A VÁLLAD, A VÁLLAD

Ájultan és káprázón néztelek,
 Arany, valóság, kóborlás, itthon
 S láttam mindent
 Mitől borongtam s bolondultam titkon
 És ha szívemet százszor döngetem,
 Rosszul dobog tovább is ez az állat
 S csak a szemeim becsületesek,
 Jók és biztosak.
 Végig simítják édes testedet
 És azután havasan megmarad,
 Havasan, csillogón, de melegen
 A vállad, a vállad.
Minden szavad, igérésed hazug
 S háborító, dacos, nagy meztelenséged
 Őrjít, lázít,
 Dühít s meggyőz, megtör, aláz, csókoltat,
 Jaj, szégyenlem, nagyon szeretlek Téged
 S a vállad, a vállad.
Ájultan és gyönyörűn néztelek
 És ostobául mindig szebbnek látlak:
 Láttam mindent
 S mindenestül buta-nagyon kivánlak.
És ha százszor lesz világ a világ
 S ha ajtómnál asszonyok százan állnak,
 Bársonyos síma tested megmarad
 Nekem a csak nekem,
 Mert imádom mindenek fölött
 Bárkámnak fehér Ararátjait,
 A vállad, a vállad.

A BOZÓT LEÁNYA

Egy lyány bujt ki a Bozótból
 Fázós, őszi délelőttön,
 Bekacagott az arcomba
 S meleg mosolyt s őszi rózsát dobott reám.
Nem különb a többieknél,
 De hozták a lelkem sodra,
 De hozták a váratlanság
 S friss vállait megrángató idegei.
Mikor eltünt, lecsüggedtem,
 Hogy újra jött, fölaléltam,
 Szégyeneltem, ha hiányzik
 És dühöngtem, mikor újra megérkezett.
S úgy mondtam el doktoromnak,
 Mint éjenti köhögésem,
 Mint szívem halál-zörgését,
 Mint valami, közönséges kór-tünetet.
Úgy mondtam el: Bozótból jött,
 Honnan jött már néhány asszony
 S hogy nekem már nem is illik
 Nőt fájlalni, nőt kivánni, nem is szabad.
S úgy mondtam el önmagamnak
 A lyányt, ki jött a Bozótból,
 Mint az én hős életemnek
 Lyány-találó, drága, fájó szimbólumát.

AZ ANGYALOKNÁL BECSÜLETESEBBEN

Homlokomra várom puha kezét
 És a szívem tájára, hogy itt fekszem.
 (Mondd csak, hogy a Te nagy városodat,
 Édes Senkim, sírták-e már szebben?)
Ha befutkosná ajka arcomat
 S ha lezuhanna fojtódott nyakamra.
 (Bíztak-e már ennyi igéretet
 A te kényes, forró ajakadra?)
Ha testének közeles bársonyát
 Össze-vissza zilálná durva vágyam.
 (Mondd, kis lyányom, fertőnek tartanád
 Az én süppedt, beteg, búsladt ágyam?)
Ha elpihenvén szállna ránk a csönd
 S csak úgy álmomban sírnék föl jajongva.
 (Ugy-e, rájuk rántnád lángostorod
 Az ablakon betévedt angyalokra?)

HOLNAP TALÁN ELKÜLDÖM

Holnap elküldöm vagy holnap belehalok.
Együgyű, éhes, kis, pesti leány,
 De első és legszebb, midőn kigyúl
 Lelkemnek asszony-olajos mécsese
 És egyszerre űzöm és hívom:
 Coki, gyere, te szent, te imádságos,
 Senki és semmi, Budapest leánya,
 Te, árvetette és partonmaradt
 Különös lénye az Ördögnek,
 Ki miatt néha-néha újból
 Már zsoltárosan megint Istent hiszek.
 Csak a tied még az a napom is,
 Amit hetyke, kis tested megtagad
 S elbúsulok én szörnyű sorsomon:
 Hát annyi asszony-lutri után
 Ez lett az én főnyereményem?
 Kell és nem kell, de poklosan tudom,
 Hogy van s gyönyörködik kínomban,
 Mint szivárvány a jégverés után.
 Hasonlítom a többiekhez
 És szánva-szánom vén-magamat,
 Ki sorsát érte, de ilyen sorsot.
 Minden nőt benne szeretgetek
 S egy kicsi-kicsi női érdem
 Sincs talán benne avagy benne van
 Minden nő az életben és világban:
 Együgyű, éhes, kis, pesti leány.
Holnap elküldöm vagy belehalok.

