XVIII. FEJEZET.
Mit szólt hozzá a vén Grad?
Mikor hosszú ájúlás után magamhoz tértem – mennyi ideig feküdtem öntudatlanúl: nem tudom – tengerészek állták körűl a szűk hajóágyat, melyen feküdtem.
Egy tiszt kikérdezett s én amennyire emlékezetemet össze tudtam szedni, feleltem is kérdéseire.
Mindent elmondtam… igen, mindent s valószínűleg hallgatóim azt hitték, hogy egy szerencsétlennel van dolguk, aki ugyan visszanyerte életét, de eszét nem.
Az Ottawa gőzös fedélzetén voltam, mely a Mexikói öblön át Új-Orleáns felé haladt. Miközben a vihar elől menekűlt, találkozott azzal a gerendával, melyen én megkapaszkodtam és kihalászott.
Én megmenekűltem, hanem a Hódító Robur és két társa befejezték kalandos pályafutásukat az öböl vízében. A Világ Ura örökre eltűnt, lesújtotta a villám, mellyel a szabad térben dacolni akart és elvitte magával a semmiségbe rendkívüli találmányának titkát.
Öt nap múlva az Ottawa megérkezett a louissianai partokra és másnap délelőtt tíz órakor horgonyt vetett az új-orleánsi kikötőben.
Miután elbúcsúztam a gőzös tisztjeitől, egy Washingtonba indúló vonatra űltem s csakhamar útban voltam szülővárosom felé, melynek viszontlátásáról bizony-bizony lemondtam már.
Mindenekelőtt a rendőrségi palotába mentem, hogy első látogatásomat Ward úrnál tegyem meg.
Mily nagy volt főnököm öröme és meglepetése, midőn szobája ajtajában én jelentem meg! Hiszen joggal azt hihette, társaim jelentése után, hogy többé soha viszont nem lát!
Ward úr csak ekkor tudta meg, hogy Robur gépe készülék, épp úgy mozgott a levegőben, mint akár a földön vagy a tengeren.
S valóban, ily gépezet birtoka nem jogosította-e fel arra, hogy felvegye a «Világ Ura» nevet, melyet ő adott magának? Hiszen bizonyos, hogy az emberiség soha biztonságban nem lehetett volna miatta, mert egyáltalán nem volt eszköze, mellyel védekezhetett volna ellene. De a gőg, melyet mindegyre növekedni láttam e csodálatos emberben, arra ösztökélte, hogy fenn a légben küzdjön az elemek legborzasztóbbja ellen s csoda volt, hogy én is épen, egészséggel megmenekűlhettem a rettentő katasztrófából.
Ward úr is alig hihetett szavaimnak.
– Egyszóval, kedves Strock, – így szólott, – ön itthon van újra és ez a fődolog! E hirhedt Robur után most ön a nap hőse! Remélem, ez a helyzet nem fogja úgy megzavarni fejét, mint azét az örjöngő feltalálóét!
– Arról szó sincs, Ward úr! – feleltem én. – De be kell ösmernie mégis annyit, hogy soha kíváncsi ember, aki kíváncsiságát ki akarta elégíteni, ily viszontagságokon keresztűl nem ment!
– Be is ösmerem, Strock. És a Great-Eyry rejtelmét, a Rémület átváltozásait ön föl is derítette! Szerencsétlenségünkre a Világ Urának titkai vele együtt haltakmeg.
Az Egyesűlt-Államok újságai még aznap este közölték kalandjaim leírását, melynek igazságát senki kétségbe nem vonta és amint Ward úr már ki is jelentette, valóban én voltam a nap hőse.
Egyik újság ezt írta:
«Strock felügyelőnek köszönhetjük, hogy a rendőrség rekordja Amerikát illeti. Míg másutt csak földön és vízen működik több-kevesebb sikerrel a rendőrség, addig az amerikai a bűnösöket már a tengerek mélyén és a levegőben is üldözi.»
S mikor megtettem azt, amit itt elbeszéltem, tettem-e egyebet, mint azt, ami századunk végén jövendő kollégáimnak feladata lesz?
Elképzelhetik, hogy fogadott vén cselédem, mikor Long-Street-i házamban megjelentem! Azt hittem, a jó asszony nyomban belehal a nagy örömbe.
Miután könnyes szemmel végig hallgatta elbeszélésemet, hálát adott a Gondviselésnek, hogy ennyi veszélyből megmentett.
– No, úgy-e, jó uram, – mondta Grad, úgy-e, – igazam volt?
– Igaza, Grad, de miben?
– Abban, hogy azt mondtam, hogy a Great-Eyry magának az eleven ördögnek búvóhelye!
– De hiszen Robur nem volt az!
– Az ám! – felelt a vén Grad. – De méltó lett volna rá, hogy az legyen!