Olyan ünnep után való nap volt, a mikor szegény kishivatalnok ember zsebében alig csörög egy pár garas; a mi volt, elette, elitta unalmában, hogy két-három napig se kellett délutánonkint a hivatalba járni. A tágas bankszobába fáradt, álmatlan arczczal érkeztek meg egymásután a hivatalnokok. Az egyik mindjárt vizet kért a szolgától, mert azt mondta, hogy kiég a torka, kettő közülök sétált a két sorba rakott nyolcz asztal között s szinte lerítt az arczukról az undor, a miért három átmulatott nap után ujra munkához kell látni. Egy-kettő még késett, pedig elkongatta már az óra a nyolczat s minden perczben ki voltak téve annak a veszedelemnek, hogy megelőzi őket a princzipális, a ki akkor jön be, a mikor akar, de néha korán leül az asztala mellé. A gyakornok már az asztalra hajolva másolt s csak azért nem oltotta el a feje felett a gázlángot, hogy lássa majd, a kit illet, hogy ő már félnyolczkor, a szürkés sötétben kezdte el a munkát. A többi egy-egy komor pillantást vetett feléje, de ezzel aztán meg is elégedtek s olyan nyomott volt a hangulatuk, hogy még arra is restelték fölnyitni a szájukat, hogy kötekedjenek.
Lassan, unalommal megindult a munka, de minduntalan félbe is szakadt. Az egyik sorra hegyezett három-négy czeruzát, csak azért, hogy az idő teljék, a másiknak folyton az orrával volt valami baja, ilyenkor letette a pennát az asztal szegletére, sokat babrált a zsebeiben, bámult maga elé a nélkül, hogy nézett volna valamit s nagyot nyögve irt le ujra egy-egy sor betüt vagy számot. A pénztáros minden ok nélkül keresgélni kezdett a másolókönyvben, ugy tett, mintha valami számla után kutatna s még boszankodnék is, a miért nem találja. A szolga szó nélkül bámult hol erre, hol arra s azután lement egy pakli dohányért. Mikor kinyitotta az ajtót, becsapott a téli reggeli hideg s felkavarta a fülledt szobát. A hivatalnokok összeborzongtak s mintha nagyon megfáztak volna, körülvették a kályhát. Csak a gyakornok maradt a helyén. Kelletlenül csavarta le a gázláng csapját, mert érezte, hogy már komikus kezd lenni a lámpája s nekigörnyedve irt tovább egy nagy könyvbe.
Lassan nyilt az ajtó, s megérkezett a segédkönyvvezető, egy öles lécz, roppant gyapjukendővel a nyakán. Volt benne egy kis humor, mert a mint gyorsan körülnézve észrevette, hogy még nincsen itt a princzipális, tárva-nyitva hagyta mögötte az ajtót. Máskor megpofozták volna az ilyen tréfáért, most csak nagy komoran összenéztek s a pénztáros a nélkül, hogy egy szót is szólna, berugta az ajtót. A segédkönyvelő is helyet szorított magának a kályha mellett s most már teljes lett volna a társaság, csak még az ellenőr hiányzott. Ez betegnek jelentette magát már jókor reggel, benn a másik szobában van a levél. Bizonyosan szédül még a feje a tegnapi bortól.
A segédkönyvvezető most azt a tréfát találta ki, hogy havas kendőjét néhányszor a kályhához verte. Minden ütésnél fellegben csapott fel a pára a tüzesre pirult vasról. A pénztárnok azonban rászólott:
– Ne szamárkodjék, Rudi!
Most már a többiek se állhatták meg szó nélkül.
– Nincs mindig kedve az embernek arra, hogy a maga rossz tréfáit türje, – mondta az egyik hivatalnok.
– Tán fölemelték a gázsiját? – kérdezte a másik.
Rudi is elkedvetlenedett, de már, mintha mégse lett volna olyan nyomasztó az egész, legalább beszélni kezdtek, beleszólottak a komor hallgatásba, a mi olyan, mint a szinben a fekete felleg. Mig egymásra néztek, mintha mindeniknek a szemébe ugyanaz a vágy lett volna kifejezve: beszélni, beszélni, ne hallgassunk tovább.
A mint ugy egy csoportban meghuzódtak a kályha mellett, a jó kabátjuk daczára meglátszott rajtuk a szegénység. Némelyikről csak ugy párolgott a benzin. Abban pedig, a hogy néztek, a hogyan lesték a külső ajtót, hogy vajjon mikor nyilik, volt valami a sunyi cseléd alázatosságából. No meg aztán egy kis konokság, valami keserü dacz az arczukon, de ebből csak kevés, alig valami. Egyik-másiknak szépen el volt rendezve a haja, szakálla, bajusza, de ez a gondos, pomádés eleganczia idegen volt benne, mintha csak az üzlet számára fésülte volna ki magát. Otthon bizonyosan borzas és a szájába csüng a bajusza.
Valamelyik sóhajtott közülök, ez aztán elragadt a többiekre is. A segédkönyvelő sovány térdeire terítette a kendőt s kétrétbe hajolva gubbasztott. Vigan jött be, de most már neki is elment a kedve mindentől. Eszébe jutott a sok baja, lassan összehuzódott a homlokán a bőr s felbigygyedt az ajka, hiába keresett, nem talált semmit a gondolataiban, a mi vigasztalja. Olyan elkényszeredett volt az arcza, hogy lassankint arról kezdte leolvasni mindenki a maga gondját. Jóformán senki se gondolt mással, de a mikor már sokáig nézték a legényt, a pénztárnok inkább csak azért, hogy a maga helyzetét előre tolja, feléje intett a fejével s megjegyezte:
– Nem is nős és mégis hogy el van szontyolodva.
A hosszu legény meg volt sértve: – ő? Ő nem, egész jó kedve van, de sehogy se tudott azért mosolyogni. Mikor már látta, hogy nem megy a pózolás, hátravágta a fejét s mutatta, hogy nem törődik az egészszel.
– Bánom is én, vigyen el az ördög, ha bánom. – Egy kicsit gondolkozott s aztán nagy merészen hozzátette: – Elmegyek Amerikába…
A pénztáros fanyarul mosolygott.
– Messze van.
– Ott boldogul az ember.
– Ki tudja?
A többi oda se hallgatott, tudták, hogy a sovány gyereknek Amerika az igéret földje. Csak egye magát vele, ha nincs egyéb dolga.
Egy szőke, száraz hivatalnok szórakozottan czigarettát kezdett sodorni. Szép, szálas dohányt csavargatott a papirba s mindenképpen jobbmódunak látszott, mint a többi. Azért komor volt, valami nagyon elkedvetlenítette a kopott emberek között. Idegenkedve nézett rájuk, de a közös baj végre belőle is kihozta a szót:
– Csak szerződést adnának, hogy az ember tudná: igy vagy ugy.
