32.
UGYANAZ MÁS VÁLTOZATBAN.

Ne sarkantyuzd Ugron János
 Azt a lovat többet,
 Mert ha tovább sarkantyuzod,
 A kutyák eszik meg.
 »Enyém a ló, sarkantyuzom,
 Mi bajotok véle?
 Tormánéhoz, Kereszturra
 Megyek ma ebédre!«
 Ne menj oda Ugron János,
 A Tormáné lánya
 Részeges is haragos is,
 Bal lábára sánta.
 »Ha részeges, addig igyék,
 A meddig csak birja;
 Ha haragos, veszekedjék,
 Cselédimre fenekedjék.
 Ha pediglen sánta,
 Csidmát a lábába!
 Magas sarkú piros csidmát
 A sánta lábába.«
Pej-piros szin paripádat
 Megsarkantyuznád még,
 Ugron János, hites társad
 Hej de ott hagynád még!…

* *

Én Istenem, az eszemet
 De hová is tettem,
 Mikor ezt a sánta ringyót
 A nyakamba vettem!
 Szép orczája, mézes szája
 Az eszem elvette,
 Hamis lelke, gonoszsága
 Ismét megszerezte.

(Udvarhelyszék: Medősér.)

33.
DANIEL IMRE.

Maradj itthon, maradj
 Én édes jó uram!
 Látod, beteg vagyok,
 Könnyen meghalhatok.
 Nyitott szempilláim
 Nem lesz, ki befogja,
 A ki megölelje,
 A ki megcsókolja
 – Ha már te is elmégysz –
 Ujszülött fiamat.
 »Jaj, nem maradhatok,
 Drága feleségem!
 Még a tegnap kaptam
 Czitáló levelet
 Nagy vörös pecséttel
 A fejedelemtől,
 Abba vagyon irva:
 Egyszeribe menjek.«
Kesereg az asszony,
 Jaj de nem hallgatja
 Jó Daniel Imre.
 Otthon csak azt mondja:
 Megyen Fejérvárba;
 De nem oda megyen.
 A szomszéd faluba
 Vagyon egy szép asszony
 Ahhoz járogat ő.
 Beugrat a kapun,
 A szép asszony várja
 Tyúkos vacsorára.
 Tölti poharába
 Piros szinű borát,
 Orczájára rakja
 Szerelmetes csókját.
Reggelig mulatna
 Ott Daniel Imre:
 Ha meg nem érkeznék
 Puskásan a gazda.
 Ott keresztül lőtte,
 Testit a Vargyasba,
 A Vargyas vizébe
 Bele eresztette.
Vágtat a paripa
 A Vargyasra inni,
 Haj, de nem ihatik.
 Vér vagyon a vizbe’,
 A Daniel vére.
 Haldoklik az asszony,
 Nyitott szempilláit
 Nincs a ki befogja…
 A ki vigasztalja,
 A ki megcsókolja
 Most született fiát.

(Udvarhelyszék: Vargyas.)

34.
DANIEL IMRÉRŐL EGY MÁS.

Ihol felöltözék jó Daniel Imre
 Sujtásos dolmányba, szép fehér leningbe.
 Szép fehér leningét felesége mosta,
 Könnyeivel mosta, napon száraztotta.
 Könnyeivel mosta, mert előre tudta,
 Hogy az ő urának merre lészen utja:
 A fekete földbe.
Eleget is mondá: »Édes jámbor társam!
 Mintsebb én te néked halálodat lássam,
 Békülj ki, békülj ki ellenségeidvel.«
 »Béküljön a ki fél, béküljön ki nem mer
 Szál kardra kiállni három-négy legényvel!«
 Béfut az inasa: »körül fogták házunk,
 Add meg magad uram, ha nem csufot látunk.«
 »Nem adom, nem adom, nyisd ki az ablakot,
 Inkább futok, mintsebb megadjam magamat!«

* *

Ablakon keresztül a vizbe leugrott,
 Feje felett a viz mingyát összecsapott,
 Mingyát összecsapott.

