– Igen jól teszed, mert az a vadász megérdemli, hogy érte fáradj. Menj el haza. A mire haza érnél, feleséged leomlik, fia lesz. Annak a kicsi fiunak a kicsid ujjából csippents egy pohárba három csepp vérecskét, abból egy tulu száracskával kend meg a sóbálványnak az erit, a vadászból lesz, a miyen volt.
– Még volna kérésem: itt a legközelebbi erdőbe’ van egy szép patak, de abba’ nincsen sem hal, sem rák, sem más élő állat; mi lehet annak az oka?
– Annak a’, hogy abba a patakba még nem nem nyuvadt bele senki. De vigyázz, hogy előbb menj által rajta, onnét menj ki az erdőnek tetejibe s még ott is a legmagasabb fának a hegyibe hágj fel, s onnét kiáltsd meg neki, a mit mondék. Mert ha igy nem tész, te lész a legelső, a ki belé nyuvadsz.
– Még egyet kérdenék. Mostani utamba’ egy városkába’ három leánynál voltam szállva. Mind a három elrugta a harmincz esztendőt, szépek, jól viselik magukat, jó dolguak, mégsem akadt kérője egyiknek is. Hát ennek mi lehet az oka?
– Annak a, hogy azok a lányok a szemetet a nappal szembe öntik.
– Hát annak mi lehet az oka, hogy van egy hétkövü malom, s van annak azon küjjel még kásatörője s ványolója is, a molnárnak elég őrlője jár, s mégis olyan szegény, hogy napról-napra alig élhet?
– Annak a’, hogy a molnár soha sem adott semmit Isten nevébe s templomba nem jár.
Ezt a négyféle dolgot a király jól beszedte a begyibe, szépen megköszönte s becsületesen elbúcsuzott Szerencsének szerencséjitől, s elindult haza félé. Mikor a szép patakhoz ért az erdőbe, a patak kérdezte hogy mi jó hirt hoz neki? De ő azt mondta, hogy ereszsze által hát, osztég majd megmondja. A patak két felé nyilt, ő átal ment, s fel az erdőnek a legmagasabb részire, még ott is felmászott a legmagasabb fára s onnét ugy kiáltott le a patakoz:
– Uhó! hallod-e te szép patak! Szerencsének szerencséje azt mondta, hogy benned ezen az árnyék világon semmiféle élő állat nem tud teremni, mig valaki beléd nem hal.
Mihent az utolsó szót kirikoltotta, olyan éktelenül megáradt a patak, hogy annak a fának, a míken ő volt, a derekát egészen ellepte s a futó-bolond locsogásával őt az ágak közül szintédeste-szinte lemosta, a lábát ki is kapta alóla, de ő a két karjával egy jó kemény ágat olyan anyásan35) megölelt, hogy onnét semmi uton-módon nem tudá lesodorintani. A viz ezt a faranczos tempót egymás után három izbe’ tette meg, s osztég egészen megcsendesedett. Akkor a király leszállott a fáról, inget-gatyát megszárasztott a napon, azután magára vette, a többi gúnyáját pedig egy kosztra vette s ugy vitte, a mig megszáradt.
Elment a molnárhoz hálni s megmondta, hogy ne sajnálja jót tenni a szegénynyel s járjon a templomba. Azután megmondta a leányoknak is, hogy többet a nappal szembe ne öntsék a szemetet.
Nem tudott addig a király haza érni, hogy valami tolvajok a szép patakon lopott lovat vittek által de a hogy gázlattak, ahajt ugy ugy feldurálta magát, hogy lovastul együtt elseperte. Az napságtól fogva a leghiresebb halászó s rákászó patak lett belőle.
A molnár is adni kezdett a szegénynek. Istenhez tért s ugy elgazdagodott, hogy azt sem tudta: mije van. Holtig ugy élt, mint gátja alatt a harcsa.
A három leánynak is, hogy a szemetet nem kezdték a nappal szembe önteni, kérője akadt egy hétre.
Az éfiu király mikor haza érkezett, a feleségit gyermekágyban kapta. Megvolt a szép fiucska. Egy micczet sem tudott várni a király, hanem kapta a fiucskát, a kicsid ujjából vért eresztett, avval a sóbálványnak megkente az erét. Erre a sóbálvány egy istenes nagyot rittyent, hétfelé repedt, s egyszeribe megébredt a hűséges vadász. A vén király, a mint ezt látta, mérgibe’ egyet nagyot horkintott, osztég egyet-kettőt tátintott, földhöz ütte magát s elment Földvárra deszkát árulni.36) A vadász egész élete hosszára megmaradt a királynál szógálatba’. Becsületes egy ember volt. Olyan kell sok!
(Kriza János hagyatékából.)
Volt egyszer egy király, annak a kertjében volt egy olyan kút, a melyikből éjjel-nappal folyvást forrott a tej. Ebből a tejből élt a király, ebből mosakodott, ebben fürdött. Hát egyszer egy reggel a tejhordó nagy szomorán jelenti, hogy:
– Fölséges királyom, életem, halálom a kezedben van, nincsen már a tejkútban egy csepp is.
Megszomorodik a király nagyon, mert az ő élete is ahhoz a tejkúthoz volt kötve. Hivatja mindjárt tizenkét jágerét s megparancsolja nekik, hogy ha ki nem tudják, hová lett a tej, többet az ő szeme elé ne kerüljenek. Estére kerekedik az idő s a tizenkét jáger kiül a kút mellé. Hát egyszer jön egy nagy disznó óriás, de akkora hogy a fejével a felleget meszelte. Neki dől a kútnak s egy szuszra mind egy cseppig kiiszsza. Jelenti a tizenkét jáger a királynak, hogy miféle történet esett.
– Mit gondoltok – mondja a király – hogy lehetne, azt a nagy disznót kézre keriteni.
– Azt másképen nem, mondják, minhogy lerészegitse az ember.
Kapja magát a király s teletölteti a kútat szilvapálinkával. Hát pont tizenkét órakor jön az óriás, neki dől a kútnak, s mind egy cseppig kiiszsza. No de meg is járta vele. Alig lépett hármat, végig esett a földön s elaludt. A jágerek pedig behuzták a filegóriába s reá zárták az ajtót.
Na a király mindjárt irással hivta össze a népeit, hogy jöjjenek, nézzék, micsoda csodát keritettek kézre az ő jágerei.
De volt a királynak egy négy esztendős kicsi fia, az ott játszadozott a filegória előtt, hát egyszer csak beejti a labdát az ablakon. Beszól az óriásnak:
– Jaj bácsi, adja ki a labdámat.
– Nem adom én fiam, ha el nem lopod az apádtól ennek az ajtónak a kulcsát.
Elszalad a kicsi fiu s elhozza a kulcsot.
– Köszönöm édes fiam, jobb apád leszek én neked apádnál, mondta az óriás. Azzal alig várta, hogy este legyen, kiszökött a filegoriából s ment egyenesen a tejkútnak. Kiitta mind, s osztég »köd előttem köd utánam« eltünt.
Gyülekeztek másnap a népek, de a király nem tudta megmutatni nekik a csudát. Eleget vallatta a cselédeket, egyik se vallott. Egyszer, mikor épen a legkedvesebb inassát veri, csak beállit a kicsi fiu.
– Ne verd szegényt hiába édes apám, én eresztettem el az óriást.
Nyomban összehivja a király a tanácsot s kérdezi, mit érdemel az olyan gyermek, a ki apját és királyát igy megcsufolja. Mindjárt ki is mondja a tanács, hogy fejét kell venni. De a király még is csak sajnálta egyetlen fiát megöletni, hát ráültette egy lóra, melléje adott egy czigányt s neki eresztette a világnak.
Elindul a szegény királyfiu s elérkezik egy rengeteg erdőbe. Volt neki egy kicsi pumi kutyája, az egyszer megszólal. Édes gazdám, add oda a lovat ennek a czigánynak, ugy is ellopná az éjjel, tartsd meg magadnál felét a pénzednek, a többit ebből is add neki, hadd menjen a hová tetszik, majd megélünk mi valahogy.
Ugy is teszen a király urfi s a czigány mindjárt elmegy a lóval. Hát érkezik az óriás.
