BASHKIRTSEFF MÁRIA
I.
Bashkirtseff Mária 1884 október 31-én halt meg, huszonnégyéves korában. Néhány festmény és pasztell maradt utána, meg egy iráscsomó, melyet azóta publikáltak. Az iráscsomó két kötetnyi naplót és egy kötetre való levelezést tartalmazott. A naplót 1888-ban tették közzé; a levelek11) csak 1891-ben jelentek meg.
Ezek a posthumus munkák bizonyára vékonyka irodalmi podgyászt alkotnak. Egy kisleányos napló, meg egy halmaz kisleányos levél nem szoktak ama dolgok közé tartozni, amelyek az irodalmi halhatatlanságra aspirálnak. Amint hogy általában azok, akik huszonnegyedik évük betöltése előtt, tehát abban a korban halnak el, amikor még Nagy Sándor sem tett semmit a halhatatlanságra, még ha lirikusoknak születtek is, nem igen tarthatnak rá számot, hogy hosszu ideig fognak élni az emberek emlékezetében.
És mindamellett ugy tetszik nekem, hogy ama rengeteg sok nyomtatvány között, melyet két világrész megszámlálhatatlan gépe napról-napra produkál, csak igen kevésnek van annyi chance-a a maradandóságra, mint a Bashkirtseff Mária irományainak. Ugy hiszem, hogy ezeknek az intimitásoknak még akkor is lesznek olvasói, mikor már a világ régen nem érdeklődik ama dolgok legtöbbje iránt, melyek bennünket mai napság passzionálnak.
Pedig e napló és e levelek irója bizonyára nem ilyen ambicióval vetette papirra futó benyomásait. A XVIII. századbeli mémoire-irodalom, a Madame d’Epinay vagy a Lespinasse kisasszony levelei és e sebtében firkált naplójegyzetek vagy telegramm-stilusban irt billet-k között ne tessék keresni semmi rokonságot. A tizennyolcadik században a napló és a levél igen tekintélyes irodalmi müfajok voltak. Exprès irták őket, nem annyira a cimzettnek, mint inkább az utókornak. A levelezés részét tette a társaséletnek. A korrespondenciák témája egy egész végtelenség volt. A levéliró filozófált, vitatkozott a materiális és a társadalmi lét nagy kérdéseiről, megbeszélte a nap eseményeit, jellemezni igyekezett a szomszédját, a barátjait, egész környezetét: szóval irt, de omnibus et quibusdam aliis, a lehető legszabadabb formában, de a lehető legnagyobb irodalmi becsvágygyal. Ma már, ebben az értelemben, senki sem ir leveleket. Senki sem ir az utókornak; sőt nem igen irunk a hozzánk tartozóknak sem. Nem élünk olyan csöndesen, előkelően és kényelmesen, mint a mult században élt a társaság; sietve élünk s nem érünk rá értekezni a leveleinkben; leveleinkben csak a legszükségesebbre, a tudatni vagy a kérdezni valóra szoritkozunk. És ehez képest a levelezés nem irodalmi aréna többé, ahol az emberek mutogatják magukat, hanem afféle szellemi budoár, ahol elárulnak egyet-mást a lelkükből kiváncsi, idegen szemek előtt. S a mai levelekben nincs egyéb tanulmányozni való, mint egy-egy emberi lélek, a levéliró énje; mivel hogy az „én“ oly csodás, szerénytelen valami, mely örökkön elárulja, örökkön karakterizálja magát a telegramm-stilus szószegénységében is.
A Bashkirtseff Mária levelei olyannyira fin de siècle irományok, hogy a mi időnk leveleinek ez a közös vonása szinte rikitó rajtuk. Nincs e levelekben semmi irodalmárkodás; semmi a szép szellemek és a galéria számára. E levelek, az elsőtől az utolsóig, csupa intimitások. De éppen ebben áll nagy értékük. Mert az az én, mely az előttünk levő intimitásokban megnyilatkozik, olyannyira nem közönséges, olyan elsőrangu, prima klasszis én, a közlések pedig oly őszinték és olyan mélységesen intimusak, hogy a képzelhető legbecsesebb anyagot szolgáltatják annak a jövő századbeli curieuxnek – a más idők más fából faragott emberének – aki majdan érdeklődni fog az iránt, hogy: mik voltak ama legtitkosabb érzések és gondolatok, amelyek a mi időnk emberét nyugtalanitották, gyötörték, vigasztalták és álmokba ringatták?
Bizonyos, hogy a jövő olvasóit a mi milliárd nyomtatványunkból csak ez az egy dolog fogja érdekelni. És bár a találgatás, hogy az idő rostáját mely irodalmi müvek fogják kiállani, puszta játék is: a föltevés, hogy a maradandóságra első sorban a lélek intimitásaiban leggazdagabb munkák tarthatnak számot, nem egészen alaptalan. Végre is, álmainkban megláthatjuk már a jövőnek ezt a titokzatos emberét. Előre tudhatjuk róla, hogy Ohnet György urnak a regényei, melyek sokáig millió és millió példányban forogtak közkézen, épp oly kevéssé fogják őt intriguálni, mint ahogy bennünket nem csábitanak Richardsonnak az erényes szolgálóról és más erényes lényekről irt elbeszélései. Elképzelhetjük, hogy igazságtalan lesz, amint mi igazságtalanok vagyunk; hogy az egész Buckle-ben csak egy zseniális paradoxont fog találni; hogy tulteszi magát rajta, amint mi tultettük magunkat például Montesquieu-n. Sejthetjük, hogy igen tudós lesz; hogy iskolás gyerek korában többet fog tudni, mint amennyit Darwin tudott; s hogy a Fajok eredetét utszélinek fogja találni, amint mi utszélinek találjuk Diderot-t. De kitalálhatjuk róla azt is, hogy az elmult korszak embere, legmélységesebb vágyaival, szenvedéseivel és apró gyönyörüségeivel egyetemben épp ugy fogja érdekelni, mint érdekelt bennünket az emberiség történetében minden határkő, a troglodittól kezdve a szalónok emberéig. Mert valószinü ugyan, hogy bölcsebb, tudósabb és jobb lesz nálunk, de egyben hasonlatos lesz hozzánk. A misztikusnak – varázsa lesz rá is. S mióta az ember gondolkozik és töprenkedik, nagyobb rejtély soha sem volt előtte, mint: az ember maga.
Bizonyára ugy tünhetik fel a legelső pillanatra, hogy egy kis leány vallomásai nem tartozhatnak amaz intimitások közé, melyek hivatva vannak megadni a kulcsot a jövőnek a mi időnk megértéséhez. Mi lehet irva egy huszonhárom esztendős leány lelkébe? Lapozzák át e három kötetet, s meg fognak győződni róla, hogy ha az a huszonhárom esztendős leány egy kivételes, felsőbb rendü lény, lelkében megtalálhatni a század minden nyugtalanságát, vivódásait, nagyratörését, hányattatásait, összes vágyait és csalódásait, a mindennapos küzködések salakjától menten, kristallizálva.
Sőt ugy fog tetszeni a meglepett olvasónak, mintha a Bashkirtseff Mária iratai szinte predesztinálva volnának arra a szerepre, melyet emlitettem. Erre a kivételes hivatásra a mi huszonhárom éves leányunk minden malaszttal teljes.
Mert hát ki az, aki e ritka szereplés conditio sine qua non-jával rendelkezik? Egy kiválóan előkelő, a lehető leginkább előkelő lélek, aki a lehető legtökéletesebben nyilt és őszinte tud lenni.
Kétségtelenül az utóbbi föltétel az, melynek eleget tehetni a legkevesebbek adománya. Teljesen nyilt és őszinte csakis a kivételesen előkelő lélek lehet, mert csak ilyenben van meg a tökéletes őszinteséghez kellő szabadság, erő és bátorság. De nem minden esprit supérieur képes rá, hogy hasonlóan a fejedelmekhez, akik kastélyaikba bocsátanak minden idegent, megnyittatni engedje a kiváncsiak előtt lelke házának összes kamaráit. A legtöbbnek, mint a kékszakállnak, van egy rejtett szobája, ahová senkit se enged belépni. És éppen a kivételesen ritka nyiltság és leplezetlenség az, mely a Rousseau Vallomásai-nak szupremácziáját a XVIII. század egész mémoire- és levél-irodalmával szemben minden időre biztositja. A nagy Jean Jaques-nál persze jelentékeny heroizmus és még nagyobb önbizalom segitette elő a kivételes közlékenységet; Bashkirtseff Máriának se heroizmusra, se tulságos önbizalomra nincsen szüksége, hogy teljesen nyilt legyen. Neki nincsen titkolni valója.
