A NYELVES KIRÁLYKISASSZONY.

– No lyányom – mondta a lyányának – kihirdettetem az országban, hogy a ki téged le tud nyelvelni, annak adlak feleségül.

A lyány még megörült neki, a helyett, hogy megszontyorodott volna rajta:

– Jó lesz biz az, felséges atyám, legalább nem lesz olyan alamuszi tedd ide tedd oda uram.

A király látta, hogy csakugyan nincs más mit tenni, hát kihirdettette, hogy a ki rá tud arra menni – mikor az ő lyányával beszél – hogy ne a lyányé, hanem az övé legyen az utolsó szó, annak adja feleségül fele királyságával együtt.

Mentek aztán szerencsét próbálni minden féle emberek: herczegek, grófok, nagy-süvegű tótok, de egyik se tudott kettőt se szólani a kisasszonyhoz.

Meghallotta ezt három sváb fiu is, ők is elindultak, hogy megpróbálják, mire mennek? ha nyernek, jó lesz; ha nem nyernek, se káruk, se hasznuk benne. A legkisebb fiu eszelős volt, a bátyjai el se akarták vinni.

– Ne is gyere te Jankó, úgy se lesz az a kisasszony a tied.

– Csak azért is elmegyek, majd ott megválik, hány zsákkal telik? kié lesz a királykisasszony!

Mentek aztán mendegéltek, a két bátya már nagyon elhagyta Jankót, mert az akármit látott úton-útfélen, mindent felszedett. Egyszer talált egy tojást; elkezd kiabálni a bátyjai után:

– Gyertek csak hé! mit találtam!

A két bátyja azt gondolta, hogy legalább is egy véka aranyat-ezüstöt talált, vissza szaladtak nagy lóhalálába, hát látják a tojást. No iszen neki estek Jankónak, úgy elverték, mint a két fenekű dobot, azután ott hagyták. Jankó is feltápászkodott, eltette a tojást, ment utánok. Kevés idő mulva megint talált egy rossz szeget, megint el kezdett kiabálni:

– Hát most mit találtam, gyertek csak!

Azok megint vissza szaladtak, hogy Isten tudja mit talált, mit nem Jankó! hát látják a rossz szeget, no ezért megint jól helybe hagyták. Jankó eltette a szeget is. Harmadszor még talált egy rakás ganét, akkor is kiabált, de rá se’ hederítettek. Jankó eltette azt is a sipkájába. Ment aztán a bátyjai után, de azok már úgy elhagyták, hogy mire a palotához ért, azok már visszafelé jöttek nagy szomorúan:

– Ne is menj te oda be, úgy se lesz az a tied – mondták Jankónak.

– Már mért ne lehetne az az enyim?

– Csak. Nincs hozzávaló eszed.

– Hm. Csaknak zsák kell, papnak ágy kell. Azért is megmutatom, hogy az enyim lesz.

– Nem éred meg hajasan, kopaszon is bajosan.

De Jankó csak bement. Mindjárt beszédbe eredt a kisasszonynyal.

– De piros a kisasszony.

– Tűz ég ám bennem.

– Itt egy tojás, süssük meg nála.

– Lyukas ám a serpenyő.

– Itt egy szeg, foltozzuk be vele.

– Igen biz a sz..t!

– Az is van itt egy sipkával!

No erre a kisasszony egy szót se tudott szólani, hozzá kellett neki menni a bolondhoz.

Másnap megesküdtek, nagy lakodalmat tartottak, máig is élnek, ha meg nem haltak.

GAGYI GAZDA.

Egyszer elment a szegény asszony az erdőre egy kis fáért, Gagyi gazdának megmondta, hogy maradjon otthon házőrzeni, s viselje gondját a tehénnek. De Gagyi gazda mást gondolt, épen vásár volt a városban, kapta magát, ki hajtotta a tehenet, hogy majd eladja, de biz ott azt se kérdték tőlle, hogy mire tartja? Már épen vissza akarta vezetni, mikor meglátott egy katulyás zsidónál egy czifra katulyát, kérte a zsidót, hogy adja neki azért a tehénért; a zsidó is kapott rajta, csakhamar megvolt az alku. Vitte haza Gagyi gazda a katulyát nagy örömmel, az egész úton röhögött neki. Mikor a házuk elibe ért, elejtette a katulyát, kiugrott belőle tizenkét óriás, körülvette Gagyi gazdát.

– Mit parancsolsz Gagyi gazda?! Mit parancsolsz Gagyi gazda?!

Szegény Gagyi gazda úgy megijedt, hogy egy darabig szólni se tudott; utoljára még is gondolt egyet:

– Hát azt parancsolom, hogy itt, e helyett a rongyos viskó helyett olyan rezidenczia kerekedjék, mint a királyé.

Alig mondta ki, mindjárt még szebb épült, mint a királyé volt.

Gagyi gazdának csak elállt szeme-szája, egy darabig ott bámulta a sok szép holmit, be se’ mert menni a palotába, utoljára még is ráadta a fejét, bement. Hogy azután látta, hogy odabent nincs senki, egészen neki bátorodott.

A szomszédok ezalatt körülvették a palotát, nem tudták mire vélni a dolgot, ott dévánkoztak, hogy mi dolog ez? honnan termett ez ide? egyszer csak jött haza a szegény asszony, ez is nagyon elcsudálkozott, kérdezgette a szomszédoktól, hogy tán nem is jó helyen jár, hogy tán eltévedt, nem itt volt az ő háza, „de hiszen kendteket mind ismerem, kendtek az én szomszédaim, még is csak ennek kell annak lenni.“

Mikor legjobban tanakodtak, kitoppant Gagyi gazda a házból, megfogta az anyja kezét, felvezette a palotába. Ott elbeszélt neki mindent. A szegény asszony, mikor meghallotta, hogy nincs tehén, elkezdte szidni Gagyi gazdát:

– Oh te bolond – te bolond, mindég mondtam, hogy nincs elég eszed, azért a rongyos katulyáért od’adni egy tehenet, most már miből élünk meg, miből tudjuk a mindennapi kenyerünket megkeresni?

Gagyi gazda alig tudta elhitetni, hogy lesz már ezután, a mi csak kell, enni-inni való, minden, a mi szemöknek, szájuknak tetszik. Erre elővette a katulyát, a földhöz vágta. Kiugrott belőle a tizenkét óriás:

– Mit parancsolsz Gagyi gazda? Mit parancsolsz Gagyi gazda?

– Nem mást, mint hogy ez az asztal mindjárt tele legyen mindenféle étellel.

Alig mondta ki, mindjárt úgy tele lett az asztal mindenféle drága étellel-itallal, a mi csak a világon van, hogy majd leszakadt alatta. Gagyi gazda úgy jól lakott, mint a duda, az anyja is csipegetett egy-egy kicsit, de nem igen mert sokat enni.

Ezalatt hire futott a városban a Gagyi gazda palotájának, jártak csudájára mindenféle emberek, – herczegek, grófok, nagy süvegű tótok – vallatták Gagyi gazdát, hogy honnan támadt a palota oda olyan hirtelen, de nem mondta senkinek, csak éltek az anyjával a nagy uraságban.

