Képzelhetjük, miféle furcsa beszéd lesz az, ha e versekben esetleg megszólal a nép, a halászok vagy a pásztorok! A halászlegény igy fog beszélni kedveséhez: »Szerelmem lesz nyoszolyád; párnád: hű karom; álomkéjbe ringatód: nyájas szivdalom!« s a szerelmes bojtár nem azt mondja: bolondja lettem annak a kis lánynak! hanem igy fog szavalni: »E tündér varázsla meg, ez von engemet. Édes képe tölti be fájó szivemet!« – De hát hol itt a művészet? Mit bámuljunk inkább? Kunoss bőbeszédűségét-e, a ki egy »sértett« (nem meri azt mondani: megsebzett vagy meglőtt) galambról egész kis époszt ir, vagy Császár Ferencz kétségbeejtő sonettjeit, melyekkel csak a Trissotin ostobaságai versenyezhetnek? Vagy tán Hiador ürességeinek hódoljunk s magas szépségekül élvezzük az ilyen badarságokat: »Oh hölgy, te szebb vagy a szépségnél magánál! Ha a halál volnék, te halhatatlan maradnál!« Mindezek kitünő dolgok arra, hogy tisztán láttassák velünk: mily fokú ez az eltévelyedés s hova szűkült a lira tartalma. Valóban, semmi egyébre nem valók.
És a közönség? A közönséget elbájolta ez az illattalan poézis, az epedések e kecses mozdulatlansága, ez a kitömött természet. A valódi műdarab zord fenségében – gondoljunk csak itt Bánkbán sorsára s a Két szomszédvárról, mint »kannibáli műről« elhangzott itéletekre – csak a durvaságot látták, de fölsikoltottak a gyönyörtől, ha kezökbe tévedt egy körbefutó rimekkel ellátott költemény, melyet szerzője hónapokig csiszolt, mig laposságát teljesen eltalálta. Az irók jobbjai azonban – bár többé-kevésbbé maguk is beleestek a hibákba – erősen érezni kezdték már a fölfrissülés szükségét. Bizonyossá vált előttük, hogy ezek az erőszakos túláradások, ez a stil, ez a túlfinomitott és dagályba vesző költészet sokáig nem tarthatja fenn magát. Előre láthatólag saját pompája terhei alatt fog összeroskadni.
Olyan ez a költészet mint egy ragyogó diszterem, egy fényes szalón: a kiváltságosak és előkelők találkozója. A kik itt megfordulnak: kifogástalanul vannak öltözködve, külső megjelenésük hóditó. De a boszantásig feszesek, a megdöbbentésig szellemtelenek. Hajuk épp oly szépen fésült és fodrozott mint gondolataik; nyakkendőjük csokorkötésében annyi a művészet, mint egy szonettben; arczuk oly nyugodtan, oly szenvtelenül ragyog, mint lakkczipőik, s hangulataik harmóniája mindig velük van mint a zsebkendőjük. Ha esetleg a lanthoz nyulnak: glacé-keztyűiket nem vetik le. Ábrándos szórakozottság, saját nagyságuk fárasztó érzete s a kimerülés kéjelmetlenségei sugárzanak ránk alakjaikról. Kecses léptekkel járnak föl s alá az ékitményekkel túldiszitett teremben, melynek levegője fűszeres és forró. Illemesen, formulák szerint társalognak egymással, de minden jóakaratuk és törekvésük daczára sem tudnak fölélénkülni. Ugy érzik, mintha beszédjök nem volna egyéb, mint az az álmositó, szellemtelen csevegés, melylyel már annyiszor megkinozták egymást és hogy egyéniségök minden ereje áldozatul esik egy rettentő hatalomnak: az unalomnak. A terem fojtó gőze egyformává szürkiti mindnyájukat. Azt a ragyogó s régebben kényelmes és bő klasszikai öltönyt is hiába szűkitették magukra, – nem ér az immár ördögöt sem, – alig tudnak mozogni benne, – fuladoznak, – a szorongás, a hőség, az egyhangúság szinte türhetetlen.
Mindenképen válságos állapot volt ez. Olyan fizikai és szellemi enerváltság, melyben a kábult agyvelőket csak egy gondolat foglalhatta el: mi fog itt történni? S hála az eredetiségek géniuszának, csakugyan történt is valami. Valami nem várt, hihetetlen és csodálatos. Egy daczos, erős szellem minden előleges bejelentés nélkül, szinte durván és erőszakosan fölszakitotta a terem nehéz ajtószárnyait s nem törődve azzal, hogy megjelenése talán szalón-ellenes, izgatottan rontott előre. Elég volt egy pillantása, hogy teljes egészében fölfogja a helyzetet. Az állig begombolt, szorosra füzött, fuladozó alakokról letépte a fojtogató nyakkendőket, leszaggatta a szűk, alkalmatlan ruhákat s a kezében maradt rongyokat szétdobálta. Aztán oda rohant a jól elzárt, óriási ablakokhoz, hatalmas ökölcsapásokkal darabokra zúzta az üvegtáblákat, utat engedve isten szabad levegőjének, a nevető rónák friss illatának.
A teremben vésztjósló moraj támadt. A fölháborodás, a megbotránkozás általános volt. A Petricsevich-Horváth Lázárok, a Hazuchák, a Hiadorok, a Baltások, a Bangók, az Urházyak, a Benőfiek, Sujánszkyak és Pajerek arczukból kikelve menekültek egy szegletbe s onnan protestáltak a hallatlan merénylet, a rendőri kihágás, a botrány, a szentségtörés, meg a – szörnyü légvonat ellen. A légvonat valóban kegyetlen volt. Az éles, friss levegő szabadon hullámozta végig a termet, kioltogatta a csillárok lángjait, belekapaszkodott a diszitmények szöveteibe, mint a vitorlákba s megforgatta ez előkelően sápadt, a korszellem áramlatai ellen magukat köpenyeikkel, shawljaikkal védő pulcinellákat, harlekineket és pantallonokat. Az ijedelem, a rémület, mind nagyobb mérveket öltött. Azt hitték, a nagy gonddal ékitett terem boltozatai rögtön rájuk zuhannak s ugyanekkor a költészet egész világa összeomlik körülöttük.
Az a sok rémült arcz mind azt látszott kérdeni: Ki merészli ezt? Ki tör e szentélybe haramia módon, durván, minden illemről megfeledkezve, nem respektálva semmi tekintélyt, nem tisztelve semmiféle formulát s nem ismerve más jogot, mint a saját ökleit? Ki ez a rettenetes ember? Ez a paraszt?…
Ki? – Egy heves, szilaj vérmérsékü s kemény erélyü ifju, kinek életeleme a dacz, a küzdelem. Önfejü, erőszakos, kiméletlen. Rendületlenül bizik magában, vakon hisz eszméiben és harczban áll a világgal. Szelleme szinte keresi, ohajtja az élet vészeit, mint a felhők madara a nagy időket, s e sasból – előre látható – sohasem lesz tisztességes baromfi, ezt az oroszlánt semmiesetre sem lehet az irodalom társzekere elé fogni ló helyett. Arczára van irva egész jelleme. Nem született szolgának, sem másolónak. Nem fog bizonyos ütemben szökdécselni és csobicskolni mint a közkertek szökőkutjai, de robbanni s robbantani fog mint a vulkán. Kopottas ruhája daczára, melyen az élet tüskeszaggatásai s az alföldi sár nyomai még jól meglátszanak, büszkén áll a terem közepén, büszkén, sőt gőgösen, de gőgje nem egyéb, mint egyszerü bevallása annak, hogy ő – Petőfi. És ez nem vonható kétségbe. Szeme villáma nyiltan hirdeti, hogy semmit sem tart lehetetlennek s magát inkább érezve mint tudva, harsány hangon rázza föl a hüledező, didergő társaságot.
– Akarjátok tudni: ki vagyok? Imádom a szerelmet meg a szabadságot. Gyülölök minden bilincset, minden képmutatást és hizelgést. Ezzel megmondtam nevemet. Ti azt hirdetitek, hogy a költészet szekér, mely ballag széles országutakon? Hazudtok! Sas a költés: hol nem járt senki sem, arra indul fennen, szabadon. Ti azt hiszitek, hogy szűk és kiváltságos világát ennek a teremnek a falai határolják, hova csak fénymázos czipőkben lehet bejárni illedelmesen, – holott a költészet szentegyház s oda belépni bocskorban, sőt mezitláb is szabad. Akarjátok tudni, mi az igazi költészet? A sziv fölkiáltása. Ti az élet habzó italától undorral fordultok el, és ambróziáról meg nektárról fecsegtek, – de azért deresre huzatjátok a parasztot, ha keserves robotját nem dolgozza le. Féltitek parókáitokat a legkisebb szélfuvástól, de nem éreztek lelkifurdalásokat, ha előttetek az inség fölzokog. Azt hiszitek: fölkentjei vagytok a Múzsának, pedig csak cselédjei vagytok. Félisteneknek képzelitek magatokat s nem vagytok egyebek mint kormánybiztosok, prókátorok és táblabirák. Ti a mult fázékony emberei vagytok, halottrablók! fölássátok sirjából a holt időt, hogy babérokért árulhassátok, de én tégedet üdvözöllek, te a beteg emberiségnek orvosa: jövendő! Oda nézzetek!