(Csikszék: Szent-Imre.)

35.
NAGY-BIHAL ALBERTNÉ.

Egy szegény asszonynak
 Egy árva leánya,
 Két karján fölnevelt
 Karon ülő lánya;
 Azt is megkérették
 Mikor fölnevelé,
 Bé Törökországba,
 Török császárnénak
 Dali udvarába.
 Mikor szegény mene
 Az ő udvarába,
 Állott kapujába.
 »Asszonyom, asszonyom,
 Ne sajnáld kiküldni
 Küs vágás kinyered,
 Küs pohár vizedet!«
 »Mintsebb kiküldeném
 Küs vágás kinyerem,
 Legrosszabb ebemnek
 Inkább oda vetném;
 Küs pohár vizemet
 Palotám földire
 Inkább kiönteném.
 Mindjárt fogjátok meg,
 Vessétek tömleczbe!«

* *

Egy küs inasocska,
 Ki ott söpörgetett,
 Mindég hallgatózá,
 Mikor mondogatá:
 »Ma hét esztendeje,
 Teljes harmadnapja,
 Hogy estem rabságba,
 Szomoru fogságba,
 Bé Törökországba.
 Kit én fölneveltem
 Békáknak nyálával,
 Kégyóknak párával
 Az tétete vasba.
 A ki neköm adná
 Kinyerének héjját,
 Még az is meglátná
 Mennyeknek országát;
 A ki neköm adná
 Poharának vizét,
 Még az is kóstolná
 A mennyország ízét!«
 »Mingyát fogjátok meg,
 Hozzátok elémbe!
 Maga édes néném,
 Maga hová való?«
 »Bé bihalországi,
 Nagy-Bihal Albertné!«
 »Te vagy nekem, te vagy,
 Az én édös anyám!
 Csináltatok neked
 Gyönge feredőket,
 Gyönge leveseket.
 Neked adom, neked,
 Bársony folyó hintóm,
 Hatvan paripával,
 Hatvan katonával!«
 »Igya fel ház földje
 Gyönge feredődet,
 Locscsa fel a kutya
 Gyönge levesedet,
 Vetné föl tüz langja
 Bársony folyó hintód,
 Hatvan paripádat,
 Hatvan katonádat!«

(Szombatfalva.)

36.
KIRÁLYURFI.

Elindula királyurfi
 Este későn guzsajosba.
 Belé esett a tengerbe,
 Tengernek a közepibe,
 Annak is a mélységibe.
 Várja, várja, király lánya
 Búbánattal szeretőjét,
 Nem érkezik szereteje,
 Helyette jő halál hire.
 Úgy sir, úgy sir, király lánya.
 Kérdi tőle édes anyja:
 »Mért sirsz, mért sirsz, édes lányom?«
 ‚Sirok, sirok, édes anyám,
 Elvesztettem gyöngyös pártám.‘
 »Ne sirasd te azt a pártát,
 Édes lányom!
 Mást veszek én néked.
 Vagy ha a’ kell, a tengerbe
 Vizi buvárt küldök értte.«
 Vizi buvárt fogadának,
 A tengerbe leszállának,
 Épen a fenékre.
 Nem kapják a gyöngyös pártát,
 Megkapják a király fiát.
 Hogy meglátta király lánya
 Szeretőjét, ráborula.
 De apja eltaszitotta
 S a lány szive megszakada.

* *

Eltemették nagy fényesen
 A király leányát,
 Szeretőjét a tengerbe
 Ismét vissza dobták.
 Leány lelke, legény lelke,
 Mindég találkoznak
 Egy virágos réten.
 Ölelkeznek, csókolóznak,
 Mindétig csak vigan vannak.
 Ha eljő az éjfél:
 El-elmenegetnek a király ágyához.
 Megkinozzák, mért nem adta
 Volt őket egymáshoz,
 A mikor még éltek.

