231.

Reménység az embert gyakorta táplálja,
 Strázsa istrázsáját reménységért állja,
 Erős hadat, várat ugyanazért szállja,
 Hogy pályafutását ő is megpróbálja.
Hol kiebb, hol belebb halászhat a halász,
 Távol puskájával kerülget a vadász.
 Lépet vet és lest hány reggel a madarász,
 Reménységért hányja horgait a halász.
Tengeren a gályák ha elszakadoznak,
 Eloszlott deszkákhoz sokan ragaszkodnak,
 Noha ők, szegények, szárazat sem látnak,
 De jó reménységért azokhoz kapkodnak.
Jó reggel vitézek ágyokból fölkelnek,
 Lovat abrakolnak, puskákat töltenek,
 Fegyvert, kardot kötnek, harczra ugy készülnek,
 A jó reménységért csaknem elröpülnek.
Jó reggel a szántó nézi taligáját,
 Igazgatja vasát, éles csoroszlyáját,
 Elébe ragasztja csikorgós tézsláját,
 Ökrei nyakára felteszi a jármát.
Oh boldog szerencse! engem is jól biztass,
 Kenyeret holtomig, Istenem, szolgáltass,
 Te szent országodra igaz utat mutass;
 Ha meg kell is halnom: lelkemnek irgalmazz.

232.

Nincsen szerencsésebb a paraszt embernél,
 Mert jobban foly dolga minden mesterségnél.
 Nem cserél papokkal,
 Sem gazdag urakkal,
 Sorsa jobb ezeknél.
A pörpatvaroktól nem félti jószágát,
 Az ellenség ellen nem őrzi országát.
 Azért csendességben
 Nyugszik békeségben,
 Vigasztalja magát.
Paraszt az urakat tartja s királyokat,
 Tartja a papokat és a katonákat.
 Tartja szegényeket
 És jövevényeket
 Tartja diákokat.
Ha paraszt nem volna, ha ő nem szántana,
 Buza nem teremne, mindenik koplalna.
 Ha ő nem kapálna,
 Torkunk megszáradna,
 Vajmi nagy kin volna.

PUSZTAI, PÁSZTORI DALOK.


233.

Be van az én szűröm ujja kötve,
 De nem tudod, pajtás, mi van benne.
 Az egyikben aczél, kova, tapló,
 A másikban százforintos bankó.
Ha megunom magam a pusztába,
 Kapom magam, megyek a csárdába.
 Parancsolom a korcsmárosnénak,
 Hogy hozzon bort a borivójának.
Azért mondják nekem az irigyek,
 Ihatom bort, mert loptam eleget.
 Kurv’ az anyja! azt felelem vissza,
 Hogy van annak, a ki meg nem iszsza.

234.

Édes anyám szült engem a világra,
 Három biró, szolgabiró bajára.
Nagy a világ, végtől végig bujdosom,
 De babámat felejteni nem tudom.
Megállj, fakóm! bundámat leteritem;
 Megálmodom: látom-e még kedvesem.

235.

Szegény legény vagyok én,
 Vásárokra járok én.
 Csikót, tinót lopok én:
 Csak ugy éldegélek én.
Nincs nekem több jószágom,
 Csak egy barna galambom.
 Ha ő véle lehetek,
 Minden but elfelejtek.
Nem bánt engem más baja,
 Legyen kenyere, vaja;
 Van nekem egy kis tanyám,
 Oda várom a rózsám.
Nincsen nekem sok kincsem,
 Soha se volt most sincsen.
 Nem irigylik éltemet,
 Nem ohajtják vesztemet.
Eltemetnek engemet,
 Elfelejtik nevemet.
 Piros rózsa, viola,
 Kivirítja valaha.

236.