AZUTÁN VÉGE VOLNA

Csak szaladnál már ifjaid után,
 Kezdenéd már soruk fiataloknak
 S diadaloknak,
 Kik ostorozva megvágyatnak hozzám:
 Én elébed kárörvendésemet
 Finom gúnyú, negédes arcon hoznám
 S azután vége volna ennek is.
Szepegve amig mind elzokogod
 Szerelmeidnek sok fuserált óhját,
 Sok legióját,
 Sovány szívem hogyan meghízna tőle
 S elpityergett csalódásaid
 Volnának az én életem tetője
 S azután vége volna ennek is.
Talán majd még boldogságot hazudsz,
 Ifjuságodnak illik a gonoszság
 És illik hozzád
 És illik nekem csömörült nézéssel
 Nézni pattogó bokáidat:
 Vajjon kivel és vajjon merre méssz el?
 Azután vége volna ennek is.

FEKETE VIRÁGOT LÁTTÁL

Fekete virágot láttál,
 Különös volt, tehát letépted,
 Bocsásson meg neked a ledér Isten,
 Hogyha ez vétek.
Szívet láttál mészárszékes,
 Hajnali, nagy, vásárló útban:
 Az én szívem volt, szeretted és ízlett,
 Csak én nem tudtam.
S most itt volnék követelve
 Én, szegény, gyarló és kijátszott
 S kijáró vérdíjad viszed el tőlem:
 Az ifjuságod.

 

SZENT LÉLEK KARAVÁNJA

Szeresse e verseket, ha tudja és szereti, másoknál jobban Jászi Oszkár, vezérem és testvérem.


IGAZ, UCCAI ÁLMOK

Révész Bélának küldöm

Igaz uccák a köves uccák,
 Hol nyílnak a halál-növények,
 Virágokként nyílnak a kövek
 S ha jönnek a hóhér-legények,
 Mellüket virággal dobáljak.
Igaz szerszám a vad gép-szerszám
 S ha szíve csordul ezereknek,
 Duzzad a gép és romba röpül
 S mértföldekre is megremegnek,
 Kik élnek mások életéből.
Igaz ima a szitkozódás,
 Veszekedett és átkos átok,
 Amikor épülnek dühösen
 Kövekből, kínnal, barrikádok:
 Trónjai az igázottaknak.
Igaz élet a szörnyű Város
 Halálnak s élet-kulturának,
 Ahol készül a bosszús Jövő,
 Átok, szeretet és bocsánat
 S ahol minden harcos egy Krisztus.
Igaz álom a merész álom,
 Hol megnő az álom mezője
 S ahol minden ember, ki igaz,
 Másiknak dacos szeretője
 S ahova majd vérhajók visznek.

HOGY MA VAGYUNK

Kardok, puskák és lópaták
 Tobzódjatok csak össze-vissza,
 Várja a föld és boldog is,
 Mikor izgult vérünket issza.
 Boldogak vagyunk, hogy ma vagyunk
 És boldogak, hogy sokat érünk.
 A mi vérünk, a mi vérünk
 Ma minden, ma minden.
 Boldogak vagyunk, hogy ma vagyunk.
Élet, mely rossz láz és nyomor,
 Groteszk semmijében mit adhat?
 Te, szent, föllázadt indulat,
 Halálodig maradj meg önmagadnak
 S csúf életnél szép kirohanás
 Mennyivel élőbb, jobb és szentebb:
 Ma elszántságok kedvesebbek
 S ha élünk, nem élünk,
 Boldogak vagyunk, hogy ma vagyunk.

