– Pedig szakasztott ugy nevet, a kis lelkem.

Feltünt az öregek érdeklődése a gyerek iránt s megkérdeztem:

– Talán maguknak is volt ilyen fiuk?

Az anyóka és az apóka egyszerre bólintott a fejével s mind a kettőnek nedves lett a szeme.

– No, és mi történt vele? – folytatám részvéttel.

Az apóka felelt végtelenül bánatosan:

– Hát megnőtt és most már nem olyan kedves és nem szeret ugy bennünket.

– És nem ül többé az ölünkbe – bizonygatott a másik.

– Ugy? És hol van most?

Az anyóka felelt nyöszörgő hangon, szégyenlősen:

– Nyugalmazott őrnagy most Grácban.

Egy árnyék surrant be észrevétlen a boltba. És mintha csákója is lenne, kardja is lenne az árnyéknak, ott himbálózott a levegőben, erre hajlott, arra hajlott és amint hajlott, mindig letörölt az öregek szemeiben, arcán a derüből valamit; a visszaemlékezés bánattal vetette be azt a sok ráncot, azt a sok barázdát.

Az anyóka eközben elkészitett husos kövér ujjaival egy hosszu, keskeny papir-szalagot, odagurult mint egy gombolyag az urához, átnyujtotta neki a szalagot, miközben ráhajlott a vállára, mint ahogy összeborul két kiszáradt boróka-ág és azt sugta a fülébe:

– Hátha engednél a barna posztó árából?

Az apóka a fejét rázta, majd hamisan, rejtélyesen rákacsintott az anyókára.

– Ne félj, Johanna. Ismersz, Johanna.

Az megértette, visszakacsintott rá hasonlóképen hamisan és rejtélyesen.

– No no, Fridrik.

S azzal pukkedlit vágott előttem piruettel, mint a roccoco-kor dámái, egy csókot intett a fiucskának és mint a füst, ellebegett a belső ajtó felé, hüs szelet támasztva a szépen kivasalt tiszta szoknyáival.

Az öreg most már hozzálátott a méréshez, a régi világ módja szerint, behasogatva a papirpántlikát némely helyeken. Minden hasiték mást jelent, ez a csipőt, az a vállakat, ez a derékvastagságot, amaz a mellkast, pedig mind egyforma hasiték, de hát azon a szabó mégis el tud igazodni, szuszogott, izzadott, mert egypárszor le kellett hajolnia. Végre aztán igy szólt a nagy munka után, megcsipkedve a gyermek arcát csattanós pirosra:

– Mához egy hétre lesz a próba, kis lelkem.

A fiu számontartotta az egy hetet és a kitüzött napon pontosan beállitottunk a szabóhoz. Azon a helyen ült, ahol a multkor. Csodálkozni látszott, hogy már itt vagyunk.

– A ruhát jöttünk megpróbálni.

Az öreg fel se kelt, egész nyakig be volt burkolva a plaidjébe.

– Még nincs annyira – felelte. Hallgass Spitz, ne ugass, Spitz. Nem tudod, hogy a fiucska van itt?

– Mára mondta.

– Nem lehet mindent felfujni – jegyezte meg mogorván és a hangján kiérzett, hogy didereg. A világ is hat nap alatt lett készen – tette hozzá.

Ugy mondta ezt, a saját igazolására, mintha az valamivel kisebb, jelentéktelenebb munka lett volna és mégis hat napig tartott volna.

A csengetyüszóra most is bekukkantott az anyóka, de csak a főkötős fejét dugta be s meglátván minket, legott eltünt.

– Hát mikor jöhetünk?

– Négy nap mulva, ha a legény nem lesz beteg.

Távoztunk a boltból, de még alig mentünk tiz lépést, mögöttünk apró léptek topogását hallottuk és lihegő hangot.

– Hollá kicsike! Hej, kicsike!

Hátrafordultunk, hát az anyóka futott utánunk, tiszta fehér kötényét összehajtva tartván a két kezében.

– Egy kis szentjánoskenyérke, fiacskám.

A fiu eleinte bámészan nézte a szentjánoskenyeret (még soh’se látta ezt a csemegét), azután intettem neki, kiszedte szépen a kötényéből, megköszönte és mindjárt ketté tört egyet az apró fehér fogacskáival, ami az anyókát ugy mulattatta, de ugy mulattatta, hogy még vissza is fordult egyszer és a Lackó-mackó után kiáltotta:

– Fán terem ám az a jó kenyérke, édeském.

Egy odavaló ismerősünktől azt hallottuk másnap, az öreg szabóról, hogy nagy üzletet vitt valaha, kilenc legénynyel dolgozott az aranyos Prágában, ahol két háza is van, de most már csak azért ül a boltban, mert egész életében boltban ült és nem tudna ülni máshol.

Néhány nap mulva, amint arra mentünk a kuthoz, ránk kopogott az ajtó üvegjén s nyomban rá az ajtót is kinyitotta:

– Megvan a ruha. A ruha a fiucskának. Meg lehet próbálni.

Mire bementünk a boltba. Az öreg igen nyájas volt, a kezeit dörzsölgette, leültetett bennünket, irgett-forgott, keringett a boltban, mintha keresne valamit.

– Mit is akarok csak? morogta magában. Igen, hogy megvan a ruha. De már mondtam. Igen, a legényt kell behivni.

Kihajlott az udvari ablakon, ahol az akácfa ágai néztek be és kikiáltott az udvarra:

– Hé fickó! Hé, Hans! Gyere elő, Hans.

A Hans künn az udvar hátulsó részében a répát kapálta, nagynehezen előcammogott verejtéktől csurgó homlokkal. Rettentő vén legény volt, teljesen hajzat és szemöld nélkül, az egyik lábára sánta, az egyik szemén hályog, nagyon-nagyon el volt már nyüve a szegény Hans, lehetett talán kilencven esztendős is.

– Hozd elé a ruhácskát, fickó, csak a kabátot, a kabátot (hunyoritott neki), ne bántsd a többit Hans.

A fickó szaporán megindult, vagyis tolta magát a sánta lába miatt, a belső szobába, vissza tért vártatvást, hozván az embrióban levő kis szürke kabátot, szépen, óvatosan messze eltartva azt a maga piszkos zubbonyától, mint valami oltári szentséget, utána jött az anyóka is. Az egész ház megéledt a nagy eseményre… Az anyóka egy darab krétát hozott a kezében és gombostüket. Még egy vén pisze szolgáló is bekukkantott az ajtón. A Spitz vidáman vinnyogott, lelógatta a füleit nagy megelégedetten és ott volt, ott alkalmatlankodott mindenütt, ahol valami történt, végre a fiuhoz tolakodott és annak a lábait nyalogatta.

A Lackó-mackó aztán levetette az eddigi kék zubbonykáját (amit a Nelli szobaleány varrt). Az öreg szabó egy sebes fürge mozdulattal kiragadta Hans kezéből a szürke kabátot, melynek csak az egyik ujja volt hozzáfércelve fehér cérnákkal, ráhuzta nagyóvatosan a fiu testére, megigazgatta, letüzte, azután elugrott vagy két lépésnyit, mint a szöcske és köröskörül megnézegette azzal a rettenetes fontoskodással, amit a dolog megérdemelt.

Az anyóka tapsolt, elragadtatásában elhalványodva, szinte megdöbbenve a tökéletességtől.

– Mintha csak rá volna öntve! – kiáltá.

– Én szabtam, Johanna – mondá az öreg kevélyen.

– Az ur szabta – bizonyitotta Hans.

Mindnyájuk arca ragyogott a boldogságtól, a szemeik csillogtak-villogtak és a napfény megint betoppant az ablakon, hogy megcirógassa vén arcaikat.

Az öreg megfogta a krétát, a gombostüket és mint a müvész, mikor a remekén pepecsel, még egy-egy krétavonást tett a nyaknál, a hónak alatt és elől is, hol idébb, hol odébb leszurt egy gombostüt.

– Ez aztán kabát! – szólt végre.

– Igen, – vágtam közbe, – de hosszu, tulságosan hosszu, a fiucska olyan lesz benne, mint egy kántor; le kell az aljából vágni vagy egy arasztot.

A napfényes égből villám nem csaphat le olyan váratlanul és kellemetlenül. Egyszerre fölszisszentek mind a hárman.

– Mit? Hogy levágni a ruhából? Egy arasztot? Oh, hiszen az lehetetlen.

Még Spitz is megmordult és rám vicsoritotta a fogait.

– Hallod, Johanna, oh, Johanna, a fiu apja el akar vágatni a kabátból!

Arca elsápadt, szinte szederjes lett a felháborodástól.

– De ha hosszu – jegyzem meg, félig nevetve, félig boszankodva.

