Nem annyira könyveivel, mint inkább egyéniségének különczvoltával s beszéde furcsaságaival hatott Bernát Gáspár, (1810–1873.) az ugynevezett Freskóképek és Gazsiádák országszerte ismert bohém-írója. A túlzás, torzítás, fintor és képtelenségek közt rakonczátlankodó elme, a hihetetlen ötletek és adomák nagymestere, a ki különben maga sohasem nevetett s előadásának komolysága csak emelte a nevetséges hatását. Egy-két kedves népdalával (Az alföldön halászlegény vagyok én) sokáig fog élni a nép ajkán is.

Ide sorozzuk a korán elhunyt s szép tehetségű Beőthy Lászlót is (1825–1857.), a ki zabolátlan jókedvében és fiatalságában úgy sziporkázta szét az életét, mint a rakéta. A vidám és szabad szegénység bohém-kenyere mellett a humor bőséges fűszerével látta el a sirva-vigadó nemzet asztalát s a társas-életben csakúgy mint könyveiben egyaránt szeretetreméltó pajtásúl fogadta mindenki. Puncs, Laczikonyha, Cholera cseppek czímű munkái nagyon kapósak voltak a maguk idejében. Legharmonikusabb alkotása a Comédia és tragédia, de a Puszták fia és Goldbach et Comp. czímű regényei is rávallanak sokfényű talentumára.

Végül Lauka Gusztávot (szül. 1818.) említjük itt fel, ezt a manap már veterán írónkat, ki hatvan éve áll a vidám muzsák szolgálatában és epochákat humorizált keresztűl. Kezdte bolondos, mókás spanyol románczokon s Don Gunárosz ebbeli dévajságai nagy közönséget kaczagtattak. Folytatta ötletes humoreszkekkel, pajkos és pikáns novellákkal, melyeket rendkívüli bőségben írt. Tárgyait főkép a vidéki élet különlegességeiből és furcsaságaiból merítette, – a gyámoltalan, félszeg, esetlen és komikus jellemek egész rajával találkozunk háromszáznál jóval több novellájában, mely egytől-egyig derült vilagnézlete hirdetője. Egészséges kedély, játszi elmésség, emberszerető szív mindenütt, – sértő hang sehol. Előadása mindig élénk, szines és fordulatos, mindig jókedvű, mulattató. A multban nyert rokonszenvet megtartotta a jelenben is, azzal a különbséggel, hogy ma már más nemzedék nyujtja neki az elismerés és szeretet koszorúját.

Ime, ily gazdag termést mutathat fel az elbeszélő irodalom a kiegyezés előtti időszakban. Sokféle tehetség, sokféle irány, sokféle forma, de egy törekvés tisztán látható: a már kimívelt költői nyelv mellett meghódítani a széppróza számára mindazt, mit íróink a multban elmulasztottak, főkép a jellemzetest és a művészit.

VII
AZ EMBER TRAGÉDIÁJA

Rekkenő augusztusi estén zsandárok érkeztek a csesztvei udvarházba s a kis kastély urát, Madách Imrét (1829–1864.) fiatal felesége karjaiból s alvó gyermekei köréből a börtönbe hurczolták. Az volt minden vétke, hogy az absolutizmus kegyetlen napjaiban menedéket adott egy politikai üldözöttnek, a ki különben meglehetősen visszaélt az iránta tanusított vendégszeretettel, éppenséggel nem rejtegette magát, a számára berendezett vadászlakból szertekalandozott a vidéken, mindenütt feltünően viselkedve s csehvadászi minőségét erősen kompromittálva. Mikor aztán neszét vette, hogy a hatóság nyomára jött kilétének: egyszerűen odább állt. Azt se mondta, befellegzett. Helyette hát elvitték a szállásadó gazdát, Madáchot.

Nehéz évek következtek. Ez a nemes gondolkozású, mély kedélyű, nagy ember falusi magányából, boldog családi köréből, könyvei, tanulmányai és irásai közűl hirtelen a börtönbe lökve – hihetetlennek tartotta, a mi vele történt. Közel állt a megőrűléshez. Erős lelke azonban győzött a balvégzeten. A félelmes víziók, melyek börtöne éjét bevillogták, egyuttal világot vetettek egy nagy remekmű körvonalaira is. Halhatatlan alkotásának, Az Ember Tragédiájának első motivumai itt születtek meg, itt forrongott s érlelődött meg az egész emberiség sorsát felölelő hatalmas drámai költemény anyaga, melynek minden kis részét, minden apró darabját nagy lelki megrázkódtatások árán kellett megvásárolnia. A megpróbáltatások és szenvedések keserves, de tanulságos előiskolája volt ez a börtön, mintha az istenek áldozatul szemelték volna ki, hogy a saját boldogsága romjaiból örök időkre szóló mesterművet alkosson a művészetnek. Soha költő drágábban nem fizette meg azt a dicsőséget, melyet teremtő lelkéből nemzetére sugárzott, mint Madách.

A szeretett nő, az elhagyott kedves gyermekek, a csesztvei boldog magány, százados fáival, meghitt szobáival, megannyi bűvös álomkép gyanánt rajzanak keresztűl a rabköltő fantáziáján. Édes és fájó illuziók, kétség és remény, balsejtelmek és kényszerű megnyugvás váltakoznak gyors egymásutánban ama levelek nyomán, melyeket felesége ír. Tetézi a nyomoruságot, hogy e levelek túlnyomó része tele van keserűséggel és panaszszal, mintha nem is Madách szenvedné a méltatlanabb sorsot, de sőt fogsága volna a kizárólagos ok, hogy a magára maradt asszony mostoha-helyzetben van s anyagi zavarok közt él. A birtok lefoglalva s pénz nincs sehol. Pénz, pénz, mindig csak pénz kell az asszonynak. Váltókért zaklatja, anyósára vádaskodik, becsmérli az egész rokonságot, gyermekeinek a halált kivánja, fenyegetődzik s végűl kinyilvánítja, hogy ily viszonyok között megbolondúl.

Mit érezhetett s mit szenvedhetett Madách, mikor ezeket a leveleket olvasta! A vigasztalás bátorító hangjai helyett szemrehányás, vád, fenyegetődzés. Egy ingadozó, tengelytelen lelkű asszonyt látott maga előtt, a »haszontalan, de szép« Évát. Híven őrzött, férfias illuziói közűl nem egy sorvadt el itt a börtön levegőjén s mikor végre ütött a szabadulás órája: a költő szivében több volt a félelem, az aggály, a kétség, a tapasztalás, mint az öröm.

Az asszony nem sietett eléje, s a rég óhajtott, végre elérkezett viszontlátásban nem volt istenáldás. Valami boldogságot-pusztító, tilalmas dolog történt odahaza, melyről a vidék már régebben suttogott. Mintha a csesztvei családi paradicsomba kigyó lopódzott volna be: az emberek a magára maradt asszony-hűséget birálgatták. Madách a börtönből a – pokolba érkezett. Mikor bizonyossá lett a valóról s nagy szivére rázuhant a legkegyetlenebb kiábrándulás: összecsomagoltatta az asszony holmiját, befogatta legjobb két lovát s feleségét, mint valami fölöslegessé vált podgyászt, fölpakkolta a kocsira. Még egy jelenet következett. A hűtelen és megalázott teremtés heves zokogásba tört ki s bocsánatért esengett. Madách egy pillanatra összerázkódott, de aztán erélyes, parancsoló hangon kiáltott a kocsisnak:

– Hajts!

Megtörtént. A szétdúlt édenben egyedűl maradt ez a szomorú Ádám, ez a hazájáért szenvedett, családján eszményi szeretettel csüngő, nagy szivű ember, lezajlott tragédiájának keserűségeit hordozva lelkében. Egy dolog azonnal világos lett előtte: Csesztvén többé nem maradhatott. Elmenekült anyjához, Alsó-Sztregovára. Ez a mindig szeretett, fenkölt gondolkozású, szigorú, de jóságos asszony volt az egyetlen lény, ki előtt szabadon föltárhatta szive mély sebeit és fájdalmait. Vigasztalást pedig csak a muzsától várhatott, – lelke csak úgy enyhülhetett meg, ha mind az az égő tartalom, mi benne forrongott, egy nagy szenvedéseinek megfelelő nagy műben nyer megváltást és megdicsőülést.

