Volt egyszer egy földhöz ragadt szegény ember. Mindennap kötött egy hát seprüt, azt elvitte a városba, s úgy éldegélt feleségével egyik napról a másra.
A város végén áncsorgott a Szerencse és az Áldás. Vetélkedtek, hogy melyik a hatalmasabb, melyik tud több jót csinálni. Mikor éppen a legerősebben virrongottak, oda ért a szegény ember egy jó hát seprüvel.
Azt mondja az Áldás: Tegyünk próbát, itt jő egy szegény seprükötő ember; lásd meg csak, hogy több seprüt nem hoz a vásárra, ha én akarom.
– Jól van, – mondja a Szerencse, – majd aztán én is poróbálok egyet, s az lesz a hatalmasabb melyik gazdagabbá teszi a szegény embert. Nézd meg hogy azért is én nyerek, mert ez a szegény ember a te ajándékod után is köt seprüt, de az enyim után hat ökörrel hordat a városba buzát, maga pedig paripán kevélykedik a szekér után.
Megszólitja az Áldás a szegény embert s azt mondja neki: No szegény ember! Már elég ideje, hogy hordod a seprüt, megsajnáltam sanyaru életedet; adok hát neked száz forintot, de többet aztán meg ne lássalak seprüvel.
A szegény ember szépen megköszönte az ajándékot, a seprükön túladott nagy szorgosan, s avval haza látott, örvendezve a nagy summának, a mennyi még a nagyapjának sem volt soha. A feleségét azonban nem találta, s mert nem volt egy istenadta jó záros helye, a pénzt betakarta a korpás padba, maga pedig elfutott az erdőre, hogy fát hozzon, hadd legyen mivel a felesége legalább vizet melegitsen.
Ezalatt haza került a felesége, de hogy nem volt miből ebédet készitsen, hirtelen felmérte a korpát, szaladott a szomszédba, egy szücsmesterember hez, a korpán puliszkalisztet cserélt. Mire ura hazatért, már készen volt a puliszka s mikor abból jól belapátolt, megyen a korpás padhoz, hogy vegye ki a száz pengő forintot. Hát biz’ ott nem volt se korpa, se pénz.
– Hé asszony, hol a korpa?
– Azon biz’ én puliszkalisztet cseréltem a szücsnél, felelt az asszony.
– De hát a száz forintot hová tetted?
– Volt is kendnek száz forintja, – pattogott az asszony, – nemhogy kendnek, de még a nemzetséginek sem.
Szóból szó lett, a szegény embert elfogta a boszuság, elékapta az ostort, s ostorszónál inditotta feleségét a szücshöz.
– Kiesett az eszetek kereke? – kérdezte a szücs, mikor a száz forintot követelték, – hiszen te magad öntötted csávába a korpát!
Mit volt mit tenni, pénz nélkül oldalogtak haza, s a szegény ember ismét csak kiment az erdőbe, kötött egy hát seprüt s avval elindult a városba. A Szerencse már messziről meglátta s hergelte az Áldást:
– Nézd csak, nézd, Áldás! ahajt jő a szegény ember egy hát-seprűvel.
Az Áldás erősen megboszankodott, elébe ment a szegény embernek:
– Hogy mer kend seprüt hordani!?
Ez elbeszélte, hogy milyen szerencsétlenül járt a száz forinttal.
– No, mondá az Áldás – adok még százat, de többet meg ne lássalak seprüvel!
A szegény ember nagy örömmel haza sietett, de a feleségét most sem találta honn, hamarjában hát a hamvas fazékba dugta el a pénzt. Kiment fáért az erdőre, mialatt felesége is elékerült a faluzásból. Nem volt bizony egy csipetnyi liszt nem sok, annyi sem a háznál, kapta a hamvas fazekat, futott véle a timárhoz, s puliszkalisztet cserélt rajta.
A gazda mikor jól hozzálátott a puliszkának, gondolta magában, hogy eléveszi a pénzt, hadd lásson életében a felesége is nagy summát. De hát lelkem Istenem, se hamunak, se pénznek, se hire, se hamva.
– Hé asszony! hol a hamu?
– Hol-e? nyelvelt az asszony, ott a kend hasában.
– Hát a száz forint?
Szinét se látta biz annak a szegény asszony.
Elé az ostort a szegény ember s feleségét addig nyirte vele, mig a timárhoz nem értek. Kérik vissza a száz forintot. Kapja a timár a czorholó kést s úgy kiverte házából a szegény embert feleségestől, hogy csudájára gyült a falu.
Mit volt mit tenni, a szegény ember elévette koczrát, kiment az erdőre, kötött egy hátravaló seprüt s még az nap elinditotta a városba. A Szerencse jó messziről megismerte s most még jobban hergelte az Áldást.
– No ládd-é! itt a szegény ember, hozza a seprüt.
Az Áldás azt mondta:
– Már én többet nem adok neki semmit, mert látom, hogy nem életre való ember, tégy vele, a mit tetszik.
Mikor a szegény ember oda ért, azt mondá neki a Szerencse: – No szegény ember! adok én neked egy krajczárt, mert látom, hogy nehezen keresed a mindennapit.
A szegény ember megköszönte szépen, avval bement a városba, ott seprüjét eladta s vett az árán lisztet, sót, tojást, a krajczáron pedig vett három diót s úgy indult haza felé.
Utközben három gyermekre akadt; ezek majd kiásták egymás szemét, úgy veszekedtek valami felett. Kérdi a szegény ember:
– Hát ti mi felett virrongotok fiaim?
– Nézze csak bátyám-uram, – felelt az egyik, – ezt a fényeset együtt leltük s most már nem tudunk megosztozni rajta.
Az a fényes pedig egy darab gyémánt volt, mit azonban se a gyermekek, sem a szegény ember nem tudtak.
– Ne veszekedjetek, – mondta a szegény ember, – adjátok nekem, én adok nektek érte egy-egy diót.
A gyermekek örömmel ráállottak, a szegény ember pedig hazavitte a kincset, feltette a gerendára.
No, beestellik. Hát egyszer olyan világosság lett a házban, mintha egy font gyertyát gyujtottak volna meg egyszerre! Megörvendett a szegény ember; gondolta magában, hogy ezután már éjjel is kötheti a seprüt, nem kell gyertyára gondolni, s igy valamicskével többet szerezhet. A mint igy örvendezne, hallja, hogy egy szekér állott meg a háza előtt. Egy örmény-kereskedő szólott be hozzá egy pipatüzért, mert más házban már nem látott világot. Meglátja az örmény a ragyogó gyémántot s tüstént megismerte. Kérdi a szegény embertől, hogy mennyiért adná el, mert neki szüksége volna ilyen égőszerszámra, a sok ide-oda járásban.