– No fiam megfogadtam volt, hogy apád helyett apád leszek, jere már most velem. Felveszi a királyurfit az ölibe, a pumi kutyát zsebre rakja s azzal neki indul a rengetegnek.
Hét óra mulva megérkeznek óriás országba. Ott azt mondja az óriás:
– No fiam, itt te vagy most az úr, jere, hogy öltöztesselek föl.
Azzal fölöltöztette a királyurfit fáinul, de volt is miből, mert ő volt az óriás király. Olyan legény is facsarodott belőle hét esztendő alatt, hogy nem lehetett sehol párját kapni.
Egyszer azt mondja az óriás király:
– Ideje is volna már fiam, ha megházasodnál.
– Hát biz én meg is házasodnám, édes apám, ha volna, kit elvenni.
– Biz az nehéz dolog fiam, de segitünk valahogy rajta.
– Azt mán tudom, hogy hozzád bajosan megyen el idevaló király leány, de nem messze van ide Fejérország, ott megkapod a fejér király leányát, az elmenyen jó szivvel, csak tudni kell a módját.
Fölöltözteti másnap az óriás disznópásztornak a legényt, de inget olyant ad reá, hogy olyan semmi teremtett állatnak nem volt a világon s elküldi a fejérkirály kapujába. Alig áll meg a kapu előtt, mindjárt szalad ki az inas s behivja a király elébe. Kérdezik, hogy ki fia légyen, de ő csak azt mondja:
– Nem tudom. Se’ apám’, se’ anyám’ nem ismertem, azt se tudom, mi a nevem, ugy máskülömben Jancsikának hivnak.
Kérdezi tőle a fejér király, nem volna-e kedve beállani kondásnak, mert a kondássa meghalt. Adna neki háromszáz forint fizetést, annyi volt a másnak is.
– Én bizony fölséges atyám, beállok, – mondja Jancsika, – úgy sincsen senkim kerek e világon
– No fiam jól van, vedd átal a kondát.
– Hé, adjatok enni valamit az uj kondásnak!
Egyszeribe hoznak neki ennivalót s avval általveszi a disznókat. Estére kerekedik az idő s Jancsika beül a konyhába a góc alá. Épen akkor menyen el ott a király leánya s kérdezi, hogy hol hál az éjjel.
– Nincs még helyem, mondja Jancsika.
– Na hát fekügy le ide a padra.
Alig alusznak el a cselédek, jön a király leány.
– Jancsika, szivem szerelme, mond meg nekem, miféle fajzat vagy, mert szegény legénynek nem lehet ilyen változója.37)
– Nem tudom, fölséges király kisasszony.
– No ha nem tudod, maradj magadnak.
– Nesze, hoztam egy fejér czipót, meg egy kulacs bort, legyen a mit egyél a mezőn.
Köszöni alásan Jancsika s azzal a leány elmegyen.
Másnap fúni kezdi Jancsika a furulyát, de a disznók úgy tánczolnak előtte, mint a karikacsapás. Nézi ezt a király az ablakból s oda szól a feleséginek:
– Nem tudom feleség, miféle fajzat lehet ez a Jancsika, hogy ugy tánczolnak előtte a disznók.
– Bizony fölséges király-atyám, – mondja a lánya, – nem lehet az a fiu paraszt, mert olyan változója kijednek sincs, mint annak.
Kiér Jancsika a mezőre, hát ott várja az apja, az óriás király.
– Mit adtak fiam?
– Egy komlós czípót, meg egy kúlacs bort.
– Vesd oda annak az egyenes farku kannak.
– No te kan, őrizd a fiam helyett a disznókat
Azzal ölbe kapta a fiát s elvitte haza. Este, mikor a disznók jöttek, vissza vitte a város végére s adott neki egy arany guzsajat, de meghagyta, hogy oda ne adja addig a király kisasszonynak, a mig meg nem mutatta neki magát övig. Ugy is lett, a király kisasszony megmutatta magát övig, de azután ismét hiába kérdezte, ki légyen Jancsika. Másnap adott az apja egy arany motóllát, harmadnap egy arany orsót, de lelkire kötötte, hogy azért mutattassa meg a király leánnyal magát egész anyaszült meztelen.
Egyszer kiadja a király a parancsolatot, hogy a ki kitalálja, hogy az ő leányának mi a jegye, annak adja feleségűl.
Gyűlnek, gyülekeznek messze országokból az urak, de egyik se tudja kitalálni. Egyszer Jancsika is beállit egy réz lóval, réz gúnyába’s azt mondja:
– Fölséges király, ha meg nem sérteném, a király kisasszonynak egyik hóna alatt a nap, a másik alatt a holdnak van a jegye.
Egyszeribe megütteti a király a nagy dobot s eljegyzik őket. De Jancsika abban a perczben ugy eltünt, mintha ott se lett volna. Keresi a király mindenütt, nem találja sehol se.
Másnap ismét megjelen egy ezüst paripán, megcsókolja a király kisasszonyt, de ísmét eltünik.
Harmadik nap már nagy bánattal volt el az egész udvar, hogy hátha ott felejti vőlegénye a király kisasszonyt. Várják reggelre: nem jön, várják délre: nem jön. Már épen más urat akartak neki választani, mikor beállit az udvarba olyan kocsival, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. Egyszeribe olyan lakadalmat csaptak, hogy Telelő Szent Páltól Tekerő Szent Pálig asztal asztalt ért. Én is ott voltam, kaptam egy kicsi csontikát, de oda jött kereszt apám s addig kérte, a mig megharagudtam s a lábához vágtam. A ki nem hiszi, nézze meg, hogy még most is sántál belé.
(Kriza János hagyatékából.)
Volt egyszer heted-hét országon is tul egy olyan táltos király leány, a ki minden találós mesét kitalált, de az övéit nem tudta kitalálni senki. Fogta magát se’ kihirdetteté, hogy a ki az ő meséjét kitalálja, vagy neki olyat mond, a mit ő ne tudna kitalálni, ahhoz menyen feleségül.
Sokan megpróbálkoztak már vele, de senki se ment semmire. A táltos királyleány pedig mindeniknek karóba huzatta fejét.
Utoljára, mikor már kilenczvenkilencznek karóban volt a feje, maga is gondolkozóba esett, hogy nehezen mehet valaki hozzá »kárlátóba«, ha igy folytatja a dolgot. Ő bizony – gondolta – valamelyikkel már csak úgy szinből kitaláltatja a mesét s hozzá menyen feleségül.
Volt a szomszéd országban egy gazdag, de özvegy királyné s annak egy fia. De az a király urfi olyan volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.
Meggondolkozik ez a király urfi s azt mondja az édes anyjának:
– Édes anyám! én bizony elmegyek a táltos királyleányhoz szerencsepróbálni.
Eleget próbálta az édes anyja, hogy lebeszélje róla, de biz’ azt nem lehetett.
Mintsem odavesszen idegen országba, – gondolá az özvegy királyné, – inkább én magam pusztitom el. Úgy is tett. Egy pohárba a legerősebb méregből készitett egy pár kortyot, hogy azt, mikor a fia indul, megitatja vele. De a király urfinak volt egy táltos inassa, az megmondta neki, hogy abból a pohárból, a mit az édes anyja nyujt neki, mikor indulnak, ne igyék egy cseppet se, hanem öntse ki a földre.
Hát lelkem Istenem, mikor épen indulni akarnak, jön az özvegy királyné egy pohár borral; de a király urfi a szájához sem vitte, csak ledobta a földre, Egyetlen egy csepp a ló lábára esett s az egyszeribe megdöglött.
Annak a lónak a husából evett két varju, azok is elpusztultak. A király urfi azt a két varjut megsüttette, betette a tarisznyájába s avval utnak eredtek.
Este felé egy rengeteg erdőbe érkeztek. Hát látnak egyszer egy nagy tüzet, a mellett füttözik tizenkét tolvaj. Oda mennek hozzuk s a király urfi megkinálta őket a varjak húsával.