Évek teltek el erős lelki tusakodások, sötét borongások és komor kontemplácziók között. A hahotázó és czinizmusig menő fájdalmakat kényszerű rideg megnyugvás kezdte fölváltani, – valami kiengesztelődés-féle, melynek azonban túlnyomó része pesszimizmus maradt. Egyik legjobb barátjának, Szontagh Pálnak, 1857-ben, tehát négy év mulva a lesujtó családi katasztrófa után, egy byroni hangú verses levelet írt, melyhez később, mintegy magának beszélve, a következő megjegyzést fűzte: »Ujra elolvastam a Pálnak töltött mérget. Mért nem tartám azt magamnak? Eh, mit! E méreg igazság, ha tragédia is. Az emberi természet sohasem tagadja meg magát és Ádám a teremtés óta folyvást csak más és más alakban jelen meg, de alapjában mindig ugyanazon gyarló féreg marad, a még gyarlóbb Évával oldalán.«

Ebben a keserűségtől reszkető rövid reflexióban csillannak fel először Az Ember Tragédiájá-nak határozottabb körvonalai. Itt jelentkezik először szubjektivitásának általánosító törekvése, – az a költő, a ki művész is akar lenni s a ki büszkébb és önérzetesebb, hogysem magasabb hivatású fájdalmait apró lirai darabokban tördelje szét. Egy nagy konczepczió kereteit keresi, a történelemnek hatalmas és megrázó jelenetei lebegnek lelki szemei előtt, a maga nemes fájdalmában, szomorú végzetében az örök-ember vergődését szemléli, s csak igy támad reménye, hogy mindazt méltó formában fejezheti ki, a mi évek óta forrong és érlelődik lelkében: nem a maga szűkkörű, de a küzdő ember örök tipusának világszinpadon játszódó s ujra meg ujra ismétlődő tragédiáját.

Mindjobban megragadta a hatalmas eszme s szárnyakként röpítette, vitte magával magasba, mélybe. A létező történelem eseményeiből csak azokra szegezte tekintetét, melyek epokhális értékűek s az emberi szellem fejlődésére, a szó bölcselmi értelmében, átalakító hatással voltak, – saját szavai szerint: a történelem főmomentumai. Ezeket drámai képekben egymás mellé sorakoztatni akként, hogy minden részlet egy főgondolatot, egy vezér-eszmét szolgáljon, – az ember szakadatlan bukását, – íme, ez volt a sötét terv, melylyel műve megirásához fogott. A nagy költemény határozottan pesszimisztikusnak készűlt. A kegyetlen leczke, mit Madách az élettől kapott, kezdetben szinte lehetetlenné tette, hogy a megtörtént s jövőben elképzelhető eseményeket a filozófus nyugalmával nézegesse. Sebei sokkal jobban sajogtak, hogysem ereje lett volna könnyű szerrel leküzdeni a bizalmatlanságot, melylyel magányából az ember-oczeán nagy zaját hallgatta. Játéknak, bábnak, eszköznek látta a teremtés urát, – mely minden nemes törekvése daczára, hirhedett szabadakaratával, lázas dicsszomjával, nagy álmaival előbb-utóbb menthetetlenűl belebukik a sárba s csalódás, kiábrándulás, kétségbeesés közt, szinte utálattal, löki félre küzdő fegyverét. Mindegy: akárkinek nevezzük: Miltiadesnek, vagy Dantonnak, Tankrédnek vagy Kepplernek. Az örök Ádám sivár küzdelme ez.

Ha az eredetileg ennyire vigasztalannak tervezett költemény csakugyan ilyenné alakult volna a kidolgozásban: hatása lehetne talán megdöbbentőbb és megrázóbb, de semmi esetre sem oly költői és fölemelő mint jelenlegi áttisztult formájában. Madách szíve a munka édes gyönyörei közt megenyhült s a kiengesztelődés forrása buzgott fel belőle. Nem termett haragra, gyűlöletre, boszúra, – lénye, melynek alapvonása mindig a legnemesebb emberszeretet volt, mind melegebb és melegebb részvéttel ölelte át az emberiséget s a lassan-lassan visszatérő megnyugvás és hit erejével szelidültek a zord képek, magasabb összhangba olvadt a fő-eszme, átidomult az egész tragédia.

Igaz, hogy azért így is csak túlnyomólag pesszimisztikus maradt, de hát, Arany szavaival: a művészet harmoniája nem mindig az optimismusé is egyszersmind.

Madách jól ismerte mindazokat a drámai költeményeket, melyek a világirodalomban jelentősebb alkotások s az emberiség nagy problémáival foglalkoznak. Ismerte Goethe Faustját, Byron Manfrédjét; de éppenséggel nem vette őket mintákul, sőt alapeszméje, mint már a mondottakból is kitűnhetik, egészen más. A birálókat, kik az összehasonlítás alkalmait ritkán szokták elmulasztani, valószinűleg a forma tévesztette meg, midőn a magyar irodalomba dicsőségesen bevonuló Ember Tragédiáját az említett két drámai költeménynyel kezdték összemérni. Némely külsőség, – mely itt nem nyomósabb mint pl. a klasszikus eposz közönségessé vált figurája, az invokáczió. Az Ember Tragédiája is mennyei prológgal kezdődik, mint Faust; a sátánnak, Luczifernek, itt is bőséges szerep jut, mint amott Mephistofelesnek, vagy Manfrédben a végzet szellemeinek, de azért valami erősebb szellemi rokonságot nem igen fogunk köztük találni. Felfogás, szerkezet, stil dolgában utánzat nélkül való, sajátos költői alkotás ez, – nem másolt, de átszenvedett fájdalmak szülötte s merész konczepcziójával mindig példa arra, hogy lehet formában ujjáteremteni valamely már megelőzőleg kisugárzott gondolatot. Madách nem azt az utat járja, melyen Goethe és Byron megtalálja a maga remekeit, – inkább abban a légkörben szárnyal, melyben Hugo Viktor a Századok legendáit álmodja át. Lényegében közelebb áll a franczia költőhöz mint a német és angol poétához. Ugyanaz az eszmekör, de nem szétfolyó elbeszélő formában, hanem takarékos drámai szerkezetben s nem csupán a megtörtént eseményekből szűrve le a nagy tanulságokat, de az elképzelhető jövendőkből is. Két lángelme csattogtatja szárnyait a végtelenben. Felséges és fényes út mindkettőé. Mindkettőnek hőse az emberiség. Az egyik költészetének és fantáziájának álmaival ragyogja be romantikus történeteit, a másik szive vérével irja meg – az ember tragédiáját.

Ez a jeleneteivel szétszóródni látszó, de egy erős központi eszme által szervesen összekapcsolt költemény tizenöt drámai képből áll. A három első szin mintegy előjátéka az eszmék e nagy drámájának. Isten, dicsfényben trónolva, angyalainak hódolatát fogadja. Az égi glóriában sötéten és daczosan áll a tagadás szelleme, Luczifer, s részt követel a teremtés munkájából. Az Ur megátkozza az éden két fáját – a tudás és örök-élet fáit – s neki adja. Fösvényen mért osztályrész, de Luczifernek elég egy talpalatnyi föld, hogy rontó munkáját megkezdhesse a frissen alkotott világban. Sátáni erejével és ravasz beszédével fölkelti a tapasztalatlan emberpár kiváncsiságát s leveszi szemükről a boldog együgyüség hályogát. Ádámot feszélyezni kezdi a korlátoltság és tudni akar, Éva félti veszendő bájait, s az örök ifjuságot szomjuhozza. Amazt az igazság, emezt a szépség lelkesíti. Két vezéreszme – talán maga az eredendő bűn – mely kijelöli sorsukat. Megizlelik a tudás tilalmas gyümölcsét és elvesztik az édent. A paradicsom zavartalan gyönyöreiből a tüzkardos angyal kiüldözi őket a küzdelmes élet sivatagába, gondok és szenvedések közé. Elhagyták Istent s az is magukra hagyta őket. Az elkövetett ballépést többé nem lehet jóvá tenni. Meg kell vezekelni érte. Az ember nem szakadhat el a jótól anélkül, hogy a gonosznak martalékáúl ne essék. Luczifer hatalmában vannak. Látni akarják hát a jövőt, melyet nemöknek alkottak, látni mindenáron az igazság és szépség diadalait.

Luczifer elaltatja őket s végig álmodtatja velök az emberiség történelmét.

Sátáni világításba borított képek. Jelenetek, melyekben Ádám, az örök ember, más és más alakokat váltogat, uj és uj eszmékért száll küzdelembe, de küzdelmének értelme és eredménye mindig egy marad: a bukás. Harcza nem egyéb, mint a vágyaiban korlátlan s képességeiben tehetetlen ember lelkének szomorú vergődése. Nemes, igaz, nagy lelkesedések, – nyomukban sötét bűnök, elaljasodás, elteltség, kiábrándulás.

