The Project Gutenberg eBook, Thury Zoltán összes művei (2. kötet), by Zoltán Thury

E-text prepared by Tamás Róth, Albert László,
and the Online Distributed Proofreading Team Europe
(http://dp.rastko.net)

THURY ZOLTÁN
ÖSSZES MŰVEI

THURY ZOLTÁN
ÖSSZES MŰVEI

MÁSODIK KÖTET

EMBERHALÁL ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

GYOMA 1908

NYOMTATJA ÉS KIADJA KNER IZIDOR KÖNYVNYOMDÁSZ

EMBERHALÁL
ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

THURY ZOLTÁN ÖSSZES MŰVEI

MÁSODIK KÖTET

GYOMA 1908

NYOMATOTT A KIADÓ KNER IZIDOR KÖNYVNYOMDÁJÁBAN

EMBERHALÁL

I.

A báró erdejét már Isten tudja, mióta vágták a parasztok. Nem is vágták, csak lekopasztották esztendőről esztendőre a százados öreg fákról a galyat, összenyalábolták s hazavitték. A hogy másutt megvan a borszüret, ugy itt fát szüretelt a sok szegény falusi. Jó előre megbeszélték, hogy mikor mennek ki csapatostul az erdőbe, ilyenkor hajnalban fölpakolták már a sok nyomoruságos taligát, a mire föltelepedett a gyermek- meg az asszonynépség s a szegény emberek lassu meggondoltságával, lusta tempóban megindult a falu, neki az erdőnek. Napközben aztán többször is megfordultak a taligák az erdő és a falu közt, némelyek, a kapzsiabb népség közül annyi galyat szedtek össze, hogy karácsony táján, a mikor még a koldus is csinál valami kis ünnepséget, egy-két taligával eladtak belőle a városban is s hazahoztak helyette egy szép zöld fenyőágat, meg sok apró szines gyertyát és papiroson csüngő pojáczaszivet, kosarat, diót, a hogy ez már illendő ilyenkor.

Az öreg báró nem sokat törődött velük. Az valami nagy politikus volt, miniszter is, fenn lakott a fővárosban, s kisebb gondja is nagyobb volt, mint a tarbereki erdő. Esztendőről esztendőre hevertek az asztalán a kasznárja levelei a nélkül, hogy jóformán csak el is olvasta volna. A helyett nagy beszédeket mondott, a miről ugy emlékeztek meg otthon az uradalom körül a kisbirtokos urak, hogy: a báró már megint verekedett. Ujjé, de hogy kiporolta az ellenzék bundáját! A mikor az öreg báró meghalt, a fia következett a dominiumba. Ez aztán gazda volt s egy perczig se türte tovább szó nélkül a tarbereki erdőben a rablógarázdálkodást. Azt mondta, hogy ő maga is letudja vágni a fáját, nem kér segítséget s egy kopogósra fagyott novemberi hajnalban, a mikor megint kigyülekezett az erdőszélére a sok taliga, puskás urasági hajduk fogadták a parasztokat.

– A kinek fa kell, menjen az udvarba. Az ispán ur czédulákat ad ki. Egy taliga ágnak egy-egy pengő az ára.

– Mi, hogy egy pengő?…

– Egy pengő, éppen annyi.

A sok paraszt összebámult. Sehogyse tudták megérteni a dolgot. Egy-egy kis kompániába szedelőzködtek, megdöbbenve tanácskoztak: – egy pengő… a fáért… aztán megint egy rajba gomolyodott össze mind a férfi az asszony, körül a taligákban sivalkodott a sok gyermek, fáztak, némelyik a ló elé feküdt, hogy az állat meleg párát fujjon az arczába s nem mozdult a sok emberből egy se.

Dél felé kijött a biró s azt mondta, hogy igazuk van. Ne hagyják magukat. Ha a báróé az erdő, hát az övé, vigye a hova akarja, de az aprófa meg a száraz ág a falué. Vágják már harmincz esztendeje. Délután pedig jött a zsandár, elvitte a birót. Erősen összeszorították a csuklóit a lakatos lánczczal s ugy hajtották maguk előtt, meglökdösve egyszer-kétszer a puska agyával, mint a lovat. A parasztok jajgatva indultak utánuk, de a káplár a bajonettet mutogatta nekik s azt mondta, hogy belevágja valakibe. Az asszonyok az emberek elébe állottak s mormoló, izgalmas csendesség lett, olyanforma, mint valami veszett káromkodás, a mi csak az ember belsejében háborog.

Haza nem akart menni senki. Most már eléggé megbeszélték a dolgot, hallgattak. A sok nagy csizma kopogott a zuzmarás, dermedt füben, egymásra néztek, de mindenikben egyformán dolgozott az elkeseredés dühe. Az éhes pillantásuk fölfalta az erdőt, most már a fáját is, az egészet. Sompolygó, tétovázó tehetetlenséggel bámulták pár lépésnyire maguk előtt ezt a beláthatatlan rengeteget s még mindig nem voltak elkészülve arra, hogy mit csináljanak.

Az egyik odamorgott a másiknak.

– Az asszony előtt restelli az ember. Ide bolondítottuk őket, aztán most meg olyanok vagyunk, mint a tolvajok.

Perczről-perczre sötétedett s várandósabb lett a hangulat. Közelebb bujtak egymáshoz, mindenik mondani akart valamit. Azért még csak sunyi találgatás volt az egész, egyik a másikból akarta kinézni, hogy vajjon mit gondol. Némelyikben már lihegett a düh s egyszer aztán nekirontottak az erdőnek. Egy-két nekivadult ember ment elül magasra emelve a fejszét, mint valami zászlót s a többi utána. Most már ordítva szabadult ki belőlük mind a hang, a mit eddig magukba fojtottak, rohantak előre a fák közt és megint az övék az erdő. Messzire kihallatszott a fejszecsattogás meg a hangos össze-vissza lárma, a mivel nekiestek a nagy uri jószágnak. Ez már nem volt a csöndes tallózás, hanem a nekiéhezett emberek dühe, pusztítás, ostrom a más tulajdona ellen. Mikor már ilyenre fajult a dolog, siránkozni kezdtek az asszonyok.

– Baj lesz belőle… baj lesz…

– Elvitte a zsandár a birót. Vágjad! A tied!…

– Baj lesz belőle…

A hajduk futva mentek vissza a faluba. A báró mindenfelé telegrafált, zsandárt, katonát kért. Mi fővárosi ujságirók akkor mentünk le, a mikor már három nap óta dulták az erdőt a parasztok s azt kiabálták: minden a mienk! – Előbb csak biztatták egymást ezzel, mentséget keresve a pusztításra, a mitől megijedtek, aztán már annyiszor mondták, hogy elhitték, meggyőződésük lett.

– Az apám is vágta, meg a nagyapám is!…

A mi vonatunkkal már egy félszázad katona is érkezett egy főhadnagygyal s a sok városi ur, meg a csendes katonacsapat együtt ment ki az erdőbe.

II.

A parasztok összefutottak, a mikor közéjük ment a tiszt. Zavarosan, össze-vissza kiabáltak s most már az asszonyok lármáztak a leghangosabban.

– Mit akarnak?… A mienk, minden a mienk… Hagyják békében a szegény embert, ha dolgozik…

Az asszonyok nekimentek a katonáknak is, a kik hosszu sorban, a puskára támaszkodva jámboran egymásra bámultak s nem igen tudták, hogy miről van szó.

– Menjetek innen, hagyjatok nekünk békét…

Egy szőke, hosszu gyerek csendesen, egy kicsit reszkető hangon szólott rá egy erős, kövér asszonyra, a ki a puskáját akarta kirángatni a kezéből.

– Tovább néném, tovább innen, ne bajoskodjék… Akkor már mintha sejtette volna, hogy mi lesz a dolog vége, kérni kezdte. – Menjen haza, menjenek haza mind.