A két varju meg se’ kottyant a tolvajoknak, de meg is halt tőle mind a tizenkettő azonnal. Akkor a szolga ezt a találós mesét találta:
»Egy csepptől meghalt egy, egytől kettő, kettőtől tizenkettő.«
Másnap megérkeztek a táltos királyleányhoz. Asztalnál mindjárt el is mondta a király urfi a találós mesét, de a leány nem tudta kitalálni. Három napi gondolkozási időt kért. A király urfi megadta neki.
Első éjjel felöltöztette a király leány egyik szolgálóját a maga ruháiba s elküldte a király urfihoz hogy tudja ki tőle a mesét.
– Megmondom, – mondá a király fiu, – ha ide fekszel mellém. A leány nem sokat kérette magát, hanem oda bútt. Akkor a király urfi kiugrott az ágyból s kikergette a leányt, a ruhát pedig ott tartotta.
Kétszer ismételte még ezt a királyleány, de a királyfiu mindenkor elkergette a szolgálót.
Negyednap délben ujra feltette a kérdést: »Egy csepptől meghalt egy, egytől kettő, kettőtől tizenkettő.« Mi az?
A leány most se tudta megmondani. Akkor elévette a három köntöst s azt mondá a tanácsuraknak:
– Ime nektek olyan király leányatok van, a ki már három éjjel egymás után lejött az én szobámba hálni, de én nem eresztettem magamhoz, hanem elvettem a köntösseit.
– Mit érdemel az ilyen király leány?
A király leány eleget esküdözött mennyre-földre, hogy nem ő volt, hanem szolgálói; de a király urfi semmi letteképen nem tudta elhinni, hogy nem ő volt a szolgálók pedig esküdöztek, hogy nem ők voltak hát mégis a király leányra sült a dolog.
Akkor mindjárt összeült a tanács s kimondta hogy az, a ki már kilenczven kilencznek minden igaz ok nélkűl nem átallotta fejét vétetni, maga sem érdemel egyebet. Egyszeribe hivatták is a hóhért s a király leány feje is karóba került. Épen az volt a századik. Akkor aztán az öreg király őt fiának fogadta s átadta az országát.
A király urfi pedig nyomba’ megházasodott, elvette a fejér király leányát, Liliom király kisasszonyt s még maig is élnek, ha meg nem haltak.
(Kriza János hagyatékából.)
Egyszer volt egy ország arra felé, hol a nap felkél; lakott abban egy szegény ember, kinek olyan három szép fia volt, mint egy-egy bokréta s a mellett egyik nagyobb vitéz volt a másnál. Mindig is abban mesterkedtek, ha valami módon kimutathatnák vitézségüket, s addig erdőltek az apjukon, mig el nem eresztette országot-világot látni, szerencsepróbálni. Adott mind a háromnak egy-egy fegyvert s avval azt mondá: No! isten hirivel, menjetek, ha nem nyughattok!
Mentek-mendegéltek s estére kelve, elértek a fekete erdőbe. Alig nyugodtak le, egy vén banyó vetődött hozzájok s szállást kért az éjtszakára. Istené a szállás, vén anyó! itt bizony te is meghálhatsz velünk, mondá a nagyobbik legény, a más kettő szószólója.
Reggel, mikor felkászolódnának, hogy tovább utazzanak, a vén banyó megköszönte a szállást s adott nekik egy erszényt.
Ezt az idősebbnek adom által, – mondá a vén banyó. – tedd jó helyre fiam, mert ebből az arany soha ki nem fogy e világi életedben.
Avval tovább ment a három szerencsepróbáló testvér; az nap estére elértek a nagy vizhez s annak a martján szállást vertek. Éfélikor esmént eljött a vén banyó s kérte a szállást Adott a három legény jó szüvel. Reggel egy sapkát adott a közepsőnek, melyet ha a fejére tesz, látatlanná lesz.
Tovább mentek, s még az napon jókor egy küsdég várasba értek. Ott arra egyeztek, hogy az erszényből vegyenek ki annyi aranyat, a mennyivel a legszebb házat megvehetnék. Meg is vették a legszebbet, s még estére beleköltöződtek. Éféltájban kopogtatnak az ajtón, hát esmént a vén banyó van ott s szállást kér. Megadták. Azt mondja reggel a vén banyó:
No fiaim! én veletek többet ez életben nem találkozom, hanem itt van egy ezüst vessző, ez legyen a küsebbiké. Ennek a vesszőnek azaz ereje van, hogy a hányat suhintasz vele, annyi egész tábor katona áll elé. Hanem azt mondom én nektek, hogy nem messze innét van egy vár, abban lakik egy szép herczeg kisasszony, az csak olyan legénynek akar felesége lenni, a ki őt megtudja nyerni. Már sok herczegurfi próbált vele szerencsét, de egy sem ment semmire. Eredjetek ti is szerencsét próbálni, de helyén legyen az eszetek, mert különben porul jártok. A mit adtam, annak jó hasznát vehetitek.
Avval a vén banyó úgy oda lett a szemök elől, mintha a föld nyelte volna el.
Elig tünt el a vén banyó, az idősebb legény vette az erszényét s elindult a vár felé. A mint oda ért, bejelentette magát, s egyszeribe be is eresztették. Ugy káprázott a szeme a nagy fényességtől s a kisasszony szépségétől, hogy eleinte azt sem tudta, égen van-e, földön van-e, de erőt vett magán, s azt mondá a kisasszonynak:
– Nagyocska bátorság én tőlem, hogy elédbe merék jőni, szépséges szép kisasszony, de engedj meg nekem, mert hallottam hiredet s nem állhatám meg, hogy ide ne jőjek.
– Épen vártalak, mondja a kisasszony, jó hogy erre néztél. Ülj le ehhez a kicsid asztalhoz, koczkázzunk aranyban, s ha meg tudsz nyerni, tiéd vagyok apámnak fele birtokával együtt.
No, leülnek s elkezdik a játékot. A kisasszony egy miczre annyit nyert, hogy halommal állott az arany előtte, de a legény erszényéből még annál bővebben duvadtt a szép sárig arany. Szeget üt a kisasszony fejébe, hogy abból a küzsdég erszényből sokkal több arany jött ki, mint a mennyi beleférne. Félbeszakassza a játékot s azt mondja:
– Te ugyan ügyesen tudsz játszani, de ha az erszényed nem volna boszorkány-erszény, eddig megkellett volna, hogy add magad. Hoczcza ide csak, hadd lámsza, milyen, csak megnézem, s egyszeribe visszaadom.
Hitelt adott a szép mázas-szónak a legény, s odaadta az erszényt, a kisasszony pedig mihent a kezébe foghatta, elkiáltotta magát:
– Jertek estrázsák! kötözzétek meg ezt a legényt s kisérjétek ki a várból, hadd menjen, a merre a szeme lát.
Visszamegy a legény nagy búval-bánattal a testvéreihez, panaszolja, hogy milyen csufosan járt. Azt végezték el egymás között, hogy már most a közepső próbáljon szerencsét, s az erszényt is hozza vissza, ha szerét ejtheti.
Elment a közepső is a várba. Elmondta himzés-hámozás nélkül, hogy ő bizony az erszényért jött. No hiszen, felpattant a herczeg-kisasszony, hogy még ilyen kéréssel mer eléállani, kikiáltott az ablakon: Estrázsák! kötözzétek meg s vessétek ki innét ezt a bolondot.
De a fiu fejébe huzta a sapkát s látatlanná lett. Mikor az estrázsák kimentek, levette a sapkát s esmént kérte az erszényt.
A kisasszony hizelkedésre fogta, s azt mondá: itt az erszény, itt a sok arany, a mit bátyádtól elnyertem, de még magam is a tiéd vagyok, ha megmutatod nekem azt a boszorkányos sapkát. Addig beszélt, addig mondott, hogy ezt is kibeszélte a szép eszéből, s odaadta a sapkát. Egyéb sem kellett a kisasszonynak, helyből megkötöztette az estrázsákkal s kikisértette a várból.
Visszament nagy búval bánattal az is a testvéreihez, s elpanaszolta, hogy őt is milyen csúfúl rászedé a herczegkisasszony. Mit volt mit tenni, elhatározták, hogy menjen el a küsebbik is, s próbáljon szerencsét.