– De a fiucska nőni fog, uram. Két év alatt belenő.

– Ejh, két év mulva már a negyedik kabát lesz rajta. A kabátok nem halhatatlanok, öreg ur.

Szomoruan horgasztotta le a fejét és sóhajtott.

– De a posztó, uram. Nem vétek a posztóért? Legyen lelke, uram.

Az anyóka ravaszul a hátam mögé került valahogy s onnan integetett nagy vállvonogatással és szemöldökrángatással az urának, amire az összenézett a Hanssal. A beavatott Hans ajkain egy röhej-féle mutatkozott, de csak egy percre, mint mikor a róka egy kicsit kidugja a fejét a lyukból, aztán megint behuzza.

Az öreg szabó láthatólag megcsillapodott és a kezeit bágyadtan leeresztve, kenetteljesen adta meg magát:

– Az uraságok rendelnek, a szabók engedelmeskednek.

Aztán lassan, óvatosan kiszedte a tűket és lehámozta az öltönyt a gyerekről.

– Jó volt a szentjánoskenyérke? – kérdé ezek után az anyóka a gyerektől.

– Jó – felelte a fiu.

– Hallod, Fridrik, a szentjánoskenyérke, hogy jó volt.

Ezzel aztán el volt intézve az uj ruha kérdése; vártuk napról-napra, hogy haza hozzák, de csak nem jött. A fiu szerette volna fölvenni, mert a villában volt egy orosz fiu és az már hosszu nadrágban járt. Hej, csak elhoznák az övét is. De nem hozták. Elküldtük egy párszor a háziszolgát, mindig üzentek valami mentséget; hogy reuma volt a legény kezében, nem tudott varrni, hogy két ünnep esett össze, nem volt szabad varrni és mindig biztattak valami rövid terminussal, de csak se hire, se hamva a ruhának. Végre elérkezett az utolsó nap is, amit a fürdőhelyen töltöttünk. Magam mentem el veszekedni a szabóhoz.

– Holnap meglesz.

– De holnap már elutazunk.

– Hány órakor?

– Reggel tizkor indul a vonat.

– Hát hazavihetik – mondá kurtán.

Reggel csakugyan elutaztunk, kimentünk az indóházba, de a ruha nélkül. A Lackó-mackó le volt verve; egyre furkálta az a hosszu nadrág.

– Ugy látszik, nem tudták megvarrni, fiacskám.

– Ugy-e apa. Mert nem is látnak jól az öregek és talán a tü is reszket a kezükben.

– De minek vállalkoznak rá a vén salabakterek!

Épen már elsőt csengettek és kifelé tódultunk a tömeggel, mikor egyszerre csak megrántja valaki hátulról a kabátomat.

Hátra nézek, hát a vén Hans lohol utánam szörnyü szuszogással és lihegéssel, és nyujtja felém a nagy paksamétát, és ugy nevet az egyik szeme, a jobbik szeme, hogy majd kiugrik az örömtől.

– Hip-hop, itt vagyok a ruhával.

A Lackó is hátra néz, elkapja nagy vigan a csomagot, én pedig keresek hirtelen egy koronát a zsebemben borravalónak.

– Várjon csak, várjon csak, kiáltok utána.

De a vén legény csak a kezével int nagy röhejjel, hogy nem vár biz ő a világért sem és uccu a sánta lábával rohan, gázol keresztül embert, asszonyt, gyereket, mintha millió ördög kergetné.

Nekem bizony fel se tünt a bolondos öreg Hans futása, csak akkor világlott ki egész mivoltában, mikor végre Bécsben felbontottuk a csomagot. A fiu ijedten kiáltott fel:

– Megcsaltak, apa!

De a hangjába inkább vegyült öröm, mint csalódás.

Hát kihullott ugyan a csomagból a Lackó ruhája, de nem ám a szürke, hanem a sötétbarna kék sávos drága kelméből, – amiből ő királyi fensége Albert herceg öltönye készült annak idején; amit az anyóka is látott akkoriban.

A ruhát rögtön felpróbálta a fiucska, – oh, hogy örült neki, szegény kis lelkem, – a nadrág pompás, a mellényke is, de a kabátot hosszunak hagyták a saját akaratuk szerint. Cudarság a mesteremberektől. Mintha az ő kedvükért öltözködnék az ember. Ám a fiut nem igen bántotta a kabátnak ez a hibája – mert volt egy előnye is, hogy mind a két zsebe tele volt tömve szentjános-kenyérkével.

A fehér kutya.

Minden embernek van legalább egy kisérteties története, – még nekem is. Csakhogy a falusi embernek szükséges ez; bolond volna, ha leirná és kinyomatná. A hosszú téli estéken falun hasznát veszi, sőt nem is tartanák érdekes embernek, ha soha sem történt volna vele olyas, ami a csömörre hajló hátakat megborzongatja.

Nekem a fővárosban nincs szükségem rá; én belevethetem könnyü lélekkel a nagy betütengerbe. A fővárosban nincsen a kisérteteknek semmi keletük, sőt kisértetek sincsenek, amit pedig nehéz megmagyarázni, minthogy temető itt is van. Talán az a nyitja, hogy a halottak fekvőhelyét oly drágán kell megváltani a városi tanácstól, hogy aztán a halott is jobban megbecsüli és nem mászkál ide s tova éj évadján sem, veszteg marad, kifekszi az árát nyugodtan, mozdulatlanul.

Hogy hiszek-e a kisértetekben? Hát isten tudja. De inkább hiszek, mint nem. Mert én úgy gondolkozom, hogy ha az emberiség elhiszi a tudománynak, hogy a föld mozog és a nap áll, holott látja a napot fölkelni, emelkedni és leszállni, hát ez azt mutatja, hogy az emberiség még olyat is elhisz a tudománynak, aminek az ellenkezőjét véli látni. No ha már most a tudománynak még se hiszi el az emberiség, hogy kisértetek nincsenek, pedig nem is látja, hogy volnának, erre igen erős okának kell lenni, mely ösztöneiben, érzékében gyökerezik s mely szinte hatalmasabb magánál a tudásnál.

Ha pedig valaki kinevetne ezért az okoskodásért, annak csak azt mondom: „Tessék egyszer egyedül végig menni éjfélkor a temetőn.“

Nagy dolog az. A dajkamesékkel beszítt babonás fluidum és a tudás beletétetik egy-egy mérő serpenyőbe s úgy felbillen a tudás serpenyője, mintha egy mákszem volna benne egy mázsával szemben.

Én csak meglehetősen megszoktam a temetőt, egész gyermekkorom benne folyt le. A szüleim házának ablakai Szklabonyán a temetőre nyiltak, keskeny országut választotta el a temetőt a háztól. Éjjel is, ha kinéztem az ablakon, a kereszteket láttam odakünn, nappal pedig ott játszadoztam; mint siheder gyerek még a pipámat is egy beomlott sir nyilásában tartottam elrejtve s hasmánt lelapúlva két sirdomb közé, élveztem titokban a nevezetes növényt. De hát ez mind nappal volt, mikor a sirrögöket is mosolyra kényszeriti az aranyos napfény. Könnyü nappal tudományos alapon állni. Hanem éjjel, mikor az ezüst sarló világit, akkor tessék a temetővel tréfálkozni…

A szomszéd faluban, Ebecken is olyan közel van a temető a házakhoz. S máskép sem szakad meg az érintkezés az élők és holtak között. Bárányok, üszők legelésznek a sirhalmokon. A bárányok megeszik a kövér füvet, mely a holtakból nő s az élők megeszik a bárányokat.

Mindkét helyen feküsznek rokonaim, jó ismerőseim. Szklabonyán van eltemetve Mari hugom, Ebecken az idősebb nővérem, a kis Máli. Aztán az öregapáim, szépapáim is, egyik itt, másik ott. Nem voltak nagy urak, akik egy kriptába gyülnének a közös cimer alá; elvegyültek csöndesen a földbe azok közé, akikkel együtt müvelték s bizonyára elég az nekik, ha néha-néha elevenen futkároz cimerük2) a hantjaikon.

És kétszerte kedves előttem e két temető. Mert nemcsak azok feküsznek itt, akik okozói voltak életemnek a kezdődése előtt, hanem azok is, akiktől megnyújtását reménylem a bevégződése után… Ott a szomorúfűz alatt pihen az egyik Péri-lány, a szőke, szines szentképecske van a fejfájára ragasztva, tőle jobbra a pogány Filtsik sirja van, vad székfű nyilik rajta, mintha a hires virágos bundája volna föléje teritve. Méhek zümmögnek a Vér Klára fejénél elültetett mályva rózsán. Mézet szinak. Hej, mikor még nyalka legények rajzottak ugy körüle a bágyi malomban. Vagy négy lépés oda a Galandáné behorpadt, elhagyatott fekvőhelye. Hát mégis megszentelt földbe jutott a csúf boszorkány. Egy gyík jár ki s be hozzá a tátongó repedéseken.