Az alföldnek sik mezején,
 Ott terem a magyar legény,
 Barna leány fonta, varrta
 Gyolcs ing, gatya lobog rajta.
Pörge kalap nyomja fejét,
 Hetyke suba válla hegyét;
 Ha felpattan a lovára.
 El-kinyargal a tanyára.
Nem vagyok én kósza betyár,
 Ki csárdákon szerencsét vár;
 Csak ugy járok a tanyára,
 Házasodom nem sokára.
Kecskeméti határ felül,
 Csillag ragyog éjfél körül.
 A hol az a csillag ragyog,
 Én is oda való vagyok,
Tisza mentén, Tisza partján,
 Ott terem a magyar leány.
 Darázs-karcsu a dereka,
 Csókra való az ajaka.
Oda megyek, ott maradok,
 Szerelem madara vagyok.
 Még ma szólok az anyámnak,
 S neki váltok Csongorádnak.

237.

Szegény legény vagyok én,
 Ha lopok, ugy élek én.
 Ha nem lopok: cserélek,
 Azért mégis megélek.
Akár lopok, akár nem,
 Mindig tolvaj a nevem.
 Inkább lopok hát, mint nem;
 Legyen igaz a nevem.
Akár iszom, akár nem;
 Mindig korhely a nevem.
 Inkább iszom hát, mint nem,
 Legyen igaz a nevem.

238.

Ugy ég a tüz, ha lobog;
 Ugy élek én, ha lopok.
 Ha nem lopok: cserélek,
 Még sem igazán élek.
Ugy ég a tüz, ha lobog,
 Ugy élek én, ha lopok.
 Nem vagyok én szent lélek,
 Hogy én igazán éljek.

239.

Kezemben a csákány nyele,
 Éjjel, nappal járok vele.
 Keresem a térmezőket,
 Megcsipem az átmenőket.
Holló károg utam elé,
 Varju követ minden felé.
 Kezemben a csákány pereg,
 De arczomon köny csepereg.
Czifra csárda éji tanyám
 Csaplárosné édes anyám.
 Mért vezettél e vágásra?
 Felkötnek már az ágasra.

240.

Tizenhat esztendős voltam,
 Mikor lopni elindultam.
 Loptam harminczhárom lovat,
 Mégsem pöngetem a vasat.
Ha a főbiró háborgat,
 Lopok neki egy pár lovat.
 Beállitom udvarára,
 Még meg is hí vacsorára.
Tele a zsebem bankóval,
 Az istálóm lopott lóval.
 Eladom a lopott lovat,
 Veszek rajta igaz lovat.
Van is nekem egy szijhátu
 Fakó lovam, kese lábu,
 Ki huszonnégy óra alatt
 Debreczentül Pestig szalad.

241.

Hozz bort, kocsmárosné,
 Adós leszek érte;
 Majd elmegyek Csátra,
 Lovat lopok érte.
Elviszem Gyöngyösre,
 Jó pénzt kapok érte.
 Visszahoz az Isten:
 Megfizetek érte.

242.

Állj meg, Jancsi, itt előttünk a csárda,
 Ihatnék a rudas lovam, a sárga.
Fogj ki, Jancsi, hadd érjen itt az estve;
 Jó szállást ad a kis barna menyecske.
Kocsmárosné, egy itcze bort, galambom,
 De csak hamar, a jobbikbul, ha mondom.
Kocsmárosné, eszemadta! beh barna,
 Bora mellé egyebet is adhatna.

243.

Nincsen széna, nincsen abrak,
 Édes lovam, agyon csaplak.
 Bőrödet zsidónak adom,
 Ugy nem lesz rád semmi gondom.
Mi hasznod van a bőr árán,
 Ha nem ülhetsz lovad hátán?
 Ne üss agyon, édes gazdám,
 Kitelelek árpaszalmán.
Édes lovam, ne buslakodj,
 Lesz még neked jó abrakod.
 Ha a rózsámhoz elviszel,
 Selyem kötőjébül eszel.

244.

Felszállott a páva
 Vármegye házára,
 Sok szegény legénynek
 Szabadulására.
Várj meg, páva, várj meg,
 Hadd izenjek tőled
 Apámnak, anyámnak,
 Szivbeli mátkámnak.
Ha kérdik: hogy vagyok,
 Mondjad hogy rab vagyok,
 A jó Isten tudja,
 Mikor szabadulok.
Rab vagy rózsám, rab vagy,
 Én meg beteg vagyok;
 Ha te kiszabadulsz,
 Én meg meggyógyulok.