ÉNEK ARATÁS ELŐTT

Bölöni Györgynek küldöm

Hamu alatt parázsló harag,
 Ökölbe szorult, rázó kezek,
 Irgalmatlan, dühös kiáltás,
 Közeleg az ünnepetek.
Aratásra készülő mezők,
 Torkon-akadt, gyűlölő szavak,
 Kaszák, mik kiegyenesedtek,
 Ünnep készül, piros, szabad.
Indul a vén, magyar tespedés,
 Pattan a feszült, ostoba húr,
 Nagy gőgök félve összebújnak
 S a tisztes, nagy csönd meglapul.
Magyar ünnep lesz az aratás,
 Aratni búzát, vért, fejet:
 Nő a dühösök szent szektája,
 Aratás lesz, ne féljetek.

SZENT LÉLEK KARAVÁNJA

Egy Szent Lélek nevű kereskedő
 Egykor sürgős, nagy rendelést adott.
 Jövünk száz sarkából a világnak
 Villámmal, gőzzel, szekérrel, gyalog.
Tevékkel vágtuk át a Szaharát,
 Drága portékánk részben megavult.
 De Szent Lélek már ezt így kivánta:
 Egy kicsi Jövő, egy kicsi Mult.
Buddha, Mózes, Jézus éltek velünk:
 Igemálhákkal rakott az agyunk.
 Miként igérted, vedd át az árut,
 Fizess, Szent Lélek, éhesek vagyunk.
Óh, mi, szegény, szomorú kupecek,
 Eszmék vivői, büszke Szolonok.
 Krőzusok élnek víg dőzsöléssel
 S a mi kincsünk és sorsunk: a homok.
Hosszú tíz nap volt: sok ezer éves.
 Hazudtak minden Pünkösd hajnalán.
 Tüzes nyelvekre, meleg aranyakra
 Rászolgált immár ez a karaván.
Becsületes, részeg, okos fejünk
 Mindig másért fáj. Megejti a Szó
 S úgy futunk el ön-boldogságunknál,
 Mint szép tájnál bamba kéjutazó.
Elherdáljuk a vérünk és inunk,
 Minket kezdettől jégeső mosott,
 Földet szereznek, bankót csinálnak
 Sok ezer év óta az okosok.
Hajh, Szent Lélek, nem vár a karaván,
 Éppen elég volt az eszme-evés.
 Viharverten és sakáltépetten
 Várjuk: jöjjön hát a kitöltetés.
Fizess, Szent Lélek. Sok volt egy kicsit
 Ez a bús, bolond ingyen-szerelem.
 Im, megérkeztünk s véres árnyékok
 Cikkáznak rózsás Pünkösd-reggelen.

RENGJ CSAK, FÖLD

Tisza Istvánnak küldöm

Az úr-Hunnia dőzsölt hát megint
 Tornyaiból bátran lekönyökölve
 S csak pribék-hadát intve uszítón
 Bús lázadóit hogy ölje, hadd ölje.
 Régi dal, régi dal.
Rázta csöngőjét alkov-ágy-csúcsán
 (–S lent vad őrjöngéssel ölték a népet,
 Ezt a csúffá-tett, örök hajadont–)
 A bujtó, új, kan Báthori Erzsébet:
 Régi dal, régi dal.
Szorgos munkának magva hulldozott,
 Zendült búnk zaja száz országig zendül
 S ülnek atyáik példái szerint,
 Mert ő népetlen pusztáikon rend ül:
 Régi dal, régi dal.
Orrlikaik már így tágultanak
 Ezer éve, vagy több idővel óta.
 Járta a bárd és a négyeltetés
 S földrengésre lezúgó, úri nóta:
 Régi dal, régi dal.
De rengj csak, Föld, mert elvégeztetett,
 Ős, buta tornyok bábelien esnek
 S, hajhó, majd véres, szép utcák során
 Bősz torony-lakók romok alá esnek:
 Régi dal, régi dal.