Egy káplár arra jött s durván tovább lökdöste az asszonyt.

– Mars, mars!

Azalatt szóhoz jutott a főhadnagy.

– Emberek, a maguk javára beszélek. Menjenek haza… Baj lesz. Azért jöttünk ide, hogy magukat kizavarjuk az erdőből, mert az az uraságé. Irás van róla… Ha nem mennek szépszerével, másként beszélek. A katona nem tréfál. Lássák, mennyi van itt.

– Mink se vagyunk kevesen.

– Azok szurnak, lőnek.

– Itt a fejsze.

Ezt egy ember mondta, de a mint belekongott a hangja a csendbe, egyszerre kiabálni kezdett mind.

– Nem megyünk, minden a mienk…

Körülvették őket az asszonyok s most már össze-vissza, a dühbe belesáppadva kiabáltak.

– Nem megyünk! Menjenek maguk, mi dolguk van itt!?

Egy gyerek rögöt hajított bele a tömegbe. A kemény sár a tiszt lábai előtt puffant szét. Még nagyobb lett a lárma, rekedt vad ordítozás töltötte be a hideg, tiszta reggelt. A tiszt várt. Mikor észrevették, hogy nem veszti el a fejét, csendesebben lettek, csak a kik hátrább állottak, a tájékozatlanok kiabáltak még, egyenkint hallgatva el, a mint észrevették, hogy mindig kevesebben és kevesebben vannak.

Végre szóhoz jutott a főhadnagy. Körölnézett, keresett egy értelmesebb arczot s a mikor megtalálta, magához intette az öreges, komolyképü parasztot.

– Ismeri az órát?

– Igen.

Kivette az óráját s megmutatta neki.

– Nézze mennyi van most?

– Félkilencz.

– Magyarázza meg a barátainak is, a mit mondok. Mostantól számítva két óra hosszáig várok. Azalatt kitakarodhatnak az erdőből. Ha akkor még ember lesz itt, másként diskurálunk. Értette?

– Igen tiszt ur, hanem nem megyünk ám… Előbb hozzák vissza a birót…

– Micsoda birót!

– A kit elvitt a zsandár.

– Az a zsandár dolga. – Mielőtt elment volna, még egyszer visszafordult. – Emberek, minek mondanék maguknak mást, mint a mi igaz. Higyjék el nekem, hogy baj lesz, ha nem engednek. Mi nem vagyunk zsandárok, a ki bekiséri ezt vagy azt, hanem a ki velünk jön össze, az itt is marad a gyepen.

A parasztok lármázni kezdtek.

– No, no, talán nem olyan hangosan.

– Még hangosabb is lesz, ha a puska kezd beszélni.

A tiszthelyettesek leheveredtek a köpönyegekre a katonák előtt. A kadét sápadt volt s izgatottan beszélt a főhadnagy fülébe, de csak halkan, hogy ne hallják meg a katonák.

– Nem katona kell ide. Háboru ez? Ilyen népség ellen indítanak minket… Átnézett a parasztokhoz és megirtózott. – Mennyi asszony, gyermek, öreg ember. S hátha igazuk van?

A főhadnagy rászólott.

– Hallgass.

Odaát szervezkedni kezdett a másik tábor. Egyre fenyegetőbb lett a hangjuk s nemhogy fogytak volna, de mindig tömörebb és nyüzsgőbb lett az emberboly, a mibe összegabalyodtak. A mutató pedig szaladt a nagy ezüst órán, a mit maga elé tett a főhadnagy a köpönyegre. Egy óra letelt már, a mikor ujra feléjük indult a főhadnagy. Most már vele ment a tiszthelyettes is, közelről akarta látni ezeket az embereket s ő is mondott valamit németül, a mit nem értett meg senki. Mikor látta, hogy hiába beszél, idegesen hadonászott, mutatta a kardot meg a revolvert, s fölintett az égre. A parasztok komoran fordultak el tőle.

A főhadnagy megint előkereste a maga emberét.

– Volt katona?

– Voltam.

– Milyen sarzsi?

– Káplár.

– Tud németül?

– Nem.

– Hát ki tud?

– Senki.

Erre elővett a zsebéből egy irást, csapkodni kezdte a kezével a kiterített lapot s most már ő is elvesztette a nyugalmát.

– Maguk bolondok, meg vannak veszve. Ide nézzenek. Bele van irva a parancsba, hogy ha nem megy szép szerivel, hát lövünk. – Kirántotta a kardját és lökdösni kezdte azt a parasztot, a ki legközelebb állott hozzá. – Nem megy? Takarodjon! Mars, mars! Nem akarom a vesztüket, bolondok.

– Nem megyek. A mienk az erdő. Nem parancsol itt az ur. Az enyém, meg ezeké…

– A király mindenütt parancsol…

– Itt még az se… Az itt mind a paraszté. Apám is, meg nagyapám is vágták.

A főhadnagy elhallgatott s intett a tiszthelyettesnek.

– Jer.

Visszamentek s ujra végigheveredtek a köpenyegeken. A katonák mozogni kezdtek, megigazítottak magukon egy szijjat, némelyik a bajonettet próbálta kihuzni a hüvelyből, ujra visszacsapkodva, hogy vigan jár-e, az elfogultságukat akarták beletakargatni a hiábavaló mozgolódásba s odasandítottak a tisztek felé a köpenyegre, a miről kifehérlett a nagy ezüstóra. A mutató rohant előre a számok között. Elül az altisztek számítgatták a perczeket s minden nagyobb numerusnál, a mit áthágott az időszántó kis aczéllécz, érezték, hogy átszalad rajtuk a hideg.

Tul pedig munkához láttak a parasztok. Ujra fölfogták a fejszét s nekimentek a fáknak. Olyan volt a munkájuk, mintha a halállal birkóznának. Szakadt róluk a verejték, a vén emberek ledobták magukról az ujjast, kiabáltak: – Neki hé! Vágjad! – A gyöngébbek erőre kaptak a többi fanatizmusától s biztatták magukat, nagyokat rikkantva: – héjjé! Ne félj pajtás! – Szétszóródtak hosszu ritka sorba, döngött fejszéik alatt a sok korhadt nagy fa, a mint belesuhintottak, némelyik megreszketett, a taligák felé pillantott a tisztásra s szeretett volna fölkapni egyre a sok közül és elnyargalni, de már nem volt ereje ahhoz se, hogy szembeszálljon a lázzal. Sunyin, remegve pillantottak a tisztek felé, a kik egymással sugdostak s biztatták egymást.

– Ne félj! Nem lő, nem mer…

Ujra közéjük ment a főhadnagy. Halvány volt, tétovázva beszélt s nagyokat nyelt, a mig egymás mellé rakta a szavakat.

– Nem mennek, kendtek?

– Nem, a maga erdejébe ur a paraszt is.

– Nem hisznek nekem?

– Nem.

Az egyik fölemelte a fejszét s a főhadnagy felé suhintott vele.

– Leütöm az urat, ha nem megy innen.

A főhadnagy is kardot rántott s végigvágott a fejszés ember arczán. Még magához sem tért a tömeg, már nálunk volt. Rekedten kiabált.

– Hapták! Hapták! Menjenek az urak a katonák háta mögé.

– Mit akar… mi lesz?… Főhadnagy ur?…

– Kimennek-e az erdőből, vagy nem?

A parasztok megrőkönyödve, egymásba bujva, vártak s csak a szájasabbak ordítottak.

– Nem, az Istennek se… Egy életünk, egy halálunk…

A tiszthelyettes egy fa mögé állott s hozzátámaszkodott vastag derekához. – Reszketett, majd hogy hanyatt nem bukott, mint egy tuskó.

– A ki akar, menjen, a mig tud.