Ugy ösmertem ezt a temetőt is, mint a tenyeremet. Százszor megjártam, mert kurtitja az útat a rajta vezető gyalogösvény. Különben is csak egy jó séta Szklabonyához Ebeck, valami három kilométer. Legénykoromban egy gondolat és átsétáltam akármikor. Persze az az egy gondolat rendesen a Pribeli Erzsébet körül motoszkált.

De ez most nem tartozik ide. Elég az, hogy Ebecken Pribeliéknél szerettem az estéimet tölteni, néha mélyen be az éjszakába.

Egyszer különösen későn indultam haza a temetőnél elterülő káposztásokon keresztül; maga az öreg úr kisért el a kertje végéig. Olyan formán festett akkor a dolog, hogy a leánya kezét kérem meg útközben, de én csak gyufát kértem tőle.

Minden zsebét kikutatta, mig végre talált egyet valahol a bélés alatt.

– Vigyázz rá, mert nincs több, se égen, se padláson!

Biz az most kincs volt. Óvatosan huzogattam a kabátom ujján nagy fohászkodással.

– Oh segits, szent Antal! (Tudtommal a szentek közül csak ő neki van tüze.)

No megeheted a segitségedet! Meggyúlt ugyan a gyufa, de a foszforos vége lepattant és a lóhere közé esett. Ott csillant meg égve, mint egy rubin morzsácska.

– Inkább az ördögöt hittad volna segitségül – nevetett az öreg. – A Szent Antal tüze nem pipatüz, de amannak elég van a katlanok alatt.

– Meglehet – feleltem, boszusan eldobva a gyufa pálcikáját.

S im csodák csodája, egyenesen oda esett az égő vége mellé, meggyúlt és égni kezdett tiszta, fehér lánggal, mint egy kis fáklya. Egy millióért sem vállalkoznám még egyszer megcsinálni.

Lehajoltam, fölvettem és rágyujtottam.

– No látod, az ördög megsegitett.

Megszúrt a Pribeli megjegyzése. Nem is tudom miért. Máskor föl sem veszszük az ördög emlitését. Népszerü perszona az nálunk, aki sokat csuklik miattunk. De amint elváltunk s ott mentem a Périék lucernásán a barázdán, nyugtalanul fészkelődő lélekkel gondoltam rá: hátha csakugyan az ördög fogta a kezemet, mikor azt a gyufaszárat eldobtam. Tudom, hogy bohóság volt, de nem birtam magammal, s amellett különös balsejtelem nehezedett rám, de csakhamar elnyomta azt egy sokkal erősebb érzés: a félelem. Amint ugyanis elsuhant tekintetem a temető fölött, a holdvilág fényében valami fehér mozgott egy síron, körülbelül a Galandáné vidékén, vagy hogy épen az ő sírján. Úgy rémlett, mintha megnyílnék a sír és egy fehér lepedős alak kezdene belőle kiemelkedni…

Babonaság, bolondság! Az egyik láncszem fonódik a másikba. Az az átkozott gyufaeset készitette igy ki az idegeimet. Eh, nem kell félni – és fütyülni kezdtem, hogy ime, hát nem félek. Csakhogy hiábavaló minden önámitás (magát az ember ritkán tudja megcsalni) nem birtam a szememet levenni a borzalmas látványról, mely nem lehet képzelődés. A kisértet teljesen kibontakozott a fehéres ködpárákból, melyek a temető fölött gömörögtek, megrázkódék és egy nagy fehér kutya lett belőle, aki megindult futva a temetőn s átugorván az árkot, a Tihanyiék rétjén át nekivágott a Dévényiék káposztásának s ott elveszett a szürkeségben.

A rémület szorongó érzéseivel vackolódtam ki az országútra, melyre reszkető árnyakat vetettek útmenti topolyok és csenevész almafák. Fantáziám föl volt izgatva s benépesité szörnyekkel a mindenséget, a palojtai hegy úgy feketedett a távolban, mint egy irdatlan koporsó, a vöröses úszó felhők az ég peremén szeszélyes alakzatokká formálódtak: egy kétfejü óriás puttonyt visz a hátán, ama másik fehéres lebernyeg pedig szemlátomást változik át kaszává… Az idegek a legjobb piktorok a világon. Az útszéli kórókat, a petrencéket a réteken, a szántóföldön ott felejtett boronát, az országúton elhullajtott maroknyi szénát mind, mind átfestik megdöbbentő formáju rémekké.

Ha valaha, most ugyan fölösleges volt, mert alig mentem néhány száz lépésnyire, ott állott nem messze maga a vérfagyasztó valóság: a fehér kutya. Egyik lábával a garádba lépve hátát odadörzsölte egy, az útszélen bólintgató füzfa törzséhez. Egy üveges tót akasztotta föl magát tavaly épen erre a fára, ott is van eltemetve alatta a garádban… Huh, ez csakugyan a Galandáné, aki vizitbe jár éjjelenkint az üvegestóthoz.

No most meglátott. Megmozdult, kijebb jött az út közepére, megállott a két hátulsó lábán, mintha ember lenne s a két első lábával megfenyegetett. Legalább én úgy láttam, hogy fenyeget.

Talán a szivverésem is elállt, reszketve fordultam meg, hogy befutok Ebeckre és ahol legközelebb érek emberi lakot, ott kopogtatok be és ott töltöm az éjszakát. Hiszen annyi rokonom, ismerősöm van a faluban.

Futottam, ahogy birtam. A békák nagy cupogással hagyigálták be magokat az utszéli garád rekettyés kákás vizébe. Hát ti meg én tőlem féltek? Oh szegény békák! Futottam, futottam, mig egyszere csak meghökkenve látom, hogy jaj megint szemben áll velem a fehér kutya. Hogyan került elémbe, a földből bujt-e ki vagy a levegőből ereszkedett le, megfoghatatlan. Csak az az egy bizonyos, hogy ott áll és engem vár. Istenem uram, ne hagyj el!

Éreztem, hogy nincs már menekülés, semmi kétség, a gonosz lélek egyenesen rám utazik s igy is, úgy is utólér. Ugyszólván csak az időnyerés örök ösztönének engedelmeskedtem, mikor megint megfordultam Szklabonya felé. A halálos verejték gyöngyözött homlokomon, amint mentem és egyre mentem a kikerülhetetlen végzet elé. Hiszen hasztalan, minden hasztalan, láttam is a kutyát, hogyan fut a réteken, hogy megint elémbe vágjon, de csak mégis mentem, mert hát mit érne, ha nem mennék?

Ugy is volt, nemsokára megint utamat állta egy hidnál, kényelmesen hempergőzve az út porában. Elszántan közeledtem felé. Megmozdult, fölkelt, megrázta a fejét. Minden hajam szála égnek meredt. No most mindjárt végem van.

De csodálatos, nem bántott, hanem előre szaladt néhány lépéssel s megint a hátulsó lábára állva az egyik első lábával integetni látszott, mintha hina.

A következő pillanatban eltakarta egy szekér. Igen, igen, milyen öröm, egy szekér jött az uton, két fehér ökröcske vonta. Látni lehetett messziről, még a kajla szarvaikat is. Szabadon lélekzettem föl; meg vagyok mentve. A szekér erre jön, felülök rá. Borravalót adok a gazdának, hogy vigyen el Ebeckre, vagy talán jó pénzért megfordul és a házunkhoz visz. Ha ketten leszünk, nem félek úgy.

Dehogy mentem volna tovább, leültem a hid szögletkövére, ahol a Galandáné állomásozott az imént és vártam a szekeret. Jött, jött, de milyen lassan, egy örökkévalóságig tartott. Oh mily különösen lépegettek azok az ökröcskék! Mintha nem is keresztbe emelgetnék a lábaikat, hanem a két balt és a jobb lábat egyszerre, – vagy csak a káprázó szemem előtt folyt ez igy össze. Az egyiknek a nyakában csengő is volt, de nem csengett. A szekérnek sem hallatszott semmi zörgése, mintha csak ugy csúszott volna a levegőben.

Még egész közel sem ért, mikor már elkezdtem kiáltozni:

– Hej ember! Gazda! Vagy ki vagy? Állj meg csak egy kicsit, atyámfia!

