottnak mondott vallásokkal a vallásos érzés is eltünjék a világból. A kereszténység nagyon nehézkesekké, nagyon követelőkké tett bennünket. A menyországot akarjuk, nem kevesebbet s minden áron akarjuk. Elégedjünk meg kevesebbel is. Néhány esztendővel ezelőtt Rothschild báró az izraelita konzisztóriumban igen élénken vitatta, hogy a lélek halhatatlanságának a tana benne van a Mózes vallásában. Egy tudós zsidóember, aki a régibb iskolához tartozik, a következő megjegyzéssel beszélte ezt nekem: „Igazán érthetetlen. Egy ilyen gazdag ember!… s ráadásul még a paradicsomot is akarja!… Hagyja azt nekünk, szegény ördögöknek!“
„A középkor e tekintetben igazán filozófiai szellemben gondolkozott. Az állatokkal akkor emberségesebben bántak, mint az emberekkel. Az embereknek, akikre örökélet várt, panasz nélkül kellett elviselniök minden igazságtalanságot; ellenben az állatok, hogy a gondviselés számadása rendben legyen velök szemben, már ezen a világon megkapták a jutalmát annak, a mi jót cselekedtek. Beszélik, hogy kegyes apáczák a Szüz iránti ájtatosságra megtanitottak egy szarvas-ünőt. A kis állat letérdepelt a szent kép előtt egy imavánkosra, s csupa áhitat volt. A szarvas-üszőknek nem lévén halhatatlan lelkük, következésképp, pártfogoltjuk nem juthatván a paradicsomba, az apáczák lelkiismeretbeli kötelességüknek tartották, hogy kis pártfogoltjuk itt a földön jutalomban részesüljön jó viseletéért s elhalmozták édességekkel. Hasonló dolgot olvasni a remeték történetében. Az oroszlán, akit szent Antal hivott, eltemetni szent Pált, nagy buzgalommal dolgozik karmaival s ilyképp megássa a sirt. Jutalomképpen szent Antal áldását adja rá, melynek az a hatása, hogy az oroszlán mindjárt talál utjában egy birkát, melyet természetesen nem késlekedik megenni. E történetben az igazságnak elég van téve, ha az oroszlánt tekintjük; vajjon ugy van-e a birkát tekintve is? Nem, megvallom. Világos, hogy a világ egész organizációjában semmi nyoma a birkák Igazságának.“
„Mint az apáczák szarvas-ünője, szokjunk hozzá, jobb sors hiján, megelégedni az apró édességekkel; igyekezzünk örömet találni bennök. Legyünk szigoruak magunk iránt, de ne tegyük szegénynyé az életet. Ne hallgassunk e tekintetben a mi korunk raffinált iróira. Ne foszszuk meg az emberiséget örömeitől; gyönyörködjünk benne, ha látjuk, hogy élvezi örömeit. Mások öröme nagy részét teszi a miénknek; s voltaképp ebben áll egy tisztességes élet legnagyobb jutalma, ami a vidámság.“
„Gyakran szememre vetették, hogy sokat prédikálom ezt a vallást, mely látszólag könnyü, de a valóságban a legnehezebb valamennyi közül. A vidámsághoz nem elég az akarat… okvetetlenül kell hozzá, hogy az ember meg legyen elégedve az életével. Az én életem az volt, amit akartam, amit én a legjobbnak képzeltem. Ha ujra kellene kezdenem, nem sokat változtatnék rajta. Másrészt, nem félek a jövőtől“…
S a derült végrendelkező itt magáról kezd beszélni. Nem fél a biografiájától s nem fél a legendától sem. Nem tart tőle, hogy ötszáz év multán ugy emlegetik, mint akit Rothschild egy millióval vásárolt meg a Jézus élete irására. Csak a hamis szövegektől tart. Sokat idéztek tőle, amit soha se mondott, s kijelenti, hogy csak azt ismeri el magáénak, amin rajta van a Calmann Lévy ház jegye. És elenyeleg rosszhiszemü kritikusaival. Majd a levelezőire tér át s ezek közt arra a jó lélekre, aki minden hónapban emlékezteti, hogy: van pokol. Demokritoszunk ábrándos sóhajjal jegyzi meg a biztatásra, hogy: amen, a pokol is jobb, mint semmi. Különben megvallja, inkább a purgatóriumra számitott, erre a „melankolikus és kedves“ helyre, melyet roppant parknak képzel, végtelen gyertyánfa-alléekkal, ahol a sarkvidék homálya borong… (Az elképzelés gyönyörü, Dante-szerü; vagy ha ugy tetszik: ezt a képet egy Perugino festette egy Meissonnier tudásával. De ezt már tessék elolvasni.) Különben – szól lemondással – legyen meg az Ur akarata…
