Hát ez az kérem. Magunk között csak ugy nevezzük, hogy: vadölő kisasszony, a titulus nem éppen találó, hanem jellemző. A kisasszony tudniillik még nem jutott el odáig, hogy vadat öljön, bár meg vagyok győződve arról, hogy sikeresen elbánna azokkal is. Szerényebb körünkben megelégszik egyelőre azzal, hogy kutyát, macskát, tanítót, pókot, legyet kinoz. Utálatos, rosz gyerek, a kivel szemben nem árt a fegyelem. A fegyelem alatt mindent értek, koplaltatást, verést, rabságot, a mi éppen beleillik a tisztelt tanító ur nevelési módszerébe. A szomszéd szobában talál nádpálczát, pipaszárat s ha visít a kisasszony, hát legyen meggyőződve, hogy itt mindenki süket. Ha pedig idetolakodnék valaki, teszem fel az anyja, a ki elrontotta, hát csak tessék kiutasítani. Én feljogosítom reá. Átlátom, hogy egy leánygyermek oktatásához illendőbb volna valami női tanerő, hanem ilyen már nem akad. A kisasszonynak hire van Pesten. Hát csak előre, tanító ur ismerkedjenek.
Ezt a beszédet nyugodalmas polgári melegben, szép, nagy napsugaras szobában egy valamicskét pohos, vagyonos formáju ur intézte egy fiatal emberhez, a ki mellette állott és figyelmesen hallgatta. Alacsony termetü, viseltesen öltözött legény volt, durva falusi fejjel, a melyen az erősen kidomborodott homlok felett olyan kurtára volt nyirva a haj, mint a milyen a fogkefe sörtéje. A hátuk mögött egy ijedt nézésü asszony állott, a ki, a mikor azt mondta az ura, hogy: – nádpálcza, pipaszár – minden szónál összerezzent. Ez a három ember általában a hazug csoport volt a szobában. Az asszony a tulságos rémület, a férfi olyan Drákó, a kinek impozáns hátán kedélyesen pötyögött a kabát, a diák pedig figyelmes, mosolyogva hallgató figura, mig befelé, titokban kiverte a verejték. Tetszett neki a jó mód s mosolyogva hallgatta, hogy nem tart sokáig. Pedig szeretett volna beletelepedni. A ki olyannak szolgáltatta ki magát, a milyen valójában, az a kisasszony volt. Nyolcz-kilencz esztendős lányka, egy divány sarkában. Összeszorítva a száját, egy kicsit banzsítva figyelte meg pár perczig a tanítót, aztán megvetőleg fölbiggyesztette az alsó ajkát, mintha bele akarna fütyülni az orrlikaiba. Körülbelül azt mondta ez a félremagyarázhatatlan arcz: Ezzel ugyan hamar elkészülök.
A jómódu ur kiment s egy kicsit huzódozva utána ment az asszony is. A diák még gondolkozott egy kicsit az ajtóban s aztán megindult a gyermek felé. A kemény koponya erősen dolgozott. Homlokán sürün egymás mellé sorakoztak a ránczok. Valami ujat akart kitalálni a diák, hogy csak lecsapjon erre a kis ütegre és levegye. Egy pillanatig se vette komolyan a szigoru apát. Ha valami értelme lenne a szigoruságnak, bizonyosan rájöttek volna az elődök is. Ezt, a gyereket valahol másutt kell fülönfogni. Kell, hogy legyen valami módja annak, hogy hozzáférkőzzék. – A gyerek azonban csufondárosan vigyorgott rá. Már is észrevette, hogy a hosszu hallgatás zavart jelent. Mondani kellett neki valamit. – Laposan, még mindig tanácstalanul kezdte el hát a beszédet a diák.
– Hogy hivják, kis leány?
A gyerek durczásan nézett rá s összeszorította a fogait, nyilvánvaló jeléül annak, hogy nem szándékszik társalogni.
– Különben hisz mondta a papa, Ilus. Maga az az Ilus, a kinek egy csepp esze sincs. A kisasszony mondta, a ki elment. No hiszen szépen ment el az is. Sírt szegény. Innen, ugy látszik, mindenki ugy megy el. Szereti a mesét?
A gyerek nézett rá, de egy szót se felelt.