– Jaj uram, drága portéka az! – felelt a szegény ember.
– Adok érte egy véka ezüst huszast, – mondotta az örmény.
– Jaj uram, drága portéka az, – kötte meg magát a szegény ember.
– No hát adok két vékát.
– Nem én uram három vékán alól, annyit megér az testvérek között is.
Kezet csaptak, az örmény tudta, hogy mit vesz, s szivesen adott három véka huszast érte. Mindjárt le is mérette a szekérről s behordatta a pénzt. A szegény ember is örvendett a vásárnak, mert nem tudta, hogy mit árul. Gondolta, hogy ebből telik gyertyára is, meg más egyébre is.
Másnap megvett egy szép belső jószágot, vett szántót, kaszálót s még azon őszön annyi szép buzát csépeltetett, hogy nem tudott betelni a gyönyörűségivel. Vett hat szép ökröt, két lovat szekér elé, egyet hátast, s a szentmártonnapi vásárra olyan szekér buzát vitetett bé a városba, hogy hat ökör is ugyan meghuzott egy-egy kaptatón. Ő maga hátas lovára ült s kisérte nagy peczkesen a buzás szekeret.
A Szerencse és Áldás már ott állottak a város végén, mire oda ért. Azt kérdi a Szerencse az Áldástól:
– Ismered-e Áldás azt az uri embert?
– Nem én, – felelt az Áldás, – nem emlékszem rá.
– Pedig ismerhetnéd, – mondja a Szerencse, mert ez a te egyszeri seprüs embered. No, láddé! hogy gazdag embert csináltam belőle egy krajczárral is.
Az Áldás erre megszégyelte magát s azt mondta:
– Igazad van, most már látom, hogy az áldás szerencse nélkül keveset ér!
(Orbán Balázs gyüjtése.)
Egy gazdag embernek igen-igen sok szép báránya volt. Kihajtatta kicsi szolgájával a rétre, hogy őrizgesse ott, de meghagyta neki: hogy a bárányok s a feje!… úgy viselje gondjokat. A mint furulyázgatna a kicsi szolgalegény, oda ment egy heczke-ficzki legényecske, s ez addig hergelte, hogy a szegény pakulárocska fejbe teremtette macsukájával s a kötölődző legény mindjárt szörnyű halált halt. Megijedt a kicsi pakulár, széjjel tekintett nagy hirtelen, hogy nem látta-e valaki, s egy árokba eltemette a holt testet. Mikor este haza ment a bárányokkal, hiányzott egy közülök.
A gazdag ember a fiát elküldötte a pakulárocskával, hogy keressék meg az elveszett bárányt, de mikor semmiképen nyomába nem akadtak, rátámadt a gazda fia, hogy bizonyosan megette, s úgy megütötte a botjával, hogy a pakulárocska még jaj szót sem kiálthatott: szörnyű halált halt. Gondolta a gazda fia: úgy sem lát senki az ég alatt, eltemetem egy árokba, – s el is temette éppen abba az árokba, hol a másik legényecske feküdt.
Azonban mind a két gyilkosságot látta egy zarándok, de a fiu apja gazdag ember volt s nem mert törvényre menni; gondolta, hogy úgy is hiábavalóság, a gazdag ember kiperli az életből. Imádságra adta hát magát, s három egész esztendőn át folyvást azért imádkozott, hogy az úr Isten alázza meg a gazdag embert, hogy félelem nélkül jelenthesse fel. De az Isten nem hallgatta meg a zarándok imádságát s a gazdag ember még gazdagabb lett három esztendő lefolytában. Arra határozta magát ekkor a zarándok, hogy ő bizony többet egy szót sem imádkozik hijába, hanem világi életet él ezután. Mért imádkozzék többet, ha az Isten a gonoszokat áldja meg, s az istenes emberről megfelejtkezik.
Elhagyta kicsi házikóját s elindult a világba. Túljárt már hetedhét országon, s egy este későn egy emberre talált, a mint egy nagy tűz körül heverészett. Letelepedett ő is a tűz mellé, s ott elbeszélte, hogy mi járásbéli. Azt mondja a másik ember: No éppen én is olyan kegyes életet éltem, mint te, de hogy láttam a rosszak előmenetelét, a jók sanyarú életét, eltökéltem, hogy többet nem kegyeskedem, hanem élek, a hogy más Isten teremtése.
Barátságot fogadtak egyszerre s virradatkor elindultak ketten. Estére beértek egy faluba, s a legelső jóforma háznál szállást kértek éjjelre. A gazda, kinek szép felesége volt s egyetlen egy fiacskája, azt mondta: Istené a szállás! s még vacsorára is meg hivta vendégeit. Azután ágyat vettetett nekik, s egymásnak nyugodalmas jó éjtszakát kivánva, lefeküdtek, elaludtak.
Mikor már mindenki első álmában volt, felkelt a zarándok utitársa s egy késsel elnyisszentette a kicsi gyermek nyakát. Avval feldöfölte a zarándokot s szép suttyomba’ tovább utaztak.
Másnap estére más faluba értek s ott is találtak egy jószivű gazdára, ki nemcsak szállást adott, hanem jó vacsorát s bort annyit, a mennyit csak meg győztek inni. Volt a gazdának egy szép ezüst-pohara, s vendégeit mind abból kinálgatta szerbe-sorba. Biztatta, hogy csak igyanak abból a pohárból, ő is mindig abból iszik, s más poharat még a szájához se venne. No! lenyugodtak a jó boros vacsora után, de a zarándok társa csak azt várta, hogy a gazda hortyogni kezdjen, leakasztotta az ezüst poharat a kendőszegről, avval egyet döfött a zarándokon, hogy: tovább egy házzal!
Mentek, mentek, sokáig vándoroltak, mig egyszer egy szász faluba’ setétedtek el. Hát olyan esős idő támadt, úgy szakadt a záporeső, de olyan setétség kerekedett, hogy fészét lehetett volna akasztani rája. Bekéredznek egy házhoz, de a gazda kikiáltott, hogy: »a szomszéd jobb ember, mint én!« Mennek a szomszédhoz, az is éppen azt kiáltotta. Rendre fogták a házakat, de mindenütt kifizették azzal, hogy: »a szomszéd jobb ember, mint én!« A legutolsó háznál azonban addig kuncsoráltak, hogy a gazda beeresztette, de akkor sem a házba, hanem a disznó-pajtába. A vén szász gondolta magában, hogy azok a gonosz mérges disznók még szilakba szaggatják a két embert s legalább másnap nem kell, hogy törökbuzát adasson nekik. De a disznók nem bántották a vándorokat, s csendesen aludtak reggelig, a zarándok társa ekkor megköszönte a szállást, s a vén szásznak ajándékozta az ezüst poharat jószivüségéért.