(Udvarhelyszék: Martonos.)

37.
GÖRÖG ILONA.

»Bizony csak meghalok,
 Anyám, édes anyám!
 Görög Ilonáér’.
 Bizony csak meghalok
 Karcsu derekáér’;
 Karcsu derekáér’,
 Piros orczájáér’;
 Piros orczájáér’,
 Dombos ajakáér’;
 Dombos ajakáér’,
 Gömbölyü faráér’
 A lenvirág szemü
 Görög Ilonáér’.«
»Ne halj fiam, ne halj,
 Zetelaki László!
 Csináltatok néked
 Olyan csudamalmot,
 Kinek első köve
 Béla gyöngyöt járjon,
 A második köve
 Sustákat hullasson,
 A harmadik pedig
 Szép suhogó selymet.
 Oda is eljőnek
 Szüzek, szép leányok,
 Csudamalom látni.
 A tied is eljő
 Csudamalom látni
 – Szép Görög Ilona.«
»Ereszszen el anyám,
 Édes lelkem anyám!
 Csodamalom látni.«
 »Ne menj fiam, ne menj,
 Szép Görög Ilona!
 Megvetik a hálót,
 Megfogják a halat.«
»Bizony csak meghalok
 Anyám, édes anyám!
 Görög Ilonáér’.
 Bizony csak meghalok
 Karcsu derekáér’;
 Karcsu derekáér,
 Piros orczájáér’;
 Piros orczájáér’,
 Dombos ajakáér’;
 Dombos ajakáér’,
 Gömbölyü faráér’,
 A lenvirág-szemü
 Görög Ilonáér’.«
»Ne halj fiam, ne halj,
 Zetelaki László!
 Csináltatok neked
 Olyan csudatornyot,
 Kinek szélessége
 Dunapartig érjen,
 Kinek magassága
 Az egekig érjen.
 Oda is eljőnek
 Szüzek, szép leányok
 Csudatorony látni,
 A tied is eljő
 Csudatorony látni,
 Szép Görög Ilona.«
»Ereszszen el anyám,
 Lelkem édes anyám!
 Csudatorony látni.«
 »Ne menj fiam, ne menj,
 Szép Görög Ilona!
 Megvetik a hálót,
 Megfogják a márnát.«
»Bizony csak meghalok
 Anyám, édes anyám!
 Görög Ilonáér’.
 Bizony csak meghalok
 Karcsu derekáér’;
 Karcsu derekáér’,
 Dombos ajakáér’;
 Dombos ajakáér’,
 Piros orczájáér’;
 Piros orczájáér’,
 Gömbölyü faráér’
 A lenvirág szemü
 Görög Ilonának.«
»Halj meg fiam, halj meg,
 Zetelaki László!
 Oda is eljőnek
 Hires szép leányok
 Csudahalott látni.
 A tied is eljő
 Csudahalott látni,
 Szép Görög Ilona.«
»Édes lelkem anyám,
 Ereszszen el engem
 Csudahalott látni,
 Csudahalott látni,
 Ki érettem meghót.«
 »Ne menj fiam, ne menj,
 Csudahalott látni;
 Megvetik a hálót,
 Megfogják a márnát,
 Anyjától elviszik
 Szép Görög Ilonát.«

* *

Nem hallgat anyjára,
 Bémegyen a házba,
 Ottan felöltözik
 Kék selyem ruhába.
 A lábába húza
 Piros, patkós csidmát,
 A fejére köte
 Piros selyem ruhát,
 Elejibe köte
 Fejér előkötőt.
»Kelj fel fiam, kelj fel,
 Zetelaki László!
 Kiér’ te meghótál,
 Az uton jődögél.
 Kelj fel fiam, kelj fel,
 Zetelaki László!
 Kiér’ te meghalál,
 Belépék a házba!«

* *

Láttam én halottat,
 De ilyent soha sem,
 Kinek az ő lába
 Felszökőleg álljon,
 Kinek az ő karja
 Ölelőleg álljon;
 Kinek az ő szája
 Csókolólag álljon,
 Ki föl is ébredjen,
 Csak én megcsókoljam!