Elment most a küsebbik, a ki a legszebbik is volt. Hogy a vár alá érkezett, suhintott hármat az ezüstvesszővel, s mindjárt három erős tábor katonaság vette körül a várat, ő pedig talpig felöltözött generálissá vátozott. Bejelenti magát s bémegyen, jobb kezében tartotta az ezüstvesszőt.
A herczegkisasszonynak apja, anyja s minden rokonsága össze volt gyülve. Azt mondja a legény:
– Felséges fejedelem! azért jöttem, hogy az erszényt s a sapkát visszakérjem a leányodtól.
Azt kiáltja arra a fejedelem: Estrázsák! vessétek ki ezt a vakmerőt!
Az estrázsák meg is fogják a gyenerálist, de mikor az udvarra kiviszik, kiált egyet, s a temhetlen sok katonaság egybe ostromolni kezdi a várat.
Bezzeg lett ijedtség a palotában! Egyben azt parancsolják az estrázsáknak, hogy hozzák vissza a generális urat. Visszaviszik s azt mondja a fejedelem:
– Vitéz generális! küld el innét a katonaságot s neked adom a leányomat fele birodalmammal.
Kiment a generális, suhintott hármat az ezüstvesszővel, s a temhetlen katonaság ugy el-lett a föld szinéről, mint a tű. Ő maga sem generális volt immár, hanem csak akármilyen legény, csakhogy a kezébe volt az ezüst vessző. Azt mondja most a herczegkisasszony:
– Szép derék ifiu, édes szép szerelmem, én immár a tiéd vagyok, csak meg kell esküdnünk, add ide hát, hadd nézzem meg azt a szép ezüstvesszőt; látom, hogy avval minden ellenségünket meggyőzhetjük s élhetünk boldogúl.
Hitt az is a szép szónak s oda adta. Nem is kellett egyéb, mert a fortélyos kisasszony egybe kikisértette a várból a szegén legényt.
Elment nagy búval a legény, de nem a testvéreihez vissza, hanem a rengeteg havasba. Leheveredett egy nagy kőszál alá, ott helyben álom lepi meg s álmában a vén banyó azt beszéli neki: Ne búsulj fiam, kelj fel; itt van egy kurozsos forrás, tovább pedig egy almafa. Szakaszsz le arról egy pár almát, a forrásból tölts a kulacsba, de te nehogy megkóstold egyiket is. Azután menj vissza rongyos öltözetben a várba, ott a konyhamesternek add el azt a pár almát, s attól a fejedelemnek egész asztalnépe megbódul. Azután pedég öltözz daktornak, s jelentesd magadot, hogy mindenféle betegséget tudsz gyógyitani; a többit aztán a te eszedre bizom.
A legény úgyis cselekedett, mint a vén banyó javalta: eladta a két almát, evett belőle a fejedelem egész háznépe, s megis bolondultak tőle. Semmiféle daktor meg nem tudta gyavittani. Akkor jelenti magát egy idegen daktor. De bezzeg kaptak rajta! Megnézegeti a betegeket, ad mindeniknek egy gyüszünyi vizet a kulacsból, csak a kisasszonynak nem. Meg is gyavúl mindenik egy miczre, csak a kisasszony marad bolondnak. Sajnálták lelkekből, s még is kaczagni kellett rajta, olyan bolond tempókat csinált s olyan bolondokat beszélt.
Könyörögni, rimánkodni kezd a fejedelem, hogy gyavitsa meg a leányát is, s nem tud olyat kérni, hogy meg ne adná. Azt mondja erre a daktor: Add nekem a leányodat, add vissza az erszényt, sapkát, s az ezüst vesszőt s egyben meggyavittom! Észre veszi a fejedelem, hogy kivel van dolga, de mit vólt mit nem nem tenni, mindent vissza kellett adni. Akkor a legény ad egy gyüszűnyit a herczegkisasszonynak is a vizből s mindjárt helyre állott az esze s még jobb kedvű lett, mint annakelőtte. Csaptak is olyan lakadalmat, hogy hét országra ment a hire. A más két legényt is meghitták a vendégségre, s egybe herczegeknek tették. A küsebbikből pedig üdővel fejedelem lett. Máig is élnek, ha meg nem haltak.
(Benedek Elek és Sebesi Jób gyüjtése.)
Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl, egy nagy tenger, annak a közepén egy nagy sziget; ennek a szigetnek a közepében egy nagy hegy s a hegy tetején egy ezeregy esztendős fa. Ennek volt kilenczvenkilencz ága, a kilenczvenkilenczediken figyegett egy kilenczvenkilencz rejtekes tarisznya; ennek a kilenczvenkilenczedik rejtekében volt a szent Laczi bátyám kilenczvenkilencz levelű bibliája, s ennek a kilenczvenkilenczedik levelén voltak megirva a következő igék. A ki ezeket meg nem hallgassa, soha meg ne lássa a mennyeknek országát, a ki pedig meghallgassa, horgadjon meg az orra, mint a kapu kúlcsa.
A biz a’: volt egyszer egy igen-igen szegény ember; a szomszédjában lakott még egy nálánál is szegényebb. Az egyiknek fia volt, a másiknak leánya. Kapták magukat a szegény emberek, s összeszenetálták a két ifjut, hogy ha már annyiban van: legyen egy kódustarisznyából kettő.
Azt mondja egyszer az ifjasszony az urának: Hallá-e! kied, az igaz, hogy nem a pápista hiten van, de próbáljon egyet: böjtöljön meg egy pénteket, hátha adna az isten valamit.
Az ifju ember meg is hallgatta a tanácsot, nem eszik egy betévő falást sem pénteken, hanem az isten nem adott azért semmit. No, isten neki, – gondolja magában – legyen a többi után, s megböjtöli a a másodikat, meg a harmadikat is s egyszer csak ugy belé jött a böjtölésbe, hogy hét egymásután eső pénteken nem evett semmit de semmit az ég alatt. De az isten csak nem adott semmit a hét napos böjtre sem. Legény! – gondolja magában, – ez már csak elég volt, ha akart volna adni ő szent felsége, erre adhatott volna.
Meggondolkozik a szegény ember s azt mondja a feleségének: Hallod-e feleség! süss nekem egy hamuból sült pogácsát, mert menni akarok az istenhez, hadd látom: hol a hiba!
Süt is az asszony s a szegény ember utnak indul.
Dél tájatt elér a Herecz erdőbe. Ott talált egy ősz embert, a mint két akkora ökörrel, mint egy-egy borsszem, szántogatott a cziheres parlagon. Köszön neki, s az fogadja is. Kérdi: hogy merre van szándéka? mi járatban van? Én bizon az istenhez mennék, – felel a szegény ember. – Hét pénteken böjtöltem, s nem adott érte semmit. Most azt szeretném megtudni, hogy mért nem adott?
– Abba’ hiába’ ne fáradj, – mondja az ősz ember, – hanem én neked adom ezt a két bors ökröcskét, ezek után elélhetsz, csak senkinek el ne add, akármennyit igérjenek értök.
Haza hajtja a szegény ember a két ajándék állatot, s más nap mindjárt erdőbe ment velök. A szekeret innét s túl szedte össze; egyik kereket, másik rudat, harmadik tengelyt adott, s úgy tákolta össze. Elég az, hogy volt olyan a milyen. De nem is mert két szál fánál többet feltenni, mert az ökröcskékben még kevesebbet bizott. Hanem ezek táltosok voltak, s mikor megakará inditani, megszólal az egyik:
– Hát ezt a két szál fát ki után tette gazduram? Csak rakja meg a szekeret istenesen, hogy recsegjen alatta, mert mi két szál fával szégyeljük bémenni a faluba. A szegény ember csak csavargatta a fejét, de rászánta magát s istenesen megrakta a szekeret, a mennyi csak ráfért.
A mint kiérnének az erdőből, találkoznak a gróffal s a falubiróval. Ezek majd hanyatég estek, mikor látták, hogy az a két pirinkó ökör mekkora szekér fát viszen. Kérdi a gróf: mennyiért adod nekem ezt a két ökröt, te szegény ember? – Nem eladó méltóságos gróf ur – felel a szegény ember. Megharagszik a gróf s azt mondja a szegény embernek, hogy ha egy nap alatt meg nem szántja a Herecz erdőt, s bé nem veti, s el nem boronálja: ökre nélkül marad.