Ez a hős mindig fenkölt eszmék bajnoka, szánalmas végzete azonban eszményi magasából szakadatlanul a porba buktatja. A legdicsőbb elvek elhitványulnak kezében. Mellette, szintén kettős természetével, az örök nő, a szerencsétlen, hiú Éva, kit a végzet nem rózsalánczokkal fűz oldalához, de a gályarabok békóival bilincsel hozzá. Együtt hurczolják sorsukat fényben, árnyban, mindig a jobbat remélve s mindig áldozatúl esve a gonoszabbnak. Angyal és démon váltogatják egymást a nőben is s Madách művészetének becsületére válik, hogy a saját tragédiájából csak néhány jellemző vonást használt fel helyzetszerűleg, s keserű tapasztalatai daczára nem egyoldalú, kirívó rajzban tűntette fel Évát, mint ahogy eredetileg akarta. Nem csak felesége volt, a kit valaha szeretett s a kitől aztán könnyelműségei miatt elfordúlt, de volt anyja is, a kit fenkölt lényeért, magasztos erényeiért imádattal vett körűl. Éva rajzában ez az utóbbi győzött. Mint az ember nemtője, fölemelő géniusza, a szív elévülhetetlen igazainak hirdetője jár a küzdő s folyton uj meg uj világot áhító Ádám oldalán s gyógyító eszmeként vegyűl a nyughatatlan harczokba, melyeket ez a teremtő és romboló lélek Luczifer karján haladva – végig álmodik.

Oh, ez a mindig erős és mindig gyönge Ádám, a ki önhitten indul meg utján s azt hiszi, maga intézi sorsát, mikor végzete kergeti!

Végletek és következetlenségek közt lökődik előre. A sátánilag berendezett szín, a díszítő szárnyfalak csak addig kápráztatják, míg egy uj eszme élesebb sugaránál észre nem veszi kopottas voltukat. Amiért ma lelkesedik, holnap megtagadja. Az ördögi sugalmaknak minden tekintetben hálás médiuma. Csak alakja, jelmeze változik, lényegében ugyanaz marad. A nagyot, a felségest, az eszményit kergető örök-ember, akinek minden vágya a megnyugvás s állandó refrainje mégis az, hogy »Vezess uj czélra, Luczifer!«

Szerepét mint Pharaó kezdi el, ki nagyra törekvő önérzettel gúlákat építtet. Minden hatalom a kezében, minden dicsőség az övé. A milljókarú lény, a tömeg, őt szolgálja; neki hódol az egész világ. De a dicsőségével túltelt kényúr szívében mégis űrt érez s midőn egy agyonkorbácsolt rabszolga trónja zsámolyánál összerogy s haldokolva fölkiált: milliók egy miatt! – mély megdöbbenés fogja el, belátja élete haszontalanságát s szabad államot óhajt, melyben – éppen ellenkezőleg, – milliók parancsolnak s az egyes hódol és engedelmeskedik. Megalakulnak hát a hellén köztársaságok s Pharaóból Miltiadesz lesz. Az uj hős híven és dicsőn szolgálja hazáját, de a rideg népuralom, a sokfejű zsarnokság nem tűri meg a kiválót, a rendkívülit, ellene támad, halálra itéli s kivégezteti. Más név alatt hát ugyanaz a végzet! Bolond, a ki töri magát a mások boldogságáért! Éljünk magunknak, keressük a kéjt, – egy percznyi üdv, bor és szerelem többet érnek minden dicsőségnél!

A szin változik s föltárul a pogány élvek világa Rómában. Ádám, mint Sergiolus, kéjenczek közt dőzsöli végig a napot, az éjszakát. Előtte gladiatorok vére foly, ajkán ledér kéjhölgyek csókja ég. Künn a városban dögvész pusztít s testvériségről, jogról ábrándozó keresztényeket feszítenek föl. Jajuk behangzik a szinre és Ádám lelke elborúl. Émelyíteni kezdi az »édességek tengere« s valami keserűre vágy, a gyönyörök rózsáiból a szenvedések töviseire, uj korra, mely uj eszmét ünnepel, a testvériséget, az egyén felszabadulását; nemesebb világot áhít, melynek virága a lovagerény lesz, költészete, az oltár oldalán, a felmagasztalt női ideál. S ime, a következő színben a pogány világ romjai fölött diadalt űl a kereszténység eszméje, – az evangelium megteremti ezt az óhajtott uj, dicső kort. Csakhogy az ember mindig ember marad s a legszentebb eszméket lassanként hitvány előítéletekké aljasítja. Igy történik ezuttal is. Az égiek felé emelkedés őrve alatt mind sűrűbben burjánzik fel a vakbuzgóság, az élettől való rideg elzárkózás, a kasztrendszer, az eretnekek üldözése, minden földi élvezet teljes megvetése. A szív mennyei áhitata természetellenes és torz erények szülője lesz, – a szent tanok, dölyfös és fanatikus papok kezében, máglyagyujtogató eszközei ujabb romlásnak és pusztulásnak. Ádám, ki ez idő szerint mint Tankréd szerepel, ujra kénytelen bevallani, hogy »átkot talált« a tömeg hitvány felfogásában. Beteljesűl, amit Luczifer gúnyos kegyetlenséggel mond neki:

Ádám kifárad a hiábavaló küzdelemben. Mozogjon a világ, amint akar! A következő színben Keppler alakját ölti magára, bevonúl csöndes dolgozó szobájába s méri a csillagvilágok útját. A föld nem érdekli többé, de a földi gondok kötve tartják. A tudománynak akar élni s kénytelen a babonát szolgálni. Hiába emeli tekintetét az égre, vissza kell fordulnia a hétköznapok nyomorúságához. Horoskopot csinál, időt jósol, jövendöl, meghamisítja és elárulja tudását, mert feleségének, a hiú Évának, pénz, pénz, mindig csak pénz kell ruhára, cziczomára, kendőzésre. Mily szánalmas szerep! mily áldatlan időpocsékolás! Im, itt a kor, mely nem küzd semmiért s a társas rend megszokott nyomát nem bántja senki, de ez a korlátoltság, ez a törpeség ép oly ízetlen mint a milyen kétségbeejtő. Bort, famulus! Temessük mámorba a világ gondjait! S Keppler magában iddogálva, megálmodja – álom az álomban – a nagy franczia forradalmat, mely hadat izen a hagyományoknak, előítéleteknek s minden avult lomnak a szabadság, egyenlőség, testvériség nevében. Mint Danton küzdi végig harczát egy hatalmas jelenetben, de Robespierre árulással vádolja s a néptömeg a guillotine alá hurczolja. Fölocsúdik. A nagy bűnök és nagy erények kora, melyre az erő nyomta bélyegét, még egy pillanatig kápráztatja. Mámor teremtette, ébredés foszlatta szét, – megint csak ott űl rideg dolgozó asztalánál s még törpébbnek és tehetetlenebbnek érzi magát a törpék és tehetetlenek korában.

El hát a penészes foliansokkal! Ki az örömtelen, poros szobafalak közűl az élet szabad versenyébe! Ádám mint munkás vegyűl a londoni vásár zajába. Ember emberre gázol, mindenki árul és vesz, üzlet az egész világ, eladó minden, a versenyzők egymás megrontására törnek, az élet önczél, a vagyon isten. Hiuság vására! Kutyák harcza egy koncz felett. A nagy hű-hót a halál hallgattatja el. Tarka-barka, színektől ragyogó kép, de erkölcsi tartalmával sivár, vigasztalan. Más ideál vonja Ádámot uj kor felé, melyben a szabad verseny nem szülője romlásnak, nyomornak, de egy közös munkában megizmosodott, józan nemzedék maga intézi sorsát és dolgait. Ezt a kort tárja föl a jövő phalanstère-rendszere. Ez már annyira anyagi és lelketlen, hogy maguk az emberek is gépekké válnak s minden egyéni akarat fölolvad az állam egyenlősítő kohójában. Név se létezik többé, csak szám. Plató, a 400-ik szám, marhát őriz, Michel-Angelo, a 72-ik szám, széklábakat farag. Nincs család, nincs szerelem, nincsenek álmok és virágok. Iszonyúan rideg, lelketölő, rémes társadalom ez s Ádám teljesen megutálva az anyagi világot, fölvágy a szellemi lét magasába. Luczifer viszi magával fel az űrbe. De földi embernek itt nincs mit keresnie. Elalél, megdermed s a föld szellemének visszahívó szózatára uj küzdelmekre vágy. Hiszen az élet czélja voltaképen nem is lehet más mint a küzdés maga.

Am a földön többé nincs mért küzdeni. Végtelen hólepel borít el mindent. Az egyenlítő alatt van csupán egy keskeny lakható öv s azon is már csak eszkimók tengenek, akiknek legfőbb vágyuk, hogy kevesebb legyen az ember s több a fóka. Az aggastyánná rokkant Ádám összeborzong, megelégli a látottakat, átérti küzdelmei haszontalanságát s a szörnyű álomlátásokból megtört szívvel – fölébred.

Ujra a történetelőtti idők küszöbén áll, lelkében végtelen fájdalommal és daczczal. Csak tőle függ, hogy megsemmisítse magában az egész emberiséget. Egy sziklacsúcsról a mélybe készűl ugrani, de e pillanatban melléje lép Éva s tudatja vele, hogy anyának érzi magát. Ádám térdre rogy az Úr előtt, ki ismét kegyelmébe fogadja s fölemelő, vigasztaló szózatával erőt és bizalmat keltve benne, nagy munkájának utjára igazítja. »Csak az a vég! csak azt tudnám feledni!« sóhajt fel még egyszer Ádám. »Mondottam, ember, küzdj és bízva bizzál!« hangzik a magasból Isten válasza.