(Udvarhelyszék: Rugonfalva.)

38.
KÁDÁR KATA.

Gyula Márton Kádár Katát,
 Jobbágyának szép leányát
 Úgy szereti, úgy szereti,
 Egész szüvét adja neki.
 »Édes anyám, édes anyám,
 Gyulainé, édes anyám!
 Arra egyre kérem:
 Engedje meg nékem,
 Hogy vegyem el Kádár Katát,
 Jobbágyunknak szép leányát.«
 »Nem engedem édes fiam,
 Gyula Márton!
 Hanem vedd el nagy uraknak
 Szép leányát.«
 »Nem kell nekem nagy uraknak
 Szép leánya,
 Egyedül csak Kádár Kata,
 Jobbágyunknak szép leánya.«
 »Ha nem kell, hát kitagadlak,
 Gyula Márton!
 Kitagadlak, nem vagy fiam,
 Sem egyszer, sem másszor!«
»Inasom, inasom,
 Legjobbik inasom!
 Huzd elé hintómat,
 Fogd be lovaimat,
 Megyek a világba!«
 Lovakat befogák, el is indultanak.
 Egy keszkenőt ada
 Neki Kádár Kata.
 »Mikor a szényébe’ veresre változik,
 Tudd meg, életem is akkor megváltozik.«
Megyen Gyula Márton,
 Megyen messze földre.
 Mikor beérnének
 Sürü rengetegbe,
 Nézi a keszkenőt.
 »Inasom, inasom,
 Legjobbik inasom!
 Forditsd a hintómat,
 Hajtsad lovaimat!
 A keszkenő szénye5)
 Vörösre változott,
 Kata élete is
 Tudom, megváltozott.«
 Falu végén volt a rüdeg disznó-pásztor.
 »Hallod-e jó pásztor,
 Mi ujság nálatok?«
 »Mi nekünk jó vagyon,
 De neked rossz vagyon,
 Mert Kádár Katának
 Immár rége vagyon.
 A te édes anyád
 Őtet elvitette,
 Feneketlen tóba
 Belé is vetette.
 Háromszor jöve fel
 A viznek szényire,
 Három hóhér legény
 Esmét bele vette.«
 »Inasom, inasom,
 Legjobbik inasom!
 Forditsd a hintómat,
 Hajtsad lovaimat,
 Hogy érjünk el hamar
 Feneketlen tóhoz.«
 Mikor megérkeztek feneketlen tóhoz,
 Sirva lekiálta szegény Gyula Márton:
 »Itt vagy-e, itt vagy-e,
 Kéncsöm Kádár Kata?«
 »Itt vagyok, itt vagyok,
 Kéncsöm Gyula Márton!«
 Hallja Gyula Márton,
 Leszökik a tóba,
 Feneketlen tóba.
 Feneketlen tóba’ összeölelkeznek,
 Összeölelkeznek,
 Aj! ott sem lehetnek,
 Onnét is kiveszik.
Egyiket temetik oltár elejébe,
 Másikat temetik oltár háta mögé.
 A kettőből kinőtt két kápolna-virág,
 Az oltár tetején összeölelkeztek.
 Az anyjok oda ment,
 Le is szakasztotta,
 A kápolna-virág hozza igy szólala:
 Átkozott légy, átkozott légy,
 Gyulainé, édes anyám!
 Éltembe’ rossz vótál,
 Most is meggyilkoltál.

(Udvarhelyszék: Nagy-Galambfalva.)

