BALZAC.
Balzac-ot a kénytelenség tette iróvá. Az iráshoz szükséges hajlandóság ugyan soha se hiányzott belőle, – kora fiatalságában sok mindenfélét összeirt, tragédiákat, regényeket, amelyek senkinek se tetszettek, neki magának sem, – de huszonötesztendős korában nem az volt a szándéka, hogy majd az irásból fog megélni. Gazdagságra és hatalomra áhitozott; az a mohó vágy, a tetterővel párosult ábrándosságnak az a nyugtalansága hajtotta, melyet Rastignac lelkivilágával ő magyarázott meg a legtökéletesebben, s tudta, hogy célját csak vállalkozással érheti el, munkával soha. Azért elhatározta, hogy fölhagy az irással és üzletember lesz. Négy esztendeig próbálkozott; előbb kiadónak csapott föl, aztán nyomdásznak, végül belebocsátkozott olyan vállalkozásokba is, amelyeknek már semmi köze az irodalomhoz. De a szerencse semmiben sem kedvezett neki. Nemcsak hogy nem gazdagodott meg, hanem roppant adósságokba bonyolódott. A négy év alatt, mig a gazdagságot hajszolta, annyi terhet vett a nyakába, hogy azután egész életén át, husz esztendőn keresztül, nem lehetett egyéb célja, minthogy a tartozásait törleszsze. Nem maradt más választása, mint ismét hozzálátni az iráshoz, s keresetéből, keserves munkájának sovány eredményéből elégiteni ki, időről-időre, hitelezőit, akiktől végképpen sohase szabadulhatott meg. Két ember munkáját kellett végeznie; mert nem volt elég annyit keresnie, amennyiből megélhet, ennél sokkal többet kellett szereznie, hogy adósságait törleszthesse s hitelezőitől megvásárolhassa szabadságát és békéjét. A meggazdagodás vágyát ritkán sujtja akkora nemezis, aminő Balzac-ot, akit az a rövid kaland, hogy négy évig vadászhatott a pénzre, a szerencsére, husz esztendei rabszolga-munkára kárhoztatott. De megadással viselte sorsát s elvégezte a szinte emberfölötti munkát. Ennek a munkának a nagyságáról a következők adhatnak fogalmat. Balzac mindössze ötven évig élt s husz év alatt kilencvenhét müvet irt meg. És nem irt könnyen, hanem kínnal, verejtékkel. Oly lelkiismeretes volt, hogy minden kéziratát tizszer-tizenkétszer javitotta át. Soha se jutott eszébe, hogy a könnyebb végét fogja meg a dolognak; ellenkezőleg, a módszer, amelyet választott, a leginkább fárasztó. Közben az ismeretek rengeteg sokaságát gyüjtötte halomra; minden tudomány, minden mesterség érdekelte; s mert becsvágya az volt, hogy természettudományos módszerrel dolgozzék, hogy munkái egy filozófiai rendszert tükrözzenek, s egymást magyarázva, egységes egészet alkossanak: meg kellett küzdenie nemcsak azokkal a nehézségekkel, amelyekkel a müvész, hanem azokkal is, amelyekkel a tudós és a filozófus találkozik. Számitsuk ehhez, hogy koronkint később is kitört belőle az a nyugtalanság, mely rabszolgává tette, s ezzel együtt a fölszabadulás vágya. A vállalkozó szellemet nem tudta magában leküzdeni. A husz év alatt vagy husz üzleti terv foglalkoztatta elméjét, képzeletét; egyszer elutazott Szárdiniába, ahol ezüstbányákat keresett; máskor hosszasan kisérletezett azzal, hogy egy uj anyagból uj, jobb papirt fog gyártani. De csak ezeknek az ábrándoknak, a váltón való nyargalásnak és mindennapi robotjának élt. Munkáinak a puszta tömege is ámulatba ejtő. Hogy husz év alatt annyi betüt irhatott le, csak az a tény magyarázza meg, hogy mindennap fölkelt éjfélkor és megszakitás nélkül dolgozott délig; néha, mikor hitelezői nagyon nyakgatták, délután hat óráig is; mindig lámpafénynél, zárt ablaktáblák mellett, azzal küzdve az álom és fáradság ellen, hogy munkaközben tömérdek feketekávét ivott meg. Ez a munkásság még akkor is tiszteletreméltó, ha véletlenül csupa léhaságot ir. Müveinek kivételes értéke azonban munkásságát páratlanul nagyszerünek láttatja; a „Comédie humaine“ olvasóinak el kell ismerniök, hogy ezt az emberfölötti munkát csak egy óriás végezhette el, egy óriás, aki ezzel a munkával végre is megölte magát.