Elmondja aztán, hogy keleti ismerősei nem haragudtak rá soha; betudták a javára, hogy soha sem kételkedett az Atya Istenben. És igy folytatja:
„Higyjünk Istenben, mindnyájunk Atyjában s ne tagadjuk a lehetőségét, hogy lesz egy nap, mely az igazságszolgáltatás végső napja lesz. Mi soha sem voltunk azokban a tragikus helyzetekben, melyeknek az Isten bizonyos tekintetben a bizalmasa s szükségképpen vigasztalója. De kérdem: a tiszta nő, akit igazságtalanul vádolnak, – vagy: egy helyrehozhatatlan birósági tévedés ártatlan áldozata, – egy férfi, aki meghal, önfeláldozásból, vagy egy bölcs, akit barbár katonák feszitenek kinpadra – mit tegyen, ha nem azt, hogy föltekint az égre!… Hol keressen tanut, ha nem odafenn? S még a mi békés életünkben is, melyben a nagy megpróbáltatások ritkák, hányszor érezzük szükségét, hogy a dolgok abszolut igazságára hivatkozzunk, hogy azt mondjuk neki: „Beszélj, beszélj!“ Az efajta momentumok talán azok, amelyekben igazunk van. És mégis, ami hallatlan, soha semmi jele, hogy protestálásunk valamit meginditott volna. Mikor Nimród fellőtte nyilait az égbe, a nyilak véresen hullottak vissza. Mi, fájdalom, nem kapunk feleletet. Oh, Isten, akit imádunk akaratunk ellenére, akihez naponkint huszszor imádkozunk öntudatlanul, beh elrejtőztél!“
Aztán visszatér arra, amivel kezdette. Mentegeti a kötetét. Azt mondja, hogy ez az utolsó kis gyüjtemény teljessé teszi Emlékei-t, amelyeket munkássága lényegéhez tartozóknak vél. Akár növelik, akár kisebbitik, ugymond, filozófikus tekintélyét ezek az emlékezések, minden esetre világot vetnek nézeteinek, itéleteinek keletkezésére. „Asszonyok és papok neveltek – irja – és ebben lelhetni meg a nyitját minden képességemnek és minden hibámnak.“ S a pár sornyi rajz, melyet ezen az alapon maga-magáról rögtönöz, egy kis remeklés, mely teli van légies gyöngédséggel övéi, s a legfinomabb iróniával önmaga iránt.
„Az embert – ugymond – egész életén át üldözik azok a leányfejek, amelyeket tizenhatéves korában látott. Igy van, hogy minduntalan vissza-visszatérek ezekhez a majdnem elmosódott régi képekhez. Ha e részben tulmentem az illendőség határain: mentsen az a türelem, melylyel a közönség „Emlékeim“-et fogadta. De meg kell jegyeznem, hogy ha hibáztam, e hibában része van a filozófiámnak is. Ugy hiszem, hogy bizonyos általános kérdésekre nézve a társaságban élő emberek, látszólag felületes józanságukkal helyesebben itélnek, mint a katedra emberei. Jobban látják az élő összeséget. A szerelemnek nincsen filozófusa. Pedig hát én most is ugy találom, hogy a szerelem nagyon különös egy misztérium s a legvilágosabban látható kapocs, mely bennünket a világegyetemhez füz. E pontot illetőleg teli vagyok mondanivalóval s untalan szeretném fejtegetni, ujra meg ujra, amit részletekben már többször elmondottam.“
„Hogyan beszélhet ön arról, kérdezhetné tőlem valaki, amit oly kevéssé ismer? Oh, ami ezt illeti, protestálok. Efféle dolgokban nagyon járatosnak lenni annyi, mint nem illetékesnek lenni. A középkor legmeginditóbb csodája az, amelyet Gauthier de Coinci beszél a laoni diakonról. Ennek a szegény embernek roppant mártiromságba került tisztasági fogadalmát megtartania. Egyszer, a kisértésektől gyötörtetve, könyek között aludt el. A Szüz megjelent neki álmában, keblét ajkához értette s megitatta tejével. Ez az isteni ambrózia meggyógyitotta örökre. A szerelemnek ilyen álma után, élete hátralevő éveiben, el lehetett a valóság nélkül.“
