14.
SZABÓ ORZSIKA.

»Istenem, Istenem, hát én mért születtem,
 Hogy ily szerencsétlen lett az én életem?
 Kis Küküllő mellett,
 Nagy Küküllő mellett
 Nálamnál szebb sem volt,
 Nálamnál jobb sem volt,
 Még is csuffá leve az én vig életem.
 Igy üli, igy üli három királybiró
 Elvesztő törvényem a biró házánál,
 A biró házánál, Mezei Mártonnál.«
»Hová mégy, hová mégy Szép Szabó Orzsika?«
 Igy kérdi barátja, jó leány barátja.
 »Elmegyek, elmegyek a biró házához,
 A biró házához, Mezei Mártonhoz.
 Ott ülik én nekem elvesztő törvényem!«
Hogy ő elhallgatta, úgy sirt, úgy kesergett…
 Szóval igy felmondja egyik királybiró:
 »Ne sirj, ne keseregj, szegény Szabó Orzsik,
 Mert az én törvényem téged meg nem ölhet.«
 Másik királybiró szóval ezt feleli:
 »Mert az én törvényem őt meg nem öleti.«
 Mit hazudott, mit már a nagy királybiró?
 Szóval igy feleli átkozott Pap János:
 »Biz’ az én törvényem őt meg is öleti!
 Mert hosszu szilvásban, aszaló torkában
 Hallottam sirását a kicsi gyermeknek.
 Ő onnan kivette, csihányba aprítá,
 S a disznónak adá.
 Kiturá a disznó jobb lábát s bal karját!«
 Más két királybiró engede ő neki.
 Odament a nénje, tisztektől megkéré:
 Adnák a kezire, hogy őt elkisérné:
 Kezihez vevé a nénje és vezeté,
 Nagy sokaság úton Orzsikát kiséré.
 Kérdezi a nénjit:
 »Aj kedves jó néném, hát mi hova megyünk?«
 »Az Isten házába, a templomba megyünk,
 Édes jó testvérem!«
 Mikor addig értek, és mégis csak hitta:
 »Édes kedves néném, itt vagyon a templom,
 Itt az Isten háza – hát még hová megyünk?«
 »Eherré a dombra, a szőlő fejére.«
 Mikor kiérének a szőlő fejére,
 Aj a gödör készen, tövissel berakva!
 Ahajt csak elrémül szegény Szabó Orzsik,
 Hol a temetője, az ő vég ideje.
 Segesvári hengér a kezét megfogá,
 Gödörhöz hurczolá,
 S őt a tövis közé tüstént bebocsátá,
 Töviset tevének még a fejére is s földet hánytak reá.
 Akkor a testvére onnat eltintorga,
 Orzsik ott marada tövissel berakva,
 Tövissel berakva, földdel betakarva…
 Strázsákat vetének gödör mellékire, erős őrizetre…
 Strázsák ott hallgatták, hogy miket kesereg
 Szegény Szabó Orzsik, hogy miket panaszol:
 »Istenem, istenem, jaj beh nem gondoltam,
 Hogy kamuka szoknyám koporsóm is legyen,
 Patyolat gyolcs ruhám szemfödelem legyen.
 Az én történetem okozta ezt nekem.
 De oh én Istenem hallgass meg most ingöm!
 De verd meg Pap Jánost mind a mennyen s földön:
 A maradékát is, Atyám, eltöröljed,
 Nyomóssá e földön de soha ne tégyed!
 De oh jó strázsáim most meghallgassatok!
 Menjen el az egyik, menjen el oh! haza,
 Az édes anyámhoz s a jó testvéremhez,
 Nyissák oh nyissák ki a varróládámat,
 Vegyék ki, vegyék ki, mi van a fenekén.
 Hagyják hazugságba átkozott Pap Jánost,
 Mert ott van a gyermek, de halva született!«
Mikoron megkapta ott az ő testvére
 Gyaluba takarva a kicsi gyermeket,
 Az utczára vitte,
 Ottan beszélette
 S mindennek mutatta.
 Doktort hoztak neki, meg is vizitálták,
 Az Orzsik szavait igaznak találták,
 Megismerték rajta, hogy halva született.
 Akkor az ő nénje lábáról leesett,
 Kétségbe is esett,
 Hogy halva vették föl ott a hideg földről,
 Az édes anyja is abba’ pillanatba’
 Bujába elindult,
 Elment föl Cséjjére,
 Hideg csorgón küjjel,
 S magát fölakasztá.
 Az édes apja is szekérre rakodott,
 Innen elbujdosott, elment, elbujdosott,
 Hogy soha is senki róla hirt nem hallott,
 Jószága, birtoka mind másra maradott.
»Leányim, barátim, igy higy a legénynek,
 A hamis hitünek:
 Mert a legénynek van három hamis hite,
 Egyik hamis hite: a kalap fejében,
 Másik hamis hite: a bunda zsebében,
 A harmadik pedig: a bocskor orrában.
Ne higy a legénynek, a hamis hitünek,
 Mert megcsal ő téged,
 Széles pántlikákkal, apró édes csókkal,
 Zörgő mogyoróval, csattogó dióval,
 Mézes beszédekkel, sürü hazugsággal.
 Mert én hittem neki, sürü hazugságnak,
 S immár csufja lettem az egész világnak.
 Tudom, hogy fenmarad az emlékezetem,
 Meddig a föld s világ, nem felejtnek engem;
 Nem vettem én hasznát az én szépségemnek,
 Csuffá tett az engem s csuffá az én végem:
 Mert a halottnak is hármat harangoznak,
 De Szabó Orzsiknak egyet sem konditnak!«