– Az, az!…
Mindenki igazat adott neki s most már egymásra liczitáltak, megoldódott a nyelvük:
– Igen, hogy tudná az ember…
A pénztáros ajkára feltolakodott egy csomó panasz, de csak annyit mondott el: – otthon is ugy van az ember, hogy… elszégyenlette magát, csak intett a kezével, hogy jobb erről nem beszélni. A hosszu fiu köhögni kezdett, szárazon, görcsösen s nem mondta, inkább csak kiköhögte azt, a mit mondani akart.
– Mint a kutya, éppen mint a kutya, ugy élünk. Egy csontért ugatunk itt egész nap, meg körmölünk, ő meg jár az orfeumba, ugy issza a pezsgőt, mint a vizet, kocsija van…
Az egyik hivatalnok meglökte és a gyakornok felé kacsintott, mintha figyelmeztetné, hogy vigyázzon. A sovány gyerek azonban majdnem verekedett már, annyira elöntötte az epe.
– Mit bánom én, hát árulkodjék a majom. Felrugom…
A gyakornok lekapta a fejét a nagy könyvbe s többet oda se nézett. A kályha körüliek abba a mély hallgatásba merültek, a mi több mint a beszéd, mert mindenkinek az arczán meglátszik, hogy töpreng és csak azért nem beszél, mert önmagától vár valami eredményt s nem a szomszédjától. Közben benyitotta egy-két ember a nagyajtót s a pénztárnok odaszaladt a rácsos ablakhoz, hogy kiszolgálja őket. Az egyik orosz aranyakat váltott be, a másik fedezetet hozott egy részvényvásárláshoz, megropogtatva ujjai között nehány ezres bankót olvasott le asztalra, egy szegényes öreg asszony sorsjegyet vásárolt s azután ujra üres lett a bank. A többi hivatalnok el se mozdult a kályha mellől. A princzipális, ugy látszik a börzére ment, vagy még alszik, vagy mulat; ur, teheti. Akár egy hétig se jöjjön be, elvégeznek itt helyette mindent ötven-hatvan forint fizetésért.
Ez és sok minden átszürődött a segédkönyvvezető agyán, mert már ujra nem tudott hallgatni.
– Mi vagyunk a bolondok – mondta s végig nézett magán. – Én a legnagyobb, de nem, mind, magam is. Nincsen bennünk semmi összetartás. Ha egyszer kezet fognánk, összegyülnénk valahova…
– Tanácskozni?
– Nem, határozni. Ha egyszer, tudja az Isten, az köztünk nem is lehet…
Még közelebb jöttek mind s nagy várakozással néztek reá, hogy mit mond. A szegény beteg fiu azonban, mintha máris kifáradt volna, leejtette a fejét a lapos mellére s csak néha nézett körül, várva, hogy most már beszéljen más. Mikor észrevette, hogy figyelik, ujra kedve jött ahhoz, hogy tovább beszéljen, hiszen hallgatják. Készen volt már az agyában egy egész terv, csakhogy zavarosan, rendszer nélkül megkomponálva, ugy a hogy megtermett.
– Egy nagy gyülés kellene valahol, a hol megmutassuk, hogy mit tudunk. Ha én beszélek, az semmi, ha nem tetszik a mosolygásom, elcsapnak, ez semmi, nem is virtus, de tessék elcsapni ezeret.
A többiek összenéztek s intettek a fejükkel, hogy igaza van.
– Ez a beszéd – mondta a pénztáros.
A hosszu fiu ránézett s még jobban fellelkesítette az ideája.
– No, ugy-e?
– Jól beszél.
– Mondjuk ki, hogy mig meg nem becsülnek, nem dolgozunk. Becsukhatják a boltot.
– Sztrájk?
– Az, miért ne? Hát becsületesebb emberek ezek, mint a pékek vagy a vargák? – Már kiabált s a többinek eszébe se jutott, hogy csitítsa, – akaszszák fel magukat, bánom is én! Adják meg nekem, a mi az enyém. Nem is vagyok ember ezzel a pénzzel, a mit ez a piócza fizet a munkámért. Hát maguk valamik? Semmik.
A többi rámondta, hogy igaz s az elegáns hivatalnoknak mindjárt eszébe jutott egy eset annak a bizonyságára, hogy milyen semmik valamennyien. Mig a hosszu fiu beszélt, valósággal összeolvadt ezekkel az emberekkel s arra gondolt, hogy beszélni fog a gyülésen, a mi lesz majd s elmondja, hogy hitványság, a hogy velük bánnak ezek a pénzkupeczek. Az orfeumra és a pezsgőre gondolt, ezt irigyelte tőlük leginkább, majd megtikkadt a szomjuságtól, hogyha erre gondolt. Sohase hitte volna, hogy ennyire megfeledkezzék magáról, de most beszélnie kellett, mert dühöngött benne minden csepp vér.
– Bemegyek hozzá huszadikán előlegért, harmincz forintot kértem, elvből nem ad. Elv? Még elvei is vannak az ilyen betyárnak?
Megint a hosszu fiu vágott bele a beszédbe.
– Majd a gyülésen kimondom…
Erre már a pénztáros türelmetlen dühvel kiabált közbe:
– Mit gyülésezik? Mit akar a gyüléssel? Fel kell gyujtani a boltjaikat, ki kell dobni az utczára őket, a rongyosokat…
A többiek csak ezt a hangot várták, felszabadult az ő torkuk is, elkezdtek beszélni össze-vissza, mindenki mást, de voltaképpen egyet. Hadonáztak dühös gesztussal, némelyik majdnem sírva s a hosszu fiu a kályhát rugdosta dühében, a miért nem tudta tulkiabálni a többit. A zavaros lármából alig hallszott ki egy-két ép szó.
– Gyalázat, majd megmutatjuk, hitványság…
Mikor a legnagyobb volt a lárma, akkor nyitotta be az ajtót a princzipális. Szurós szemü, kis szőke, kopasz ember volt a bankár. A szája két széléről mély ránczok szaladtak végig az ajkain s homlokáról majdnem örökké vizsgálódó szeméig csüngött le a megereszkedett dagadt bőr. Ez alól nézett ki s mig pillantását körüljártatta a szobában, mintha jégcsapok támadtak volna tekintete nyomán.
Nyers, inkább gunyolódó, mint haragos hangon szólott rá a kályha körül ülő társaságra.
– Kaszinóznak?
A kályha körül egyszerre csend lett. A hosszu fiu igyekezett ugy összegörbülni, hogy meg ne lássák s kendőjét a szája elé tartva, fájdalmasan köhögött, belekékült az arcza. A pénztárosnak egyszerre dolga akadt a rácsos ablakban, pedig kivül senki se várakozott reá, egy másik hivatalnok hebegett valamit, hogy hideg van és rosszul fütenek, a kályhához kell jönni, ha az ember kis meleget akar. Az elegáns ember felugrott s zavartan kapkodva válaszolt.