Semmi nesz, semmi hang. A szekér csak mászott, mászott, de senki nem felelt. Mikor hozzámig ért, belenéztem, hát nem volt rajta emberi lény. Frissen kaszált lóherével volt megrakva félig és a lóhere tetején egy fehér házi nyúl ült, madzaggal a lőcshöz kötve. A fehér nyúl vörös szemei rám meredtek kisértetiesen, vészjóslon… Azt hittem, mindjárt szörnyet halok. A szekér pedig csak ment, ment, az ökröcskék csöndesen, lassan lépegettek, a buta fejüket lehorgasztva és a szemeikből könyek folytak; de sem port nem vertek föl, se a lábuk nem ütött dobajt a földön.

Hát ott vagyok megint ahol voltam. Folytattam a végzetes utat; csodálom máig is, hogy a fejem bele nem őszült (sokat megbir az emberi szervezet). A kisértet csak egyre tovább űzte gonosz játékait, mintha bizonyos meghatározott tervvel csalogatna odább-odább. Mikor közel jöttem, megint eliramodott s megint megállt száz lépésnyire. Istenem, istenem mit akarhat? Igy ment ez vagy kétszer-háromszor, mig végre előbukkantak a homályból a falu fehérlő házacskái. No, az éppen a juhászunk, a Veszelka Mihály lakása. Nincs tovább egy negyed kilométernél. Hej, ha már ott lehetnék.

De most az út legvégén a kutya is fösvénykedni kezdett az előfutamaival, mint mikor a kivégzendőnek már csak percekben engednek halasztást; csak mintegy harminc lépésnyit ment előre. Egy pléh-Jézus állt az utnál, ott, ahol a falu kezdődött. Mindjárt gondolhattam, hogy a szent jelvény előtt nem mer elmenni. Azon innen várt a kutya, a Szlaby Pál gyümölcsösénél s gödröt kapart az első lábaival.

… Ah, most egyszerre minden eszembe nyilalt. Ott, azon a helyen, dobáltam meg gyermekkoromban a Galandánét rothadt almával. Ott káromkodott, fenyegetőzött akkor a kiterjesztett sovány kezeivel. Ott vár meg. Azért csalogatott idáig. Ott akar velem végezni, hogy tudjam miért lakolok.

Fejem zugott, inaim roskadoztak, szivem hangosan vert, mint a kalapács, már csak tiz lépés, istennek ajánlottam lelkemet, már csak öt lépés…

De ebben a percben, oh, mégis van gondviselés, hirtelen megszólaltak a kakasok a faluban: Kukuriku, kukuriku! Ez a kisértetek órája. A kisérteteknek menni kell.

A fehér kutya fölugrott mintegy felsőbb parancsra s a Szlaby Pál gyümölcsöse mellett rézsunt a Kéry József-féle répaföldön elszáguldott a szklabonyai temetőbe, ahol eltünt a halmok között.

Nem voltam már akkor se holt se eleven, nem is tudom mikép jutottam el a juhászlakig, ahol két ember beszélgetett a ház előtt: egy bocskoros tót és a juhászunk, Veszelka.

Veszelka! – kiáltám eléje, mihelyt felösmertem a hangját – gyere, gyere!

Veszelka azonkép felösmerte a hangomat és hozzám szaladt.

– Hop hop! Itt vagyok. Mi a baj ifju uram?

– Jaj, ne is kérdezd, Veszelka, csak kisérj haza, beteg vagyok.

Veszelka bucsut intett kezével a tótnak, aki az Ebeckre vivő úton eszeveszetten kezdett futni.

– Ki az az ember, Veszelka?

– Az a palojtai komán – felelte a juhász. – De hiszen reszket az ifju úr, a hideg rázza. Talán látott valamit?

– Nem, nem. Ne is kérdezd, Veszelka, csak menjünk, menjünk. És miért fut úgy az a palojtai komád, Veszelka?

– Ejh istenem, hát elbeszélgettünk egy kicsit és a szekere már nagyon előre ment, utol akarja érni a nyavalyás.

– Egy fehér házi-nyúl van a szekérben – dadogtam.

– Én küldöm a kis keresztfiamnak – dicsekedett Veszelka.

Még egy perc és valahára otthon voltam. Veszelka megzörgette a kapuajtót, mikor én valami lelki kényszer alatt még egy pillantást vetettem az átellenes temetőre s ime hűs áram támad onnan, a fák gallyai összekopognak, megzörren a temető liceum-keritése, egy iramodással átdobja magát rajta a fehér kutya, egy szempillantás, egy villanat az egész, rohan, rohan felém… összerázkódom, torkom elfullad, egy szót, egy kiáltást nem birok kiejteni, a világ elsötétül előttem és csak azt érzem, hogy a rém, hogy a Galandáné rám ugrott – aztán csak úgy átszürődve, mintegy fátyolon keresztül hallom a Veszelka enyelgéseit:

– Uccu Sajó! Hopsza Sajó! Hol a pokolba csavarogsz te itt, öreg Sajó?

Hát amint kinyitom a szememet – no hol volt az eszem eddig – hiszen ez csakugyan testestől-lelkestől az öreg Sajó, a mi tulajdon kutyánk; nyihog, ugrándozik, örül, csóválja a farkát és nyalja a kezemet, mintha mondaná: Ej, de jól kijártuk magunkat, édes gazdám.

A szamár sine curában.

Az emberek közül sok ostobát láttam már sine curában, de a szamarak között nagy ritkaság. A miből kiviláglik, hogy a szamarak mégis nagyobb szamarak.

Pedig a szamárnak a nagy fejében voltaképen lakozik értelem. Nemcsak azért, hogy az ábécé két betüjét tudja, hogy az esőt megérzi, a mi végre is elég improduktiv tudomány, hanem megvan az a maga felé hajló esze, hogy ügyesen, sőt néha ravaszul vonja ki magát a teherviselés alól – azaz legalább próbálja. Mig ellenben az okos fejü ló nem is próbálja, képes a bosztohó megszakadni a sebes futásban, a gazdája kedvéért.

Bezzeg gyülölte a futást, sőt még a mozgást is a Timpi, a lusta Timpi, a kedves kis szürke Timpi. És annyira nem akart semmi földi munkát, hogy végre is sine curába jutott. Mondják, az erős akarat előbb-utóbb sikerre visz – ugy látszik, a nem akarás is hasonrangu erő.

Szóval a Timpi pályája hasonlatos egy jól kiformált emberi karrierhez. Pedig nem lehet mondani a Timpiről, hogy szerencséje volt (azonban a többi szamarak bizonyosan azt orditják felőle egymás közt). Ellenkezőleg a gondviselés egészen a Timpi ellen volt fordulva, mert olyan kezekbe juttatta, a hol rettentő munka várt reá. Juttatta pedig Otrokocsy Mihály uramhoz, a ki nekem kosztadó gazdám volt diákkoromban Selmecen.

Fent az Ó-hegyen lakott, átellenben a hires szép Röser Borbála várával, a kinek száz és egy szeretője volt a krónika szerint egyszerre. Csinos háza volt és jól mivelt kertje, melyben nagy mennyiségü zöldséget termesztett: ez képezte a fő jövedelmi forrását a fizetésen kivül, melyet az esztergomi érsektől huzott, mint annak Körmöcön müködő hivatalnoka.

Noha két óránál nem igen időzött többet évenkint Körmöcön, mégis tökéletesen betöltötte a hivatalát. (No mit mosolyognak? Mért ne volna az Magyarországon lehetséges?)

Otrokocsy Mihály ugyanis a primás pisetariusa volt Körmöcön; a pisetum mesterség pedig abból állott (a primásoknak csupa jó mesterségeik voltak), hogy a körmöci pénzverdében minden kivert arany és ezüst pénz után bizonyos nehezék járt (unum pendus).

Az az járt volna a régi királyok szerint, de az akkori felső körök – hiába erősködött Scitovszky – azt válaszolgatták sürgetéseire:

– Magyar bolondság volt az egész. A bolondságok pedig bevégződtek. Ebben az országban minden a császáré – a mennyországban minden a primásé.

Hanem a primás sehogy se akart belenyugodni ebbe a felosztásba, minélfogva Otrokocsy Mihály uram minden uj esztendő napján átszekerezett Körmöc-Bányára, a hova megérkezvén, mindenek előtt megüzente sógorának, Kolovác József pénzverde-igazgatónak, hogy egy félóra mulva kötelességéhez hiven, meg fog jelenni a pénzverdében, mire Kolovác József uram, egy veres haju drabalis ember, szinte kötelességéhez hiven, becsukatta a verde ajtaját.

Egy félóra mulva azután megérkezett Otrokocsy két tanuval s botjával háromszor megkopogtatta a tölgyfa ajtót.

– Bocsássatok be, a primás ő eminentiája nevében!

Egy hang belülről azt felelte:

– Nincs itt a primás ő eminentiájának semmi keresete.