Egyszer Gagyi gazdának az a gondolatja támadt, hogy meg kellene házasodni. Az anyja is helyben hagyta, hogy biz a’ jó lesz, tanácsolta is mindjárt a szomszéd lyányát. De Gagyi gazda tudni se akart rólla, hanem arra kötötte magát, hogy a király egyetlen lyányát veszi el. Váltig mondta neki az anyja, hogy nem adják azt ő hozzá, nem neki való a’, csak falra hányta a borsót, mert Gagyi gazda nem állott el az akaratjától, hanem mindég ösztökélte az anyját, hogy kérje meg neki a királykisasszonyt. A szegény asszonynak mit volt mit tenni? felöltözött az ünneplő ruhájába, elment a királyhoz, elmondta, hogy mi járatban van. A király szörnyen megharagudott, majd hogy ebrúdon nem vettette ki.

– Ejnye imilyen-amolyan koldús-kölke még az én lyányomra meri vetni a szemét, hogy most egy kicsit felkapott az uborka fára. Megmondja neki kend, hogy arra ne is ácsingózzon soha!

Haza ment a szegény asszony, elmondta Gagyi gazdának, hogy mit izent a király. De Gagyi gazda akkor is csak azt mondta, hogy övé lesz a királykisasszony, akarki meglássa. El is ment még az nap a keresztapjához, rábizta, hogy „menjen el a királyhoz, mondja meg neki, hogy azt izenem, hogy akarmit kivánjon, mindent megteszek, ha nekem adja a lyányát.“ Elment a keresztapja a királyhoz, elmondta, hogy mit izent Gagyi gazda. Szeget ütött ez a király fejébe, azért hát azt felelte, hogy nem bánja, neki adja a lyányát, ha az ő rezidencziájától a Gagyi gazda palotájáig arany hidat rakat, gyémánt karral, üveg bolthajtással, hogy az ő lyánya azon járhasson.

Elmondta Gagyi gazdának a keresztapja, hogy mit felelt a király; Gagyi gazda nagyot ugrott örömében, hogy ha csak ez a baj, ezen könnyű segíteni; a keresztapja nem tudta mire vélni a dolgát, azt gondolta, hogy az esze tisztúl.

Este, mikor le akart feküdni Gagyi gazda, elővette a katulyát a tükör mellől, a földhöz vágta. Kiugrott belőle a tizenkét óriás.

– Mit parancsolsz Gagyi gazda?! Mit parancsolsz Gagyi gazda?!

– Nem mást, mint hogy holnap reggelre, mire én fölkelek, a király rezidencziájától az én palotámig arany hidat csináljatok gyémánt karral, üveg bolthajtással.

Reggel, mikor felkelt a király, kinézett az ablakon, hát látta, hogy micsoda pompás hidat csináltatott az éjjel Gagyi gazda, csak elállt szeme-szája. Mit volt mit tenni, hozzá kellett menni a királykisasszonynak Gagyi gazdához.

Itt Gagyi gazda haza vitte nagy örömmel a feleségét, a’ szegény eleinte sirt-ritt, de utoljára, hogy látta, hogy az ura minden kivánságát – mihelyt kimondja – abban a szempillantásban teljesíti, hát lelkem adta, még beleszeretett. Csak azt szerette volna még kivenni belőle, hogy honnan veszi azt a sok mindent, mi módon csináltatta a hidat meg a palotát? de hiába! volt minden faggatás, mert ilyenkor egyik fülén beeresztette a szót Gagyi gazda, a a másikon ki.

Egyszer elment Gagyi gazda valahova onnan hazulról, nem maradt más a háznál, csak a felesége. Bemegy hozzá egy nyomorult koldús, kéri az Isten nevében, hogy könyörűljön rajta, hamarjában nem tudott neki mit adni az asszony, lekapta a tükör mellől a katulyát, od’adta neki: „Fogja kend, jó lesz, ha valahol kap kend egy-két krajczárt, beleteheti.“

Elment a koldús nagy dünynyögve, „hogy ilyen gazdag asszony bizony adhatott volna – ha mást nem – egy darab szalonnát.“

A mint kiért az utczára, elejtette a katulyát, kiugrott belőle a tizenkét óriás, körülfogta a szegény koldust.

– Mit parancsolsz gamós koldus?! Mit parancsolsz gamós koldus?!

A meg – szegény – majd leesett a lábáról, úgy megijedt, nem jutott eszébe semmi okos, utoljára azt a bolondot parancsolta, hogy azt a palotát vigyék mindenestűl, ő vele együtt a sós tenger közepére. Az óriások felkapták a palotát, meg sem álltak, mig a sós tenger kellős közepére nem értek vele, ott letették, úgy lebegett a palota a vizben. A Gagyi gazda felesége még akkor is benne volt, de nem tudott rólla semmit, hogy viszik, mert aludt. Mikor letették az óriások a palotát, bement hozzá a gamós koldus, elmondott neki mindent, hogy s miként ment oda a palota? A királykisasszony mindjárt felérte észszel, hogy Gagyi gazda is ezekkel az óriásokkal csináltatott mindent, kérte a katulyát a koldústól vissza, gondolta magában, hogy majd visszaviteti a palotát a maga helyére, aztán megint jól lesz minden. De bezzeg felnyíllott a szeme a koldusnak is, nem hogy visszaadta volna, hanem még azt kivánta. a királykisasszonytól, hogy ezután őtet szeresse, az ő felesége legyen. A királykisasszony mindég sírt-rítt, mert hagyján, ha még csak sánta lett volna a koldus, de máskülönben is csunya volt; a pofáját is az ereszbe verték, imitt-amott fityegett rajta egy-egy szál szőr, biz ő bele a szegénybe a legalábbvaló fehérszemély se tudott volna bele szeretni, nem hogy olyan gyönyörűséges királykisasszony.

Ezalatt Gagyi gazda haza ment, kereste a palotáját; hogy nem találta, nagyon elszomorodott, tudakozódott fűtől-fától, hogy nem tudna-e rólla valamit? Utoljára akadt egy kondás bojtár, a ki látta, mikor vitte a tizenkét óriás a sós tenger felé.

Elindult hát Gagyi gazda, hogy fölkeresse a palotáját, meg a feleségét, hanem elébb csináltatott magának egy vas bocskort, azt felhúzta a lábára, felfogadta, hogy addig le nem veti, mig a palotáját meg nem találja.

Ment-mendegélt heted-hét ország ellen, egyszer előtalált egy rákot, a mint a pocsolyában fetrengett. Megszólitotta a rák:

– Segíts rajtam Gagyi gazda, végy fel a tarisznyádba, jótét helyébe jót várj.

Gagyi gazda megszánta, fölvette, a tarisznyájába tette.

Megint ment-mendegélt, előtalált egy egeret, a mint valami vizben fuldoklott, sehogy se’ tudott kiszabadulni. Ez is megszólította:

– Segíts rajtam Gagyi gazda, szabadíts ki a vizből, végy fel a tarisznyádba, jótét helyébe jót várj!

Ezt is megsajnálta, felvette, a tarisznyájába tette.

Megint ment-mendegélt, hét nap hét éjjel mindég ment, akkor elért a sós tenger partjára. Meglátta a palotát messzire lebegni a tenger kellős közepén. Nagyon elbúsulta magát, mert látta, hogy oda semmi módon be nem juthat. A mint igy búslakodik, megszólal a rák a tarisznyában:

– Mért búslakodol, kedves gazdánk?!

– Hogy ne búslakodnám, mikor látom, hogy semmi módon be nem juthatok a palotámhoz.

– No hát én majd beúszok, megnézem, hogy-mint állanak oda bent a dolgok? Te addig várj itten a tenger parton.

Beúszott a rák, Gagyi gazda várta a parton egész nap, de csak nem jött; már keresztet vetett rá, hogy nem is jön ki, hát egyszer bukkan ám elő a viz alól. Mindjárt tudakolta tőlle Gagyi gazda, hogy mit látott?