– Egy kicsit elbeszélgettünk… egyről-másról, éppen nagyon kevés volt a munka, kérem szépen.
Gutter urnak, a keztyüsnek két fia volt: Gyuri és Ferencz. De melyik a Gyuri és melyik a Ferencz? Ez volt az állandó és változhatatlan kérdés, a mi a mühely gondjai mellett betöltötte Gutter urat.
Ha bőrt vásárolt mesze külső országban, vagy gomb- és csatkészletét egészítette ki, avagy a mühelyben a lányokat szidta a tereferéért, mindég csak a fél Guttert vitte bele az akczióba. A másik fele azon gondolkozott, hogy melyik a Gyuri és melyik a Ferencz.
S ezen mulatott is Gutter ur, mert érezte, hogy nagy humor van abban, ha a gyermeket a tulajdon apja nem tudja a nevén nevezni, de bosszankodott is, mert valahol ő benne kellett hogy rejtőzzék a hiba.
Talán a szeme nem alkalmas a finom eltérések megfigyelésére, vagy hogy szórakozott az elméje…
Ugy állott tudniillik a dolog, hogy Gutterné asszony mindjárt egy füst alatt megszülte azt a katonaanyagot, a melyet a király ő felségének szánt, hogy aztán nyugalma legyen s maga is a mühely után láthasson.
Körülbelül három percz külömbség lehetett a két fiatal ur korában, ez pedig nem igen látszik meg az ábrázaton, meg a növésben sem tesz olyan differencziát, a mit észre lehetne venni. Ezenkivül meg az egyik fiu egészen olyan volt, mint a másik. – Mintha az egyiknek az ábrázatáról viaszlevonatot csináltak volna s aztán ebben a formában megöntötték volna a másikat. S a magaviseletökben, a vérmérsékletükben, mosolygásukban, sirásukban, ahogy jártak, feküdtek, ültek, semmiben sem volt közöttük egy hajszálnyi eltérés. Igazságosabban anya már meg nem oszthatta magát gyermekei között. Bár ne lett volna ennyire igazságos, – mondotta Gutter ur, a mikor ebéd alatt haszontalankodott valamelyik a két ficzkó közül s csak ugy mert rászólni: te fiu, elverlek. Megtörtént ugyanis már az is, hogy hoszas megfigyelés után ráhatározta magát, hogy a nevén szólitja meg valamelyiket és a szemébe kaczagott a gyerek:
– Kérem, papám, én Feri vagyok. Ha Gyurinak tetszett igérni a pofont, hát akkor behivom… Gyuri tudniillik a tornáczon le- és fölmasirozott egy könyvvel és állattant tanult.
A keztyüs ilyenformán egészen beleháborodott a tévedésekbe s hiába keresett valami szilárd pontot, a melyen megtámaszthatná lábait ebben a tévelygésben: nem talált. Azaz, hogy egyszer mégis földerengett számára a világosság.
Észrevette, hogy az egyik fiu homlokán vörös folt van.
No, – gondolta – végre is megsajnált a természet és jelet adott az egyiknek. De most már melyik ez az egyik? – Te, Feri – mondta neki – mi baja van a fejednek?
– Tehát Gyuri, mit csináltál a fejeddel?
– Belevágtam az asztalba.
Egy hétig jó dolga volt Gutter urnak. Bátran parancsolgatott gyermekeinek. A vörösfoltos: Gyuri. S Gutter ur mohón élvezte a gyönyürüséget. Hozzál szivart, Gyuri. Feri, add ide a papucsot. – Azonban jó kis vér csörgedez a vörös folt alatt. A kis ficzkó hamarosan kiheverte a bajt, a vörös folt fehéredni kezdett, azután hozzábarnult a napsütötte bőrhöz és Gutter ur megint visszaesett a tapogatózásba, – azután egy-két felsülés után a teljes sötétségbe.
Abban az időben komolyan dühbe jött. Iszonyu módon kiabált a mühelyben a lányokra, a midőn egy kis sirás lett és viczogás, mivelhogy máskülönben olyan jó ember volt Gutter ur, hogy nem igen vették komolyan a lányok a haragját.
Valamire azonban rá kellett határoznia magát, mert végre is nevetséges egy olyan apa, a ki mint egy detektiv settenkedik a gyerekei körül, jelekre kutatva, a melyeknek a segítségével megismerje, hogy melyik az egyik és melyik a másik. Egyszer aztán kitalált valamit s rémitő mód furfangosnak találta az ideáját.
Mikor mind a két fiu elkészült egy-egy öltözet ruhával, csodálatosképpen ugy, hogy egy helyen kopott, vásott, szakadt mindeniken a nadrág és a kabát, elvitte őket a ruhásboltba s az egyik barna, a másik szürke ruhát kapott.
Másnap már tudta, hogy a szürke fiu Gyuri s a nevén szólitva igérte meg neki, hogy megagyabugyálja, ha mégegyszer az abroszra önti a vizet.
A fiu azonban szemtelenül kikaczagta:
– Én a Feri vagyok.
– Hát a ruhád?
– Elcseréltük.
Egyszer az iskolába is elment velük. Szeretné, ha megmutatnák, hogy mit tudnak – mondta a tanitónak – voltaképpen azonban nem akart egyebet, mint igy együtt látni őket és kitanulmányozni rajtuk, hogy mi a különbség kettejük között. – Hátha ez a helyzet alkalmas a tanulmányra, – a hogyan okoskodnak, törik a fejüket…
Az egyik talán kissé hebegni fog, a másiknak hangosabb a szava, vagy megváltozik arczukon egy vonás, a szemükben valami olyas kifejezés, a mi az ő tudomásán kivül az egyiknél keményebb, tisztább, a másiknál lágy s valamicskét elmosódottabb.
A fiuk feleltek a sok kérdésre, mint a parancsolat, az apjuk pedig bámult rájuk, de éppen csak annyiban lett okosabb, hogy megtudta, hogy a ki a harmadik padban ül, Feri.
A második pedig – a másik. – No most nem is téveszti többé össze őket. – Vége volt az iskolának s magával vitte a gyerekeket haza. Ugy ment mögöttük, mint a zsandár s magában folyton azt mormogta:
– Jobbra Feri, balra Gyuri, jobbra Feri…
Csak a panoráma elé ne értek volna. A panoráma előtt tudniillik szép nagy képen voltak a Ring-szinház égése, a plevnai csata, Spangáék kivégzése, a párisi világkiállitás – és egy majom is egyik kiugró léczen, a mely kitünő vicczeket tudott produkálni. Kilopta a parasztok szájából a pipát s a fogai között törte fel a mogyorót, mint valami gyerek. A fiuk nekiiramodtak a térnek, s mig lihegve szaladt utánuk az apjuk, eltüntek a tömegben. A keztyüs utánuk futamodott, miközben rendre is utasította az öklével egy-egy cseléd, a kit kitaszított a helyéből, összefogdosta a gyermekeit s vitte őket haza. Mire kiértek a sokadalomból, már kárbaveszett az egész délelőtti tanulmány. Nézte, bámulta, félig behunyt, meg egészen tágra nyitott szemmel, mustrálgatta őket, de hiába. Ki tudná megmondani, hogy melyik az egyik és melyik a másik.