Ime, ez ennek a remekműnek, a gondolatok e nagy drámájának a vázlatos meséje, melyből különben eszmei tartalma is jól kiérezhető. A tragédia, mely az ember örökös bukását láttatja, Luczifer vereségével végződik. Az álomban megfutott világtörténeti pálya, az egymásra következő végletek gyűrűzete lényegében mégis csak az emberi nem fokozatos haladásának nagy rajza, mert az elavult, régi eszme megbuktatója mindig egy uj, nagy eszme. Igaz, hogy ez a rajz kérdőjellel végződik s a rettentő álomképek hatása alatt nemcsak Ádám, de az olvasó kedélyében is marad a kételynek és bizalmatlanságnak némi árnya, – ám a jövő nem a tudomány hatalmában, sem a képzelődés föltevéseiben, hanem Isten kezében van.

Ő tudja csak, mi czélja a teremtés urával, a küzdő emberiséggel, mely a jó és rossz, az igazság és gazság harczaiban edződve és csüggedezve mégis folyton előre tör, ujabb és ujabb ideálok felé, az eszmék rejtelmes utvesztőiben.

Madách álma nem egyéb, csak egy ragyogó szilánk amaz égi titokzatokból, s bölcselete csupán költészete azoknak, mikről a multak révén már van némi sejtelmünk, de a jövendőkre nézve még nincsen, s talán sohasem is lesz, kellő fogalmunk…

VIII
A JELMEZES DRÁMA

Az ötvenes évek szinműirodalma éppenséggel nem mutatott valami nagy lendületet. Sokáig úgy maradt minden, ahogy Szigligeti csinálta. Ez a rendkívüli termékenységű írónk föltétlenül uralta a szinpadot. Akik körülötte jelentékenyebb sikert arattak, túlnyomólag az ő irányát követték. Uj elem alig tünt fel a drámában. Már pedig amit ő színre vitt és jelenített, az a közönséges élet volt igen sok leleménynyel s a megkapó helyzeteknek kétségkívül bőséges kizsákmányolásával, de vajmi csekély magasabban járó költészettel.

Bizonyos egyoldaluság, egyhanguság jellemezte ezt a drámát s alakjai és motivumai lassanként kezdtek kopottakká válni, mint ahogy lassanként elkopik minden a világon.

De addig, mig ez be nem következett, a megtört csapáson élénk tolongás támadt. Különösen azok részéről, kik a színi világot, a színpad titkait közelebbről ismerték. Kiválóbb, rátermettebb tehetség azonban nem igen akadt közöttük. A sorompóba lépő kisérletezők túlnyomó része külsőségekbe kapaszkodott s kellő tartalom híján a szinszerűség eszközeivel kápráztatott. Igy támadt egy átvonuló sorozata azoknak a daraboknak, melyeknek fölelevenítésére ma már senki sem gondol.

E gyorsan feltűnő s eltűnő írók közül csak egy tehetség vált ki, a kinek a vigjátékhoz és népszínműhöz nemcsak egészséges kedélye volt, de gazdag komikai tartalma is: Szigeti József (szül. 1822.). Annak a régi, becsületes ízről-ízre magyar írói gárdának egyik tiszteletreméltó tagja ő. Nagy színész s nem kevésbbé jelentékeny színműíró. A világot jelentő deszkákon maga a megtestesült természetesség, csupa eleven igazság s a milyen volt a színpadon, olyannak ismerjük színműveiből is. Az élet könyvét forgatta s kellő hivatottsággal, készültséggel és lelkesedéssel szolgálta a művészetet. Nem tartozik parádés embereink közé, de kevés írónk van, a ki több vidám órát szerzett az ötvenes évek magyar közönségének mint ő. Egy darabig versenytársa Szigligetinek. Leleményes, friss, eredeti, ötletes mint amaz s a lüktető magyar társadalmi életnek nem kevésbbé hű rajzolója. Népszínművei A vén bakkancsos és fia a huszár meg a Csizmadia mint kisértet sokáig tartották magukat színen, de egyéniségének igazi ereje, kedélyének őszintesége és bensősége jóízű vigjátékaiban – Becsületszó, Falusiak – érvényesül a leghatásosabban. Amaz a nemzeti színház pályázatán nyert koszorút, ennek a közönség zajos és tartós tetszése nyujtotta a pálmát. Igaz, hogy azok a szeretetreméltó nagybácsik, kiket Szigeti alakító művészete mutatott be ezekben a darabokban, vele talán örökre letüntek, de a régi magyar életnek annyi színe és humora maradt ott még, hogy felfrissítésök századvégi nyomoruságaink s eltorzulásunk közt, szinte üdülésszámba menne. Tehetségének java része, férfikorának legszebb virágai rejtvék azokba. Herbarium, melyet, ha kinyitunk, kinyílik előttünk az író lelke is s eltünt tavasz fuvalma csap meg, távoli emlékek illata leng felénk egy kevésbbé beteg társadalom immár hallgatag világából.

Szigeti kortársai közűl még két szinműíró aratott jelentékenyebb sikereket ezekben a mozgalmas napokban. Az egyik Dobsa Lajos (szül. 1824.). Fiatal korában maga is színész, nyugtalan, különczködő természet, a ki különben nem tékozolja az idejét haszontalanságokra, de folyvást tanul s az élet zajától elborítva szivesen pihen meg a költészet édes játékai mellett. Elbeszéléseivel vonta magára a figyelmet s csakhamar olvasottabb íróink közé tartozott. A színészettől megválva, nagyobb utazást tett a külföldön. Párisban egész évet töltött s szeme előtt zajlott le az 1848-iki franczia forradalom. Ennek a történetét nyomban meg is irta. Elnöke volt a magyar küldöttségnek, mely akkor a Lamartine-féle miniszterium elé tisztelegni ment. A magyar szabadságharcz hirére haza sietett. Mint hadszervező kormánybiztos részt vett a forradalomban s ennek leveretése után fogságot szenvedett. Színműírói működését Márczius 15-ike czímű vigjátékával kezdte meg 1848-ban, de csak az ötvenes és hatvanas években fejtett ki nagyobb arányú munkásságot. Teljes lelkesedéssel vetette magát az irodalmi élet hullámaiba. A nemzeti szinházban gyors egymásutánban adták elő komoly és vidám tárgyú darabjait, melyek közűl IV. László, Egy nő, kinek elvei vannak s a Vigjáték-tárgy a kiválóbbak és maradandóbb értékűek. Több izben nyert akadémiai koszorút is. De bár írók és közönség egyformán méltányolták, darabjai közül több letűnvén a színről, úgy érezte, mégis csak mellőzés az osztályrésze, – és gondolt egyet, határozott, visszavonult. A szépírót aztán a politikus váltotta fel benne, ezt meg a mezei gazda, a ki nem akarja többé az idegeit rontani, csak pihentetni. Visszavonulása, hallgatása mindenesetre érzékeny veszteség drámairodalmunkra nézve. Dobsa, rhapsodikus lénye daczára, előkelő tehetség. Van fantáziája, merészsége, leleménye, formaérzéke s dialógjai oly tündöklők, hogy e tekintetben fölveheti a versenyt legjobbjainkkal. Hanem abban tökéletesen igaza van, hogy az a mesterember, akinek a keze reszket, okosan teszi, ha leteszi a szerszámát.

A másik népszerű drámaíró, Kövér Lajos, (1825–1863.) jogásznak készűlt, megyei hivatalba lépett, a forradalomban honvéd, később besorozott osztrák katona s a kényszerű szolgálat után foglalkozás nélkűli egyén, a ki ujra kezdhette a pályáját. Pesten telepedett le s írói tollával kereste kenyerét. Élénken és ötletesen írt elbeszélései csakhamar jó nevet szereztek neki. Még ismertebbé vált, mikor a szinpad számára kezdett dolgozni. Termékeny elme volt, könnyen szőtte a meséit s jól értett a színszerűség fogásaihoz. E tekintetben Scribe volt a mestere, a kitől elleste a külső hatások titkait, anélkül, hogy finomságát is elsajátította volna. Tárgyait, mint Szigligeti, a közönséges életből merítette, de az ő kezében még jobban eldurvult minden. Vaskos és érdes lett, nyers és száraz. Darabjaiban lassanként nyoma veszett mindennek, a mi meghat, fölemel, a szép gyönyörét érezteti. Az ember annyira a valóságot látta maga előtt, hogy szinte leküzdhetlen vágya támadt a poézis némi pihenője után.