A fa mögé ment a kadéthoz, valamit akart neki mondani, de a mikor látta, hogy milyen állapotban van, szó nélkül ott hagyta. Megint a parasztok felé tartott s a dühtől reszketve kiabált.

– Marhák, barmok! Ki innen…

A parasztok egyszerre követ, rögöt, tuskót dobáltak feléje. Egy kemény rög a homlokán találta s föltaszította a feje tetejére a sapkát. Széles vörös szalagban indult meg a homlokáról a vér, végig az arczán, le a zubbonyra. A parasztok veszettül ordítoztak, most már közelebb jöttek s kopogni kezdett a sok kő és keményre fagyott sár a katonák fején. – Neki, üsd agyon! Verd a kutyát! kiabálták a tulsó oldalról. A főhadnagy zsebkendőjével a vért törülgette le a szeméről, hogy lásson. Mikor visszanézett a legényekre, látta, hogy azok is véresek már, kettőt közülök puskára fektetve vonszol hátra a többi. Lihegett, levegő után kapkodott s még egyszer átkiabált a parasztokhoz.

– Ki az erdőből! Ki…

Mikor ujra kőzápor repült el a feje fölött, félreugrott a katonái elül és vezényelt.

– Tüz!

Egyszerre dördült el valamennyi puska s aztán nagy csend lett. Iszonyu füst takarta el a világot, nem lebegve magasabban, mint az ember szeme s aztán hallatszott, hogy dübörög a föld a sok csizma dobogása alatt, a mint rohantak el a másik oldalon. A taligákban nyerítettek a lovak, aztán egymásután összeakadva, egymásba gomolyodva rohant végig a mezőn mind, a gazdátlanokat magától vitte haza a ló őrült vágtatással. A fák között pedig halottak és sebesültek feküdtek sorjában nyögve, jajgatva, némelyiknek az utolsó sóhajtását fogta föl az, a ki éppen ráhajolt, egy öreg paraszt pedig a könyökére támaszkodva siránkozott, a mig mindig gyöngébb és gyöngébb lett a hangja.

– Mert egy kis fát gyüjtött az ember télire, egy kis forgácsért, a mit összeszedtünk…

VIRÁGFAKADÁS

A völgyecske, ahova Dobiék elmenekültek a forróság elől, egy kis falucskához tartozott a lomniczi csucs alatt. Nem lakott benne senki s a Dobiék kis paraszt házikóján kivül csak egy magányosan álló nagy szürke épület volt benne. Átjárt rajta a szél, kis rácsos ablakairól lepattogzott az üveg s ha kiömlött falai közül a levegő, penészt hozott magával és pinczeszagot. Ugy látszik, hogy sohse korrigálta meg rajta senki a hibákat. Egyszerre csak elkezdett vedleni s azóta folyton pusztul vén, összerepedezett falán és mohás tetején minden. Nem is volt benne egyéb, mint néhány kapa és ásó, meg czövekek, a melyeknek már majdnem lerohadt az alja; egy pár másfélöles vászon, a mire kék és sárga katonákat pingált a regiment valamelyik müvészi hajlamokkal felruházott káplárja s a melyeket ugy összelődöztek már a bakák, hogy több volt rajtuk a csirizes papir mint a festék s a fal mellett egymás folytában deszkapalánkok, a melyekből várat lehet összeszegezni háborus időkre. A völgy felett van pedig az a mező, a hova kijártak a katonák lőni. Az övék volt a ház is s hogy nem szándékoznak lemondani a jussukról, azt bizonyítgatták mindennap. Reggel nyolczkor végig marsirozott e völgyön három baka. A ház előtt megállottak glédába, a káplár kommandirozott és sok hókusz-pókusz után kivált az egyik baka s odaplántálta magát az ajtó elé, a mi felett sárga táblán a kétfejü sas volt lefestve, este nyolczkor megint eljöttek s uj katonát hoztak a régi helyett, a kit elvittek magukkal.

Ez volt a nap egyetlen eseménye a völgyben, azután aztán csend és csend mindig, nyugalom, a mi nem végződik be az éjszakával, hanem örökös. A család aludt itt a völgyben. Még a kis házi veszekedéseiket is otthon hagyták. Az öreg Dobi mindig elégedett volt, az asszony kevesebbet jajgatott, semmi se volt drága meg rossz s legboldogabb volt a gyermek, a ki még sohase látott nyarat ilyen közelről, s most belevetette magát a meleg szeretetbe, a mivel körülvette az egész szépséges szerelmes természet és uszott benne gyönyörüséggel, csapongó, naiv jókedvvel, énekelve, kaczagva, néha elsírta magát a nélkül, hogy tudta volna: miért. Most kezdett nőni a szive itt a harmatos világban.

Ha rászóltam néha, az se történt komolyan.

– Te kis bagoly, tizenhét éves vagy már, jöjjön meg az eszed.

– Olyan szép itt…

– Ugyan Julis ne légy olyan bolond, most már megint hova szaladsz?

Mindenfelé… A nyakára esett a széles szalmakalap s csak arra riadt meg, a mikor a szomszéd ház előtt olyan hangosan, mintha csak egy századot vezényelne, kiabálni kezdett a káplár.

– Hapták! Prezentir! Anc, cvájj, anc, cvájj…

Kiállították a silbakot, egy szép nagy szál legényt, a kinek keskeny sárga zsinór volt a zubbonya ujjára varrva s elmentek tovább. A kis leány csak éppen, hogy tudomásul vette, hogy önkénytes sétál a másik ház előtt s egy kicsit megsajnálta, hogy mennyire unhatja majd magát. Arra is gondolt, hogy hoz neki egy regényt s ezen jól mulatott. Elképzelte a katonát egyik karján a puskával, a másikban pedig könyvvel s önkénytelenül is hátrafordult még egy pillantásra. A katona is rámosolygott s ezzel aztán egyelőre vége is szakadt az ismeretségnek. A leány beszaladt a házba s csak délután került elő. Akkor már óvatosabb volt. A bokrok közt leskelődött a katonára. Látta, hogy a küszöbön ül és czigarettázik.

– Ej haj, kényelmesen fogja fel az állapotot a vitéz ur.

Mikor a katona elmosolyodott, kiváncsi volt, hogy mi juthatott olyan hirtelen az eszébe.

– Valami hunczutság, az, az… csinos fiu, szép a szeme, meg barna, az benne a szép…

Visszament s ki akarta hivni az anyját, hogy megmutassa neki a katonáját. A két öreg azonban okosabban használta föl a napot. Az egyik a diványon, a másik pedig egy nagy székben aludt. Erősen dobogott a szive a futástól s mig megállott a küszöbön, majd elsírta magát. Nem tudta, hogy mi baja van, de nagyon szerette volna valakinek megmutatni a katonát. Mig lassan visszament, most már valami különös félelmet érzett. Mintha átszaladt volna a testén valami hideg, a mi megborzongatta, aztán meg egyszerre forróság tolult a fejébe, érezte, hogy mindjárt kicsattan az arcza. Támolyogva esett le egy vén fa alá s folyni kezdett a szeméből a könny. A szivére tapasztotta mind a két kezét és sírt, egészen odaengedve magát a boldogságnak, a mi eltöltötte. Végig feküdt a gyepen, a fejét rátámasztotta egy vastag gyökérre s érezte, hogy lassan-lassan elzsibbad benne minden, előbb a lábai, aztán a szive s a feje, a hangtalan világba. Reszketni kezd, jó szagu párák ölelgetik, simogatják s már lehunyta a szemét is. Egyszerre azonban talpra ugrott s szabadon ment ahhoz a bokorhoz, a honnan előbb a katonára leskelődött. Látni akarta ujra s az estére gondolt, a mikor majd másikat hoznak helyébe s ez meg elmegy és soha többet vissza nem jön. Ezt meg se akarta érteni. – Zavaros bolondság volt rá is gondolni. Visszajön, bizonyosan vissza.