MI KACAGUNK UTOLJÁRA

Csitt, kuss, mert háboru lesz,
 Így szólanak a belül-háborgóknak
 S félek, hogy nyilt tengeren
 Megáll a hős, rakétás, büszke csónak,
 Mely armadákat elsülyesztne.
Hát hozzák a háborut,
 Hát vigyék el mészárszékre a testünk.
 És mégis csak mink vagyunk,
 Kik megdöglünk, de kik semmit se vesztünk
 S csónakunk dagad Albatrosszá.
Mi parancsolók vagyunk,
 Lelkünk redőnye néha leeresztve,
 Hős csónakunk néha áll,
 De mink fogjuk váratlanul keresztbe
 Döntni nagyurak számítását.
Csináljanak háborut,
 A mi örök háborunk sokkal készebb.
 Nekünk öntik a csodát
 Emberei a büszke ember-észnek.
 És mi kacagunk utoljára.

BARANGOLÁS AZ ORSZÁGBAN

Csönd van és csöndben barangolok én
 E kis Guignol-országocskán keresztül,
 Hol füröszt mindent piszkos, őszi ár
 S ömlik a könny nádas, kunyhó-ereszbül.
 S e nagy halkságnak ül dombtetején
 Bizakodón és hencegvén, mint a páva,
 Gazemberek vadászó, nemtelen,
 Puskás, bitorló úri társasága.
Egy-egy városból gyárkémény s torony
 Bus-viaskodón a szemembe tünnek:
 Mennyi rokkant sírója s koldusa
 Szolgál és hallgat itt körül a Bűnnek.
 S mint veszekedett, ős-barbár toron,
 Díszes leventék ember-szívet falnak
 S a régi, lázadt jobbágyok sehol,
 Ma is élnek, ha eddig meg nem haltak.
Ma is élnek, de most lelkük: a Csönd,
 Csönd van, igaz, de soha ilyen csöndet:
 Fél-ország nehéz melleiből
 Fekete és vörös bosszuk hörögnek.
 Falura város csönd-jellel köszönt
 S szörnyű szava lappang e néma jelnek:
 A titkos átkok halk tárnáiban
 Sohse hallott pokolgépek hevernek.
A Csönd fog itt mindent megváltani,
 Süket ölén alusznak robbanások
 S ez a kicsi, ezerszer lekötött
 Ország robban. Mikor télbe beásott
 Bitorlói meg fogják áldani
 Meleg sarcát e hideg, csöndes rögnek,
 Váratlanul, taposón, hirtelen
 A titkos ágyuk dühvel földörögnek.

ROHANUNK A FORRADALOMBA

Garami Ernőnek küldöm

Utólszor raktak katonákat,
 Pandurt s vérebeket nyakunkba;
 Végig-kacag vidám testünkön
 Győzedelmes tervünk: a Munka.
 Mi megmunkáltuk, hajh, jól a lelkek.
 Rabságok, sebek, búk és keservek
 Izzadtságos, rossz magyar földjét
 S ha most támadunk, le nem vernek.
A csúf Halált itt vetették el
 Soha-soha ki-nem-kelésre
 És ma mégis a Duna-tájon
 Legbujább a harag vetése
 S itt liheg a Halál virradatban,
 Mint szabadulás hite a rabban,
 Ez a legkülömb élet-sejtő
 Ma nálunk jár-kél legvígabban.
Néztek bármerre, sorsot láttok
 És isteni robbantó kedvet,
 Élettel-kináltak aggódnak
 S buta haldoklók lelkesednek:
 Nép készül az ó selejtes bűnre
 S mielőtt a régi mód letünne,
 Már összefogva az új itt áll
 Glóriásan és fölkészülve.
Minden a Sorsé, szeressétek,
 Őt is, a vad, geszti bolondot,
A gyujtogató, csóvás embert,
 Úrnak, magyarnak egyként rongyot.
 Mert ő is az Idők kiküldöttje
 S gyujtogat, hogy hadd hamvadjon össze
 Hunnia úri trágyadombja,
 Ez a világnak nem közösse.
Bécs, babona, gróf-gőg, irigység,
 Keletiség, zsandár, alázat,
 Egy Isten se tudná lefogni
 Ereinkben ma már a lázat.
 Ma még tán egymást összetévesztjük,
 Holnap egy leszünk, észre se vesszük,
 Ölés s tisztítás vágya gyult itt,
 Tegyünk a tűzre, ébresztgessük.
Hallgassátok az esték zümjét
 S friss sóhaját a reggeleknek:
 Budapestnek futós uccáin
 S falvak csöndjén dühök remegnek.
 Süpped a föld, ha súlyosat hágunk,
 Olyat látunk, amit sohse láttunk:
 Oldódik a nyári melegben
 Fagyos, keserves magyar átkunk.
Eljött hát végre a pusztánkba
 Isten szent küldöttje: a Sátán.
 Szűzek voltunk a forradalmak
 Magas, piros, hős nászi-ágyán.
 De bőrünk alól kisüt lobogva
 Már vérünk, e bús, mindeddig lomha.
 Csönd van, mintha nem is rezzennénk
 S rohanunk a forradalomba.