Mert ez a kilencvenhét, különböző cimü, de jobbára egybefüggő mü, melyet Balzac kénytelenségből irt, ezer gond és a tervezgetés lázainak közepett, kínnal, verejtékkel, a költő, a tudós és a bölcselő minden becsvágyával és egy középkori barát lelkiismeretességével, pihenést nem ismerve, izgatószerekből gyüjtve a hozzávaló testi erőt: egyike a legnagyobbszerü, leghatalmasabb irodalmi monumentumoknak. Kevés szóval nem igen lehet jellemezni ezt az alkotást. Anatole France2) igy akar lapidáris kifejezést adni Balzac jelentőségének: Balzac munkái egy egész világ, Balzac az istenek egyike. Taine3) pedig: Shakspere-rel és Saint-Simonnal Balzac a leggazdagabb tárháza az emberi természetről összegyüjtött dokumentumainknak.
Oldjuk föl ezeket a jellemzéseket alkotó elemeikre.
Balzac regényeinek a „Comédie humaine“ közös cimet adta, ezzel is jelezni akarva, hogy voltaképpen egy drámát kiván szemünk elé tárni: az érdek és a szenvedély, az érvényesülésre törekvés és a kielégitést követelő vágy, az étvágy és a bün drámáját, mely száz meg száz képből áll. Ebben a nagy drámában a szinhely különböző: a cselekvés hol a családi, a magánélet elzárkózottságában játszik, hol a vidéki társaséletet jellemzi; más helyütt a szinhely: Páris, és ismét más helyütt: a gondolatok világa. Ehhez képest al-cimeket is ad regényei egy-egy csoportjának: Scènes de la vie privée, Scènes de le vie de province, Scènes de la vie parisenne, Scènes de la vie politique, Scènes de la vie militaire, Scènes de la vie de campagne, Études philosophiques stb. A szinhelyet mindenütt a szakember körülményességével irja le, annak a tételnek hódolva, hogy a környezet jelentékeny befolyást gyakorol az ember életére. Ebben a reálisnak festett világban mintegy kétezer személyt szerepeltet. A kétezer szereplőnek nagy része megjelenik két, három, néha sok regényben; néhányan mindig a háttérben maradnak; többen hol az előtérbe kerülnek, hol csak a háttérben jelennek meg; sokan állandóan az előtérben szerepelnek; néhányan oly közel jutnak hozzánk, hogy ugy ismerjük gondolkozásukat, hibáikat és erényeiket, külsejüket, szavukjárását, mintha valósággal élnének. Történetük összefügg; egyiké kiegésziti a másikét. Mintha nem csupán a képzelet világában szerepeltek volna: szinte egész életrajzuk megállapitható, ha a róluk szóló adatokat összekeressük a kilencvenhét különböző munkából. (Ezt a munkát el is végezték: Cerfberr és Christophe, kiknek könyve, „Le Répertoire de la Comédie humaine“, kitünő cicerónéül szolgálhat annak, aki a Balzac világában ki akarja ismerni magát.) A kétezer szereplő közül mintegy huszan shakspere-i alakokká magasodnak előttünk; a szenvedélynek akkora hatalmát látjuk, annyi nagyságot találunk bennök. De ezeken kivül még igen soknak oly reliefet tud adni az alkotó müvész, hogy felejthetetlenekké válnak. És megelevenedik majdnem az egész sokaság; élettelen, nehezen elképzelhető, vagy olyan alak, aki csak az iró szócsöve, igen kevés találkozik közöttük. Mindezek együtt csodálatos erővel tükrözik azt a társadalmat, melyben Balzac élt; ez az iró a maga korának legélesebben látó hisztórikusa, és csak igen kevés korszak talált ilyen történetirót.