A katona pedig a küszöb mellett végig esve aludt. A forróság elaltatta. Az egyik arcza bele volt temetve a porba, a másikkal mosolygott. A leány egy darabig nézte s csak azután ijedt meg, most már miatta. Arra gondolt, hogy most mindjárt este van s ha ugy találják, megbüntetik. Most már rémülten kiabálni kezdett.

– Katona ur, kérem, önkénytes ur! Ébredjen föl! Mit csinál? Hogy alhatott el?

A katona pedig csak aludt. Nem hallott semmit. Megmozdult, legyintett a kezével, de nem ébredt föl. A gyermek erre már nagyon mérges lett, idegesen topogott a bokor mögött s szidni kezdte.

– Nem szégyenli magát? Ilyen katona? Ébredjen!

Hiába volt minden. A leány gondolkodva megállott, kétségbeesve töprengett, hogy mit tegyen, mohó pillantással méregette a kerítést, hogy át tudna-e ugrani rajta. A tehetetlensége keserüséggel töltötte el, reszketett a nagy izgalomban, s a mellett folyton kiabált el-el csukló, mindég gyöngébb hangon.

Katona, hallja, mi lesz magával, ébredjen, ébr…

Egyszerre elrohant a ház felé, át a veteményágyakon, hogy rövidebb legyen az ut. Benn még aludtak az öregek. A vén Dobi feje felett függött a falon egy pisztoly. Azt hamar leakasztotta s szaladt vissza a kerítéshez. Azt már nem tudta bevárni, hogy egészen odaérjen, hanem magasra tartva a fegyvert, elsütötte már az uton. Mire kiesett a kezéből a pisztoly, már talpon volt a katona is és bámulva nézett arra, a hol a lövés nyomán még mindég egy tömegben gomolygott a füst. A leány pedig majdnem összerogyott a nagy ijedségben s a bokor mögül veszekedett vele.

– Elaludt, felköltöttem. Hiába kiabáltam nem ébredt…

– Hallottam valamit, kedves volt.

– Az, az… Ilyen katona, nem szégyenli magát – s leesett a bokor mellé, mert már nem tudott állani a lábán. A többit már sírva mondta, a jobb karját tapogatva, mert nagyon megrántotta a pisztoly a kezét.

– Bezárták volna, biztosra veheti. Álmos…

A fiu akkor már mellette térdelt és a kezét fogta.

A SZINÉSZ

Késő este volt már, mire a kocsi hazaérkezett az ifiurral. Sok idő telt el a pakkolással, meg egy-két helyen az uton is megállottak a diákok egy kis borra, örömére a nagy napnak, a melyen örökre becsapták maguk mögött a nagy szürke ház kapuját. A mint aztán jöttek a keresztutak, a melyek közül az egyik elvisz Gerebenre, a másik Pásdra, a harmadik Berekbe, mindig kevesebb lett a kocsi. Utoljára egyedül maradt az ifiur, Kósa Ferencz tekintetes urnak a szép nagy gyermeke, a ki most már lehet minden, nyitva áll utja, kezében van rá a papiros.

Az öreg ur megropogtatta a gyerek kezét s nagyon elítélte magában az asszonyt, hogy ugy össze-vissza csókolja a fiát és még sír is boldog, mosolygó arczczal. Mikor észrevette, hogy lassankint az ő szeme is megnedvesedik, a mint a szép nagy derék legényt nézi, elfordult s kibámult az ablakon, pedig semmi egyebet nem látott az üvegen keresztül, mint a veranda vadszőlő falát, csupa zöldet, a mi éjjel fekete, egybefoly a nagy sötét világgal.

Mikor a háta mögött már nagyon beszédes lett az öröm, békétlenkedve vágta el az utját minden szerető szép szónak.

– Vacsorát adj asszony, vacsorát…

A mikor már egy kis bort is ittak, akkor kiáltott egyszerre nagyon meglepetve a fiára az öreg.

– Hát a bajuszkádat hová tetted?

Erre az asszony is rápillantott fiára s összecsapta a kezeit.

– Az bizony. Egész este éreztem, hogy valami idegenforma van benned. Mit csináltál? Talán beteg voltál s elhullott?

Az ilyen öreg asszony mindig gyanakodik a betegségre, a mely ott ólálkodik a fiatal erős ember háta mögött s egyszerre csak lecsap reá. Ha nem öli meg, mert hát az még se megy csak ugy könnyen, megcsufolja valahogyan. Letarolja a szép göndör haját, teleszórja az arczát bibircsóval vagy egyéb kárt csinál benne.

A fiu azonban megnyugtatta őket. Előbb egy kicsit elpirult, azután azonban hamar kivágta a feleletet.

– Levétettem, hogy jobban nőjjön. Nem, nem volt semmi bajom.

– No hála Istennek.

Sokáig az asztal mellett maradtak. Künn szitálni kezdett az eső, a lassu permeteg csendesen zizegett a tetőn s a mint körös-körül mindenfelé lecsurgott a millió finom csepp, mintha elzárta volna a külső világtól a hombárszerü nagy falusi házat, a minek semmi formája, de az egész, ugy a hogy ott áll, csupa nyugalom, csupa jó mód.

Mikor sokáig hallgattak, egyszerre a fiuhoz fordult az öreg s elmondta a nagy kérdést, a mi mindig elkövetkezik, ha az ilyen nagy fiu kiszálasodik már a tanár urak keze alól s beindul az életbe a kezében egy nagy darab papirossal, a melyen sok okos ember a keze aláirásával igazolja, hogy a ki megérdemelte, az érett.

– Aztán gondolkoztál-e azon is valamicskét, hogy mi lesz belőled? Velem ne törődj, nekem mindegy. Doktor, prókátor… no mi akarsz lenni?

– Szinész leszek, erre határoztam magam.

Mindjárt lelohadt azonban a bátorsága és kapkodva kezdte el okát adni az elhatározásának.

– Nagy hajlamon van reá, nem is lehetek egyéb, szépen szavalok, mindenki mondta, az igazgató is… Gondoltam, hogy megharagszol érte, de képtelen vagyok lemondani…

Az öreg pipált, a nélkül, hogy csak a szempilláit is megmozdította volna, az asszony pedig a varrást az ölébe ejtve hallgatta a fiut. Nagy csend lett, ijesztő hangtalanság, a mi telve van sejtelmes félelemmel, hogy mi következik reá. A lámpa körül az utolsó tánczot járta egy szárnyas bogár s az öreg asszony ollója, a mint a keze reszketett, néha odakoppant az asztalhoz. A két öreg egymásra pillantott. Az ember rettenetes füstgomolyagot fujt a levegőbe, aztán meg a pipájával volt elfoglalva egy hosszu perczig, nagyon szuszogott s azután beszélt, a mikor már ujra alig látták egymást a nagy füstben.

– Én, fiam én haragudnám? Dehogy, az is pálya… A ki derék ember, az csak derék ember marad ott is… A hogy akarod, nekem nincs szavam hozzá.

– Nincs?

– Dehogy van. Itt is vannak szinészek, a kaszinó nagytermében… Anyád ismer közülök néhányat. Ide jönnek szalonnáért, meg turóért, meg hát a mi ugy akad itt-ott egy kis maradék. Ezek szegény fráterek, az igazgatójuk se egészen jóravaló ember, hanem ezt nem azért mondtam, hogy talán el akarnálak ijeszteni. Te nem ilyen akarsz lenni…

– Dehogy.

– Tudtam, fenn valahol Pesten ugy-e? Oda is kell intelligens ember, a pénzkezeléshez, meg ilyesmihez… Csak aztán valahogy el ne számítsd magad, hogy ráfizess…

– Szinész, apám, az nem kezel pénzt.

– Bizony nem sokat… Persze, persze, hát te csak ugy játszani akarsz?

– Igen.