Ez a szerencsés szituáczió ékesen szóló bizonysága annak, amit a napló és a levelek közlései lépten-nyomon elárulnak, hogy Bashkirtseff Mária az „homme supériuer“-ök között is a kiváltságosak közé tartozik. A természet, a gondviselés, vagy nevezzük bármiképen, olyan javakkal ruházták fel, melynek az összetalálkozása már előre disztingválta őt még az éliteben is.
Önök szivesek lesznek megengedni, hogy a lelki előkelőség fő-feltétele: a függetlenség minden irányban. A függetlenség a dolgoktól és az emberektől, a szellem és az anyag befolyásaitól, a röghöz tapasztó kivánságoktól és szenvedelmektől, a liczencziatus, a kicsinyes gondoktól és elfoglaltságoktól, melyeknek a lelkiekhez semmi köze, a teljesen szabad látókör, a fölülemelkedettség minden földi nélkülözésen, a fogékonyság minden szellemi iránt, egy szóval a teljes lelki szabadság, a „jobbik rész“, melyet Mária választott magának.
Ezt a lelki szabadságot Bashkirtseff Máriának a legpazarabb kézzel biztositották a bölcsőjénél megjelent tündérek.
A természet megáldotta csodálatos szépséggel; ragyogó értelemmel, aminőt csak jó kedvében teremt; zseniálitással, mely minden müvészeti ágban képessé tette a legraffináltabb élvezetekre s legnemesebb alkotásokra; és megáldotta forró, nagy szivvel, mely csak a jóra és nemesre termett. A körülmények megáldották hihetetlen gazdagsággal, a legmagasabb rang minden czifraságaival és azokkal az apró kellemetességekkel, melyet a mai társaságban csak a kivételes születés szerez meg; megáldották mesés müveltséggel, az ünnepeltetés minden örömével; szóval megáldották mindazokkal a jókkal, melyek a köznapi irigység tárgyai, sőt azokkal is, melyek után csak a választottak vágyakoznak. Tegyük hozzá, hogy ifjan, leányul halt meg, megismervén a szerelemből mindazt, ami benne égi, s menten maradva attól a melanchóliától, melyet az érzéki örömök hagynak a lélekben. Tegyük hozzá, hogy a betegséget, a testi szenvedést csak utolsó napjaiban ismerte meg, hogy egy meghülés következtében halt meg, hirtelen, hamarosan, mint egy széltépte virág, mely csak törzsétől elválva kezd fonnyadni, s nem lassankint, hanem egyszerre hervad el.
Ne botránkozzanak meg, ha lelki szabadságáról szólván, hangsulyozom anyagi függetlenségét, nagy vagyonát, szerencsés születését. E kétféle függetlenség között nagyobb az összeköttetés, mint önérzetünk konczedálni szokta. A szegénység demoralizál. Az aprólékos gondok, a nélkülözések, melyek kötve vannak hozzá, többé-kevésbbé, ha időlegesen is, de jó részben s mindenesetre, elvonnak a szellemi dolgoktól. Intenziv és zavartalan lelki életet szegény ember nem élhet; a nyomor nagy rabszolgatartó. A gazdagnak megvan hozzá a módja, föltéve, hogy van hozzá egyebe is. De – sajátságos – az egyenlőség e korszakában a vagyon csorba, ha a rang koronája nem egésziti ki. A mi demokratavilágunkban vannak társadalmi örömök, melyeket semmi pénzzel nem lehet megszerezni, vannak nélkülözések, melyek eloszlatására a nagy vagyon nem elegendő. Sebastopol védőjének, Bashkirtseff tábornoknak az unokája nem ismerte ezeket a nélkülözéseket sem. Ahol ő megfordult – s a kozmopolita előkelő világ minden bevehetetlen vára tárva volt előtte – mindenütt mint a társaság királynője szerepelt. Nemcsak a vagyona és a születése, a szépsége, a tehetségei, a karaktere, mind szinte rákényszeritették erre a szerepre. Mert csodálatosan szép volt. A levelei között négy arczképét láthatja meg az olvasó, s ez arczképek mindenike uj meg uj oldaláról ismerteti meg velünk ezt a kivételes szépséget. A Laura de’Dianti fejének a gyönyörü körvonalai; a Madame Récamier arczának a fensége, és valami mondhatatlan báj, mely egy kissé a Parisienne-é, egy kissé azé a lányé, akiben tatár vér csörgedez. Nem, ennek a lánynak nem kellett megismernie a versengés aggodalmait; a tárgytalan féltékenység és az irigység nyomasztó érzései nem alacsonyithatták le a szivét. Szerelmi csalódás nem alázta meg. Az életerőt és az ifjuságot mint testvéreit üdvözölte. Ismerős volt a muzsák mindenikével; és része volt a szellem lucullusi gyönyörüségeiben. Látóköre oly nagy volt, hogy egy huszonhárom éves leánynál szinte lehetetlen a dolgot megértenünk. Tizenhét éves korában mindent olvasott, ami görögül, latinul, francziául, angolul, olaszul, spanyolul és oroszul olvasható. Rajongó hive volt Platónak és mulatságul a Publius Syrius szentencziáit olvasta. Szellemi fölény, intellektuális befolyás nem nehezedett rá. És a nők hatodik érzékével látott, kitalált, divinált és érezett ott, ahol a legzseniálisabb férfi is csak közönséges tuskó. Mondom, teljes volt minden malaszttal. Gratia plena.
Ennyi együtt müködő lelki energiának bizonynyal meg kellett teremtenie azt az intenziv lelki életet, mely az imént részletezett irodalmi szereplésnek előfeltétele. Amint látni fogjuk, meg is teremtette.
II.
A gondviselés, a sors bona, a természet, vagy ahogy önöknek tetszik, elhalmozta Bashkirtseff Máriát minden jóval, amit csak e földön értékesnek szokás tartani. És, mint emlitettem, a naplójában, meg a levelezésében megtalálni a mi időnk minden nyugtalanságát, minden törekedését és minden csalódását. De hát mi baja lehet egy lelki és testi kincsekben egyformán gazdag, minden materiálisban bővelkedő fiatal leánynak, akit az istenek és az emberek egyformán elkényeztettek? Ugy látszik, igen sok. Naplójában, leveleiben lapozgatva, ujból megszerezhetjük a banális tapasztalatot, hogy ami megvan, az nem számit, s hogy minél kivételesebb egyéniségről van szó, annál több a nélkülözése. Az embernek mindig hiányzik valamije, ha egyéb nem, hiányzanak neki a hétköznapi privácziók, amelyek szintén jók valamire, s amelyek általában nem oly rettentő dolgok, mint azok tartják, akiknek a legtöbb részük van benne.
Mindaz, amit a század az emberi élet kényelmesebbé tételére fölfedezett, ott van a lábainál. És része van mindabban, ami millióknak csak álmodozás, sóvárgás és irigység tárgya. De mindennek a világon megvan a maga váltságdija; s ő is megfizet mindezekért. Csak a szenvedés van ingyen, mely közös sorsa minden idők minden emberének. S ha Bashkirtseff Mária a jövő olvasóját főképp azért fogja érdekelni, mert lelkében nyomot hagytak a XIX. századbeli haute vie minden örömei, s mindaz a melancholia, melyekkel ezekért az örömökért meg kellett fizetnie: mindnyájunkat érdekelhet életéből az a rész, amely az örök, a banális szenvedésé volt.
Levelei nem tárják, nem terpesztgetik elénk, de nem is titkolják el előttünk ezeket a különböző mizériákat. Annak, ami legfőbb érdeklődésünk tárgya, utána kell mennünk; de megtalálhatjuk. Irójuknak nem az volt a czélja, hogy ezeket a mizériákat megértesse velünk; sőt látni való, hogy egyáltalán semmi czélja sem volt, s teljességgel nem számitott rá, hogy a holta után pózba kell állnia a leveleivel. E levelek legnagyobb részének (különösen a korábbi időből valóknak) nem igen van mélyebben járó témája, mint hogy: „Küldjék utánam a fehér napernyőmet“, vagy: „Pincio, a kutyám, elveszett“, avagy tán legfeljebb: „Tessék telegrafálni Worthnak, Laferriérenek vagy Rebouxnak, hogy a báli ruhákat küldjék Nizzába, ahonnan majd utánam küldik.“ Azért ne lepje meg az olvasót, ha elejtett szókból, egyes vonatkozásokból, ismétlődő sóhajokból, szükszavu intimitásokból, sajátságos találkozásokból, megérthető ellenmondásokból stb. – messzire menő következtetéseket állitunk össze. A temérdek vallomás, amelyre épitünk, mind benne van könyvünkben, de nem együtt s nem rendben; ezeket a vallomásokat össze kell keresgélnünk, hogy egymás mellett a jelentéktelenebbeknek látszó intimitások is beszédesekké, kifejezőkké váljanak. Ennek az érdekes léleknek a házába nem tekinthetünk be olyan kényelmesen, mint a Sánta Ördög Madrid palotáiba; a tető eltakar előlünk egyet-mást s az ablakai fölötte kicsinyek, de ha sorba betekintünk rajtuk, hü képet alkothatunk magunknak az intérieurről.