„A tizenhetedik század érzése, mely annyira különbözött a középkorétól, hasonló példát mutat. Arnauldnak igaza volt A gyakori áldozásról irt könyvében. A janzenisták, igen helyesen, ugy gondolkoztak, hogy a visszaélés az áldozással, megfosztja ezt izétől, varázsától. Ugyanezt mondhatni a szerelemről. Azok beszélnek róla a legjobban, akik legkevésbbé éltek vissza vele s akik vallási cselekedetnek tekintették. Igen, vallási cselekedetnek, szent pillanatnak, melyben az ember tulemelkedik megszokott középszerüségén, élvező és szerető képességeit a maguk teljességében érzi át s egyszersmind átoltja az életet… A szerelem épp olyan örök, mint a vallás. A szerelem a legnagyobb bizonyitéka annak, hogy van Isten; a szerelem a köldökzsinór köztünk és a természet között; a szerelem a mi igazi közlekedésünk a végtelennel.“
„Örök atya, köszönöm neked az életet. Az élet édes és becses vala nekem, mert kedves és előkelő lelkü lények között éltem, akik nem engedték, hogy valaha kétségeim lehessenek szándékaid felől. Nem voltam bün nélkül; voltak hibáim, mint mindenkinek; de bármit mondjanak is rólam, soha sem követtem el nagyon rossz cselekedetet. Kivántam, hogy jöjjön el a te országod s hiszek benne, hogy el fog jönni. Mikor régi hitemet elvesztettem, nem sirtam és nem zsörtölődtem ellened; a balszerencsét jó szivvel viseltem. Sirni gyávaság lett volna, ellened zsörtölődni: a legotrombább minden képtelenség közül.“
Nem, a legotrombább dolog minden képtelenség közül az volna, ha a vidámságnak erről az ujkori apostoláról anekdota-gyüjteményeket és weberiádákat neveznének el.
III.
Farsang közepén, táncoló párok seregében, mialatt a harántsipok üvöltöznek, az oboj bug, s az álorcások suttognak – a Ma éppen ugy mulat, mint a Hajdan, az emberi elme nem talált fel se egy uj bünt, se egy uj mulatságot – sápadt fiatalok közt, akik már felejteni akarnak és szomoru öregek mellett haladva el, akiknek nincsen többé mire emlékezniök, egyszerre egy különös alak jelenik meg, akin az első pillantásra látni, hogy nem ebből a világból való. Megismerik; a táncoló párok illedelmesen nyitnak utat előtte, a sápadt fiatalok érdeklődve közelednek, huzódnak hozzá, s a szomoru öregek, remegő, hunyorgó szempilláik alól kiváncsi és sötét pillantásokat vetnek feléje. Halk, tisztelettel teli suttogás támad körülötte; a tudatlanokat felvilágositják. Ez ő, a mi korunk profétája. Az, aki a lelkek vezére volt az utolsó évtizekben; az egyetlen mester, akinek szavára az utolsó nemzedék még áhitattal tudott hallgatni. Talán az utolsó próféta, akit ismernünk adatott; mert meglehet, nem lesznek többé próféták.
Nem, nem ugy jelenik meg a mulatók seregében mint Péter apostol a Sergiolus orgiáján, vagy mint az anabaptisták az opera ballerinái között. A szava nem szór átkokat, a karja nem mutat egy szörnyü tisztitóhely felé, ajka nem nyilik ama vontatott, panaszos zsolozsmára, amely oly megrázó ellentéte a balletzenének. Ez nem a dörgedelmek prófétája. Arcán mosolygás, örök, megfagyott, szelid és türelmes mosolygás; a szava nyájas. A vigság vallását prédikálja.
De ez a mosoly rettentőbb, mint a régi próféták dörgedelmei, s a vigság vallása a legridegebb, a legszomorubb minden vallások közül. Ah, ugy várnók ajkáról ezeket a szigoru szókat: „Tartsatok bünbánatot!“ De nem mondja.