245.

Meghalt a juhász,
 Oda a juhász;
 Nem mondja már a kutyának,
 Nem mondja már a kutyának:
 Tatár ne, fity!
Meghalt a lovász,
 Oda a lovász;
 Nem mondja már a lovának,
 Nem mondja már a lovának:
 Sárga te, csity!

246.

Mikor még én kicsin voltam,
 Csikós, gulyásbojtár voltam,
 Felfeküdtem a halomra,
 Onnan néztem le bajomra.
Éjszakának idejébe
 Rám tör egyszer a vármegye.
 Ki baltára, ki fokosra,
 Ki két águ vas villára.
Én se vettem azt tréfára,
 Felugrottam a sárgára.
 Bevágtam a csurgó várba,
 A galambom udvarába.
Nyisd ki, babám, az ajtódat,
 Nézd meg sárga paripámat,
 Csikóskantár a fejében,
 Barna legény tetejében.
Ajtót nyitott az én babám,
 Beszöktetett rajta sárgám.
 Leugrottam a sárgáról,
 Csókot kaptam a babámtól.

247. Zöld Marczi.

A madár elnyugszik zöld fának ágain,
 Vad kecske aluszik kőszikla ormain.
 De én nem alhatom,
 Éjjel nem nyughatom,
 Kedves galambomnak paplanos ágyain.
Hortyogat kedvére róka a lyukában,
 Pihen az oroszlán setét barlangjában;
 Kell nekem szenvednem,
 Vég nélkül epednem,
 Heves vármegyének mély árestomában.
Vigan ugrál bárány halmokon, völgyeken,
 Csikó tölti kedvét a széles réteken.
 Én pedig fejemet,
 Elbágyult testemet
 Zokogva lehajtom e büdös helyeken.
Más embernek igen sokszor megvirrad még,
 Sokakat megvidit kékellő magas ég.
 Zöld Marczinak talán
 Holnap már utolján
 Megvirrad utolszor; ez a nagy szörnyüség!
Feljön még az nap is arany sugárival,
 A hold is feltetszik ezüst fáklyáival.
 Nap nappal, hold éjjel
 Nekem már nem jő fel;
 El vagyok temetve örök éjszakával.
Isten hozzád világ, elhagylak tégedet,
 Nem kedvelem többé gyönyörüségedet.
 Az akasztófában,
 Társaim sorában,
 Fogom felejteni csalóka képedet.

248.

Nem voltam én addig beteg,
 Mig téged nem ösmertelek,
 Csak az óta lel a hideg,
 Mióta téged ösmerlek.
Mindig kértelek a jóra,
 Ne menj a korcsmaajtóra;
 Mert behivnak a jó borra,
 Vasat tesznek a lábodra.
Fáj a szivem; majd meghasad,
 Mikor zörgeted a vasat;
 Hasad, hasad, majd meghasad,
 Mikor zörgeted a vasat.

249.

Nem iszom bort, csak a szőlő levét,
 De azt is ugy, ha megszürik elébb.
 Szeretem én a barna menyecskét,
 De azt is ugy, ha megcsókol elébb.
Nem iszom bort, fogadásom tartja;
 Iszom vizet, ha a rózsám adja.
 De azt is ugy, ha szájából adja,
 Mint a galamb, ha párját itatja.
Még azt mondják, hogy részeges vagyok;
 Hogy én gyakran a zsidónál járok;
 Mondja nekem akárki szemembe:
 Kiét ittam világ életembe.

250.

Kocsmárosné, gyujts világot;
 Ejh van-e kökényszemü lányod?
Ha van kökényszemü lányod,
 Gyuladjon meg a világod.
Ha nincs kökényszemü lányod,
 Ejh alugyék el a világod.
Serem is van, borom is van,
 Ejh kökényszemü lányom is van.
Kocsmárosné, keljen fel kend,
 A csizmáját huzza fel kend.
Menjen kend le a pinczébe,
 Hozzon kend fel az itczébe.
Jó borodat iszogatjuk,
 Szép lányodat csókolgatjuk.