S ifjui, romlatlan lelke hevétől elragadtatva, diadalmasan mutatott a terembe nyilazó nap szabadon szétömlő sugaraira, melyek odakünn megvilágitották, fénybe boritották az erőtől s bájtól duzzadó természetet: az elhagyott alföldi tájakat, a messze terülő rónát, a vadon pusztaságot, a magányosan álló csárdákat, a délibáb rengő tavában vágtató méneket, a kutnál delelő gulyát, a botjára támaszkodó juhászlegényt, a száguldozó csikóst, a lovat lopó betyárt, a küzdő, szenvedő népet, a szegénységet, a nyomort, az egész életet.
S a keresztültört ablakon beáradtak, beözönlöttek a költő dalai, a népköltészet friss eredetiségével, természetes, könnyed bájával, heves szökelléseivel, lengén és gyujtón mint a napsugár. Az egyszerü, szivből fakadó s szivhez szóló dalok egész dagálya csapkodott föl e rideg falakra, megannyi ostromló, zengő hullám, árjain emelve a nemzeti érzés, a nemzeti ritmus édes zenéjét. Pazarul, erős, széles tömbökben buzogtak s enyelgésükben, játsziságukban ép oly megragadóknak tetszettek, mint a minő impozánsok voltak akkor, ha a gyülölet és harag égő köveit dobálták föl.
Az eszmék és álmok végtelen világa reszketett e dalok árján. Meglátszott rajtok, hogy költőjük az érzelmeket, melyeket tolmácsol, nem gubbaszkodó elmélkedés árán szerezte meg, de átéli minden izében s lelke minden paránya rezeg a fölindulástól. Tekintete, mint a villámé, hirtelen fényü, gyors, intenziv s ha a természetre veti: széles és mély. Szeme észreveszi a formák és szinek összeségét, a fény és árny minden játékát; füle meghallja a nagy zajt s e különös, khaotikus lármában tisztán az egyes hangokat. És a mit lát, hall, megérint: elevenné lesz költészetében. Szabatosan fejezi ki mindazt, a mi az emberi lélekben s a természetben zavaros és határozatlan. Meglátszott rajtok, hogy költőjük nem tiporja a járt utak porát, hogy nem fog összeférni az akadémiai tanokkal, pályáját nem engedi kiczégéreztetni, de utlan utakon tör előre, mindig hevesen, mindig izgatottan, mint a kit pusztitó vágyak kergetnek a bizonytalanba, hogy valamit föltaláltassanak vele s addig űzik, mig a költészet igazságait saját szivéből, omló vérével kell kitépnie. Teljes, hatalmas egyéniség tünt föl e dalokban, melyeket az indulatok örökös háborgása reszkettetett és melyekben volt minden: öröm, bánat, boldogság, boldogtalanság, düh, ellágyulás, de nyugalom egy szemernyi sem. Szárnyaiknak kibontott lobogója uj időket hirdetett. Azokkal a lánczokkal, melyeket a mult hagyott nekik örökül, fölrepültek az Olympra és egész tündöklő mivoltában ragyogtatva a magyar géniuszt: világgá szálldostak.
Mit törődött ez a lángelme azzal, hogy erőszakos, nyilt föllépése ijedelembe ejti s haragra ingerli a vérszegény kritikaszterek tömegét! Otromba zajukat csak annyiba vette mint a legyek dongását. Edzett, nagy szive volt, alkalmasabb arra, hogy a szenvedések lángjában szétpattanjon mint a porczellán, semhogy megolvadjon mint a jégcsepp. Érzelmei azért nyertek felséges kifejezést, mert erős lelkén viharoztak keresztül. Jól tudta, hogy csak a férfias költők érzelmessége igaz. Megvetett mindent, a mi chablon. Szilaj pegazusa ki-kirántotta magát a külidom zablái közül, de a tartalom, a gondolat fölött föltétlen ur volt. Szaggatottaknak tetsző merész kompozicziói közt mintha mindig az ódai fenség magasát csapkodná. A szikrázó ötlet, a meglepő, ragyogó ellentétek, a képek és hasonlatok egész raja, neki csak eszközök. Nála minden érzés uj, megkapó gondolat alakjában jelenik meg, minden gondolat mást teremt s az egészet egy villámló szép eszme koronázza meg. Nem sokat gondolt vele, hogy költészetének némely virágait a szél félig-nyiltukban rázza le; tudta, hogy nincs egyetlen gondolata sem, mely végkifejlésében ne az örökszép ideálnak hódolna.
E büszke, férfias dalok a klassziczizmus omladozó épülete körül mintegy tüntetőleg, szakadatlanul zengettek, – távolról pedig harsányan zugtak föl azok a szilaj énekek, melyek – megannyi katona – aczélizomzattal, erős szervezettel, sápadtan, rongyosan, de a század nagy eszméitől áthevülve, bátran közeledtek. Kezökben sulyos fegyverek, léptök nehéz, zúzó, dübörgő, – igy törtek elő vad szabálytalanságban a zörgő mélységekből s robogásukat hallva, zord előnyomulásukat látva: ez ájuldozó korszak lojális muzsája ijedten dobta ki kezéből hangszerét és magukra hagyva elképpedt lovagjait, dicstelen futásban keresett menedéket.
Ime, Petőfi föllépésének fontossága a magyar költészet történetében. Rombolásra született, hogy teremthessen. Ő az, a ki a mult szobaköltészetét végtelen világgá tágitja s a nemzeti költészetet teljes diadalra vezeti. Az ismeretlenből, a homályból szédületes gyorsasággal emelkedett a magasba és ott tünt el »a fény birodalmában«. Ámulva nézünk most is az ür ama pontjára, hol ez a tüneményes, gazdag fényforrás kilobbant. De, szerencsére, eltünésének képzelete nem egyéb mint szakadatlan megjelenés a valóságban. Hallani véljük szüntelen. E természetes, csengő, igaz hang mindig hóditó és bájos marad. A ki elzengte őket, több volt mint költő: ember volt, hős és vértanu. Megérdemli, hogy csodálják, még jobban, hogy szeressék. Századok fognak elmulni, s velök az élet és művészet sok veszendő alkotása: jelenöktől agyonhonorált álnagyságok, halhatatlansággal czégérezett halandók; de az ő szabad költészetének fája üdén is frissen fog virulni az egymásra hulló romok mellett századok mulva is. Az idők vihara csak megzúggatja ágait, de nem tördeli le; a pusztitó villámok csak fénybe boritják, de nem égetik föl. Lombjai közt mindig édesen fog csattogni a szerelem csalogánya, s koronájának sudarai fölött mindig büszkén fog lebegni a szabadság sasa. A modern kisérletezők tévelygő kirohanásai, s üres kapkodásai után minden ujabb nemzedék vissza-visszatér majd az ő végtelenül bájos s nemesen férfias egyszerüségeihez üdülni, vigasztalódni, lelkesedni s belőlük uj erőt gyűjteni. Heve mindig fölrázó erejü lesz, költészete mindig hatalom, merész pályafutása mindig csodált és eltünése mindig rege. Bátran alkalmazhatjuk rá Taine remek hasonlatát, melylyel e kiváló aesthetikus Mussét akarta jellemezni: »Ugy vágtatott keresztül az életen mint a mezőn ágaskodó nemes paripa, melyet a növények dús illata és a roppant ég nagyszerü ujdonsága tágra nyilt orrlyukakkal hajt előre őrült rohanásban, – attól lehet tartani, hogy mindent összetör s végül magát is össze fogja törni.« Valóban összetörte. De ez az összezúzódás a mi Petőfinknél egyuttal megdicsőülés. Halálával uj élete kezdődik s működése most is kinyilatkoztatás. Őt magát ép oly tüneménynek lehet tekinteni, mint rendkivülinek azt a körülményt, hogy magyarnak született. Mert annyi tény, hogy bár az egekig emeljük és érzései mindig mélyen meghatnak, addig eszméi érintetlenül hagyják a közlelkületet. Igazi nagyságát csak századok mulva fogjuk teljesen megmérhetni. Nem a multhoz: a jövőhöz tartozik.
A költészet nemzeti irányának ez a fényes diadala nem történt oly egyszerre, oly hirtelen, mint a hogy Petőfi föllépésének rajzában föltüntettem. Voltak előzményei s nem lesz érdektelen ezek fölött – ha kissé elterelnek is bennünket tárgyunktól – kissé elmélkedni. Hogy oly nagyon későn ébredünk tudatára valamely egészen egyszerü igazságnak, valamely jóravaló elvnek: ez még korántsem bizonyitja azt, hogy az előző időszakok közül egyik sem volt alkalmas annak befogadására. Az az elv, az az igazság évszázadokon át mutogatta magát s egy-egy jelesebb irodalmi alkotásban esetleg érvényesülhetett is, a mint hogy valóban érvényesült. De itt is áll, hogy: a legegyszerübb igazságokat legkésőbben fedezik föl az emberek.
Bajos dolog az ilyesminek phsychologiáját megrajzolni. Pedig éppenséggel nincs törvényszerüség nélkül. Mint mindennek a világon: ennek is megvannak a maga okai, előzetes tünetei, hullámzásának és folytonosságának története, – csakhogy a csörgedező ér néha homok alá tünik, a lánczszemek megpattannak s a fejlődés vonala elvész a vizsgáló tekintet elől. A késő kor gyermeke, ki minden történőnek okát-fokát szereti látni, gyakran álmélkodva áll egy-egy nagy eredmény előtt s csodálkozva kérdi: hogy’ támadhatott ez? A tények oly szétszórtak s a köztük levő összefüggés oly kuszált, hogy – úgy rémlik – nem adhatnak feleletet. Pedig felelniök kell.