– Hej kedves gazdám, furcsán megy oda bent a dolog, a gamós koldus erővel azt akarja, hogy feleségévé legyen a királykisasszony, de az azt mondja, hogy „neki bizon nem kell se testének, se’ lelkének; jobb lesz ha ide adod azt a katulyát.“ De a koldus nem adja, hanem egy kis vékony lánczon a nyakában hordja éjjel-nappal; én elloptam volna, de nem tudtam a lánczot elvágni.

Gagyi gazda még jobban elbúsulta magát, de most meg az egér szólalt meg.

– Ne búslakodjál kedves gazdám, gondoltam én egyet. Majd engem bevisz a rák koma a hátán, én elrágom a lánczot, kihozzuk a katulyát.

Ugy is lett. Felült az egér a rák hátára, beúsztak a palotához; épen akkor a legjobban húzta a bőrt a fagyon a koldus, a kis egér odament, lerágta a katulyát a lánczról, a rák azt is a hátára vette, meg az egeret is, úgy úsztak kifele. Gagyi gazda még messziről észrevette őket, alig várta, hogy kiérjenek, mindjárt a földhöz vágta a katulyát. Kiugrott belőle a tizenkét óriás, körül fogta Gagyi gazdát:

– Mit parancsolsz, régi kedves Gagyi gazdánk? Az Isten is áldjon meg!

– Nem mást, mint hogy a palotámat mindenestől, velem együtt, visszavigyétek a régi helyére, azt az akasztófára való koldust pedig lökjétek ki belőle, hadd éljen meg, a hogy tud.

Az óriások felkapták a palotát, vissza vitték Gagyi gazdával, az egérrel meg rákkal együtt a régi helyére, a gamós koldusnak megint a hátára adták a tarisznyát, s útnak eresztették.

Az öreg király mikor meglátta, hogy a Gagyi gazda palotája megint a régi helyén van, meg mikor a lyányát épen egészségesen a szeme előtt látta, úgy megszerette Gagyi gazdát, hogy mindjárt neki adta a fele királyságát; újra nagy lakodalmat csaptak, még most is élnek, ha meg nem haltak.

BABSZEM JANKÓ.

– No édes anyám itt vagyok, hanem már most nekem főzzön gombóczot, mert olyan éhes vagyok, mint a farkas, azután majd kiviszem édes apámnak az ételt, ha jóllaktam; de úgy főzzön kend, mintha 24 kaszásnak főzne.

Főzött neki az asszony fél véka lisztből gombóczot, kitálalta elibe; Babszem Jankó az utolsó falatig megette. Kérdezi tőlle az anyja:

– No fiam jól laktál?

– Dehogy laktam, édes anyám, még fél fogamra is kevés volt, azért főzzön még kend.

Megint főzött neki fél véka lisztből, megint mind egy falatig megette Jankó. Kérdezi megint az anyja:

– No fiam jól laktál-e már!

– Dehogy laktam édes anyám, tán még éhesebb vagyok, jó lenne, ha főzne még kend.

Megint főzött az asszony egy véka lisztből, azt is megette a fiu. Kérdezi megint az anyja:

– No fiam jól laktál-e már valahára?

– Ettem, édes anyám, ettem; hanem már most hol van az az étel, hadd vigyem édes apámnak!

Kitálalta az asszony egy szilkébe az ételt, azt bele kötözte egy kasornyába, nagy sok ellenkezés után – mert eleinte nem bizott benne, hogy elbirja – od’adta Jankónak, hogy nohát vigye. Fejére kapta Jankó, szaladt vele ki a tanya felé. Amint ment-mendegélt, elő talált egy hat ökrös szekeret egy béressel, ő is el volt már fáradva, kapta magát, feltette az ételt hátul a szekérre, maga meg bebútt az ökör fülébe. Amint igy mentek, elkezdett a béres fütyölni; csak hallgatja, csak hallgatja Jankó, egyszer aztán nem állhatja szó nélkül. Kiszól az ökör füléből:

– Be hegyes, haj! de majd nem lesz az olyan hegyes, voltam a kovácsnál, hogy reszeljen el belőle.

Hallja ezt a béres, nézeget szélyel, hogy ki beszél hozzá, de nem lát senkit; megint el kezd fütyölni, megint kiszól Jankó.

– Be hegyes, haj! de majd nem lesz az olyan hegyes; voltam a kovácsnál, hogy reszeljen el belőle.

Megint fülel a béres, „de már itt csakugyan beszél valaki,“ néz mindenfelé, nem lát senkit. „No – gondolta magában – tán csak a szél volt;“ megint rákezdte a füttyöt, megint kikiáltott Jankó:

– Be hegyes, haj! de majd nem lesz az olyan hegyes; voltam a kovácsnál, hogy reszeljen el belőle.

Erre aztán megijedt a béres, nem mert többet fütyölni, hanem meglapult, mint a légy Szentmihálynap után. Egyszer – jó idő mulva – szól az ökörnek:

– Csálé Bimbó!

Jankó kikiált az ökör füléből:

– Csak azért is hajsz Bimbó!

Megint szól a béres:

– Hajsz Csákó!

Megint kikiált Jankó:

– Csak azért is csálé Csákó!

„De már itt sehogy se megy istenesen a dolog;“ gondolja a béres, de azért még egyszer megpróbált szólni az ökörnek:

– Csálé Bimbó, hajsz Csákó!

Megint kikurjant Jankó:

– Csak azért is csálé Csákó, hajsz Bimbó!

De már erre a béresnek is az inába szállt a bátorsága, „itt akarhogy mint, de ördögnek kell lenni,“ utczú, mintha ostorral csapnák, megoldta a kereket, elszaladt, hogy az agár se’ érte volna utól. Jankó pedig az ökörhajtó ostort a kezébe vette, elkezdett vele kongatni, hajtotta az ökröket az apja tanyája felé.

Az apja amint ott szántogatott két ütött-kopott girhes ökrön, egyszer látja, hogy megy arra egy hatökrös szekér, de senki sincs körülötte, az ostor is csak magától kongat; megijed erre, szaladni akar, de Jankó el kezd utána kiabálni:

– Ne szaladjon kend édes apám uram, csak én vagyok, a kend fia, ételt hoztam.

Erre aztán megállt az apja, elvette az ételt, hozzá fogott az evéshez. Mig ő evett, Jankó befogta a hat ökröt az ütött-kopott girhes ökrök helyére az ekébe, elkezdett rajtok szántani. Nem kellett neki segitség, még maga se csinált semmit, csak az ökör füléből pattogtatott, de azért úgy meg lett szántva a föld, hogy jobban se kellett.

Ezalatt arra ment egy nagy úr, négy lovas hintón; Jankó épen akkor volt a fordulónál, mikor ott mentek el, nézi az úr a hintóból, hogy az ökör magától megy, az eke magától szánt, az ostor magától kongat. „Miféle csuda ez“ – gondolja magában – „eredj Pista inas, kérdezd meg, hogy ki hajtja azt az ökröt; ki tartja azt az ekét; ki kongat avval az ostorral? aztán hídd ide azt az embert, aki amott eszeget.“

Előhítta Pista inas az embert.

– No szegény ember – kérdezi az úr – ki csinálja mind ezt a csudát?

– Hát biz azt nagyságos uram, csak a fiam Babszem Jankó, a ki az ökör fülében ül, onnan kongat.