Végre is az időtől remélt még valamit. Majd nőnek, az egyiknek hamarább pelyhedzik a bajusza, mint a másiknak, vagy ahogy gavalléroskodnak, letér az izlésük a közös csapásról.
Az egyik hosszu hajat növeszt majd s egy-egy fürt zseniálisan a homlokára csüng, a másik pedig kurtára nyiratkozik. Az egyetemen különféle pártokhoz szegődnek. Az egyiknek vörös toll lesz a kalapja mellé szurva, a másiknak fehér, külön-külön járnak el a szabójukhoz, egyik angolosan öltözködik, koczkás holmiba, a másik előnyt ad a feketés szöveteknek… S a szegény Gutter urnak semmi reménye sem vált be. A fiuk egyek maradtak mindenben. Kiegészítették egymást, nem is volt az elképzelhető, hogy az egyik hütlen legyen a másikhoz, akár a nyakkendő dolgában is.
Együtt mentek a sorozásra is és mind a kettő tüzér lett, persze egy ezredben. Gutter ur azt mondta, hogy nem bánja, hogy akármilyen is, de az egyik legyen huszár. Neki okvetlenül kell egy huszár is a familiájába. Arra gondolt, nagy alattomosan, hogy az uniformis majd segítségére lesz a nagy feladatban, a minek immáron már husz esztendőt áldozott oda az életéből.
A fiuk azonban átláttak a szitán, összekaczagtak s kijelentették, hogy mindkettőjüket az ágyu érdekli és nem a karabély. Nagyobbat pukkan.
Gutter ur ezek után egészen az üzletnek szentelte magát. A mühelyből már szép nagy gyár lett, a mibe százszámra jártak be a lányok keztyüt varrni. A fiuk is be-benéztek néha.
Megesett, hogy valami nagy vevővel jöttek össze az irodában s Gutter ur bemutatta őket: a fiam, az önkéntes… A termekben, a folyosókon, meg lenn az udvaron a lányokkal is találkoztak néha a fiuk.
Az egyik – Ferencz ur – különösen hosszasan elbeszélgetett egy kis szőke gyermekkel. Aztán megkereste otthon is. Velük együtt, az anyjával és a kis leánynyal töltötte a vasárnapjait s egy amugy sem nyugodalmas estén, a mikor a sok láda keztyüt kellett expediálni, kijelentette az apjának, hogy feleségül veszi a kis leányt. Gutter ur dühöngött s mig a számlákat dobálta ide-oda kiabált:
– Soha, abból nem lesz semmi! Megmutatom!
Felnézett s mivelhogy egy olyan tüzér állott előtte, – a kin meg sem látszott, hogy rá dühösödik az apja, – még hangosabban kiabált:
– Kidobom a gyárból! – Téged meg kitagadlak!
– Nem is igen van szükségem vagyonra, – mondotta a tüzér. – Azért jöttem, hogy bejelentsem neked, hogy szerelmes vagyok Stoller Ilkába s már meg is kértem a kezét. – A mienk lesz majd a fürészmalom s ugy tudom, hogy egy-két ház is. Én is dolgozom majd…
Gutter ur nagyot bámult.
– Ugy?
Ez tudniillik már a másik tüzér volt.
Mindazonáltal Gutter ur mégis elhatározta, hogy holnap kidobja a gyárból a leányt. Megparancsolta, hogy készitsék ki a munkakönyvét, meg a pénzt, – a mi a felmondással együtt még kijár neki s másnap fölhivatta az irodába s elhatározta, hogy nagyokat fog kiabálni.
A lány remegve állott meg az ajtóban s Gutter ur ordítani kezdett:
– Maga, maga, nem szégyeli magát… A mikor a lányra pillantott, még hangosabb lett, valósággal bömbölt. – Ne sirjon, itt nincs annak helye… Ez iroda! – S mivelhogy jobb argumentumot hirtelenében nem talált, ujra ordított: Ez iroda!
A leány a könyein át mosolygott s halkan mentegetődzött.
– Én nem mondtam, hogy nem az.
– Azért! – Hirtelen megint hozzá fordult Gutter ur és rákiáltott: Hát szereti!?
Alig sóhajtott és csak a fejével intett hogy igen.
– A Ferit szereti?
– Igen.
– Biztosan tudja?
A kis szelid gyermek-arcz föl a szőke hajig elpirult s megint intett és sugva felelt: Biztosan.
Gutter ur tovább rótta le és fel a szobát és kiabált:
– Biztosan! Nagyszerü! Nem értem! Nagyszerü!
Damora és Kisócz között, de jóval közelebb Kisóczhoz, mint Damorához, kisiklott egy tehervonat. Én inkább ugy mondanám, hogy be akart bujni a föld alá, mint a giliszta, hogy aztán talán megint előbujjék valahol. A lokomotiv tudniillik mélyen beleásta fejét a töltésbe s tehetetlenül vergődött, mint valami csapdába került óriás vad. A kerekei őrületesen forogtak fenn a levegőben s valami belső düh dolgozott még a hatalmas masinaállatban, mert az összeroppant gépezet utolsó erőfeszitéseivel egyet-egyet lökött még magán az egész nagy test s mintha szégyenlené a szerencsétlenségét, odáig vájta be magát a földbe, a hol a fényesre törült rézcsapok, fogantyuk, rudak lapja befödi a kazánt. Mögötte a kocsisor olyan volt, mint egy hosszu hernyó mászás közben. Néhol föl volt puposodva a háta, másutt meg lehasalt a sinekre s a mint a lokomotivban még lihegett az erő, ugy mozgott az egész előre-hátra. S azalatt recsegett az egész. Közben egész sor hosszu kocsira friss fenyődeszka volt rakva. Ezek közül néhány derékban roppant ketté. Ivbe hajlott az egész guzsba lánczolt pázsma s aztán egymásután roppant szét a sok deszka az iszonyu nyomás alatt, apró puffanásokkal, mintha puska ropogna. S csikorogva görbült a vas. A nagy lapos tányérok a kocsik végein jobbra-balra fordultak, a melyik hol kapta az ütést s az egyik kocsi, – a miben nagy ládák voltak, meg egy összelapított zongora, a mi még mindig bugott – a levegőben lógott két másik között. S ember egyelőre nem látszott sehol. Csak mintha a gőz sistergésén, a kerekek lármáján s a hogy törött a vas, meg a fa, a százféle vad lármán keresztül nyögés hallatszott volna. Olyan jaj, mintha valakinek a mellén térdepelnek s éppen csak sóhajtani tud benne a kin.