Aj! megbúsulja magát a szegény ember. Mit tudjon csinálni! – Egyet se búsuljon gazduram, szólal meg az egyik borsszem ökröcske, csak szerezzen kied ekeszerszámot, a többi a mi dolgunk lesz ketten.
No! szerez is a szegény ember. Egyik ad talyiga kereket, a más ekekabalát, harmadik esztekét, kurta vasat, hosszu vasat, s egy piczre összeszokotálta az ekét. Elmennek a Hereczbe, s azt mondja ott az egyik ökör: kied csak feküdjék le s aludjék, gazduram, eligazitjuk mi a többit. A gazda bizony meg is fogadta a szót: lefeküdt, elaludt, s mire felébredt, már szépen el is volt boronálva a szántás. Avval haza eregéltek, s jelentette a birónak, hogy készen van a munkával. Kimegy a biró s a gróf a hely szinére, végig járják a helyet, de egy hajszál nem sok annyi hibát sem találtak a vetésben.
No te szegény ember, – mondja most a gróf, – ha mi nekem takarmányom van, gyökerestől mindenestől be nem takaritod egy nap alatt, ökröd nélkül maradsz, tudd meg! A szegény ember elkezd búsulni, de a bors-ökröcske ismét megvigasztalja.
Egyet se búsuljon gazduram! kied csak feküdjék le a barázdába s aludjék, a többi a mi gondunk. Bé is takaritották egy nap még a helyét is a teméntelen sok takarmánynak. Egy szekérre rakták az egészet, de olyan magasra felrakták, hogy a szegény ember nem tudott a tetejébe nézni. Mikor a kastélyhoz érnek, bémegyen a szegény ember a grófhoz, s azt mondja: méltóságos gróf ur! elhoztam eddig a takarmányt, de ha a kastélyt el nem fordittatja a helyéről, nem térünk bé az udvarra. A gróf még ki sem hallgatta jóformán, úgy kivetette a szegény embert, hogy majd megszakadt a nyaka. Meglátták ezt az ökröcskék, mozditnak egyet a szekéren, neki a kastélynak, s az fenekestől felfordult. A grófot majd megölte a buszúság.
– Hallod-e, te szegény ember! – mondá a gróf, – ha te engem be nem vitetsz a pokolba a biróval együtt, ökröd sem lesz s magad is csúfot látsz. Látni akarom a pokolt, hogy milyen világ van ott. Hej! búnak adja magát a szegény ember. Hogy tudja ő oda vitetni, mikor soha még a tájéka felé sem járt a pokolnak. Megszólal az egyik ökröcske:
Azért soha se búsuljon gazduram! Oda eppeg jó helyre kivánkoznak, megilleti mind a kettőt.
Avval a szegény ember eléállott a nagy egész vágás szekérrel, a gróf s a biró felkászolódtak rá, s elindult a két ökröcske pokol tartománya felé. Estére kelve a szádához értek. A borsszem-ökröcskék neki futottak az ajtónak, beütötték a fejükkel, avval a gróf nagy tempóra besétált, s utána a biró.
– No most gazduram! rántsa rájok az ajtót, javallá az egyik. A szegény ember ugy is tett, s a gróf soha ki nem tuda kerülni a világ szinére, sem a biró. A szegény ember pedig a két borsszem-ökröcskével máig is boldogul él, ha meg nem halt.
(Benedek Elek és Sebesi Jób gyüjtése.)
Egyszer volt, hol nem volt egy ember. Csak ide nem messze Gyalakután. Volt ennek az embernek annyi leánya, akár a rosta lika, de az egészre sem kellett annyit ügyelődni, mint a legkisebbre. Furfangosabb volt az adta leánya még az ördögnél is. Annyit sem hajtott apja szavára, anyja szavára, mint egy mákszem. Verték, ütötték: nem használt.
A leány egyszer fogja magát, s elszökik. Meg sem állott Nagy-Galambfalváig. Hogy oda megy, beáll szolgálatba. Jó dolga volt, serény volt, megszereti egy legény s elveszi. Élnek egy darabig békességben. Azt mondja egyszer a menyecske az urának:
– Hallá-e! menjünk el apámuramékhoz. Lássuk meg: élnek-e, halnak-e.
Ők bizon neki czihelődnek, felkészülnek, szekér elé fognak két tehéntinót s elindulnak Gyalakuta felé. Mikor mendegélnének Szent-Györgyön keresztül, meglát az asszony egy boglya szalmát az udvari csürkertben. Mondja az urának:
– Né, hallá-e! mekkora szénaboglya van ahajt!
Mondja az ura:
– Nem széna az, hanem szalmaboglya, feleség.
– A’ nem, hallá-e! mert a széna!
– A szalma! – mondja az ura.
Ahajt ugy összevesznek, hogy a menyecske haját is tépte nagy buszuságában. Szidta az urát, hogy mért nem mondja ő is, hogy: széna! De az ura mindig csak azt erősitette, hogy: szalma. Erre a menyecske felkapja az eczetes korsót, s ugy a tinók közé teremti, hogy mind miszlikbe38) megy, a tehéntinókák megijednek, megfutamodnak, keresztül-kasul az uton, mindent összerontanak.
Eleget mondta az ura, hogy ne bolondoskodjék, de a menyecske mind csak azt kivánta, hogy az ura mondja azt, hogy: széna. De csak mondta biz a hogy: szalma. Erre még jobban neki durálta magát a menyecske, az inget is kivette nyakából, sirt, duzzogott. Az ura csak csillapitotta, mondta neki:
– Feleség! közel vagyunk Gyalakutához, ott minden ember ismer, hagyj fel a bolondsággal.
– Mondjad hát, hogy: széna.
– A bizon szalma!
Megérkeznek az apjáékhoz. A menyecske összekörmölve, borzasan, megtépászva, leszáll a szekérből. Egyenesen bemegy a házba, de nem szól senkinek egy szót se. Eleget kérdi az anyja, hogy: mi lelte? mi baja? Lefeküdt az ágyba s hallgatott, mint a néma. Eleget mondta az ura:
– Kelj fel feleség, mert szégyen a dolgod. Ne tedd magad.
– Mondjad hát: széna.
– A bizon csak szalma!
Este lesz. Jőnek-mennek a látogatók, az atyafiak. Egy sem maradt el a menyecske zelletségiből,39) mindenik sajnálkozik a betegségin. Hivják vacsorára nem megy. Ágyat vetnek másuvá40), hogy feküdjék oda. Egyet sem szól, még nem is mozdul.
– No e bizon meghalt!
Elmennek a pap után. Addig az ura pustogja41) neki:
– Állj talpra, mert mindjárt megmondom, hogy csak teszed magad.
– Mondjad hát, hogy: széna.
– A bizon csak szalma!
Eljő a pap, ádászkodik, imádkozik s avval elmegy. Megvirrad, nézegetik, hogy él-e vagy meghalt? Hát se nem szól, se nem szuszog: a szemét is behunyta. Gondolja magában, hogy majd ráijeszt az urára. Az ura pedig csak pustogja neki:
– Ne bolondozz feleség! mindjárt nyujtó padra tesznek, harangoznak, rútul lesz a dolgod.
– A bizon szalma!
Elnyujtóztassák, sirassák, kivált mikor megkonditsák a harangot. Eljő a temetés ideje, koporsóba teszik, gyülőt huznak, mindenfelől bomlik a tenger nép, lezárják a koporsót, a pap prédikál. Mikor elvégezné a perédikácziót, ismét pustogja a szegény ember:
– Feleség! vége életednek, mindjárt visznek a temetőbe, szólj, ébredj!
– Mondjad hát: széna!
– A bizon csak: szalma.
Meginditsák ki a temetőbe, leteszik a sirhoz, hogy eresszék le kötéllel. Oda surlódik az ember s ismét csak pustogja:
– Feleség! add ki magad, mindjárt betakarnak, soha mig a világ ki nem jösz innét.
– Mondjad hát: széna!