Annyi bizonyos, hogy Magyarország az erőpazarlások hazája. Sehol a világon nem tékozoltak annyit, mint itt. Az erőknek egész halmaza pusztult el, szinte nyomtalanul, az idők forgatagaiban, a szellemi képességeknek egész raja – idegen istenek szolgálatában. Uraknak születtünk, a kik lenéztük a parasztot, a népet, pedig közöttünk mindig az volt a legmagyarabb és nemcsak költészetünknek, de minden szellemi fölemelkedésünknek egyik legtermékenyitőbb forrása. Ezzel a becsületes, jóravaló, világos fejü, ép kedélyü magyar néppel, a ki megőrizte eredetisége ősvonásait, tőrülmetszett nyelvet beszélt, szüzi naivitását dalaiban és meséiben ragyogtatta, féltékeny volt erkölcseire, szokásaira s hű a hagyományokhoz… ezzel a nagy nemzeti erőforrással sem a politikusok, sem az irók nem törődtek.
Csak e század elején, mikor a rendi alkotmány teljesen szűknek s a haladó idők számára elégtelennek bizonyult: kezdett a politikusok figyelme végre a nép felé fordulni. A mi az irókat illeti: vezérférfiaink éppen az ellenkező csapáson haladtak. S itt, ennél a pontnál egy pillanatra megállhatunk s kifejezhetjük teljes sajnálkozásunkat. Talán egyetlen irodalom sincs, mely az idegen hatások befogadására fogékonyabb lett volna, mint a mienk. Egymást váltották föl, sőt egymás mellett jelentkeztek a deák, német, franczia befolyás áldásai s oly foku vergődések következtek, melyeknek látványa szinte elkeseritő. Ha egy-egy jóizű régi irónkra gondolunk, pl. Mikes Kelemenre, a kinek Törökországi levelei már egy század előtt az elbeszélő próza nemesebb formáiba ömlöttek, vagy a kurucz idők költészetére, melyben a hamisitatlan magyar kedélyvilág annyi őseredetiséggel, erővel és bájjal zendült meg, – azután századunk első tizedeinek vajudásaihoz fordulunk: akkor nyilvánvaló lesz előttünk az eltévelyedés, mely szellemi hátramaradásunknak egyik legfőbb oka s áldatlan viszonyainknak egyik legkirivóbb eredménye volt.
De hát hiába! Nem tehettünk róla. Az irók alig álltak egymással összeköttetésben, – irodalom a szó komolyabb értelmében nem is volt, – szellemi surlódás hiján aludtak a vágyak, az eszmék s a kiben mégis égett az isteni szikra: magára hagyatva égett. Végre a nyelv is csak olyan, mint az ekevas: ha nem használják, megrozsdásodik. Igy történt a mi nyelvünkkel is. Mikor aztán észrevettük nemzetiségünk elhanyatlását s nyelvünk silány voltát: akkor elkezdtünk fűhöz, fához kapkodni. Eszünkbe jutottak a görögök, rómaiak, a németek, francziák, angolok, minden kimívelt európai nyelv, csak a magunk kincsbányája, népünk tősgyökeres, érintetlenül tiszta, erős nyelve nem. Nekivetettük magunkat az idegen formák kultuszának s nem láttuk a saját idomaink nagy változatosságát, nem éreztük azok használhatóságát. Rendkivül sokat vártunk mindentől, a mi külföldi s a magunk természetes erőforrásaitól nem vártunk semmit. Ezek ismeretlenül lappangtak és poshadtak a homályban.
Mégis! Nem tartom puszta véletlennek, de már az idők jelének, hogy ugyanabban az évben, mikor Mikes Kelemen Levelei Kulcsár István kiadásában napvilágot láttak, 1794-ben még egy más könyv is jelent meg: a Kovács Pál benedek-rendi pap közmondásos gyüjteménye. Az érdemes gyüjtő egyik paptársa, Fabchich József, – egyike ama lelketlen kor legszenvedélyesebb magyarjainak – nagy lelkesedéssel üdvözölte e kis könyvet és elragadtatással kiáltott föl a »nemzeti bélyeget« viselő gyüjtemény láttára: »Félre, deák, görög iz! szólanak im – magyarul!« Öt év mulva (1799) megjelent az első népdal-gyüjtemény és századunk elején, 1803-ban, – tehát ugyanabban az évben, melyben Baróti Szabó Dávid is kiadta a Magyarság Virágait – egy váczi daloskönyv. 1804-ben Szirmay Antal jeles munkája, a Hungaria in parabolis, mely latinsága daczára a legmagyarabb könyvek egyike. 1820-ban látott napvilágot Dugonics András gazdag gyüjteménye, a Magyar Példabeszédek és Jeles Mondások két kötetben. Nem érdektelen, hogy egyes megyék, Komárom, Esztergom is sürgetik a gyüjtést, s hogy éppen Kulcsár István buzditó közlései után határozza el az akadémia – legalább elvben – a népköltészeti termékek rendszeres gyüjtését. Maguk az irók is mindjobban érzik a szellemi fölfrissülés szükségét s nem hajlandók vakon követni Kazinczy rideg elveit, a ki fejedelmi magaslatáról a profán tömeget nemcsak kicsinyli, de föltétlenül megveti. Csokonai, ellenkezőleg, szivére öleli a népet s azt tanácsolja költőtársainak: »Ereszkedjünk le a paraszt, tudatlan, egyszerü községhez, akkor majd nem lesz annyi hallatlan ejtés előttünk.« Kölcsey 1826-ban fennen hangoztatja, hogy »a valódi nemzeti poézis szikráját a köznépi dalokban kell keresni«. – Eötvös, egy évvel később, mint Székács József Szerb népdalok és hősregék czimü könyve megjelent, 1837-ben, ki meri mondani, hogy »minden poézis a népből ered« s Toldy Ferencz 1843-ban, a lírai költés kimerülését jelezvén, kikel a bizarr, a dagályos ellen s fájlalja, hogy »a nyelvünkben meglevő saját mértéket és ritmust ki nem lestük«. Ugyanebben az évben kezdi meg Kecskeméti Csapó Dániel Dalfüzérkéjé-nek kiadását s jelenik meg Szakáll Lajos Czimbalom czimü verses kötete, melyet jóizű népies darabjaiért rövid idő alatt elkapkodnak.
Mindezek szórványos jelenségek s egymással nem igen látszanak szerves összefüggésben állani. De kétségtelen, hogy valami benső szükség, valami erős törvényszerüség nyilatkozik meg bennök. A fejlődés homályos ösztöne, – ellenállhatatlan vágy valami tisztább, egészségesebb légkör után. Ugyanerre az okra vezettük vissza Kisfaludy Károly népdal-próbálkozásait és Czuczor kedélyének dalos termékeit. Még csak egy-két lépést kellett tennünk, hogy teljesen érezhetővé váljék e mozgalom nagy jelentősége s tudatára ébredjünk annak, hogy a magunk egyéniségének kifejtése tényleg egészen tőlünk függ. Csak egy-két lépést! És ez az egy-két lépés csakhamar meg is történik. Az akadémia késedelmező kezéből a Kisfaludy-társaság veszi át a rendszeres gyüjtés munkáját s hozzá is fog rögtön a kivitelhez. Megbizza Erdélyi Jánost, a jónevü költőt és a magyar műbölcselet alapvető mesterét e gyüjtemény összeállitásával. Dolgosabb kezekre nem is bizhatta volna, de lelkesebb emberre sem. Hiszen ő hangoztatta, éppen a Kisfaludy-társaságban tartott székfoglaló beszédében: »A tenger soha ki nem fogy felhőiből, bármennyi eső esik: ilyen tenger a nép, az élet. Ha belőle merit a költő, lesz a ki őt hallgassa, seregestül találand megnyilt szivekre mindenkor, ha csak vesztét nem érzi a nemzet. Tehát tanulni a népet, az életet, – beállni e tengerbe, mint Jézus, midőn a lélek kegyelmét venné, a Jordánba: ez a mai költő hivatása, nemes kötelessége.«
Maga is a nép fia. De bár atyja egyszerü földmivelő: házuk nem daltalan. Már gyermekkorában vidítója, vigasztalója a nép édes és természetes költészete. Énekek zsongják körül, mesék és mondák foglalják el képzelődését. Korán fölébrednek benne a költői hajlamok s végigkisérik az egész életen. Egy elv érlelődik meg benne s válik komoly meggyőződésévé, melyhez állandóan hű marad: a népköltészetből kell a nemzeti poézist ujjáalkotni! Mint költő, maga is a néptől tanul legtöbbet s legjobb költeményeit neki köszönheti. Teljesen át van hatva annak a tudatától, hogy a népköltészet egyik főérdeme a valóság. A mit ebben találunk, az mind igaz tény. Itt minden betü adat, a történet, erkölcs, izlés földeritéséhez és kimagyarázásához. Nemzetének lehető kitudása a czél, melyért a népi dolgokkal annyi szeretettel s odaadással foglalkozik. Mert a mi nálunk az idő folytán egyszer ténynyé vált: az egyszersmind visszamutat a lélekre, a meggyőződések mibenlétére. S csak e tények és meggyőződések szigoru egybefoglalása emelhet oda bennünket, hogy saját egész valónk, nemzeti méltóságunk – magunk és az emberiség irányában – önismeretté izmosodhassék s egész történelmi életünk átlátszóvá lehessen a nemzeti öntudatban.