– Adja el kend nekem ezt a gyereket, megveszem jó pénzen.

A szegény ember nem akarta, de akkorra Jankó is odament, biztatta az apját, hogy csak adja el, majd visszaszökik ő nem sokára; igy hát megalkudtak egy véka aranyban-ezüstben; a szegény ember, – a ki most már gazdag ember lett – befogta a hat czimeres ökröt a szekérbe, rátette a sok kincset, haza ment, olyan úr lett, mint egy kis király. Az úr pedig papirosba göngyölgette Jankót, beletette a dolmányja zsebébe, haza vitte, otthon meg se nézte, hanem papirosostól beletette egy kis arany ládába, azt egy nagyobb ezüstbe, azt meg egy még nagyobb rézbe, azután mindegyik ládát bezárta háromas zárral. Másnapra aztán összehívta a tenger sok vendéget, nagy dinom-dánomot csapott. Mikor vége volt az ebédnek, behozta a hármas ládát, mondta, hogy mutat ő most valami furcsát, a milyet – tudja – még soha sem láttak. Bámultak a vendégek a ládára, mint borjú az új kapura, várták, hogy mi lesz már ebből? A házigazda lassan nyitogatta ki egymás után a zárakat, kivette a kis papirost, elkezdte kifelé göngyölgetni, csak göngyölgeti, csak göngyölgeti, egyszer szét esik a papiros, az úrnak kezében marad a – nagy semmi. Nevettek a vendégek, a gazda meg irult-pirult, dühös is volt, szégyelte is magát, de hiába, arról már nem lehetett tenni.

Babszem Jankó pedig – a ki még az út alatt kiszökött a papirosból – ment-mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer előtalált tizenkét szekeret vassal megrakva. Az egyik szekér egy kátyúban megfeneklett, sehogy se’ tudták kihúzni, pedig 24 ökröt is fogtak bele. Jankó is oda megy, mondja, hogy ha neki annyi vasat adnak, a mennyit elbir, kisegíti a szekeret; az emberek megigérték neki, gondolták magukban, hogy e’ bizony egy jó nagy szeget se bir el. A mint az alku megvolt, megkapta Jankó a szekér rúdját, úgy kirántotta a sárból, mintha ott se lett volna; azután elkezdte az első szekéren, az utolsóig mindről leszedte a vasat, mind a vállára vette, avval – mintha teher se volna rajta – ballagott. Az emberek, egy szó nem sok, de annyit se tudtak szólani a nagy bámulás miatt, csak tátották szemüket-szájukat, mire aztán eszökre jöttek, Jankó már hegyen-völgyön túl járt, üthették bottal a nyomát.

Vitte aztán Jankó a sok vasat, ment vele egyenesen egy kovácshoz, arra rá parancsolt, hogy neki abból a száz mázsa vasból csináljon egy buzogányt, de jó erősen megcsinálja, mert neki olyan imilyen-amolyan munka nem kell. Megcsinálta a kovács, ahogy tudta, mikor készen volt vele, felkapta Jankó, felhajította egyenesen az ég felé, avval bement, hozatott magának egy akó bort, azt szép csendesen megiszogatta. Mikor a legutolsó pohárral is megitta, akkor esett vissza a buzogány, bement három ölnyire a földbe. Kihúzta Jankó, hát kétfelé volt esve. Megint ráparancsolt a kovácsra, hogy csinálja meg erősebben. Elkészítette a kovács, mikor készen volt, megint felhajította Jankó. Mig a buzogány oda fent járt, azalatt Jankó megevett egy véka lisztből készült gombóczot, megivott rá egy cseber bort. Mikor az utolsó falatot lenyelte, az utolsó pohár bort megitta, akkor esett vissza a buzogány. Lefúródott hat ölnyire a földbe, kihúzta Jankó, nézte, hát megint ketté volt repedve. Megint rá parancsolt a kovácsra, hogy csinálja meg, de ha most is ketté reped, akkor jaj neki! Összeforrasztotta a kovács, mikor kész volt, megcsóválta Jankó, felhajította, amint csak birta, avval bement aludni. Mikor már jól kialudta magát, felkelt, kiment; épen akkor esett vissza a buzogány, lefúródott tizenkét ölnyire a földbe. Kihúzta Jankó, nézegette, hát nem volt semmi baja.

Megörült Jankó, vállára kapta a buzogányt, ment vele hetedhét ország ellen. Amint ment-mendegélt, elő talált tizenkét zsiványt, azok elébe álltak, nagy fennyen, hogy majd igy fosztják, úgy fosztják ki, de Jankó se ijedt meg a maga árnyékától, rá legyintett a haramja vezérre a buzogányja nyelével, hogy elnyúlt, mint a béka, nem evett többet az isten kenyeréből. Megijedt erre a többi zsivány, térdre estek Jankó előtt, hogy csak az életöknek kegyelmezzen meg, megválasztják vezéröknek. Megkegyelmezett nekik Jankó, a vezérséget is elvállalta, megitták rá az áldomást.

Még az nap este el is mentek lopni egy gazdag ember házához. Ott Jankó bebútt a kamara ablakán, kinyitotta az ajtót, avval elkezdett mindent, a mit csak a kamarában talált: egész oldal szalonnát, disznóhúst, egész zsák búzákat kifelé hányni, de a mellett ordított torkaszakadtából:

– Nesztek szalonna! nesztek búza! nesztek disznóhús!

Hiába csititották a betyár pajtásai, hogy ne kiabáljon, mindegy volt neki, még annál jobban kiabált; a nagy lármára aztán felébredt a gazda, meg a sok béres-kocsis, a betyárok megijedtek, elszaladtak, ott hagyták Jankót. Ez aztán szegény mit csináljon; hova bújjon, hogy meg ne lássák? Ott volt egy nagy korpás zsák, abba ugrott bele, meghúzta magát a korpa közt. Az emberek egy darabig keresték, hogy hova lett az a betyár, a ki a kamarában volt, hogy aztán nem találták – mert egyiknek se jutott eszébe, hogy a korpa közt keresse – hát csak megint lenyugodtak. Hanem az egyik béresnek eszébe jutott, hogy most egy bajjal adni kellene a tehénnek is, tele merített hát egy szakajtót korpával, vitte ki az ólba.

Itt, mi történt, mi nem? tudom úgy is kitalálnák, de csak mégis elmondom; Jankó is közibe keveredett annak a korpának, a mit ki vitt a béres, megette a tehén.

Másnap a szolgáló mikor fejni akart, rá legyintett a tehénre:

– Farta te!

Jankó is kikiált a jó meleg kvártélyból:

– Csak azért se farta te!

Megint szól a szolgáló:

– Farta te!

Megint kikiált Jankó:

– Csak azért se farta te!

Megijed a szolgáló, nézeget mindenfelé: szénatartóba, jászolba, sehol se’ lát senkit, még egyszer szól a tehénnek:

– Farta boczikám!

– Csak azért se farta boczikám!

De már annyi kurázsija csakugyan nem volt a szolgálónak, hogy tovább is ott maradjon; szaladt a gazdához:

– Gazd’uram! gazd’uram! jőjjön hamar, valamennyi ördög, boszorkány mind az istállóban van.

Kimegy a gazda, nézeget szélyel, nem lát semmit, szól a tehénnek ez is:

– Farta te!

Kikurjant Jankó is:

– Csak azért se farta te!