Azt mondja, hogy: „Táncoljatok, mulassatok, tegyetek, amit akartok, különösen: igyekezzetek vigak lenni. Ugyis minden mindegy, minden mindegy. Miért törnétek magatokat? Az igazságért? Nem tudom, hogy van-e igazság. Ha van, nem a mi számunkra van, örökre elzárták előlünk. Soha se tudunk meg semmit, élni nem érdemes, s meghalni mégis borzasztó, a jövő vigasztalan, a világ világ lesz a mi erőfeszitéseink nélkül is. Az erény ki fog menni a divatból, hogy a lelkiismeret illuzió-e vagy nem, se tagadni, se állitani nem lehet. Nem tudunk, nem is fogunk soha se tudni semmit, csak azt, hogy minden hiába való, s hogy ezen a világon csak egy kedves dolog van: a tévedéseink. A világ meg lesz erény nélkül, morál nélkül, vallás nélkül, bár talán elvesztésüket sajnálhatjuk egy kissé, mert mindez jó volt annak, akinek csatáznia kellett. De mindegy, minden mindegy. Táncoljatok, mulassatok, vétkezzetek, ha akartok, de igyekezzetek vigak lenni. Nézzetek engem, én mindig vig vagyok.“
És csakugyan vig, ijesztően vig.
Egy hosszu, dicsőséges élet végén, királyi müvének befejezése után, a nyugalom és a lelki béke éveinek derüjével mondja ezeket a próféta; ez a különös vigasság a lenyugvó nap utolsó sugara. Minő testamentum!
És az a próféta mondja, aki lemondás, türelem dolgában leginkább megközelitette a próféták prófétáját. Aki nem ismerte a mulatságot, az örömet, a vétket, csak a munkát, s aki, mig mi földhöz ragadtan a földnek éltünk, vivódott helyettünk az égiekkel; az, aki e kornak minden embere közül a legtöbbet gondolt a vallás és morál kérdéseivel. A mi követünk, akit megbiztunk, hogy keresse meg nekünk a mennyek kapuját.
Semmi kétség, a mi követünk ugy járt, mint az Ibsen Alvingnéja; mire az élet határához ért, elvesztette az utolsó illuziót is. Csakhogy mig Alvingné fellázad, tombol és kétségbe van esve, a mi prófétánk vig és mosolyog.
„Egyetlen szkeptikus szó, mely szeretett és tisztelt ajkáról siklik le, több hitet rombol le, mint egy voltairiánus könyvtár összes limlomja“ – mondotta valaki, aki ismeri a világot.
Ez a mosolygás is megriasztóbbnak tünik fel, mint ezer nagyképü tudós hatalmas, mindent leromboló bizonyitásai. A farsangolók nem nagyon buzdulnak fel ezen a furcsa biztatáson. Minden ajkon ott az ijedt kérdés:
– De hát akkor mi marad a lelkünknek?… Pedig a lelkünknek kell valami, akármi, de valami kell! Táncoljunk, mulassunk! Mért? Ugyan van rá okunk! Ha minden mindegy, akkor még a vétek is elveszti a varázsát. Nem, nem lehetünk ilyen szegényen! Legalább a vétkünket add vissza!… Vigasztalj meg, mosolygó próféta, nagyon megrémitettél bennünket! Adj valamit elvesztett világaink helyett!
A próféta kitalálja ezeket a gondolatokat, s felel, ahogy tud, vállat vonva:
– Végre is, minden lehetséges. A legokosabb, amit tehetünk, az, ha remélünk.
Ez az utolsó szava.
IV.
Halálát közeledni érezvén, még egyszer összegyüjtötte embereit, akik munkájában segitségére voltak és elmondta nekik utolsó akaratját, mint tették hajdan ama pátriárkák, akiknek történetét ő tőle tudjuk. Beszámolt a hátramaradóknak nagy munkája legvégső részével, melynek a gyümölcsei már csak a mieink, megköszönte ragaszkodásukat és elbucsuzott tőlük. Aztán szeretettel teli szókat váltott övéivel: feleségével, lányával, fiával, és családja körében csöndesen, nyugodtan behunyta szemét. Meghalt, fájdalom és agonia nélkül. Az Ur kegyelmesebb volt iránta, mint azok, akik az Ő nevében már előre elitélték, s megadta neki azt a szép halált, amelyet maga kivánt. A nemes halált, amint ő nevezte. Meghalni tudva, kibékülve sorsunkkal, abban a nyugodt érzésben, hogy kötelességünket betöltöttük s elvégeztük, amiért elküldtek bennünket – ezt nevezte ő nemes halálnak, s ilyenben volt része. Mint szent élt, s mint szent halt meg.