A realis élet e rideg elhatárolása, az uralkodó végletnek ez a kietlensége rendesen visszahatás kezdetét szokta jelezni. A goethei bölcs tanítást (Greift nur hinein in’s volle Menschenleben) sem lehet a szélsőségekig követni. Van egy vonal, melynek az átlépése oktalanság. A költészet érdeke tiltja. Bizonyos valóságok iránt lassanként kivész belőlünk minden érzék. Megvetjük, vagy a legjobb esetben közömbösen nézzük őket. Hiába akarja az író elhitetni velünk, hogy ilyen az élet. Nem vagyunk hajlandók elfogadni, annál kevésbbé megkedvelni. Egész lényünk fellázad a szürkeség ellen, mely abból fölszáll és kiárad. Unjuk ezt a lelketlen egyformaságot, ezt az örökös hétköznapi hangulatot. Semmi emelkedettség, semmi szokatlanság, mindig csak ezek a szürke kabátok, ezek a nyárspolgárias élczek. Az utcza, a kávéház, az otthon ugyanezeket a dolgokat kolportálja. Nem üdülés a számunkra, csak bosszantó folytatás. Laposnak látjuk, fárasztónak érezzük és magunkban a pokolba kivánjuk.

Körülbelül így történt ezuttal is.

A szem színeket óhajtott, a lélek változást, a szív az élet merev rajzaival szemben emelkedettséget és szabadon csapongó költészetet. Egy kis édes, meleg romantikára volt szükség, mely nem a közszólamok szerszámaival dolgozik, de a rajongás és lelkesedés rózsáit dobálja szét maga körűl. Olyan alakokra, akik nem hálósapkában jelennek meg, hanem lovagjelmezben és baretben. Tolluk lengedez, festői köpenykéjük könnyedén fekszik vállaikon, vagy pompás idomaikon a chiton művészi redőzete hullámzik s lényük minden porczikája tiltakozik a szűrszabók test- és lélekszorongató realizmusa ellen.

Ennek a kivánatos visszahatásnak a kezdeményezője, Rákosi Jenő (szül. 1842.), közvetlenűl a kiegyezés előtti évben, 1866-ban lépett fel. Akaraterős, energikus, komoly gondolkozású ifjú volt. Mögötte küzdelmes évek, gondok és sanyaruság. Elszegényedett szüleinek kilencz gyermek számára kellett a mindennapi kenyeret beszerezni. Érett elméje korán felfogta a szomorú helyzetet s könnyíteni akarván a szülői terheken, elhagyta otthonát. Bátran és elszántan nézett a fenyegető sorsharag szemébe s megkezdte a harczot ellene. Vándorútra kelt, mint a mesék tévelygő gyermeke, s valami homályosan elképzelt czél után törekedett. Olyan fény vonta, melyet egyelőre nem látott, csak sejtett. Az idegen kenyeret hétköznapi munkával kereste és sokszor talán könnyeivel sózta meg, de azért álmainak fátyolára ünnepnapok rajzolódtak. Edzett lelke volt a gondok elviselésére s kedélyének elég ereje és hatalma, hogy azokat megszépítse. Égi adományokkal járt a földi nyomoruságok közt, ismeretlenül a zavaros tömegben, mint valami mesebeli bujdosó királyfi, akiről végül kitudódik, hogy tenger kincse s pompás birodalma van.

Valóban, a mi ezután következett, az már nem volt mese, bár a mesék öregapjáról, Aesopus-ról szólt. Ennek a romantikus, szárnyaló s édes dikcziótól áradó darabnak a szinrehozatala drámairodalmunk ünnepnapjai közé tartozik. Mennyei mannaként hullott a színházlátogató közönség kiszikkadt kedélyére. S nekem úgy rémlik, jóval több volt mint pusztán hatásos darab. Színszerűségének kecses könnyedsége mögött ott ragyogott a költői tartalom gazdag ornamentikája. Sokban elütött az eddigi színművektől, jóformán hadat izent a megelőző iránynak. A költészet tündérvilágának egészen uj utjait nyitotta meg s a fásulni kezdő kedélyekből a lelkesedés egészen friss forrásait buzogtatta. A rabszolgavásárból Xanthus portájába kerűlt dadogó és szűkszavú Aesopusban mintha maga a fiatal szerző lappangott volna, átélt küzdelmeinek emlékével, de egyuttal azzal a merész elhatározással s művészetének erős tudatával, hogy meg fogja hódítani a dicsőséget.

Nem úgy hangzik ez, mintha Aesopusban a költő beszélne valami égi jelenéshez, – a dicsőségszomjas ifjú a költészet istenasszonyához, kit képzelete lebűvöl a földre s akihez első, édes vallomása zendűl túláradón és szerelmesen?…

A rontó bűbájnak vége van. Aesop, a szép Erota láttára, mintha villám találná, összerázkodik, idegzetén vihar czikáz keresztül s »boldogságának első hirnökéűl« megjelen ajkán a »hangzatos beszéd«. Többé nem dadog, nem hebeg. Szabadon, igézetesen foly ajkairól a szó diadalmas árja, megannyi zengő hullám, mely virágokat sodor habjain. Gondolatai, érzései a költői allegória és mese szines mezét öltik magukra, – csapongók, szellemesek, olvadékonyak és szívhez szólók. Emelkedettebb stíl melege hatja át őket, dúsabb és pompázóbb élet tüze lüktet bennök s ez a mesés poézis csakhamar felűlkerekedve a régi formákon, győzelmesen vonul fel a szinpadra. Az ismeretlen nevelő, a hajdani gazdasági írnok, Rákosi Jenő egyszerre ünnepelt, híres ember lett s nem kisebb férfi mint b. Kemény Zsigmond vette pártfogásába. Meghivta lapjához, a Pesti Naplóhoz. És itt nyomban kiderűlt, hogy Rákosi nemcsak a jámbusokhoz ért, de a politika nagy mozgalmaihoz is elég éles szeme van s ha kell, hát kitünő publiczista és hirlapíró. A bécsi rovat élénk tollú vezetője fokról-fokra emelkedett s végigharczolva a kiegyezés roppant vitáit, később Reform czimmel külön lapot indított. Az uj Magyarország legtehetségesebb írói gárdája csoportosult köréje s ettől a pillanattól kezdve aranynyá vált, amihez hozzá nyult. Tenyerén hordozta a szerencse, – nyomában járt a siker, de boldogulásának s emelkedésének igazi rugója tettekhez szokott akaraterejében s gyakorlati eszének komoly és józan munkásságában rejlett. Felvirágoztatta a keletkező uj népszínházat s későbbi lapjával, a Budapesti Hirlap-pal óriási, eddig hallatlan lendületet adott a magyar hirlapirodalomnak.

Nemcsak a költészetben, de a praktikus életben is jobban szerette a töretlen mint a járt utakat. A küzdelem csak fokozta erejét, az akadályok csak kitartóbbá tették. Az álmokat is csak úgy találta igazán kedveseknek, ha valóra válthatta őket. Aesopuson kívül még számos színművet írt, melyek közűl kiválóbbak Régi dal régi gyűlölségről, Ötödik László, Krakkói barátok, Szerelem iskolája, Két királyné, Endre és Johanna stb., de első darabja sikerének fényét egyikkel sem tudta elhomályosítani. Az volt az ő legszebb álma, gazdag romantikájának legragyogóbb virága. A kik ez irányban követték, Éjszaki Károly, Dóczi Lajos, Toldy István s részben Csiky Gergely, működésükkel már a kiegyezés utáni kor irodalomtörténetéhez tartoznak s bár siker dolgában versenyeznek vele, voltaképpen mégis csak folytatói annak, mit ő merész lélekkel megkezdett.

IX
KOMOLY MÚZSÁK

Ennek a rendkívül termékeny korszaknak megvolt az az átható ereje, hogy a szépirodalmon kívül, melyet gyümölcsözővé tett, virágzásba borította a tudományok némely ágát is. Megkezdődött a nemzeti törekvéseknek, az eszmék vegyi bomlásának az a nagy forrongása, melyből egy uj, munkásabb Magyarországnak kellett előállania. A szépirodalom terén lángelmék vezettek, tehetség tehetség nyomába lépett, szinte torlódás támadt, – mig más részről a komoly múzsák szolgálatába csak egyesek szegődtek s inkább a jövendők számára egyengették az utat, mintsem jelenüktől várták a babérokat. De szellemi pezsgés, tanultság, akarat dolgában immár nem volt hiány. A megujhodott és kipallérozott nyelv teljesen alkalmasnak bizonyult a tudományok mívelésére s vezérférfiaink egy részében megvillant az eszme: lerakni végre az alapokat az önálló magyar tudományosság számára is.

Mindez majdnem természetszerű eredménye volt a megelőző nagy szépirodalmi fellendülésnek, ahogy virágzás előzi meg a gyümölcsöt érlelő nyarat. Voltaképpen a szellemi fejlődésnek ilyen képe lebegett Széchenyi előtt, midőn az akadémiát alapította s ilyen az akadémia előtt is, midőn működését megkezdte.