Aztán lassan mind a két oldalról emberek jöttek, kék sapkás vasutiak, egy bakter, aki a vörössel bekerített fehéres táblát is magával hozta s futva jött, s később egy hivatalnok Kisóczról, sápadt, hebegő ember, aki csak szaladgált a kocsik mellett föl és le, de semmi okosat se tudott csinálni. Elől a lokomotiv mindig csendesebb lett, kifujta magát s mintha a sírját ásná, még egy kis nehézkes fészkelődéssel nyugodalmasan elhelyezkedett a földben. Fenn a kerekek már lomhán forogtak s megállapodott a sok egymásra torlódott kocsi. Csak a zongora bugott még fenn a kocsiban – és most már halkabban, de a csendben még rémületesebben hallszott az egymásra szakadt romok alól, mintha valahonnan nagyon mélyről jönne az emberi hang. Akik ott állottak, előbb menekülni szerettek volna tőle, olyan borzalmas volt itt a csendes, messzi nagy vidék közepén ez a romlás és mindjárt hozzá a panasz is. De aztán hozzászoktak s némelyik ugy várt valami uj jajt, hogy tölcsért csinált a kezéből a fülére s lesett utána, mint a madárra, ami könnyen elröpülhet. Ki tudja, szól-e még egyszer. Egyszer azt is hallották: segítség… segítség… – de a mire rájöhettek volna arra, hogy milyen tájról jön a hang, csend lett. A tisztviselő, a kisóczi főnök megemberelte magát és kiáltott:
– Hol van? Beszéljen! Megmentjük!
De semmi válasz se jött.
Két oldalról a mezőkről futva jöttek az emberek. Szálas nagy parasztok ásóval, kapával, egyiknek meg kasza volt a vállán, a minek a fényes aczéljáról harmatos luczerna csüngött le. Aztán lányok, asszonyok – és mind csodálatos némán. Megdermesztette valamennyit ez a csodálatos vasut, ami igy helyezkedett el, nem szép sorjába, hanem egymás tetejébe. A töltésre föl se merészkedtek, csak alulról bámultak föl reá és sáppadtak voltak valamennyien, némely asszonynak pedig ugy remegett a lába, hogy leült a fübe. Fenn pedig most már a másik oldalról jött pár vasuti tiszt Damoráról s köztük egy nagyon tekintélyes formáju ur, akinek a hangja messziről átharsogott a nagy csendben.
– Hej, emberek, ne bámuljunk! – kiabálta. – Munkára!
S mikor elérkezett az utolsó kocsihoz és végignézett a soron le egészen a lokomotivig, ami olyan volt, mint valami óriás ló, amit a fejével lefelé élve ásnak le a földbe s a hátulsó lábaival valamicskét kapálózik még, ugy megállott, mintha főbeverték volna. És lelkendezni kezdett: – Jézus, Jézus… – Akkorra már a kisóczi főnök ur szedte magát össze valamennyire s ujra bekiabált az összezuzott, egymás hátára kapaszkodott kocsik közé:
– Az emberek az elsők! Szóljon, aki él! Szedje össze az erejét! Kiáltson!
S feleletnek csakugyan elő is került a kocsik közül egy gyönge kis hangocska. Finom, mint a csengetyü, valami egészen vékony kis üvegharang, alig-alig tudott valahogyan megbirkózni a nyüzsgéssel, a hogy az emberek körül egyre gyültek.
– Itt vagyok, itt…
– Hol?
Már alig hallszott, amint ujra szólott:
– I… itt.
A Kisócz felől érkezett bakter botorkált előre és lihegve, valósággal eszelősen bődült bele a romokba:
– Luiz! Te, te vagy?
A többiek is intettek körül, hogy: igen, csakugyan olyan a hangja, mintha ő volna. Mindenki ismerte. Nem olyan asszony volt, a kinek a hire a kis bakterházban marad. Annakelőtte szobalány volt valami nagyon uri háznál, mindenképpen igen müvelt nőcske, aki regényeket is olvasott s ezen a réven állandó csereviszonyban állott még a hivatalnokok feleségeivel is. Pedig akkora volt az egész asszonyka, mint egy gyermek és gyönge, száraz kis testecske, semmiképpen sem fejlődött, hogy aki a gyermekeit látta, ugyancsak bámult: – Ekkorka anyátok van, ekkora mindössze? – Csak a feje volt szép, nem is szép, inkább csak rendkivül különös ebben a világban. – Nagyon fehér volt a bőre, olyan rózsákkal az arcza közepén, mintha örökké lázas lett volna s nagy bámész szemei, széles ideges orra, amire idegenkedve nézett az ura, a nagy, durva bakter, mert azt hitte s mondta is, hogy ilyen orra csak annak a fehérnépnek van, aki férfiak után szaglász s szőke, ehhez hasonló volt a haja és hosszu, egy kicsit boglyas. Meg szépen öltözködött. Az isten tudja, hogy hogyan jutott a bakterhez feleségnek, mert arra nem igen mondhatnak esetet még a vasutiak se, akik pedig sokat járják mindenfelé a hosszu vonalakat, hogy valamelyik bakterné miderbe füzve állott volna ki a vonat elé a fehér táblával, amikor az ura alszik. Ennek pedig az is volt, meg topánkák, finom sokféle topánkák, sárgák, feketék, amiről ő mind azt mondta, hogy a kisasszonyoktól kapta, akiknél szolgált s a kikkel fenntartotta a barátságot még mostanság is, pedig ide s tova hét esztendeje annak, hogy elkerült tőlük. Most mintha kiperdült volna a sok néma ember közé, egyszerre látták valamennyien tetőtől-talpig, ugy ahogy ismerték a maga különösségében – s még egy pillanatig dermedten állottak, aztán megrohanták a kocsikat. A tekintélyes hivatalnok egy paraszt kezéből kivette a kapát s fölkuszott az egyik kocsi tetejére. De már is látszott, hogy nem sok haszna lesz ennek az erőlködésnek. Amint lecsapott a kapával a kemény vastag burokra, amivel körül volt pánczélozva a kocsi, szikrázott a szerszám, de semmi kárt nem tett a vasban. Lenn mások az ajtóknak estek neki, de a sok pánt, a begörbült sarkak nem engedtek. Szerszám se volt a munkához. Amivel a földet vájják, azzal éppen csak bekopogtak a nagy vasas kocsikon, amelyek közül isten tudja, hogy melyik kripta már. S aki nem csinált semmit, csak bámult és mindig sötétebben meredt rá a hosszu sor kocsira, töprengve, nem aggodalommal, hanem valami félelmes nyugalommal kémlelte maga körül a népet, meg a munkát, az a bakter volt. Összegörnyedt, előbb ugy, mintha rá akarná vetni magát valakire, ki még nincs itt, akit nem lehet még látni, olyan volt, mint valami nehézkes, nagy vad, aztán lassan lepihent a háborgása, inkább ő félt, nem tudta, hogy mitől, de valami borzasztótól, amivel szemben nem védelmez meg az erő s nyögve szólott az embereknek:
– Inkább csak hagyják. Nem akarom látni.