– Szép; az még szebb. Énekkel vagy csak ugy? Különben az mindegy, a fődolog, hogy ott légy s kiképezd magad valami jó iskolában. Addig is majd elnézünk ezekhez a szegényekhez is itt ni. Jól játszanak. Néha anyád még az uton is mindig kaczag rajtuk, a mint hazafelé jövünk. Van köztük egy nagyon jól nevelt derék fiu is. Ugy a magam korából való ember, ügyvédségig vitte s akkor csapott fel, mert a hivatása oda vonzotta. Azt mondja, hogy nagyon vágyott a szinészségre. Most már szeretnők bedugni valahova a telekkönyvhöz, vagy a járásbirósághoz; hanem nem igen megy a dolog. Azt mondják, hogy az ilyen embernek nincs maradása, az most már megy bolondjába erre, arra, nem lehet használni.

– Miket játszik?

– Mindenfélét, a mit odairtam neki. Nem rajta áll. Ugy tánczol, a hogy fujják a literátus emberek. Majd megnézzük holnap. Asszony, mit játszanak holnap a szinészek?

– Valami szomorut…

– Kell a kutyának.

– Sekszpirtől.

– Bánom is én…

– Hát majd holnapután. Pedig az az izé, az az ügyvéd ilyen szomoru darabokban szokott föllépni. Jó fiu szegény, megérdemelné, hogy ő is vigat játszék. Az jobb lehet, ugy-e?

Mikor egyszer a határról jöttek be, a falu végén egy csomó czigánygyerek állotta el a kocsi utját. Az öreg urnak tetszett ez a kellemetlen kis had, leszállt a kocsiról s diktált nekik, hogy mit csináljanak.

– Három bukfenczet te kölyök, a levegőben, ugy; most háromszor kiáltsd el nekem: vivát! Most állj a fejedre, ugy…

Mikor tovább mentek, még mindig kaczagott.

– Kis komédiások, azt kell nekik csinálni, a mit én mondok, akárcsak a szinházban, ha valami irófajta ember azt mondja, hogy itt vége a felvonásnak, hát vége. S az lehet aztán kellemetlen egy szinész embernek, ha benne tart még az érzelem s nem kiabálhat tovább. Én már ugy vagyok vele, tudja az Isten, hanem hát ez az én privát gusztusom, nem beszélem bele senkinek, hanem hát nem hiszek nekik. Nekem ne óbégasson kottából…

– De édes apám…

– Ezt nem neked mondtam, csak ugy a levegőbe… A purdénak nem nagyon tetszett, hogy dirigáltam neki a hatosért, szerette volna, ha a maga akarata szerint szerzi meg. De nem, tartsa magát a kutya az instrukczióhoz, arra való a czigány, vagy a német, vagy a sváb, vagy mi…

Mig mentek hazafelé, az öreg még mindig beszélt. Egyszerre egy kis összetöpörödött házikóra mutatott a botjával.

– Ebben a kis rongyban sokat mulatgattunk, mikor legényember voltam. Beszéd meg nóta, bor, de az Istennek se türtem volna el, hogy beleszóljon s kiadja nekem az ordrét, hogy ezt mondjam, meg azt, meg igy, meg ugy. Azt csináltuk, a mi jól esett. Ma már ránk mászott a megye, meg a fináncz, meg minden, most már nem lehet, hanem, hogy egy nemtudomki nekem előirja, hogy mit ugassak, azt már mégse türném. Ha kell nektek valami szépet mondani, mondom a magam eszéből, itt van de hogy én a nem tudom micsodának a szavával odaálljak a sok ember elé, aztán rójjam a robotot, azt már nem tenném. A pap a maga nyelvén beszél, a prókátor is, az orvos ugy vág, a hogy neki tetszik… Utálatos egy ember az a prókátor, hogy beállt ide a truppba. Lett volna akármilyen lump, ur marad, igy meg értelmezi Sekszpirt… Tudod mi az? ledarálja. Egyik jobban, a másik rosszabbul, de mind csak azt teszi. Mindig szebb az, a hogy megirták, mint ahogy elmondja az ilyen szolga, a kiket a literatus ember elküld százfelé az izenettel, ezt mondd, azt tedd, igy csináld… Nem urnak való!

Aztán hetekig hallgattak erről a dologról, csak jó későre, ősz felé mondta el még az öreg egyszer-kétszer, a maga véleményét.

– Felemás munka, nem akarom rontani a véleményed, de az. A szabad ember, a kinek nem parancsol senki, a pennás ember befog a jármába, hogy huzzad az ideáit a vásárra. S ha tetszik neked, ha nem, mert csak minden századik gondolkozik a te gusztusodra, a többit utálod, rátukmálod magadra, kényszerüség az életed, malomtaposás. Semmi uj forrás, a miből merítsz, mert a te eszednek nem adnak munkát, örökké a másokét közvetíted közötte és mi köztünk, mint egy omnibusz. Megkeseredsz. Megutálod a tespedésed s meggyülölsz engem, hogy engedtelek s nem fogtam meg a gallérodat, hogy elvigyelek ide vagy oda azok közé, a kiknek nincs lánczra téve az agyuk… Különben én nem szólok bele, csinálj amit tetszik. Aztán ha megunod, ha látod, hogy milyen alacsony a munkád, ne gyere el a nyakamra sírni. Én abba belebolondulnék. Nincs több fiam, csak te.

A SZEGÉNY EMBEREK PÁRTJA

A villamos kocsi üresen indult el a végállomásról. Vörös lámpája erőszakosan furta bele magát, a ködös, szürke sötétségbe. A kocsi elején hegyesre faragott tuskó forma alak dirigálta a fékezőt. Azért volt ilyen különös formája, mert fejére huzta a szürke köpönyeg csuklyáját s ebből csak a szemeit meresztette bele az utba, folyton lármázva a csengővel, akár észrevett maga előtt valamit, akár nem, inkább csak azért, hogy valami hangot halljon. Hátul a kalauz a pénzét számolta. A táskájából kivett egy csomó hatost s egyenkint átolvasta a másik kezébe. Nem ment nagyon könnyen a munka. Az arczán meglátszott, hogy nagyon megkinozza az eszét ez a sok hatos. Mikor végzett velük, a jegyeket vette sorra. Megnézte, hogy melyikből mennyi maradt, megint összenézegette a pénzét és elkomorodott. A káros ember csendes töprengése ült az arczára. Mikor aztán hiába nézegette a pénzt meg a jegyeket, sehogy se akart rendbe jönni a dolog, visszacsapkodta az egészet a táskába s dühösen rángatta meg az állomásokon a szijat, a melynek végén a kocsivezető csengőjére billen rá a kalapács.

Egyik állomáson egy földije kapaszkodott fel a kocsira.

– Ni ni Rácz ur, mondta a kalauz. – Micsoda szél hordja erre mifelénk?

– Itt lakom a Palánk-utczában.

– Bádogos még mindig, vagy talán hogy valami hivatalt vállalt, teszem fel, hogy diner lett vagy mi…

– Csak a mesterséggel szegénykedem, verje meg az Isten. Mikor is találkoztunk utóljára, van vagy hét-nyolcz éve, ha nem több. Azóta már kétszer voltam mester. Most már megint csak benn dolgozom a fedőgyárban. Nem boldogulhat az ember. Itt a fábrikában mindent olcsóbban megcsinálnak. Komisz munka, ráfujnak s behorpad, hanem olcsó. A szegény ember még hozzá se fogott s ezek itt már készen vannak vele. Meg szép is. Olyan fényes minden edényük, mint a tükör, agyon nyomják az embert.

– Ugy?

– Agyon. Inaskodik az ember, meg vándorol, hogy majd leszakad a lába, aztán próbál, meg kinlódik s ez a vége. Szerencse, hogy meghalt az asszony…

– Elhalt szegény?