Mentek tovább s utközben egy olyan keskeny pallóhoz értek, melyen egyszerre csak egy ember mehetett által. Azt mondja a zarándok: Üljünk le ide, mert látod-e, éppen most lépett egy ember a pallóra, várjuk meg, mig átaljő. A társa azonban nem hallgatott rá s szembe ment az emberrel, s mikor ez szerencsés jó napot kivánt, megragadta s a vizbe taszitotta, s az bele is nyuvadott egyszeribe’.
A zarándok ezen erősen megbotránkozott, s elhatározta, hogy többet nem jár egy uton társával. A pallón túl egy keresztuthoz értek s itt azt mondta társának:
– Én veled tovább nem utazom, hallod-e! ha te keletre mészsz, én nyugotra megyek.
– Hát mért nem akarsz velem utazni? – kérdezte a társa.
– Azért, mert tovább nem tudom nézni gonoszságaidat. Megöléd a jószivű gazda egyetlen fiát, a másiknak elloptad kedvelt poharát s oda ajándékoztad annak a rossz embernek, ki a disznókkal hálatott most meg vizbe taszitád azt a becsületes embert, pedig szerencsés jó napot kivánt.
– Várj csak egy kisség, – mondá az utitárs, – ha még te állasz az erdő felől. Hát te mit tettél? Zarándok létedre elnézted, hogy egyik emberi állat megölje a másikat, s nem szólottál, mert féltél, hogy betörik a fejed. Zarándok létedre nem tudtad bevárni a bün büntetését, hanem világi életre adtad magadat. Tudd meg, hogy én az Isten angyala vagyok, tudom az emberek jövendő életét, s a szerint cselekszem. Annak a jószivű gazdának azért öltem meg egyetlen fiát, mert szülei elkényeztették volna, s lett volna belőle egy akasztófára való gazember: ezerszerte több keserüséget okozott volna életével, mint halálával. Annak a másiknak azért loptam el ezüst poharát, mert elrészegesedett volna, annyira szeretett ivogatni belőle, de igy eltökélte magát, hogy többet nem iszik. Annak a vén szásznak pedig azért ajándékoztam a lopott ezüst poharat, hogy kapjon belé az ivásba, s igya meg mindenét, mert az olyan embernek nem való a gazdagság, a ki nem könyörül a szegény utasokon. A pallóról pedig azért taszitottam vizbe azt a becsületes forma embert, mert éppen akkor indult a gonoszság utjára. Ezt legalább megmentettem a kárhozattól. Te is térj vissza kicsi házikódba s ne siettesd a jó Istent, mert ő szent kigyelme nem késik soha az igazságosztással. Ezt mondva az angyal, fényes lángszekéren felszállott az égbe.
(Orbán Balázs gyüjtése.)
Egy szegény pásztorembernek volt két ficzkólegény fia. Az öreg szeretett lopocsálgatni, s szerette volna, ha fiai is jól kitanulnák ezt a mesterséget.
Elvitte hát a nagyobbik fiát az erdőre megpróbálni, hogy jóra menendő-e?… De ez mind csak a fák hegyét nézte, ha nem látna-e vagy egy madárfészket. Haza mennek este, s azt mondja a pásztorember feleségének:
– No feleség, ebből sohasem lesz tolvaj, mert a szeme mindig a fák tetején jár.
Másnap a kisebbiket vitte ki próbára. A mint mentek az erdőbe, megláttak egy embert, a ki kecskét hajtott a vásárról. – Hej, de jó volna ellopni azt a kecskét! – mondotta a legényke.
– Mit beszélsz te legényke? Szeretném látni, megmernéd-e próbálni, – bizgatta az apja.
Avval ott hagyta fiát az öreg, átalcsapott egy ösvényen az esztena felé. A legényke pedig lehuzta fél csizmáját, s letette az ösvény mellé, hol a kecskés embernek el kellett menni. Meglátja ez a csizmát s gondolja is, hogy e bizon jó volna az ő mezitlábos fiának, de mégse’ vitte el, ki tudja: hátha valami szegény gyermek hagyta ott s még utána jő.
Mikor a kecskés ember elhaladt, felkapta csizmáját a legényke s egy másik ösvényen elejibe került amannak, ott ismét letette a félcsizmát.
– Mégis csak elviszem – gondolja az ember, – kettő megérdemli. Avval megkötötte a kecskét egy fához, visszafordult a másik csizmáért. A legényke pedig felkapta a félcsizmát, felhuzta nagy szorgosan, a kecskét meg eloldotta a fától, s elveszett vele a sürübe, el az esztenára, oda adta az apjának, hogy ölje meg s csináljon egy istenes lábas tokányt, ő majd addig ellopja a kenyerit is az embernek.
Bezzeg hogy a kecskés embernek vissza kellett térni csizma nélkűl, de még a volt a hadd el hadd, mikor látta, hogy: se kecske, se csizma! Összekóborolta a szegény ember az erdő minden zegét-zugát, de a kecskére nem akadt, mert abból bizony már tokány lett. Nagy kifáradva leült egy forrás mellé, ott elévette tarisznyáját, hogy egy kicsit falatozzon. A legényke meg bebújt egy sürü cziherbe, s el kezdett nyekegni, mint a kecske… Megörvend a szegény ember, hogy ott van közel eltévedt kecskéje, hagyja kenyerét, hagyja tarisznyáját s megindul a kecskenyekegés irányában. Mikor már jó messzire tévelygett a forrástól, a legényke visszakerült, vette a kenyeret, tarisznyát, s avval usdi neki! vesd el magad! egy miczre az apjánál termett az esztenán.
– Hogy tudád elhozni, te átkozott lélek?! – kérdi az apja.
– Ne kérdezze azt kied, csakhogy elhoztam, felelt a legényke.
– No, – mondja az öreg, – te ügyelj a húsra, én elmegyek s vágok még vagy egy darab fát, hogy a tüzünk le ne szakadjon.
A mint behaladt az erdőbe, gondolja magában ez mégis igen sok; ha igy folytatja, hamar akasztófára kerül, jó volna egy kicsit megijeszteni. Erre az öreg orgonálni kezdett mint egy farkas, de a legényke utána kiáltott:
– Ne fogja a teréfa apám uram! hozza hamar azt a fát, mert mindjárt leszakad a tüz.