A tekintélyes ur izzadtan szállott le a kocsi tetejéről s mig a verejtéket törölte magáról, a bakterhez ment kérdezősködni:
– Miért jött ezen a vonaton?
Tompán felelt az ember:
– Nem tudom.
Aztán megint végignézte a kocsikat és hozzátette:
– Vagy tán tudom. Tudom, nem tudom. Ez a vonat korán megy, korán jön, ezen szokott járni, ha a kisasszonyokhoz megy. Szabados ur mindig fölveszi.
– Hiszen az nem szabad. Tudja maga.
– Azért fölveszi. Néha még akkor is megállott, ha nem intettük le. Csak megállott s hivta a Luizt. Tessék, tessék, elbirjuk – mondta.
– S Luiz ment.
– Ment, igen gyakran – s a nagy emberből nagy hangban bömbölve szakadt ki a düh: – Pedig gyermekei vannak, kettő!…
A tekintélyes ur megijedt attól, a mi itt hirtelenében végbement s mig tétován kutatni kezdett az emlékeiben, hogy milyen is volt az asszony – csitította az embert.
– No, no, nem kell ugy felfogni.
– Nem, nem, tudom én. Mondtam neki is.
Az emberek körül még mindig döngették a zárt kocsikat. Egyik-másik engedett is már, de csak zuzott holmi került ki belőlük, ládák, pakkok, sok zsák… Ember sehol… S most már hang se, pedig egy-egy pillanatra olyan csend lett, hogy a leheletet is meg lehetett volna hallani. Azok odabenn ugy látszik, végkép elaludtak. S egyszerre a meddő kalapálásnak segítségére jött a még nem egészen döglött masina, mely remegve, dohogva még mindig valami jobb ágyat keresett magának s nagyot rántott a terhen, a mit czepelt. Hanyatt fordult, vele rohant vagy hét kocsi, a miből aztán torony lett egymás feje tetején s ott, a hol ketté szakadt a sor, elszakadt egy kocsi is. Ketté vált, hogy a fele erre hullott, a másik meg amarra. Egyszerre rárohant mindenki s hátul lassan megindult a bakter is.
Ott ült az asszony lóczán s mellette Szabados ur, a nagyon csinos szép fekete bajuszos Szabados. Cseppet se vette ki a formájukból őket a katasztrófa. A fejük egymáshoz simult s a karjaikat is egymásra fonták s ugy ültek ott, mintha éppen csók közben csapott volna beléjük a villám s még arra sem maradt volna idejük, hogy megijedjenek. Az arczaikra rátorzult a mosolygás s ha azután még nyögtek, az már nem volt képes letörülni a képükről a félbehagyott pillanat rajzát. Bün lakott ebben a sötét kopasz kocsiban, sietős, bujkáló szeretkezés. Még a halál se tagadhatta le, a mi pedig ott repdesett még körül és hideget fujt rájok, hogy borzadva huzódtak el az emberek.
Csak a bakter állott ott merev, buta nyugalomban, olyanforma arczczal, mint a ki már biztos a dolgában, nem kell ennie magát a gonddal. Hát ugy van csakugyan, a hogy képzelte. S inkább szomoru volt s nagyot sóhajtott. Aztán már indulni akart, a mikor az asszony mellett a lóczán apró pakkokat vett észre.
– Hozza csak ki nekem, Iványi – mondta egy vasuti embernek, a ki tátott szájjal bámult reá – azt a holmit ott a padról.
– Mi az?
– Játék. Mindig hozott a gyermekeknek valamit. Ennyiben nem is volt rossz szive…
S a kis paksamétákkal megindul a maga utján, visszafelé azon az uton, a melyiken ide jött.
Tavaly előtt egy reggel azt hallottuk a postán, hogy hazajött a kapitány. A bérlő küldött eléje kocsit az állomásra s a kocsis azt ujságolta, hogy egy kicsit biczegve jár és botra támaszkodik. Halovány is, mintha nagy betegséget állott volna ki. Estére már ki is költözött a házból a bérlő. A kapitány elszámolt vele s kifizette készpénzzel, mert most már itthon marad és gazdálkodik. Harmadnapra egy csomó butort hoztak a vasutról. Kertész jött és kőmüvesek, ácsok, a kik rendbehozták a kertet és a házat. Mig a munka tartott, nem láttuk a kapitányt, csak a hangja hallszott ki a tömött magas licziomfal mögül. Kiabált, rendelkezett, erőszakoskodott. A munkások azt beszélték a kocsmában, hogy ilyen mérges természetü emberrel nem igen volt dolguk. A legénye ezenközben bement a városba és két jámbor öreg lóval tért vissza. Nagyot bámult az intelligenczia ezen a két állaton. A kapitány lovas tiszt volt s az ujságban sokszor esett szó róla, meg egy Plutó és egy másik, Bábolna nevezetü lóról, a melyekkel dijakat nyert. Lovagolt, ugratott, ügető versenyeken vett részt s bátor lovas volt az istenkisértésig. Mit akar akkor hát jelenteni ez a két rokkant, nagyfejü gebe a parádés kocsi előtt… Egyszer aztán kikocsizott velük a kapitány a rétre. Csendesen koczogott a két öreg állat s hátul az ülésben megszürkült hajjal, borostás, elhanyagolt arczczal komoran ült a kapitány. Visszajövet megállította a kocsit a posta előtt és a botra támaszkodva nehézkesen mászott föl a három lépcsőn. Vén ember lett negyvenkét esztendős korára.
– Nem akartam közétek jönni addig, mig ki nem heverem ezt a gyalázatos sántaságot, – kezdte egy székre telepedve s deres fejét rátámasztva a bot fehér csontból faragott fogantyujára. Aztán mosolyogva körülnézett. – De félek, hogy soká tart.
Nem kérdezte senki, hogy mi történt vele. Majd elmondja magától is, mondta is.
– Penzióba mentem. Veterán lettem. Ledobott a hátáról a lovam s igy biczegek. Vége a vitézkedésnek.
Bélyegeket vásárolt s óvatosan, maga után huzva minden lépcsőfokra a jobb lábát, csendesen vánszorgott le a kocsihoz. Rá se nézett a lovakra, csak intett a kocsisnak, hogy: gyerünk.