– Ha akarja, mondok egyet. Ismeri a Mek-Mek szabó történetét? Szép mese. Nekem is van otthon egy kis hugom, éppen akkora mint maga, de persze illedelmesebb. Hát tudja, Ilus, az azért van, mert ő szegény gyerek. A gazdag kis lány mind haszontalan. Például hát maga. Egyebet se tud, mint megszomorítani a szüleit…
A gyerek nagyot viczogott a fogai között, mire igen nagyon elkomorodott a diák. Elsétált az ablak felé, hogy legalább az elkényszeredett arczán ne mulasson a gyerek. Egyszerre hirtelen megfordult s vállat vont.
– Mert azt jegyezze meg magának, hogy én inkább elmegyek innen, mintsem, hogy magát bántsam. Ha sikerül szép szerével, okos szóval boldogulni magával, hát jó. Ha nem, hát az Isten áldja meg. Az ilyen kis lány nem arra való, hogy egy ilyen nagy ember rátegye a kezét. Nem is élném tul, ugy szégyenleném magam. Ne féljen tőlem. Nem vagyok én hóhér.
A kis lány elfintorította az arczát s előbb az egyik, aztán a másik vállát rángatta föl. Meg lehetett érteni, hogy mit gondol. – Törődöm is én veled.
A diák leült melléje a díványra. Szomoruan nézte maga előtt a földet s uj módot keresett a közeledésre. Megfogta a gyerek egyik kezét, de hirtelen vissza is kapta a kezét. A kis lány mint valami vadmacska rontott rá a körmeivel s négy barázdát huzott a kézelőjétől le az ujjáig, olyanformán, a hogy a keztyüt szokás kivarrni. Kiserkedt a karmolásból a vér. A gyerek szemei diadalmasan szikráztak s készen állott arra is, hogy ujra karmoljon. Kis hegyes fogai is kivillogtak piros ajkai közül. Ugy látszott, hogy harapni is szeret. A diák fölállott mellőle s mig a zsebkendőjébe takargatta a kezét, lopva pillantott néha be rá. Azt várta, hogy most majd elképped egy kissé. A gyerek pedig sunyi pislogással nézett vissza rá.
– Magával nem lehet semmit se kezdeni.
– Ugy-e, hogy nem? – Valami ilyes ragyogott ki a gyermek szemeiből.
S egész komolyan készülődni kezdett a diák. A zsebéből kivett egy ócska sált és a nyaka köré csavargatta, előkereste a keztyüit is, sokáig huzgálta. Nem akart sietni. Mindentől külön bucsuzott s iszonyuan elkeseredett azon, hogy most már mindjárt ujra künn lesz az utczán. Reggel jól megnézte ezt a szép házat, aztán mig a jómódu urral tárgyalt, megtetszett neki a berendezés kényelme, homályos üvegtáblák mögött a szekrényekben a sok ezüst, a puha székek, nagy nehéz asztal, mindenütt szőnyeg és a nagy meleg. Pénzecskét is igértek s egy gyerek mellett bőven marad az idejéből a tanulásra. Koplalni se kell… s ez a kis béka egyszerre keresztülhuzza a számadásait. Hát teheti. Még egy ilyen kölyök is ur s a szegény, kopott, kenyéren rágódó diákot rugják erre-arra… Elkeseredve járkált a szobában s kitört belőle a panasz.
– Hát igen. Most majd beleteszem ujra a hirdetést a lapba, aztán várom, hogy talán megint akad egy ilyen hölgyecske, a ki lekaparja kezemről a bőrt. Egyszer, majd ha nagy lesz, gondoljon arra a szegény diákra, a ki itt most diskurál magával. Megint kimegyek a nyomoruságba. Nem tudok tanulni. Le kellene tenni a szigorlatokat s nincs pénzem rá. Egy ilyen szegény legény ugy kódorog az utczán, mint a kutya.
Mintha érdeklődés csillant volna föl a gyerek szemeiben. Olyasformát vett észre a diák és mohón folytatta. Nem is a gyereknek beszélt, hanem csak magának.