Mielőtt kisérletet teszünk bepillantani ennek a léleknek a rejtekeibe, igyekezzünk megismerni az egész kivételes exisztencziát. A világot, melyben él, környezetét, foglalkozásait; vagy például: egyik szeszélyét a másik után. Az apróságokat, melyekben benne lehet az egész nagy lélek. A gyermeket, akiben benne lehet a nagy ember.
A Bashkirtseff Mária levelezése derült, enyhe világitásu képpel kezdődik. Képzeljenek önök kényelmes uri lakot, melyben gondtalanul, csak a szórakozásnak élő nagy és kis gyermekek nyüzsögnek-mozognak. Mindnyájan rokonok; de csak egy pillanatra vannak együtt. Nagypapák és nagymamák, nagynénik és kuzinok, szép, fiatal mamák és testvérkék, akiket mintha csak skatulyából vettek volna ki. A felnőttek összeülnek közönségnek, a gyermekek pedig rögtönzött szinpadra lépnek, ahol élőképeket ábrázolnak. Ott van az ismeretes Virágistennő, egy egészséges kis Nyár, az obligát Najád, fehér ruhában, sáson ülve, Psyche, amint az alvó Ámort nézi, és a négy évszak. A tavasz a mi barátnőnk: Moussia Bashkirtseff. A szinhely Csernyakovka. A levelet, mely ezzel a sweet home-mal ismertet meg bennünket, Bashkirtseff Mária nyolcz éves korában irta.
Szándékosan irom a nevét ugy, ahogy ő irta. Mi magyarok az orosz neveket a magunk kiejtése szerint szoktuk irni. De ez a név a maga kozmopolita ortografiájával olyan jellemzetes, hogy vétek volna változtatni a betüin. Ez az angolos „sh“, s ez a francziásan irt orosz „eff“ végzet, igy együtt, olyan kifejezők, az egész név ugy illik erre a kozmopolita családra, hogy szinte hamisitásnak tünnék fel előttem oroszabbnak tüntetni fel, mint aminő valójában.
Mert Bashkirtseffék Csernyakovkában csak addig vannak otthon, amig mi egy vendéglőben. Ez a nagyuri család olyan nomád életet él, mint a vándorczigányok. Az ő otthonuk: Európának minden oly városa, ahol a társaság intenzivebb életet él, ahol a felsőbb tizezer a maga világában érzi magát. Bashkirtseff Máriának otthona: Nizza, pátriája: Flórencz, a téli város; legkedvesebb tartózkodási helye: Páris; rendes kiránduló pontja: Róma; lakásuk van Nápolyban, Wiesbadenben és Spaaban; s megfordulnak – még Oroszországban is. A második levélben, mely másfél évvel későbbről való, mint az első, már azt kérdi a kuzénjától, hogy mit hozzon neki a külföldről, ahova készülnek? Hogy kik azok, akik (Márián kivül) mennek, igazán nem tudnám megmondani. A nagy család nem igen van együtt; a különböző tantok, kuzinok és testvérek mindig más-más pontjain vannak a világnak. E pillanatban Mária a mamájával és kuzinjával van; a testvére elutazott a nagynénjével; a kuzin egy harmadik helyen, s Bashkirtseff papa egy negyediken. Bashkirtseff papa különben valóságos férfi Madame Benoiton; soha sincs jelen. Egy levél, melyről később szólunk, némi világot vet rá: miért?
Tizenhárom éves korából Máriának csak egy levele maradt. E levélből megtudjuk, hogy már tud oroszul, francziául, angolul és olaszul s hogy komolyan, de igen komolyan tanul latinul és németül. Egyébként igen szeretne jelen lenni a baden-badeni futtatáson. De hát tanulnia kell s igy csak olvasnia lehet, hogyan futnak az X ur lovai. Ezzel az X urral sokat boszantják a dejeunerek alatt. X urral még találkozunk.
A következő levelet, mely egy évvel későbbi keletü, Spaaból irja. Eldicsekedik vele, hogy énekére az egész kaszinó oda sietett az ablakaihoz. A testvére esküszik rá, hogy Máriának az énekét tisztán hallja a Hôtel de Flandreban. A tizennégyéves kis leánynak igen jól esik ez a hódolat. Az álma az, hogy egykor nagy énekesnővé fog lenni. Anatole France, aki naplójáról igen melegen emlékezik meg (La Vie Littéraire II), biztosit róla, hogy Bashkirtseff Máriának rendkivüli terjedelmü (három oktávos) s igazán fenomenális hangja volt. Az ábránd azonban, hogy a jövő Catalani-ja ő lesz, még csak két esztendeig látogatja meg álmaiban. Két esztendeig ingadozik a festészet és az énekmüvészet között. 1876-tól kezdve leveleiben mind sürübben van szó egy torokbajról s mind ritkábban énekmüvészetről.
Spaaban megcsodálja a grottát, de nem kisérli meg a leirását. „A mi elismerésünk, ugymond, csak megalázó lehet a remek, magasztos és fenséges dolgokra nézve.“ Különben, őszintén szólva, a grotta kevésbbé foglalkoztatja, mint a spaai versenyek. Végre elemében érzi magát. Ma még gyülöli a magánosságot, a társaság életszüksége. És itt van az ő egész udvara: Doënhoff gróf, a kis K., Basilevsky gróf, Souvaroff herczegnek a testvére; tuti quanti. Észrevehetjük, hogy csak a herczegek számitanak. Ne vegyük rossz néven tőle: ez a tizennégyéves kisleány még nagyon meg fog változni. Most persze sokat ad a D. gróf véleményére s D. gróf azt mondta, hogy: „a kis leány ki fogja nőni magát, de sohasem lesz olyan, mint a mamája“. Ez a megjegyzés boldoggá teszi; a mamája igen kedves hozzá, s Moussia ugy érzi, hogy ők ketten még igen jó barátok lesznek. A szerencsétlen kis leány sohasem volt gyermek.
1875-ből már egész csomó levél van előttünk. Moussia és a mamája Schlangenbadban vannak. „El se képzeli kedvesem, – irja a nevelőnőjének – micsoda mélységes csönd és nyugalom van itten, azt hiszem, a sirban sokkal mulatságosabb lehet az állapot… Ha meggondolom (és pedig gyakran gondolok rá), hogy az ember csak egyszer él, csak szidni tudom magamat, hogy a májas hurkák országában töltöm az időmet… A vidék gyönyörü… de a balustrade-okra senki sem támaszkodik, az alléek elhagyottak, a poetikus és festői lépcsők üresek. Mialatt e szép dolgokat megbámulom, nem győzök eléggé szánakozni magamon…“
Későbbi leveleiben, melyeket már Párisból, a Grand Hotelból irt, azt vallja, hogy két hét óta csak akkor lélekzett föl, mikor elérte a franczia határt. Némi szemrehányást tesz magának, hogy nem tudta fékezni az elragadtatását, mikor a nagybátyja Párisba vitte. „Rossz leány vagyok, azzal hagytam el a mamát, hogy boldogan távozom. Ez rosszul esett neki; nem tudják, hogy mennyire szeretem és a látszat után itélnek meg. Oh, a látszat szerint nem vagyok valami gyöngéd szivü, de hát, Istenem!…“ Szegény kis teremtés boldog, mint oroszlánszivü Richárd, mikor megszökhetett osztrák fogságából. Schlangenbad nem az ő tizenöt éves temperamentumának való hely volt; mig most, Párisban ugy érzi magát, mint a hal a vizben. Nagynénjével, Romanoffné asszonynyal, sorra járja összes szállitóit, akik „valóságos angyalok s nem is olyan drágák, mint hitte.“ Velök van K., akinek roppant sok hasznát veszik, meg az a majom L., s az összes nizzai ismerősök. Szóval Párisban otthon érzi magát, és hamarosan kiheveri Schlangenbadot.