Azután már gyakrabban láttuk. Eljárt a jegyzőhöz, a boltba. Komolyan vette a gazdálkodást, hogy ne unja magát. Eljárt a vásárokra s bár nem igen szerette a parasztot, beleszólott a falu dolgaiba is. Ezeket a dolgokat a birónál intézték el, a népes kis szobában, az esőverte darócz iszonyu büzében, sok hájjal bőven itatott nagy csizma szagában – s lassan-lassan egészen a kapitány befolyása alatt. Féltek tőle. Mérges nagy hangja volt s kurtán beszélt, inkább csak kommandérozta az érdemes magisztrátust. A ki nem adta be rögtön a derekát, azt hirtelen leszamarazta s válluk közé huzva nagy fejüket, megrőkönyödötten hallgatva, engedelmeskedtek neki a parasztok. Ugyszintén az urak is. Féltek tőle s mintsem hogy bajba kerüljenek vele, inkább ráhagytak mindent. Ilyenformán egyszerre csak ő egymaga lett a falu. Jegyzőt csapott el, birót buktatott meg s ha végigdöczögött vele a falun két öreg ló nyomában kocsija, katonás szalutálással vette tudomásul, hogy jobbról is, balról is, a kapuk elől sunyi alázatossággal köszöntik az emberek. S lassan-lassan javult a lába is. Már gyalog is járt. Keveset, aztán többet, egyszer átmerészkedett menni a pallón is, egy vastag, durván kiácsolt faderékon, a mi át volt fektetve a patakon s az erőszakos, örökké komor ember arczán régóta az volt az első igazi derü, a hogy eldicsekedett ezzel az uttal. Akkor tájban történt ez, a mikor meghalt a régi tanítóné és a kapitány, mint az iskolaszék elnöke, kiirta az ujságba a hivatalra a pályázatot.
– Ámbár nem is igen van szükség reá – mondta. – Az efféle asszonynép csak rontja a gyereket. Kisasszony-munkára szoktatja a lányokat… Minek az? Hát csak valami derék öreg nőt kell fogadni…
Nem szerette a nőket. Elhuzódott tőlük. De különösen ellenszenvesek voltak a szemében a lányok. Ugy kell lenni, hogy talán a ruhát nem szerette rajtuk, a csipkét, a szalagot, a haszontalanságot. A kaszárnyaéletben, huszárgyerekek és lovak között élve elszokott a nőktől, vagy talán sohase is ismerte őket. Katonaiskolát végzett, félszeg, szögletes tisztecske volt, szükösen kapta hazulról a pénzt is, nem tudott elég imponálóan föllépni, hát inkább el se kezdte. És közben igazán megszerette a lovat. Megértette az állatot és sohase érezte már szükségét annak, hogy nők körül forgolódjék. Undorodott a parfumtől és idegessé tette a szoknyasuhogás. Csodálatosképpen a nők között se akadt senki, a ki különösebben érdeklődött volna ez iránt a nagyon zárkózott, zömök, feketeképü ember iránt s igy lett belőle vén legény. – Tehát csak valami arravaló derék öreg asszonyt kell fogadni, – mondta s a mikor összehivta az iskolaszéket, hogy fölbontsák a pályázók leveleit, rosszakaratu mosolygással tette félre azokat az irásokat, a melyeket fiatal és a mint ő kifejezte magát, ugrifüles személyek irtak. S tátva maradt a szája, a mikor szekérzörgést hallott, a mi az ajtó előtt szünt meg s rögtön reá egy kis tizennyolcz, tizenkilencz éves szőke leányka nyitotta be félénken az ajtót. A mikor ennyi embert látott együtt, már szivesen visszafordult volna. Hajáig lángba borult az arcza, a hogy még mindig a kilincset fogva, remegve körülnézett.
– Mi tetszik? – recsegte a kapitány.
A leány előbbre jött s zavartan hebegett.
– Goocs Éva vagyok.
– Mi tetszik?
– Elnök ur, én ismerem elnök urat, bár nem tetszik emlékezni reám. Goocs Éva vagyok, Goocs Sándornak, a peterdi református papnak a leánya. Néha át tetszik hajtatni a falun, anyám mondta s mutatta elnök urat, hogy: látod, ettől az urtól függ a legtöbb. A mit ő akar, az történik a kérvénynyel, a mit beadtam.
– Micsoda kérvénynyel.
– A pályázattal. Én is pályáztam.
– Hát pedig csalódni tetszik. Itt egyik szó olyan, mint a másik.
– Apám már nincs. Tessék tekintetbe venni elnök ur. Én csak azt jöttem megmondani, hogy nekem kettőnkről kell gondoskodni. Anyámról is és már annyifelé pályáztam és mindig hiába. Apámról szegényről nem maradt ránk semmi, hát azt gondoltam, hogy eljövök és megkérem, hogy tessék ezt tekintetbe venni. Meg lesznek velem elégedve, meg tetszik majd látni s egy kicsit majdnem hogy ehez a faluhoz tartozom amugy is. A szomszédban lakunk…
Sáppadtan állott az asztal végénél. Ha fölnézett a kapitányra, hirtelen elfordította a fejét. Nem kételkedhetett annak a pillantásában. Vigyorgó, konok és diadalmas rosszakarat volt a kapitány nézésében és egy nagy adag durvaság, a hogy végigmustrálta tetőtől talpig a remegő leányt. S közbe hümmögött s csóválta a fejét, mintha csupa olyan dolgot hallana, a mit nem képes megérteni. Végre, mire a leány egészen elveszítette a bátorságát, hogy már mukkanni se tudott ez előtt a rettenetes ember előtt, beszélni kezdett a kapitány.
– Szép kisasszony, ez nem megy. Nekünk egy élemedett nő kell. Élemedett, érti? Önnek egy kicsit még tapasztalni kell ehez a fontos hivatáshoz. Jaj kérem, ilyen fiatal…
A postamester átszólott az asztalon.
– De kérlek. – Aztán a leány felé fordult. – Üljön le kisasszony.
A kapitány fölkapta a fejét. Mintha megütötték volna, olyan fölháborodással nézett a szemébe annak, a ki beleszólott a szavába. Érthetetlen volt neki ez a merészség.
– Mi az? Mit akarsz?… Ugy-e kisasszony, megértett? Nekünk egy koros nő kell.
A postamester ujra beleszólott a szavába.
– Kérlek. Nincs benne a pályázatban ez a feltétel. A kisasszony joggal számíthat arra, hogy éppen ugy biráljuk el az ajánlkozását, mint a többiét.
A leány arczán lassan két könycsepp pergett alá. A postamester most már méregbe jött s az asztalra csapott az öklével.
– Végre is van határa a szeszélyeskedésnek is. Minek megrikatni ezt a gyereket. – Aztán fölállott s a lányhoz fordult. – Kisasszony, én önre szavazok.