A képzelt dolgok megelevenitésének ama csodáit, melyeket Balzacnál látunk, a lángelme intuicióján kivül bizonyára jellemzési módszerének tulajdonithatjuk. Balzac a tudós módjára jár el: elemez. Szétszedi a részleteket s megkeresi a részletek összefüggését. Az ember belső élete nyomot hagy külsőségein, hozzátartozandóságán, mozdulatain, szavajárásán; tehát az iró sorra vizsgálja mindazt, amiben alakjának egyénisége megnyilatkozhatik. Másfelül megkeresi azokat az elemeket, melyek ezt az egyéniséget meghatározzák. Az embert az formálja, a mit eszik, a mit lát, a mit olvas, a levegő, amelyet beszi, mindaz, ami környezi, a szokásai, melyek második természetévé válnak, az események, melyek hatással vannak rá stb.; tehát sorra vizsgálja alakjainak antecedenciáit, s mindezekből megállapitja egész életét. De Balzac nemcsak tudós, filozófus is. Nemcsak látja az életet, megérti a dolgok egybefüggését is, ismeri a törvényeket, melyek a számtalan láthatatlan szállal összefüzött, különnemü, egymástól távolesőnek tetsző dolgok egymáshoz tartozóságát, láncolatát, hierarchiáját meghatározzák. És ama részletekből, melyekkel alakjainak életet ad, kialakitja egyszersmind korának a történetét.
Balzac Honoré müködése korszakot alkot a regényirás történetében. Az ő föllépésétől lehet számitani ugyanis a naturalisztikus irányzatnak a regényirodalomban való érvényesülését, amely irányzat a regényirás anyagát és módszerét egészen, s részben a szellemét is átformálta. Balzac regényei másfélék, s kiváltképpen más életfölfogást tükrözők, mint a korábban irott regények, a Stendhal néven iró Henri Beyle munkáit kivéve; de nemcsak ő beszél mást, mint elődei, utána, s bizonyos részt éppen az ő irodalmi hatása folytán, maga a müfaj is átalakul s a tizenkilencedik századbeli regény más tárgyakról szól, más hurokat penget, sokkal nagyobb jelentőséget és hatáskört arrogál, mint a régi regény, amelytől jóformán csak az alapformákat vette át. A naturalisztikus irányzatnak a tizenkilencedik század regényirodalmára való befolyása oly nagy, hogy akkora hatásra előbb semmiféle irodalmi áramlat nem hivatkozhatott; az uj szellem hatása a külföldi irodalmakban is rendkivüli; a francia regényirás jelesei közül pedig jóformán egy se vonta ki magát e befolyás alól. Ezen a helyen elégséges a jelenkori és a régi regények nyilvánvaló, ismeretes nagy különbségeire hivatkoznunk. Ez az átalakulás nem pusztán irodalmi jelentőségü; ama nagy különbségek a régi és az uj idők filozófiai fölfogásainak különbözőségéből erednek. Balzac a regényirók közül a legelsők egyike, aki a világegyetem és az ember megitélésében arra az álláspontra helyezkedik, melyet ma természettudományosnak szokás mondani. E fölfogás szerint az ember nem középpontja a világegyetemnek, nem független lény, csak erő, mint minden egyéb; az erény nem ideál többé, csak produktum, mint a jó bor. E fölfogás alapján állva, Balzac az egész természetet reklamálja a müvészet számára; nemcsak a virágot, hanem a rovart is; nem ismer szennyet; a rossz épp ugy érdekli, mint a jó, s a rossz, ha monstruózusan nagy, még jobban, mint a jó. És a szerencsétlenség meg a bün, ha rut is, pláne ha nagyszerüen rut, inkább foglalkoztatja mint a kellemességek és az erény.