Ne itéljünk mi sem a látszat szerint. S ne formáljuk meg tüstént e vallomások alapján azt a hamaros itéletet, hogy Moussiának a természet iránt nincsen érzéke. E vallomások csak annyit árulnak el, hogy a társasági ösztön a fiatalság minden tüzével lobog ebben a tizenöt éves szivben. Nagyon fiatal és nagyon nyugtalan lélekkel van dolgunk; s a fiatal és nyugtalan lélek nem türi a magánosságot. A magánosság csak azoknak való, akik vagy egy teljesen megnyugodott békés ént, vagy egy nagy ambicziót, vagy egy nagy érzelmet visznek oda; legyen bár ez a nagy érzelem egy dédelgetett, ápolgatott nagy fájdalom. Az ember ugy van alkotva, hogy mindig kell neki a társaság; csakhogy ezt a társaságot megadhatja neki az egyetlen egy gondolattal való elfoglaltság is. Azoknak, akiknek ezt még keresniök kell, s akiknek a világ még szüz föld, a remeteség börtön. S a börtön még akkor is türhetetlen, mikor paradicsomhoz hasonló. E vallomások tehát nagyon természetesek. Moussia még csak tizenöt éves. Óvakodjunk megitélni idejekorán.
S óvakodjunk üresszivüséggel vádolni, miközben a szabóit látogatja. Ne állapitsuk meg jó előre, hogy részére a világ csak herczegekből és szabókból áll. Ha odább lapozunk, meggyőződünk róla, hogy a bevásárlások sportja csak ideig-óráig mulattatja. „A legnagyobb gyötrelem rám nézve – irja később – Mária nénémmel kóborolni. Most is mindnyájan oda vannak; elmentek a Bon-Marchéba. Én itthon maradtam, bezárkóztam a szobámba, ami százszor kellemesebb rám nézve, mint egyik magazinból a másikba csatangolni.“
S otthon, bezárkózva, ilyen gondolatokat közöl Colignon kisasszonynyal, a nevelőnőjével, akihez a legtöbb levelet irja: „Mi az, ha egy nő csak ugy, egészen egyszerüen, szereti önt, oh, ura a teremtésnek! Érdemes-e megbecsülni, ha mindjárt imádja is önt? Igen, ha az ember közönséges lélek. Persze, ha ez a nő előbb fölegyenesedik, aztán a porba omlik ön előtt, akkor már ön is megérti, egész nagyságát, szerelmének a nagyságát. Csak akkor nagy tehát, ha igy megalázza magát…“
Ennek a levélnek az aktualitása elveszett ránk nézve. Valószinüleg csak akadémikus értekezés az egész; később legalább alkalmunk lesz ilyen meggyőződést szerezni. De hogy azt az eszmét, mely annyi irót és poétát foglalkoztatott, ilyen különösen persziflálja, mindenesetre jellemző egy tizenöt éves leányra, pedig ez a gondolat gyakran felháboritja. Valami két évvel később, amikor Faure valóságos elragadtatásba ejti Mephistopheles-ével, – mely „maga volt a megtestesült sátán“ – elárulja előttünk, hogy Faustnak a tárgyát utálatosnak találja. Nem immorálisnak, nem visszataszitónak – ismétli még több hévvel – hanem egyszerüen utálatosnak. A női méltóság érzete mindenesetre korán fejlődik Moussiánál. Dans les âmes bien nées la valeur n’attend pas le nombre des années – mondja Corneille.
De térjünk vissza ennek a nomád exisztencziának a megfigyeléséhez. „Olyan kellemetlen az, – irja Moussia egyik barátnőjének – hogy az ember évenkint egy vagy kétszer találkozik azzal, akit szeret, vált vele egy pár szót, aztán ujra, amint előbb voltunk, egyikünk az egyik végén a világnak, a másik a másikon.“ De azért beletalálja magát a table d’hôte-életbe. „A table d’hôte-nál nagyon mulatságosak az emberek. Vannak köztük braziliaiak, akik folyton néznek és folyton követnek. Ez nem minden: van köztük egy kedves kis angol is, aki folyvást sóhajtozik; ez nem minden: van köztük egy rettenetes orosz is, aki valósággal üldöz… ez nem minden: még az asszonyok is mindig csak engem néznek és csupa öröm, mikor végre előáll a viktória, mely kiviszi őket a Boisba, ahol négy sorban haladnak a kocsik.“ Minduntalan megbotránkozik a férfiak rutságán, s ugy találja, hogy mig előbb minden feketének, most minden rózsaszinünek tünik fel előtte. A Boisban annyi nizzait talál, hogy azt hiszi, Nizzában van. Pedig oly jól érezte magát Nizzában tavaly szeptemberben! Oh, szereti Nizzát nagyon, de nagyon! Nizza az ő hazája, Nizza növelte őt fel, Nizza tette egészségessé, Nizza adta meg arczának szép piros szinét. És Nizza oly elragadó szeptemberben! Reggel: az ég, a tenger, a hegyek. Este: megint az ég, megint a tenger, megint a hegyek. Oly boldog volt ott, hogy nem kivánt többé semmit, hanem imádattal borult le a végtelenség előtt. „Te azt nem érted – irja kuzinjának – mert sohasem tapasztaltad, s én nem tudom magamat megértetni. El nem képzeled, mennyire kétségbe vagyok esve, ahányszor csak azt akarom megértetni, amit érezek. Ugy érzem ilyenkor magamat, mint az az ember, akinek boszorkánynyomása van, s aki álmában nem bir kiáltani!… Különben soha semmiféle irás nem adhat valamit érő képet erről a reális életről. Hogy fejezze ki az ember az emlékeknek ezeket a parfümjeit!… kitalálhatunk és alkothatunk, igen, de másolni képtelenek vagyunk… Hiába érez az ember, miközben ir, csak ismert szók kerülnek ki a tollunk alól: erdő, hegyek, ég, hold, stb. stb.“ Hanem kevéssel azután tudatják vele, hogy a szülei villát és birtokot vásároltak Nizzában, s egyszerre vége a lelkesülésének. „Csak Párisban lehet élni – irja nagynénéjének – másutt mindenütt csak vegetál az ember, de nem él. Ha arra gondolok, hogy Nizzában maradunk, szeretném a falba verni a fejemet… Eladni oroszországi földjeinkből és vásárolni Nizzában! Hisz ez őrültség!…“ De az utóirat megmagyarázza a tizenötéves fő összes ellentmondásait: „Ime az arczképem, mint Mignon, az élőképekből.“
III.