Mély értelmü, lelkes vallomások, egészen az ő erős és merész gondolkozására vallók. Átrezeg rajtuk a meggyőződés melege s az a megbecsülhetetlen fajszeretet, mely Erdélyi összes szellemi működésének főmozgatója és irányitója. A népköltészet termékeivel úgy van, mint Linné a növényekkel: gazt, gyomot nem ismer, csak virágot. A világhirü botanikusról följegyezték, hogy kicsi korában, ha bölcsőjében sirt, virágot adtak a kezébe és rögtön elhallgatott. Erdélyi élete utolsó estéjén kis fiának egy népdalt dalolt, kis lányának egy tündérmesét mondott el, – azután álomra hajtotta fejét s elaludt örökre.
Nagy gyüjteményének első kötete (Népdalok és mondák) 1846-ban jelent meg, ugyanabban az évben, melyben Tompa Mihály Népregék és mondák czimü verses kötetének első kiadását a magyar olvasó közönség husz nap alatt elkapkodta. S ime, e pillanatban teljesen nyilvánvaló, hogy az izlés nem muló szeszélyből, de az uralkodó eszmék nyomása alatt s igazán lelki szükségből fordult egészen a nép felé. Ha most, az elmélet határozott utmutatásai s a kisérletező gyakorlat bátor próbálkozásai közt, egy hatalmas genie, mint a minő Petőfi volt, a maga merész föllépésével s hóditó egyénisége minden erejével egyszerre diadalt szerez ez igazságoknak: csak azt jelenti, hogy az eszme megérett s jószerencsénk is segitett, hogy végre csakugyan megtaláljuk – magunkat. És sok szétszóródás után, különböző utakon járva, különböző eszközökkel küzdve, ime, találkozunk egy gondolatban, egy érzésben: legjobb meggyőződésünkkel szolgálni a hazát, s a művészetek szeretetében föltétlenül tisztelni a nemzeti jelleget.
Uj világ, uj élet pompázott előttünk. Eddig nem ismert erők forrása buggyant ki s tört elő a régi poézis mohos szikláiból s szabadon, vidáman szökdelt keresztül a máskor hangtalan tájakon. Ütköző vizének gyöngyei fölfrissitettek mindent: a pázsit üdébb lett, a fák lombosabbak, a levegő tisztább. Szeszélyesen csapkodott ide-oda, szerteágazott ezerfelé s mindenütt a saját bánatunkat zsongta, a magunk örömét ujjongta. Az elzárt s féken tartott indulatok végre tombolhattak, a képzelődés repülhetett, a sziv sirhatott. Nem kellett feszes formák közé szoritani az érzést, a gondolatot: ömölhetett, kiáradhatott tetszése szerint, a hogy bimbóba szökken a rügy s kicsordul a fák gyantája. Annyi szenvelgés után a természetes lép előtérbe, – annyi másolás és majmolás után az eredetiség. A vékonyhangú gitározást az ősi ritmus érczes zengése váltja föl, a mesterkélt és festett bájakat az egészség rózsás szine. Maga a nép – ez a büszke, daczos, értelmes, sokerejü és nagyszivü magyar nép – lép elénk s a maga egyszerü, de igaz dalaiban és mondáiban napnál világosabban mutatja föl nemzeti mivoltunk egészét és teljességét. Igen, ez mi vagyunk! A mi hevüléseink, erkölcseink, vérkeringésünk, – a mi földünk, a mi levegőnk. Hogy eddig oly keveset láttunk belőle! Minő áldás ez a fordulat! Minő megváltó ereje van ennek az önismeretnek! Petőfi és Arany, kik a »naivot és művészit, az egyénit és az egyetemest egy művészetbe olvasztják,« nemcsak nagy költők, de éppen azért nagyok, mert diadalmas megtestesülései a nemzeti eszmének, mely koruk minden izét áthatja.
Erdélyi háromkötetes nagy gyüjteménye, mely egyuttal a magyar nép szellemi életének története, csak kezdete volt a gyüjtés munkájának, mely azóta folyton foly s melynek eredményeit itt röviden összegezzük. 1850-ben jelent meg Ballagi Mór kétkötetes példabeszédes és közmondásos gyüjteménye; a következő évben Erdélyi, ismét a Kisfaludy-társaság megbizásából, uj kötettel állt elő, a Magyar közmondások könyvével; 1863-ban pedig Kriza János (1811–1875) erdélyi unitárius püspök lepett meg bennünket pompás gyüjteményével, a Vadrózsákkal, mely a székely nép gazdag kedélyvilágát tárta föl előttünk, nemcsak dalokban, de hatalmas szerkezetü, ó-zamatú balladákban is. Majd következtek Thaly Kálmán rendkivül becses gyűjteményei, a Régi magyar vitézi énekek két kötete (1864) XVI., XVII., XVIII. századi kéziratokból összeállitva, és később (1872) az Adalékok a Thököly és Rákóczi kor irodalomtörténetéhez szintén két kötetben. E közben (1871–72) a Kisfaludy-társaság Gyulai Pál és Arany László szerkesztésében ujra három-kötetes népköltési gyüjteményt bocsátott közre, miután már előbb, 1866-ban, meginditotta magyar forditásban a hazai nem-magyar ajkú népköltészet tárát (tót, magyar-orosz, román népdalok) szintén három kötetben. Megemlitjük itt az ujabbak közül Kálmány Lajos nagy gyüjteményét, az alföld – különösen Szeged vidéke – népköltészeti termékeiből. (Koszorúk az alföld vad virágaiból. Két kötet. 1877. Szeged népe. Három kötet. 1881.) Mások, mint Fogarasi János, Bartalus István, Mátray Gábor, Szini Károly s legujabban Bogisich Mihály és Káldy Gyula régi énekek és népdallamok gyüjtésével szereztek kiváló érdemet. Népmesegyüjtőink közül legyen elég Merényi László (Eredeti népmesék. Sajóvölgyi és Dunamelléki népmesék. 1861–63.), továbbá Arany László (Eredeti népmesék. 1862.) és végül Benedek Elek (Magyar mese- és mondavilág. Öt kötet. 1894–1897.) működésére rámutatnunk. A közmondások gyüjtése körül ujabban Sirisaka Andor (Magyar közmondások könyve. 1891.) és Margalits Ede (Magyar közmondások és közmondásszerü szólások. 1897.) fáradoztak. Ez az utóbbi érdemes gyüjtemény a megelőző gyüjtők összes anyagát földolgozza s történelmi alapon csoportositja.
Ime, nagyjában itt van az egész termésünk. Sok szeretettel és gonddal összehordott, bőséges anyag, melynek kritikai rendezése és minden tekintetben megfelelő földolgozása azonban még a jövő munkája. Egyelőre csak az orosz czár rendelte el, hogy arra termett emberek, birodalma népkincseit – dalokat, mondákat, meséket, közmondásokat stb. – szedegessék rendszeresen össze, hogy aztán mindazt egy óriási gyüjteményben a saját költségén kiadhassa és megajándékozza vele nemzetét, mely tudvalevőleg éppen nem tartozik a – kisebbek közé.
Tompa Mihályt sokáig szokás volt együtt emlegetni Petőfivel és Aranynyal, mintha tényleg valamely szétbonthatatlan irodalmi triászt alkottak volna. Nem alkottak. Petőfi és Arany kiegészítik egymást a nemzeti költészet megteremtésének dicső tényében és egymás mellett élnek a halhatatlanságban, – Tompa csak kortársuk, hivök s költészetével egészen más kategóriába tartozik. Előbb lép föl, mint amazok s kezdetben teljesen Bajza hatása alatt áll. Éppenséggel nem árul el semmi eredetiséget, csak jóval később, midőn Petőfi a maga hatalmas szellemével uj irányokat jelöl meg, bucsuzik el Bajzáék hideg általánosságaitól, megfagyott formáitól és indul a saját egyénisége keresésére. Jóformán lépésről lépésre követni lehet ezen az uton, mely nem akadálytalan és nem ment a tévedésektől sem. Itt-ott egy-egy forduló, egymást keresztező dülők zavarba hozzák. Hiányzik belőle az a merészség, hogy útlan utakon törjön előre s jó idő telik bele, mig az erejének s hajlamainak megfelelő, saját ideáljaihoz vezető ösvényt megtalálja. De megtalálja. És ez nem közönséges érdeme. Igaz költői erő nélkül sohasem bukkant volna rá. Mert ez a kisérletező kor könnyen megőrölte a talentumokat s Petőfi és Arany mellett kiváló költővé izmosodni éppen nem volt olcsó dicsőség.