… – Ki törődik vele… Maguk esznek, isznak, mulatnak. Tudnak kenyeret keresni. Én hiába akarok. Lássa, másfél éve már annak, hogy nem eszem rendesen. – Elszégyelte magát. A gyerek rábámult, majd elnyelte a szemeivel. – Erre még dühösebben beszélt tovább. Csak a szemeket látta a gyerekből, az eszébe se jutott, hogy egy kis vad csöppség, a ki hallgatja. Rohanvást tört ki belőle a méltatlankodás. Egyet-egyet ütött az öklével a levegőbe, mintha össze akarna törni valakit s néha a torkára fojtotta a hangot a neki vadult nagy keserüség. – Hát igen. Nőjjön fel ugy, hogy tudjon erről is. Én a kis hugomnak egy kóczbabát se tudok vásárolni, anyámnak is kellene küldeni valamit. Dideregve szaladgálok az utczán. A lavoromba belefagy a viz… S egy ilyen kölykön mulik az egész. Tanulni tudnék, én is jóllaknám, mint maga. Megszolgálnám. Nem kell nekem a tietek ingyen. Te, te, te… Ökölbe szorította a kezeit és a divány felé rohant, mintha össze akarná törni a gyereket. Az pedig tágra nyitott szemekkel figyelt reá. Észre se vette, hogy bántani akarja, csak nézte. A diák is rábámult s megcsuklott a hangja s szakadozottan, lélegzet után kapkodva beszélt tovább.
– Ti beteszitek az ablakot, aztán pusztuljon a nyavalyás, a ki künn van. Én is, más is. Ne felejts el, ha majd megnősz. Nekem mindegy, csak hogy hát otthon is vannak. Falun…
Félve csuszott le a gyerek a diványról. Az egyik harisnyája lecsuszott a bokájára s a diák gépiesen öltöztetni kezdte, mintha a bátyja volna. Ujjait belemélyesztette a hajába s hátrasimította a kóczos fürtöket, letévedt a keze az arczára is és megsímogatta s ködös pillantással ismételte: – Vannak, bizony vannak…
A gyermek belekémlelt az arczába s azt kérdezte:
– Melyik falun?
Valami kaparászott az ajtó külső oldalán. Hubanek ur igen figyelmesen pislogott oda az okulárja felett, a mely okulár nagy spanyolviasz csomóval volt összereparálva a nyereg kellős közepén, a hol a Hubanek ur nagy, piros, bibircsós orrán megtelepedett. – Valami kutya, vagy mi – s Hubanek tovább öltögetett egy rettenetes nagy csizmán. Már későcske volt őszi délután, a mit még a köd is terhelt. Az ablak szürke négyszöge éppen csak hogy elütött a faltól s hogy künn még nincs éjjel, azt bizonyos halvány vörös derengés mutatta rajta, a hogy a sábai és a gubolai hegyek körül sok vizes párákon keresztül még egyszer visszapislogott a nap. Mikor megint megkaparászták kivül az ajtót, mérgesen kiabált ki a mester.
– Bujj be, no!
Maga meg se mozdult. A tőke fölött már égett a lámpa. Kormos, pislogó világítás volt biz’ ez, de a Hubanek ur felőli oldalon egy vizzel teli gömbölyü üveg is függött a lámpán. Ezen át verődött rá a nagy csizma beteg tájékára a fény nagy tüzkarikában s már csak néhány öltés hiányzott ahhoz, hogy egészen hozzánőjjön a lábbelihez a folt. Azonközben az illető megtalálta a kilincset és belépett. Sok lépéssel, tipegve, egy kicsit aggodalmaskodva is, mert először látogatott be ebbe a sötét szobába. Öt-hat esztendős kis lány volt az illető. Elég okos pillantásu gyerek, lenszőke hajjal, a mi rá volt fésülve, pomádézva a fejére és hátul egy olyan kis fonatban végződött, mint hogyha egy darabka madzag lógott volna le a feje bubjáról.
– Tisztelteti anyám s azt mondja, hogy verje meg Lőrinczet.
A suszter még varrt egy-két öltést s csak azután pillantott oda.
– Ki?
– A Hubanek ur, maga a Hubanek ur…
– Lőrinczet?
– Igen.
– Hát aztán minek, te majom?