Az akadémia vezérférfiai közűl azonban talán senkit sem hatott át a magyar tudományosság iránti lelkesedés annyira, mint egy német származású, temperamentumos kis embert, a tudós társaság titoknokát, Toldy Ferencz-et. (1805–1875.) Családi nevén Schedelnek hítták. Orvosnak készűlt, de Kazinczyék, később az Auróra-kör lelkes írói gárdája, melynek előkelő tagjaival baráti viszonyban állt, még idejekorán elhatározó befolyást gyakoroltak rá s teljes vonzalmát az irodalom felé irányították. Nagy készültségével, erős akaratával s rendkívüli munkabirásával egyike lett a küzdő magyarság legbátrabb harczosainak s a nemzeti eszme leglelkesebb híveinek. Mozgékony, agitáló természet, heves és polemikus, – a mások véleményével szemben nem igen türelmes, de annál határozottabb bajnoka Kazinczyék nyelvujításának s magának a mesternek és izlésnemesítő, nemzeti műveltséget hirdető irányának föltétlen követője. Jóformán egyenes szellemi utódja, a kit csak kora sodor egy lépéssel előbbre, midőn az Auróra-kör lobogója alá szegődik. Irodalmi pályafutását műbirálatokkal, kritikai dolgozatokkal kezdi meg s mind jobban-jobban belemélyed tanulmányaiba, melyek egy-egy jelentősebb írónk munkásságát ölelik fel teljes részletességgel s arczképét rajzolják meg hiteles adatok világítása mellett. Semmi sem kerüli el figyelmét, – szerkeszt, gyűjt, kutat, buvárkodik szakadatlanul, éjet-napot összetesz, hogy a multak együvé halmozott irodalomtörténeti anyagából valami rendszeres egészet alkothasson. Bátorító és lelkesítő tanulságot akar felmutatni nemzetének. A régi korszakok elfeledett romjai közűl összeszed minden használható követ s emberfeletti erővel és kitartással hozzá fog egy merészen gondolt, nagyszabású emlékmű fölépítéséhez: megteremti a magyar nemzeti irodalomtörténetet.

Ezen a téren nemcsak uttörő, de alkotó. Évek hosszú során át gyűjtött s rendezett anyagából isten segítségével s a maga vasszorgalmával megépítette azt, amit akart. Végre-valahára láttuk a művet, mely szellemi fejlődésünk nagy történetét volt hivatva föltárni. Itt volt minden, amit a viharos századok folyamában magyar elme gondolt és teremtett. A lomból kiásva, a penészből kihámozva, az avatagból tovább ható életre keltve. Huszonöt éven keresztűl magyarázta, jóformán egyedül, nyelvemlékeinket s adta ki codexeinket, legendáinkat, meséinket stb., hogy kellő alapokat vethessen a még csak terveiben létező irodalmi pantheonnak. Eltemetett, soha számba nem vett érdemek iránt senkinek sem volt több kegyelete mint neki. Behorpadt, ismeretlen sírokat koszoruzott föl a hála és elismerés pálmájával s boldog mosolylyal osztogatta a halhatatlanság babérait. Árnyak jártak körülötte, kiknek beszédét ő jól értette s meg tudta értetni másokkal is. A mi egykori hevüléseink és törekvéseink sírból felhangzó beszéde volt az. Nem éltünk lomhán, nem éltünk hiába. Tettünk mi is, amennyit lehetett.

A magyar szellem energiája és munkája is hozzájárult az általános haladás diadalaihoz. Nincs okunk szégyenkezni a multakért, annál kevésbbé a jelenért. Eddig csak a politikai élet tusáiról hallottunk, – ime itt van belső küzdelmeink érdekes és tanulságos rajza is. Egy irodalomtörténet, mely a vérbe borúlt századok csöndes dolgozó szobáiba enged bepillantani s a létért való szellemi küzdelem nemes erőfeszítéseit világítja meg. Talán nem mindig az igazságnak megfelelő hűséggel, sokszor tévedés, még gyakrabban elfogúltság kiséretében, de állandóan azzal a hazafias czélzattal, hogy számot tevő nemzet vagyunk a művelt népek sorában s a barbárság könnyelmű vádjaira minden írónk élő tiltakozás, nyilt czáfolat.

Toldy Ferencznek, a kiváló tudósnak, ebbeli érdeme elévűlhetetlen s egyuttal a legszebb, legmaradandóbb emlék, mit magának alkothatott. Ugyanazzal a kegyelettel, melylyel ő viseltetett nemzete szellemi munkásai iránt, koszorúzta meg a nemzet is az ő áldásos működését s véste fel nevét a nemzeti hála pantheonjának márványába.

Soktartalmú, széles ismeretkörű s minden tekintetben aesthetikus írónk Greguss Ágost is (1825–1882.) jelentékenyen hozzájárult a magyar tudományos irodalom emeléséhez, különösen az essay-irodalom nemesebb formáinak kifejtéséhez. Erős kritikai elme, finom bonczoló tehetség, emellett költői hajlamú ember, sőt néhány mélyérzelmű lírai darabjában s verses meséjében igazi költő. Nagy műgonddal dolgozó munkása annak a kicsiny, de lelkes körnek, mely a magyar tudományosság megteremtését tűzte ki törekvései czéljául. A németektől alaposságot és lelkiismeretességet tanult, a francziáktól ízlést. Egyike azoknak a ritka tudósainknak, kik a tudomány nyelvét éppenséggel nem tartják valami kizárólagos abrakadabrának, de szeretik az eszméiket érthetően, szabatosan, világosan és kellemesen kifejezni. Nagy tudásával igazi szeretet párosul: gyönyörködtetni és tanítani másokat. Ebbeli dolgozatai – különösen a balladáról szóló könyve, továbbá Tanulmányai-nak két kötete s a Shakspere pályája czimű akadémiai koszorút nyert munkája – mintaszerűek. A filozófia, széptan, társadalmi tudományok s irodalomtörténet köréből vett tárgyai szinte átmelegűlnek és meglelkesednek élénk, szines és világos előadásában. Oktat és élvezetet szerez. A magyar aesthetikai irodalomnak egyik legérdemesebb, alapvető munkása, ki a szépet csakugyan a szépért szolgálta teljes életében.

Mi sem volt természetesebb, mint az, hogy a széptudományok mívelése mellett, ezekkel mintegy karöltve a történeti irodalom is erősebb fejlődésnek indult. Ennek a hagyományaira, multjára, jogaira, ősi alkotmányára annyira féltékeny nemzetnek most, midőn válságból ujabb válságba lépett, nagyobb szüksége volt, mint valaha a történeti eseményekből leszűrt igazságokra és tanulságokra. A század első tizedeiben költészetté lett maga a történelem is. Horvát István, ez a soktűzű és szédítő előadású történetíró csakúgy lelkesített szines rajzolataival és merész feltevéseivel, mint akár Vörösmarty a maga Zalánjával. De ezen a téren immár kevésbbé volt szükségünk a fantazia kicsapongásaira, mint az egészséges önismeretre. Ezt pedig csak a kritikai módszer segítségével szerezhettük meg. Széchenyi föllépése után nem sok értelme lett volna a nemzeti gyengék takargatásának, sem a hizelgő áltatásnak, melylyel korábban szívesen honoráltuk a buskodó és tétlenkedő hazafiságot.

Tanulság kellett, okulás az átéltek és tapasztaltak árán.

A fejlettebb nyelv, a míveltebb izlés, a szélesedő szellemi látkör s a mind sűrűbb társadalmi, politikai és irodalmi érintkezés meghozta ezen a téren is az üdvösebb fordulatot. A történeti kutatás iránya komolyabb lett, a módszer határozottan javult. A régi iskola hívei jóformán a minden szigorúbb kritika nélküli anyaggyűjtésre szorítkoztak, mint pl. Fejér György, (1766–1851.) a kinek roppant munkája, a negyven vaskos kötetre terjedő Codex diplomaticus tudományos életünknek egy külön oklevéltárát tartalmazza.5) Az ujabb módszer követői azonban az anyag nemesebb formákba öntött földolgozására vetették a fősulyt.