Az öreg visszatért s csak rázta a fejét s hmgetett.
– Ejnye de kicsi fát hozott apám uram! – mondja a legényke. – Ennél soha meg nem sül a kecske, megyek, hozok én.
Kapta a baltát, beiramolt a sürübe, ott egy csutakot döngetni kezdett amugy istenesen, siránkozó hangon pedig mind azt kiabálta:
– Ne üssön engem bátya! nem én loptam el a kecskét, ott süti az a vén ember, az lopta el.
Arra el kezdett döbörögni, mintha futna a kecskés ember az apja felé. Aj! megfutamodik a vén pásztor, mintha kivették volna a két szemét.
– Hova fut apám uram? – kiáltott a fia utána, elésomolyogva a cziherből, s úgy kaczagott, hogy a könyje is csurgott belé.
– Hát nincs itt a kecskés ember? – kérdi az öreg.
– Hiszen én vertem a csutakot öreg, a baltámmal!
Az öreg csak megcsóválta a fejét: Hej fiam, fiam! te többet tudsz az apádnál!…
(Orbán Balázs gyüjtése.)
Volt egyszer egy igen-igen szép ember. Nem volt ennek párja széles ez világon, a ki szépségben vetekedett volna vele. Le is festették a képét, s úgy hordozták szerteszélylyel az egész országban. A ki csak látta, meg nem állotta, hogy meg ne vegye, s rámába tétették, mint a szüz Mária képét. A sokból egy eljutott a királyné kezébe is, s ez nem győzte eleget nézni, bámulni. Azt mondja egyszer a királynak:
– Nem tudom elhinni, hogy élő ember képe ilyen legyen.
– Hát édes feleségem, ott van a neve a kép alatt, az is oda van irva, hogy hová való; megtudhatod, csak akard, hogy a festő igazat festett-e?
El is indít a király két hajdut utána, a szép ember azokkal utra is kel nagy örvendezve; de mikor már jó messzire haladtak volna, eszébe jut, hogy az imádságos könyvét otthon felejtette. A nélkül pedig ő egy lépést sem ment tovább, mert az volt a hite, hogy a szépsége csak úgy lesz állandó, ha abból a könyvből mindennap imádkozik.
A hajduk visszakésérik s ő bemegy az imádságos könyvért. Hát édes Istenem, a felesége már ott szerelmeteskedik egy éfiu legénynyel. Ezen úgy megmérgelődött, hogy egyszeribe megváltozott szinében s olyan lett, mint a cseppentett viasz. Hanem mit csináljon? a hajduk siettették, s neki menni kellett.
Megérkeznek a király várába, bevezetik a király elébe, ez csak megnézi:
– Magad is szép ember vagy, mondja a király, de a festő mégis csak csalt, mert a kép szebb, mint te magad.
– Felséges királyom! – mond a szép ember, – küldjön csak engem egy külön-szobába három napra, tudom Istenem, ismét szép leszek.
Ad is a király neki egy külön szép szobát, melynek az ablaka épen a kertre nyilott. Ide ült minden jó hajnalba’ a szép ember, s jó hajnaltól késő estig mindég csak imádkozott a könyvéből, hogy az Isten adja vissza szépségét.
Egyszer a mint épen az ablakon kitekint, látja, hogy a királyné kisurran a palotából, megy a filegóriába, s ott egy csunya szerecsennel csókolódzik-mókolódzik. Erre úgy megvigasztalódott, hogy abban a pillanatban visszakerült a szépsége.
Három nap multával jelenti magát a királynál.
– Most már látom, mondja a király – hogy a festő csakugyan nem csalt, mert most a képnél is szebb vagy; de mondd meg, hogy vesztetted volt el a szined, s hogy kaptad ismét vissza?
A szép ember elbeszél mindent, a hogy történt. – Igy biz’a felséges királyom! elgondoltam, miért adnám én búnak a fejemet, mikor még a felséges király is egy hajóban evez velem. Mikor ezt elgondoltam, egyszeribe’ szebb lettem, mint azelőtt is.
Azt mondja erre a király: – No te szép ember! te már megvigasztalódtál, de én megkeseredtem; menjünk most addig, mig én is megvigasztalódom.
El is indulnak, mennek országon-világon keresztül, hegyen-völgyön által. A mint egy mezőn haladnának, látnak egy négy ökrös ekét szántani, még pedig úgy, hogy az asszony fogta az eke szarvát, az ura meg az ökröket hajtotta. A mint közelebb érnek, látják, hogy a gazda egy nagy ládát emel a hátán, s csak úgy csurog róla az izzadtság. Kérdi a király: hogy van az, hogy nálatok asszony tartja az ekét, a gazda pedig az ökröt hajtja. Hát – felel az asszony, mi csak ketten vagyunk, nincs senkink; ebben a ládában van a legféltősebb kincsünk s nem merjük otthon hagyni; még a szántóföld végére sem merjük letenni, mert mig egyet fordulunk, elviheti valaki. Azért hordozza uram a hátán, s hogy miatta nem tud lehajolni, én tartom az ekét s én is váltom meg.
– Hadd lássuk, mond a király – mi van a ládában?
Az asszony fogadkozott, hogy ezt igy nem lehet s úgy nem lehet megnézni senkinek, de a király parancsolta, muszáj volt. Felnyitja nagy kénytelenkedve; hát uram Jézus szent Péter! a szeretője ott kuczorog a ládában!
Elneveti a király magát, s azt mondja a szép embernek:
– No már most én is meg vagyok vigasztalódva, mert ha a feleségem más szeretőt tart is, de legalább nem hordoztatja velem a hátamon.
(Orbán Balázs gyüjtése.)
Egyszer egy martonosi ember egy polturával adós maradt egy fotosinak. Eleget kérte, hogy engedje el, de a fotosi nem tágitott és azt mondá, hogy halálakor is felveszi rajta. Történt pedig, hogy a martonosi ember csakugyan meghalt, mielőtt a polturát megadhatta volna. Akkori szokás szerint kiteritették a templomba, mely közös volt Fotossal és két község között feküdt.
Éjjel megtudja a fotosi ember, hogy adóssa meghalt és elmegy a templomba, hogy fölvegye rajta a polturát.
Alig menyen be, látja, hogy a templomban tizenkét tolvaj a lopott kincsen osztozódik. Meghúzódik egy szegletben és várja, hogy menjenek el, de azok csak nem mennek, mert egy gyémánt nyelü kés felett nem tudnak megosztozni. Utoljára a vezérnek igérik, de azzal a feltétellel, hogy üsse bele a halottba. A vezér meg is indul, hanem épen e perczben a halott feltámad. A tolvajok szerte-szét szaladtak, a fotosi és martonosi ember pedig megosztoztak a kincsen. Mikor már vége volt az osztozkodásnak, kérni kezdi a polturáját, hanem a martonosi ember nem akart tudni róla.