A kis lány föl se vette a sértést, az igaz, hogy nem is volt az ugy mondva, mintha Hubanek ur bántani akarta volna a gyereket. Csak éppen hogy tetszett neki, hogy igy ideáll eléje ez a csöppség és követelőzik Lőrinczet illetőleg. Lőrincz… Mosolygósra gömbölyödött a varga arcza s ellágyult a pillantása, a hogy a gyerekre gondolt. Hát erről nem lehet tenni. Ketten maradtak, miután meghalt az asszony és összenőttek, mint a tőke meg a venyige. A varga egész nap ugy dolgozott, hogy a gyerek járt az eszében. Sok aggodalommal, tépelődéssel, hogy: – mi lesz belőle s megnyugodott, elpihent, a mikor este lefeküdtek s a két kis meleg karocska átfonta a nyakát. Egy efféle özvegy embernél, aki ehhez még csizmadia is, az volna a dolog rendje, hogy nekiadja magát az ivásnak. De ez a gyerek tartotta benne a lelket. Annál nevezetesebb eset hát ez a mai. Hubanek ur nem is tudta hirtelenében, hogy mit szóljon hozzá.
A gyerek bátorságra kapott s most már szaporán pergett a nyelve.
– Mert azt izeni édes anyám, hogy majd ő tekeri ki a nyakát. Hajkurászsza a pipéket, egy már fel is fordult.
A Hubanek ur arcza iszonyu dühbe borult.
– Ki az anyád?
A gyerek a fejével kifelé intett:
– Itt lakik.
Akkor már a sarokba vágta Hubanek ur a nagy csizmát, a fejébe nyomta a kalapját s hogy valahogy meg ne rémítse a gyereket, csendesen szólott hozzá:
– Vigyél oda, lelkem. Vezess csak… Fogd meg a kezemet, nesze… – Magában pedig veszett mérgesen dohogott. Még hogy kitekeri a nyakát, kitekeri… S a szemébe szökött a könny, a hogy eszébe jutott Lőrincz, a szegény árva gyerek, a kinek valaki kitekeri a nyakát.
Ezenközben átmentek a harmadik házba. Az ajtóban egy szép nagy asszony állott s az utczára nézett. Tele volt vele az ajtó köze, pedig nem volt tulságosan kövér. Hanem nagyon egészséges. Széles csipőire kétfelől ráülhetett volna egy-egy gyerek, telt keblén erősen megfeszült a rékli s az arcza tüzben égett. Féloldalról a sütőkemencze lángja világította meg, fénylett a haja, a bőre s jókedvüen csattogtak a kövér kezei, mikor észrevette, hogy valaki jön a gyerekkel s a lisztet igyekezett lecsapkodni róluk. Hubanek ur mérgesen jött, de a tornácz ajtajában egy perczre megállott. Beszélni akart, de elakadt a szava. Rábámult az asszonyra, gyüjtötte magában a mérget, hogy illendően kitörjön, de csak hebegni tudott.
– Maga az, maga, a kinek a gyerekem nem tetszik?
Az asszony mérgesen kiabált vissza neki:
– Én hát. Tartsa otthon. Nem arra van az embernek az a kis jószága, hogy a más gyereke agyonverje. Lássam itt még egyszer, majd adok neki.
– Csak nem?
– De igen.
– Majd meglátjuk.
– Megláthatja, hogy ha kedve telik benne.
Hubanek urat nagyon bántotta az, hogy nem tud kedvére kiabálni. A szép nagy asszony átnézett a feje felett s mintha minden szót, a mit kimondott, külön a fejéhez vert volna. Elkábult s most már csak egy szóval szólott bele a feleselésbe. Inkább az asszonyt nézte s elkedvetlenedett, a mikor hátat fordított neki s bement a kemencze elé a kenyerével foglalatoskodni. A hogy aztán ki se nézett többet, látta, hogy semmi keresnivalója sincs már. Kedvetlenül ballagott végig az udvaron s a kapuból visszanézett. A gyerek a nyomában ment s még mindig kiváncsian nézett fel rá. Hubanek ur majd felbotlott benne s aztán simogatni kezdte a haját.
Másnap az asszony ment át hozzá.
– Varrja, varrja, – mondta s letelepedett a tőke mellé a másik kis székre. Hubanek ur abbahagyta a munkát, föltaszította az okulárt a homlokára s egy kicsit szégyenlősen nézte az asszonyt. Bünösnek érezte magát; ez a szép nagy tisztességes teremtés bizonyosan azért jött, hogy számon kérje tőle a verést, a mit a gyereknek kellett volna kapni. Hirtelenében hazugsággal segített magán.
– Kapott az urfi, kiadtam neki apait, anyait.