Ezzel re bene gesta fölvettek egy jegyzőkönyvet, melyek után Otrokocsy uram most már mint magánegyén, a mellékajtón bement a verdébe a sógorát meglátogatni és ott parolázott, quaterkázott vele késő estig.

Ennyiből állt az Otrokocsy Mihály sine curája; hogy a szamaráé miből állt, arra ezután térek rá.

Mint minden ember, a ki sine curában van, Otrokocsy is szenvedélyesen szeretett másokat dolgoztatni. Mindenki dolgozzon, mindenki az arca verejtékével érdemelje meg a kenyerét. A felesége egész nap csipkéket vert, a lánya mosott és főzött, a kutyája egy taliga elé fogva a zöldséget hordta ki a kofáknak a piacra, mivelünk diákokkal a kertet gyomláltatta vagy a hernyókat szedette le a fákról, ha huzódoztunk, hogy a leckénket kell tanulni, éktelen dühbe jött.

– Hogy is ne, haszontalan paniperdák! Ejnye hol van egy vessző! Tanulni akartok? Mit? Minek az a sok tanult ember. Ha mindenki tekintetes ur lesz, ki fogja a csizmákat tisztitani. Azt szeretném én tudni, hé.

A macskái egész nap egereket fogdostak – és mikor már mind kifogdosták, Otrokocsy uram nagy pipaszóval járta be a szomszédait, hogy nincsenek-e egereik? inkább odakölcsönözné a kiéhezett macskáit, hadd dolgozzanak. Irigyelte a macskáitól, hogy tétlenül futkároznak a konyhában.

Egyszer kiszólt a diákok szobájába:

– Ugyan fogjanak, amici, egy-két legyet. Az enyémek már mind kiszökdöstek.

Másutt légycsapókkal kergették és öldösték a legyeket. Az ő szobájából maguktól szökdöstek el. A légynek is van esze.

Fogtunk neki néhányat; én vittem be a markomban.

– Minek az magának, Otrokocsy bácsi?

Kegyetlen, zsarnoki mosolygás ült ki a nagy bajusza fölé, miközben nyakán, mely oly vékony volt, mint a hegedűé, akár csak egy vetelő csajka, ugy futkározott ide-oda a bőr alatt az ádámcsutkája.

– Minek, he he he? Hát dolgoztatom őket, az ingyenélőket.

Néhány szutykos pipaszárt rakott ki az asztalról s lecsavarván róluk alant a debreceni cseréppipát (mert Selmecen debreceniből színak), fent pedig a csutorát, egyenkint eresztgette be a legyeket a pipaszárlyukon át, mint egy nagy csatornán keresztül – ha kivergődnek ügygyel-bajjal a tulsó partra, a szárnyaikon apránkint kiviszik a piszkot.

Ámultan néztem ezt a csodálatos müveletet:

– Ejnye nem hittem volna. És jól kitisztitják?

– Jól – felelte kurtán.

– És mennyi légy kell egyhez-egyhez?

– Az ötvenedik légy már olyan szépen átmehet, mintha a budai alaguton sétálna selyem topánkában.

– De ötven légy! Ahhoz nagy türelem és vesződség kell. Nem könnyebb volna, ha dróttal tisztitaná ki a bácsi?

Homlokráncai összevonódtak szigorura, arca megbotránykozást fejezett ki s kezét tiltakozón emelte fel…

– Nem, nem. Csak hadd dolgozzanak. Az a fő, hogy dolgozzanak.

Minden élő lényt munkába fogott, a mi körülötte volt. Dolgoztatta őket mint Pharao a rabszolgáit. Egy nagy papirdobozban a selyembogarak szőtték magukon a selymet, az almáriomon egy bedugaszolt üvegben, egy keresztes pók huzogatta fel neki a felülhevenyészett hálójába, a palack alján elszórt papirkockákból a lutriba teendő számokat.

Szóval mindenki dolgozott neki. Csak a Timpi, a kedves kis szürke Timpi tette fel magában, mikor a korponai vásáron – egy pisetumos napon – megvette egy ottani harang-öntőtől nyolc forintért, hogy az uj gazdánál nem fog dolgozni.

Otrokocsy pedig ellenkezőleg, műértőn nézegette a Timpi lábait, erőteljes lapockáit, ép fogait és azzal biztatgatta:

– Erős vagy, barátocskám. Sokat fogsz dolgozni, barátocskám.

Timpi egykedvüen csapkodta bojtos farkával a saját világosabb szinü hasaalját. Szilárd volt ő a maga programmjában.

De a pisetarius is. Vett egy félholdas üres telket a kertje mögött, orvosi növényeket akart benne termeszteni s azért szerzett szamarat, hogy megszántassa vele. Már előre csináltatott neki egy kis filigrán ekét.

A szomszédjai nevettek:

– Ne bolondozzék, Otrokocsy ur. Hol látott látott már szamarakat szántani?

Neki azonban épen ez tetszett. Persze, még nem látott, de ha meghonositja, hát látni fogja. Meglátják az urak is, milyen tudós növények dugják ki majd a fejüket a szamárszántásból. Nevetséges! Mért ne szánthatna a szamár? A földnek mindegy, akárki szántja, a Timpinek is mindegy, hogy mit dolgozik, mert dolgoznia kell, az világos – hát legalább olyat csináljon, a mi dicsőségére válik.

Épen volt egy peregrinus vendége, Petrás nevü végzett theológus, együtt jártak valaha iskolába. Elhatározta, hogy Petrást fogadja meg az eketartásra. Reszketett az örömtől arra a gondolatra, hogy egy peregrinust megdolgoztasson. A legyek, az semmi. De a peregrinus!

A rongyos torzonborz alak meghökkent, elsápadt. Dolgozni! Szomoruan hajtotta le a fejét.

– Nem, nem, még szűz vagyok – dohogta nyöszörögve. Tudod-e Mihály, hogy az én kezemet még nem fertőztette meg munka.

Otrokocsy a fogait csikorgatta dühében:

– Dolgozni fogsz, punktum, vagy agyonütlek mint egy kutyát.

A peregrinus különben is panaszkodott, hogy rosszul megy a mesterség, nagyon rosszul megy.

– Ejh ostobaság! – pattant fel a pisetarius. – Nem dolgozol, adót nem fizetsz, nagyobb ur vagy a besztercei püspöknél.

Petrás önérzetesen emelte fel a fejét.

– Csak voltam… azelőtt… valamikor, de most… – Zavartan vakarta nagy torzonborz szakálát.

Otrokocsy ráförmedt.

– Eredj a pokolba, odakünn vakard a szakáladat… és ne panaszkodj.

– Okom van, – folytatá – igazán rosszul megy. Egy az, hogy szegényednek az emberek, nem főznek fölöslegeset, de a mi fő, az ujságok… ezek a nyomorult ujságok…

– Mi, az ujságok?

– Végkép agyonütötték a peregrinus mesterséget.

– Ne beszélj, Petrás, bolondokat. Azért beszélsz, hogy én tartsalak a nyakamon. Majd bolond vagyok. De, mig fölszántod a földet, itt maradhatsz. Nos, mivel ütöttek volna agyon az ujságok?

A peregrinus sóhajtott.

– Azelőtt mindenütt szivesen láttak, a papnál, a tanitónál vártak rám, hidd meg, Mihály, hogy vártak, mert én vittem meg a felföldről az alföldre s az alföldről ismét a felföldre, ki halt meg, ki él még az ismerősökből, mi lett ez vagy az, s ha valami nagy dolog történt valahol, botrány vagy gyilkosság, annak a hirét is én hordoztam szét. De most mindent tudnak az emberek az ujságokból, és senki se várja a Petrást, senki se kérdezősködik tőle. Az Isten verje meg a sok ujságiróját! Kiveszik a falatot a szájamból. Az enyémből. Nem hogy az Eszterházyéból vennék ki.

A peregrinus ráállt, hogy belefog másnap a szántásba a Timpivel, de esze ágában se volt, éjjel megkisérlette a szökést. Otrokocsy idején észrevette és bezárta a fáskamrába.

Igy aztán csakugyan meg kellett kezdeni reggel a szántást. A kis Timpit befogták és kivezették a szántóföldre. Otrokocsy nagy élvezettel nézte a kisérletet, megmutogatta Petrásnak, hogyan tartsa az eke szarvát s miképen mélyitse be a lemest. Hiszen kicsiből áll az egész.

– No most gyű, Timpi!

S mély kolbászt csattantott ki ostorával a Timpi keresztes hátán.