ÚJ, TAVASZI SEREG-SZEMLE

A Galilei-körnek küldöm

Robogj föl Láznak ifjú serege,
 Villogj tekintet, világbíró kardunk,
 Künn, a mezőkön harsog a Tavasz
 S mi harcból harcba csapat-szemlét tartunk.
Mi szétáradtunk űzhetetlenül
 S hol élet zeng, ott vívódva mi élünk,
 Kis, romlott ország vén kadáverét
 Fűti élettel a vér, a mi vérünk.
Száguldva jártunk s most megpihenünk,
 Hol friss szívek, szomjas szemek fogadnak:
 Vérbe vágyódunk, mink is vér vagyunk,
 Piros kedvű, új ütemű lovaghad.
Kik voltunk tegnap ködrongy-fantomok,
 Csatákat gyűrünk megemberesedve,
 Tegnap még buták tréfája valánk
 S ma vagy holnap már Isten legjobb kedve.
Futótűz volt a sárkány-paripánk,
 Bevett vár minden óvhatatlan szándék,
 Ölünkben szabad, új és romboló
 Garmadával a megváltó ajándék.
Mise, tömjénfüst, dicső babonák
 Dőlhetnek ránk már bús, keserű tűzbe,
 Hálózva fűtjük mink az ereket
 Új élet-műként, űzetve és űzve.
Szétcsörtetett a Láznak csapata
 Betűt, vonult, színt és hitet kiváltott,
 Hályogott tépett a magyar szemen
 S mink nézetjük most vele a világot.
S hiába: a vakság már nem magyar,
 Nincs magyar glóbus és a magyar észnek
 Meg kell tanulni a mi ütemünk
 S nem magyar sors az ábrándos enyészet.
Átváltódik, kit lázunk megkerül,
 Mélyül és tornyosul gondolat és álom,
 Megrázkódik újat lesve a szív
 S minden szokottság fojtogat, mint járom.
Így lettünk mi az új-látó szemek,
 Új rezdülés és ünnep az idegben,
 Hit, vágy, cél, csók mind-mind azóta más,
 Mióta mi lüktetünk a szívekben.
Ki minket üldöz, szívét vágja ki,
 Ki minket nem ért, önmagát gyalázza,
 Mert ott vagyunk mi immár mindenütt:
 Új a világ nálunk is már, hozsánna.
Tűz, vér, láz, újság, boldog változás,
 Csupa teremtés lángol a szemekben,
 Örök tavasz, örök forradalom
 Óh, ékeskedjél, mindig ékesebben.
Robogj föl Láznak ifju serege,
 Villogj tekintet, világbíró kardunk,
 Künn, a mezőkön harsog a Tavasz,
 Harsogó Tavasz, kisérd el a harcunk.