– Hát ha megabriktolta egy kicsit, jól tette – mondta az asszony. – De nem azért jöttem. Nem szeretem a haragot, szomszéd ur. Adja a kezét, aztán – elfelejtjük. Jó lesz?
Hubanek ur hosszabban tartotta a magáéban a szép asszony kezét, mint a hogy ez illett volna. Az asszony huzódozott is és megfenyegette. No nézze meg az ember, mondta és kaczagott. Erre Hubanek urnak is jó kedve lett. Mindenféle piros bőrhulladékot szedett össze a tőke mellől és az asszony markába nyomta.
– Majd eljátszadozik vele a gyerek, a lányka.
Éppen erre nyitott be a fiu s elképpedve nézte a sok szép bőrt, a hogy az asszony egy ujságpapirosba göngyölgette, és sírni kezdett. Nem hangosan, csak folyt végig az arczán a könny. Az apja boszankodva fordult el tőle és az asszonynyal beszélgetett tovább.
– Nehéz sor az, ha igy elmarad az ember. Csak ugy taszigálja a napokat előre. Asszonyságnak is özvegynek tetszik lenni?
– Igen, elmaradtam a szegény uramtól. Szücs volt a megboldogult. Csak éppen hogy az a szerencsém, hogy összehoztunk valamicskét, nem állok egészen segítség nélkül a világban.
Hallgattak. Jó későre jegyezte meg Hubanek ur:
– Ha töri magát az ember, hát legyen láttatja. De hát igy csak széthull minden.
Sóhajtott, azután az asszony is s hátul a szoba sarkában még mindig sírt csendesen a gyerek. Az asszony szemmelláthatólag idegenkedve pillantott oda s fölugrott, hogy most már megy. Hubanek ur az ajtóig kisérte s aztán nem is szólott a gyerekhez. Olyasformát érzett, mintha egyszerre leszakadt volna róla ez a kis roszlelkü. Megirigyelte azt a kis piros bőrt a leánykától. Csak neki kell a játék, másnak nem is adna.
S harmadnapra csakugyan kikapta a maga porczióját Lőrincz. Estefelé történt. Hubanek ur az asszonynál volt. Pipázott a tornáczon s a háta mögött el-elsuhogott a sok szoknya. Kivörösödött arczczal figyelt hátra, mindig arra, a merre az asszony topánkája ropogott s akkor esett meg az, hogy a nagy futásban a fia fellökte az udvaron a leányt.
Hubanek ur ordítva szaladt utána.
– Te marha te, te szamár, te nagy kamasz, nem tudsz vigyázni, hogy ne bántsd meg azt a szép kicsi leányt…
Krug urat ki kellett kezdeni valahogy. Ebben csöndesen megállapodott a Jármos-féle iroda, a minek pedig Krug ur, egy igen igénytelen kis szőke ember volt a látható feje. Jármos egész nap a fiakkeren ült s egyik építéstől a másikhoz vitette magát, aztán meg a bankokba kölcsönt hajszolni a házakra. Ha véletlenül bement az irodába, a lépcsőházból nyiló külön ajtón járt be a maga szobájába s fogadta a feleket, számolt a mesteremberekkel, künn a fiatal embereket néha egy hónapig se látta. Krug ur volt az, a ki bejárt hozzá referálni s bár derék és tisztességes ember volt, gyanussá tette az iroda előtt az, hogy négyszem közt beszélt az építészszel. Ki tudja, hogy mi mindent mondhat neki… Krug ur nem igyekezett tisztázni az állapotot, a mi különben nem is igen volt terhére. A maga óriás rajztáblája és az iróasztala foglalta el. A hogy levetette a a kabátját s felöltötte az irodai zubbonyt, már a rajzot fürkészte a szeme s a hogy redőkbe borult a homloka, látszott rajta, hogy számol, spekulál s nem létezik számára az iroda többi szobája. Künn pedig viczczeket csináltak rá s különösen nagy sikerei voltak egy kis fiatal embernek, a ki a biczegő járását utánozta, meg a rekedtes, szerény, csendes hangját, a hogy mondta: – Kérem a kaszárnyát Moll ur, tessék csak ide adni a farczádi templomot Meskó ur. – Délutánonként nézett ki a többi szobába s elálldogált egy-egy rajztábla előtt félóráig is. Nem volt valami nagystílü ember, de szörnyen alapos. A hibát azonnal észrevette s megmutogatta mindenfelé. – Az építész igy meg ugy kivánja, – azt szokta mondani, hogy teljesen elvesszen a sok csinos, jól felöltözött ur és a nagy rajztáblák között a maga igénytelen kis személye. Ezzel azonban azt érte el, hogy ugy beszéltek róla, mint a ki adja a bizalmast. A belső embert – és gyülölködő pillantásokkal kisérték az utjában. Ő látta, hogy hüvös van körülötte s megérezte a nagy ellenszenvet, de nem tehetett egyebet ellene, mint hogy még inkább összehuzta magát. Valósággal alázatosan jelentette ki ennek vagy annak a rajzolónak, hogy a méretben tévedett, vagy hogy a rajza szerint, ha építenék, beomlana a boltozat. Ha pedig az fölpattant, hogy: – ugyan kérem – hát bebizonyította neki s elfojtott méreggel feküdtek neki az emberek a tábláknak ujra. Az ő rovására irták a hibáikat s boldogan lélegzett föl az iroda, ha valami vidéki munka megindítására a kis vézna ember egy-két napra elutazott. Ez is megesett néha. Az építész kivánta.