– A bizon szalma!
Leeresztik a koporsót; minden ember egy gajat vet rá előbb s avval szépen betakarják.
No! a nép elmegyen. A menyecske most veszi magát észre, hogy milyen bolondul cselekedett. Azt mondja magába:
– Bár az ördög vitt volna el engem!
Erre a szóra hallja, hogy ássa valaki a sirját. Megörűl, hogy az ura gondolkozott meg, bizonyosan az ássa. De hát a bizon nem ugy van: az ördög ásta. Szépen felnyitotta a koporsót, s azt mondá a menyecskének:
– No, ha engemet kivántál, jere velem, ülj fel a nyakamba.
Felül biz a menyecske, még pedig jó hekkesen s kikerekednek a föld szinyére.42)
– No most szállj le! – mondja az ördög.
– E – en!?…
Még feljebb ült s amugy sarkantyúzta, hogy vigye haza.
– Szállj le hé! – kiáltott az ördög.
– E – en! – felelt a menyecske.
Megijed az ördög, hogy már mi az isten haragját csináljon vele. Fut egyik hegyről a másra, sebes vágtatva. A mint fut találkozik egy vörös csákós huszárral. Istenkedik neki, hogy szabaditsa meg a menyecskétől, mert gazdag emberré teszi. A huszár előbb rendjin szépen fogja, de mikor látta, hogy nem használ a szép szó, kirántsa a kardját.
– Szállj le kujon teremtette, mert mindjárt megöllek a kardommal. A menyecske sem veszi teréfára a dolgot s leszökik az ördög nyakáról.
– No te huszár, – mondá az ördög, – jóért jóval fizetek. Én most elmegyek a király udvarába, belebujok a királynéba; te jere oda s csak annyit mond: indulj komám! De addig ki ne hajts engem belőle, mig a király neked nem igéri a leányát s hóta után egész királyságát. Azután egy más királynéba bújok, abból is hajts ki egy jó summa pénzért, de osztég mikor a harmadikba bújok, onnét ki ne hajts, hiába ne is próbálj.
Elmegyen az ördög, s belébúvik a királynéba. Egyszeribe mindenfelé kurszust bocsát a király az ő birodalmába, hogy mennyi doktor mind elé gyüljön. Mind elé gyülnek, de egy sem tud a királynén segéjteni. Megérkezik a huszár is, bejelenteti magát, bemegyen. Hát a királynét körülvette a zelletsége, sirtak, piszögtek, pöcsörögtek, hogy kifogynak belőle. Elé áll a huszár, megfogja a királyné pulszusát, gondolkozik, keresztet vet a királyné homlokára, s azt mondja: indulj komám!
Egyszeribe az ördög kibújik, de hogy szómat össze ne keverjem, addig a huszár nem fogott semmibe, mig a király meg nem igérte, hogy neki adja a leányát, s hóta után egész királyságát.
Elment most az ördög s belebujt egy más királynéba. Összehivják a mennyi doktor az országba csak volt, de egy sem tudott segéjteni rajta. Azon közbe hire megy a huszárnak s elhivják azt. A bizon ki is ugratá egy jó summa pénzért.
Elmegy az ördög a harmadikba. Beléhelyezkedik egész lelke nyugodalmára, nem félt, hogy a huszár ismét kizaklatja.
A harmadik király is meghallja a huszár hirét, utána is küldött, igért tenger sok pénzt, csak meggyavitsa az ő derága feleségét. Kiált is egyet a huszár: indulj komám! De biz az ördög egyet se mozdult. Ugy hallgatott, mint a süket disznó a rozsba!
– Indulj komám!
Az ördög nem mozdul. Harmadszor is neki káromkodja magát:
– Fikkom teremtette! indulj, mert érkezik a székely menyecske!
Egyéb se kellett a szegény ördögnek. Ugy kipattant a királynéból, mint a pereszlen, s ugy elvetette magát, hogy még e mái szent napig is mind fut. Holnap legyen a kietek vendége.
(Kriza János hagyatéka.)
Vólt, hol nem vólt, még hetedhét országon is túl, egy szegény asszony. Ennek a szegény asszonynak volt három fia: a legnagyobb csizmadia-, a második szabómesterséget folytatott, hanem a legkisebbel semmire sem lehetett menni, mindég a hamuban hevert, azért el is nevezték Hamvas Gyurkának.
A két nagyobb legény egy darabig csak elnyögte, hogy ők a keresők s az öccsük eszik-alszik, hamuba’ hemmedezik, de egyszer azt mondták az anyjoknak, hogy ezt már a szent lélek sem állja ki tovább, valamerre takaritsa el a beczefiát. El is vitte a szegény asszony a városba, béadta fazakas-mesterségre, de már másnap otthon volt Gyurka s azt mondta, hogy ő ugyan nem mocskolódik az agyaggal, s belőle, mig e világ, soha fazekas nem lesz. Azután elvitték timármesterségre, de innét is megszökött, mert a büdösséget nem tudta szenvedni. Vitték szabóságra, azt azért nem szenvedhette, mert ülni kellett.
A szegény asszony már ugy elkételenedett, hogy azt sem tudta: hol áll a feje; de a legények addig morgolódtak, hogy ismét poróbált egyet, s elinditotta a város felé. A mint mentek, találkoztak az országuton egy veres szakállu urasággal. Kérdi az asszonyt: Hova igyekszik kend néne, azzal a legénykével?
– Én bizony nagyságos uram, viszem ezt a szegény legénykét szolgálatba, ha valahol helye kerekedhetnék, de hogy az igazat meg is mondjam, még egy helyen sem tudott ellakni, mert Laczi a hátán űl a macskabékának.
– Nem baj a! – örvendezett az uraság – eppeg ilyen legényt keresek én. Nem lesz nálam semmi dolga az Isten földjén, s még is olyan bért adok, hogy tiz esztendeig sem szolgálna más embernél annyit.
Megörvend a szegény asszony, de még jobban Gyurka s meg is mondta az anyjának egyszeribe, hogy ő ehhez az urhoz megy szolgálatba, ha semmit sem fizet is, csak enni eleget adjon.
Az uraság megirta a szerződést s mikor a szegény asszony megnyomta a keresztet, azt kérdi tőle: – No szegény asszony, tudod-e, hogy ki vagyok én s hova viszem a fiadat?
– A biz’ a no! – renyekedett a szegény asszony, – nem is kérdém.
– Hát tudd meg, hogy én Durumó vagyok, a pokol királya s fiadat viszem az ördögök közé.
Aj, megijedett a szegény asszony, kérte, hogy a szerződést égessék el, de Durumó azt felelte: Majd vaskedden! Hanem megigérte, hogy esztendő mulva jőjjön el ebbe s ebbe a nagy rengetegbe, ott egy helyet ugy hivnak hogy: Durumó sarka, s ott aztán visszaadja a fiát. Belényugodt nagy nehezen a szegény asszony, de mikor haza ment, még akkor jutott isten igazában eszibe, hogy a fiát kinek a kezire adta. Elpanaszolta a nagyobb fiának, hogy milyen szerencsétlenül járt, de ezek csak összenéztek s azt mondták: hogy a vén asszony bizonyosan a konty alá hajtott, vagy meghibázott az eszében.
No! eltelik az esztendő s a szegény asszony elment pontosan Durumó sarkához, várt-várt setét estig, de Durumó nem hozta vissza a fiát. A mint ott búcsálódott, oda ment egy ősz ember. Kérdi:
– Mért búsulsz te szegény asszony?
Elmondta, hogy kinek adta szolgálatba a fiát, s hogy eppeg a mai szent napra igérte, hogy visszahozza, de biz’ a nem is gondol arra.
– Ne is várd azt hijába szegény asszony, mert oda magadnak kell elmenned, s ugy ha visszakapod a fiadat.
Avval belefútt a sipjába, s egy kicsi nyulacska mingyárt mellette termett.
– No szegény asszony! ez a kicsi nyulacska elvezet a pokol kapujáig, ott aztán beeresztnek, csak azt mond, hogy Durumót keresed. Hanem a te fiad eddig ugy elvátoztatták, hogy még te sem ismered meg; adok én neked egy szál rozsmarintot, indulj meg ezzel az ördögök közt s a melyik előtt kivirágzik, az a te fiad.