39.
UGYANAZ MÁS VÁLTOZATBAN.

»Gyulainé, édes anyám,
 Engedje meg azt az egyet,
 Hogy kérjem meg Kádár Katát,
 Jobbágyunknak szép leányát.«
 »Mintsebb azt én megengedném,
 Készebb Katát elvesztetném,
 Feneketlen tóba vetném.«
 »Gyulainé, édes anyám,
 Szive ne legyen kőbálvány.
 Engedje meg azt az egyet,
 Hogy kérjem meg Kádár Katát,
 Kádár Katát majoránnát,
 Jobbágyunknak szép leányát.«
 »Mintsebb azt én megengedném,
 Készebb Katát elvesztetném,
 Feneketlen tóba vetném.«
 »Szolgám, szolgám, édes szolgám,
 Nyergeld meg a pej paripám,
 Hogy menjek el bujdosásra.«
 Kádár Kata észrevevé,
 Kapuját nyitani kezdé.
 »Ne nyitsd, ne nyitsd, a kapudot,
 Mert nem megyek guzsajosba,
 Hanem megyek bujdosásra.«
 Mene, mene egy erdőbe,
 Talála egy kis pakulárt.
 »Hallod-e te, kis pakulár!
 Mi hir vagyon a városba’?«
 »Kádár Katát elvesztették,
 Feneketlen tóba vették.«
 »Hallod-e te kis pakulár,
 Vigy el engem arr’ a helyre
 Feneketlen tó szélire,
 Neked adom pej paripám
 Minden nyereg-szerszámostól.«
 El is vivé arr’ a helyre
 Feneketlen tó szélire.
 »Élsz-e rózsám vagy meghótál?
 Vagy felőlem gondolkoztál?«
 »Se nem élek, se nem halok,
 Csak felőled gondolkozom.«
 »Hallod-e te kis pakulár!
 Vedd kezedre pej paripám,
 Minden nyereg-szerszámostól.«
 Azzal ő is belészökék,
 Ott is összeölelkezék.
 Gyulainé azt megtudta,
 Mind a kettőt kifogatta.
 Az egyiknek csináltatott
 Veres márvány kőkoporsót,
 A másiknak csináltatott
 Fejér márvány kőkoporsót.
 Az egyiket temettette
 Az oltárnak elejibe,
 A másikot temettette,
 Az oltárnak háta megi.
 Az egyiken nevelkedett
 Fejér márvány csemetécske,
 A másikon nevelkedett
 Veres márvány csemetécske.
 Mindakettő addig nőve,
 Mig az oltárt megkerülte.
 Gyulainé azt meglátá,
 Mind a kettőt leszakasztá;
 Mind a kettőt haza vivé,
 Ablakjába elülteté;
 Mind a kettő kivirágzék,
 Mind a kettő megszólalék:
 »Verje meg az egek ura,
 Ki a szeretetet rontja;
 Anyám, anyám, én hóhérom!
 Éltembe’ sem hagytál nyugton,
 Holtom után sem nyughatom.«

(Karatna. Hszm.)