15.
GÁL FERUS, GÁL GÁSPÁR.

Nemes Alfaluban egy özvegy aszszonynak
 Vala két szép fia: Gál Ferus, Gál Gáspár.
 Dali szép ifiak, mint két szép virágszál.
 »Istenem, Istenem, hogy történék dolgunk
 A kerek mezőben, a nagy Bodza mellett,
 Egy vörös pipáért, egy dészüs3) oláhért!
 Isten megfizesse, kedves édes anyám,
 Hogy kilencz hónapig a méhedben hordtál,
 Kilencz hónap után a világra hoztál.
 Mikor förösztgettél gyönge meleg vizbe,
 Förösztgettél volna lobogó melegbe;
 Mikor takargattál gyönge gyólcss ruhába,
 Takargattál volna tüzes parázsába;
 Mikor sirdogáltál rengő bölcsőm mellett,
 Sirdogáltál volna a koporsóm mellett.
 Isten megfizesse, Gál Katalin néném
 Ennyi rabságunkban, hogy minket tápláltál,
 Étellel, gyertyával, szép fehér ruhával,
 Isten megfizesse, Gál Amburus bátyám,
 Ennyi rabságunkban még hozzánk se jártál.
 Mikor szántogattunk Bodza vize mellett,
 Akkor tanitottál, hogy üssük az oláht.
 Istenem, Istenem, hogy történék dolgunk
 A kerek mezőben, a nagy Bodza mellett,
 Egy veres pipáért, egy dészüs oláhért!
 Megirták már nekünk az úti czédulát,
 Hogy ne nyomjuk többé az alfali utczát,
 Megkötötték nékünk a végső bokrétát,
 Veresből, fehérből, tiszta feketéből.
 Látod édes öcsém ezt a töltött tyukot,
 Ezt a töltött tyukot, hogy ennek nincs feje:
 Holnap nyolcz órakor igy lesz a mi dolgunk.«