Megköszönte szépen a szegény asszony az ősz ember szüvességét s elindult a kicsi nyulacska után.
Három nap s három éjjel mentek, akkor értek a pokol kapujához, innét megfordult a nyulacska s a szegény asszony békiáltott a kapun.
Kifut egy ördög, s kérdi:
– Kit keressz, te szegény asszony?
– Én bizony Durumó ő felségit keresem, felelt a szegény asszony.
– No csak jere, eppeg most egzerczéroztatja a legényeit, ha jó kedvibe lesz, még be is fogad a fütő katlan mellé.
Bement a szegény asszony; ment egyenest Durumóhoz.
– No kijed ugyan visszahozá a fiamat, Durumó uram.
– Ejnye azt bizon el is feledém, mondja Durumó, de hát melyik is volt a kied fia? válassza ki, kend jobban ismeri.
A szegény asszony eltalálta egyre a rozmarint nélkül is, pedig olyan fekete volt a fia, mint az üst.
– Jaj! – kiált Durumó – igy nem mesterség eltalálni! Elészóllittatott egy regiment ördögöt s parancsolta, hogy egyszeribe vagdalják össze azt a regimentet, melyikhez Hamvas Gyurka tartozott, azután égessék porrá, s jóféle fűvekkel kenegessék meg.
Összevagdalták egy miczre, porrá égették, jóféle füvekkel megkenegették s a porból esmét egy regiment ördög lett, de egy makula-mákszem nem sok, annyit sem külömbözött egyik ördög a másiktól.
– No! most válassza ki kend a fiát, – biztatta Durumó.
Kezibe vette a szegény asszony a rozmarintot, megindult a geléda előtt, s mikor a fiához ért, a rozmarint kivirágzott s ő megállott előtte.
– Ez az én fiam! mondta Durumónak.
Tüsszögött Durumó nagy boszuságában, nem tudta már, hogy mitévő legyen, mert Gyurkát semmiképpen ki nem akarta adni, ugy megkedvelte.
Hanem Gyurka jóllakott már az ördögséggel is, keresztül bucskázott a fején, s lett belőle egy csóka s ugy kirepült a pokol szádán, hogy Duromónak szeme-szája elállott nagy bámulatában.
Azt mondja a szegény asszony:
– Már bizon, ha a fiam elment, én sem maradok itt, s avval ott hagyta Durumót.
Káromkodott, szitkozódott Durumó, hogy az a tolvaj ugy kitanulta az ő mesterségit egy esztendőre, hogy még az ő eszén is túl jár; de nem hagyja annyiban, ha életivel játszik is. Ő is keresztül bucskázott a fején, lett belőle egy sas madár, s avval utána repült Hamvas Gyurkának. Mikor már szinte utolérte volna, egy szép réten leszállott Gyurka, keresztül bucskázott a fején, s lett belőle egy szép selyem-kendő. Az oláh legények meg a leányok eppeg ott tánczoltak, az egyik leány megkapta s szépen a nyaka körül kötötte. Leszállott erre a sas is, keresztül bucskázott a fején s lett belőle egy istenes vastag macsuka. A tánczosok között volt egy vidéki legény is, ez kérni kezdette a leánytól a szép selyem kendőt, de ez nem adta. Azt mondta a legény: Hiszen ugy is lelted! s erővel akarta elvenni. A leánynak a szeretője erre felkapta a macsukát s ugy eldöngette a vidéki legényt, hogy a csontja is ropogott belé. E közben a selyem kendő leesett a leány nyakáról s esmét csóka lett belőle, a macsukából pedig sas, de most mérgesebben üzőbe vette, mert ahogy fájt az ütés a vidéki legénynek, ugy fájt neki is.
Mikor már szinte utolérte volna, a csóka berepült egy ablakon, ott általhajitotta magát a fején, s lett belőle egy szép gyémánt-gyürü. A sas nem tudott egyebet kieszelni, hanem bucskázott egyet s lett belőle egy fiatal ur. A háznál eppeg akkor készültek a bálba, s a kisasszony mikor észrevette a gyürüt a kicsi asztalán, azt hitte, hogy az édes apja vette ajándékba s felhuzta az ujjára. Beállitott erre Durumó is, gazdag urfi képében s ugy megszerettette magát a háznál, hogy elhivták magokkal a bálba. Durumó csak mind a gyürüs-kisasszony körül forgolódott, mondta neki a szépet; s addig-addig, hogy kérni kezdette a gyürüt a kisasszonytól. Ez azonban kikaczagta Durumót, hogy már első este gyürüt kér tőle s azt mondta: majd máskor. Hanem Durumónak akkor kellett egyszeriben s mikor tánczra kerekedtek, megfogta a gyürüt, hogy erővel is lehuzza az ujjáról. A kisasszony elkezdett sikoltozni, s Durumót megcsipték a többi urfiak s ugy kiseritették az ablakon, hogy alig tudott összeszedelőzködni. Káromkodott Durumó, s fel is fogadta, hogy többet nem üldözi azt a gyilkos tolvajt, hogy mindenütt ő huzza a kurtát s visszament az országába. Azonban vége lett a bálnak, s más este a kisasszony lehuzta ujjáról a gyürüt, s lett belőle csóka, kirepűlt az ablakon s hazáig meg sem állott. Az ajtó előtt keresztül bucskázott, s ismét Hamvas Gyurka lett belőle.
– Jaj lelkem fiam! csakhogy haza kerűlhettél, – renyekedett a szegény asszony, – ládd-e, bátyáid már bolond számba vettek engem, nem hitték, hogy a Durumó szolgája voltál kerek esztendeig.
– De biz’ a voltam, a ki áldója van! – mondta Hamvas Gyurka, – de bezzeg nem is bántam meg, mert annyi hunczfutságot tanultam nála, hogy már az után is elélhetünk uri módra.
Másnap reggel azt mondja Gyurka a bátyjainak:
– No legények, ma sokadalom lesz a városban, én hollószin paripává változom, ti pedig vezessetek el engem s adjatok el jó pénzért. Csak kettőt kötök ki, hogy vörös szakállu embernek el ne adjatok, s ha eladtok, fejemben ne hagyjátok a kötőféket, mert gazul lesz a dolgom.
El is indultak a városba, s mikor egy cziheren mennének keresztül, Gyurka átalbucskázott a fején s lett belőle egy szép hollószin paripa. A bátyjai kötőféket vetettek a fejébe s úgy vezették be a városba. Még jóformán be se értek, egy óbester megalkudta ötszáz forintba, de addig itták a legények az áldomást, hogy mind jobban-jobban neki melegedtek, ettek, ittak, huzatták a muzsikásokkal, s az öcscsökrűl úgy megfelejtkeztek, mint a fekete föld. Az óbester pedig haza vezettette a szép csitkót a kötőféknél fogvást, beköttette az istállóba. Mingyárt adatott neki jó lágy sarjut, de a csitkó csak tüsszögött s még belé se harapott. Kimegy az óbester leánya, vitt egy karécz komlós czipót s egy jó marék nádmézet s azt mind egy falásig megette. A kisasszony még teréfálózott az apjával, hogy olyan csitkót vett, mely czipóval él s czukorral. Jól van! kicsapatja az óbester az udvarra, hadd járja meg magát, hanem mikor délben mind bémentek a cselédek ebédelni, keresztül bucskázott a fején, csóka lett belőle, s hazáig meg sem állott. Az ajtóban ismét bucskázott egyet, s lett belőle Hamvas Gyurka. Bément a házba, ott istenesen leczirmolta a bátyjait, hogy róla úgy megfelejtkeztek, s azt mondta, hogy még holnap is vezessék el, de ha megint úgy járatják, többet nem vigyit velök, hanem dolgozzék mindegyik a maga kezére.
Elindultak második nap is a sokadalomba, s mikor a cziherbe értek, általbucskázott Gyurka a fején, s olyan gyönyörü szürke csitkó lett belőle, milyen még a török császár alatt sem járt. Fejébe huzták a kötőféket s a mint beértek a városba, megszólitja egy veresszakállu uraság:
– Mit kértek ezért a csitkóért hé?