E közben egyik tolvaj visszajött, hogy lássa, mi történik, de alig dugta be fejét az ablakon, az adós lekapta sipkáját s oda dobta a másiknak: »Nesze a polturáért!« mondá.
A rabló ugy megijedt, hogy megsem állott, mig a többihez nem ért.
– Jaj, halljátok-e – mondá – oda ne menjünk, mert annyian vannak, hogy egynek csak egy poltura jutott s az utolsó igy is csak az én sapkámat kapta.
Azóta mondják, hogy felveszi, mint a fotosi ember a polturáját.
(Benedek Elek és Sebesi Jób gyüjtése.)
Udvarhelyszéket Erdővidéktől a Rika nevü nagy erdő választja el. Midőn abból Erdővidék felé az utas csaknem kihaladna, jobbra esik az iránt, hol balról az út Vargyas falu felől bélejt a Rika patakába, egy az ut melletti kis réten a hegy tövében levő igen fris vizű forrás, melynek közneve Nagy János kútja. E forrás, és az ettől éjszakra eső Somospataka között meredeken áll az úgynevezett Hegyesdomb, minek tetején van egy őskori várrom, s ez volt Attila vára, hol ő udvari személyzetével együtt időzni nagyon szerete, s onnan a Rikában, és az azzal kapcsolatos hegylánczozaton, nagy vadászatokat tartott és személyesen vezetett.
Nevezetesen a Rikán belűl dáki oláhokkal egykor az Attila hunjai megütközni akarván, e hegyesdombi várból vonultak ki a Vargyas és Rákos közötti térre, hol volt régebben a Csukástó, minek kitöltés által való kiszoritásával alakul a hires rákosi borviz; innen nyomták vissza őket a húnok, mint a várat megtámadókat.
A vár magas helyt állt a Rika pataka felett, hol a meredek fiatalos szép erdő között a tetőn egy igen kellemes kis tér van. Ott még egresfa, vörösszőllőfa s. t. eff. maradvány is találtatik. »Vajon melyik székelynek ősapja ülteté volt azokat. Mert azok a mi régi apáink voltak, kik Attilával ott laktak«, mondják a vargyasiak.
E várban halt meg Réka, az Attila nője. El kellett temetni a fölséges hölgyet, de ide-e, vagy amoda? nem tudták meghatározni. Végre megegyeztek azon, hogy a vártér élén álló nagy mészkő szirtdarabot hengeritsék le, s hol az aljban megáll, Rékát oda kell temetni. Helyes! a szirtdarab lehengeredett s Réka eltemettetvén, ráfordittatott. A szirtdarab északkeleti oldalán fölfedezhetők némi őskori betűmetszések, miket az idő megváslalt, de tán ha épen volnának is, ma olvasni senki sem tudná. A szirtdarab áll a pataknál, mi azt megkerüli, s a jelen évszáz elején még épen állott, mint egy nagy kunyhó, de azt 1820 táján egy menykő derékba elszakitotta. Akár a várnép, akár a sirkő metszést olvasó utasok nevezték legyen el azon nagy erdőt Rikának, elég az, hogy az elnevezés, az ott szendergő Réka nevéről keletkezett.
Felhagyatván a vár a korábbi évszázakban, egy pásztorgyermek talált ott némely fényes karikákat, ezek ezüst pénzek voltak, nagyobbak a mostani talléroknál, miket nála meglátván egy vargyasi faragó ember, azokat tőle elkérte, s cserébe csinált neki színfestékkel czifrázott fa-karikát, mikkel a gyerek büszkén karikázott játszótársaival az utczán. Az ember meg is mutattatta vele magának, hol kapta a szép karikákat, hol keresgélvén, több darabokat talált, mig végre a főkészletet is meglelte, mi annyi ezüst pénz volt, hogy mig azt egy fejér lova hátán még egészen nem tudta volt haza hordani, lova a nagy terhek mohón ismételt sulya alatt összerogyott. De mi kár a fehér gebébe, midőn ő kegyelme oly gazdaggá lett? Máténak hivták, és sok jelentékeny birtokvásárlásaival alapitotta a mai nagy kiterjedésü virágzó Máté-családot.
Vargyason a temetőn küljel43) a széles csere oldala, hol a látóhegy keleti végével a hegyorom körűl összefügg, ott van az úgynevezett Sírókút. S e kútfő miért viseli e nevet? Mikor a tatár járt, és rabolt, elrabolta a Máté Bandi leányát Vargyasról. Az anya vigasztalhatatlan volt. Máté Bandi megigérte nejének, hogy, ha Isten segiti, visszahozza a leányt. Elment; elvitte magával a lány szeretőjét is. Várta a bús anya, s kiment várni oda a kútfőhöz. S im este felé szive nagy örömére látja jönni őket. A viszontlátás mély örömében forró könyzáport sírtak; s a kútfőt, hol e történt, sírókútnak nevezték. Ma is úgy hivják.
(Kriza János hagyatékából.)
A székely a Tejútat Hadakuttyának – hadak utja – nevezi. Mondája eléggé ismeretes, de él egy másik hiedelem is Háromszék felvidékein, mely szerint nem Csaba vitézei, hanem az ugyanazon csatában elhullott székely katonák lelkei szállottak vissza. Ezek ismét fölvették testöket és segitettek megverni az ellenséget.
Mező-Bánd44) határán van egy régi várrom, melyről azt hiszi a nép, hogy üregében roppant mennyiségü kincs van elrejtve. De hozzá férni nem lehet, mert két tündér folyvást őrzi.
Minden kilenczedik husvét reggelén megnyilik az üreg kőajtaja s a tündérek a közel forrásra sietnek vizért.
A kinek van elég bátorsága, ilyenkor bemehet és hozhat annyi kincset, a mennyit akar; de úgy vigyázzon magára, hogy kijőjön, mig a tündérek visszatérnek, mert ha elkésik, becsapódik fölötte a kőajtó és odavész.
Emberemlékezet óta egy ember tért vissza a Pogányvár üregéből, de az is késett egy szempillantásnyit sa becsapódó kőajtó leszakitotta csizmája sarkát.
Nagy Galambfalva45) határán emelkedik a Csete hegye. A monda szerint e hegy az itt tartott beigtatási lakomákról vette nevét. Csete a régi székelyek nyelvén beigtatási lakomát jelentett.