Hogy azonban odáig jutott a dolog, hogy valahogyan ki kellett kezdeni Krug urat, ahhoz köze van egy kis szerelemnek is. Nehányan bejártak vasárnaponkint az építészhez. Persze csak a számbavehetőbb emberek, a diplomásak s teát ittak odabenn és udvaroltak a kisasszonynak, Krug ur is. Persze a maga módja szerint, csendesen, szerényen, de sokkal igazabban, mint például Kelemen ur. Ez az ember szép nagy figura volt: elegáns, magas termet, szép selymes, gondosan ápolt kis fekete bajusz, szabályos egy kissé talán nagy orr, merész pillantásu nagy fekete szemek és hosszu göndör haj… Egészben oly müvészforma ember volt, hanem a mesterségében nagyon gyönge legény. Őszintén szólván, előbb hozzáhajlott a kisasszony rokonszenve, csak a mikor látta, hogy üres emberrel van dolga, akkor vette észre maga mellett a másik szék ölében Krug urat. Szóba állott vele s azon az estén, a mikor ez a nevezetes eset megtörtént, a szép ember semmiképen se tudott hozzáférkőzni többé. Azután se igen, pedig igen gavallérosan lépett föl. Sohase jött virág nélkül, csinosan beszélt, egy kicsit édeskésen, sok bókkal – a leány szeme pedig a háta mögött kutatott valakit s fölgyult az arcza, ha meglátta a kis szürke fiut. – Ezért is ki kellett kezdeni Krug urat. Legalább is olyan alaposan kikezdeni, hogy másfelé keressen magának foglalatosságot. Ijedjen meg egy kicsit.
Az iroda már előre tudta, hogy mikor veszi munkába Kelemen ur a kis szőke emberkét. A heczcz nem is igérkezett rossznak. A sok borsot, a mit az orruk alá tört ez a majom, egyszerre viszafizetik neki. Az építésznek egy estéje után kellett elkövetkeznie a a dolognak és hogy lehetőleg nyilvánosan történjék meg, a kávéházban várta Kelemen urékat az egész iroda. Krug urat, ahogy leült az asztal mellé, remegés fogta el. Észrevette, hogy igy együtt vannak s szorongva nézett körül. Inkább csak sejtette, hogy valami készül s mint a ki már hozzá van szokva a hajszához, a kelepczét kereste. – Uram isten én egyiket se bántom – motyogta egy nagy ujság mögött. – Egyiket se, hát mit akarnak tőlem… Magába mélyedt s ugy elárasztotta a keserüség, hogy valósággal összeroskadt a székben. Pillái alól egy könny szivárgott ki s végigfolyt az arczán.
– Minek sírsz? – kérdezte Kelemen.
Krug letette az ujságot és vállat vont.
– Gyöngül a szemem – mondta, de érezte, hogy föl van zaklatva a vére és mert nem képes másképpen könnyíteni a lelkén, rögtön özönével fog hullani a könnye. Elejét akarta venni annak, hogy nevetségessé váljék ezek előtt s egy pénzdarabbal megkoczogtatta a poharát. Fizetni akart s mig fölállott és nedves szemeivel a kabátját kereste, hangtalanul, csak magában folyton azt ismételte: – én egyet se bántottam, egyet se.