– El, el. Isten nyugtassa meg. Magának itt, látom, jól megy dolga. Ha fárad, hát meg van érte a szép fizetése, biztos…

A kalauz a számadásra gondolt s megint elkomorodott.

– Éppen azt számítgatom, hogy nem találok hetven krajczárt. Tán hogy egy koronát adtam vissza hatos helyett… Olykor-olykor ugy megrohanják az embert, hogy elveszti a fejét. Hiába kiabálok, hogy tele van a kocsi, nincs hely, az urféle tolakodik, aztán fizethetek. Az embernek csak két keze van, nem négy, mint a majomnak, szakítom a jegyet, szakítom, fizetnek, sürgetnek, leczáfolnak, elől-hátul le- meg fel ugrálnak, aztán ismerd ki magad. Az ipar mégis csak ipar. Nincsen annyi sok emberrel kellemetlenkedése, nem szidják az urak…

– Nem, csak még azt a kis pénzét is lehuzzák a kárba. Roszul vágod a lyukat a bádogba, fizetsz, behasad a fedő széle a kalapács alatt, fizetsz. Tiz krajczár, husz krajczár, ötven krajczár, sír az ember, a mikor, a hét végén elszámol. Maguknál nincs kár…

– Nincs, hanem ha felir a rendőr, mert sok a kocsin az utas, a kalauz felel érte, ha nyitva marad valamelyik ajtó, a kalauzt büntetik, ha az urak felugrálnak menetközben, az is az én bajom. Az ipar mégis csak ipar… Ha az ember dolgozik, hát csak hasznát látja…

Sóhajtott s a zsebeit kezdte kikutatni, hogy talán valahol megtalálja a hetven krajczárt. A bádogos is biztatta.

– Ott, ott, csak keresse. Nem nyelte el a föld.

– Nincs, csak éppen hogy próbálok ugy vaktában, hátha a kezembe akad.

– Talán a bélésbe csuszott.

Egy darabig hallgattak. A kalauz még mindég a zsebeit kutatta sorra, a bádogos pedig a lámpába bámult s szinte látni lehetett a szemein keresztül, hogy hogyan őröl meg lassu munkáju agya valamit, a mit már mindjárt elmond, csak egészen készen legyen vele.

A kalauz befejezte a keresést.

– Nincs, mondom, hogy nincs meg.

– Azt meg én mondom magának, czimbora, hogy bolond, a ki tovább is vár. – Közelebb huzódott a kalauzhoz, csak ugy szokásból körülnézett, hogy nem hallja-e valaki és beszélni kezdett a másik panaszos embernek egy csomó háboruskodást, a mire mind a ketten fölmelegedtek s ugy néztek egymásra, mintha lázuk lenne.

– Van már a szegény embernek is pártja, oda be kell menni. A báró megy a bárókhoz, a gróf a grófokhoz, miért ne álljon a szegény ember is a szegény ember mellé. Igaz, nem igaz? Ha sokan vannak együtt, majd csak kiokoskodnak valamit. Igy csak nem mehet a világ végéig… Én is mennék, hanem nálunk betiltották. Az igazgató kihirdette, hogy mindjárt kicsapja a gyárból azt, a ki elmegy a szoczialistákhoz. Azt a kis falat kenyerét csak mégse hagyhatja az ember. Maga fiatalabb is, meg jó formája van…

A kalauz a saját gondolatmenetét követve, szórakozottan ujra nekiesett a zsebeinek s csak ugy magához beszélve töprengett a baján.

– Nincs meg, a Jézus verje meg, hova lett…

– Majd lenne akkor pénz, meg minden…

Nem beszélhetett tovább, mert a kocsi lépcsőjére felugrott egy rendőr. A kalauz szolgálatra készen nyitotta föl előtte az ajtót, a bádogos pedig behuzódott a tulsó sarokba s hallgatott. A rendőr oda se nézett, nekivetette a hátát a kocsi korlátjának s egy-két szót beszélt a kalauzzal.

– A negyvennégyest ma bejelentették nálunk. Nekiment a hatvanhetesnek. Kutya köd van. Haza megy most?

– Nem, még két utam van. Maga már kiállott?

– Ki, ideje is, harminczhat óra óta nem vetettem le magamról a ruhát. Nagy a strapa mostanában az uj főkapitánnyal.

A bádogos közelebb ment. Megcsillant a szeme s most már ő is beállott a beszélgetők közé.

– Sok a munka?

– De mennyi.

– Talán nincsenek elégségesen?

– Még kétannyinak is akadna dolga.

– Hát ez az, lássa, ez az, a miről én beszélek, Itt a földivel éppen egy kicsit kibeszéltük magunkat. Már kétszer dolgoztam a magam kezére, aztán belebuktam s ugy vagyunk vele, hogy a kik nagyobb urak nálunk, azt hiszik, hogy a szegény ember barom, hát hogy meg kellene mutatni nekik, hogy még se vagyunk éppen bitang jószág. Azt beszéltük itt a földimmel, hogy ha van a szegény embereknek pártja, hát bele kellene menni. Nekem igen-igen bajos, mert hát a gyár ellene van, meg itt a komám se igen teheti, kicsapnák a helyéből; ugy kellene megkezdeni a dolgot, hogy a rendőr urak egyszerre csak mondanák meg, hogy az Istennek magának se lesznek kutyái, a főkapitánynak meg a minisztereknek…

A rendőr rábámult a rongyos kis emberre s elgondolkozott azon, a mit hallott…

– Hogy nem leszünk kutyája senkinek…

– Azt hát, oda vágni nekik a pléhtáblát, aztán könnyen menne minden. A többit elintéznők. Ha maguk nem lovagolnának rá az emberre, meg össze nem taposnák, nagyobb lenne a szegény emberek pártja.

– Nem tapossuk mi.

– Nem-e?

– Nem jókedvünkből.

– Maguknak se lehet valami gyöngydolguk. A jó ruha, meg a fütés, hát aztán még mi. Maguknál se más az ur, mint másutt, csak lehuzzák a kis pénzüket erre-arra, a mikor aztán élni kellene, hát nincs.

– Nincs bizony…

– No hát! Nem jobb lenne ugy, a hogy én mondom?

Valahol a gyalogjárón kiabáltak. A lármára a rendőr odapillantott a bádogosra, mintha csak ez a szegény kis ember zajongott volna.

– Ne beszéljen össze-vissza annyi szamárságot.

Felelni már nem lehetett neki, mert leugrott a kocsiról. Ujra ketten maradtak. Tovább már nem beszéltek s a mikor a kocsi járása lassabb lett, bucsuzni kezdett a bádogos.

– Hát az Isten áldja, földi.

A kalauz csak ugy utánna pillantott, mintha valami idegen lett volna s mikor megint beleindult a kocsi a ködbe, kiforgatta a zsebeit s előlről kezdte a keresést.

A bádogos a gyalogjárón ment tovább. Mikor a a kocsi elrohant mellette, utána kiáltott:

– Hát csak gondolja meg, földi a mit arról a dologról mondtam.

A DIVAT

Egy fiatal iró egyszer nagyon rosz kedvvel ment haza. A felesége megkérdezte, hogy mi a baja? Erre nem felelt, ugy a háta mögött belebökött a könyökével a levegőbe, mintha el akarná lökni magától az aggodalmasan reá bámuló asszonyt s bement a szobájába, a mi nem is igen volt szoba, inkább csak egy kis lyuk, a hol elfér egy asztal meg egy szék. Az asszony leült az ajtóval szemben, egy darabig hallgatózott, hogy vajjon mit csinál odabenn az ura, aztán elővette a munkáját és tovább dolgozott, föl, le, át- meg átdöfve a gyolcson a tűt s néha fölváltva a fonalat, lila után sárgát, sárga után zöldet, aztán ujra mást, meg megint lilát, mig egyszerre csak elálmosodott. A tűt beszurta a gyolcsba, dörzsölte a szemét, nagyokat pislogott, mindig mélyebben vett lélekzetet s csendesen, ártatlanul elszenderedett. Mikor már aludt, benn kopogni kezdett az ura, két-három lassu lépéssel bejárva a szobát, künn pedig egy dongó verte oda magát nehányszor az ablak üvegéhez. – Különben csend volt. Tikkasztó meleg ömlött rá mindenre s az izzó sugarakban szikrázni kezdett a levegő, mintha valami kohóból szabadult volna ki bele minden porszem.