A szegény állat nagyot rántott a hámköteleken, azt hitte, valami könnyed tréfáról van szó, de a mikor látta, hogy huznia kell és a földet hasitani, hanyat vágta magát, lábait az égfelé forditva és meg nem mozdult. Gondolta magában, történjék akármi – impavidum feriunt ruinae. Irtózatosan makacs volt a kis Timpi.

Otrokocsyt elfutotta a méreg, elkezdte a botjával piszkálni, ütni, de a Timpi állhatatos maradt.

– Hamar kerits te is egy husángot, Petrás, üsd!

Petrás is ütötte, de a Timpi nem volt rábirható aznap semmilyen aktiv mozdulatra, csak a füleit mozgatta és pislogott csendesen, türelmesen.

– Bolond órája van, – vigasztalta magát Otrokocsy – majd holnap ujra próbáljuk.

Egész összetörve vezették vissza istállójába, a háta piszkos volt a földtől, melyen hentergett, s mikor a nyakát megrázta, kurta sörényéből csak ugy hullottak a bogáncsok. Senki sem vakarta, fésülgette a szegény Timpit.

A következő éjjel megint meg akart szökni a peregrinus, de most még jobban vigyázott rá Otrokocsy és megint megfogta. Nagy szemrehányásokat tett neki a lelketlenségeért.

A peregrinus görcsös fuldoklással mentegetőzött:

– Engedd meg, amice Mihály, de nem tudok megbarátkozni a gondolattal, a rettenetes gondolattal, hogy én szántsak.

– Bolond vagy, ha mondom, rosszabb vagy a Timpinél, de kell, mind a kettőtöknek kell… akarom. És a te dolgod kevésből áll. Kicsiség. Csak az ekét kell fogni és ballagni a szamár után.

– Tudom, tudom, de az elv…

Másnap megint munkába állitották a Timpit. Most már nem feküdt le a földre, hanem csak ugrándozott egy helyben, ágaskodott feleletül az ütésekre, de minthogy az Otrokocsy földje vizszintesen következett előre és nem harántékosan fölfelé az égnek, a szamár fürge mozgásaiból sehogysem keletkezhetett barázda.

Nagy szégyen volt ez. Sokan nézték a szomszédok és nevettek, vihogtak a komédián.

– Tudod mit, Petrás – hörögte a pisetarius szenvedélyesen – befoglak a szamár mellé. Ha te egyenest mégysz, ő is menni fog melletted. Hidd meg, Petrás, menni fog. Ketten boldogulni fogtok, majd meglátod. És neked nem kell huznod, ő huzzon csak.

– Nem vagyok én Szapáry Péter – ellenkezett Petrás.

– Nem, mert csak Petrás vagy. No ne okoskodj, Petrás, kedves Petráskám, tedd meg nekem.

Addig-addig könyörgött Petrásnak, hogy megtette neki, be hagyta magát fogni a Timpi mellé.

A Timpi hamar végzett vele, nagyot rugván rajta, mire rettentő orditással és jajveszékléssel rogyott össze.

– Meghalok, Mihály. A te lelkedre halok meg. Pedig de szép az élet…

Lepedőben vitték haza, egész éjjel haldokolt, de reggel mikor holttestét keresték, hült helye volt: megszökött a vén imposztor és csak szinlelte a rugás fájdalmas voltát.

Otrokocsy le volt sujtva, hogy nem bir a Timpivel.

– Ugy látszik, valami uri munkára lesz alkalmas.

S kihirdette legott a kapuján, hogy kirándulók számára (mert sok turista-társaság fordul meg a városban, a kik fölmennek a Szitnyára és a távoli tárnákhoz) egy hegyi szamár kapható.

Akadtak is utasok, egy professzorné, ki az urával ment ki botanizálni a hegyekbe, kibérelte a Timpit. A Timpi vitte egy darabig nagy kényesen. Szép volt az asszony, – hát mért ne vinné, – de egy negyedóra mulva érezte, hogy egy kicsit nehéz az asszony, – hát minek vinné.

A Szitnya alján kanyargó uton fölért egy kis fensikra, tele volt az csipkerózsa-bokrokkal, vadvirággal, melyek körül zöldaranyba játszó legyek és bogarak udvaroltak. Ott kikereste a legszebb helyet, legbujább vadszegfü gruppot és akkor hirtelen összecsukta a hátulsó két lábát, mire a szép asszony egy nagy sikoltással lefordult és leesett a puha gyepre – maga a Timpi pedig őrült futásnak iramodott hazafelé, nem törődve, hogy a nyereg is lecsuszott a hasa alá.

Ezt még vagy kétszer-háromszor cselekedte meg, csakhogy nem ilyen udvariasan, (mert jól tudta ő mit mikor kell tenni) és olyan rossz hire lett a városban, hogy soha többé senki se ajánlotta a kirándulóknak. Közmondás támadt a vidéken, ha valami léha tökéletlen teremtményről fordult szó, hogy „hasznavehetetlen, mint az Otrokocsyék szamara“.

A pisetárius ujólag törhette a fejét, mit tegyen a Timpivel. Hát el kell adni – tanácsolta a felesége és elvitték a vásárra.

De a vásáron se vette meg senki. „Ingyen se kell“ – mondták a vevők. Ekkor a diákokhoz fordult Otrokocsy, hogy jó volna a Timpit kijátszani az iskolában – egy hatos lenne egy szám – mekkora úr lenne a ki megnyerné! Én magam köröztem az ivet a kis diákok közt és mutatkozott is némi hangulat, az eszme tetszett, hanem a diákok gomb értékben akartak volna fizetni, (tiz gomb képezett a gombozás szabályai szerint egy krajcár értéket) Otrokocsy bácsi azonban nem akarta ezt a valutát elfogadni – s igy Timpi a nyakán maradt.

Már-már elhagyta őt minden emberi lelemény a Timpi jövedelmezőségének kérdésében, midőn egy napon uj fotográfus költözött be a szomszédságunkba, valami Palásthy nevü.

Otrokocsy hamar megösmerkedett vele, sokat kvaterkázgattak együtt a „zöld szarvas“-nál és egy ilyen alkalommal eldőlt a Timpi sorsa. Megbeszélték egymás közt.

Volt a fotográfus atelierje mellett egy lombos eperfa, másnap odavitték a Timpit és hozzákötötték. Ott állt egész nap tétlenül, nyugalmasan az árnyékban (nagyon szerette az árnyékot), ha elunta az álldogálást, lefeküdt, ha meg viszketett a teste, hozzádörzsölte az eperfához, ha megéhezett, harapott a gyepből, ha megszomjazott, ott volt előtte egy dézsa viz. Igazi sine cura volt ez rá nézve. Kellemetes és szórakoztató. Gyakran jöttek kis fiuk, kis leányok a mamájukkal (napjában egyszer vagy kétszer), a kik le akarták magokat vétetni.

Palásthy megsimogatta ilyenkor a fejüket és igy szólt egyikhez, másikhoz:

– Hátha a csacsin vennők le magát kis pubika…

Minden kis pubika örült ennek, tapsolt kezeivel és kérte a mamáját:

– Mama a csacsin! Jaj a csacsin!

Hát persze, hogy a mama megengedte, hiszen csak egy forinttal lesz drágább a kép. (A forint kétharmada Otrokocsyt illette.)

Néha valamennyi gyerek a szamáron akart ülni – s egy-egy fölvétel helyett, ha a gyerekek egy képre voltak is eredetileg tervezve, minthogy szamár csak egy volt, annyi fölvételt kellett csinálni, a hány gyerek van.

Timpinek az volt a hivatala, hogy ezeket a csepp jószágokat türje meg egy-két percig a hátán és meglehetősen mozdulatlanul álljon a masina előtt és minthogy a Timpi ugyis esküdt ellensége volt minden mozgásnak, fényesen töltötte be a hivatalát.

Ott lehetett látni évekig az eperfa alatt, örökös pihenésben, csöndes komtemplálásba sokszor jóizü szendergésbe merülve. Kedves diákkori emlékeim közt ott van az ő jámbor szürke alakja, szelid, türelmes nézésével.

Elérte a legmagasabbat, a mit egy szamár elérhet. A tökéletes boldogságot. Csak még egy dolog molesztálta: a legyek. Ezek az átkozott legyek. Csapkodnia kellett a farkával ide-oda. De később még jobban ellustult és megunta a farkát is mozditani. Inkább a legyek sétáljanak. S minthogy ez egészen magánügye volt, jogosan dönthette el a kérdést ugy, a mint akarta.

Viszontagságos történetét érdemes volt leirni, mert hasonlit az emberek által csinált nagy és szerencsés karriérekhez – még azzal is, hogy a szerencsés állással, a melyre a mihaszna tulajdonságaival vergődött, a halhatatlanság is vele jár – mert a Timpi arcképe ezer és ezer példányban forgott szerteszét.