16.
JÁNOS URFI.

János úrfi gondolkozik,
 Házasodni szándékozik,
 Nyergeli is paripáját,
 Hogy meglássa a mátkaját.
Nyereg alatt paripája,
 Könnyen felül a hátára,
 Maga ifju, hosszu lába,
 Nem magas a paripája.
János úrfi, János úrfi,
 Magát nem kergeti senki,
 Kár úgy sietve vágtatni,
 Kiért siet, megkaphatni.
János úrfi hamarjába’
 A mátkája udvarába’,
 Ül a mátka az ablakba’,
 János úrfit rég nem várja.
Szól a mátka az ablakba’,
 Vigyék lovát a pajtába,
 A cselédek ezt megteszik,
 Lovát szalmával étetik.
János úrfi palotába’,
 Borult mátka a nyakába,
 Sir, de miért maga tudja,
 Hogy miért sir, az ő búja.
János úrfi, jobb lett volna,
 Otthon maradni puczokba’,
 A mátkája azért búsul,
 Mért nincs maga tőle távul.
A kit igazán szeretnek,
 Annak palacsintát sütnek,
 Nem marad el a borhozás,
 Székelyeknél ez a szokás.
János úrfi haza jöve,
 A trektából részt nem vöve,
 Panaszolja az anyjának,
 Édes anyja szól fiának:
Fiam Jankó, ott nem kellesz,
 Keress magadnak mást, jobb lesz;
 Ha nem kereszsz, te bánod meg,
 Tudom, sógorod elég lesz.
A tanácsot nem fogadá,
 Feléségit haza hozá,
 Annyi is már a sógora,
 Szerit számát ő sem tudja.

17.
HÁROM TOLVAJ LEGÉNY.

Mind menyen, mind menyen
 Három tolvaj legén,
 Mind menyen, mind menyen
 Rengeteg erdőkön.
 Rengeteg erdőkön
 Görögöt érének,
 Görögöt megölék,
 Szekerét fölverék.
Mind menyen, mind menyen
 Három tolvaj legén,
 Korcsomát érének,
 Oda bémenének.
 Egyből azt kérdezék:
 »Hej korcsomárosné!
 Vagyon-e jó borod?«
 ‚Borom is jó vagyon,
 Lányom is szép vagyon,
 Magam is vig vagyok.‘
 Mind eszik, mind iszik
 Három tolvaj legén,
 De a legifjabbik
 Nem eszik, nem iszik.
 Nem eszik, nem iszik,
 Egyre szomorodik:
 »Adta volna Isten,
 Hogy a rengő bőcsőm
 Lett vóna koporsóm,
 Az én póla ruhám
 Bizony szemfödelem,
 Az én póla-kötőm
 Eresztő kötelem!«

18.
A RAB LEGÉNY.

Véremmel irattam
 E kis czédulácskám,
 De nincs oly követem,
 Kitől elküldhessem.
 Méhemtől küldeném,
 Félek, mezőre száll,
 Kedve szerint való
 Virágjára talál.
 Szarkától küldeném,
 De igen cserregő,
 Titkos bánatimat
 Félek, kicserregi.
 Készülj édes fecském!
 Vidd el levelecském:
 Se nem olyan közel,
 Se nem olyan messze
 Csak túl a tengeren
 Harmincz mérfődnyire,
 A hol nevekedik
 Egy kerek dombocska.
 Egy kerek dombocska,
 Egy kicsi falucska,
 Tudom megismered
 Az én rózsám házát.
 Ónos az ablaka,
 Üveg az ajtaja,
 Az ablak alatt van
 Egy édes almafa.
 Édes az almája,
 Hamis a gazdája,
 Adta vóna Isten,
 Ne ismertem volna.
 Fekete két szemem
 Ki nem sirtam volna,
 Gesztenyeszín hajam
 Meg nem őszült volna.
 Ha kérdi: hogy vagyok?
 Mondd meg: hogy rab vagyok,
 Magam egészségben,
 Szivem gyötrelemben!