40.
KŐMIVES KELEMEN.

Elindult, elindult
 Tizenegy kőmives,
 A tizenkettedik:
 Kelemen kőmives,
 Hogy felépitenék
 Magas Déva várát.
 A mit nappal raktak,
 Éjjel leduvada;
 A mit éjjel raktak,
 Leduvadt nappalra.
 »Halljátok, halljátok,
 Tizenegy kőmives!
 – Én mondom ti nektek,
 Kelemen kőmives –
 Kinek felesége
 Hamarább jő ide,
 Öljük meg s a vérit
 Keverjük a mészbe.
 Úgy ha megállitjuk
 Magas Déva várát:
 Gyönge asszonyvérrel.«
Akkor éjjel láta
 Kelemenné álmat:
 Hogy vérkút fakada
 Az ő udvarába’.
 »Kocsisom, kocsisom,
 Kedvesebb kocsisom!
 Huzd elé a hintót,
 Fogd bé a lovakat!
 A hintó az enyém,
 A ló az uradé,
 Tiéd csak az ostor,
 Egyiket se kiméld!
 Gazdád halálára
 Ugyan hajts, ugyan hajts,
 Déva vára felé!«
 A mikor meglátta
 Kelemen kőmives,
 Imádkozni kezdett:
 »Istenem, Istenem,
 Adj egy ragya-hullást,
 Hogy a feleségem
 Veszeszsze el utját!«
 Isten nem hallgatá,
 Ujra imádkozék:
 »Én édes Istenem,
 Sántitsd meg a lovat,
 A szekeret törd le,
 Hogy soha se jöjön
 Dévavár elébe!«
 Nem hallja az Isten
 Kelemen kérésit,
 Közelébb segéjti
 Kedves feleségit.
 »Jó napot, jó napot,
 Tizenkét kőmives!«
 – Egyik sem fogadja. –
 »Ugyan mi dolog e’
 Tizenkét kőmives?
 Másszor ha köszöntem,
 Kétszer fogadtátok,
 Most kétszer köszöntem,
 S meg sem is halljátok!…«
 »Fogadnók, fogadnók,
 Édes feleségem,
 De a halálodra
 Egy nagy törvényt tettünk.«
 Kicsi gyermeke volt:
 Megijedt az asszony,
 Kelemenné asszony.
 »Istenem, Istenem,
 Kicsi gyermekemet,
 Add ide bölcsőstől,
 Add ide előmbe!«
 Isten meghallgatta,
 Eleibe adta.
 Ada meleg esőt,
 Hogy megfereszthesse,
 Ada meleg szelet,
 Hogy elrengethesse.

* *

Mikor elbúcsuzék
 Kedves jó urától,
 Szoptatós fiától,
 Megfogá szép gyengén
 Tizenegy kőmives,
 A tizenkettedik:
 Kelemen kőmives –
 Gyenge piros vérit
 Vékába ereszték,
 A kulimász közé
 Belé is keverték.
 S a mit nappal raktak,
 Éjjel megmarada,
 A mit éjjel raktak,
 Megmaradt nappalra.
 Felrakták, felrakták,
 Magas Déva várát,
 Aj, belé is rakták
 Kelemen jó kedvit,
 Földi boldogságát.
 Házból sem menyen ki,
 Még sincs nyugovása,
 Éjjel is felveri
 Gyermeke sirása.

(Erdővidék: Kis-Baczon.)

41.
NÓTA DAKÓ SÁNDORRÓL.

»Megyek apám, megyek,
 Bé Madéfalvára,
 Fényes uraságok
 Nagy gyülést hirdettek –
 Madéfalvi rétre,
 Sok vitéz legények
 Gyülekeznek oda,
 Én is elmegyek hát.«
 »Édes jámbor fiam,
 Ne menj el te oda!
 Német uraságok
 Hirdették a gyülést,
 Jaj lészen ott nékünk.
 Német uraságok
 Mindég rosszak voltak,
 Szegény székely népre
 Mindég terüt hoztak.
 Sok anyának szivét
 Bánatba keriték,
 Kinnal nevelt fiát
 Katonának vitték,
 Ne menj fiam oda!«
 »Édes lelkem apám,
 El kell nekem mennem,
 Nem szabad én nekem
 Hamar megijednem.
 Fényes német tisztek
 Ha eljesztenének,
 Szép szőke leányok
 Reám se néznének,
 El kell nekem mennem!«

* *

Elment Dakó Sándor,
 El Madéfalvára.
 Fényes német tisztek
 Nagy gyülést hirdettek,
 Madéfalvi réten
 Összegyülekeztek.
 Akkor méne oda
 Dali Dakó Sándor
 Szürke páripával,
 Piros tarsolyával.
 Dali szép legények
 Kiállottak sorba,
 Egytől-egyig mindeniknek
 Vére hullott porba.
 Dali Dakó Sándor,
 Mért is jövél ide!?
 Anyád fájdalmára,
 Magadnak vesztire!
 Jobb lett volna neked
 Apádra hallgatni,
 Otthon megmaradni;
 Most a sasok jőnek
 Rajtad mullatozni,
 Husodból lakozni!