A sok sanyaruságon keresztül vergődött fiatal poéta 1845-ben azzal a szándékkal jött Pestre, hogy ügyvéddé legyen: diplomaszerzés helyett azonban a Népregék és mondák czimü kötetét rendezte sajtó alá. Ezt a gyüjteményt közönség és kritika osztatlan tetszéssel fogadta. Mindenkinek jól esett a Bajzáék jóvoltából agyonszükitett lira sürü sohajtozásai után egy kis honi íz, egy kis természetes beszéd. (Árvalányhaj, Jávorfa.) A könyv czime uj programmot igért. Tartalma nem idegen románczok és balladák érzelmes utánzása, de a mi világunkból kiszakított rokonszenves, vonzó tartalom. Összeségében véve a Duna és Tisza közti felvidék mondákban leggazdagabb részének kiszinezése, a sajómelléki nép regéinek költői földolgozása. Várak, szakadékok, tavak, községek, romantikus sziklatömbök stb. keletkezésének mesés történetei. Bőséges és rendkivül változatos anyag, melyhez csak megfelelő alakitó-képesség kellett volna. Vagy ugy beszélni el mindent, a hogy azok a mondák a nép ajkán élnek, vagy a költői képzelem és lelemény segítségével: jobban. De Tompa tehetségén boszút áll az Athenaeumék rideg és feszes formalizmusa: nem birta magát elszakítani modoruktól, mely megölte a stilt és szárnyát szegte minden merészebb képzelődésnek.
Ne feledjük azt sem, hogy akkor már közkézen forgott Petőfi Helység kalapácsa és János vitéze. Két mű, mely nyiltan hadat üzent minden klasszikai szenvelgésnek s az elbeszélésnek egészen uj hangjait zendítette meg. Amaz a szatira ostorával vagdalkozott, emez a népmesék bájait ragyogtatta. Egészséges, üde, sajátos termék mind a kettő, a könnyed, ötletes, természetes előadás minden varázsával. Azok, kik a koreszmékből egyetmást megértettek, sok üdvös tanulságot vonhattak volna le a széles tenyerü Fejenagy s a világgá bujdosó Kukoricza Jancsi történeteiből is. Tompán egyelőre nem látszik nyoma sem ezek hatásának. A Népregék éppen nem vallanak népies költőre, sem valami szembeszökő eredetiséget nem árulnak el. A maguk korában bizonyos érdeket adott nekik a tárgy ujszerüsége. És érdekesek a Tompa egyéni tartalmának megismerése szempontjából is, a mennyiben már itt találkozunk allegorizáló hajlamaival, természet-szeretetével, melancholiájával, sőt biblikus vonásaival is. Szerkezet dolgában azonban, egyszerüen, elhibázott alkotások. Mai szempontból: sok bennök a czifrálkodás, a pipere, sok a részletező, a magyarázó, a mellékes, és szerfölött kevés a naiv. A mesén kivül – költői értelemben – alig van valami mondani valójuk és talán éppen ezért fárasztók. Egy-egy édes hangulat, egy-egy romantikusabb részlet vajmi kevés kárpótlás a bennök hiányzó művészetért.
Csak azt akarom éreztetni, hogy Tompa első nagy sikere más okokra vezethető vissza: tulajdonképen a korhangulat eredménye. Egyelőre semmi uj vonással nem járult az elbeszélő költészet stiljéhez, ha csak nem tekintjük azt a bizonyos modort, mely nála tökéletesebb, mint társainál. Már az is jellemző, hogy e közt a nagy tömeg néprege közt alig van egy-kettő, mely magyar ütemekben szólal meg, túlnyomó része jambus. Nyilt bizonyítéka annak, hogy érdekes anyagához nem találta meg a korszerü külső formát sem. De hát Bajzáék hatása alól nem lehetett oly könnyen menekülni s Tompának is munkájába került, mig azokat lerázhatta magáról. Lassanként azonban lerázta. A következő évben, 1847-ben, egy jóizü kurucz tréfáját, Szuhay Mátyást, Arany tüneményszerüen fölbukkanó Toldija mellett, elismeréssel koszoruzta meg a Kisfaludy-társaság, mely aztán csakhamar tagjai sorába is beválasztotta. S innen lehet számitani emelkedését fokról-fokra. A kisebb elbeszélések terén szeretettel működött ezután is s második gyüjteményében, a Regék, beszélyek-ben (1852) már jóval kerekebb kompozicziókkal s tisztább, jellemzőbb formákkal találkozunk. (Vámosujfalusi jegyző, Özvegy és fiai, Muszka tréfa, Egy házasság, Pali története stb.) Uj hang is csendül meg bennök koronkint: a kellemes, minden fanyarság nélküli humor hangja. Előadása tömörebb, biztosabb, czélratörőbb, szóval: a fejlődés nyomai nyilván láthatók.
Ezt a gyüjteményét két év mulva (1854) ismét egy kedves regekötet követte: a Virágregék, Tompa legnépszerübb könyve, mely azóta számos kiadást ért s mely után nevezzük mi is őt a – virágok poétájának. Azt hiszem, neki megfelelőbb, nemes lényéhez illőbb czimmel nem is ruházhatnók föl. A természet, a virágok, kert és mező szüz gyermekei, – ezek voltak az ő világa, ezektől nyert gonddal és kórral küzdködő kedélye »ifjuságot, szint, életet«. A szegényes keleméri paplak kis kertjét pompázó virág-szőnyeg borította, – felesége gyöngéd keze ültetett el minden apró palántát s dédelgette, ápolta a kényeskedő kedvenczeket. Ez a kertecske maga is kész költemény volt, regebeli tündérmagány, melyben minden átlelkesült s a bimbók sziromzatából álmok bontakoztak ki fénylőn és játékosan. Másutt is nyilottak rózsák, ibolyák, liliomok, – az izsóp, zsálya, levendula, méntafüvek egyebütt is virultak, – de sehol úgy, mint itt. Ezek jóval többek voltak holmiféle közönséges hétköznapi virágoknál. Mindegyik egy-egy élő gondolat volt, mozgó, beszélő, cselekvő lény. Tudták, hol vannak s a közöttük révedezve járó költő előtt bizalmasan felfödték minden titkukat. Rejtélyes, halandó tekintetnek eddig ismeretlen életök szabadon föltárult. Gyöngéd és kecses mozdulataik, ajkuk finom illatbeszéde nyilván elárulta, hogy ők voltaképpen valamely édes igézet szülöttei, – levélzetbe öltöztetett érzelmek, pajzán és bájos ötletek, ragyogó jelviségek. Kissé kaczérak, szeszélyesek, idegesek, – megannyi elégedetlenkedő nőcske, a ki szórakozásból mimeli az emberek háztartását, szokásait és hevüléseit. Szépségük valamely erény, gyöngéjük valamely gyarlóság. Kiváncsiak, szerények, nagyratörők, gőgösek, ármányosak, mint az emberek. Vannak közöttük liliomszerüen jók és pipacsszerüen gonoszok. Tudnak szeretni, gyülölni, szenvedni és főkép – meghalni. Egész erkölcsi világunk ott forog mulandó életök jeleneteiben. Velök érzünk, velök álmodozunk. Közéjük vegyülve, elborit bennünket a költő szivéből rájuk áradó szeretet s rég odaveszett emlékek visszaszálló illata. Egyiket-másikat szinte hajlandók volnánk megszólitani:
– Ej, ej, kedves Rezeda nagysád, mikor önt még Rézikének hivták! milyen boldogitóan naiv idők is voltak azok!
– Hát kegyed, tisztelt Rozmarin asszonyság – egykor: bájos Róza – mióta hordoz pápaszemet s lett ily tudós nénikévé?…
– Maga is itt van, édes Árvácska s még mindig olyan érzékeny? Nem látja, hogy a világ mennyit haladt az első szentimentális regény megjelenése óta s hogy a nők ma már biczikliznek és kaszinóba járnak?…
Ah, valóban, a világ nagyot haladt és a nők csakugyan biczikliznek és kaszinóba kezdenek járni, de a Virágregék bájos meséit még, hála isten, nem érte hervadás. Ez a könyvecske mindig szines és illatos gyüjteménye marad az egykor átérzett gyöngéd megindulásoknak, Tompa álmodozó, mély költészetének.
Már ezek a regék is nyilván láttatják, hogy Tompa elbeszélő művészetének tökéletesebb formáit ott kell keresnünk, a hol azok a líra tartalmával erősebben érintkeznek, sőt mintegy összeforradnak. A hol a mesélni való kevés s az elbeszélés anyaga lirai rajzra vagy genre-ra alkalmasabb: ott könnyebben boldogul, biztosabban alakit. Nála az elbeszélés rendszerint egy-egy hangulat története s elevenebb drámai formát csak akkor ölt, mikor ez a tárgy s helyzetek mozgalmasságánál fogva szinte kikerülhetetlen. Igy tömörül pompás jelenetté – egy egyfelvonásos vigjáték anyagát rejtve magában – a Három a daru czimü életképe; igy válnak művészi alkotásokká, elégiákká finomodó történetekké az Árverésen és az Öreg szolga czimü költeményei, ezek a mélyen átérzett, nagy erővel s nemes ideálizmussal megrajzolt képek, melyeket azonban már csak egy hajszál, vagy annyi sem, választ el a lira birodalmától.