Ha Moussia álmodozva gondol a távolból Nizzára, s kétségbeesik, mikor azt hiszi, hogy ott kell megtelepednie: ez igen természetes. Nizza az imént még az emlékezés és a messzeség ködében, ragyogónak tünt fel előtte, de az emberi szivnek egy igen közönséges törvénye szerint, annak, ami már megvan, óráról-órára foszlik a varázsa. S Moussia beleszokott már a nomádéletbe; az egyhangu, soha sem változó életmód gondolata rettenetesnek tetszik neki. Aztán meg e pillanatban rajong Párisért. Azt az időt éli, mikor Páris a világ egyetlen városának tetszik a fiatal lélek előtt. „Ön tudja – irja nagynénjének, önönmagát ironizálva – hogy ki nem állhatom a boulevardokon és a boltokban való ténfergést. Egyedüli gyönyörüségem: élvezni a tiszta falusi levegőt, teli tüdővel szivni magamba a Bois édes kigőzölgését, bámulni a természetet… a kocsikat és a toilette-eket.“ Majd másutt igy csufolja ki a tulajdon hangulatát: „Ha tudná, milyen szép Páris! Laferriére-nél (a hires szabónál) nagy ujság van. Karolina fürdőre ment. A magas sovány helyettesiti, és nem is rosszul. Ezzel legalább azt csinálom, amit akarok.“ Néhány hónap multán vége ennek a lelkesülésnek. Egy rossz órában, mikor „szerencsétlen mandolineja csak panaszos hangokat ad“, azt irja, hogy utálja Párist. Nizzát ismét kegyébe fogadja. Mikor Flórenczből ujra ellátogat oda, már Monte-Carlónál rózsaszinüvé válik az arcza, s ujjong örömében, mikor megérkezik. Kevéssel utóbb Flórencz a világ legszebb városa, majd Róma, eltalálják-e, miért? „A kivonulás az operából nagyon szép; a csarnok tele van férfiakkal. Egy eleven, száz meg száz férfiból álló corridor közepette halad el az ember, aminő corridor Nizzában is van! Csakhogy mig Nizzában alig néhány személy alkotja ezt az ösvényt, itt valóságos gyönyörüség kijönni az operából. Szeretem ezt az ösvényt, melyet emberek formálnak; szeretem ezt a száz meg száz kiváncsi szemet. S aztán itt udvariasak az emberek, helyet engednek.“ Mindezek az apró lelki ellenmondások, folyton váltakozó hangulatok és gyermekes szeszélyek bizonyára nagyon rávallanak a nőre, főképen a leányra, és legfőképen a tizenhat éves leányra. De e remek leány alakját nem is találhatnók oly vonzónak és megnyerőnek, aminőnek látjuk, ha a tipikus vonásokat nem fedezhetnők fel benne. Rendkivüli leány ez (rendkivülivé teszik ritka intellektuális képességei, kivételes müveltsége, s a természeti adományok ama gazdagsága, melyekkel a jóságos természet felruházta), de izről-izre leány. Enélkül sem reánk, sem az utánunk jövendőkre nézve, nem lehetne semmi varázsa. Nem képzelem legalább, hogy azoknak, akik néhány évtized multán a Taine Thomas Graindorge-át uj kiadásban fogják megirni (kevésbbé friss impressziók s inkább csak tanulmányok alapján) kedvük kerekedjék a mi korunk asszonyát a Michel Lujzák, a Madame Séverine-ek és a Hubertine Auclerc-ek után itélni meg. Ezekből a szórványosan jelentkező alakokból igen merész dolog volna arra következtetni, hogy a nőiesség fogyatéka hozzátartoznék a mi időnk asszonyának jellemvonásaihoz. A jövendő pszihológusának tárgyszeretetét ugyis zavarólag fogja érinteni a modern fiatal leánynak az az amerikaias, vagy mondjuk: fius vonása, melyet Taine Graindorge-ában jegyzett fel, s mely a Goncourt szeretetreméltó Chérie-jében is megtalálható. Moussia a Chérie-knek, a monde üvegházi virágainak egy pompás példánya; s e levelezés olvasóit semmiesetre sem fogja meglepni az a Goncourt-hoz intézett levél, melyben Moussia névtelenül és nagy titokban, felajánlja naplója használatát Chérie irójának, aki tudvalevőleg azt a különös kérést intézte olvasónőihez, hogy mint a gyóntatójukat, keressék fel őt is intimus közléseikkel. Moussiá-ban ugy, mint Chérie-ben, szemet szurók a fius allure-ök, az amerikai maniére-ek; s azért, hogy hü képet nyerhessünk róla, nem lehet figyelmen kivül hagynunk kisleányos szeszélyeit és bébé-hangulatait.
Egy szép, előkelő, gazdag leány, mikor betölti a tizenhatodik évét, már körül van véve az udvarlók, a kérők és a nagyokat sóhajtozók seregétől. Moussia arczocskáját is hamar megcsapja az a szellő, mely ebből a sok sóhajtásból kerekedik. Még nincs tizenhatéves, mikor Rómából a következő levelet irja atyjának:
„Ön mindig előitélettel viseltetik irántam, bár én soha semmit se tettem, ami megértetné velem ezt az előitéletet. Mindazáltal nem vesztettem el sem azt a tiszteletet, sem azt a szeretet, melyekkel minden jó nevelésü leány tartozik atyjának. Kötelességemnek tartom kikérni tanácsát minden komoly esetben s meg vagyok győződve, hogy azt az érdeklődést, melyet az efféle dolgok megkivánnak, nem vonja meg tőlem. B. gróf megkérte a kezemet. Mama ezt már bizonyára emlitette önnek; de tegnap megint jelentkezett egy kérő: A. gróf, A. biborosnak az unokaöcscse. Azt hiszem, még nagyon fiatal vagyok ahhoz, hogy férjhez menjek, de mindenesetre: kérem a tanácsát, s remélem, hogy meg is fogja adni. Ezek az urak fiatalok, gazdagok, s megvan bennök minden tetszetős tulajdonság. Rám nézve közömbösek. Remélem, felelni fog a levelemre, s a legmélyebb tisztelettel maradok mindig engedelmes leánya.“
A biboros öcscse, akiről ebben a levélben szó van, a legállhatatosabb minden udvarlója közül. Moussia azonban egy cseppet sem törődik vele. Annyira sem érdeklődik iránta, mint ama teljesen ismeretlen fiatal ember iránt, aki a szinházban, az egész előadás alatt „ugy nézett rá, mint egy kis bolond.“ Ha nem tudunk olvasni a sorok között, ugy tünik fel előttünk, hogy Moussiát most csak a báli ruhái foglalkoztatják. Mert a római farsang alatt temérdek dolga van Worth-nak, Laferriére-nek, Reboux-nak, Ferry-nek, Vertus-nek, meg az öltözetek minden boszorkánymesterének. A biboros öcscse azonban komolyabb jelölt, semhogy a család és az ismerősök csak ugy egykönnyen napirendre térjenek fölötte. Anyja pártját fogja a szimpatikus kérőnek, s azzal akar hatni Moussiára, hogy a kis olasz gróf kétségbe van esve. Moussia nem tehet róla, hogy Pietro szerencsétlen; „miért nincs több energiája?!“ Persze, a kis grófnak megvan az a nagy hibája, hogy egy cseppet se emlékeztet Neró szobrára, melyet Moussia a florenczi Degli uffici-ban látott. A távolabb állók mindamellett sehogy sem tudják elképzelni, hogy Pietro semmi hatást se tudott tenni az elkényeztetett Moussiá-ra. Egy barátnője, aki hitetlenkedik, faggatja, hogy vallja meg az igazat; Moussia kifakad s boszuságában előáll összes „szerelmei“ történetével:
„Nem győzöm eleget ismételni, hogy ez a fiatal ember teljesen közömbös rám nézve, hogy nem tett rám semmiféle impressziót, hogy nekem soha egy pillanatra se tetszett, s hogy ha az ő szeme nem akad meg rajtam, száz esztendeig élhetnék mellette, s azt se tudnám, hogy létezik.
Ami az erős impressziókat illeti, nekem csak két ilyenben volt részem; az elsőt tizenhárom éves koromban éreztem. H. herczegről van szó…
Már csak emlékből beszélek, emlékből, mondom, mert már nem is emlékszem rá. Különben, ugy hiszem, hogy ebben a felbuzdulásban sok volt az előre fölgerjesztett és mesterségesen élesztett exaltáczió, amivel tele voltam minden dolgot illetőleg, s amiben akkora volt a gazdagságom, hogy nem tudtam vele mit csinálni.
A második lángom L. gróf volt, de nem a futtatásokon. A futtatásokon csak csinos fiunak tünt fel előttem.
Egy szép nap ugy vettem észre, hogy X. eredeti firma (qu’il avait du genre.) S végre, nem régiben, a vasutnál, amint éppen elindulni készültem Nápolyból, ért el az, amit közönségesen a coup de foudre-nak neveztem.
Emlékszik, mit mondtam akkor este. Egyszerre csak belébolondultam, amint rám tekintett a waggonom ablakán át.
Nem tudom, hogy fejezzem ki magamat. Ezek az impressziók megmagyarázhatatlanok, érthetetlenek.
Azóta viszont láttam, de anélkül, hogy e találkozás valami nagy hatást tett volna rám; nem éreztem egyéb emócziót, csak annak az elektrikus, különös megrázkódásnak az emlékét. E második találkozás alkalmával ő maga nem tett rám többé semmi impressziót, de visszaemlékeztem a coup de foudre-ra, s ennek puszta emlékére is ujra átéltem ezt a különös érzést, csaknem oly erősen, mint az első alkalommal.
S még ma is igy vagyok vele, bár az egész csak nagy ritkán jut eszembe.“
Ha ezeket a „szerelmeit“ se veszi komolyan, a szegény Pietronak még rosszabbul áll az ügye, mint a levelében emlitetteknek. „Nagyon unatkozom – irja – de azért csak nem fogok belehabarodni valami üresfejü urba, sőt még egy szellemes emberbe sem. A mulatságok ez a fajtája egy cseppet se csábit.“ A római farsangon három udvarlóját kosarazza ki, s a szerencsétlenül járt kérők e levelekben csak mint komikus alakok szerepelnek, az egyik például mindig a szolgájával, mint „Milord és lakája.“ A gavallérok csak arra valók neki, hogy legyenek, akiknek a rovására kópéságokat követhet el. Sodenből két német herczeget meg egy bárót üldöz el a malicziáival, akik közül egyik szerelmesebb, mint a másik. Egyik leghevesebb imádójának a következő billet doux-val adja ki az utlevelet:
„Levelének az az előnye van önre nézve, hogy ellenállhatatlanul provokál olyan tanácsokat, amelyeket lehetetlen megtagadni még akkor is, amikor nem kérik.