És meghalt benne a legnemesebb, a legigazabb és lelki tehetségekben leggazdagabb férfiu, akit e kornak látnia adatott. Nem volt nála nemesebb senki, mert a kötelességről senkinek sem lehettek emelkedettebb képzetei, mint azok, amelyekkel ő ismertette meg ezt a kort, s másrészt nincs, akinek egész élete harmonikusabb lehetne a tulajdon ideáljaival, mint az övé volt a maga eszményeivel.
Nem volt nála igazabb senki, mert senki sem volt szigorubb önmaga és senki sem türelmesebb mások iránt. És nem voltak, nincsenek, nem lehetnek az övénél magasabb rendü lelki tehetségek, mert nem volt senki, akinek gondolkozása szabadabb, s ismeretei gazdagabbak lettek volna, és viszont nem volt senki, aki gondolkozásának és ismereteinek korlátait tisztábban látta volna, mint ő. Hogy nem hagyott hátra egy filozófiai „rendszert“, mely tiz-husz esztendeig talán divatos lett volna, abban az összes filozófiai rendszerek nagy csődje után ne keressünk semmi csodálni valót. Igy volt ő leghivebb kifejezője a mi időnk szellemének, amely elvesztette hitét a rendszerekben, de azért szivesebben filozofál, mint eddig bármelyik kor; mert a rendszerek időhöz kötöttek, ellenben a filozofálás örök. Vagy ha ugy tetszik: rendszer volt ebben a rendszernélküliségben, mint a Hamlet őrültségében.
Különben: ne sajnáljuk, hogy ő nem állitott fel nekünk kategóriákat, tartós használatra. Az ő gondolatai szerettek szárnyalni; fiókokba dugni nehéz lett volna őket.
De ám vitatkozzunk erről is, mint sok egyébről, ami ebben a nagy emberben annyi kicsinyes birálgatás tárgya volt – kiről hallottunk ellentétesebb véleményeket, mint éppen ő róla?! – egy dologban, azt hiszem, mindnyájan egyetértünk. Abban, hogy a jelen idő legnagyobb poétája halt meg benne, aki a legtöbb misztériumnak nézett a mélyére, s aki szavának ezer varázslatával megaranyozta ezeknek a misztériumoknak a rémségeit, mint a napsugár játéka a mély vizek fölszinét.
*
Egy anekdotát beszélnek róla, mely illusztrálja sorsát.
Valahol Olaszországban utazott, s egy este éppen le akart feküdni, mikor látogatója akadt. A fogadó szobalánya állitott be hozzá, azzal a kéréssel, hogy mondjon neki számokat, amelyeket ő aztán betehessen a lutriba.
A szobalány ugyanis a templomban, a szószékről sokszor hallotta a Renan nevét. Nem volt egészen tisztában vele: vajjon szent-e vagy ördög, de mikor megtudta, hogy ez a sokat emlegetett személy ott van megszállva az ő fogadójukban, elhatározta, hogy nem szalasztja el a kitünő alkalmat, hanem kopogtat a szerencse ajtaján. Ugy gondolkozott: ha Renan szent, akkor bizonyosan jók lesznek a számai, ha ördög, akkor még bizonyosabban.
Renan nem mondott neki számokat s attól fogva hiába csengetett vizért. A szobalány nem tudta megbocsátani neki, hogy megtagadta tőle a szerencsét.
Ahogy ezzel a szobalánynyal, ugy járt később a Zoilusaival is. Ezek sem tudták megbocsátani neki, hogy nem adott számokat a másvilágra. Kételyeiért senkit sem üldözött többet sem a vak gyülölség, sem a léha irónia.
Immáron nincsenek többé kételyei. Vajjon, amint szelid melancholiával enyelgett egyik utolsó iratában, a tisztitó hely árnyas, homályos gyertyánfa-alléei megnyilnak-e előtte? Reméljük, hogy az Ur mindvégig kegyelmesebb lesz iránta, mint azok a hipokriták, akik hittel a szájukon s megtört fogadalmakkal csuháikon belül, annyira elrágalmazták, s annyi keserüséget okoztak ennek a jó, igaz, szent, nagy embernek.