Nem lehet szó e helyütt a naturalisztikus irányzat müvészeti jogosultságának kérdéséről. A naturalisztikus irányzat iskolákat teremtett, s az érvényesülés során, az eszme fejlődésének különböző álláspontjain, ez iskolák prédikátorai gyakran hangoztattak hamis jelszavakat. Az a hamis jelszó, melylyel az iskola az igazságot egyedül ez irányzat számára akarta lefoglalni, noha mindig, minden müvészet az igazságot kereste és szolgálta, akármilyen fölfogás alapján állott is – és az a másik hamis jelszó, melylyel az iskola müvészei a természettudomány tekintélyét és csalhatatlanságát követelték ugynevezett vizsgálódásaik – voltaképpen pedig hézagos megfigyeléseik s szükségképpen igazi tudományosság nélkül való müvészi alkotásaik – számára: ne téveszszen meg bennünket a szellemi irány jelentősége és haszna felől. Ma már bizonyosságnak tetszik, hogy a naturalisztikus irányzat fejlődési fokot képviselt s ugy a gondolkozás, mint a müvészet birodalmában nagy szolgálatokat tett.
De mint mindennek, ami emberi, ez irányzatnak is voltak kinövései, s a müvészeti eltévelyedések, melyekbe egyik vagy másik müvész beleesett, magát az eszmét is kompromittálták a gondolkozó sokaság előtt. Annyival könnyebben történhetett ez, mert hisz az irányzat alapját tevő fölfogásnak már a kiindulási pontja is bántja azt a mindnyájunkban élő boldogulási ösztönt, mely folytonosan a jóra és szépre áhitozik. Már ez magában is megmagyarázza, hogy a naturalisztikus irányzat több kárhoztatásban részesült, mint elismerésben, s hogy az elitélésből kijutott az atyamesternek, Balzacnak is. Szemére vetették, hogy a bünt, a gonoszság erejét, az eszesek elvetemültségét, a haszonlesést, a szenvedélyt, a monomaniát festi a legnagyobb erővel, hogy az erénynyel szemben kétkedő, s hogy világa egészben rettenetes. E kifogásban van némi igazság; de e kifogással szemben hivatkozhatni arra, hogy Balzac az erényt is jól látja, s az igazi erényt, mely nem önzésből fakad, a legmelegebb rokonérzéssel, a legnagyobb gyöngédséggel festi; hogy regényeiben nem kevesebb az erényes alak, mint az életben; hogy nőalakjai között több a tiszta, mint a bünös lény, s hogy például Grandet Eugéniának egy nagy részlete helyet foglalhatna a „Szentek életé“-ben; s hogy végre Balzacot a szerencsétlenségben és a bünben is főképpen a nagyság érdekli, s a nagyság mindenütt szép, a szenvedélyben nem kevésbbé, mint a lelki épségben vagy a megtisztultságban.
Az a nagy szerep, mely a „modern“ regény megalkotásában Balzacnak jutott, s az a még nagyobb hatás, melyet az utána következő nagy és kicsi irókra tett, bizonyára kivételes irodalomtörténeti jelentőséget ad Balzac husz esztendős regényirói munkásságának. De müveinek maradandóságát nem ez az érdem biztositja. Állhatott volna Balzac bármely filozófiai felfogás alapján, akár meghaladott metafizikai eszmék szolgálatában: ha nem is inaugurált egy uj szellemi irányt, ha nem is végez uttörő munkát, ha sokáig termékenyitő hatás nélkül marad is, mint maradt vagy egy félszázadon át a már nevezett Stendhal, ha nem is formálhat vala jogot arra, hogy a jelenkori francia regény atyamesterének tekintsük: munkái kikerülték volna a mulandóságot, az idő fölfedezte volna őt, mint fölfedezte Stendhalt. Maradandósága nem érdemében van, hanem lángelméjének égből szerzett tüzében; nem abban, a mit tett, hanem abban, hogy ki volt.