– Hová futsz? – kérdezte Kelemen.
Krug pár biczegő lépéssel a fogas felé indult s visszamormogott: – haza.
A szép nagy ember erre a többire sandított s némi pauza után szólott ujra.
– Talán a társaságot nem találod méltónak magadhoz?
A kis vézna ember már belebujt a kabátjába. Mielőtt felelt volna, egy pillanatig merőn rábámult a művészképü urra s aztán visszament az asztalhoz. Most már nem volt izgatott. Maga is elcsodálkozott azon, hogy milyen egyszerre szállotta meg a nyugalom. Körül tudott nézni s egyszerüen minden indulat nélkül beszélt.
– Igazad van. Hitvány emberek vagytok.
Mind felugráltak, de a kis betegforma ember meg se remegett. Mig elosztotta az asztalon a borravalókat s az aprópénzt visszatette a tárczájába, mindennel leszámolva nyugodtan folytatta tovább:
– Tizennyolczan vagytok s idejöttetek velem kötekedni. Hitvány emberek vagytok.
Mig végigbiczegett a kávéházon, csak utánabámultak s azután is alig tudtak szóhoz jutni. Olyan nagy volt a csend, hogy mintha nagy felelőséggel járna, senki se merte megtörni. Nagy későre állott fel Kelemen ur és csak annyit mondott.
– Annál jobb. Ő a sértő.
Másnap két ember kereste Krug urat a lakásán, hanem akkor már nem volt otthon. Nagyon korán ment be az irodába, hogy senkit se találjon ott. Nem tudta, hogy hogyan viselje magát s elhatározta, hogy ki se mozdul a szobájából. Az anyja oda küldte utána az urakat. Azonban várakozniok kellett. Az építész behivta a szobájába azt, a kit kerestek és hosszasan tárgyalt vele valami bonyolódott dologban. Azután megbizásokat adott neki s jó félóra telt bele abba, a mig Krug kijött.
Aztán hirtelen végeztek. A kis ember erősen szivarozott s idegesen, gyorsan beszélt.
– Nekem el kell utaznom az éjjel.
– Olyan sürgős?
– Igen, nagyon sürgős. Egy vállalatunkról van szó, a mi megrekedt, a vonatom azonban csak egy óra után indul. Addig elintézhetjük a dolgot. Legyenek az urak délben otthon, valamelyiküknél, vagy akárhol, csak együtt s az én embereim odamennek majd. Megadom nekik az utasításaimat. Délután, este találkozhatunk.
– Kissé szokatlan.
– Nekem el kell utaznom.
– És ha mégse?
– Mindenképpen.
– Az urak elmentek, a kis beteg embert pedig elővette a láz. De csak perczekre s aztán ujra, hirtelen az a nem is emberi nyugalom töltötte el, a mi tegnap este. – Le kell számolni. Egyszer vége kell, hogy legyen a hercze-hurczának. Akárhogy, csak vége. Igy nem lehet élni. Ez forgott a fejében, a mig rendbe szedte az asztalát. Szép sorjába minden irást a fiókokban is, hogy más is eligazodhassék közöttük. Aztán mintha menekülne, az épitész szobáján át távozott.
Otthon az anyja azzal fogadta, hogy két ur kereste.
– Találkoztam velük.
– Az irodába küldtem őket.
– Jól tette édes anyám. Ott voltak.
– Féltem, hogy majd megzavarnak.
– Nem zavartak. Elutazom az éjjel.
– Hova?
– Le vidékre. Majd megirom bővebben a czimet.
Ebéd után elindult kószálni. Hidon át, vissza, betért ismeretlen utczákba s ahogy őgyelgett, végig törtetett az agyán az az egész sivár, örömtelen élet, a mit átélt nyomorékan, szegényen. Egész apró történetek jutottak eszébe. Fölbukkantak valahogyan s egyik se volt olyan, a mibe gyönyörüsége telnék. Nyelt egyet-egyet rájuk, hogy annál biztosabban elfelejtse s arra gondolt, hogy ma valahogyan mindennek vége lesz. Igy vagy ugy. – Hadonászott s akkor vette észre, hogy mit müvel, mikor egy pár gyerek hozzácsatlakozott az uton. Aztán zsebeibe mélyesztette a kezeit s ugy csatangolt tovább, benn pedig gyült benne a düh és a féktelen, vad indulat, hogy végre egyszer szembe kerül ezzel a világgal – s iszonyu mosolygásra fordult el az arcza, a mikor eszébe jutott a sántasága. Egy hős, a ki biczeg. S tovább mulatott ezen. – Biczeg, majd megmutatja, hogy biczeg, majd mindjárt.