Eresztevény46) nevét következőleg származtatja a néphagyomány: Őseink hajdan egy megnyert hadjáratból visszatértökben azon a helyen, hol ma Eresztevény falu fekszik, pihenőt tartottak s e pihenés emlékére nevezték el a helyet Eresztevénynek.
Egy más versio szerint itt nem a székelyek, hanem a tatárok tartottak pihenőt, mikor a hadifoglyokat is számbavették, kik oly nagy számmal voltak, hogy azt se tudta a vezér, mit tegyen velök. Bajából egy öreg harczos segité ki, azt a tanácsot adván, hogy bocsássa szabadon az öregeket.
A vezér el is bocsátá a véneket s azóta a helyet Eresztevénynek nevezik.
Sólyomkő47) nevét onnan veszi, hogy a török uralom alatt itt fogdosták össze a portára küldeni szokott sólymokat.
Etéd, Szolokma, Atyha48) községek neveit ekképen származtatják: egy apa három felnőtt fiának földet akarván adni, kivezette őket a mezőre. Mikor az első fiu részét kiadta, igy szólt.
– E hely a tiéd! Ide épité aztán a fiu Etédet. Mikor a második fiu részét is kiadta, azt mondá:
– Erről még szólok ma. Ide épité a második fiu Szolokmát. A harmadik nem győzte bevárni, mig rákerül a sor és türelmetlenül kiálta fel:
– Adj hát nekem is atyám!
Ez időtől fogva nevezik azt a helyet Atyhának.
Bereczk49) határán emelkedik Venturné vára melyről azt tartja a néphit, hogy egy Venturné nevü asszony épitette, mig fia a hadjáratban volt, mert egyedül félt az ellenségtől.
Venturné nagyon büszke volt várára s midőn fia hazajött, elébe lovagolt és azzal dicsekedett, hogy olyan várat épitett, melyet maga az Isten se vesz be. A fiu nagyon megbotránkozott ezen és elvágtatott. Venturné pedig visszalovagolt várába, de nagyon megjárta, mert alig lépett be a kapun, nagy dörgés és villámlások közt a szép vár fenekestül felfordult és Venturné is odaveszett.
Tartod50) hegyéről az a monda él, hogy ott valamikor fényes vár állott. Ugyanis két tündér versenyzett a fölött, melyik viszen szebb munkát véghez. Az első Tartodra fényes várat épite, a másik a korondi gyógyforrást fakasztá. Birónak egy öreg, beteg embert hivtak, ki a korondi viznek adá az elsőséget, mert attól gyógyult meg.
Az első tündér dühbe jött: »No te hegy, mondá, megszépitélek, de szépségedet tovább nem tartod!«
Azzal kivette a vár szegletköveit, mely tüstént összeomlott.
Parajd és Szováta között van Rapsoné vára. A monda róla ez: Rapsoné mindennap Kolozsvárra ment templomba, de gyakran elkésett, mert rosz volt az ut. Megegyezett tehát az ördöggel, hogy neki Kolozsvárig jó utat készitsen. Az ördög el is vállalta a munkát, egy hegy arany és egy völgy ezüstért és olyan utat készitett, milyen még addig nem volt a világon, Mikor elkészült, a ravasz asszony azt mondá:
– Nagyon meg vagyok a munkáddal elégedve, azért két hegy aranyat és egy völgy ezüstöt kapsz. És tett a két mellére két aranyat, a kettő közé egy ezüst pénzt.
Az ördög látva, hogy rá van szedve, az utat a várral együtt szétrombolta.
A szent-demeteri kastélyt két vitéz épité, kik mikor elfogyott az épitő anyag, azt mondották, hogy a lelkiüdvösségöket is oda adták volna, csak ne fogyjon el. Egyszeribe ott termett az ördög és adott nekik a lelkiüdvösségökért cserébe’ épitő anyagot; de alig irták meg a szerződést, nyomban eke elé fogta mindkettőt és akkora árkot szántott velök, hogy maig se telt be. A nép Ördög árkának51) nevezi. Az ekevasat meg is találták ebben az árokban. Akkora volt, hogy kilenczvenkilencz egészvágás szekeret megvasaltak belőle s még megmaradt egy szekerczére való.
(Benedek Elek és Sebesi Jób gyüjtése.)
Volt egyszer három árva legény, a kiknek semmi keresetök nem volt, hanem a tengerből fát halásztak ki, abból éltek. Egyszer azt mondja a nagyobbik:
– Halljátok-e fiuk, mi igy soha meg nem élünk, menjünk el szerencse-próbálni.
– Biz’ a jó lesz, mondja a más kettő. El is indulnak egybe’.
Mennek-mennek heted-hét országon keresztül, egyszer találkoznak Krisztus urunkkal s Szent Péterrel.
– Mi járatban vagytok? kérdezi Krisztus urunk a legényektől.
– Mi bizony – mondja a nagyobbik – elindultunk szerencse-próbálni, mert otthon már nem lehet megélni.
– Hát te fiam, mi szeretnél lenni, kérdi a nagyobbiktól.
– Én – azt mondja a nagyobbik – gazdaember szeretnék lenni.
– No fiam, ha az szeretnél lenni, én megteszlek, mondja Krisztus urunk. Eredj be abba az udvarházba, ott az ut szélén. Legyen az a tiéd, de aztán ne feledkezz’ el a szegényekről.
– Hát te fiam, – fordul a másodikhoz – mit kivánnál?
– Én bács52) szeretnék lenni.
– No, ha csak az a bajod, menj ki arra a hegyre, ott van egy üres esztena, mellette juh elég, én neked adok mindent; de lelkedre kötöm, ne feledkezz’ el a szegényről.
Azzal a két nagyobb elmegyen nagy örömmel, csak a kicsi marad ott.
– Hát te fiam mit kivánnál? Kérdezi tőle Krisztus urunk.
– Én nem kivánok nagyot, csak azt szeretném, hogy valahol csolnakos lehessek.
– A bizony még nem is sok, mondja Krisztus urunk, jere hát velünk.
Elérkeznek egyszer egy nagy vizhez. A viz mellett volt egy kis házikó s előtte egy csolnak kikötve.
– No fiam, ez a tiéd, foglald el, de lelkedre kötöm, hogy ne feledkezz’ el a szegényekről. Azzal Krisztus urunk elballagott Péterrel tovább.
Telik-mulik az idő, egyszer Krisztus urunk azt mondja Péternek:
– Jere Péter, nézzük meg, mit csinálnak a fiaink.