1. Ne beszéljen soha jogokról, amelyeket adnak önnek, vagy kedvezésekről, amelyeket nem tagadnak meg öntől, ami valamivel helyesebb beszéd…
2. Soha se küldjön vissza gitárt rossz állapotban.
3. Ha verekedni akar, soha se várja meg, amig megsértik önt.
S végre, éljen, mint jó keresztény, vagy irjon annak a megnyugtató válasznak a reménye nélkül, amely válaszban azt felelik önnek, hogy levelét elolvasták s nem fogják kiszolgáltatni a nyilvánosságnak.“
Egy könnyebben megnyugvó Céladonnal pedig, aki más házasságban keres vigasztalást, még kedélyesebben végez:
„Azt kérdi, kedves barátom, hogyan fogadtam a nagy ujságot.
Elégedetlenül, dörmögve fogadtam. Minthogy tultettem magamat mindazon, ami az asszonyoknak közönségesen a világát teszi, a hegy tetejéről beszélek, ama szemérmetesség nélkül, mely nem engedi megvallani a gondolatunkat, mihelyt magunk is érdekelve vagyunk.
De hát mi történik önnel? Önre nézve is ütött az az óra, melyben az énekesnők alkalomszerünek látják visszavonulni, hogy még azt mondhassa róluk a világ: ah, mily kár?! Szeretem hinni, hogy ugy van! de ha mégis e nélkül a magasabb nemü ok nélkül követi el a szóban forgó cselekedetet, ugy megvallom, retteneteset csalódtam önben. Én önt már valóságos közmonumentumnak, nemzeti tulajdonnak kezdtem tekinteni… képzelje el, hogy az Arc de Triomphe vagy a Louvre privát-kezekbe megy át. Nem bocsátanám meg ezt önnek, csak a magam előnyére, amint botrányosnak találnám, ha e monumentumokat másnak adnák és nem nekem… Ami szintén bizarr, de az én szememben némileg menthető volna.
Ön áltatja magát, kedves barátom: emlékezzék vissza a multjára… Tudom, azt mondja magában: Én, ez egészen más… Mint mindazok, akikkel megesett, a dolog.
Nem kimélem önt többé, abban a tudatban, hogy semmi se téritheti le az utról, amely voltaképpen nagyon ismert ut; ugyanaz a zenedarab lesz ez, amely a régi volt, csakhogy most ön lesz a kisérő… ön fog kisérni ezentul a bálokba, meg a szinházakba. De ezek a figyelmeztetések fölöslegesek, most már semmi sem fogja a nagy eseményt meggátolni; annak az embernek, aki annyi szenvedélyt korbácsolt fel, annyi szivet tört meg, annyi hüség-esküt tagozott széjjel, végzetszerüleg meg kell házasodnia. Ez az expiáczió.“
Tulajdonképpen a rejtélyes vasuti emberen kivül csak az egy Pére Didon az egyetlen férfi, aki valamelyes hatással van rá. Tetszik neki a prédikátor ragyogó, intelligens szeme, modorának disztinkcziója, szeretetreméltósága és vidám, jó arcza. Mindez nem akadályozza benne, hogy kifigurázza. Észreveszi, hogy a hires szónok nagyon is tudja a hirességét, hogy megszokta az adorálást, s hogy a lárma, melyet körülötte csapnak, az uj Savonarolát egyszerüen boldoggá teszi. Nem kerüli el figyelmét a prédikátor hanghordozásának a modorossága; s kényes nagyvilági fülecskéjét megütik a barát theatralis szokásai, amint a legegyszerübb társalgásban is, hangját a fuvolaszerüségből a dörgedelmességig ereszti meg, stb. – De elpirul a gondolatra, hogy ez a nagy kamasz barát nem élhet valami kifogástalan életet, s ez a tapasztalat megboszantja. „Még csak az volna hátra, hogy elpiruljak, mikor róla beszélnek!… Pedig igazán hatással lehetne rám, s megvallom, semmi kedvem hozzá, hogy igy legyen. Megigérte, hogy ellátogat hozzánk, s egy pillanatig azt óhajtottam magamban, hogy ne váltsa be igéretét. De ez ostobaság, s most már nincs egyéb kivánságom, mint hogy lefesthessem.“
Ekkora hatásra a szegény Pietro egész hosszu udvarlása alatt nem tud szert tenni. De Pietronak is van egy jó pillanata, ha ez a pillanat első, utolsó, egyszeri marad is. Jákob hét évi szolgálat után fölveti a „vagy-vagy“ kérdését. Moussia csak játszik vele. S később igy irja le e szczénát bátyjának:
„– Mondtam, hogy szeretem önt… s ha az, akit szeretünk, leány: ebből az állapotból nem gázolhatunk ki harminczhat féle módon. Csak egy ut van. Vagy-vagy. Nem igaz? Igy tehát nem lehet többé ide visszatérnem.
– És miért nem? (A naivot adtam.)
– Mert nagyon szenvedek.
És sirni kezdett. Ebben a hirtelen meghatottságban volt valami gyermeki, valami nagyon kedves, de a zsebkendő, melylyel letörülte a könyeit, mindent elrontott.
– Ej, ej – feleltem, s nem is nevettem hozzá – most meg már könyezik is! De, kedves barátom, ha az embernek kicsordul a könye, nem törüli le vászondarabbal, hanem letörülteti azzal, akiért ez a könycsepp kicsordult.“
S ujabb félesztendőt kiván Jákóbtól. A boldogtalan szerelmes csak annyit merészkedik kérdezni, hogy ugy-e, nem fosztja meg minden reménytől? „Mindig reméljen, még akkor is, ha egész kategórikusan nem-et mondok is.“
„Végre is – nyugtatja meg Moussia a lelkiismeretét a bátyjához irt levélben – én nem kivánok tőle semmit; ő azt mondja, hogy szeret, én módot nyujtok rá, hogy erről bizonyosságot szerezzen magának. Eddig van. Hát nem mulatságos ez?“
Nem, ő maga se találja olyan mulatságosnak, a minőnek mondja. De hát akkor miért foglalkozik annyit Pietroval? A feleletet megadja erre a kérdésre is, Colignon kisasszonyhoz irt egyik levelében:
„Pietro csak szórakozás nekem. Zene, mely arra való, hogy ne halljam meg tőle lelkemnek a sirámait. Une musique pour couvrir les lamentations de mon âme.“
IV.
Az a vallomás, hogy Pietro s a kozmopolita világ összes kis grófjai csak apró szórakozások Moussiának, melyek nem valók egyébre, mint hogy felejtessék egy-egy pillanatra lelkének a baját: nem lepi meg a levelezés figyelmes olvasóit. E följegyzésekben már oly időtájt, mikor még igazán feltünő a dolog, meg-megnyilatkoznak valamely különös nyugtalanságnak a panaszkodó hangjai; s ez a nyugtalanság egyre erősebb és közlékenyebb. „Nekem – irja Colignon kisasszonyhoz tizenhatéves korában – aki hét ember helyett óhajtottam élni, alig van egy fertály-életem…“ pedig – folytatja – „Isten nem azért ruházott fel a mindent látás képességével, hogy hiába kinozzon, s hogy semmire se használhassam adományait.“ Majd később: „Azt a kevély álmot dédelgettem, hogy majdan egy nagyon szép és nagyon dicső életet alkotok magamnak; s oly önző szeretettel gondoltam erre az életre, aminővel a festő tekint arra a képre, amelyben remekét akarja megalkotni. Ne szalassza el ezeket az aláhuzott sorokat; itt van minden bánkódásom és melanchóliám oka… Olyan furcsa lény vagyok, aki az életére, mint valami idegen dologra tekint; minden büszkeségem abban volt, hogy ez az élet sikerüljön.“ A napló világosabban beszél e tekintetben, mint a levelek. „Határtalanul nagyravágyó és hiu vagyok – irja egy helyütt. – S ha meggondolja az ember, hogy vannak, akik képesek beleszeretni egy ilyen teremtésbe, talán mert nem tudják, hogy milyen?! Ha ismernék ezt a teremtést… eh, azért mégis belebolondulnának!“ Másutt azt mondja, hogy boldognak érezné magát, ha tudna hinni Pietronak, de kételkedik benne, akármilyen becsületes és naiv is az arcza. „Ime, igy van az, ha az ember maga – canaille.“ De mit Pietro! Az ő álma: megjelenni, ragyogni tündökölni. Emészti a dicsőség vágya. „Ha királynő volnék!“ – ez a rendes sóhajtása. Rómában járva, igy kiált fel: „Szeretnék Caesar, Augustus, Marcus Aurelius, Nero, Caracalla lenni, szeretnék pápa lenni, szeretném, ha én volnék az ördög!“ s ha nem lehet sem pápa, sem az ördög, legalább kivételes müvészi dicsőségről álmodik. „Mi vagyok én? – irja anyjának. – Semmi. S mi akarok lenni? Minden.“ De hogyan? Csak kettő között választhat: az ének és a festészet között. „Az egyikkel a pillanat legnagyobb diadalait, a másikkal az örök dicsőséget lehet elérni“ – tanakodik magában. A hires tenorok: Rapsaïd és Soria nagyon elfoglalják és nagyon érdeklik. Faust nizzai előadása olyan lelkesedésbe ejti, aminő csak a passzionátus zenészek osztályrésze szokott lenni; igaz, hogy lelkesedéséhez hozzájárul az ünnepeltetés öröme, s az a tudat, hogy páholyában egy eleven szobor s nem egy akárminő kisasszony impresszióját teszi. Majd Aida-ról ir gyönyörü lapot, jeléül, hogy a zenének még folyton nagy vonzó ereje van reá, de már Verdi remekét egy képhez hasonlitja, s ilyen refleksziókba bocsátkozik: „A zene arra tesz hajlandóvá, hogy adjuk át magunkat az életnek, a könyeknek, a vigságnak, a szerelemnek, mig a festés olyan munka, mely fölemel a földről, s közömbössé tesz minden iránt, kivéve a müvészetünket.“ S ugy látszik, egy darabig habozik a két müvészet között. Még ezután is vissza-visszatér az álom Catalaniról: de később mind sürübbek a torok-bántalmak, mind gyakoriabbak a látogatások Biarritzba, Cannesba, Nápoly kék ege alá, s az énekmüvészetről lassan elhallgat a krónika.