19.
A SZÉKELY KATONA.

Izend meg, izend meg
 József császárunknak:
 Hogy hogy’ vagyon dolga
 Vén katonájának,
 Szénája, abrakja
 Panaszos, lovának.
 Meguntam, meguntam
 Németet szógálni,
 Még a mundérját is
 Nem akarnám látni,
 Sótalan kenyerét
 Könnyemmel áztatni.
 Anyám édes anyám!
 Jó nevelő dajkám!
 Ki kilencz hónapig
 Méhedbe hordoztál,
 Tizedik hónapba
 A világra hoztál:
 Tudom édes anyám,
 Hogy te sok kint láttál,
 A mikor engemet
 E világra hoztál,
 S rengő bőcsőm mellett
 Gyakran megviradtál!
 Mikor feresztettél
 Gyenge meleg vizbe,
 Feresztettél vóna
 Forró lobogóba.
 Mikor takargattál
 Gyenge ruháidba,
 Takartál volna be
 Forró parázsába,
 S temettél vóna el
 A földnek gyomrába!

20.
DANCSUJ DÁVID.

Bodok felett vagyon egy kis sürü berek,
 Szegény Dancsuj Dávid a között kesereg,
 Nem jó Dávid, nem jó, sirni, keseregni,
 Ha meglát valaki, hova tudsz ellenni?…
 Az a fekete föld ketté hasadhatna,
 Szegény Dancsuj Dávid belé ború’hatna.
 De a fekete föld ketté nem hasadhat,
 Szegény Dancsuj Dávid belé sem ború’hat.
 »Adjon Isten annak ezernyi ezer jót,
 Ki az én bölcsőmet megrenditette vót.
 Köszönöm apámnak s az édes anyámnak,
 Mert jó fiat nevelt bolygó katonának,
 Az ország rabjának.
 Mennyi égen csillag, iró deák vóna,
 Mennyi réten fűszál, mind pennaszár vóna,
 Mennyi erdő-lapi, mind papiros vóna,
 Veres tenger hobja mind tentalé vóna:
 Az én sok bánatim még se’ férne réa,
 Még se’ férne réa.«

21.
GYÖRBIRÓ ÁRON.

Jaj de szépen harangoznak
 Az úzoni torony alatt!
 Szegény Györbiró Áronnak,
 Szegény Györbiró Áronnak.
 Áron, Áron, mit gondolál,
 Mikor a vizre indulál?
 Én egyebet nem gondoltam:
 Négy kerekemet megmostam.
 Jó barátim! kik valátok,
 Kik a viz szélin állátok,
 Kezem nyujtám, nem szánátok,
 Életem végét várátok.
 A gát alól kifogának,
 Lepedőbe takarának,
 A nagy úton felvivének,
 Györbiróni bétevének.
 Édes anyám! nyisd kapudot,
 Halva hozzák szép fiadot.
 Készitsd fel a nyujtó padot,
 Öltöztesd fel szép fiadot.
 Engem anyám ne sirasson,
 Értem könnyet ne hullasson!
 Sirasson meg az én mátkám,
 Az én Pünkösti Márikám!.

22.
UGYANAZ MÁS VÁLTOZATBAN.

Biró Áron, mit gondolál,
 Mikor a vizre indulál?
 Én egyebet nem gondolék, –
 Szerencsétlen úton járék,
 Ötön-haton ott valának,
 Mégis rajtam nem kapának.
 Vas kankókkal kihuzának,
 A nagy úton felhozának.
 Édes anyám, nyisd kapudot,
 Halva hozzák szép fiadot,
 Készits elé nyujtó padot,
 Öltöztesd fel szép fiadot.
 Édes anyám, ne sirasson,
 Értem könnyet ne hullasson!
 Sirasson meg az én mátkám,
 Az én Pünkösti Márikám.

* *

Jaj de szépen harangoznak!
 Az úzoni torony alatt.
 Azért huzzák olyan szépen,
 Hogy a világ keseregjen!