Mikor a csend megkapta már azt a nyugalmas szint, mintha öröktől fogva tartana, hirtelen fölnyitotta a férj az ajtót és kijött. Mikor látta, hogy a felesége alszik, még be is csapta maga után az ajtószárnyat, csak hogy fölébredjen. Hogy az álmos kis teremtés fölrezzent, rákiabált, majd hogy meg nem verte.

– Semmi érdeklődés! Hogy megkérdezné az embert, mi baja, vagy hogy egy kicsit csak utána tudakozódnék annak, vajjon nem bolondultam-e meg még egészen, semmi. Pedig hát én is volnék magának valami, vagy mi.

Az asszony rábámult s nem tudta hirtelen megérteni, hogy mit akar, aztán szorongva kérdezősködni kezdett.

– Megint volt valami kellemetlenséged?

A férj még mindig dühösködött s csak annyit felelt:

– Semmi. – Azután érezte, hogy szüksége van beszédre s nagyon elkeseredve beszélt. Folyt a szájából a sok szó, látszott rajta, hogy reggel óta gyüjti magába a panaszt.

– Irok, irok, töröm magam, pusztítom az eszem s nem jutok semmire. Más csak játszik a pennával s szaladnak utána. Összeirja a kis hülyeségeit s mert könnyü, olyan könnyü, hogy majd el lehet fujni, belebolondulnak. Semmi mélység, semmi lélek, semmi ész nem kell ahoz, hogy megértsék, azért szeretik őket. A magamfajta bolond pedig kullog utánuk. – Nagyot sóhajtott s hosszasan elgondolkozott. Pedig néha igazán ugy adom nekik az irásaimat, mintha magamból téptem volna ki. Nem léháskodom a mesterségemmel, nem üzök csufot a pennámból és unnak, unnak…

Az asszony nagyon elkomolyodott s keresett valami vigasztalót, a mivel megbékítse az urát, de nem tudott mondani semmit, csak elgondolkozott s most már ő is sóhajtott. Azután hosszasan hallgattak mind a ketten. Leültek az asztal mellé s komor, vigasztalan lett körülöttük minden, mintha a levegőben uszott volna a reménytelenség. Mikor egymásra néztek, az asszony csendesen átnyujtotta a kezeit az asztalon s puha tenyerei között melengetni kezdte az ura száraz, kemény öklét. Mintha a vére is átszaladt volna az összeszorított kezeiken át, egyszerre közös lett bennük minden. Közelebb huzódtak egymáshoz, a férfi az asszony vállára tette a kezét, mintha támaszt keresne és ujra elkezdett panaszolni.

– Megöl a divat. Én se vagyok Jézus, nem tudok mindig türni, minden mai napon aláirni azt, hogy tegnap hiába éltem. Nem birom már, nem birom…

Az asszony hizelegve hozzásimult s igazán meggyőződéssel hizelegni kezdett neki.

– Csakhogy apuskám, a mit ők irnak, az mégis semmi, annak pedig értéke van, a mit te irsz. Bele kell tenni a mérleg egyik felébe s lemérni aranynyal, meg gyémánttal, meg mindennel, a mi drága, mert te apuskám okos vagy, ők pedig…

Az embert most már egészen elhagyta a türelme, az asztalra csapott s megrázta az asszonyt, hogy hallgasson el már.

– Csak ezt ne mondd, nem akarom hallani. Eleget hallom! A ki maszlagot akar adni, hogy bomoljak tőle, az mind azt mondja, hogy értékes vagyok. Kell az ördögnek! Azt akarom, hogy olvassanak, ismerjenek, hogy én legyek a divat. Meg pénz is kell. Abból éljek, a mit a napszámos munkával szerzek?

– Megélünk valahogy…

– Valahogy meg, de én nem valahogy akarok élni. Érzem a jogomat, ha te nem érzed, hát akkor te sem értesz. Adják meg, a mi az enyém. Nekem is van annyi eszem, mint azoknak, a kik a divatot legelik. Nekem is családom van. Nemsokára itt lesz a gyerek, az anyámnak is jól esnék, ha néha egy pár krajczárt küldhetnék neki. Nem akarok egyebet, mint élni…

Az asszony önkénytelenül is utána mondta:

– Élni, élni…

– Azt hát, persze, semmi egyebet. – De azután elgondolkozva hozzátette. – Mégse csak ennyit… Egyebet is szeretnék. Kicsinyesség, gyerekség, de azért szeretném, ha emlegetnék a nevem, ha a mikor megjelenek az ujságban, leveleket kapnék innen-onnan, gratulácziókat, ha járnának utánam a kiadók, kedvemet keresnék a szinház-direktorok, ha egy kicsit elkényeztetnének. – Mosolyogva nagyot nyujtózkodott, mintha már ebben a puha dédelgető kényelemben feküdnék és sóhajtva mondta tovább: – Ez jó lehet. Valahogy ugy megy az egész, hogy azt mondják: – No te iró ember, hát megmutatjuk, hogy szeretünk, megölelünk… Azt szeretném… Hogy az a néhány ember mit mond, a kinek az izlése az enyémhez hasonló, az hidd el, nagyon mellékes. Az egésznek más a véleménye, mulatni akar. Ha én mulattatni tudnám…

– Hiszen tudod.

– Másképpen… Megpróbálom, hogy vajjon tudnék-e valamit összehazudozni, a mi tessék. Irok valami nagyon furcsát, divatosat.

– Nem tudsz.

– Dehogy nem! Összecsapom egy fél óra alatt. Lesz benne… mi is?… Igen, lesz benne két ur, egy párbaj, aztán póz, póz s a vége igy: – Uram! Én meghalok, ő nagyságának csókolom a kezét, agyő! Igaz ugyan, hogy az ember, ha meglövik, előbb ordít, aztán harapja kinjában a füvet, ha még van hozzá ereje; de igy szebb. Van egy gróf, egy báró és egy uralkodó herczeg; hogy ki, az mindegy, csak messze legyen, hazudni tudjon róla az ember, a mit csak akar…

A mint gunyolódott, megjött a kedve. Tetszett neki, hogy kifigurázza az ellenségeit. Mikor az asszony még mindig komoly maradt, boszankodni kezdett.

– No, nem hiszed, hogy megirom. Majd meglátod most mindjárt…

Bement a belső szobába s nem került elő, csak este. Nagyon kimerültnek látszott, alig nyult a vacsorához, s csak később, a mikor bort is ivott, mondott egy pár szót, különben némán bámulta maga előtt egész este az abroszt.

– Elkezdtem valamit, de nem megy sehogyse. Egy tisztről irok, szeretnék nagy gavallért csinálni belőle, urat, de nincs pénze. Én tudom, hogy nincs neki. Próbáltam mással is, de én nem ugy látok semmit, a hogy más szeretné s az én szemem jobb, – hidd el…

Az asszonyt már elhagyta a türelme s békétlenül vágott bele az ura szavába.

– Minek kinzod magad? Megbolondultál?

– A férfi nagyot sóhajtott.

– Meg, meg, azt hiszem én is…

A BIRTOK ÉS A HÁZ

Az asszony azt mondta, hogy ha majd sok pénzük lesz, házat vesznek, a férfi pedig spekulálni akart. Azt mondta, hogy egy kis vállalat mindig kifizeti magát, csak okos legyen az ember.