42.
HÁROM ÁRVA.

Diófának három ága,
 Az alatt ül három árva.
 Hova mentek három árva?
 »Hosszu utra, bujdosásra.«
 Jertek hozzám három árva!
 Adok hárman három vesszőt,
 Verjétek meg a temetőt.
 »Kelj fel, kelj fel, édes anyánk!
 Mer’ elszakadt a gyászruvánk.«
 »Kelnék, kelnék, de nem tudok,
 Mer’ a föld moha béfogott.
 Vagyon nektek mostohátok,
 A ki fehért adjon rátok.«
 »Vagyon nekünk egy mostohánk,
 A ki fehért adjon reánk.
 Mikor fehért ad hátunkra,
 Vérrel virágzik az alja.«
 Tovább indult három árva,
 Hosszu utra, bujdosásra.
 Azt mondá a nagyobb árva:
 »Menjünk, menjünk, bujdosásra,
 Hosszu utra, Molduvába.«
 Azt mondá a kisebb árva:
 »Ne menjünk el Molduvába,
 Hosszu utra bujdosásra,
 Inkább öljetek meg engem!
 Vegyétek ki szivem, májam,
 Takarjátok gyenge gyolcsba,
 Tegyétek bé zöld ládába.
 Vigyétek bé Barassóba
 Tegyétek ki vaskapura:
 Vegyen példát minden árva,
 Kinek nincsen édes anyja.«

(Kis-Baczon.)

43.
UGYANAZ MÁS VÁLTOZATBAN.

Elindula három árva,
 Hosszú utra, bujdosásra.
 Mostohájok fenyegette,
 Hasáb-fával kenegette.
Temetőbe kimenének,
 Anyjuk sirján leülének.
 »Kelj fel, kelj fel édes anyánk,
 Elszakadt már ingünk, gagyánk.«
»Menjetek el három árva,
 Mostohátok hajlékába;
 Mondjátok meg, azt izentem:
 Hitványságát nem felejtem.
Ha megtudom, rosszúl vagytok,
 Siromban is megfordulok.
 Haza megyek, megszoptatlak,
 Éjjel is meglátogatlak.«

44.
KIS ILONA.

Szentmártoni biró
 Hajdu Sárit szánta
 Kisebbik fiának.
 De hiába szánta,
 Nem kell neki, nem kell,
 Hajdu Péter uram
 Festett képü lánya.
Erőlteti apja,
 Erőlteti anyja:
 ȃdes fiam vedd el,
 Ebb’ az egyben kedvünk
 Betöltheted egyszer.«
 Mind nem használ semmit.
 »Nem szeretem apám
 Hajdu Péter lányát,
 Csak a disznó-pásztor
 Szőke kis leányát,
 Szőke Ilonáját.«
 »Ha e leány nem kell,
 Szemem elől menj el!
 Akaszd a nyakadba
 Csikos tarisznyádat
 S vedd magad elébe
 Széles ez világot,
 Ördögadta fatytya!«
Vette tarisznyáját
 S búcsuzatlan elment.
 Disznó-pásztor lányát,
 Szőke Ilonáját
 Kapuban találta.
 »Hová édes rózsám?«
 Kis Ilona kérdi.
 »Még magam sem tudom,
 Merre lészen utam?
 Aj de jó az Isten!
 Megsegít még engem,
 S a mint a madárra
 Gondot visel rám is.«
 »Látlak-e valaha
 Szivemnek szerelme,
 Lészen-e valaha,
 Fordul-e valaha
 Neked utad erre?«
 »Azt sugja valami,
 Hogy soha se lészen,
 Mert engem nem soká
 A halál elviszen.«
 Keserves könnyek közt
 Ők elbucsuzódtak,
 Összeölelkeztek,
 Összecsókolóztak.
 Ki se’ ment a legény
 Falu határából,
 Ottan belé esett
 Árok mélységibe.
 Siratja Ilona
 Meghalt szeretőjét,
 Átkozza, átkozza,
 A ki ezt okozta.
 »Verje meg az Isten
 A szeretőm házát,
 Aj nem is a házát,
 A benne lakóját,
 Azt se’ mindeniket,
 Csak az édes apját,
 Mér’ huzta el tőlem,
 Miér’ vesztette el
 A kisebbik fiát?
 Ha neki fia volt:
 Nekem szeretőm volt,
 Ha neki kedves volt:
 Nekem kedvesebb volt!«