23.
A MEGCSALT LEÁNY.

»Bolyong az én elmém a szerelöm miatt,
 Mint kis marti fecske kereng az ég alatt.
 Boldog az ifiu világon éltibe’,
 Kinek szüve nyugszik hótig szerelömbe’.
 Az enyim is nyugudt annak idejibe’,
 De most nem nyughatik, mert nincs módja benne.«
»Ugyan édes rózsám mi bajod érközött?
 Talán vig vacsorád nem igen jól esött?
 Nesze ez a kulacs, igyál egy keveset,
 Talán helyre hozza szomorodott szüved.«
»Nem kell a kulacsod, igyál csak te magad,
 Ha te nem sajnáltál, úgy megvetted magad.«
»Sajnáltalak rózsám, mig megcsalhattalak,
 De már a jó Isten viselje gondodat.«
»Tekénts az egekre s err’ a küsdedkére,
 A kit most nevelek árva kebelembe.«
»Tekéntöttem rózsám, mig megcsalhattalak,
 Tekéntsen a halál, a hol elől talál.«

24.
SZEREDAI FALU VÉGEN.

Szeredai falu végen
 Buzog a vér az utszélen.
 Ha kérdik, hogy micsoda vér?
 Mondjad lelkem: ártatlan vér.
Felsütött a nap a sikra,
 Kurom Zsigáné, járj sirva.
 Mert a fiad meg van halva,
 Most teszik a nyujtó padra.
Kurom Zsiga, nyitsd kapudot,
 Halva hozzák szép fiadot.
 Keress neki nyujtó padot,
 Nyujtóztasd ki a fiadot.
Kurom Zsigáné, járj sirva,
 Mert a fiad meg van halva,
 Nem tapodja küszöbödöt,
 Nem foglalja tüzhelyedöt.

25.
SZAKÁCS GYURI.

Szakács Gyuri mit gondoltál,
 Mikor úsztatni indultál?
 ȃn egyebet nem gondoltam,
 Szerencsétlen útra juttam,
 Olt vizébe belefultam.«
 »Onnét engem kifogának,
 Egy szekérre föltevének,
 Haza felé inditának.«
Nyisd ki Bartha a kapudat,
 Halva hozzák kocsisodat.
 Nem eszi meg vacsorádat,
 Aprón vágott káposztádat,
 Nem vakarja a lovadot,
 Sárga szőrü paripádat.

26.
ÁRVA GILICZÉRŐL.

Oh! mint búsul kis gilicze,
 A ki társát elvesztette;
 Társát egy vad elkergette,
 Talán eddig meg is ölte.
 Én elmegyek arra helyre,
 Hol kiomlott piros vére,
 Hol szakgatták szálkás húsát,
 Ott rakatok egy kápolnát;
 A csontjából kirakatom,
 A vérivel föliratom:
 Hogy vagyon az árva dolga,
 Ki hazáját rég elhagyta!
 Én egy igaz árva voltam,
 Ki hazámat rég elhagytam,
 Viz mentére elindultam
 Ha megtalálnám a társam.
 A királyné ablakában
 Egy kis arany galiczkában
 Megtaláltam; de rabságban,
 Igy énekel bánatában:
 »Hej gilicze, kis gilicze,
 Mért jöttél te ilyen mesze!
 Menj vissza te arra helyre,
 Honnét jöttél ilyen meszsze!«
 S visszafordult arra helyre,
 Honnét jött ilyen messzire,
 Fejét földre csüggesztette,
 Szárnyát széjjel terjesztette,
 Magát holttá eresztette:
 Hogy a társát elvesztette.

27.
Töredékek.

I.
A MADÉFALI VESZEDELEMRŐL.
De hol kerekedék siralom pataka?
 Talán kerekedék a kis Fel-Csik felől,
 A kis Fel-Csik felől, Madéfalva felől.
 Hol vagytok poéták, talán mind alusztok!
 Fel-Csik nagy bánatját, hogy le nem irjátok,
 Fel-Csik nagy bánatját, Háromszéknek gyászát,
 Megemlegethetjük Sivkovics járását:
 Sok szép virágszálát, mert mind levágatá,
 Kit tüzbe, kit vizbe halomba rakatá,
 Ki apját siratja, ki anyját jajgatja,
 Ki szép hites társát jajszóval óhajtja:
 Sürü könynyeitől patakocskák folynak,
 De jaj, még azok is mind vértől áradnak,
 Mind vértől áradnak, emberfejet hajtnak.

28.