Ott alszik a Marcsa is.

Éppen akkor laktam Szegeden a mikor a Tisza olyan nagyon megharagudott, hogy elhagyta medrét, nagy zugással, háborgással rohant a városnak.

Világra szóló katasztrófa volt, csövestől termettek a szomoru történetek. A viz fölhasitotta a föld gyomrát a felsővárosi temetőben, kimosta a halottakat sirjaikbol és a koporsók beusztak a városba, régen elhalt gazdák a régi portáikra. Jól megjósolá azt a mult század végén a hires Menyhardus gvardián atya: „Akkor lesz nagygyá a város, ha az ősapák hazajönnek.“

De én a szomoru történetek e nagy garmadájában is a vig anyaghoz nyulok s csak ugy találomra leveszem a tetejéről egyik élményemet a jó öreg Fritzmayer Pál uram házában – aki engem még a viz ellenes harcok idejében meghitt vendégének, mondván:

– A viz be fog jönni. A királynak sincsen már annyi zsákja, amennyi fölfogná. (Uj ember voltam Szegeden, nem tudtam, hogy zsákkal fogják a vizet, nevettem.) Ha majd egyszer nem lesz födele Ovidius öcsém, szivesen látom a házamnál, mert az terméskőből van és emelkedett helyen fekszik, nem esik semmi baja.

Az öreg minden firkáló embert Ovidiusnak nevezett, vagy Virgiliusnak, amelyik hamarabb eszébe jutott, több poétáról nem volt tudomása – különben is esküdt ellensége lévén a könyveken hizott elméknek, valószinüleg ő befolyásolta hires nászát, a hódmező-vásárhelyi arany parasztot, Nagy András János uramat is, ki ezen időkben szurta le az egész környék bámészkodására huszezer forintos adományát, nem amiként a város óhajtotta volna: idők végeiglen egy jelesen szorgalmaskodó szegény tanuló kiképzésére (hogy mindig legyen egy okos ember Hódmezővásárhelyen), hanem adta inkább egy artézi kutra azzal az indokolással, hogy a tudomány már sok fejet megzavart, de a tiszta viz még egyet sem.

Nemzetes Fritzmayer Pál uram éppen olyan tekintélyes férfiu volt a maga nemében Szögeden, mint Nagy András János uram Vásárhelyen; nem csoda, hogy komák voltak, egymásnak a gyermekeit tartván keresztvizre – persze nem egyenlő mértékben, mert Nagy András Jánosnak csak egy fia volt, aki később a Fritzmayer Pál Juci leányát vette nőül és hamar elhalt, ellenben Fritzmayer uramnak annyi gyermeke volt, lány, fiu, össze-vissza, hogy kétszer is szüksége volt, legalább az egyik kezére, ha az ujjain elszámlálta. Beszélik, hogy néhány csinos fehérnép akad köztük, egypár már férjhez ment és azok kikapósak, egy-kettő anyányi és eladó, egy csomó növekedő. Általában gyakran lehetett hallani: „Minden elfogy a világon, csak a Fritzmayer-lányok nem fogynak ki sohasem.“ (Ugy tetszik, Fritzmayerné asszonyom született Tóth Veronika még mindig nem kergette el a gólyát a ház környékéről.)

Fritzmayer bácsinak még az apja vándorolt be Poroszországból Szegedre vándorlólegény korában s olyan magyarrá lett itt mint a patyolat. Palkó fiát elküldte ugyan Temesvárra német szóra egy évig, de biz’ azon nem sokat fogott. Mikor haza került s németül szólitotta meg édesapja, habozó tekintettel meredt reá:

– Hast du mich verstanden?

– Fer – felelte a fiu azon hitben, hogy ez is csak olyan, mint a szittya idioma: a „megértettél“-re a kérdés első szótagját böki oda az ember feleletnek: „Meg.“

Németségről szó sem volt aztán többé – valószinüleg maga az öreg Fritzmayer (Konrád bátyó) is elfelejtette idők jártával anyanyelvét; – a szegedi levegő kihuzza a fejekből a német szavakat, mint a vizikátor a rossz anyagot a vérből.

Szóval, már Konrád bátyó alatt teljesen elszegediesedett a Fritzmayer familia, Pál pedig idősebb korában, mikor jól megszedte magát mint cserző varga, számtalan földet, rétet vásárolván, homoki szőlőket Szatymazon, kibujt a bőrkötényből és beállott egyszerü szántó-vető pógárnak. Ez ugyan nem jövedelmezett ugy és jobban is kellett dolgoznia, de mindegy, a föld csak mégis föld – megkurtitá tehát kabátját mándli formára s ezüst gombokat rakott véges-végig sürün a mellényére, ami azt jelezte, hogy nem mesterember, se nem „fisér“, se nem „super“, se nem „gányó“, hanem a maga gazdája.

Sok mágnás tempóval jár az efféle. A varga ott térül-fordul reggeltől estelig a komisz bőrök közt és a legényeit mustrálja. A föld ellenben megnemesiti a pógárt, ebéd után elballag feketére az „Oroszlányhoz“, ahol azon jár az esze, hogy mi történik a „torony alatt“, (tudniillik a tornyos városház hivatal-szobáiban), mit csinálnak a város követei a budapesti országgyülésen? A vargának azt mondják a bőrök: „Vagy minket nyakgatsz, vagy meg nem élsz“; a pógárnak azt mondják a földjei: „Egy kis jó essőre volna szükségünk“, amit az meg nem adhat neki, következésképp rábizza az égiekre. A polgár ráér közügyekkel bibelődni.

Igy vitte bele lassankint Fritzmayert a föld a városi ügyekbe, ahol komolyságával és józanságával bizonyos tekintélyre tett szert, nagy akciót fejtvén ki a közgyüléseken, kivált az ugynevezett ló-párt ellen, amely furcsa nevét a régi időkben nyerte amaz emlékezetes szavazásból kifolyólag, hogy Dugonics András lóháton legyen-e vagy gyalogosan? A lovat ugyan sikerült kiszavazni a szobor alól, és most gyalog áll ott Dugonics András a reáliskola épülete előtt, de a lópárt megmaradt, eleven, harcias és fickándozó most is, sőt ugy tetszik, elszaporodott az ország többi városaiba is.

Éppen a lópárt elleni közgyülési csatározások hoztak bennünket közel egymáshoz (Fritzmayeréket támogattam az ujságban). Fritzmayer kimondta egyszer: „A penna rosszabb a vasvillánál“. De ugy értette, hogy jobb a vasvillánál. Megismert, megszeretett apránkint, azért mondá aztán a veszedelem napjaiban:

– Ha ürge lesz magából, Ovidius öcsém, szivesen látom a házamnál.

Tényleg ugy készült a veszedelemre, mint hajdan Noe (akinek az Ur megsugta), élelmi szereket vásárolt, meggyónt testamentumot csinált, szóval mindent ugy rendezett el, hogy ha élnie adatik, megélhessen, ha pedig halnia kell, ne szoruljon ebben se külső segitségre. Még a házőrző kutyájáról, a Marosról is gondoskodott; megszoktatta, hogy egy nagy hordóban háljon, a nagy hordót pedig odakötötte egy hatalmas, égig meredő topolyfához kötéllel – ugy hogy ha éjjel tör be a viz, kutyabaja se lesz a Marosnak, csak a lakóházát emelhetik föl a hullámok.

Csakugyan éjjel tört be a viz, egy tavaszi éjjel; cudar szél süvitett, dühitve, ingerelve a lázadozó Tiszát. Jött és elnyelte a várost. A ház, ahol laktam, egész fedélig viz alá jutott. Minden élő lény elhagyta, csak a macska maradt, vándorolt följebb emeletről emeletre, végre a fedélre szorult és ott sétálgatott nyávukolva. Én magam elmenekültem a vasuti töltésre, ott vártam be a virradatot. Mondjam-e, ne mondjam-e, milyen virradat volt? Bizony inkább nem mondom.

Hiszen a történetemhez csak annyi tartozik, hogy nappal elég idegfeszitő volt azon a körülbelül egy holdnyi területen tartózkodni, amely az „Iskola-utcában“ szárazon maradt a városból, s hallani a menekülőktől a szörnyübbnél szörnyübb hireket és a távoli pukkanásokat a beláthatatlan tenger különböző tájékairól (minden pukkanás egy épület összeomlását jelezte), de amint leszállott az alkony, noha még fiatal legény voltam, erőt vett rajtam a bágyadtság, éji szállás után kellett nézni. Itt a szárazföldön ugy is tarthatatlan volt az élet, ami kevés friss élelmiszer volt a vendéglőben, méreg drágán licitálták fel a szárazföldön nyüzsgő sokaságok: a leves egy forint volt, egy borjuszeletet (csak egy volt) öt forintért váltott magához Glück ur, a gazdag gabonakereskedő, aki miután elfogyasztotta jóizüen, sirva borult az asztalra, hogy honnan fizeti ő majd ezentul a tizenötezer forint földadóját?