Elmennek a gazdához. Hát abból akkora úr lett, hogy három tajték-pipából veti a füstöt egyszerre, a csürben pedig hat cséplő siríti53) a búzát.
– Menj be Péter, kérj valamit, mondja Krisztus urunk. Bemenyen Péter, de bizony nem kap ott semmit.
– Eredj kérj hát – mondja Krisztus urunk – egy marék szóratlan búzát legalább. Bemenyen Péter ismét s hoz egy marék szóratlan buzát.
– No vidd el most – mondja Krisztus urunk – annak a szegény asszonynak ott szembe az udvarára s égesd el.
Meggyujtja Péter, hát egy percz alatt tele lesz az udvar búzával. A szegény asszony alig győzött hálálkodni. Látta ezt az uraság a tornáczból s lekiáltott a cséplőknek, hogy ne vesződjenek tovább, hanem gyujtsák meg az egészet. Azok meg is gyujtották, de nem hogy tiszta búza lett volna belőle, hanem a csür is égni kezdett. Megijedt most az uraság, szaladt a kutra, hanem úgy bele-bucskázott, mintha ott se’ lett volna, a ház pedig mindenestől porig égett.
– No ezzel végeztünk Péter – mondta Krisztus urunk – jere, nézzük meg a másodikat.
Elmennek az esztenához. Bemenyen Péter, ha valamit kapna, de a bács még kiszidja onnat.
– Eredj, kérj legalább egy csupor savót, mondja Krisztus urunk.
Elmenyen Péter s hoz egy csuporka savót.
Krisztus urunk fogja a csuprot s felhanyitsa az esztena fedelére. Hát abban a perczben égni kezd az esztena s benne a bács.
– No Péter – mondja Krisztus urunk – nézzük meg már a harmadikat is.
Elmennek ahhoz a vizhez s Krisztus urunk általszól, hogy jőjön által a csolnakkal. Ez a fiu már nem mondatta kétszer. Nyomban átjött s keresztül vitte őket nagy örömmel, hogy szolgálhat ő is jóltevőjének. De Krisztus urunk, a mig keresztül mentek volna, úgy megvarasodott, mint a béka.
– Mivel lehetne kijedet meggyógyítani? Kérdezte a legény.
– Engem fiam meg nem gyógyitasz, mert én csak a szopós gyermeked vérétől gyógyulnék meg, mondta Krisztus urunk.
A legény csak vakarta a fejét egy darabig, akkor kapta a kést, kivette az asszony kezéből a gyermeket s kieresztette a vérét.
Azzal a vérrel bekente Péter Krisztus urunkat s hát mindjárt lepattogott a testéről a var.
– No most Péter, dobd be azt a gyermeket a kemenczébe s gyujtsd rá a tüzet.
A gazda csak nézte szó nélkül, mit csinál Péter.
Egyszer ujra megszólal Krisztus urunk.
– Menj ki fiam, vár gyermeked a kemenczében.
Kimegy a gazda, hát ott ül a kemencze hátán s két arany almával játszodik. Hozza nagy örömmel s térdre esik Krisztus urunk előtt, de Krisztus urunk azt mondja neki:
– Soha se köszönd fiam, megérdemelted a jótéteményt. Menj ki az ajtód elé, ott van egy nagy rét mérj ki magadnak ezzel a bottal, a mennyit tetszik, belőle. Élj boldogul, de ezután se feledkezz’ meg a szegényről. A gazda meg akarta köszönni, de már akkor Krisztus urunk eltünt.
(Kriza János hagyatékából.)
Krisztus urunk szent Péterrel utaztában, egy szegény özvegy asszonyhoz fordult be éjjeli szállásra. Az özvegy asszonynak csak egy tehene volt, azonkivül semmi gazdasága az Isten földjén. Volt azonban egy neveletlen fiacskája, ezt erősen szerette, kényen tartotta, s ha lehetett volna, még a szél elől is eldugta volna.
Az özvegy asszony jó szivvel látta vendégeit, tejjel, kenyérrel megvendégelte. Reggel aztán megköszönték a szivességet, elbúcsuztak s elindultak más faluba. Mikor kiértek a határra, azt mondja a Krisztus:
– Hát hiszed-e Péter, hogy a melyik özvegy asszonynál az éjjel hálánk, annak a tehenét épen most eszik a farkasok.
– Ó édes mesterem! hogy’ engeded te azt meg? Hiszen annak a szegény asszonynak egyebe sem volt, s mégis a tejéből kétszer megvendégelt minket!
Azt mondja erre a Krisztus:
– Igy akarom, hogy legyen, mert az az özvegy erősen kényen tartja a fiacskáját annak a tehénnek a tejéből; dologra nem tanitja, ha felnő, imigy-amugy tekergő tolvaj lesz belőle. De ne legyen csak, mire tátsa a száját, megfogja a dolgot s becsületes emberré lesz.
(Orbán Balázs gyüjtése.)
Mikor Krisztust a zsidók üzőbe vették, felmászott egy nyárfára s ott huzódott meg; de a zsidók reá találtak, lehuzták a nyárfáról s megkinozták.
– No te nyárfa! – szólott a Krisztus, – megátkozlak, hogy télben, nyárban mindig dideregj.
Az átok meg is fogta a nyárfát, s azóta mindig reszket s olyan szomorán zúg, hogy nem lehet alatta hallgatkozni.
Másszor fenyőfára mászott fel a Krisztus; ezen nem találták meg a zsidók. Mikor leszállott róla, megáldotta.
– No te fenyőfa! télben nyárban zöld légy s mindég keresztesen nőjj.
Ezért zöld mindég a fenyőfa s ezért nőnek az ágai keresztesen.
(Orbán Balázs gyüjtése.)
Krisztus urunk a földön jártában-keltében befordult egy fösvény asszonyhoz is, szegény ember képében, s kért tőle egy kevés kenyeret.
– Adnék biz’ én jó szivvel, – mondá a fösvény asszony, – de most egy befaló falás sincs. Jőjjön kijed holnap, akkor sütök.
Másnap félre is tett egy szikra vakarék tésztát a szegény ember részire, de mikor bevetette a sütőbe, a vakarékból akkora kenyér lett, mint egy talyigakerék. A többi kenyér még szógája se’ lehetett volna ennek.
– No hiszen, – gondolta magában a fösvény asszony, – ebbe ugyan nem vágod a fogadat, szegény ember! S mikor már meszszéről látta jőni, elbujt a tekenyő alá s meghagyta leánykájának, hogy mikor a szegény ember bejő a házba, mondja, hogy nincs itthon.