A TŰZ CSIHOLÓJA

Csak akkor születtek nagy dolgok,
 Ha bátrak voltak, akik mertek
 S ha százszor tudtak bátrak lenni,
 Százszor bátrak és viharvertek.
Az első emberi bátorság
 Áldassék: a Tűz csiholója,
 Aki az ismeretlen lángra
 Úgy nézett, mint jogos adóra.
Mint egy Isten, hóban vacogva
 Fogadta szent munkája bérét:
 Még ma is minden bátor ember
 Csörgedezteti az ő vérét.
Ez a világ nem testálódott
 Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:
 Legkülömb ember, aki bátor
 S csak egy külömb van, aki: bátrabb.
S aki mást akar, mint mi most van,
 Kényes bőrét gyáván nem óvja:
 Mint ős-ősére ütött Isten:
 A fölséges Tűz csiholója.

ENYHE, ÚJÉVI ÁTOK

Hogy ragya verjen, marjon mindenütt,
 Hogy jőjjön a döghullák varja
 Mindenkire, aki vén, savanyú
 Akaratát most piszkosan akarja
 Lelkünkön és a szennyes Hunnián.
Hogy tébolyodva lelje meg eszét,
 Hogy lásson egy rövidke órát,
 Melyben halkulnak a gondolatok,
 De hozzák már a vétkek megszabóját:
 Fráter, gyermekeidben bűnhödöl.
Kilángol ez a sokszor lecsöpült
 Ország: vegyes, vad bánatával
 És hogyha volna Isten, számító,
 Ki kicsiny bosszút állani nem által,
 Latrainkra tűzzel lesujtana.
Hogy fussanak rá minden nyavalyák,
 Hogy a törés jó kedvvel törje,
 Akarásunkat durván az, aki
 Bánatokig és átkokig gyötörte:
 Ez a gazember még lakolni fog.

DAL A HAZUGSÁG-HÁZRÓL

Pavlik úrnak küldöm

Bécs felől sodrott ősz Duna-habok
 Titkukat s hozott parancsukat zúgják:
 Zsibongj föl újból, szép zsiványtanya.
 Ékes kövekbe fölburkolt Hazugság,
 Száz zsandárunk és katonánk vigyáz
 Minden vásárolt, zsoldos úri bőrre:
 Paprika Jancsik, Pintye Gligorok,
 Forverc, előre.
Bánatok, kínok, mint vad keselyük,
 Falánkoznak a milliók szívébül
 S mulasztott étek, öröm és gyerek
 Helyén a Burg szuronyhatalma épül.
 Megfojtódik Európa közepén
 Egy szép népség, már álomban is pőre,
 De élnek a kufárok s vett urak,
 Forverc, előre.
És nézd, világ, e rongy komédiát,
 Hol csüggedt nézők a legnemesebbek,
 Hol eladnak sok munkás-milliót
 Cudar, eladó, úri keveseknek,
 Hol az Élet ellen összefog
 Cézári gőgös s magyar úri dőre,
 Ahol régi dal már a becsület,
 Forverc, előre.
De egyszer majd meging a Palota,
 Földindulóbban, minél jobban késik
 S meghallhatja a közönyös világ
 Halottaknak hitt lelkek ébredésit,
 A Hazugság-ház kap új lobogót
 Majd a Dunára lenéző tetőre,
 S addig, urak, tűzre az olajat,
 Forverc, előre.

A MEZŐHEGYESI HÁBORÚ

Vezérkarunk főnökének küldöm

Drága istállókban kényes paripák,
 Tíznek vagy húsznak millió az ára,
 De piszkos csatakban, éjszakán, ködön,
 Hurcolják gyilkoló próba-csatára
 A fiainkat Mezőhegyesen.
Világ bámulja a hős komédiát
 (Nérók új cirkuszt mindig csak kilelnek)
 S a kényes, becézett, drága fajlovak
 A puska-robra horkanva figyelnek:
 Durvult a világ Mezőhegyesen.
Egy nagyúri, hideg, szemöldök-vonás
 S tízenként hullnak síri, hideg földre
 Örvendő halál-sóhajjal a fiuk,
 A többi marsol bután, összekötve:
 Most nincsen pardon Mezőhegyesen.
S hogy százezreknek a szívén már dobol
 Nagy, világgyúró harcnak a dobossa,
 Hogy komoly játékot akar a világ,
 Mely rablott hitet, javát visszahozza,
 Mit is sejtik azt Mezőhegyesen?
Ideges urak s ideges paripák,
 Ma az övék a lelkünk-testünk, minden,
 De veri a dobos az új riadót,
 Szívről-szívre adva a szíveinken,
 Titkon zúg már tán Mezőhegyesen.