„No már itt – gondolja a gazda – csakugyan nem jól megy a dolog, itt boszorkánynak kell lenni.“ Felkap egy seprűt a bal kezébe, egy másikat tele hint sóval, keresztbe fekteti a küszöbön, egy koszorú hagymát az ajtó sarkára akaszt, avval elkezdi a seprűvel verni a tehenét.

– No már erre csakugyan elmegy az a kutya boszorkány!

De biz ez a sok munka mind kárba veszett, mert akármint verték a tehenet, Jankó csak nem tágított, mindig kiabált. Utoljára mit volt mit tenni? le kellett vágatni a tehenet. A húsát elmérték, a belét meg od’adták egy szolgálónak, hogy vigye ki a folyó partra, mossa ki. Kivitte a szolgáló, elkezdte darabolgatni a beleket egy éles késsel.

Amint ott darabolgatja, észreveszi ám Jankó is, hogy késsel forgolódnak körülötte, utczu neki se kell egyéb, megijed, elkiáltja magát a sok paczal közül:

– Meg ne szúrj te!

A szegény szolgáló im hogy hanyatt nem esett ijedtében, elhajította a belet, szaladt haza, amint csak az isten tudni adta neki, elmondta, hogy ő többet hozzá nem nyúl annak a tehénnek semmijéhez, ha mindjárt felakasztják, vagy kerékbe törik is, mert a körül minden olyan ördöngös, úgy tele van az ördöggel, boszorkánynyal, hogy még olyat senki se hallott. Deisz’ ő többet hozzá nem nyúl egy újjal se; nem ő!

A belet pedig a mi ott maradt a vizparton, egy kódorgó éhes farkas megette Jankóval együtt. Elvolt aztán Jankó egy darabig szép csendesen a farkas gyomrában, hanem két-három nap mulva unni kezdte a dolgot: „Nem jól megy ez igy sehogy, ki kellene innen valahogy jutni.“ De hiába volt minden okoskodás, ha egyszer benne volt a farkasban, mint Bertók a csíkban, amúgy könnyű szerrel biz onnan nem jöhetett ki. Volt ugyan két kijárás, de az első – a farkas szája – veszedelmes volt, a hátulsón meg Jankónak nem igen volt kedve mászkálni. Mit csináljon? mit csináljon? holta napjáig csak nem maradhat mindig a farkasban! Utoljára aztán azt gondolta ki, hogy elkezdett kiabálni, mint a kit nyúznak:

– Elébe a farkasnak! elébe a farkasnak!

A farkas se vette tréfára a dolgát, megijedt a nagy kiabálástól, elkezdett szaladni, a farkát a lába közzé csapta, nyargalt, amint csak birt; de mentől jobban vágtatott, annál jobban kiabált Jankó, a farkas nem mert megállani, azt gondolta, mindenütt nyomában van vagy ötven vadász, olyan nagy ordítozást vitt végbe Jankó. Szaladt-szaladt, mig a lába birta, hanem egyszer aztán csak felfordult, végig nyúlt a földön, búcsút vett az árnyék világtól. Erre aztán Jankó is szedte-vette a sátorfáját, kimászott a döglött farkas száján, szélyel nézett, hogy melyik sarkán lehet a világnak? hát mit látott? nem mást, mint egy szép palotát. Nem igen gondolkozott sokáig, felment bele, hogy akarki lakik ott, megtudakolja tőlle, melyik szeglete ez a világnak? akkor aztán ha ezt megtudja’ vagy csá’ vagy hajsz elindul valamerre.

Felment hát a palotába, benyitott a legszebb ajtón, belépett egy czifra szobába, hát ott látta az apját meg az anyját egymás mellett ülni a nagy uraságban. Megörült ő is, de meg azok is, elmondták neki, hogy az egy véka aranyból-ezüstből gazdagodtak igy meg.

– De most már kedves gyermekünk ne is menj sehova, maradj itthon, éljünk együtt holtunk napjáig.

Jankó is beleegyezett, otthon maradt, tán még most is élnek a nagy uraságban, ha meg nem haltak.

DONGÓ MEG MOHÁCSI.

Sokáig árulgatták a portékájokat, de látatlanból senkinek se’ kellett. Egymással is találkoztak sokszor, de nem szólították meg egymást. Utoljára az, a melyik gyapjút árult, megszóllitotta a másikat:

– Mit árul kend, atyafi?

– Diót. Hát kend?

– Én meg gyapjút árúlnék, de senkinek se’ kell látatlanból, pedig én úgy akarom eladni.

– Én is úgy akarnám a diómat; tudja kend mit? cseréljünk.

Elcserélték a zsákot látatlanból, avval ott hagyták egymást, szaladtak ki a vásárból. A mint kiértek, meg akarta mindegyik nézni, hogy milyen diót, meg gyapjút kapott, akkor látták meg, hogy rászedték egymást. Mindjárt visszafordult mindegyik, a vásár közepén találkoztak.

– No koma – mondja a gyapjus – látom hogy kend is olyan nagy zsivány, mint én, én is olyan nagy zsivány vagyok, mint kend, hanem tegyük össze a keresetünket, együtt csaljuk a világot.

– Nem bánom – felelt a másik – hát hogy hivják kendet?

– Dongónak. Hát kendet?

– Mohácsinak.

Itt a két gézengúz elkezdte törni a fejét, hogy miképen lehetne legkönnyebb szerével, legkevesebb dologgal elélni. Utoljára arra határozták, hogy elmennek szolgálatot keresni. Találtak egy vén boszorkányra, de annak csak egy ember kellett volna, ők pedig egymás nélkül nem szegődtek el; hanem kötötték magukat nagyon az öreg asszonyra. Az öreg asszony váltig mondta, hogy neki csak egy ember kell, hogy ő nálla csak egy tehénnel kell gondolni, hogy mit tudna csinálni két ember egy jámbor tehén körül, hogy igy, hogy úgy; de a két obsitos nagyon bele kapczáskodott, utoljára megfogadta őket. Örült a két obsitos, mint bolond a garasnak, mert hát mi dolog van egy tehén körül? Ugy egyeztek meg, hogy egyik kihajtja a tehenet a legelőre, a másik kitisztitja az istállót.

Első nap Dongó hajtotta ki a tehenet. Szerzett magának egy hosszúszárú pipát, meg egy szalma-széket, hogy majd ha kiér a mezőre, a székre ráül, a hosszúszárú pipára rágyújt, s pöfékel, mint egy török basa; a tehén meg szép csendesen legelget körülötte. Mohácsi se’ akarta magát megölni a munkával: ő meg úgy gondolta ki, hogy reggel kitisztitja az istállót, azután egész nap alszik, csak enni kél föl.

El is indult reggel Dongó, kenyeret szalonnát tett a tarisznyába, a széket a hátára kötötte, a hosszúszárú pipát a kezébe fogta; de alig hogy a városból kiértek, a tehén neki indult a szaladásnak, Dongó utánna, mikor már nagyon kifáradt Dongó, a tehén megállott, legelt egy kicsit, azután megint megindult szaladni. Ez igy tartott egész nap. Szegény Dongó majd kifútta a lelkét, mikor este haza ért. De Mohácsinak se’ ment jobban a dolga. Reggel hozzá fogott a gané kihányásához, de a mint egy lapáttal kilökött, kettővel lett helyette; úgyannyira, hogy csak késő estére lett vele készen. Akkor kiállott az utcz’ajtóba, várta Dongót. Kis idő mulva haza is hajtotta Dongó a tehenet,

– No pajtás – kérdi Mohácsi – hogy ment dolgod?