Igen, Tompa első sorban lirikus. Lirikus a javából s ha akar, sem tud egyéb lenni. Kedélye rendkivül fogékony minden benyomás iránt, gondolatai szivén szürődnek keresztül, elmélkedése érzés. Magányos életén rejtélyes és borongó álmok kisérik át, lelkét néha szenvedély és kétely hullámoztatják, de vigasztalásul mindig ráhajol e háborgásokra a vallás és melancholia. Képzelete gyöngéd, majdnem nőies. Van humora, mely fénynyel vonja be a földi nyomoruságokat (Az én lakásom) s dalai, melyek a nép érzelmi világát a legnemesebb formákban ragyogtatják (Télen, nyáron pusztán az én lakásom). Indulat ritkán zavarja föl, de annál gyakoriabbak ellágyulásai. Egészen a sziv embere. Meghat, mert ő maga is meghatott. Midőn már teljesen megtalálta magát: tisztább és mélyebb bármely dalköltőnknél. Kedélye oly gazdagon s kristályosan árad, mint a bérczi patak s ha mi zajt ver: az az álmok édes, dallamos zaja. A nagy és titokzatos természetnek százszor ellesett hangjai csendülnek meg s viszhangoznak ki ez igaz költeményekből. Mintha hallanók, hogy könyek peregnek a fák leveléről s szélsirám zokog át a lombokon. A virágok ez édesszavu poétájának lelke is egy magában nyiló szép virág: szelid bánat közt hullatja szirmait…
A forradalom vihara elzúg fölötte a nélkül, hogy lantján érczesebb ütemek zendülnének meg. A vészkürtöt nagy kortársa, Petőfi, fujta helyette. Ő nem született sem harczra, sem harsonázásra. Rövid ideig tartott tábori paposkodása után s a schwechati csata dicstelen emlékével régi bajának gyógyitása végett Graefenbergbe vonult. Azután… merész ábrándok, nagy diadalok és vereségek után jött az országos csend s lassanként minden sziv bezárult, mint éjszálltakor a virágok. És Tompa szive ekkor nyilott ki igazán pompázón és tündökletesen, mint egy rejtélyes, dús sziromzatú éji viola, melynek ez a roppant gyász a levegője s az a sok csendesen hulló köny a harmata… Romok, sirhalmok közt fénylett és illatozott legfelségesebben. Maga is szenvedő, – tört bimbókat sirató, sebektől sajgó szegény virág, a ki saját fájdalmainak mély érzetéből a költészet enyhítő balzsamát harmatozza nemzete még vérzőbb sebeire…
Költőink közt egy sincs, ki ezekben a szomorú napokban mélyebben meg tudta volna hatni a sziveket, mint Tompa. Az elfojtott harag, a nemes elkeseredés, a lesujtott milliók gyásza sohasem nyert magasztosabb kifejezést, mint az ő búgó elégiáiban, komoly, képekbe öltöztetett, szózatos panaszaiban. A Gólyához irt költemény, még mielőtt nyomtatásban megjelent volna, kéziratban bejárta az egész országot s utána – körülbelül tizenöt éven keresztül – gyors egymásutánban következtek a szebbnél szebb allegóriák, melyeknek politikai vonatkozásai ma már ugyan helylyel-közzel megfakultak, de melyeknek túlnyomó része ma is megbizható adalék a forradalom utáni kor közhangulatának történetéhez. Tompa mintegy rátermett erre a műfajra. A képek, hasonlatok, példázatok állandó eszközei az ő művészetének s kedélyének érzelmes hangja és meleg szinei csak fokozzák annak mély harmóniáját. Ebben az áldatlan korban, midőn, ugy rémlett, egy hős nép végkép »bevégzé zajos történetét« s a villámtól lesujtott bátor keselyűnek még ki sem hült fészkén »csipogva fürdött a szemtelen veréb« – ebben a korban legjobbjaink némaságra voltak kárhoztatva. De azon a »virágnyelven«, melyen Tompa tudott beszélni, el lehetett mondani mindent. Igaz, hogy voltak érte kellemetlenségei s országos hatásu költeményeiért két izben rövidebb fogságot is szenvedett, de nagyobb baja nem történt s gondolatainak továbbra is megtalálta a kellő formákat. A Pusztán czimü bátor hangu s megrázó erejü költeménye mellett csak hármat említek föl, mint ez érdekes cziklus legtöbb fényü darabjait: a Levél egy elutazott barátom után cziműt, mely az Amerikába bujdosott Kerényi Frigyeshez van intézve és Tompa mély kedélyének egyik legpoétikusabb megnyilatkozása; továbbá a hatalmas pathoszszal megirt Ikarus-t, mely az ismert mithológiai jelenetben a magyar forradalom merészségét dicsőiti s végül az Uj Simeon-t, ezt a fölséges biblikus allegóriát, mely az alkotmány már-már remélhető ujjászületésének, a szabadság visszatérésének nagy ünnepét aposztrofálja. Ezekben, a politikai vonatkozások mellett, melyek immár, hála isten, megszüntek aktuálisok lenni, van valami örök emberi, a minden idők számára kiható központi eszme, mely sohasem veszitheti el a maga aktualitását.
Tompa költészetében az uralkodó hang az elégiák hangja. Borongó és elmélkedésre hajló kedélye a mulandóság képei közt révedez legszivesebben. A pillanat gyönyörét és örömeit kevésbbé érzi, mint a visszaemlékezés édes-bús fájdalmait. Az ősz melancholiája, hervadozó tájak, elvirult élet, csüggedt lombok, midőn a »természet arczán kigyúl a haldoklási pir« – ezek az ő állandó, de hangban és formákban folyton megujuló motivumai. Az a nagy természet-szeretet, mely költeményeiből kezdettől végig kisugárzik, őszinte, igaz szeretet, a szenvelgés vagy modorosság legkisebb árnya nélkül. Oly benső viszonyban állanak egymással, mint két egymást mindenben megértő jóbarát. Együtt örülnek, együtt zokognak, – de legtöbbször zokognak. Az Őszi és Alföldi képek, a Tornáczomon czimű mélabús poéma, a Sirboltban czimü hatalmas elégia, a gyermekei kora halálát elsirató szivszaggató énekek s az Utolsó versek tisztafényü strófái s még annyi sok más, mind maradandó alkotásai Tompa nagy költői erejének s mélységes szivének. A ki elzengte őket, dalosuk ott pihen a hamvai temetőben, maga is »egy elburkolt, szomorú kép, várva nagy értelmét bús tele titkainak« – siri ágyát körülülik a virágok s virulva, hervadozva igy suttognak egymásnak:
– Ez az alvó poéta valamikor nagyon sok szépet mondott rólunk. Legyünk hálásak érte. Illatozzuk be álmait s szirmainkat hullassuk a szive porára.
Mikor Balaton-Füreden az ott nyaralgató magyar közönség áldozatkészségéből egy kis szinház épült: az immár kész épület homlokzatára szerettek volna valamely rövides, jellemző föliratot helyezni. Kisfaludy Sándort kérték föl, fogalmazzon egyet. A költő ezt a két szót vésette oda:
– Hazafiság a nemzetiségnek.
És ez a két szó, a mily röviden, ép oly híven fejezi ki jobbjaink fölfogását a szinpad hivatásáról. A szinpad deszkái másutt jelenthették a »világot«: nálunk egyelőre csak a »hazát« jelentették. Nemzetiségünknek egyik mentsvára lett ez, oltár, melyen az áldozat tüze égett, templom, a hol szárnyra kelt a hóditó eszme: nyelvében él a nemzet! Igy fogták föl a hazafiak, kiknek filléreiből fölépült Pesten a Nemzeti Szinház s 1837-ben a németnyelvü Thalia nem nagy örömére Vörösmarty lelkes prológjával, az Árpád ébredésével szerencsésen meg is nyilott. Igy szinészeink is, egy Lendvay, Egressy, Bartha, Megyeri, Benke Róza, Déryné,3) kik silány keresetük száraz kenyere mellett a művészetnek igazi fölkentjei s a magyarságnak valódi apostolai voltak. És igy főkép az irók, kik a szinpad számára dolgoztak. Irányukat már jeleztük Kisfaludy Károly méltatásánál. Az ő halála után Vörösmarty lobogtatta a zászlót, a kit nagy költői hirneve egy ideig a drámairás terén is födözött és a ki a szinmű bizonytalan formáját költői tartalommal akarta izmositani. De, fájdalom, ez a költői tartalom nem igen nyilvánult egyébben, mint a nyelv költőiségében, a ragyogó dikczióban. Ez pedig vajmi keveset lenditett a dráma vajudó ügyén. Bizonyos jelenetek, képek tetszettek és hatottak, földobogott a sziv a dallamosan és szépen ömlő magyar beszéd hallatára, de a pompás jambusok közt hiányzott a helyzet s a szóvirágokon nem tudott keresztültörni semmiféle egészséges cselekmény, a mi a dráma életét hirdette volna. Nagyrészt dialogizált történetek szerepeltek a szinpadon, szaggatott, laza szerkezettel, szintelen alakokkal s terjengős, fölösleges beszéddel. Az emberek mozogtak és fecsegtek, a nélkül, hogy tettek volna valamit. A hogy régebben az elbeszélés formáját az áradozás és okoskodás tette nehézkessé: ugy szoritotta le s bénitotta meg itt is a cselekmény szárnyait a deklamáczió. A vigjátékban még csak pezsgett valamelyes fölszines élet: a komoly szinműben jóformán semmi. Az ugynevezett költői hatás egészen költőietlen módon kezdett megnyilatkozni: a közönség unatkozott.
Ebben az időben aratta legfényesebb diadalait a franczia romantika. Hugo Viktor darabjai átalakitották a szinpadot. Egész Európa tapsolt az uj szellem győzelmeinek. A Borgia Lukrécziák, Angelók hóditva járták be a világot. Hozzánk is eljutottak s egy körülményt rögtön megvilágitottak: hogy azok a merész szellemtől áthatott idegen szinművek jóval érdekfeszitőbbek mint a mieink. Történetök nem elbeszélés, hanem előttünk folyó, megjátszott, cselekményes élet, s ha túlzás az egyik főhibájuk: kárpótlást nyujtanak érte a hatásban, mely elvitázhatatlan. Ennek az izgalmas kornak határozottan megfelelőbbek. Levegőjük izzó, alakjaik szertelenek, helyzeteik kápráztatók, bonyodalmuknak erős az érdeke. Oly eszközökkel dolgoznak, melyek a sikert szinte kétségtelenné teszik és biztositják. Nem fog ártani, ha kilessük a furfangjukat s fölhasználjuk technikájuk előnyeit.