251.

Kósza Pista csárdában ül,
 Ihatnék is, nem is;
 Sem öreg, sem apró pénze,
 Másé az inge is.
Csurgóra áll a kalapja,
 Idő ártott neki;
 Elment a subája szőre,
 A hőség ölte ki.
Csizma is volna lábain,
 De saját talpán jár;
 Sarka hiát szár pótolja,
 Az orra égnek áll.
Nem gondol ő a világgal,
 Járjon a mint járhat,
 Ő miatta Isten után
 Bár örökké állhat.
Nem szolgál a vármegyének,
 Ur dolgára sem jár,
 Azt gondolja, minden csárda
 Kaput ő néki tár.
Ha a kancsót rá köszöntik,
 Becsülettel veszi,
 De mig fenekére nem lát,
 Addig le sem teszi.
Csak teste, lelke; rongy az is,
 Bokor a szállása,
 Pipa, torka a fegyvere,
 Szomjuság pajtása.

251.

Micsoda lárma az
 Abb’ a zöld erdőbe?
 Talán a galambom
 Lovát hajtják ott be.
Hadd hajtsák, hadd hajtsák,
 Hadd fizessen érte;
 Mert a piros hajnal
 Tilalomban érte.
Tilalom, tilalom
 Karancskeszi malom,
 Nekem is tilalom
 A kedves galambom.
 Nem akkor ölelem,
 A mikor akarom.

252.

Nem ér az a béres
 Három pipa dohányt,
 Ki minden hajnalban
 Ihajnár!
 Keresi az ökrét.
 Igaz a!
Nem ér az a kocsis
 Három veres hagymát,
 Ki minden hajnalban
 Ihajnár!
 Keresi a lovát.
 Igaz a!
Nem ér az a leány
 Három piros almát,
 Ki a legény mellett,
 Ihajnár,
 Összehuzza magát.
 Igaz a!

253.

Beszegődtem Tarnóczára juhásznak,
 Jó legelője van ott a birkának.
 Fizetésem husz forint, tiz karajczár,
 Megél abból egy bojtár.
Husz pár birkatartást is ajánlottak,
 Foglalóban ötven karajczárt adtak;
 Beittam a pipagyujtó csárdába,
 Görgetegi határba.
A gazdámmal leszek majd egy kenyéren,
 Jőnek értem Szent-György napkor szekéren,
 Fölteszik a tulipános ládámat,
 Furulyámat, dudámat.
Igy masérozok el majd a pusztára,
 Goróf Széchényinek a jószágára.
 Ha a nyájat átolvassa kezemre,
 Kihajtom a mezőre.
Vezér ürűim kolompot viselnek,
 Hogy én tudjam mindig, merre legelnek,
 Ugy sétálok utánok, mint egy császár,
 Teheti ezt egy bojtár.
Majd csak addig furulyálok, dudálok,
 Mig egy szép szeretőre nem találok;
 Van a pusztán elég szőke s barna lány,
 Belém szeret egy talán.
Ha megszeret, jól teszi, majd elveszem,
 Édes kis feleségemnek nevezem.
 Hetedhét országon nem lesz több ily pár,
 Mint tarnóczai bojtár.
Veszek neki honi szoknyát, kezkenőt,
 Az ujjára igazi arany gyűrőt.
 Akkor tudom, hogy megölel, megcsókol,
 Ha pázsitra mellém s hozzám leborul.

254.