– Nagyon jól, pajtás, mert alig hogy kiértem a városból, olyan szép füre találtam, hogy térdig ért a bodorka[1] ott a kis székre ráültem, a pipára rágyújtottam, úgy töltöttem az időt. Hát te mit csináltál egész áldott nap?

– Hát reggel kihánytam azt a két-három lapát ganét, azután lefeküdtem, aludtam délig, délben fel keltem enni, azután megint ledőltem; csak az elébb ébredtem fel. De holnap te maradj itthon, majd én kimegyek a tehénnel; tudom jó izűket alszol.

Dongó csak úgy szűr alól röhögött. „No majd nem alszol te“ – gondolta magában, de nem szólt semmit.

Második nap csakugyan Mohácsi ment ki, még pedig elkérte a széket, meg a hosszúszárú pipát Dongótól, de csak úgy járt, mint az előtt való nap Dongó, majd elkopott a lába, annyit szaladt. Dongó is otthon hozzáfogott a gané kihányásához, de bizon már lefelé csúszott a nap, mikorra készen lett vele, Mohácsi is haza ért a tehénnel, de még akkor is mérges volt. Neki esett Dongónak:

– Hát mért nem mondtad te nekem, hogy olyan szilaj az a tehén?

– Hm! Hát te mért nem mondtad, hogy olyan szilaj az a gané?

Itt elkezdtek tanakodni, hogy mi lehet a dolog bibéje, utoljára is oda lyukadtak, hogy az ő gazd’asszonyuk boszorkány, hát más nap ott hagyják.

Ezt a beszélgetést kihallgatta az öreg boszorkány. Tudta, hogy a két cseléd majd a bérét kéri, de rá akarta őket szedni; megtanította a szolgálóját, hogy „majd ha mondom, hogy hozz pénzt a veremből, te ne szólj semmit, csak azt kérdezd, hogy melyikből hozz: a sárgából, fehérből vagy veresből? akkor fordulj ki egy kis időre, azután hozd be ezt ni.“ Avval oda’adott neki egy csomó rézpénzt.

Reggel csakugyan beállitott a két obsitos a fizetést kérni. A boszorkány beszólitotta a szolgálót.

– Marcsa te! Eredj hozz egy félkötő pénzt a veremből.

– Melyikből hozzak: a sárgából, fehérből, vagy a veresből?

– Most csak a veresből.

A két obsitos összenézett; azután elkezdtek leselkedni az ablakon, hogy merre megy a szolgáló. Hát látják, hogy a kertbe, annak is a külső szegletében van az a verem. Kacsingattak egymásra, hogy nem nehéz lesz abból lopni, de nem szóltak.

Nagy sokára beérkezett a szolgáló, a vén boszorkány kifizette a két obsitost, avval útnak eresztette Isten hirével. Ezek alig várták, hogy besötétedjék. Szereztek egy kötelet, a zsákuk még akkor is megvolt, elindultak lopni. A kert kerítésen hátul bemásztak, a veremre is csak hamar ráakadtak. Ott aztán el kezdtek tanakodni, hogy melyik menjen le.

– Eredj le te – mondja Dongó – soványabb is vagy, könnyebb is vagy, a kötelet a derekadra kössük, úgy leeresztelek, oda lent a zsákot tele rakod, s először azt húzom fel, azután téged.

Mohácsi is ráállott, lement a verembe; oda lent elkezd tapogatódzani, hát nem talál egyebet, dirib-darab csontot, döglött egeret, békát, még talán macska gumiba is markolhatott.

Dongó csak kérdezgette odafent:

– Megtaláltad-e? Van-e sok? Húzzam-e már?

Mohácsi nem merte megmondani, hogy mire akadt, mert félt, hogy a czimbora ott hagyja, csak biztatta, hogy mindjárt tele lesz. Mig igy biztatgatja addig bele bútt a zsákba, mikor jól elfészkelte magát benne, nagyot kiáltott:

– Húzzad pajtás, tele van már!

Dongó felhúzta a zsákot, hátára kapta, avval, mintha puskából lőtték volna, úgy ellábolt onnan, Mohácsinak a verembe (mert ő azt gondolta, hogy az ott maradt) azt se mondta: papucs. Czipelte a zsákot árkon-bokron keresztűl, majd megszakadt bele; mikor kiért a városból, megszólalt Mohácsi a zsákból:

– Ne emelj már tovább pajtás, megeléglettem már.

Dongóban is felfortyant erre a méreg, hogy őtet igy rászedték.

– Ejnye imilyen-amolyan teremtette, hát téged czipeltelek én?!

– Hát pajtás – felel Mohácsi – tudtam én azt, hogy ha megmondom, hogy mire akadtam, ott hagysz, mint szent Pál az oláhokat, hát csak jobbnak gondoltam igy.

Erre Dongó is megjuhádzott, mert látta, hogy most is ő volt a kutyább; kikérdezte Mohácsit, hogy hát mit talált.

– Egyebet nem pajtás, mint dirib-darab csontot, egeret, békát.

Mindjárt látták, hogy most is megcsalták egymást, de még hogy a vénasszony is megcsalta őket, hát még jobban szidták. Azután elkezdtek tanakodni, hogy miképpen kellene kenyeret keresni, de hát arra határozták, hogy majd csak megélnek valahogy, biz ők nem dolgoznak, ha nem csordúl, cseppen. Nem is gondolkoztak tovább, hanem elindultak azon az úton, a melyik legjártabb volt, s mentek, azt se’ tudták hova. A mint igy mendegéltek, előtaláltak egy korcsmát; ez a korcsma egészen körül volt akasztófával, az akasztófán meg mindegyiken egy-egy ember lógott, de a két obsitos azért bement. Dongó nem állhatta szó nélkül, megkérdezte a korcsmárostól:

– Ugyan nagy jó uram, miért van ez a sok ember itt felaggatva? mi bűnt követhettek azok el? Sok országot világot bejártam, de ilyet még nem láttam sehol.

– Hát biz az, katona uram, csak azért van, hogy volt ennek a mi királyunknak egy olyan gyürüje, a minek a kövét, ha befelé forditotta, meglátta az egész világot, ha kifelé, akkor meg őt látta meg az egész világ. Ez a gyürü a minapában elveszett, senki se tudja, hogy hol van; a király kihirdettette az egész világon, hogy a ki a gyürüjét meg tudja mondani, hogy hol van, olyan úrrá teszi, mint egy kis király, de a ki bizonyost nem tud mondani, hozzá se’ fogjon, mert ha nem igazat mond, felkötteti. Ezek itt mind jövendő mondók voltak, de egyik se’ tudott igazat mondani, hát biz ő kegyelmeket felhúzták.

Dongónak se kellett egyéb, a mint ezt meghallotta.

– Én is jövendőmondó vagyok – mondja a korcsmárosnak – jelentsen meg a felséges királynál.

A szegény Mohácsi váltig rángatta hátul, hogy: „Majd téged is felakasztanak“ – nem használt semmit, annál jobban erősitette, hogy ő is jövendőmondó.

A korcsmáros mindjárt lóhátas embert küldött a királyhoz hirt adni: ki s mi van nálla. A királynak ez a mint értésére esett, mindjárt négy lovas hintót küldött a korcsmához, Dongó abba beleült, a korcsmárosnak pedig megparancsolta, hogy mig ő visszajön, Mohácsinak adjon mindent, a mit csak parancsol. Jól is hozzá fogott Mohácsi, egész nap mindég evett-ivott, vagy kellett vagy se; de még is fúrta az oldalát, hogy vajjon mi lesz hát a Dongó sorja, azért is, hogy nagyon összeszoktak már, de még inkább azért, hogy nem volt egy árva sustákja se’, az adósság meg már sokra ment. Feltette hát magában, hogy majd ha látja, hogy hozzák Dongót, elszökik. Mig Mohácsi igy töprenkedett, addig Dongónak is jól ment a dolga.