– Jaj, édes bátyám uram! nincs itthon édes anyám, – futott elejébe a leányka a szegény embernek.
– Hordja hát, mig e világ, hátán a mi most rajta van, – szólott a Krisztus.
A fösvény asszony abb’ a minutába’ tekenyős békává változott.
(Orbán Balázs gyüjtése.)
Krisztus és szent Péter, a mint egy falun keresztül utaztak, bementek egy házhoz s ott sült ludat adtak nekik alamizsnába. Krisztus ment elől, Péter utána, s azon közben megette a lud egyik lábát, mert már nem tudta tovább türni az éhséget. A mint a falu kapuját elhagyták, letelepedtek egy patak martjára, hogy falatozzanak egy keveset. Hát a ludnak csak egy lába van meg!
– Hé Péter, hé! hol ennek a ludnak az egyik lába? – Kérdezte a Krisztus.
– Uram, ennek csak egy lába volt, – bizongatózott Péter. Nézd csak uram, ahajt a jégen is áll egy sereg lúd, azoknak is csak egy lábok van.
– A bizony lehet is, látod-e! – mondá a Krisztus, – de mégis, jere csak, szemléljük meg, ha igazán egy lábok van-e?
Erre mindketten fölszöktek helyökről s igyenesen a ludaknak tartottak. A Krisztus, mikor csak egy német ölre volt tőlük, hessentett egyet, s a ludak, a mennyi csak volt, mind leeresztették a másik lábokat is, s nagy gigágázva széjjelszaladtak. A Krisztus ekkor Péternek fordult.
– No látod-e Péter, hogy most is hazudtál, mert ezeknek egytől-egyig két lábok van; az volt annak is, a kit nekünk Isten nevében adtak, csak te megevéd Péter, mig utánam kullogtál.
– Ó édes mesterem! – rebegett Péter, – én azt hittem, hogy téged is, mint más embert, el lehet ámitani, de most látom, hogy Istenséged nemcsak előre, de hátra is lát. Te elől mentél, én hátul, hátra se’ néztél s mégis tudod, hogy én hátul megettem a lúdlábát!…
(Orbán Balázs gyüjtése.)
Régedes-régen, mikor még minden ember gyalog járt, ha lova nem volt, Krisztus urunk is megindult szent Péterrel, hogy gyalogszerrel bejárják kerek e földet. Jártokban-keltökben találkoztak egy pópával. Kérdi tőle a Krisztus: – Mi jóban jársz, domnule pópa?
– Én bizony, – öreg atyám, – felelt a pópa, – olyan országba iparkodom, hol a búzakenyérnél jobb ennivalót kapok.
– Úgy-e? – gondolá magában Krisztus urunk, – várj csak, majd elviszlek én téged jobb országba, ha nem tetszik a búzakenyér! Büntetésűl tüstént lóvá változtatta a pópát. Épen abban a szempillantásban járt arra egy szegény faragó ember. Ez a szegény ember három kerékre való fentőt vitt a két vállán, s mint a szakadó eső, úgy csurgott le róla a verejték.
Krisztus urunk egyszeribe megszólitotta.
– Jere csak, jere, szegény jámbor ember! rakd a terüdet erre a lóra. Álló esztendeig minden áldott nap rakj rá három szekérbeli fentőt, vidd a vásárra s esztendő végin vehetsz mellé egy társat. Akkor osztán csinálj egy szekeret is s annyi kerékfentőt rakj utánok, a mennyit csak elbirnak; de ennek a lónak kádárforgácsnál egyebet enni ne adj.
Nem kellett a szegény faragó embernek sok biztatás. Hüségesen eljárt minden vásárra, most már nem az ő ina hutyorgott a nagy terű alatt, hanem a lóé. No de, jól is tartotta; adott neki annyi kádárforgácsot, a mennyi csak bele fért. Esztendő végivel annyi pénzt összekaparingatott, hogy társat is vehetett melléje. Mikor osztán eltelt két esztendő, kihajtotta lovát a rétre. A Krisztus éppen ott sétált szent Péterrel.
– No, apám uram! – áldázkodott a szegény ember, – én elhozám a lovat. Az úr Isten ugyan fizessen meg kijednek a jószivüségiért, mert a keresetből más lovat szereztem s most már csak eléldegélek ezután is.
– Jó szivvel, fiam, – mondá a Krisztus, – hanem a lovat még nálad hagyom egy esztendőre, csak használd a hogy tudod, de aztán jól tartsd kádárforgácscsal.
A szegény ember még használta a lovat egy esztendeig, s esztendő végivel megint vett egy másikat. Ekkor ujra kihajtotta a rétre s ott esmét találkozott a Krisztussal.
– No, apám uram! visszahozám a lovat; szereztem már kettőt vele, az úr Isten még a lábanyomát is áldja meg kijednek.
Erre szent Péter megfogta a kötőfék szárát, vezette maga után a lovat, s azon módulag elgyalogoltak a pópa feleségéhez éjjeli szállásra. Ott bekötték a pajtába s a papné egy jó öl szénát tett elejébe. A ló, mikor megpillantotta a feleségét, nyujtotta az orrát, hogy megcsókolja, de a papné úgy hozzá legyintett, hogy mindjárt kiszökött az egyik szeme.
Reggel, mikor a Krisztus eltávozott, visszateremtette a lovat papnak. De bezzeg volt drága dolga szegény papnak! Felesége nem hagyott rajta egy garas ára becsületet.
– Te! te áncsori! te vankuj, te! hol tudtál járni három esztendőt? Aztán né! még a szemedet is kiverték!
– Ki biz’ azt, – felelt nagy szomorún a pap, – kiveréd te édes feleségem.
– Én!? Hiszen három esztendeje, hogy szinedet se’ láttam! Hogy tudtam volna én kiütni?
– Azt biz’ ugy édes feleségem, hogy én voltam az a ló, a kinek te tegnap este enni adtál; én örömömben meg akartalak csókolni s te úgy hozzám találtál legyinteni, hogy az egyik szemem egyszeribe kiszökött.
– Ládd-é, – szidta a papné, – eleget könyörgék, hogy ne czékázz el, mert a búzakenyérnél jobb ennivalót nem találsz, ha békoslatod is széles e világot! Úgy-e megmondtam?
– Igazad van, – mondá a pap, – de meg is vert az Isten. Három esztendeig voltam ló s szénát is tegnap este ettem először.
– Uram Jézus! – hát mivel éltél lelkem jámbor uram?
A pap erre rőkölni kezdett, mint a kicsi gyermek s mondá:
– Kádárforgácscsal!…
(Orbán Balázs gyüjtése.)