Balzac nem szokta a „lángelme“ szót használni: az „intuició“ volt a kedves szava. Mi az intuició? Az az adomány, melynek erejével az ember néhány tény mögött a tények egész sorozatát ismeri föl, a láthatatlan okok és okozatok egész seregét pillantja meg; az a második látás, melyet a prófétáknak, az elaltatott „médiumoknak“ és a nagy költőknek tulajdonitunk. „Az intuició köti össze a látható világot az ismeretlen világokkal“ – mondja Balzac. Ez az intuició a legnagyobb költőkben sem volt hatalmasabb, mint Balzacban, az egy Shaksperet kivéve.
Ez a ritka isteni adomány, ez a csoda kiváltképpen képzelete nagyszerüségében, gondolatainak roppant gazdagságában, invenciójának kimerithetetlenségében, s a kifejezés csaknem példátlan, helylyel-közzel shakespere-i erejében nyilatkozik meg. Minderre itt éppen csak rámutathatunk. Hogy micsoda fantázia lakott benne, hogy minő hallucinációk tartották néha fogva a képzelet világában, annak, aki munkáit nem ismeri, csak a róla szóló különös anekdoták nyujthatnak némi fogalmat. Gyakran megtörtént vele, hogy a való élet eseményeit összetévesztette azokkal az eseményekkel, melyek képzeletét foglalkoztatták, s annyira beleélte magát meséibe, alakjainak gondolkozásába, stb., hogy barátainak mint tényeket ujságolta el regényeinek képzelt eseményeit: „Képzeljétek, Félix megházasodik! Egy Grandville-leányt vesz el. Jó partit csinál, mert a Grandvilleok gazdagok, bár Bellefeuille kisasszony egy kicsit sokba került a családnak.“ Máskor olyanokat kérdezett tőlük, amikből kiderült, hogy azt hiszi: ők is tudnak azokról az eseményekről, melyek csak képzeletében zajlottak le. És temperamentuma épp oly hatalmas volt, mint képzelete. Rendkivüli fizikumot tett tönkre a munkával, a fekete kávéval és azzal, hogy egész élete csupa láz volt: az akarat, az érvényesülés, a pénzszerzés láza; aztán: a gondolkozás, a szertelen munka lázai; és pihenőül az érzékek láza. Küzdött, gondolkozott, élvezett, elégett: ez életének története.
Rendkivüli teremtő erő, lázas, kimerithetetlen képzelet, csodálatos hatalmu logika s az ötleteknek egy tüzhányója pusztult el benne. A feje folyton gőzölgött a tervektől, eszméktől, s nem éppen válogatott tréfáktól; tuláradó temperamentuma folyton a mozgást, az ébrenlétet, a munkát és a gyönyört szomjazta. Gyöngéi temperamentumából következtek: nem volt delikát természet, fékezni nem igen tudta magát, nem volt tőle idegen se az érzékiség, se a durvaság; de nagyon jó fiu volt, aki anyjával és nőtestvérével szemben végtelen gyöngédséget tanusitott. A naivság se hiányzott belőle; szeretett nagyokat nevetni, legszivesebben a drasztikus dolgokon; közlékeny volt, hiu és hetvenkedő, de egy cseppet se gőgös, mindig őszinte és igaz: ime, ezek az intimitásai.
Balzac a nagy tömeget mindig távol fogja tartani magától: stilusával. Ezt a stilust nem mindenki méltányolhatja: koronkint nehézkes, itt-ott homályos, leirásai néha hosszadalmasak s nem mindig adnak világos képet; emitt az ötletek, amott a metaforák szinte a nyakára nőnek egymásnak; ott, ahol a pedáns enciklopedista vagy a mükedvelő bölcselő szól belőle, nem egyszer unalmas. De a figyelmes olvasónak mindezért bőséges kárpótlást nyujt gondolatainak, ötleteinek hasonlithatatlan gazdagsága, fényüzése a ragyogó képekkel, a megragadó hasonlatokkal, a festői vagy plasztikus kifejezésekkel. A müvész egyenrangu benne a költővel. Olyan mélységekre világitott le, s nagyszerü alakjainak olyan relief-et tudott adni, hogy minduntalan Shakspere-re emlékeztet. Lehet, hogy volt lángelme, aki egyszer-egyszer közelebb jutott Shakspere-hez; de aligha volt még egy, aki minduntalan oly közel járt volna hozzá.