– Kétezer forintot, felelt a nagyobbik legény.
A veresszakállu uraság egyszeribe elévette a bugyellárisát, de a legényeknek eszökbe jutott, hogy mit kötött volt ki az öcscsök s megmásolták a szavukat. Azt mondták, hogy csak teréfa-beszéd volt az egész, mert a csitkó nem aladó, viszik egy grófnak. A veresszakállu uraság eppeg Durumó volt s nem is hagyta annyiban, hanem szépen utánok sétált, hadd lám: kinek adják el a csitkót. A mint vezették az utczán, kinéz az ablakon egy gróf s kérdi: mit kérnek a csitkóért?
– Háromezer forintot! felelt a nagyobbik legény.
– Vezessétek be! parancsolta a gróf s mindjárt kifizette a háromezer forintot. A legények nagy örömökben ismét a csitkó fejében felejtették a kötőféket s annálfogvást be is köttette a gróf az istállójába. Alig mentek el, Durumó is beállitott a grófhoz s dicsérni kezdette a csitkót, mondta, hogy ő is megvette volna annyiért.
– Hát az úr miféle? kérdi a gróf.
– Én bizony lovászmester voltam egy herczegnél s most szolgálatot keresek, ha valahová befogadnának lovászmesternek, – felelt Durumó.
No eppeg jó helyen jár, nekem egy ügyes lovászmesterre van szükségem.
Megirták a szerződést s Durumó beállott lovászmesternek. Ment tüstént az istállóba:
– No te tolvaj, akasztófára való gyilkos! Megveretél egynehányszor, de most a kezem közé kerültél! Ezt mondta Durumó a csitkónak, avval elékapott egy vastag cseberrudat, s úgy elnáspágolta a szegény csikót, hogy az a hidlást is felrugta kinjában. Meghallja a gróf a nagy dörömbözést, lefut az istállóba.
– Hát te gazember! igy kezded az esztendőt!? Megfogatta a béresekkel, lehuzatta s olyan ötvent huzatott reá, hogy elájult belé. Mikor aztán felszeszpetelődött nagy kinnal, átalbucskázott a fején s lett belőle sas, de megfogadta, hogy többé nem üldözi azt a kitanult kötélrevalót, ki úgy a begyibe szedte az ő mesterségit, hogy még őt is csuffá teszi.
A gróf ezalatt kieresztette a csitkót, hogy járja meg magát az udvaron. Az egész háznépe sajnálkozott a szegény csitkón, jól tartották czukorral, kalácscsal s különbnél-különb jóféle süteményekkel. Hanem a hogy magára hagyták, csak keresztül bucskázott a fején, s úgy repült haza csóka képiben, mint a gondolat. Az ajtó előtt esmét Hamvas Gyurka lett. Mikor belépett az ajtón, bátyjai ijedtökben az asztal alá hengeredtek.
– Csak ki onnét hé! szedte-vettézett Gyurka. Tovább nem tartjuk az atyafiságot, mert ti látom, mindég leiszszátok az eszeteket.
A mi pénz volt, elosztotta négy felé, s azt mondta: Egy rész az anyámé, hogy legyen miből éljen vénségire, kettő a tiétek, hogy legyen miből folytassátok a mesterségeteket, a negyedik rész az enyim, s én azzal megyek szerencsepróbálni.
Avval átalbucskázott a fején, s úgy elrepült csóka képiben, hogy soha még hirét sem hallották.
(Orbán Balázs gyüjtése.)
Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, kidőlt kemenczének bedőlt oldalában egy nagy cserefa. Annak a cserefának a tetejében hetvenhét varju, az aljába pedig hetvenhét poczegér. A ki az én beszédem meg nem hallgassa, az a hetvenhét poczegér rágja ki a máját, a ki pedig meghallgassa, az a hetvenhét varju vájja ki a szemét.
Volt egyszer egy szegény ember. Holta után három fiára egy bikát hagyott. A fiak úgy egyeztek meg, hogy épitsenek hárman-hárman egy-egy pajtát, s a melyikbe belefut a bika, legyen azé. No! épitnek is; a két nagyobb olyan czifrát, hogy még a pap is ellakhatott volna benne, a harmadik, – egy kicsit bolondos is volt, – hitvány nyirfa-seprüből font egyet. Eleresztik a bikát s az egyenesen a vessző-pajtába futott.
A két nagyobb legény eleget boszankodott, de ők akarták igy, oda kellett engedni a bikát a bolondnak. Ez egyszeribe kötelet vet a fejire s annál fogva vezette a vásárra. A mint megy az országuton, nagy szél kerekedik, s egy nagy horgas füzfa elkezd nyikorogni, mint a csiki szekér. Hm! – gondolja magában a bolondos legény, – e bizonyosan meg akarja venni a bikát. Oda kiált a fűzfának. – Mit adsz érte hé? A fűzfa csak nyikorgott, nyikorgott. Ehe! gondolja a legény, ennek látom úgy kell, ha mind a két szarvát kiütöm. Kapja magát, s a bikának mind a két szarvát leüti egy szempillantásra. Hanem a fűzfa csak nyikorgott. Hát nincs most pénzed? Nem baj, csak szerencse! majd eljövök a jövő héten. Azzal megköti a fűzfához a bikát, ő meg elindul hazafelé.
Kérdik otthon a bátyjai:
– Hát bolond, eladád-e a bikát?
– Meghiszem, felelt a bolondos legény.
– Kinek adtad el te bolond? Most tudom, hogy istenesen megcsaltak, – kötekedik a legnagyobb testvér.
– De hiszen! jó helyen van az hékám! Eladtam egy horgas fűzfának negyven forintért.
– Hát a pénz hol van?
– Megadja majd a jövő héten, ha arra járok.
Kaczagni kezd a két legény. No te világ bolondja! Azt ugyan jól eladád; majd megkapod az árát bornyunyuzó nagypénteken.
A bolondos legény nem is hederitett a bátyjaira. Elmegy más héten a fűzfához, s kéri a pénzt, de az még azt sem mondta, hogy: Mihálybá’!
– Úgy-e! – mondja a legény, – hát ez a becsület!? Kapja a fejszét, üt egy istenest a fűzfára s az gyükerestől kidől a földből. Nézi a helyét, hát egy éktelen nagy üst pénz van alatta! Azt mondja a füzfának a legény:
– No hallod-é, ebből már elviszem a tartozásomat, a többit pedig elviszem az interesbe. Úgy a mint volt, kiemelte az üstöt, belehuzta a fejsze nyelébe, fellóditotta a hátára s hazáig meg sem állott. Megérkezik, meglássa a más két legény a tenger pénzt, össze sugnak-bugnak, hogy az a pénz jobb volna nekik, mint annak a bolondnak.
– Öljük meg az éjjel, – suttintja az egyik.
– Aztán vessük a vizbe, – suttintja a másik.
Hanem a bolondos legénynek jó füle volt, s meghallotta, hogy miben járnak a bátyjai. Elszökött hazulról éjjel, s reggel egyenesen a királyhoz ment panaszra. Ennek a királynak olyan leánya volt, hogy soha emberi lélek el nem tudta kaczagtatni, úgy búnak ereszkedett. Mikor a bolondos legény elmondotta panaszát, olyan hegyesen elkaczagta magát, hogy az egész ház tájéka zengett belé.
Azt mondja a király erre: – No te legény! én megfogadtam, hogy a ki a lányomat meg tudja kaczagtatni, annak adom; én nem is másitom meg a szavamat. Neked adom a leányom s fele királyságomat, a testvéreidet pedig felakasztatom.
– Fölséges királyom! Ne akasztasd fel szegényeket, majd jók lesznek az udvarban béreseknek.
– Jól van, mond a király, – teljék a kedved.
Csaptak osztán olyan vendégséget, de olyant, hogy hét nap s hét éjen még a ló is bort ivott. Azután a szerelmetes pár felült egy tojáshéjba, letutajozott a Küküllőn, ha kiszállnak, legyenek a kendtek vendégei.
(Benedek Elek és Sebesi Jób gyüjtése.)