Sürün nézte az óráját s félkilenczkor kocsiba ült s ugy vitette magát a vivóterembe. Nem birta már gyalog. Megroskadt a lába s a lépcsőkön is alig vonszolta föl magát. Odafönn meglepték az előkészületek s keringeni kezdett előtte a kép, mig egy sarokban gépiesen ledobálta magáról a kabátot, a mellényt s egy kicsit szégyenlősen az inget is. Egy kicsit gyámoltalan formáju volt. Beesett a melle, a válla se egészen rendben, jobbfelől mintha felpuposodott volna egy kicsit s mintha észrevette volna, hogy szánakozva néznek reá a komoly urak. Egy szolga a kardok tompa végét reszelte hegyesre, egy másik fürészport hintett el a pádimentumon s a fejük felett éppen csak vagy öt-hat lépésnyi területet világítva be, gázlángok lobogtak. Olyan különös volt minden és a zene hozzá, a reszelő.
Mintha az urak is valami ilyest éreztek volna. Az egyik békétlenkedett is.
– Hogy lehet este verekedni.
Gépiesen szólott Krug ur, mintha leczkét ismételne.
– Nekem el kell utazni…
Mikor a kezükbe adták a kardokat, kiegyenesedett s csillogó szemekkel, remegve várta a jelet arra, hogy már nekironthat annak az egészséges, szép, nagy buta embernek, a ki szembe állott vele. Alig tudta magába gyürni a hangot, a mi a torkát szorongatta. Ha kidül belőle olyan ordítás lesz, a mit egy élet minden nyomorusága gyüjtött össze. Nem is birta elhallgatni. Mikor összecsaptak, üvöltve rohant rá az emberére és iszonyuan vagdalkozott. A másik védekezni próbált s aztán meghátrált az iszonyu ütések elől. Vérbeborult szemekkel, lihegve szorította előre a kis sánta, de már fáradtan. Alig huzta maga után a lábát, de a szenvedély vitte, irtózatos erővel ragadta magával. A másik már a falat érezte a háta mögött s maga elé nyujtotta a kardot.
A kis vézna nyomorék ember belefutott a hegyébe. Ugy szedték le róla.
Az orvos mikor ráhajolt, még hallotta, hogy suttog is valamit:
– Nekem el kell utazni, el kell utazni, kérem…
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
| 13 | Kimennek-e az erdőből | – Kimennek-e az erdőből |
| 18 | meg egy pillantásra | még egy pillantásra |
| 22 | csinál benne, | csinál benne. |
| 73 | Tul a a falon | Tul a falon |
| 79 | a Stolz-házban | a Stolz-házban. |
| 97 | urának istetszik | urának is tetszik |
| 106 | kártyáját, torkonfogta, | kártyáját, torkonfogta. |
| 108 | hogy az enyém, | hogy az enyém. |
| 110 | visszafojtott sírás | visszafojtott sírás. |
| 116 | Berta a a tornáczról | Berta a tornáczról |
| 152 | aztán észretítette | aztán észretérítette |
| 156 | Ttikárja néha | Titkárja néha |
| 161 | a gról lábáról | a gróf lábáról |
| 171 | – Mikor a főhadnagy | Mikor a főhadnagy |
| 171 | … Sok ismerősöm | – … Sok ismerősöm |
| 173 | üde kékség Már | üde kékség. Már |
| 211 | Ha te adná | Ha te adnál |
| 244 | szorították a poharar | szorították a poharat |
| 247 | – Az asszony csöngetett | Az asszony csöngetett |
| 261 | dehogy a partán | dehogy a partján |
| 269 | Legfönnebb otthagyjak | Legfönnebb otthagyják |
| 280 | Csak akkkor estek | Csak akkor estek |
| 280 | majdnem akkora kabát | majdnem akkora babát |
| 285 | mint hivatalőnökét | mint hivatalfőnökét |
| 291 | – Egy kicsit gondolkodott | Egy kicsit gondolkodott |
| 297 | azonban azt monta | azonban azt mondta |