A mint bement a királyi palotába, mindenki nagy tisztességet mutatott iránta. Adtak neki egy különszobát, oda Dongó bezárkózott. A mint igy magában volt, elő vett egy kalandáriomot a mit még a korcsmából lopott el, azt kinyitotta, de olvasni nem tudott, hát csak elkezdett mutogatni hol a fehér papirosra, hol a fekete betűre, hol meg a veres czifraságra, s mondogatta nagy fel szóval:

„E’ fehér, e’ fekete, e’ veres; e’ fehér, e’ fekete, e’ veres.“

Váltig hallgatódzott kivülről mindenki, valjon mit beszélhet a jövendőmondó, de nem tudták jól kivenni. Legjobban fülelt három inasa a királynak, a kik a gyürüt ellopták, de azok se’ tudtak semmire menni. Ezt a három inast, az egyiket Fehérnek, a másikat Feketének, a harmadikat Veresnek hivták.

Itt Dongó bement a királyhoz, kért tőlle három napi szabadság és várakozás időt, hogy annyi idő alatt tudja csak megmondani, hol van a drágalátos aranygyürü. A király szives-örömest adott volna hatot is, csak hogy megkerüljön a kedves jószág. Erre Dongó megint visszament a maga külön szobájába, ott mondogatta a maga mondókáját.

Eltelt az első nap. A király beküldte Dongóhoz a Fehér nevű inast, hogy hivja ebédelni, a mint benyitotta az ajtót, épen akkor mondta Dongó, hogy: „E’ fehér.“ Nagyon megijedt erre az inas, mert azt gondolta, hogy az ő nevét mondta, de azért csak összeszedte magát, elmondta, hogy mért jött. Dongó nagyot fohászkodott, s azt mondta rá:

„No hála Istennek, elértem már egyet;“ ő az ebédet értette, de az inas ezt is magára vette, már bizonyosnak gondolta, hogy a jövendőmondó mindent tud. Szaladt nagy ijedten a czimboráihoz: tanakodtak, mi tevők legyenek.

– Legjobb volna kiegyezni vele, – mondja az egyik – mert ha megmondja a királynak, hogy mink voltunk, mind a hármunkat felhuzat.

– Várjunk még egy napot, – mondja a másik – hát ha nem is miránk értette.

Másnap a király a Fekete nevűt küldte be, hogy hivja a jövendő-mondót ebédelni. A mint bement a szobába, épen akkor mondta Dongó, hogy: „E’ fekete.“ A szegény inas majd sóbálványnyá. változott, annyira megijedt, mikor a nevét hallotta, de csak mégis elrebegte valahogy, hogy mért küldte a király. Nagyot fohászkodott erre Dongó:

„No hála istennek, elértem már a másodikat is.“

Az inas a mint ezt hallotta, alig tudott kitántorogni a szobából. Mindjárt elhatározták, hogy od’adják a gyürüt a jövendő-mondónak, s lekenyerezik, hogy ne adjon ki rajtok. Be is mentek hozzá mindjárt ebéd után. Dongó akkor is olvasta a kalandáriomból, nagy bölcs pofával: „E’ fehér, e’ fekete, e’ veres.“

– Már jövendő-mondó uram – kezdte el az egyik inas – látjuk, hogy abból a könyvből megtudta, hogy mink loptuk el a gyürüt, most hát azért jöttünk, hogy a gyürüt által adjuk jövendő-mondó uramnak, azon felül meg is fizetünk jól, csak el ne vádoljon a felséges királynál.

Dongó nagyon megörült, de azért úgy mutatta, mintha mindent tudott volna, kiegyezett az inasokkal, hogy nem árulja el őket, ha jól megfizetnek. Azok megadták a mit kért.

Harmadik nap ebéd közben kérdezte a király Dongótól:

– No jövendő-mondó uram, eltelt a három nap, tud-e már valamit a gyürümről?

– Tudok bizony felséges király; de még most nem mondhatom meg, mert nem telt el a kitűzött idő, még egy éjszaka hátra van; ha most idő előtt elmondanám, elveszteném minden tudományomat, de holnap reggel, mikor felkel felséged, mindent megmondok.

Ebéd után Dongó bement a maga külön szobájába, ott addig törte az eszét, mig kitalálta, mit csináljon a gyürüvel. Volt a királynak egy igen kedves pávája, még fiók-korában kapta, maga nevelte föl, minden nap maga etette a tenyeréből; nem adta volna egy borjas tehénért. Látta Dongó, hogy ez mindég a király körül járkál, feltette magában, hogy akarhogy mint, ezzel eteti meg a gyürüt. Reggel felkelt korán, mikor még mindenki aludt a háznál. A páva már akkor ott járkált az udvaron; Dongó szép szerével magához édesgette, elkezdett neki kenyér darabokat hányni, egyszer aztán egybe bele is csinálta a gyürüt, azt vetette oda neki; a páva azt is megette.

Alig hogy evvel készen volt, hogy a pávát elkergette magától: kijött a király is a ház elébe. Dongó oda ment hozzá:

– No felséges király, eltelt az idő, megmondhatom, hogy hol van a gyürü. A pávát ölesse meg felséged, annak a begyében van; egyszer, mikor mosdott felséges király, letette a gyürüt maga mellé, a páva oda ment, bekapta, még most is a begyében van.

– Jól van, – mondja a király – de ha nem lesz ott a gyürü, halálnak halálával hal meg jövendő-mondó uram, a mért azt a kedves állatomat megöleti, azért jól meggondolja a dolgot, azt mondom.

De Dongó nagyon erősitette, hogy ő tudja, hogy ott van a gyürü, kiolvasta ő azt a könyvéből, azért hát csak meg kell öletni a pávát. Megölték; ott nézte a király is, királyné is, mikor felbontották. Hát a mint hasitja ki a szolgáló a begyét, csak gördül ám ki belőle a gyönyörűséges gyürü.

Nagyon megörült ennek a király is, meg a felesége is; össze-vissza ölelték-csókolták Dongót. Azután összecsőditettek sógort, komát, mindenféle atyafit, nagy dinom-dánomot csaptak.

Ebéd után kisétált a királyné Dongóval karonfogvást a kertbe, a mint ott sétálnak, egyszer fog a királyné egy nagy dongó-legyet.

– No jövendő-mondó uram, találja ki, mi van a markomban, száz arany a díja.

Dongó megvakarta a fejét, elkezdett mormogni magában:

– No Dongó, most szorultál meg!

– A biz a – mondja a királyné – megnyert jövendő-mondó uram, egy nagy dongó volt.

A mint mennek odább, megint megszólal a királyné:

– Ennek a kertnek a hátulján van egy vadállat, találja ki jövendő-mondó uram micsoda: száz arany a díja!

Dongó látta, hogy elébb-utóbb csakugyan megtudják, hogy nem jövendő-mondó, felsóhajtott hát szomorú pofával:

– Már látom, hiába csűri-csavarja a farkát a róka, utoljára is a verembe esik!

– A biz a’, már megint megnyert jövendő-mondó uram, egy róka van oda hátra egy veremben.