II.
KICSI NEMES LEGÉNY.
Nagy Törökországban4) kicsi nemes legény
 Ártatlan s ok nélkül raboskodik szegény!
 Szóval azt kiáltja: »Anyám, édes anyám,
 Három kővárad van, válts meg az egyikkel!«
 »Nem váltlak, nem váltlak, lelkem kedves fiam,
 Mert fiú helyébe fiat ád az Isten,
 De kőváram helyett nem ad mást az Isten!«
»Nem bánom, nem bánom, lelkem édes anyám!
 Mert koporsóm leszen tengernek két martja,
 Szemfödelem leszen tenger sürü habja,
 Harangszóm is leszen tengernek zugása.
 Eltemetnek engem tengerbe’ a halak,
 Megsiratnak engem az égi madarak,
 Az égi madarak s az erdei vadak.«

BENEDEK ELEK ÉS SEBESI JÓB GYÜJTÉSE.

29.
A FOGOLY KATONA.

Leszállott a páva
 Tengernek partjára,
 Tengernek partjáról
 Nagy török császárnak
 Dali udvarába.
 Onnét szálla páva
 – Kényes pávamadár
 Tömlecz ablakára:
 Ottan fúdogálá
 Szomoru énekit
 Szomoru fogságban –
 Egy székely katona:
 »Hej páva, hej páva!
 Császárné pávája!…
 Ha én páva volnék,
 Jó regvel felkelnék,
 Folyóvizre mennék,
 Folyóvizet innám,
 Szárnyim csattogtatnám,
 Tollamat hullatnám.
 Fényes tollaimat
 Szép leány fölszedné,
 Az ő édesinek
 Kalapjába tenné,
 Bokrétába kötné.«
 Hát ott üldögéle
 Czifra ablakába’
 Császár szép leánya,
 Gyönge violája.
 Ahajt meghallotta
 Szomoru énekit
 Székely katonának.
 »Nyits ajtót, nyits ajtót,
 Fegyveres istrázsa!
 Császár szép leánya,
 Gyönge violája,
 Tőled azt kivánja. –
 Ki vagy te, ki vagy te,
 Énekes katona?«
 »Nem látod: rab vagyok,
 Térgyig vasba’ vagyok.
 Székely fiu voltam,
 Bátor fiu voltam;
 Most semmi sem vagyok
 S mégis a strázsának
 Számolni kell rólam.«
 »Velem jössz te mostan
 Énekes katona!«
 »Hova menjek én el,
 Császár szép leánya?«
 »Czifra palotámba,
 Éjjeli szállásra.«
 »Nem látod: rab vagyok?
 Térgyig vasba’vagyok.«
 Ottan levéteté
 Nehéz vasat róla
 Fegyveres strázsával;
 Ottan átölelé
 Szegény székely legént
 Két gyenge karjával.
 Onnét elvezeté
 Czifra palotába,
 Ottan lefekteté
 Puha selyem-ágyba.
 »Enyém vagy te mostan
 Szép fogoly katona!«
 »Van nekem szeretőm,
 Császár szép leánya!«
 Ajtón hallgatózék
 A nagy török császár.
 »Nyits ajtót egyszerre,
 Beste-lélek lánya!«
 Jaj, nem nyitá ajtót,
 Berugá a császár,
 A nagy török császár.
 Székely katonának
 Ott fejét elvette,
 Testét a tengerbe
 Belé is vetette.
 »Hát te beste-lélek!
 Három halál közűl
 Melyiket választod?
 Vizbe vettesselek?
 Megégettesselek?
 Vagy halálig tartó
 Tömleczre vesselek?«
Jaj hiába kéri
 Császár szép leánya,
 – Gyönge violája –
 A nagy török császárt.
 Vizbe nem vetteté,
 Tüzbe nem vetteté,
 Záratá toronyba,
 Szomoru fogságba.
Onnét siratozá
 Szép fogoly katonát,
 Onnét fúdogálá
 Szomoru énekit
 Székely katonának.
Szomoru énektől
 Éjjel sem alhaték,
 Nappal sem nyughaték
 A nagy török császár.
 »Hozzátok elémbe,
 Beste-lélek lányát!«
 Eleibe vitték.
 »Hát te mit énekelsz,
 Beste-lélek lánya!?
 Éjjel nem alhatom,
 Nappal nem nyughatom.«
 »Szomoru énekit
 Székely katonának.«
 »Egyszerre vigyétek
 A tüzbe vessétek!«
 Egyszeribe vitték,
 A tüzbe vetették.
 Tüz meg nem égette
 Császár szép leányát,
 Gyönge violáját.
 »Egyszerre vigyétek,
 Tengerbe vessétek
 Beste-lélek lányát!
 Székely katonához!«
 Egyszeribe vitték,
 Tengerbe vetették.
 Tenger béfogadta,
 Szépen eltakarta,
 Székely katonával
 Egy helyre habarta
 Császár szép leányát,
 Gyönge violáját!