Hanem azért tovább szövi nagyratörő terveit s egyre tart nyugtalansága, elégedetlensége, melanchóliája. Sehogy sincs megelégedve magával és sehol se érzi jól magát, akárhová megy. „Nem tudom mit csinálunk – irja – s utálom magamat. Rendkivül kellemetlen érzés ez; az ember ugy van, mint a sovány asszony a fürdőben: hiába szalad, követik a lábai.“
S ekközben mind nagyobb és nagyobb helyet foglal el lelkében az az ambiczió, hogy az ecsettel szerzi meg az olyannyira óhajtott dicsőséget. A rajongást a szép képek iránt flórenczi utazásai fejlesztik ki nála. Jellemző őszinteségére, hogy a Palazzo Pitti mükincsei eleinte csak azt a gondolatot ébresztik fel benne, hogy: miért nem öltözködnek az emberek ugy, mint régen, mikor a mostani divatnál csunyábbat már nem is lehetne kitalálni? Szeme eleinte csak a portrékon akad meg; s a szobrok közül csak a rosszul formált lábu Vénuszok intriguálják, talán azért, mert neki nagyon formás kis lába van, amire kellőképpen büszke. De nemsokára már Rafaelt kritizálja, s nem tud eltelni a Fornarina nézésével. Kevéssel utóbb meg müvészet-históriai fejtegetésekbe bocsátkozik, s hevesen, fiatal és kis-lányos határozottsága egész tüzével vitatja, hogy a görög szobrokon az egyiptusi motivumokat és hatásokat kutatni képtelenség. Rómában órákat tölt el a kapitoliumi muzeum márványai között, s már 1878-ban, miután háromszor vagy négyszer látogatott el Flórenczbe és Rómába, azt irja egyik barátnőjének, hogy csak festészettel foglalkozik, hogy nem jár többé a nagyvilágba, s hogy nagyon unatkozik, ha mütermén kivül kell töltenie az időt.
Mária 1877-ben belépett a Julian festészeti akadémiájába, melynek legkitünőbb növendéke lett, s komolyan nekiadta magát a tanulásnak. Ez időtől fogva nem lehet ráismerni többé. Vége az operaházi sorti-knak, a képviselőházi csatangolásoknak, a Worth-ruháknak; szó sincs többé a kis grófokról és a lóversenyek hőseiről. Adieu, kosarak, vége a szüretnek! Régi szórakozásai csupa hiuságoknak tünnek fel előtte, s egész lelkével csak a képeinek él. Leveleiben most már nem találunk egyebet, mint mütermek plánumait, kép- és szobor-kritikákat, atelier-históriákat. A poltavai kormányzóság messzeségében, és spanyolországi utján is csak a munkaterveivel van tele. S az uj életmód szinte fölfrissiti a lelkét. Az élet azelőtt üresnek tünt fel előtte. „Ezen a mi világunkon – irja – mindaz, ami nem szomoru, nagyon ostoba, s mindaz, ami nem ostoba, nagyon szomoru.“ Mindent nélkülözött, mert mindent akart – mondja róla Anatole France. – Most, hogy csak egy a vágya, nem olyan szegény többé. Munkakörében valami lelki-békét talál. S Andrey (ezzel a névvel szignálta első kisérleteit) jóval vidámabb és elégedettebb lény, mint aminő az elkényeztetett kis Moussia volt. Egy uj hang csendül meg leveleiben: a tréfa hangja. (S mily kedvesen, mennyi szellemmel, s amellett mily megnyerő természetességgel tud eltréfálózni!) Érdeklődni kezd a tömeg, a szegények élete iránt; tüzes republikánussá válik, el-elpolitizál, s egy minden irányban független ujságra vágyakozik. És szakadatlanul dolgozik! A „grande médaille“ álma nem enged pihenést neki, s mikor egy-egy „mention honorable“-lal kitüntetik, ez csak fokozottabb munkásságra sarkalja. A tulajdon képeivel semmiképpen sincs megelégedve, s panaszkodik is a mesterének: „Józanon itélem meg magamat, s mondhatom, majdnem teljesen elvesztettem a bátorságomat, amit ön harminczhat lóerővel segitett elérni, s amiért nem is kevéssé haragszom önre… Ha az ember jót akar valakinek, s igazán azt hiszi, hogy az illető beleful a vizbe, bizony nem szép dolog ólomdarabokat dugni a szerencsétlen zsebeibe… De inkább elhibázok egy érdekes és igazán érzett tanulmányt, mint hogy modelláljak… Mindössze három éve, hogy festek. Ez rengeteg idő az én türelmetlenségemnek, de nem sok, közönséges értelemben véve a dolgot… Az első azok közül, amelyeket ön perfidül a festményeimnek nevez, tizennyolcz havi tanulás után készült; az utolsót nagy betegség után, folytonos láz közt csináltam… Látni való, hogy ön nem is sejti, milyen rettenetes, szinte vétkes dolog az, azt mondani egy embernek, aki minden áron tanulni és dolgozni akar, hogy: „Ön! ön már nem tud semmit!“ Hisz ez valóságos morális gyilkolás, kegyetlenebb, mint a másik…“ Nem, semmi áron se akar lemondani álmáról, s beteges érzékenysége szinte megköveteli, hogy álmában ne háboritsák, hanem ringassák el szép csöndesen…
Ekközben tüdőbaja mindinkább előre halad, s mikor a halál árnyéka megjelenik a küszöbön, fellobog benne az életkedv. Most már volna miért élni, s ime – nem lehetnek többé illuziói!… Mindent oly szépnek lát, minden tele van előtte napfénynyel, s meg kell halnia! Görcsösen ragaszkodik bele a tova illanó létbe, de gyermeki sirámairól csak naplója beszél. Leveleiben nincs terhére senkinek a panaszaival.
Ezeknek az utolsó időszakból való leveleknek a tartalma egészen sajátszerü. Rejtőzötten, többnyire álnév alatt, nagy irókat keres fel velük, akiket csak könyveikből ismer, s akik többnyire pszichológok, költők és moralisták. Nem mondja meg határozottan, mit vár a nagy szellemekkel való légies érintkezéstől, de látnivaló, hogy nem a „szép szellemek“ köznapi kiváncsisága vezérli hozzájuk. Ezek a levelek csodálatos mestermüvek. Egy tulraffinált, nyugtalan női lélek subtilis érzés- és impresszió-árnyalatai oly magas szellemmel vannak benne megörökitve, hogy e pszichológiai raritásnak a mását hiába keresnők az egész világirodalomban. E levelekre Bashkirtseff Mária nem kapott olyan válaszokat, aminőket remélt. Felhagyott a kisérlettel.