(Udvarhelyszék: Oláhfalu.)

45.
KISPÁL IMRE.

»Hallod-e te Kispál Imre!
 Hol jártál a tegnap este?«
 »Nem jártam én egyfelé sem,
 Lefeküdtem az ereszben.«
 »Hallod-e te Kispál Imre!
 Nem jártál-e föl Kadácsba?
 A kadácsi biró fiát
 Bunkós bottal leütötték,
 Mikor mene haza felé
 Kedvesétől, mátkájától,
 A kit előbb te szerettél,
 A kiért te fenekedtél
 A birónak kis fiára –
 Te tetted-e Kispál Imre?«
 »Nem én tettem, nem tehettem,
 Réz sarkantyum elvesztettem
 Fehér Nyikó gátja fölött,
 Azt kerestem az éjtszaka
 Ott a gát sörtéi között.«
 »Édes anyád azt vallotta,
 Két fülével jól hallotta,
 A mikor te haza jöttél;
 Bunkós botod véres vala,
 Piros arczod fejér vala!«
 »Bunkós botom nem véres volt,
 Agyagos földbe szurtam volt,
 Arczom fehér csak azért lett,
 Hogy egy farkas megijesztett!«
 »Kispál Imre te ölted meg!
 Egyszeribe bezáratlak,
 Vagy esküdj’ meg épen hétszer!«
 »Megesküszöm hetvenhétszer!
 Úgy áldjon meg a jó Isten,
 A milyen igazán éltem!«
 S úgy áldotta meg az Isten.
 Fehér lova fortélyt kapott,
 Véle az árokba ugrott,
 S izzé-porrá törött teste…
 Igy áldotta meg az Isten.

(Medösér.)

46.
SÁRI ASSZONY.

»Jámbor gazdám, kész az asztal,
 Vacsorádat föltálaltam.
 Puha ágyam fölvetettem,
 Vacsoráljunk s feküdjünk le.«
 Sári asszony mondogatja,
 Jámbor gazda meghallgatja.
 Leülnek a vacsorához,
 Piros borát töltögeti,
 Jámbor urát ölelgeti.
 S mig az urát ölelgeti,
 Az altatót beléveti
 Jámbor gazda poharába.
 Lefekszik a jámbor gazda,
 Sári asszony mellé fekszik.
 Hogy az ura elaluszik,
 Kinyitja az eresz ajtót:
 »Jere be te szőke legény!«
 Bemegyen a szereteje,
 A sok kincset felpakolják,
 Jámbor gazdát vérbe hagyják.
 Mennek, mennek, mendegélnek.
 »Hallod-e te Sári asszony!
 Valami zúg a fülembe’;
 Vagy a gazda lelke kisér,
 Vagy a törvény-urak jőnek.«
 »Nem jöhet a gazda lelke,
 Rég pokolba vagyon a’ már;
 Törvény-urak sem jöhetnek,
 Nem tudják, hogy mi öltük meg.«
 Leülnek egy bükkfa alá
 Ujra mondja szőke legény:
 »Zúg valami a fülembe’,
 Sári asszony, fáj a lelkem!
 Nem birom a vétek terhét
 Mért is vettél erre engem?«
 Törvény urak megérkeznek
 Szőke legény mindent elmond.

(Udvarhelyszék.)