Ezek közűl az elsők sorában kell felemlítenünk Jászay Pált (1809–1852.) és gr. Teleki Józsefet (1790–1855.). Amaz hosszas búvárkodás után két nagyobb szabású munkához fogott, melyeknek, fájdalom, mindegyike töredék maradt, de így, csonka voltukban is, alapvető, becses művek, valódi hivatás fényes termékei. A nemzeti hanyatlás tulajdonképeni okait minden magyar történetíró a szerencsétlen mohácsi veszedelemben kereste s találta meg. Általános volt a meggyőződés, hogy azóta korhadunk és pusztulunk. Abból a korból kellett hát levonni a legkomolyabb és leghasznosabb tanulságokat. Ezt akarta megcselekedni Jászay Pál, midőn még a forradalom előtt, 1844-ben, kiadta A magyar nemzet napjai a mohácsi vész után czímű munkájának első s egyetlen kötetét. Meg akarta rajzolni azt a kort híven, teljesen, a legapróbb jellemző vonásokig, de a nagyméretű terv kivitele fölülmulta erejét. Csak öt hónap történetét irhatta meg. Ezt azonban oly gondosan és szépen, annyi színnel és erővel, hogy szinte magunk előtt látjuk a régi dúltság megrázó jeleneteit s úgy olvashatjuk könyvét, mint valamely szomorúan regényes történetet, melynek mégis mindenben igazság az alapja. E zavaros és lázas képek rajza mellett ő maga sem nyugodt, – előadásában sok az idegesség, helylyel-közzel a szónokiasság, mely hatásra törekszik, de mindezek a tulajdonságok csak rokonszenvesebbé teszik írói egyéniségét. Ezzel s a szintén töredékűl maradt másik művével (A magyar nemzet napjai a legrégibb időtől az arany bulláig) uj irányokat jelöl meg. A történetirás kilép a krónikák szűk köréből, megszűnik közönséges följegyzések lajstroma lenni s lesz belőle, a mi voltaképeni hivatása: a gyarló ember számára az élet mestere.

Gr. Teleki József, az akadémia egykori tudós elnöke, élete java részét szintén egy nagy történelmi munka megirására fordította. Harmincz évi előtanulmány és búvárkodás után kezdett a Hunyadiak korá-nak kimerítő, részletes feldolgozásához. Tizenkét kötetre tervezte, méltó emlékeűl a nagy nemzeti hősöknek, kiknek szobruk nem volt a hazában. A roppant monográfiából hat év alatt (1852–1857.) kilencz kötet jelent meg. A széles alapokra épűlő korrajz tüzetesen beszámol minden adattal, minden apró törmelékkel, melyet az író, hatalmas hőseinek megmintázására, összehordott s ebben a tekintetben készlete gazdagságát és bőségét nem lehet eléggé bámulnunk. Alaposság, igazságszeretet, hazafias felfogás dolgában minden tiszteletünkre érdemes munka. Talán terjedelmesebb, mint kellene, stilje is túlterhelt és hosszú mondatokban ömlő, de jellemrajzai hívek s a korviszonyok rajza erős és éles elmére vall. A lelkes grófot halála megakadályozta műve befejezésében. Mint a tudósokkal gyakran megtörténik: kissé elszámította az életet. Annyi szeretettel s gyönyörrel mélyedt el ama diadalmas kor tanulmányozásába, – oly lelkiismeretes gonddal kutatta át a forrásmunkák és oklevelek rengetegét, hogy akközben egy jó darab élet szállt el fölötte s a fáradhatatlan kutató elől elrabolta a feldolgozó szükséges éveit. De végzett munkája csonkán is teljes dicsőségét hirdeti.

A történelmi tudományok gyors fellendüléséhez nagyban hozzájárultak az átalakulás korának erős politikai mozgalmai, a forradalom eredménytelensége s a kiegyezés előtti időszak válságai. Az aggódó hazafiság hivő lélekkel ragadta meg a történelmi jogok s hagyományok mentő horgonyát. Fényes tehetségek léptek a kidőltek nyomába s mind többen és többen foglalkoztak a multtal a – jövő érdekében. Bátorítóan, sokoldalulag és eredményesen.

Ezek között kiváló hely illeti meg a forradalmi kormány kultuszminiszterét, a szabadságharcz után külföldre menekült Horváth Mihályt (1809–1878.), a ki számüzetése éveit Belgium és Svájcz szabad levegőjén is elnyomott nemzete vigasztalására és oktatására fordította. A történetírás terén nem volt ujoncz, sem műkedvelő. Becses és formás tanulmányaival már ifjukorában akadémiai koszorukat nyert s még a forradalom előtt megirta a Magyarok Történetét négy kötetben, mely későbbi átdolgozásában nyolcz kötetre bővűlt. Külföldi tartózkodása alatt pedig két hatalmas munkát fejezett be, melyek mintegy kiegészítői előbbi nagy művének. A Huszonöt év Magyarország történetéből (1823–1848.) Széchenyi korát öleli fel teljes részletességében, a Függetlenségi harcz története pedig a forradalom rajzát adja három vaskos kötetben. Mindkét mű Genfben jelent meg először s a hatvanas évek legkapósabb olvasmánya volt. Az ifjabb nemzedék úgy forgatta, mint a bibliát: áhitattal és okulással. Horváth Mihály könyveiben hazája teljes, kimerítő történelme állt előtte s a legujabb kor átalakulásának hű képe – világosan és érthetően. A mi a közvetlen multban történt – a nagy válságot – mint szükségest, mint kikerülhetetlent magyarázta s nem a krónikás história modorában, de a történetirás nemesebb formáiban s művészetével. A száraz adatokat lélek melegíti át, az események szines és könnyed elbeszélés árján haladnak tova. Tények sorakoznak egymás mellé, de oki összefüggésben s a részeket, eredményeket szervesen összekapcsoló lánczolatban. Nem filozófiája a történeteknek, de egy igazságért lángoló lélek revelacziója. Hű beszámolás mindarról, a mi a magyar faj életrevalóságát, gyarlóságait s erejét láttatja. Szókimondó, bátor előadása nagy és tanulságos korszakoknak, nemzeti erényeknek és bűnöknek. Látköre széles. Mindent számba vesz, a mi mozgató rugója az eseményeknek. Nem marad meg pusztán a politikai mozzanatoknál, de kiterjeszti figyelmét valamennyi kulturtényezőre s egységes képben mutatja fel e sok viszontagságon keresztűlment, folyton küzdő nemzet hősies történetét. A tér, melyet átbuvárol s kutató, munkás szellemével bejár, roppant kiterjedésű. Monografiái egy részét a Kisebb Munkák foglalják össze négy vaskos kötetben, más részök önálló kiadásokban jelent meg, mint Zrinyi Ilona, A kereszténység megalapítása Magyarországon stb. Olyan tudós volt ő, a ki élete utolsó perczéig kötelezettségeket érez nemzetével szemben s legjobb tudásával és tehetségeivel fizeti tartozásait. Nagy érdeme s népszerűségének egyik titka is, hogy alaposságával és pártatlan felfogásával az előadásbeli kellem párosul. Az élet számára dolgozott s nemes munkásságával nemzedékek lelkét termékenyítette meg.

Méltó társa, sőt sok tekintetben tartalmasabb, messze kihatóbb működésű tudós Szalay László (1813–1864.). Komoly ifjúságának minden hevűlését, munkás férfikorának minden erejét a nemzeti kultura szolgálatában lobogtatja. Egyike azoknak az akaraterős, jellemszilárd államférfiaknak, kikre a legválságosabb körülmények közt is bizalommal lehet föltekinteni, mert nyilván látható, hogy életök minden napját a közügyeknek áldozzák. Alig vannak magán-örömeik, de annál több a gondjuk és érzékenységük a közdolgok iránt s hű osztályosai nemzetük minden aggodalmának és szenvedésének. Pályafutásuk nem zajos, de férfias, nyilt és áldásos. Irodalmi működését verses kisérletekkel (Bimbók) kezdte meg, de a költészettől csakhamar átpártolt a jogi s történelmi tudományokhoz s ezen a téren aratta a babérokat. Politikai hitvallására nézve a centralistákhoz tartozott s Eötvössel, Treforttal, Csengeryvel föltétlen híve volt a népképviseleti rendszernek. Államférfiak és szónokok czimű köteteiben is azoknak a külfödi jeleseknek élet- és jellemrajzát írta meg, kik az új korban legtöbbet tettek a parlamenti kormányrendszer kifejlesztésére. Mint publicista is ezt az eszmét szolgálta a Pesti Hirlapba írt jeles czikkeivel. Általában az volt a törekvése, hogy hazánk jogviszonyait összhangba hozza a nyugateurópai elvekkel. A forradalom egyelőre meggátolta a kivitel munkáját s az absolutizmus visszalökte a nemzetet ebbeli törekvésében. A küzdők szétszóródtak a világban. Szalay is Svájczba menekűlt s Mariusként borongott a multak romjain. De nem csüggedt el, nem esett kétségbe. Munkához kezdett ujra s lelke még lángolóbban ölelte át férfikora nemes eszményeit. Jól érezte, hogy mint történetíró, most, e válságos időkben áll a legkomolyabb feladatok előtt s ha valaha, most kell igazán az igazságot szolgálnia. Belemélyedt a multak tanulmányozásába s éles, bonczoló, rideg elmével kutatta át a történtek szövedékeit. Nem akarta sem magát, sem nemzetét áltatni, – nem akarta sem szépíteni, sem kiszinezni a dolgokat, de tanulságossá akart tenni mindent, amiből tanulság volt levonható. Megirta Magyarország történetét azzal a czélzattal, hogy úgy mond el mindent, ahogyan történt, de a tények aztán beszéljenek magukért. A történelem lelkiismeretét akarta megszólaltatni, híven és őszintén. Felmutatta e nemzetet nagyobb válságok hosszú sorában, a hanyatlás, vergődés, pusztulás sötét bizonyosságai közt s fenmaradása csodáján ragyogtatta át azt a hitet, hogy ha a multban ily válságokat kibirtunk, isten segítségével s a magunk emberségéből megbirkózunk a fenyegető végzettel ezután is. Ezen a komoly erkölcsi alapon épűlt fel az ő nagy történelme, mely, fájdalom, csak 1706-ig foly a megjelent hat kötetben, de vezéreszméjét tisztán érezteti mindenütt s alkotmányunk fejlődésének részletes rajzában a nemzeti életrevalóság erőforrásait mutatja fel. Szalay ezt a művét okulásul s jövendő feladatok megoldása czéljából a magyar ifjúságnak szánta, de gyönyörűséges s hasznos olvasmánya lett az az egész nemzetnek, öregeknek, fiataloknak egyaránt, mert hittel sugarazta be a hazafiak lelkét akkor, mikor legjobbjaink is csüggedeztek s hitöket veszítették a jövőben.