(Csíkszék: Csík-Szent-Simon.)

30.
BIRÓ MÁTÉ.

Ne menj el, ne menj el,
 Hires Biró Máté!
 Maradj a Rikába’,
 Ne menj a városba,
 Király városába
 Királylány rabolni.
 Király szép leánya
 Hej, nem neked való!
 Selyem a ruhája,
 Halovány orczája;
 Liliom dereka
 Nem erdőre való!
 »Féket a fejébe,
 Gyémántköves féket
 Legjobbik lovamnak!
 Még ma el kell hoznom
 Király szép leányát,
 Gyönge Ilonáját.«
Ne menj el, ne menj el,
 Hires Biró Máté!
 Menj legalább este,
 Ne menj fényes reggel.
 Otthon van a király
 Fényes nagy sereggel.
 »Nyerget a lovamra,
 Legjobbik lovamra,
 Szép aranyos nyerget!
 Az a fényes sereg
 Nem jár a nyomába
 Király leányának,
 Gyönge Ilonának.«
Jaj, hiába kéri
 Tizenkét legénye
 Hires Biró Mátét,
 Rablók kapitányát.
 Sárga paripáján
 Aj csak elvágtata
 Király városába,
 Királylány rabolni.

* *

Ihol jő, ihol jő,
 Szép király kisasszony,
 Szép selyem-ruhába.
 Kinek minden szála
 Meg van aranyozva,
 Kinek hosszuságát
 Három leány hozza.
Fordulj meg, fordulj meg,
 Hires Biró Máté!
 Nem lesz ma jó dolgod:
 Sárga lovad horkol.
 »Csak tüszköl a portól.«
 Fordulj meg, fordulj meg,
 Hires Biró Máté!
 Lovad ágaskodik:
 Bizony rosszat érez.
 »Éles zabbal jól tartották,
 Sátés fűvel megvakarták,
 Azért ágaskodik,
 Azért bokrosodik.«
Jaj, nem fordul vissza
 Hires Biró Máté.
 Vágtat egyenesen
 Király lány elébe,
 Templom ajtajához.
 Szép gyengén fölkapá
 Király szép leányát,
 Gyönge Ilonáját
 Aranyos nyergébe,
 S elvágtata véle
 Rablók tanyájára,
 Rika erdejébe.

* *

»Jó napot, jó napot,
 Tizenkét szép legén!«
 Neked is jó napot,
 Hires Biró Máté!
 »Hamar megjártam-e,
 Tizenkét szép legén?«
 Jó hamar megjárád,
 Hires Biró Máté!
 Ott szépen levevé
 Aranyos nyergéből
 Király szép leányát
 Szőke Ilonáját.
 Szépen lefekteté
 Puha moha-ágyra,
 Ottan megölelé,
 Ottan megcsókolá,
 Két erős karjával
 Gyengén átkarolá
 Király szép leányát,
 Gyönge Ilonáját
 Hires Biró Máté,
 Rablók kapitánya.
Nézz ki csak az utra,
 Hires Biró Máté!
 »Mért néznék, mért néznék,
 Tizenkét szép legén?«
 Nem mondók-e neked,
 Hires Biró Máté!
 Király szép leánya,
 Hej, nem neked való.
 Selyem a ruhája,
 Halovány orczája;
 Liliom dereka
 Nem erdőre való!
 »Mit beszélsz, mit beszélsz,
 Tizenkét szép legén?«
 Kelj fel az ágyadból
 Hires Biró Máté!
 Ahajt jő a király
 Fényes nagy sereggel.
 Hires Biró Máté
 Felszökék az ágyból,
 Puha moha-ágyból.
 Keresi a kardját,
 Aj de nem találja;
 Keresi a lovát,
 Aj! azt sem találja.
 »Csak ti ne hagyjatok,
 Tizenkét szép legén!«
 Aj! az is elfút a
 Tizenkét szép legén.