Czifra szüröm Veszperémben vettem,
 Érte harmincz forintot fizettem;
 Hogy ha vállaimra fölteritem,
 Még az angyalát is elkeritem.
Zsiros ümög, gatya vagyon rajtam,
 Sarkamat veri tarisznyaszijam,
 Félre csapom cseperke kalapom,
 S széles e világra semmi gondom.
Igy sétálok végig az utczában,
 Csuka-orru ficsóros csizmában,
 Fényes baltám vállamra legyintem,
 Szijostoromat neki eresztem.
Csak ugy harsog, akkorát durrantok,
 Reggel korán legelőre hajtok;
 Két kolompos a gulyám előtt jár,
 Utánok én, megint a kis bujtár.
Ha már a falu végére érek,
 A korcsomába egyet betérek.
 Igy kiáltok: hallja korcsomáros,
 Van-e még olyan nyolcz karajczáros?
Töltse tele két itczés kobakom,
 Az árát, Isten ugyse! megadom.
 Kérem szépen, várjon csak egy hétig,
 Kifizetem utolsó fillérig.
Addig irja fel a ház falára:
 Hány forintnak hágtam a nyakára;
 Irja fel azt, hány itcze bort vettem,
 Miért egy karajczárt sem fizettem.
Gazda uram, ne féljen kegyelmed!
 Itt hagyom én boráért szűrömet;
 S ha ki nem váltom a jövő hétre,
 Akasztasson a czégér helyére.

255.

Hej pajtás, beh nevetem
 A világ bolondságát,
 Nem adnám érette
 Rózsám majorságát.
Csendesen eszem, iszom,
 Senkivel nincsen perem,
 Minden pásztortársam
 A legjobb emberem.
Egy darab kenyeremet,
 Egy darab szalonnámat
 Ha megeszem, félre
 Vágom a kucsmámat.
Majd délre, ha jóllakik
 A nyájam, haza megyek,
 Egy két dézsa tejet
 Kedvesemnek fejek.
Kihajtok délután,
 Magamnak furulyálok.
 Gyenge nyájam után
 Dudolva sétálok.
A gondok nem hervasztják
 Mosolygó két orczámat,
 Fütyörészve szivom
 Kis kurta pipámat.
Nincs gondom patikára,
 Hej! inkább Zsuzsikára,
 Turót, vajat nyomó
 Fris gazdasszonykára.
Árnyékkal kedveskedik
 Minden cser, bükfa, gyertyán,
 Maga a természet
 Kanapét rak alám.
Tolvajok, gyilkosok
 Nem férnek itt hozzánk,
 Ha csak a farkasok
 Nem ütnek mi reánk.
Hej! ez a mi templomunk,
 Hej! ez a nagy természet,
 Ennek pompás fala
 Napkelet, enyészet.
Nincs olyan szép éneklés
 Hej heted hét országban,
 Mint a rigók tesznek
 Mátra oldalában.
Nincs olyan gyönyörüség
 Hej! heted hét országon,
 Mint mi nekünk cseveg
 A nagy bükfaágon.
Egy szóval paradicsom,
 Hej! a pásztor tanyája,
 Mert ehez el nem hat
 A világ lármája.
Jer pajtás, köszöntsük meg
 Hej! ama dicső papot,
 A ki káplánaul
 Tartja a szép napot.

256.

Lóra, csikós, lóra! elszaladt a ménes,
 Csak egyedül maradt a pányván a nyerges.
Nem tehetek róla, mert meg vagyok fogva,
 Ott az öreg bojtár, adjon számot róla.
A tömlöcz feneke az én vetett ágyam,
 Annak két oldala az én háló társam.
A tömlöcz teteje takarózó párnám,
 Kigyók, békák szeme világitó gyertyám.
Nyujtsd be rózsám, nyujtsd be fehér kezkenődet,
 Hadd törölgessem le sürü könyeimet.

257.

Nem bánom, hogy parasztnak születtem,
 Csak azért hogy gulyássá lehettem.
 Eb cserélne cserényt palotával,
 Vagy életet köszvényes nagy urral.
Kis királyság az én állapotom,
 Igazgató törvény bunkós botom.
 Országom az egész baromjárás,
 Nagy potentát egy révbéri[3] gulyás.
Hat bojtárnak vagyok fejedelme,
 Igy tisztelnek: gazd uram, ő kelme!
 Gulya keríti be cserényemet,
 Hat komondor istrázsál engemet.
Magamban is helyén van a lélek,
 Se zsiványtul, se vadtul nem félek.
 Ha szegény is, de magamé vagyok,
 Szolgálatba szabadságért állok.
Mikor jobbágy kaszál, gyüjt, azt mondom
 Urdolgára nincsen semmi gondom.
 Feles füvel vagy arató részszel
 Nem gondolok; könnyebb élni készszel.
Van ég alatt lakni bátorságom,
 Városinál nagyobb szabadságom.
 Mást nem bántok, engem se bántson más;
 Hajh! beh boldog egy révbéri gulyás.
Nem veszek rám posztó köpenyeget
 Az ég ellen, ha zápor fenyeget.
 Kiforditom a bundámat szőrrel,
 Vagy készülök a galléros szürrel.