– Már pedig mégis jobb a ház. Először is van benne az embernek olyan lakása, amilyent akar. Parancsol a házmesternek. Próbálja ezt meg valaki, ha nem háziur. Van biztos jövedelme, nem sok, de biztos és nincsen kitéve semmi kellemetlenségnek.

– Akkor is jobb a földbirtok. Ott legalább kisérletezhet az ember. Ha semmire sem megy a répával, megpróbálja a repczét. Gyönyörüen feloszthatja a földjeit, hogy a ki az országuton végighajt mellettük, mindjárt tudja, hogy kié a birtok. Csupa szép széles szalag, egyiken buza, másikon rozs, a harmadikon zab, a mi sohase egyszerre érik s gyönyörü árnyalatokat játszik a szinekben, mikor a nap süt. Tovább a ritkás, sötét tengeri s mind belenyulik mélyre, elkeskenyedik s elvész egymásba, a mikor a szem már nem képes a vonalat követni. Ez beszéd!

– Beszédnek, beszéd, de nem okos. Ez már uradalom, valami nagy majorátus, olyasmire pedig mi nem is gondolhatunk.

– Miért ne? Az egyik sorsjegyünknek hatvanezer a főnyereménye. Ha azt megütjük, mindjárt vásárolhatunk ugy százezer forintért birtokot. Negyvenezret rátáblázhatunk…

– Már adósságot csinálnál. A férfiaknak már a vérükben van az adósságcsinálás. Anélkül élni se tudnak.

– Csak nem is kezdek kevés pénzzel ilyesmibe – ha az ember ur, hát legyen ur. Ház nekem nem kell, hiába is erőszakoskodol. Hogy én vigyázzam, hogy hova öntik a cselédek a mosogató vizet? Olyan nincs. Aztán ismerem magam. Ha háziur volnék, mindig visszagondolnék a lakókoromra, hogy milyen lótás-futás volt a fertálykor, mig előkerítettem a házbért. Az asszony persze elfelejti az ilyesmit, mert nem is tud róla. Azt hiszi, hogy az csak olyan könnyü. Ha valaki hozzám feljönne s azt mondaná, hogy nem tud fizetni, biz’ én megérteném a baját, vele együtt sopánkodnék s aztán itt van, mi lenne a jövedelemmel?!

– Azt csak bizd rám. Te sopánkodnál vele, én meg kidobnám, ugy hogy a lába se érné a földet. Hogy az én házamba valaki ne fizessen, arra nincs eset. Ki kell választani a csupa jó lakót, lehet azt látni, már a mikor a szobákat nézik, hogy kibe mi lakik. Aztán rend van…

– Hát a rosz lakó hova menjen?

– Bánom is én, ahova kedve tartja.

– Nem türöm, hogy igy gondolkozz. Hova tetted a szivedet, a zsebedbe?

– Akinek családja van, az ne osztogassa el a házát a roszfizetőknek. Különben hiszen van butora mindenkinek, azt ki nem viszi, a mig rendbe nem jön a hátralékkal.

– Bizony pedig annak a mosónénak, a ki a pinczében lakik, nem venném el a párnáját. Hadd fusson a nyomorult…

– Mosóné sohase is kellene a házamba. Azoknak mindig reperálni kell a vizvezetéket. Azt hiszi, hogy az ember arra gyüjti a garast…

– Különben is nekem birtok kell és vége; szép, nagy, széles tarló őszire, a hol kedvemre lovagolhatok.

– Azt pedig sohase engedem meg.

– De én lovagolni akarok.

– Elég hoszu a seprő, ülj föl rá.

– Este jönnék haza. Csupa tajték lenne a lovam a nagy vágtatás után.

– Még vágtatni is akarsz! Jézusom, te meg vagy bolondulva, szerencsétlenné akarsz tenni mindnyájunkat, engem is, meg Lajost is. Nem gondolod meg, hogy mennyi szerencsétlenség történt már a lóval…

– De én megszorítanám a térdemmel s nagyot rántanék a száján…

– Megszorítanád, már hogy mondhatsz ilyet? Nem engedem, hogy ráülj. Lajoska kérd a papát, hogy ne üljön lóra.

– Pedig hiába! Most már hagyj nekem békét. Még a gyereket is rám küldi, hogy nyivogjon a nyakamon. – Hallgatsz már, kölyök! Majd ha elküldlek a katona-iskolába, megtanítanak becsületre, hogy hogy szólj bele apád dolgába.

– Hova küldöd?

– Katona-iskolába.

– Hiszen még három esztendős sincs.

– Majd lesz nagyobb is.

– Bizony nem fogod pedig katona-iskolába küldeni, ezt én mondom neked.

– Csak legyen hét éves, majd megtanítják ott emberségre, ha az anyja tönkreteszi a nevelését.

– Te beszélsz nevelésről? Mit értesz te ahoz…

– Már pedig ennyi idős korában olvashatna is már, meg gimnasztikát tanulhatna.

– Tán még abroncsot is ugratnál vele?

– Miért ne, azért fiu. A lánynyal persze egészen másként lesz.

– Hiszen nincs is lányod.

– Majd lesz.

– Most már meg az Isten dolgába is beleszólana.

– Nekem is van ahoz egy kis közöm. Most majd még könyvet is fogok irni arról, hogy hogyan kell nevelni a gyermeket. Két kötetet, egyet a fiukról, egyet meg a lányokról.

– Én meg kidobom az ablakon mindakettőt.

– Majd fölszeded.

– Mit akarsz a leánynyal, miért szólsz bele már abba is? Tán apáczát akarsz belőle csinálni?

– Nem, orvost.

– Mit?

– Orvost.

– Hogy az egyetemre menjen?

– Igenis oda fog menni.

– Nem fog odamenni.

– Majd megmutatom.

– Én pedig inkább most leugrom az emeletről, semhogy ezt megérjem.

– Meg kell neki élni.

– Akkor is legyen tanítónő.

– Azok éhen halnak.

– Ha arra való lesz, ugyis férjhez megy.

– Nem kell.

– Azt majd ő fogja elhatározni, nem te.

– Majd csak én is beleszólok.

– Ez az ő dolga, meg az enyém.

– Nem akarom, hogy senkit is szerencsétlenné tegyen. Az asszony egyebet se tud.

– Te talán az vagy.

– Az.

– Én tettelek azzá?

– Te.

– Mivel?

– Beleszólasz minden dolgomba. Ha birtokot akarok…

– Azt nem is engedem meg.

– Lovagolni akarok…

– Csak nem veszem a lelkemre, hogy kitörd a nyakad.

– Azt akarom, hogy fiamból katona legyen. Értetted?

– Hogy láb nélkül jöjjön egyszer haza. Nem hagyom, hogy nyomorék legyen.

– A lány pedig orvos lesz, erre megesküszöm. Olyan igaz, mint hogy itt állok.

– Előbb majd a sirba teszel engem, aztán tehetsz, a mit akarsz.

– Teszek is.

– Tégy…

Erre félreültek két sarokba. A férfi ugy nézett maga elé, mintha közel állana már a kétségbeeséshez, az asszony pedig behunyta a szemét s azon gondolkozott, hogy vajjon itt hagyja-e ezt a kegyetlen embert, vagy még türjön neki. Teljes egynegyed óráig nem szóltak egymáshoz, azalatt Lajos urfi ide-oda csuszkált köztük, mintha a póstát hordaná egyiktől a másikhoz. Azután egymásra nézegettek, de csak lopva és nagyon haragosan. Mikor már nagyon megunták magukat, a férfi békülni kezdett. Odament az asszonyhoz, simogatni kezdte az arczát és a haját.

– Nem baj no, öregem, beleegyezem én a házba is.

Az asszony fölugrott, bement a másik szobába, hangosan becsapta maga után az ajtót s csak visszakiáltott.

– Most már az se kell.