RÉGI ÉNEKEK EKHÓJA

Ne kötődj velem, Sátán, ne kötődj,
 Fáj még a seb és nem hegged hamar,
 Hát igenis, igenis, igenis,
 Azért éltem tragikusan, bután,
 Mert a sorsom magyar.
Lám, miért kergetted el mosolyom,
 E szépen betanultat,
 Hát igenis, igenis, igenis,
 Most már megint ezerszer átkozom
 A multat, a multat.
És bánom is én, bánom is én,
 Hogy sírni újra merek
 S hogy kitört ősi barbárságom,
 Megvasaltságom kinevetik
 A vasalt emberek.
Rejtegettem magamban, mint Halál
 Csúnya, gyáva gondolatát,
 Utálatos mentséget
 S mint erdő a csenevész,
 Legutolsó vadát.
De most szökell belőlem
 Fekete Égig futva:
 Hát igenis, igenis, igenis,
 Életem magyar átkok
 Fröccsölő szégyen-kutja.
Ne kötődj velem, Sátán, ne kötődj,
 Láng-villád mindent fölkavar,
 Hát igenis, igenis, igenis
 Csúf és borus csak az az életemben,
 Ami magyar.

A GYÁVA HATALMASOK

Parancsolnak, de gyönge hittel,
 De elbánnak a komisz szeliddel.
S ha vár a népség szépet tőlük,
 Van nekik mindig jó fagyos téljük.
S ha jár a Sors és Sorsot járnak,
 Ők gajdolnak elébe a Nyárnak.
Óh, nagy dolga a dolgosoknak
 Milyen kevés a hatalmasoknak.
Nagy pulyaságban milyen gyávák
 És mégis a mi erőnket kivánják.

MEGÁLLT A SORS

Ha voltatok valamikor, most gyertek,
 Legendák, őrületek, Jézusok
 S Jézus-kori kávé-szín fejedelmek,
 Csodálatosak, ajándékosak,
 Hajbókolók jászol-bölcső előtt,
 Hol születik örök-újból a Gyermek,
 Hol születik s mindig mi születünk,
 Okvetetlen, didergő Jézusok
 S talán egy a többinél Jézusabb:
 Gyertek már, legendák, őrületek.
Józan, szabályos eszünkben elhunynak
 Józan szabályok, mert lángol a Föld,
 Mert vér-szekérnyoma van a Tejútnak,
 Mert lángol az Ember, lángol az Ég,
 Mert látjuk a futóknak sereget,
 De nem tudjuk, avajjon merre futnak,
 Óh, hogy olyan titkosak a futók
 S hogy néha úgy látszik: a Sors megáll
 S talán megfagy mindannyiunk szíve,
 De még se, hajrá, mert lángol a Föld.
Iszonyatban születnek ma a kölykök
 S a most haló: dühödt, vigasztalan:
 Minden rém-lávát a hitünkre öntött
 A Nap, ez a mindig tréfálkozó,
Ki Jézust és néger királyokat
 Ugyanazon dölyffel köszöntött
 S ki úgy adja ma a derék hitet,
 Mint holnap az esztelen tagadást
 S ki által ma nagy Isten a szívünk
 S holnap talán dühödt, vigasztalan.
Ma áll a Sors és nyilalnak a gondok
 S vén Sors meddig állsz véres gát előtt,
 Meddig járathat veled bús-bolondot
 Ember-kínunk őstanuja, a Nap
 S a bölcs királyok s bölcs őrületek
 Eltépik a Jézus-legenda-rongyot?
 Vagy lehuzzuk Egéről a Napot
 S az Ember istenként talpára áll
 S szitokkal szól a veres gát előtt:
 Átugorlak s jöjjön a többi is.


TARTALOMJEGYZÉK.