Ha látom a förgeteg idejét,
 Begyüröm a süvegem tetejét,
 Csak ugy nézem az időt alóla,
 Még a jég is visszapattog róla.
Becsülöm én pásztori gunyámat,
 Nem cserélem szürömet, bundámat
 Tekintetes ur décz bundájával,
 Sem plebánus reverendájával.
Gazdagságra nincs semmi szükségem,
 Van egészség, ahoz eleségem.
 Hord a gazda jó heti kenyeret,
 Főzeléket, szalonnát eleget.
Nem kell, nincs is sok drága pogyászom,
 Vetett ágyra kis székről nem mászom.
 Édes anyám szoktatott padkára,
 Nem is vágyok soha vetett ágyra.
Nem irigylem a paplanos ágyat,
 Az alatt a nagyur gyakran bágyadt.
 Leteritem sallangos bundámat,
 Jó izüen alszom éjszakámat.
Ha lefekszik Duncsi kutyám mellém,
 Reggelig egy lélek sem jő felém;
 Duncsi kutyám vigyáz gazdájára,
 Mint komorna gorófné álmára.
Ha tarisznyám vetem a vállamra,
 Velem jár kel az éléskamara.
 Bogrács, veder, szolgafa, vaskanál,
 Mindenem van; mi is kell több annál?
Azért élek jól mint hal a vizben,
 Vendégség van mindennap négy izben.
 Mégsem szerzek gyomorgörcsöt véle,
 Mert az ebéd mindig csak egyféle.
Hajnal előtt kitörlöm a csipát,
 Fohászkodás után gyujtok pipát.
 Szemlélődöm, gulya közt sétálva,
 Nincs-e hiba, nincs-e megdézmálva?
Ha látom hogy nincsen semmi hibám,
 Alám gyüröm bőrszéknek a bundám.
 Kenyeremből karéjt kanyaritok,
 Rá fanyársrul szalonnát pirítok.
Délben, ha kész bográcsos ebédem,
 Körülülik velem a cselédem.
 Ugy jóllakom fordított kásával,
 Mint egy goróf husz harmincz táljával.
Megfejik a Kajlát, Csákót, Zsombót,
 Ozsonnára olt a bojtár tarhót.
 Gazd uram is rá ki-kicsapogat,
 Érte dohányt, kulacs bort adogat.
Ebéd után ha rám jön az álom,
 Gyepen vetett ágyamat találom.
 Jobban nyugszom bokrok árnyékában,
 Mint beteg ur füszeres ágyában.
Hevertemből ha kelek frisülve,
 Elballagok dalolva, fütyölve.
 Gulyámat sétálva legeltetem,
 Az itató felé terelgetem.
Vizmeréssel mozgatom testemet,
 Megujitja vizmerés éltemet.
 Majd tarhonyát eszem vacsorára,
 Osztán gyujtok tüz mellett pipára.
Ha megunom magam a pusztába,
 Kapom magam, megyek a csárdába.
 Parancsolom a csaplárosnénak,
 Hogy hozzon bort a borivójának.
Az én lovam száz talléros fakó,
 Ha rá ülök szikrázik a patkó;
 Ő is, mint én, igaz magyar fajta,
 A nyulat is utólérem rajta.
Szeretőm a kocsmárosné lánya,
 Nem ér vele arany-ezüstbánya,
 Inkább ölel mint pesti gavallért,
 Hiába mutogat neki tallért.
De azért hogy ily együgyün élek,
 Szép szint, erőt pappal sem cserélek.
 A mely uram nem hiszi, tisztelem!
 Tessék gyepen megbirkozni velem.
Bár szegődjék más ennél jobb bérre,
 Bábolnára vagy Mezőhegyesre:
 Mi megélünk révbéri pusztában,
 Erdős János ur szolgálatában.
Mert annak ad Isten, a kit szeret,
 Ily jó gazdát, ilyen jó kenyeret.
 Házamban is ez az utolsó sor:
 Haj beh boldog egy révbéri pásztor.