A többiek is mozgolódtak. Egy öreg, jóképü ember a leányt nézte s mormogott: – ismertem a kedves édes apját… Valaki meg azt mondta: – haj, haj. – Ezzel is valami olyas volt mondva, hogy derék ember volt a megboldogult. Aztán az orvos, egy kis szikár, őszbe csavarodott szőke ember állott föl s köhécselt és bátortalanul, de azért kimondta: – a kisasszonyra szavazok.
A kisasszony hálásan nézett fel. Mosolygott a könnyein keresztül s a hogy hosszu szempillái alól a kapitányra pillantott, nem tudta eltitkolni a kitörő nagy örömöt. Az is rábámult. Mérgesen, de egy kis hódolattal is. Érezte, hogy megverte a leány a mérkőzésben s csodálkozva kereste rajta a fegyverzetet. Mi az ereje? Szólani azonban nem akart, mert érezte, hogy nem volna eléggé energikus. Nem tudna szétütni a lázadók között. Belekábult abba a csapásba, a mit a fejére mértek. El se képzelte azt, hogy egyszerre csak elkövetkezhessék egy olyan nap, a melyen nem szentirás a szava ezeknek a népeknek. Magában töprengett, hogy: hát igy vagyunk? Igy vagyunk? – Aztán köhögve, a köhögés hangjában keresve meg azt a modulácziót, a miben nem lesz a tekintélyének tulságos ártalmára a beszéd – a leányhoz fordult.
– Kisasszony, a többség ön mellett van. Ugy látszik? Vagy talán nem?
A postamester felelt.
– Látod.
– Hát kisasszony, az öné az állás.
Azzal a fejébe csapta a kalapját s gunyosat, nagyot hajolva a leány előtt, otthagyta a gyülekezetet.
Le akart mondani az elnökségről, de aztán meggondolta magát.
– Hohó! Majd a végén látjuk meg, hogy ki győzött. Majd adok én neki.
Nem is titkolta, hogy szörnyü szigoru ellenőrzésre készül. Küzdelemre – és kiszekirozza az iskolából a kisasszonyt. Csodálatosképpen egy pillanatig se gondolt arra, hogy nem igen lovagias a verekedés. Ellenfelet látott a leányban. Valakit, a ki két könynyes szemmel és egy kis mosolygással szembeállította vele a falut. No hát majd meglátjuk, hogy ki az erősebb s mint hajdan, valami nagy lovaglás előtt, a küzdelembe készülő ember izgalmával kerülgette az iskolát s mosolyogva gondolt az összecsapásra.
Aznap, a mikor a leánynak meg kellett kezdeni a munkát, nyolcz órakor reggel már az iskolában volt a kapitány. A leány még egy ládát pakolt ki, de utána küldött s recsegve kiabált a folyosón.
– Pontosság, kisasszony! Mi lesz? Mi lesz?
– Még csak tegnap jöttünk, – mondta a leány s valami a kezében felejtett ruhadarabbal jött ki a szobából.
– Mi közöm hozzá. Rendetlenség! Szépen kezdi.
A mit még mondott a leány, azt már nem hallgatta meg. Vissza se fordulva ment kifelé s a kisasszony láthatta, hogy a kapu előtt elővette a jegyzőkönyvét s szörnyen megelégedve jegyezgetett benne. Délután már ujra az iskolában volt. Kint találta a gyermekeket a kertben és a leányt is. Egy rezedaágy fölé hajolva a gyomot tépdeste s körülötte a kis leányok nézték a keze járását. Hosszu, finom ujjai voltak s a felgyürt ruhaujj alól fehér, formás, kövérkés kar látszott ki. A kapitány mérgesen nézte s aztán dohogva kiment. De az ajtóból még visszanézett s egy pillanatra olyas melegség járta át, mintha megsajnálta volna ezt a szegény gyermeket. – Minek bántom? – kérdezte magától s kedve lett volna visszafordulni és megkötni a békét, de aztán mégis csak tovább ment. És engesztelhetetlen lett megint. Eszébe jutott a seb, a mit a despota kapott ettől a leánytól. A mindenek felett való ur, a kit ma már nem vesznek valami tulságosan számba. Még az nap nekiült az irásnak, hogy valami rendeletfélét fogalmazzon a leánynak. De nem tudta, hogy mit rendeljen el? Csak leirta a nevet: Goocs Éva, aztán ujra irta s most már nagyon is komolyan elhatározta, hogy megbosszantja valahogy. Nagyon bosszantja, addig, a mig elmegy s valami élemedett nő kerül a helyébe.
Másnap is elment az iskolába. Hirtelen toppant be, mint a forgószél s ugy nézett szét, mintha azt keresné, hogy mit dugdosnak előle. Bosszankodott, a mikor a leány tiszta szép nagy szemeit minden zavar nélkül emelte föl reá s mintha mosolygott volna rajta. A hogy elment, azt hajtogatta magában, hogy nem engedi meg, hogy guny tárgya legyen akárki szemében is. Otthon most már komolyan nekiült az irásnak. Levelet fogalmazott: – Kisasszony! Ön gunyt üz belőlem, a mit pedig én nem vagyok hajlandó eltürni… És sürün teleirta a papirost. Mérges levél volt.
Nem csoda, hogy megijedt tőle a leány s másnap a sebes járástól lihegve, kipirulva nyitott be a kapitányhoz.
– Kérem – kezdte, de már nagy zavarban s bámulva a merészségét, hogy odament, – nem akarom, hogy egy perczig is rosszat gondoljon felőlem. Téved elnök ur, tessék elhinni. Isten őrizzen attól, hogy én ne tartanám tiszteletben az elnök urat, hanem kérem, azt hiszem…
Ujra végigmosta az arczát a köny és iszonyu panaszosan nézett föl a kapitányra.
– Mit kérem?
– Azt hiszem, hogy az elnök ur ki akar üldözni engem a faluból. Hát kérem szépen, elmegyek ugy is, csak kapjak valahol másik állást. Azt tessék bevárni. Körülnézek, keresek mindenfelé. Tessék elhinni…
A kapitány rábámult s aztán pár határozatlan lépést tett feléje.
– Hát kérem, azt ne tessék gondolni. Azt nem ugy kell venni. – Hebegett s a hogy a leány fölnézett reá, lesütötte a szemeit. – Megférünk, nagy a falu – s a kezét nyujtotta és két tenyerébe szorítva a leány kezét, egyszerre ugy érezte, hogy nagyon elszomorodik.
– Szegény, hát azt hiszi, hogy én haramia vagyok.
A leány mosolyogva nézett a szemeibe. Bizalom volt a pillantásában.
– Dehogy.
– Hát akkor megférünk… – Még mindig nem bocsátotta el a leány kezét s most már ő is nyiltan, őszintén mosolyogva folytatta. – Ebben a házban is. Szép nagy ház és üres. Kisasszony, ha nem szeretjük egymást, igen sokat fogunk veszekedni.
A leány a kapitány vállára hajtotta a fejét, a kapitány pedig a dus, puha szőke hajat simogatta.