Nagyon megörült Dongó, hogy megint igy kiránthatta magát a sárból; nem is felelt aztán semmire, akarmit akartak vele kitaláltatni. „Azt tartja a törvényünk, hogy háromnál többre nem szabad jövendölni egyszerre.“ Nem is igen kérdezgették aztán.

Másnap előállott a hat lovas hintó, Dongó felrakatta a sok pénzt, maga is beleült, elbucsúzott a királytól, avval hajtatott a csárdához.

Mohácsi akkor is ott leste az ajtó előtt, hogy mikor viszik már a czimboráját akasztani. Hát egyszer látja, hogy megy arra egy hintó hat gyönyörű lóval; nézi jobban, látja, hogy Dongó űl benne; azt gondolta, hogy álmodik, csak akkor bámult aztán el, mikor Dongó leszállott, s hordatta be a teméntelen sok kincset. Elkezdte tudakozni, hogy miben áll a dolog.

– Akárhogy van, akármint van pajtás, csakhogy sok pénzünk van, ehetünk-ihatunk, a mennyi csak kell. Latod, igy van az: a ki mer, a nyer.

Hozzá is fogtak a vigalomhoz, a ki csak vidékére ment annak a csárdának, mindenkit megvendégeltek, lakodalom volt éjjel-nappal, hegyen-völgyön, volt pénz, mint polyva. De hiába! akar milyen hosszú a kolbász, még is van annak vége, a két obsitos pénze is elfogyott, úgyannyira, hogy már tartoztak is a korcsmárosnak. Itt összeültek tanakodni, hogy mitévők legyenek? arra határozták, hogy legjobb lesz elszökni, ott hagyni a korcsmárost a faképnél. Még akkor éjszaka összeszedték a mijek volt, egy nagy lámpást is loptak a korcsmárostól, búcsút vettek a kapufélfától, avval útnak indultak az erdőbe.

A mint ott kódorognak, egyszer mintha valami zsinatot hallanának; fülelnek jobban, csakugyan hallanak valami veszekedés formát, mennek arra, hát egy temető közepén egy régi leomlott templom fala mellett találják magukat. Benéznek az ablakon, látják, hogy tizenkét zsivány osztozkodik temérdek sok aranyon, ezüstön, azok marakodnak.

Soká gondolkozott a két obsitos, mindegyik azon törte a fejét, hogy milyen jó volna azt azoktól elvenni. Egyszer megszólal Mohácsi:

– Próbáljunk itt egy szerencsét pajtás, hátha el tudnánk riasztani ezeket a zsiványokat, tegyünk úgy, mintha kisértetek volnánk; ha megijednének, jó volna azon a pénzen megosztozni.

Dongó helyben hagyta; csak azon tanakodtak még egy kicsit, hogy mi módon fogjanak hozzá? Utoljára azt is kisütötték.

Dongónak volt egy nagy fehér katona köpönyegje, azt magára teritette úgy, hogy a feje se’ látszott, a lámpát a kezébe fogta, bement lassú lépéssel a templomba a betyárok közzé, oda bent elkezdte vastag hangon, mintha fazékba beszéltek volna: „Keljenek föl, a kik itt ezelőtt ezer esztendővel eltemetkeztenek, imhol jön az itélet, minden embernek számolni kell magával.“ Mohácsi az alatt kivülről mindenféle köveket, csontokat hajigált a betyárok közzé, s kiabálta, hol vékonyan hol vastagon, mintha ezeren is lettek volna odakint: „Jövünk uram mindnyájan! jövünk uram mindnyájan!“ A betyárok erre a nagy menkő lármára mind szét szaladtak, mint a csirke, még a ruhájokat is mind ott hagyták, csak ott ne találja őket az itélet napja.

A két obsitos elkezdett osztozkodni a pénzen, de éltek a gyanuperrel, hogy hátha visszamennek a zsiványok? azért elkezdtek kiabálni; „Én se’ engedem ezt az egy pénzt;, én se’ engedem ezt az egy pénzt.“ De szerencséjök is volt, mert egy a betyárok közül visszament, hogy megnézi, csakugyan kisértet volt-e? de a mint meghallotta, hogy mit kiabálnak, visszaszaladt a czimboráihoz.

– Hej halljátok annyian vannak azok, hogy abból a tenger pénzből egy se’ jut egynek, mind azt kiabálja, hogy: „Én se’ engedem ezt az egy pénzt; én se’ engedem ezt az egy pénzt.“ Erre a betyárok még az erdőből is kiszaladtak, úgy megijedtek.

A két obsitos szét osztotta a pénzt, mindegyiknek jutott egy-egy zsákkal; avval ott hagyták a rossz templomot, mentek kifele az erdőből. A mint mentek, egy helyen két felé vált az út, ott megszólalt Dongó.

– No édes pajtásom, elég régen élünk már együtt, elég régen csaljuk a világot, most van pénzünk elég, megélhetünk egymás nélkül is, itt két felé visz az út, eredj te jobbra, majd én megyek balra, ha még valaha egymásra bukkanunk, élhetünk megint együtt.

Itt elbucsuztak egymástól, az egyik jobbra, a másik balra ment; ha el nem váltak volna, még több csalást is végbe vittek volna, akkor az én mesém is tovább tartott volna.

A SZOMORU KIRÁLYKISASSZONY.

– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy lyány.

Hajtotta tovább a báránykát, arra ment egy pap, rá ütött a botjával a lyányra: „Ej te nagy bolond, mit töltöd itt az időt?“ mingyárt oda ragadt. Megint elkezdte a pásztor:

– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőrőd szálán, a nagy lyány, nagy lyány hátán pálcza, pálcza végén a pap.

Azután arra ment egy asszony egy sütő lapáttal a kezében. Ráütött a sütő lapáttal a pap farára: „Ugyan tiszteletes uram, minek bántja azt a szegény lyányt!“ Ez is oda ragadt; megint elkezdte a pásztor:

– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy lyány, nagy lyány hátán pálcza, pálcza végén a pap, pap farán a lapát, lapát végén asszony.

Jött arra megint egy katona, vezetett arra egy paripát; megfogta az asszony karját csintalanságból; mindjárt oda ragadt. Megint elkezdte a pásztor:

– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy lyány, lyány hátán a pálcza, pálcza végén a pap, pap farán lapát, lapát végén asszony, asszony karján katona, katona kezében kantárszár, kantárszáron paripa.

Megint jött egy takács, egy csomó vászonnal rávágott a paripa farára: „Ejnye beh szép paripa ez“ avval ez is oda ragadt. Elkezdte a pásztor:

– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy lyány, lyány hátán a pálcza, pálcza végén a pap, pap farán lapát, lapát végén asszony, asszony karján katona, katona kezében kantárszár, kantárszáron paripa, paripa farán vászon, vászon végén takács.

Megint jött egy varga, hozott egy csomó kaptát, rávágott a takácsra: „Mit bámul itt komám uram?“ Ez is oda ragadt. Csak elkezdte a pásztor:

– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy lyány, nagy lyány hátán pálcza, pálcza végén a pap, pap farán lapát, lapát végén asszony, asszony karján katona, katona kezében kantárszár, kantárszáron paripa, paripa farán vászon, vászon végén takács, takács hátán kapta, kapta végén varga.

A mint igy teregette őket előre, arra ment a király a szomorú lyányával. A királykisasszony a mint azt a furcsaságot meglátta, olyan jó izűt nevetett, hogy majd eldült bele.

A király is a mint meglátta, magához hivatta a pásztort, neki adta fele királyságát, meg a szép lyányát; megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak, még ma is élnek, ha meg nem haltak.