*

Add meg magad egybe,
 Hires Biró Máté,
 Rablók kapitánya!

* *

Jaj mért nem hallgaték
 Legényim szavára!
 Mért nem fordulék meg,
 Mikor lovam horkolt,
 Mikor ágaskodék,
 Mikor bokrosodék
 Sárig szin paripám!
Szépen közbe vették
 Király katonái,
 Ott összekötözték,
 Nehéz vasba verték,
 Király városába’
 Mély tömlöczbe vették.
 Onnét fúdogálá
 Estétől reggelig
 Hires Biró Máté
 Szomoru énekét:
»Ne menj el, ne menj el,
 Hires Biró Máté!
 Maradj a Rikába,
 Ne menj a városba,
 Király városába
 Király lány rabolni.
 Király szép leánya
 Hej, nem neked való!
 Selyem a ruhája,
 Halovány orczája;
 Liliom dereka
 Nem erdőre való!«
 Ablak alá méne
 Király szép leánya,
 Gyönge Ilonája.
 Onnét meghallgatá
 Szomoru énekét
 Rabló kapitánynak.
 Onnét haza méne
 Király szép leánya.
 Sirva feküvék le
 Szép selyem ágyába,
 Zöld selyem vánkosát
 Könnyével öntözé
 Hires Biró Mátét
 El nem feledheté
 Király szép leánya,
 Gyönge Ilonája.

(Udvarhelyszék: Kobátfalva.)

31.
UGRON JÁNOS.

Hova nyargalsz nyakra-főre
 Kevély Ugron János?
 »Megyek a városba,
 Szitás Kereszturba,
 Torma Panna leányasszony
 Látogatására.«
 Ne menj oda, ne menj
 Kevély Ugron János!
 Annak a leánynak
 Nagy hibái vannak,
 Nagy hibája három.
 »Nem bánom, nem bánom,
 Hogyha harminczhárom
 Hibája vagyon is.«
 Legelső hibája:
 Hogy sánta a leány!
»Nem bánom, nem bánom,
 Tőlem lehet sánta.
 Csináltatok neki
 Magassarkú csizmát,
 Hosszu selyem szoknyát;
 Egyik kipótolja,
 Másik eltakarja
 Lába sántaságát.«
Másik nagy hibája:
 Haragos a leány.
 Mindörökké dúl-fúl.
 Neveletlen két árvádat,
 Hogyha egyszer megharagszik
 Kiűzi a házból.
 »Nem bánom, ha haragos is,
 Én nem félek tőle,
 S neveletlen gyermekeim
 Kiállnak előle.«
Harmadik hibája:
 Hogy boros a leány.
 Hajnalban megkezdi,
 Vacsorakor végzi,
 Boros feje borosságát,
 Fazék, tányér érzi.
 »Nem bánom, nem bánom,
 Teli van a pincze,
 Ha megtelik a kontyalja:
 Akár ki is öntse.«
 S elment Ugron János
 El a szép leányhoz.
Hová nyargalsz nyakrafőre
 Kevély Ugron János?
 »Nem vagyok már többet
 Kevély Ugron János!
 Sánta feleségem
 Kiűzött a házból.
 Megyek már világgá:
 Neveletlen gyermekeim
 Ha föl nem fogadnak!«

(Udvarhelyszék: Rugonfalva.)