Szerencsénkre, épen ez időtájt, ott lenn az Alföldön, Nagyvárad városában, egy apró gyermekember – aki különben az iskolában nagyon jól tanulgatott – szabad idejét arra használta föl, hogy a könyvei üres lapjait teleirogatta versekkel s bábjaival maga által komponált szindarabokat játszatott el. Az eleven eszű kis fiú órákig térdelt bábszinészei mellett s órákig beszélt helyettük mindenféle bolondos, ötletes, furcsa dolgokat. Egyszerre végezte a drámairó, a szintársulat meg a néző közönség munkáját. Szülei nem sokat törődtek ebbeli szenvedélyével, – végre is, minden gyerek játszik. Atyja, Szathmáry Elek, ügyvédember volt, s klienseivel meg a pöreivel vesződve, épenséggel nem sejtette, hogy Jóska fiának ez a minden másnál kedvesebb játéka voltaképen egy komoly és nehéz pályafutás kezdete. Mikor a gyermekszobába lépett, bizonyára nem látta, hogy ott kettecskén mulatnak: a kis fiú meg a Múzsa. Csak arra gondolt, hogy fia kitünően tanul, s épen ezért nagyon jó lesz papnak. Erre a pályára azonban nem lehetett ráfogni: nem volt semmi kedve hozzá. Ráfogták hát a mérnökségre, s a Kőrös-szabályozás munkálatainál rögtön alkalmazták is. Hét évi gyakorlat után meg kellett volna szereznie a mérnöki oklevelet. Evégből az atyja felküldte Pestre. Itt aztán az volt az első dolga, hogy átment a budai szinházba, megnézte Kántornét, Megyerit, Barthát, s miután pompás játékukat teljes lélekkel megélvezte: mérnökséget, diplomát, mindent feledve, beállt a halhatatlan koldusok közé, havi tizenkét forint fizetésért kóristának, tánczosnak.
Hogyan? Az ős Szathmáry-család nagyreményű sarja bohóczkodó komédiás? Mikor ezt a lesujtó hirt atyja meghallotta, rögtön levelet irt a fiának, hogy ezentúl ne merje a nevét viselni, egyébként pedig, ha legközelebb felmegy Pestre, az lesz az első dolga, hogy – agyon fogja lőni. Thalia lelkes ifjú papja minden habozás nélkül letette az ősi családi nevet s egy, azóta sokkal ismertebb és dicsőségesebb nevet vett föl: Szigligeti Eduárd-nak nevezte magát. Ha jól emlékszünk, Francziaországnak is volt egy Poquelin nevű polgára, akiről az atyja szintén azt hitte, hogy szinészkedésével szégyent hoz az ő szeplőtelen hirű kárpitosságára, s aki aztán csakugyan kénytelen is volt nevét a ma már nem egészen rosszul hangzó Molière névvel fölcserélni…
Szigligeti szinészkedése különben csak tisztességes ürügy volt arra, hogy közelebb férkőzhessék a szinpadhoz. Erősen érezte magában a hivatást, s leküzdhetlen vágy sarkalta: előbbre vinni a magyar szinköltészet ügyét. Meg akart ismerkedni ennek a festett világnak minden titkával, a technikai külsőségek s szinszerűség összes furfangjaival, melyek – különösen azokban az időkben – a szinmű életrevalóságának nem épen megvetendő kellékei voltak. Csak ezek segítségével lehetett visszahódítani azt a közönséget, mely már-már elidegenedett a szinháztól s torkig volt a hosszadalmas és áradozó deklamácziókkal.
Mert mit használt állandó szinház, jó szinészek, s micsoda nemesebb missziót végezhettek, ha nem volt annyi eredeti termelés, amennyiből meg lehetett volna alkotni a nemzeti játékrendet? Hálátlan viszonyaink közt ki gondolt arra, hogy szinköltésünknek – ha igazán meg akar izmosodni – teljesen nemzeti talajból kell kisarjadnia? Utánoztuk a németeket, de a másolat mindig silány fegyver arra, hogy megverjük vele az eredetit. A német szinház virágzott, a magyar tengett. A nagy lelkesedéssel megnyitott nemzeti szinház közönsége rövid idő alatt annyira megcsappant, hogy a lapok már komolyan kezdtek beszélni a sok fáradtsággal létesített intézet bezáratásáról.
A német múzsa veszedelmes hatásait azonban (talán nem is a legrosszabbkor?) hirtelen háttérbe szorították a hozzánk is átcsapkodó franczia hatások. Az a nemes romantika, mely – Jókai szerint – Lamartinetól Hugo Viktorig, Dumastól Bérangerig mindent magában egyesített, ami eszmében szép, kivitelben merész, érzelmekben megragadó; ami a szivet hevíti, a lelket fölemeli – jó talajra talált a mi fogékony kedélyünkben, s mindnagyobb és mindmélyebb hatást gyakorolt drámairóinkra. Fölcsaptunk francziáknak, s legalább egy kis mozgékonyság, elevenség támadt körülöttünk. Ügyesebbek lettünk a szerkezetben, fürgébbek a cselekményben, ötletesebbek a dialógban, és abban a boldog illuzióban ringattuk magunkat, hogy a meglepetések eszközeivel elérjük a legmagasabb művészi czélokat. Azt azonban már kevésbbé vettük észre, hogy Hugo Viktorban a különczködésen, a bizarron kivül valami egyéb is van: nagy költői erőre valló jellem- és szenvedélyfestés. Kezdtünk a képzeletből táplálkozni s elfordultunk az élettől. Űztük a chimérákat, viaskodtunk a hétfejű sárkányokkal s előkerestünk az emberiség lomtárából mindenféle »erkölcsi férget«. És iróink francziákká nem tudván, magyarokká pedig nem akarván lenni, oly általánosságokban oldódtak föl, hogy szinte »semmik«-hez hasonlítottak.
Szigligetinek is keresztül kellett mennie a kisérletezések tűzpróbáján. Tehetségének elég tartalma és fénye volt, hogy egy ideig minden gond nélkül tékozolhasson. Egy föltétellel azonban rögtön tisztába jött. Azzal, hogy a sűrű, bonyodalmas s külsőleg erősebben kifejezett cselekmény többet ér a szinpad számára, mint minden nagytartalmú költői mozdulatlanság. Ezt az érdeklődő, de hamar elcsüggedő, szeszélyes közönséget előbb állandósítani kell, hogy aztán vezetni lehessen. Számba kell hát venni az igényeit. A külső hatás eszközei egyelőre alkalmasoknak látszottak e czél elérésére. Szigligeti minden habozás nélkül használta föl a franczia romantika fogásait, s első darabjaiban, kivált a jelentékenyebb sikerű Dienes-ben, szinte kápráztatva az érdekfeszítő helyzetekkel s a »belső dolgokat átugrató« meglepetésekkel. Ily irányban tört előre mindenki. Csakhogy, mig a többiek egyáltalában nem gondoltak arra, hogy az idegen hatások ellen védekezzenek: Szigligeti idejekorán tudatára ébredt annak, hogy e hatások java részét fel kell ugyan használni, de semmi esetre sem az eredeti fejlődés rovására. A magyar szinpadnak első sorban magyar repertoirra volt szüksége, s ebben a tekintetben senki sem tehetett többet, mint ő. Munkabirása rendkivüli volt, termékenysége bámulatos, leleménye kiapadhatlan. Lelkesedés vitte a szinpadra, melynek eleinte játszó szinésze, később – midőn a Nemzeti Szinház megalakult – rendezője, majd titkára lett, utóbb dramaturgjaként s végül drámai igazgatójaként működött, – de mind e tisztségekben csak úgy, mint a drámairás terén, bizonyos veleszületett józanság, a viszonyokkal és körülményekkel megszámolni tudó akaraterő tartotta fenn. Diadalmasan törte magát keresztül minden akadályon s a dicsőség zaja ép oly kevéssé szédítette meg, mint ahogy nem csüggesztette el egy pillanatra sem a féltékenykedők és irigyek lármája. Nyugodtan ment a maga utján, mint a ki föltétlenül bízik ereje és törekvései igazában.