Azok után, amiket Bashkirtseff Mária utolsó napjairól följegyeztek, gyanitani lehet, hogy a kételyek, melyeket e levelek mindegyike lehel, egy férfi nevéhez vezetnek, s hogy ez a férfi: Bastien Lepage volt. Mária élete utolsó évében ismerkedett meg a nagy festővel, akinek régóta legrajongóbb tisztelője volt. Bastien Lepage akkor már sokat szenvedett a tüdőbaj miatt, mely később megölte. Mária menthetetlenül a halálé volt. S a végzet ugy akarta, hogy e két halálra itélt szivében kihajtson a szerelemnek egy halvány, kései virága… Az utolsó napokban Bastien Lepage mindennap fölvitette magát a haldokló leányhoz. Elbeszélgettek. Miről? Talán a napfényről, a szinekről, az életről. Ilyen lehetett a Jaufre Rudel és Melisande találkozása a tripoliszi várban, éjfélkor. Tulvilági galanteriákban multak el a perczek és az órák. Napok már nem voltak hátra. Bashkirtseff Mária egy ködös őszi délután halt meg, a Bastien Lepage karjai között.
A jövő olvasóját bizonyára egészen más részletek fogják érdekelni e levelezésből. Azok, melyek előttünk szinte köznapiaknak tünnek fel, s inkább csak azért szurnak szemet, mert azonegy alaknak az életében jelentkeznek, és szinte meztelen őszinteséggel nyilvánulnak. Érdekelni fogja például a jövő olvasóját az ellenmondásoknak az a nem leplezett sokasága, mely a Bashkirtseff Mária lelkében helyet talált. A mi korunk emberét mindenekelőtt az ellenmondásoknak ez a szövevénye karakterizálja. A mult alakjai egészben véve hivek voltak egy-egy filozófiához, egy-egy általános felfogáshoz, ha cserélgették is koronkint a világnézeteiket és felfogásaikat. Arra, hogy az ember ideig-óráig sem csatlakozik e rendszerek valamelyikéhez s a tulajdon hangulatán kivül semmiféle szellemi áramlatnak sem enged uralmat maga felett: a mi időnk adja az első példát. Az emberi gondolkozás történetében unikum az a nonchalance, melylyel a modern ember a lét nagy kérdéseivel szemben viselkedik. Régebben az ember, ha nem tartotta magát semmiféle valláshoz, tartotta magát egy tetszése szerinti filozófiához, melyet, ha módositgatott is a tulajdon használatára, egészen soha se lökött el magától. Ma, a raczionalizmus csődbe jutása, s a materializmuson épült népies filozofémák komikus krachja után bárminemü filozófa még inkább diszkreditálva van, mint a temérdek vallás. A modern ember tökéletesen perplex a lét nagy kérdéseivel szemben. Oda jutott, hogy semmire sem támaszkodik többé, de mindent lehetségesnek tart, még a legnagyobb képtelenséget is. És főképp a legnagyobb képtelenséget. Ugy találja, hogy illuzió és illuzió között a régi mese többet ért, mint az ujabb. Nostalgia fogja el, régi álmaira emlékezvén, s ezekre legalább kegyelettel gondol, mig az ujabbak csak a kiábrándulás boszuságával töltik el. S tulhajtva pyrrhonizmusát, a semmivel sem törődés álláspontjára helyezkedik. A „que scais-je“ az idők folyamán „je m’en fiche“-sé torzul. Az ujkori szkeptikusnak nincs egyéb vágya, mint hogy megadja magát mindannak, ami a régi rendszerekben megnyerő volt; s ehhez képest vallásos, sőt fanatikus, pantheista vagy pozitiv gondolkozásu, Istentagadó vagy babonás, a hangulata szerint, Bashkirtseff Mária reggel és este buzgón imádkozik a görög ritus szerint, délelőtt tagadja, hogy: van lélek, délután az alvajáróhoz megy, s a jövendőjét kérdi tőle, este kineveti pére Didont, az összes egyházatyákat, Aristotelest, Kantot, Schopenhauert, Comte Ágostont és Herbert Spencert, s nem tesz kivételt önmagával sem.
Egy másik jelenség, mely fölöttébb karakterizálja a mi időnk emberét: az élet ürességének a hite s e mellett: a haláltól való ideges félelem. Ismét egy ellenmondás, mely a maga teljességében igazán uj, s mondhatni fin de siècle. Az évezredek óta, mióta az ember eszmél, s lelki vivódásait a papyrusokon közölni tudja azokkal is, akik még nem éltek az ő halála órájában: soha se volt rá eset, hogy a halál gondolata ily roppant, mozdulatlan, sötét felleget vetett volna az emberi gondolkozás tükrére, az irodalomra, mint a mi időnkben. Mit jelent ez? Hisz a halál gondolatának egyformán sujtónak kellett lennie minden élőre, minden időben; honnan van tehát, hogy e rettenetes gondolattal való örök évődés csak épp a mi korunk szomoru kiváltsága? A gondolkodás földhöz ragadtságában, vagy az idegek elernyedtségében, az általános hypochondriában találhatjuk fel e jelenség okát? Annyi bizonyos, hogy e rémes hangulat folytonossága a cselekvés századának nehéz válsága gyanánt tünik fel a figyelmes szem előtt. És különös, mig az arany-korban, mikor az élet becsének az ember még naivul tudott örvendeni, az élet elvesztésének a képzete nem járt ilyen válságokkal: a rémlátások mai napság legfőkép azokat látogatják meg, akik az elveszteni valónak, a féltett életnek az értékét korábban a legkevésbbé tudták megbecsülni.
A jövő olvasója ugy fogja találni, hogy a mi időnk e jellemvonásaival rejtelmes, de nem megmagyarázhatatlan összefüggésben van még néhány ismert, gyakran vitatott karakterisztikona a jelenkornak: az élni sietés mániája, az ambiczió szertelensége, a mohó élvezetvágy, melylyel elég sajátszerüen együtt jár az élvezetekre való képtelenség, a szerelmi gyöngeség, nem a fizikai értelemben vett, hanem a fogékonyságnak, a gyulékonyságnak az a fogyatékossága, melyet az ujkori moralisták az impuissance d’aimer elnevezésével jelölnek. Ugy fogja találni, hogy ezekhez a jellemvonásokhoz okozati összefüggésben járul hozzá: az általános meggyőződéstelenség, az elvek lazasága, a hajlékony, impresszionista gondolkozás-mód, az elme örök nyugtalansága és szeszélyessége, a léleknek a kételkedésre, a gunyra, a nem-bánomságra való hajlandósága. S hogy e jellemvonások mily „elváltozásokat“ idézhetnek elő egy női lélekben, erre aligha talál jobb példákat azoknál, amelyeket a Bashkirtseff Mária leveleiből és naplójából merithet.
Aztán meg e napló és e levelek lapjai között egész pompájában ismerheti meg azt a női tipust, mely a mult irodalma előtt teljesen ismeretlen volt: annak a nőnek a tipusát, aki szüzi testében a jó és a rossz teljes tudását hordozza, s akinek gondolkozását e tudás csömöre elbetegiti, anélkül, hogy a test déboire-jaiból valaha része lett volna.
Megismerhet egy uj női alakot, aki csak most kezd lizáló kor emberi szörnyetegének, a megtestesült homoduplexnek női példányát, akinek átka az, hogy lelkének egyik felével folyton ellenőrizze, lesse és figyelje a másikat.
Megismerheti e korszak uralkodó praetenzióját, azt a dölyföt, melylyel a jelen embere az Igazság rajongó szeretete nevében fölfedi társai előtt minden gyöngéjét, minden nyomoruságát s büszkélkedik a meztelenségével.
Megismerhet egy uj női alakot, aki csak most kezd szerepet játszani az emberiség történetében, s aki lelki éberségével máris fölényben van vetélytársa, az egykori zsarnok felett.
Megismerheti az irónő egy uj tipusát, aki látóköre szélességével és müveltsége kincseivel elhomályositja a régieket, a szerencsés intuiczió kiváltságosait; megismerheti a Lucien Perey-k és Arvéde Barine-ok egy egálisát.
És végre megtalálhatja e kötetben azt is, amit a mai ember kibékitő vonásának nevezhetnénk. A morális nyugtalanságot értem. A mi időnk emberéről sok rosszat mondhat a jövő filozófusa; de ez az egy vonás bizonyára engesztelő hatással lesz reá. Mert mindenesetre mellette szól a jelen emberének, hogy mig ősei a nagy vérontások és formidábilis vétkek elkövetése után is zavartalan lelki békében élték le penziójuk napjait, a nyomorult epigon, hitvány bünei miatt, örökös meghasonlásban van önmagával.