Ebben az időszakban már a történeti essay fejlettebb formáival is mind sűrűbben találkozunk. Salamon Ferencz (1825–1892.) ezen a téren igazi mesterműveket teremtett. Nagy szépirodalmi műveltsége segítette a tisztább s nemesebb formák kultuszához. Eleinte műbirálattal foglalkozott s e nemű dolgozatai, főkép a Zrinyiászról, Csokonai Dorottyá-járól és Arany Jánosról írt tanulmányai kiváló becsűek. Nemcsak alapos tudós, a dolgok mélyére hatoló kritikai elme, de kellemes elbeszélő is. Főmunkája: Magyarország a török hódítás korában kitünő monográfia. Jellemző erejével, szemléltető szines leirásaival és előadásának klasszikus magyarságával pompás szépmű is egyuttal.

Azok közé az íróink közé tartozik, a kik nem fognak egykönnyen elévűlni s mindig élvezettel és haszonnal forgathatók. Eszmékben rendkívül gazdag, véleményeiben határozott, világos és meggyőző. Csak az igazság érdekli, de nem durván, hanem a szép formájában. Szigorú és éles tekintettel nézi az eseményeket, átható elemzéssel bírálja és bonczolja szét az emberi tetteket, de soha sincs mélyebb részvét híján, mikor fajának gyengéiről vagy bűneiről beszél. Maga mondja egyik értékes tanúlmányában ezeket a gyönyörű szavakat, melyeket bizony sok írónk megszivlelhetne: Hogy jól festhessük az embert, egy kissé szeretnünk s nagy mértékben kell becsülnünk. Irodalmi tanúlmányainak két kötetét a Kisfaludy-Társaság adta ki, melynek vezérférfiaival egy sorban küzdött a magasabb és tartalmasabb nemzeti műveltség diadaláért, úgy fogván fel az élő, működő irodalmat, mint a leghatalmasabb politikai tényezők egyikét.

Kritikai készűltség, stilbeli tartalmasság és finomság dolgában semmivel sem áll hátrább nála Csengery Antal (1822–1880), a kiegyezés egyik vezérembere, Deák Ferencz egyik legmeghittebb barátja. Jeles publiczista, széles ismeretkörű s nagytevékenységű munkása ennek a nehéz időszaknak s az első magyar tudományos folyóíratnak, a Budapesti Szemlé-nek alapítója és szerkesztője. Az angol történetíróknak, főkép Maculaynak volt tanítványa, kinek Anglia története czímű munkáját le is fordította. S tette ezt akkor, mikor éppen korszerűnek látszott, mikor Francziaországban Guizot azt a kérdést vitatta: mért sikerűlt az angol forradalom? Nálunk a közelmulttal szemben még nagy volt az elfogultság, a politikai szenvedélyek még nem csillapodtak le, elhamarkodott, felszínes ítéletek hangzottak az imént lezajlott eseményekről s azok szereplőiről. Elvi vagy történetbölcselmi szempontokra nem gondolt senki sem. Az idők ránk zúduló árjában vergődtünk és fuldokoltunk. Csengery, a ki határozott ellensége volt minden önámításnak s nem a népszerűséget, hanem az igazságot kereste, egy kötet politikai jellemrajzzal – Magyar szónokok és statusférfiak, 1851. – állt elő, mely hű tükre kivánt lenni a közelmultnak s minden irány képviselőiben akarta jellemezni azt. Jellemezte is. Mély ítélőtehetség, a szókimondás komoly bátorsága, a szemléltetésnek s meggyőzésnek nagy ereje állt rendelkezésére oly stil kiséretében, mely pompásan színezte és árnyalta a dolgokat. Később, a hetvenes években, néhány nagyobb történet-kritikai essayvel bővítve, Történeti tanulmányok és jellemrajzok czím alatt ujra megjelent ez a munka, melyet csakhamar Történetírók és történetirás czím alá foglalt dolgozatainak gyűjteménye követett. Majd halála után, 1884-ben, sokoldalú munkásságának java termékei Összegyűjtött Munkák czímmel öt vaskos kötetben láttak napvilágot, nyilván láttatva, hogy nemcsak jeles tudóst veszítettünk benne, de egész életét nemzetének áldozó hű embert is, kinek nem az volt a czélja, hogy ragyogjon, de hogy hazájának igazán használjon.

Erős hézag támadna e fejezeten, ha az ide tartozó jelesek közűl nem említenők fel Szilágyi Sándor (1830–1899) és Szabó Károly (1824–1890) nevét. Két patriarchalis jó öreg, rengeteg tudással, a kutatás fáradhatatlan mozgékonyságával, a munka minden türelmével és frisseségével. Amaz egész életén át az agitator szerepét játszsza. Minden tőle telhetőt elkövet a történeti irodalom felvirágoztatására. Egész írói nemzedéket nevel maga körűl, kik minden tekintetben becsületére válnak lelkes paedagógiájának. Jó példával jár előttük. Mindig dolgozik és mindig vidám. Tele van tisztelettel a régiség és szeretettel az ifjúság iránt. Mult és jelen együtt élnek szivében, de tekintete a jövőn függ. Nem zárkozik el korától, örül haladásának s maga is halad vele. Megírja Erdély politikai és irodalomtörténetét, okmánytárba foglalja az Erdély XVI. és XVII. századi eseményeire vonatkozó okiratok nagy tömegét, megalapítja a Történelmi Társulatot, mely egyike legnépszerűbb s legtevékenyebb testületeinknek; nagy vállalatokat indít meg (Történelmi Életrajzok), melyek az összehalmozott történeti anyag vonzó formában tartott feldolgozásával erősen és termékenyen hatnak ki a nagy közönségre, – szóval, élete utolsó pillanatáig ott van mindenütt, a hol a saját szakában tenni és dolgozni kell.

Érdemes kortársa, Szabó Károly, a legrégibb idők avatagját buvárolja át. Megmarad a krónikák egyszerű hangja mellett, de a tényeket oki összefüggésükben sorakoztatja egymás mellé. Megírja a Vezérek korának történetét s vasszorgalommal, évtizedekig tartó munkával összeállítja a Régi Magyar Könyvtár két tekintélyes kötetét, mely ősmulasztásokat pótol és régi irodalmunk ismertetéséhez nélkülözhetetlen kalauz. Nagy lelkesedéssel gyüjti a székelység történetére vonatkozó okiratokat s minden ízében azok közé az eredeti magyar tudósok közé tartozik, kik a saját önálló felfogásukkal, töretlen utakon járva, küzdenek a nemzeti tudományosságért. Kisebb történelmi dolgozatait Tanúlmányainak két becses kötete foglalja össze.

A monográfia-írók köréből megemlítjük itt még Fraknói Vilmost Pázmány és kora czímű szép munkájával; Thaly Kálmánt, a Thököly és Rákóczi kor roppant tevékenységű s minden elismerésünkre méltó buvárát, a ki egész könyvtárra menő kötethalmazban építette fel ama regényes és nagy idők gazdag világát; Pauler Gyulát a Wesselényi-összeesküvésről s az Árpád-házi királyok történetéről irt művészi kivitelű munkáival. Végül zárja be a kiválók díszes sorozatát néhány fényes név, a történelem segédtudományaiban működő írók legjobbjainak neve, kiket a külföld is tekintélyekül ismer, a minő például egy Pulszky Ferencz az archeologiában és egy Henszlmann Imre, Ipolyi Arnold és Rómer Flóris a műtörténelemben.