259.

Én vagyok a petri gulyás,
 Én őrzöm a gulyát nem más.
 A bojtárom vizen, sáron;
 Magam a paplanos ágyon.
Van bojtárom kettő három,
 Gulyámot reájok zárom.
 De én akármerre járok,
 Hegyen, völgyön furulyálok.
Van tejem, borom is elég,
 Tűz a konyhámon vigan ég.
 De én akármerre menek,
 Karcsu derekat ölelek.

260.

Ha gyönyörüségesen
 Él valaki ily frisen,
 Élek juhász a mezőben.
 Legelnek nyájim erdőben,
 A hegyek havasiban,
 A vizek forrásiban.
Mikor a nap felvirad,
 Sugárival felhasad,
 Juhaimat kieresztem,
 Kivezetem, legeltetem.
 Harmatos füvön járok,
 Zöld pázsiton sétálok.
Fülemilék zengését,
 Gerliczéknek nyögését
 Hallgatom, kik vidámitják
 Szivemet is megujitják.
 Bolond, a ki restelli,
 Hallgatni nem kedveli.
Ürgelyukba botomat,
 Reá teszem bundámat;
 Szűrömet alám teritem,
 Testem reá helyeztetem,
 Egyet kettőt aluszom,
 És jó izűn megnyugszom.
Kuvasz őrzi testemet,
 Nem féltem én lelkemet.
 Ha aluszom, reám vigyáz,
 A nyáj mellett vadra csatáz,
 Oh gyönyörü szép élet!
 Kit az Isten igy szeret.
Jobb, szeretőm főzése,
 Mint urak csemegéje.
 Nem cserélnék meg urakkal,
 Sem nagy süvegü papokkal,
 Asztalát fel nem váltnám,
 Azt jobbnak nem tartanám.
Királyok koronáját,
 Nem kivánom pálczáját.
 Jobb a juhászbotom annál,
 Országok birodalmánál.
 Már juhaim sétálnak,
 Az akolnál ott hálnak.
Az egész nap hévséget
 És szörnyü melegséget,
 Szenvedek sok árnyékokat,
 Hives szeles fuvásokat.
 Sétálok dudolgatva,
 Vagy sippal sipolgatva.

261.

Felkel jó hajnalban a szántó álmából,
 Felserkenti magát pacsirta szavából,
 Könyörög Istennek szives indulatból,
 Adja szép áldását földi munkájából.
Elsőben a szántó nézi taligáját,
 Igazitja vasát, éles csoroszlyáját,
 Elébe ragasztja sikoltós tézsláját,
 Ökrei nyakára felteszi igáját.
Azonban jó reggel elkezdi munkáját;
 Forgatja szép renddel, rendes barázdáját;
 Szólitja ökreit, szőkéjét, barnáját,
 Dudolja mellette a szántó nótáját.
Haj villás! haj sudar, csákó, szőke, barna!
 Fordulj hamarsággal csára, barázdára.
 Vondogáld az igát a gazda hasznára,
 Tölthesse meg zsákját szegények javára.
Ha most keseregve barázdába lépünk,
 S sirva a földébe buzamagot hintünk,
 De vagyon Istenben olyan reménységünk,
 Hogy megtelik nekünk gabonával vermünk.
Majd elhozza Isten a kedves aratást,
 Látunk földeinken sok nagy keresztrakást.
 Énekelve teszszük a kéve-behordást.
 Örömmel végezzük a kedves nyomtatást.
Titeket pediglen a zöld legelőre,
 Édes ökreim, a szép kies mezőre
 Legeltetlek, ottan szép folyóvizekre
 Bömbölve legeltek a ti kedvetekre.