Ily viszonyok közt jutott eszembe a Fritzmayer meghivása; különben is hallottuk a szárazon, hogy a házának semmi baja, az ár a földszinti ablakokig se hatolt.

Nosza, hamar keresünk egy csolnakot. Állt elég a sekélyes vizben, csak meg kellett szólitani egynek a gazdáját.

– Mit kiván ön, ha elvisz Fritzmayerhez a Felső-városba?

Az „ön“ szó idegenszerüen érintette a füleit.

– Öt forintot, mondá foghegyről. (Olcsó volt akkor a pénz).

– Az ángyom térdét! pattantam föl mérgesen.

– No no, szólt ő megjuhászodva és a lapátját a vizbe mártotta, – látom, hogy jó magyar ember, hát elviszem egy forintért.

– Dangubálással? (Hajósnyelven veszteglést jelent a dangubálás, hogy tudniillik meg is vár ha vissza kellene fordulnom).

A „dangubálás“ szóra elöntötte a derü az öreg hajós arcát és elkezdte a fejét csóválni neheztelően:

– Ej, ej, hát mért nem mondja mingyárt, hogy szögedi embör? Üljön föl, elviszem ingyen.

Egy jó negyedóra mulva odaértünk a Fritzmayerék háza elé, emberi és állati holttestek usztak a vizben, valamint házi szerszámok, a holttesteket kikerülte a csónakos, a szerszámokat ellenben egy vasmacskával elfogdosta utközben. Ahogy odaértünk, legott láttam a hordót a ház előtt, amely idestova himbálódzott a vizen, de elszabadulni nem tudott. A Maros nem látta, de megérezte a vendéget és ugatni kezdett a hordóban. Az öreg Fritzmayer kinyitotta erre az emeleti ablakot:

– Ide ide Ovidius öcsémuram! – kiálta rám – Isten hozta nálunk! No ugy-e mondtam, amit mondtam? Aztán befelé fordult, valamelyik cselédleányhoz szólt, de a templomi csöndben, amely a kihalt városban honolt, hallani lehetett: „Még egy teritéket az asztalhoz!“

Tele volt az egész ház menekülőkkel, rokonokkal, jó ismerősökkel meg a leányaival.

– Sok jó ember elfér, mondogatta az ősz hajszálait rásimogatva a koponyája kopasz vidékeire – minden lesz, nem halunk meg éhen.

S valahányszor jött egy-egy ujabb menekülő, egyre vidámabb lett, hogy valamit tehet érte. Ugy járt ott a siránkozók és jajveszéklők közt, mint egy őskori patriarka, viditva őket bölcs szavakkal:

– Isten egy legyet sem fullaszt meg ok nélkül. Majd meglássa lelkem, hugom asszony, hogy helyes lészen az ő cselekedete.

Egy másik csoportnak, amely a sárga bőrkanapén ült, ezeket mondá:

– Az özönviz bizonyára még rosszabb vala, de valamelyes jó még abból is támadt, például a kőszén.

Ez bizony Kovács György sógornak szólt, aki lehorgasztott fejjel bámult a padlóra, de akinek csinos kőszénbányája van Nógrádban.

A vacsoránál vidám történeteket mesélt, hogy vendégeit eltéritse sötét gondjaiktól. Lassankint meg is olvadt a bú, egy-két pohárka bor elszedegette. Csinos menyecskék, leányok egész sora ült a rengeteg hosszu asztalnál s Nagy András Gáborné, egy pajkos özvegy asszony (Fritzmayer Juci) elkezdte a kenyérgalacsinokkal való dobálózást. Ez az első stádium – azután jön az első kacaj, azután kezdődik a haragszom rád, a viháncolás. Ahol sok fiatal nép van együtt, ott nem nagy ur a szerencsétlenség sem.

Vacsora végeztével fölkerekedtek a Fritzmayer fiuk, János, a lakatos, akit ösmertem az Oroszlány kávéházból és Gyuri, a mézeskalácsos, akinek gyönyörü felesége éppen az imént esett kutba (nekem kellett őt kihuzni), fölkerekedtek, hogy csónakjaikon menteni indulnak. A Makkos erdőben ugyanis már hajnal óta ott ülnek a fákon, mint a varjak, a felmenekült emberek, azokat le kell reggelig szedegetni és beszállitani száraz helyekre.

– Izmos fickók vagytok, hát menjetek – mondá az öreg Fritzmayer, mindenik fiát megcsókolva – magam is elmennék, de már öregek a csontjaim.

Aztán egy alig észrevehető oldaltekintetet lövelt felém.

– Én borzasztóan el vagyok fáradva – siettem felelni.

– Ugy, ugy – szólt mosolyogva az öreg – azért, hogy a pennát jól elbirja valaki, még le nem tud hozni az ölében egy másfélmázsás embert, pedig a penna nehezebb, isten ugy segélyjen, nehezebb.

– Én éji szállásra jöttem ide, a Fritzmayer bácsi régi meghivása alapján, ha emlékszik…

– Éji szállásra? (Látható zavar ült ki becsületes ráncos arcára és idegesen törülgette a tömött, fehér bajuszát.) Oh, hogy ne? Persze, hogy emlékszem! (A homlokát vakarta és a kialudt pipáját szeliden leeresztette a karosszéke mellé.) Persze, persze, (nyugtalanul váltott egy pillantást az anyjukkal, aki a sülő birsalmákat forditotta tulsó oldalukra a vigan duruzsoló tüzes vaskályha tetején). Mindenesetre Ovidius öcsém uram.

Azzal felkelt, odatipegett az anyjukhoz, félrevonta egy ablakmélyedésbe és ott tanakodtak, gesztikuláltak jó sokáig, mig végre elém járult nyájas képpel, mint egy olyan ember, aki nagy feladaton esett át.

– Elrendeztük, – mondá barátságosan megveregetve a vállapockámat, – uj plánumot csináltunk… és, és rendben van. Hanem persze (s hangja alázatos, bocsánatkérő lett) csak ahogy lehet. A helyzet olyan rendkivüli. Az ördögbe is nagyon rendkivüli. A szükség törvényt bont, hiába.

– Természetesen.

– S annyi jó ember keresett fel. Uram isten, annyi jó ember. De semmi az. Ösmerem kedves öcsém uramat, tudom, milyen derék ember… talpig derék ember.

Ugy elérzékenyedett, hogy könyük serkedtek ki a szemeiből, másrészt én is hajtogattam magamat.

– Különben elő se merném hozni ilyen uri embernek, jaj, dehogy merném, hogy külön szobát nem adhatok.

– Oh, kérem, az nem baj.

– Próbáltuk mindenképpen beosztani, de nem megy, sehogy se megy… A Marcsának már nem jutott hely. Hát már most a Marcsa is ott fog hálni. Engedelmet kérek…

– Nem tesz semmit, dadogtam, – nem tesz semmit.

Azt hiszem, el is pirultam egy kicsit (mert nagyon szégyenlős ember vagyok), körüljártattam szemeimet nagy félénken, de nem vettem észre semmi nevetgélést, semmi meglepetést az asszonyokon, hogy a Marcsa az én szobámban fog aludni, vagyis én fogok aludni a Marcsa szobájában.

Az öreg ur most még vidámabban tipegett el, mint azelőtt, még az ujjait is pattogtatta, hogy ezen a feladaton tul esett. Beereszkedett ismét a zsölléjébe, onnan pislogott szeliden, szeretetteljesen az anyjukra, aki a csontokat és maradékokat szedegette össze a pecsenyés tálakról, aztán átadta a szolgálónak:

– Add oda, fiam, a kocsisnak, hogy a csónakon vigye el a hordóba a szegény Marosunknak.

A jó öreg anyóka mindenkire gondolt, a házőrző kutyára is.

Én pedig ezalatt eltünődtem magamban, lopva vizsgálgatván félszemmel a deli, szép leányokat, a piros arcu, kivánatos menyecskéket, hogy melyik lehet a Marcsa. Egyiknek-másiknak tudtam a keresztnevét (kihalásztam a beszélgetésükből), de a Marcsa név váltig ki nem hámozódott. Istenem, melyik lehet? Bárcsak az a szőke lenne, aki ott ringatja magát a nád hintaszéken almazöld szoknyájában, amely alól kilátszanak a finom pici lábak, s néha kicsillannak a formás bokák…