Szinműirói tevékenysége csakhamar oly méreteket öltött, melyekkel ez idő szerint nem versenyezhetett senkisem. A magyar játékrendet majdnem félszázadon át ő látta el eredeti szinművekkel. Neve annyit jelentett, mint a magyar dráma története; a többieké, mint Rákosi Jenő szellemesen jegyzi meg, csak epizódul ékelődött e mozgalmas történetbe. Oly adomány állt rendelkezésére, melynek segítségével föltétlenül uralkodott a szinpadon: teljesen otthonos volt a szinszerüség titkaiban. Nem álmodozott nagy dolgokról, nem vesződött szövevényes problémákkal, de éles tekintetét rászegezte a cselekményre és sokszor a legegyszerübb eszközökkel jelentékeny hatásokat tudott elérni. A tárgy, melynek föltalálása másnak gond, neki játék volt; első feltünésekor rögtön megnyerte a maga drámai formáját s a fordulatos helyzetek közt eleven és éltető maradt mindvégig. Munkásságában bizonyos rendszer nyilvánul, minden ridegség nélkül. Nem az ihlet sodorja, hanem valami számító okosság viszi előre, mely nem akar koczkáztatni semmit, – a sikert legkevésbbé. Főczélul az lebeg előtte, hogy a magyar dráma a magyar élet tükre legyen s diadalmaskodjék mind ama válságokon, melyek fenyegetőleg torlódnak köréje. Átveszi Kisfaludy Károly örökét s ez a nagy nemzeti törzsvagyon sohasem kerülhetett volna becsületesebb kezekbe, mint az övébe. Nem pazarolt el belőle semmit, de az erkölcsi tőkének oly garmadájával gyarapította, melyből szükség esetén minden gond nélkül elélhet néhány nemzedék. Sokerejü tehetsége megpróbálkozott a dráma összes válfajaival s mindegyikben teremtett valami jóravalót, derekasat, mely ha nem is stilje költőiségével, vagy jellemei szabatos rajzával, de a biztos formával s az ügyes helyzetekből kiépülő cselekménynyel mindig hatott.
Szomorujátékai közül Gritti, Béldi Pál, A fény árnyai és a Trónkereső tartották magukat legtovább a szinpadon. Ez az utóbbi akadémiai koszorut nyert s ugy ismeretes, mint Szigligeti legjobb tragédiája. Ebben a dicséretben azonban sok a viszonylagos. Ha pusztán a konstrukczióra nézünk: megtaláljuk benne Szigligeti minden jóravaló előnyét. Szinte bele látunk az iró műhelyébe, ahol kedves össze-visszaságban, kifogyhatatlan változatosságban ott függ a józan kombináczió minden eszköze, a szinszerüség és külső hatás minden tiszteletreméltó szerszáma s alapul egy egészen jól kifaragott tragikai elv, mely röviden az egész darab lényegét magában foglalja: hitte, hogy joga van. Hőse Borics, kit elégületlen magyarok feltüzelnek Béla király ellen s meghivnak a magyar trónra. Borics azt hiszi, joga van a koronára, mert anyja, hogy becsvágyát fölkeltse, születésének titkát, mint törvényes fejedelmi származást fedi fel előtte s később, midőn már nem másíthatja meg a helyzetet, megtudja, hogy származása törvénytelen, joga képzelődés, bukása kikerülhetetlen. Mindez jól kigondolt, szilárd szerkezetre vallana. De mindez nem a jellemekből épült fel, hanem az esélyek erős belejátszásával válik bizonyossá. A szenvedélyeknek csak külső körvonalait kapjuk meg s nem a végzetes történet nagystilü karaktereinek félelmesen teljes rajzát. A cselekmény biztosan foly, a dikczió szabatosan árad s a dolgok külső képe kifogástalan, de megrázó költészet, tragikai mélység és erő, a szenvedélyek mindent magával sodró vihara nem érint bennünket sehol.
Szigligetinek nem adatott meg, hogy égjen alakjainak megteremtési munkájában s széthasogassa enszivét, midőn azok fájdalmait megszólaltatja. A múzsa megajándékozta a lelemény rendkivüli adományával, a termékenység bámulatos erejével és – megkimélte a belső megrázkódtatásoktól. Örüljünk neki, hogy igy történt. Csak igy teljesíthette azt a hivatást, mit végzete rárótt. A könnyed és hasznos termelésnek az a kitartó munkája, mely ez időben egyértelmü volt a magyar szinpad népszerüségének biztosításával, örök érdeme marad. Nem szabad kicsinyelni, annál kevésbbé lenézni. Oly művek mint Katona Bánkbánja, kétségkivül hatalmas alkotások, de egyuttal annyira magukban állók, hogy a magyar szinmű fejlődésének történetében szinte különváltan helyezkednek el. Szigligeti minden ízében saját korának embere, anélkül, hogy hajszolná a korszerűséget vagy éppen a napi kérdések szinvonalára ereszkednék alá. Az ő korszerűsége tulajdonképpen abból áll, hogy szakadatlanul foglalkoztatja a szinpadot s mind nagyobb és nagyobb közönséget hódít. Egy minden jó sorsra érdemes nemzeti intézetet lát el kitünő matériákkal, szellemmel, ötlettel, mozgékonysággal s válságokból vezeti diadalra.
Vigjátékainak pompás bokrétája állandó közönséget gyönyörködtet s a nyilván látható hatás még nagyobb termékenységre ösztönzi. Mintha csak félne, hogy sikere hamar-muló virág: ujabb és ujabb termeléssel jár a saját győzelmei nyomába. Pedig csak kedélye kifogyhatatlan, pedig csak földi gondok űzik az égiek felé. Dolgozik, mert a munka élteti s tudja, hogy amit csinál, nem haszontalanság. Oly élénk a leleménye, oly biztos az alakító képessége s oly teljes a formaérzéke, hogy érintésére a legegyszerűbbnek látszó ötlet is drámává kerekedik. Egy holtnak hitt lovag két nő hálószobájának erkélyén megjelen: – semmiség! de neki éppen elég, hogy technikai bravourjával mindvégig érdekfeszítő öt felvonásos szinművet boszorkányozzon ki belőle.
Még nagyobb hasznát veszi leleményének a vigjátékban, de itt már jelentékenyen segíti egy más hatalom is: a humor. Ez a minden fanyarság nélküli, tiszta, természetes jókedv, mely a változó élet minden esélyei közt vidámon tánczol és csapong, kaczag és kaczagtat, Szigligeti kedélyének igazi napfénye. Rózsá-tól az Udvari bolond-ig egész vágtató világa a derünek! Semmi széleskörü, semmi komplikált, semmi mesterkélt, – minden egyszerü, világos s természetesen bonyolódó, mint a közönséges élet. Egy jó férj, a ki barátjával az »Angol királynő«-ben akar vacsorálni: ugyan mi van ebben? de e miatt aztán megbomlik minden családi béke és boldogság. Ez a Mama meséje. Hanem Mogorinét azért nem fogjuk feledni, s ha typus is: szivesen látjuk örökös zsörtölődéseivel s mindenkit összeveszítő nyelveléseivel az általa jószándékból szőtt fonák helyzetek közt. Ép igy a Nőuralom pompás alakjait, kik közül a férjeknek kellene a rövidebbet huzniok s végűl az akaratos fejü feleségek vallanak kudarczot; vagy a jellemvigjátékhoz közelítő Fenn az ernyő, nincsen kas-ban Klárát, a nagyravágyó, hiú nőt, ki, hogy lányait bárókhoz adhassa nőül, takarékos férjét a legkedvesebb raffineriával hurczolja az orránál fogva a pazarlásig.
Mindezek, mint látható, a családi élet szűk köréből vett tárgyak, typikus jellemek, ismert vonások, de komikumuk a formában mintegy ujjászületik. Czéljuk alig egyéb, mint a mulattatás, de azért mindenki számára van bennök valamely vidám tanulság. Ezen a téren legtökéletesebb alkotása egy, a korlátnélküliségig eleven s kápráztató leleménynyel irt bohózata: Liliomfi, mely ellenállhatatlan komikumával eddigelé a legjobb magyar bohózat.
Imént a korszerüséget emlegettük, mint oly elvet, mely előtt kisebb-nagyobb mértékben minden irónak meg kellett hódolnia. Tág fogalom, melyet sokféleképen lehet magyarázni. Az irók egy része jóformán a napi kérdéseket szolgálta s ebben találta a korszerüséget. Szigligeti magasabb szempontból nézte s itélte meg a dolgokat. Lehetetlenség volt észre nem vennie, hogy a magyar társadalom figyelme mind élénkebben fordul a nép felé s mi sem volt természetesebb, mint az, hogy ez irányban a szinpad is – az eszmék egyik leggyorsabb terjesztője – megtegye a maga kötelességeit. Korszerünek találta tehát felvinni oda a magyar népet, elnyomott helyzetének rajzaival, jóravaló erényeivel, szenvedéseivel, jogtalan megterheltetéseinek beszédes jeleneteivel, meddőségre kárhoztatott értelmiségének, gondolat- és érzelemvilágának összes igazságaival. S megalkotta a népszinművet, a népdrámát. Mintha csak igy akart volna szólni a közönséghez:
– Nézzétek ezeket a becsületes parasztokat! Mennyi őserő hever bennök parlagon! Milyen kincs ez itt egy halomban! Úgy éreznek, gondolkodnak, mint ti s bizonynyal erkölcsösebbek nálatok. Mi jogon nézitek le, mért nyomjátok el őket? Csak magatokat gyengítitek, midőn e nemes, nagy erőre rátiportok. Öleljétek inkább a szivetekre s forrjatok össze egyetértő szeretetben!
Első népszinművét, a Szökött katonát 1843-ban adták elő s a hatás óriási volt. Annak a becsületes kovácslegénynek, kit elszakítanak jegyese mellől s karhatalommal visznek katonának, sorsa mindenkit meghatott. Ellenállása a nép tiltakozásaként hangzott: »Mit akartok? Gyilkosok, haramiák lettetek-e, vagy én vagyok az, hogy igy rohantok rám?« S mindenki jól megértette azt a dalt is, mely a családja s munkája köréből tiz évre elhurczolt suhancznak ajkán fölsirt: