– Nagyon jól van, Szlimicsek, nagyon jól van. Hát eszerint melyik megyében van Losonc városa?

Szlimicsek Mihály habozik, aztán febátorodva feleli:

– Azt még nem tanultuk.

– Szakasztott igy volt az én időmben, szakasztott igy… Ugyanezek a talentumok, ugyanezek a methodusok. – Ismertem az apádat, Szlimicsek Mihály, épen ilyen nagy szamár volt ő is, de tótul volt ilyen nagy szamár.

Ott hagyom az iskolát, hogy kiélvezzek mindent, ami még kinálkozik. Hire fut, hogy ott vagyok s legott előkullognak portáikról a régi ismerősök, a játszópajtások s mig végigmegyek a nagy uton, már felgyülnek egész csapatra. Nem a régi fürge, vig fickók többé, nehézkes parasztok, tekintélyes gazdák, deresbe játszó hajjal. Némelyik vitte is már valamire. Ott ül a falusi tanácsban s mogyorófabottal jár, méltóságteljes lassu lépésekben. Sőt a biró is iskolatársam volt, okos ember, akinek szava sokat nyom a falu apraja-nagyja előtt.

– Hát mi ujság, Pál úr?

– Meg vagyunk, tekintetes uram, csak egy kicsit a termés nem jó. Bor nem igen lesz az idén.

– Mért nem öntözik gáliccal a szőlőt?

– Ostobaság – mondja egy öreg paraszt. – Tavaly gáliccal öntöztük, aztán az egész falu megbetegedett a mérgezett szőlőtül. Inkább egye meg a féreg magát a szőlőt, tekintetes uram, minthogy aztán az embert is megegye a szőlővel együtt.

– Hát a politikában hogy vannak kendtek?

Biró uram, Kazi Pál, megtörli előbb a száját az inge ujjával, mikor ilyen nagy dologról nyilatkozik.

– Mi, szegény parasztok, fizetjük az adót és nem panaszkodunk. Adónak lenni kell.

– Hát a nemesek?

– Azok baloldaliak igy időközben, de mikor a követválasztás van, akkor a kormányra szavaznak.

– Van-e a faluban szocializmus?

Kazi Pál értelmes ember, ujságot is szokott olvasni, erre a kérdésre a fejet rázza:

– Nem hisz abba itt senki. Ha betéved is egy-egy hóbortos vándorlegény a faluba, hát csak nevetik, ha ilyeneket beszél. Okos emberek a mieink. Tudjuk mi jól, hogyha ma felosztanák is az országot egyenlően az emberek közt, egy hét mulva megint nem volna egyenlőség, mert a könnyelmü korhely elköltené a maga részét, a szorgalmas igyekvő pedig megnagyobitaná a magáét. Kemény, egészséges koponyák ezek a mieink, tekintetes uram.

Valóban kemény koponyák az én földieim és igen sokszor elfog a büszkeség, hogy a megelégedés itt terem a sovány kavicsban és nem a sulyoskalászu rónaságokon.

Ha el-elrándulok a vármegyémbe nagy időközökben, mindig bizonyos idegességgel észlelődöm, megvan-e minden a régiben, nem inficiálta-e még meg a modern kor a népet? De még mindig tisztán maradtak. S ez igazán édes tudat.

Amint befordul a piszmogó vicinális a szülővármegyém felé, szinte jól esik, hogy olyan lassu. Az uj kor száguldó sárkánya is megbénul e komótus, lusta tekintetes urak közt. Itt még ő se tud az lenni, aminek alkotva lett. Átidomul a tekintetes vármegye képére. Megadja magát.

Aztán még beljebb megyek, még beljebb, a kevély székvároson tul, ahol még szüziesebb a levegő, az országutakon tul, – ahol már csak megyei utak vannak, a falunkba és ujra végigjárom az erdőt, a rétet, az iskolát és ujra kikérdezem a parasztokat. Milyen a termés? Mi a panaszuk a politikában? Van-e a községben szociálizmus?

A biró azonban elkezdte az idén fejét vakarni és a botjával zavartan ütögette csizmája hegyét:

– Bizony már van, kérem alásan.

– Szociálizmus?

– Valami olyasféle. Egy uj bogár, kérem alásan.

– Bogár?

– Az ausztráliai méhek.

– Mi az Isten csudája az? És miben pusztit?

– Az emberi elmében, kérem alásan.

– Az ördög érti kendet biró uram.

– Hát ugy van az tekintetes uram, hogy a takácsunk a Blózik Mátyás, hiszen tetszik tudni, milyen nagyszáju kolompos ember, fent járt a fiánál Pesten, aki ott kovács legény és lakodalmat tartott most; onnan hozott egy történetet az ausztráliai méhekről.

– És ez a történet?

– Megzavarta az egész falut.

– A kemény koponyákat?

– A kemény koponyákat, – felelte szomoruan.

– De egy történet!

– Hja, tekintetetes uram, egy gombostü is halálos lehet, ha megvan a hegye mérgezve.

– Lánchordtát, miről szól hát a történet?

– Hát biz az arra vonatkozik, hogy mégis csak az az igazság, föl kell osztani mindent egyenlően az emberek közt.

– De hisz a multkor mondták kendtek, hogy egy hétig se volna egyenlőség, mert egyik költene, a másik gyüjtene.

– Hogy aszongya nem gyüjtene, – felelte a biró, megsuhogtatva botját a levegőben – azt mutatják az ausztráliai méhek.

– Mutatnak azok istennyilát.

De biró uram nem hagyta magát kivenni a konceptusból, folytatá ilyenképen:

– Hogy aszongya egy hajó indult a tengeren Ausztráliába, ezt Blozik beszéli kérem alásan és mielőtt megindult volna, rászállott egy méhraj, királynéstól, mindenestől az árboc rudjára. Nosza, a kapitány nem tud mit csinálni a rajjal, meginditja a hajót s a raj csak nem mozdul. Elviszik hát Ausztráliába s etetik utközben mézzel, mert volt a hajón méz. Ausztráliában aztán köpüt csináltak a méheknek s a méhek ép ugy mint elődeik odahaza, hozzáfogtak munkájukhoz, gyüjtötték a mézet és várták a telet, de csak nem jött a tél, várták, hogy a virágok elhervadnak, de azok csak egyre nyiltak és nyiltak. Ejnye de bolond ország ez, gondolták a méhek. De szamarak voltunk, hogy törtük magunkat, hiszen a gyüjtésnek nincs többé semmi célja. S fogták magukat a bosztohók és a következő évben már nem gyüjtöttek, hanem csak szálltak-szálltak virágról-virágra és a virágok mindig nyiltak nekik, egyik bimbóját hányta, mikor a szirmait hullatta a másik. És most már, azt mondja Blózik, elszaporodtak a méhek Ausztráliában, száz kaptár familia van már az egyből, de egyik se gyüjt semmit.

– És az ilyen ostobaság hat az emberekre? – jegyzém meg sajnálkozva.

– Blózik vasárnaponkint beszél nekik, felolvas és ők beszedik, de különösen a méhek zavarták meg őket, rendes összejöveteleket tartanak, pénztáruk van és tele vannak a maszlaggal… Különösen ezek a méhek, az ausztráliai méhek.

– Az istenért, ki kellene verni a fejükből.

Kazi Pál összefonta kezeit, aztán szomoruan nézte egy darabig a földet, a fölosztandó anyaföldet.

– Nem lehet, – szólt elgondolkozva s aztán bizonyos kevélységgel hozzátette – mert kemény koponyák, rettenetesen kemény koponyák a mieink.

Kezet fogtam vele, mire eldöcögött a faluháza felé, még magában is mindig morogva:

– Kemény koponyák, hm.

Én pedig nekiindultam a pajták aljának, hogy kegyeletesen bejárjam azt a bozóttal, labodával felvert darab földet, mely valaha a mi kertünk volt. Még megvannak a roncsai. Itt egy vén szilvafa, de már nem terem, ott egy darab sorompó bedőlve, félig megrothadva, ribiszkebokor a kukorica közt, egy picinyke cipősark a beléndek és farkastej közt, talán a hugocskám cipellőiből, derékig érő vadfüvek társaságában egy teljes violabokor. Muslincák, darazsak aranyos-zöld legyecskék röpködtek, dongtak köröskörül, akik még mindig emlékezni látszottak arra, hogy itt valaha kert volt. Hess, cudarok! Idegesen kapkodtam előlük a fejemet jobbra-balra. Mind azt képzeltem, hogy az ausztráliai méhek, akiket a Blózik szállitott ide – erre a szüz és tiszta földre, hol csak a szunyogra és a hernyóra kellett eddig haragudni.

A kis szeplős.

Akit az istenek gyülölnek, szép feleséget adnak neki. Azzal jár az örök nyugtalanság. Ellenben a csunya feleség az a legnagyobb béke a világon, valóságos treuga dei. Nem minden ember fogja fel igy a dolgot, megengedem, vagy ha igy fogja föl, sok igen szivesen viseli az istenek gyülöletét ebben a formában. Hiszen minden a formától függ.

Sokkal nehezebb a már milliószor hallott forma az istenek gyülöletében az, ha tanitóvá teszik az embert, kivált falusi tanitóvá és kivált a tót hegyek közé, Blobócon, a hol nincs más kaputos ember, csak a molnár, meg az Amerikából hazatért Szlanka György, aki ott vette fel a pantallont és az urias kabátot, majd egy pár száz dollárral visszatérvén szülőfalujába, most tükörből fésülködik, mint a nagyurak.

De nem ő róla szólok, hanem a tanitóról, Kuprinyi Pálról. Csak abban nincs igazam, hogy az istenek tették őt tanitóvá, mert ugy nyerte az állását, hogy még a régi tanitó életében elvette annak a leányát, Koleszkay Máriát s az elaggott após átjátszotta neki egy ügyesen rendezett alkalommal a tanitóságot.

Igy megy ez itt Magyarországon kicsibe-nagyba – a nepotizmus, mindig csak a nepotizmus. Véget sehol se ér. Egy csöpp viz a falusi pocsolyából csak olyan viz, mint a nagy tengeré. Tanitó-dinasztiák képződnek, melyek elárasztanak egész vármegyéket s századokon át tartják megszállva a szerény szalmafedeles tanitó-lakokat fi-ágon, leányágon.

Ez a Koleszkay Mária nem volt szép, sőt inkább rút volt, szeplős, sovány, kicsiny, olyan, mint egy csutak. De hát a familia alkalmatos volt, punktum s a segédtanitónak meg a királynak politikából kell nősülnie, punktum. Aztán mindegy is, mert Blohóc különös hely, nagyon különös. Talán nem is illik elmondani. Nyáron szétmegy az egész falu férfinépe le az Alföldre aratásba s egyéb mezei munkára s az asszonyok mind otthon maradnak… Hozzá se jut az ember a saját feleségéhez.

De Kuprinyi voltakép nem is volt Don Juan, pedig szép izmos mahomet ember volt, akár egy gránátos, inkább volt Nimród, aki üres idejében a nyulak után mászkált a határban s ha hazajött este… Oh, istenem, este a sötétben minden asszony egyforma.

Szóval, békességes, csöndes házasság volt. Az asszonyka szelid volt és becsületes. Már az is mutatja, hogy egyszer a csintalan Zahora Mátyásné megnyelvelte: „Könnyü a tányérnak el nem törni, ha nem nyul hozzá senki.“ (Zahoráné asszonyom voltaképen már csak cserép volt.) Más valaki is mondta, de nem tudnám az urát adni:

– Higyjétek meg, hogy a tanitóné alattomos. Nézzétek csak a szemét, hogy világol, valami zöldes fény hogy bogárzik benne.

Csakhogy ki nézegetné a Kuprinyiné szemét? Különben is mindig le volt sütve, ha végig ment a falun, vagy ha vasárnap megjelent a templomban és leült az első padban az öreg molnárné és a mészárosné mellé (mert az arisztokrácia mindenütt összetart). Eh, bizonyos asszonyokról azt se tudja az ember, hogy van-e szemük.

Nem voltak nagyon szegények, mert takarékoskodtak, tehenük volt, malacaik voltak és szolgálót is tartottak. Szóval, rendes emberek voltak és az asszony még violákat is termesztett a kis kertben és georginarózsákat. Az pedig nem jó. Az az egy nem jó. Nem is való, ahol hajadon leány nincs, aki a mellére tüzze. Az asszony keressen a férje fejében, ha nincsen dolga és a konyha szagaiban gyönyörködjék, de nem a virágokéban, mert a virágok rossz tanácsadói a fehérszemélyeknek.

Volt valami kanonok nagybátyjuk az asszony után Kassán, az is segitette őket némileg, de a tejfölt a közvetlen mellette élő rokonság nyalta fel. Nekik csak vetettek valamit. Ez a kanonok meghalt egy nyáron s néhány ezer forint örökség jutott nekik. Blobócon ugyan azt mesélték, hogy a kanonok még a tél elején halt volna meg, de a mellette levő rokonok eltitkolták s jégen tartották a holttestét a pincében még egy félévig, hogy a kanonoki jövedelmeket tovább szedhessék. Hogy volt, mint volt, nem firtatom. Papok dolgába avatkozni nem jó.

Kuprinyi egy szőlőt szerzett az örökségből, odalent Gömörben, a maga szülőfalujában, a jövő évben már termése volt. No, azt meg is kellett itatni valakivel s a hosszu téli estéken elhivogatta magához a molnárt meg az amerikánust, aki ámbár mint sült paraszt ment ki, mint intelligencia jött vissza s sehogy se akart többé elkeverődni a közönséges osztály közzé. Sok mindent tudott mesélni, sokkal többet, mint a mennyit látott, pedig sokkal többet látott, mint a mennyit Blobócon elhihettek volna. A brandyt, whiskyt emlegette, de a vinkó is jól izlett neki. Azonfelül mulatságos és csinos fickó volt, olyan homlokkal, mint a bikáé és olyan arccal, mint a megpörkölt káposzta. Durákot játsztak, néha pénzre, néha dióra, amint járt a malom vagy nem járt, disputáltak és énekeltek. Szlanka pompásan tudta elfujni a yankee oodle-t. Roppant lehetett azon röhögni. Egyszer-másszor tréfáltak is, ahogy jó pajtásokhoz illik; ha például a kinyiló vagy becsapódó ajtó szélárama eloltotta a gyertyát, a beállott sötétségben valamelyik pofon cserditette a másikat, amiből aztán gyertyagyujtás után nagy találgatás fejlődött ki, hogy ki volt. Ezalatt a tanitóné egy szögletben ült a kályha mellett a guzsalyán és csöndesen font, nézvén a falon az árnyékokat, melyekben a három mozgó ember volt ábrázolva. Maguk az élők iránt nem látszott érdeklődni, csak az árnyékjaikat nézte és font, egyre font. Csak néha kelt fel, amint illik a háziasszonyhoz, elkoppantani a faggyugyertyát, ha a kanóca tulnagyra nőtt. Amely férfiunak közelebb esett a periferiájába, (ez különben tőle függött, hogy melyik felé ment), az csipte meg a sovány combját, természetesen a szoknyán keresztül. Mert ezekben a körökben is van egy kinyomkodott etiquette, ha nem is hasonlit egészen a spanyolhoz. De ami egyszer illik, az illik és egy ilyen incselkedő megcsipés elmulasztása nagy udvariatlanság számba jönne. Magában véve ártatlan dolog és jelentőségre csak akkor emelkedik, ha az illető menyecske nem szisszen fel, hanem türi. Kuprinyiné azonban nagyot sikoltott mindannyiszor szemérmetességében s kigyult, mint a fáklya.

– Menjen, cudar! Hogy nem szégyenli magát!?

Szóval, igy mulatoztak egész télen s mulatoznának talán még most is (mert tél van most is), ha egy szép napon a Szurina Ancsurka, a nagyobbik leánytanitványok közül való, tudta volna az összeadást. De hát nem tudta. A tanitó ur azt kérdezte tőle: mennyi hét és nyolc és ő ott állt a táblánál megzavarodva, szégyenlősen, kicsi reszkető kezében a krétával, melyet ugy szoritott, hogy majd szétmállt, nagy kék szemeit bizonytalanul jártatta, mint egy megriadt őzike, a leánytársain, akik balról ültek és a vigyorgó fiukon, a jobbon. A nagyobbak ezekből éhesen nézték, mert szép volt az Ancsurka, kenderszinü haja leért a kurta szoknya legszéléig és igazi pántlikával volt befonva, mint a nagy leányoké, a keblén pedig az ingvállon át két kis alma alakja kezdett kiütődni.

– Hát nem tudod?

– Nem tudom – rebegte halkan, tompán, pedig egyébként csacska volt, mint a szarka.

– Hát mit tudsz, ha ezt se tudod?

S a tanitó mérgesen kapott a lénia után.

A gyermek elhalványodott és behunyta a szemeit.

– Jaj, ne, ne!

– Hát megmondod-e, hogy mit tudsz?

– Megtiltotta ez édes anyám.

– Az anyád? Miket beszélsz itt nekem, te üszőtehén?

– Megparancsolta, hogy meg ne mondjam, mert titok.

– Hogy hét és nyolc mennyi? Az csak a te ostoba fejedben titok, fiam.

– Nem azt, hanem amit az amerikánus mondott.

Kuprinyi Pál elmosolyodott ezen a szertelen hülyeségen.

– Hát mit mondott az amerikánus? – kérdé kacagva s az ő kacaja nyomán vigyorogni kezdett az egész iskola. A kis pufók arcocskák fénylettek a derültségtől és még a falitáblákon is gunyosan nevettek a tömérdek emlősállatok, a bogarak, a halak és a hüllők. Mind a Szurina Ancsurkát nevették.

De már ez mégis sok volt. Ancsurkának a halovány arca egyszerre aláfutott vérrel. Hiszen ő nem beszél bolondokat. Háborgott a kis szive a szégyentől.

– Hát azt mondta – fortyant fel nagy elszánással – hogy a tanitóné asszonynak ő a szeretője.

– Ohó, hohó! Ejnye, te béka! Hogy mondtad, te nyomorult kis béka? Az én feleségemről? Az amerikánus? Ilyen hazugságot! Ilyen szemtelenséget!

Szemeit elboritotta a vér, a lénia kiesett a kezéből és nagyot csattant a padlón, a másik kezével pedig megmarkolta az Ancsurka szöszke haját és varkocsánál fogva elkezdte rázni, lóbázni, hogy annak az arca belekékült.

– Ilyet a szádon kiereszteni, te kis lotyó; térdepelj le! Aztán majd beszélek a szüleid fejével is, hogy miképen nevelnek.

Eh, ostoba pletyka! gondolta aztán a tanitó és hozzálátott a tanitáshoz. Valaki valami nagy képtelenséget akart mondani, hát ezt gondolta ki s ez a csacska gyermek fölszedte. Mert az ilyesmi ragad a leányfejekbe, mint a csiriz. A számokra nincs esze, azokat nem tudja, mert azokat én tanitom, de a szerelmeskedéshez már konyit, mert azt az Isten tanitja. Ergo, az Isten a jobb mester. Bolondság volna ezért boszankodni. Talán nem is mondta ezt Szlanka? Ámbár Szlankától sok kitelik. Lehet, hogy mondta, de tréfából. Ejh, a pokolba vele, az én feleségemmel ne tréfáljon, ezt nem türöm.

Kuprinyi ur mégis csak boszankodott és hiába próbálta kicsibe venni a dolgot és lecsendesiteni a lelkét, a betük is az ábécéskönyvekben, a számok is a táblán ingerelni kezdték. A nagy O ugy mutatkozott, mintha a pohos tisztelendő Matusek plébános ur lenne, aki igy szólt a minap: „Minden asszony asszony és a katholikus vallás fönsége, hatalma épen abban nyilatkozik, hogy elég ereje volt egy asszonyt kivenni és liliommá tenni a többi közül. Kettőt már neki se sikerülne.“ A nagy I a szikár krizsnóci ispánt juttatta eszébe, aki az asszonyi test szineiről szólott tavaly a molnárék keresztelőjén, hogy azt mondja, a szeplős arcok alatt nem vér foly, hanem folyadékká vált tüz nyargal.

Oh, oh! Ki tudja? Nem, még se lehet. Gondolata ide billent, oda billent, de annyi tény, hogy igen bántotta a dolog. Hiu ember is volt és meglehet szerette is a kis szeplőst.

Nem birt tovább tanitani.

– Menjetek ki gyomlálni! – parancsolta a gyerekeknek.

Azok nagyviháncolva, egymás hátán csörtettek ki az ajtón, mint egy malaccsorda. Az összes tantárgyakból ezt a gyomlálást szerették a legjobban, mert eközben kitépdeshetik a tanitóné hagymáit és sárgarépáit, hogy jóizüen felfalatozzák.

A tanitó bement a lakására, ahol épen vasalt a tanitóné, valami dalfélét dudorászva.

– Mária – szólt a tanitó szomoruan és a hangja nagyon el volt fátyolozva – egy gyermeklányka rossz hirt hozott.

A tanitóné végighuzta a füstölgő vasat a nedves vásznan; valami szisszent. Talán ő, talán a vászon. De inkább a vászon szokott ugy szisszenni.

– Rossz hirt? – kérdé szeliden és figyelmesen nézte a vasaló mozgását.

– A Szlanka azt hireszteli rólad…

– Rólam? szólt az asszony és a csodálkozó szemeit, melyekben a mennyei tisztaság fénylett, urára emelte.

– Igen, folytatta e szüzies tekintet erejétől meggyőzetve, majdnem félénken, – hogy olyasformát mondott volna, mintha a szeretője lennél.

Az asszonyka ajkain egy fájó mosoly jelent meg és megcsóválta a fejét:

– Ugyan Pál, ugyan Pál!

Aztán egyszerre megteltek a szemei könynyel.

– Ne sirj, Mária. Hiszen nem igaz. Ne sirj fiam, hiszen tudom, hogy nem igaz. És hercegnőket, grófnőket is érnek efféle kellemetlen pletykák; ezért még nem kell a világnak felfordulnia, érted-e? Hanem a becsület… erről van csak szó. A faluban már is beszélik. Bizonyára beszélik és én a föld alá sülyedek, ha gondolom, hogy rólad rosszat hisznek. Meglehet, hibás a Szlanka, meglehet, nem hibás és csak valami vénasszonyi nyelv jött mozgásba; de ha ő a hibás…

– Mit szándékozol tenni, ha ő a hibás? – kérdé az asszony egy felvillanó tekintettel.

– Kitiltom a házamból.

– Az nem elég, – felelte a tanitóné – be fogom őt perelni becsületsértésért.

S olyan nyugodtan mondta ezt, olyan szeliden és mégis fönségesen, hogy csak egy fehér galamb lehet ilyen epe nélkül való.

– Tudd meg a részleteket estig, Pál, és ha ugy áll a dolog – tette hozzá szilárdan – holnap reggel bemegyek a városba a fiskálishoz.

Kuprinyi hazabocsátotta a gyerekeket és aztán nyakába vette a falut azzal a szándékkal, hogy mint egy detektiv kerülő uton furfanggal kiszimatolja az igazat. Elment a malomba és a kovácsmühelybe: ezek a tót falvak kaszinói. Az őröltető asszonyok és a lovat patkoltató gazdák mindent tudnak és mindent összehordanak, mert sok üres idejük van. Az amerikánus épen nem volt otthon, már napok óta. Egy csomó pénzt hozott az uj világból, s egy telek földet vévén, eltérőleg az itteni parasztoktól, gyógyfüveket termesztett a földjein, amiért az első évben ugyancsak nevették, ősz felé aztán elszállitotta a termését külső országokba és nagy rakás pénzt hozott vissza érte s akkor már ő nevette a parasztokat. Ez idő szerint épen oda járt az idei termésével, ugy, hogy szabadabban nyilatkozhattak meg az emberek. A mester beszélt a kis Szurina Ancsurka anyjával, benézett a szép özvegy Mokry Borbálához, az amerikánus bevallott kedveséhez, hogy szépszerével megszólaltassa; ha van valami a fenforgó dologban, az ugyan kitálalja; kifaggatta komáját a molnárt, aki igy szólt:

– Ugyan ne bolondozz, Pál. Hát mit akarsz? Az asszony becsületét keresed? Hát meglehet valamit találni, amit nem lehet megfogni, ami csak üres levegő, vagy a levegőnél is semmibb. Keresd meg hát a lehelletedet, ami elröppent, ha olyan ügyes vagy. Egy elveszett borjut érdemes keresni, mert azt megtalálhatod, azt meg tudják mondani, hogy merre ment, hol lehet és vissza lehet vinni a jászolhoz. De mit akarsz egy asszony becsületével? Ne légy hát szamár.

Kuprinyi a kocsmában is megfordult, nyomozott, fürkészett és későn éjjel ment haza. Az asszony már aludt.

Kis, nyomott, pulykatojás-szin arca ott feketedett a hófehér párnák közt, keble csöndesen pihegett és a hol a dunyha félrecsuszott, kikandikált a lába egész térdig. A lába kicsiny volt és formás, mint egy lánykáé.

A tanitó lecsapta izzadt fejéről a kalapot és az ágyhoz lépett:

– Alszol, Mária?

Nem kapott feleletet.

Gyöngéden megsimogatta az alvó fejét, mire az fölébredt és rátekintett álmosan, de mégis mosolyogva.

– Tudod-e, mi az ujság? – kérdé a férj.

– Nem tudom – felelte az asszonyka.

– Holnap a városba mégysz.

– Igen? – szólt halkan, egy kicsit tünődve, mintha az emlékezetét próbálná összeszedni. – Hát mégis? motyogta lassan, szomoruan.

– Már a kocsit is megfogadtam.

– Jó, – felelte nyugodtan, a másik oldalára fordulva.

S nehány perc mulva már hallani lehetett csendes, szabályos szuszogását. Igy csak a pólyás csecsemők alusznak, akiknek a lába még nem érintette a földi sarat.

Másnap a városba ment Kuprinyiné, s amint kiszivárgott utjának célja, a gyerekek is széthordták a tegnapi iskola-jelenet hirét, lőn nagy hullámzás, mozgás. Régen volt ilyen szenzáció Blobócon. Az asszonyok átbeszélgettek egymással a keritéseken, a házak előtti kis kertekből, hol egy-egy mályvarózsa nyilik a hórihorgas napraforgó mellett, melynek a magját olajkészitésre használják. A kutaknál, a mészárszékben (mert a lóherésben felfujódott a Malinákék tehene s annak a földi maradványait árulják ki leszállitott áron) mindenütt sok szó esett a rendkivüli eseményről. Egyik a másiknak adta át a nagy ujságot:

– A mesterné beperelte Szlanka Gyurit.

– Nem szép tőle, hogy ilyenekkel dicsekszik.

– Melyik? A mesterné?

– Dehogy. A Gyuri.

A hol csak összetalálkozott két ember, azaz két asszony, a pataknál, ahol mostak, a krumpli- és a kukorica-földeken, ahol most szüreteltek, mindenütt ez a kérdés uralkodott; nem lehet ezt eleget megbeszélni.

– Szegény kis szeplős, még ő neki se hagynak békét.

– Pedig olyan mint egy szent.

– Ki kellene kergetni a faluból azt az amerikai kutyát.

A közvélemény a tanitóné mellett foglalt állást. Hiszen olyan szegényke, mint egy árnyék; asszonynak csak azért asszony, mert szoknya van rajta.

Számos részletről beszéltek. Vannak-e Kuprinyinénak tanui? És kik azok? És mit hallottak? Ejh, bolondság, az amerikánus ittas volt, akkor lottyantott ki valamit. De nem szabad azt készpénznek venni. A Majzik Miklós hallotta, meg a Szurináék. Valami előhozódott igy-ugy az asszonyokról (hogy ugyan mit tudnak mindig az asszonyokról locsogni). A Szurina Gábor mondott valamit, a Majzik is mondott egyet-mást, mire megszólalt a Szlanka Gyuri, hogy az arcokra ő semmit sem ád. Itt van, teszem azt, a tanitóné, micsoda arca van annak s mégis milyen szép fehér a teste, mint a patyolat. S nagyot csettentett a nyelvével a Szlanka Gyuri.

– Talán már látta is? – szólt közbe a másik Szurina, nem a Gábor, hanem a sánta.

– Ha láttam-e? – vágta ki hetykén a mellét. – Akkor látom, amikor akarom.

Szóból szó lett s az amerikánus egy kicsit többet is talált mondani nemcsak az igaznál, de az illőnél is és most már amit főzött, egye meg, talán még be is csukják érte. Pedig nyilvánvaló, hogy a bor beszélt ki belőle.

Hetekig ebből az esetből csemegézett Blobóc: meg lett az világitva különböző szempontokból. Voltak mindenféle pikáns részletei és mellékkiágazásai. Közbe haza jött Szlanka Gyuri is és igen elálmélkodott, mikor a történtekről értesült. Esküdött mennyre-földre, hogy ő nem emlékszik semmire. Képtelenség, hogy ilyesmit mondott volna, de ha mondta is, ittas volt, térden állva kész érte bocsánatot kérni a tanitóné-asszonytól. Igy mondta ezt el Kuprinyinek.

A tanitó meglágyult e kijelentésre (jó ember volt és puha szivü); kezet nyujtott Szlankának.

– No-no öreg. Hiszen én nem haragszom. Csak látod, az asszony. Majd beszélek az asszonynyal.

Az asszony azonban hajthatatlan maradt:

– Nem, nem. Látni se akarom azt a gazembert. A becsületemet akarom és a megbüntetését.

– Ne légy kegyetlen, Mária. Ne okoskodj.

Hanem az asszony még se engedett. Ha csendes is, mondották, de van benne karakter. Nagy karakter. Az a zöld láng a szemeiben. Két ördögnek a körmehegye.

A törvény lustán jár a tót hegyek göröngyei és kövei közt, de harmadik hétre mégis odaért a birói megidézés, s a felek a Szent-Mihály-nap utáni szerdára megjelentek a városban a járásbiró szobájában. Épen sok más peres fél is volt a biró szobájában Blobócról, akik egy adóssági ügyben tárgyaltak. De az unalmas dolog volt, hamar átesett rajta a biró s legott áttért a mi ügyünkre.

Igen szigoru, goromba ember volt a biró, aki sok madzaggal átkötött irás közt ült a király képe alatt, belenézett a percsomóba, aztán föltette a cvikkerjét és egy pillantást vetett a tanitónéra, aki ünnepiesen volt öltözve fekete ternószoknyában, csontgombos vizitkében és kalappal a fején, a kalap körül apró kolibrimadarak himbálóztak. S ott a madaraknál kezdődött valahol egy fehér fátyol, amely lecsüngött az asszony arcára, szóval, nagy pompában volt, aztán a vádlotton siklott el a szeme, a ki szintén talpig fekete posztóruhát viselt, egy igazi ur se különbet.

– Tudnak magyarul? – kérdé a biró.

A tanuk (kilenc tanu volt beidézve) a fejüket rázták, Szlanka György tótosan felelte:

– Nagyon kicsinyt.

Mire Kuprinyi ur, aki csak mint a neje kisérete jelent meg, igy szólott:

– Az uj nemzedék már mind magyar lesz, kéremalásan, de ezek még a régi tanitó alatt nevelkedtek, hát méltóztassék csak tótul kérdezni őket.

– Tehát Szlanka! Melyik a Szlanka György?

– Én… felelte Szlanka György.

– Jőjjön közelebb!

Szlanka György közelebb lépett az iróasztalhoz, jól termett, megnyerő alak volt, erősen napbarnitott arc és széles vállak, pörge bajusz és e mellett kellő önérzet a magatartásban.

– Ön azzal van bepanaszolva, hogy Kuprinyi Pálnéról bizonyos nyilatkozatokat tett.

– Nyi pravda! (Nem igaz) – vágott közbe Szlanka György, haragosan megrázva hatalmas fejét.

– Hogy-hogy?

– Ja szom gentleman. (Én gentleman vagyok.)

A biró elmosolyodott.

– Ön angolul is tud?

– Yes, mister. Én amerikai polgár vagyok. S kevélyen ütött széles mellére.

– Az nekem mindegy. Kuprinyi Pálné azt állitja, hogy ön a következőket mondta:

A biró felolvassa az aktából és tótra forditja le az inkriminált kifejezést.

– Az lehetetlen. – Én ezt nem mondtam soha, nem is mondhattam.

– Mit szól ehhez Kuprinyi Pálné? kérdé a biró.

Az asszony előlépett csendesen, közömbösen, mintha nem is az ő ügye volna az.

– Tanuk vannak rá, tekintetes biró ur – mondá fáradtan, vontatottan.

Szlanka György felfortyant erre.

– Ugyan kéremalásan, biró ur, méltóztassék jól megnézni a különben igen tisztelt asszonyságot, ezt a szeplős macskaarcot, ezt az orrt, ezt a csuf termetet, ezt az egész teremtést és azután tessék megitélni, hihető-e.

Az asszony arca piros lett, sütött, mint a tüzes vasaló, az ajkai reszketni kezdtek s kihivó daccal, sziszegve, mint a kigyó, szinte észrevétlenül csuszott közelebb a szólóhoz.

– Hallgass, hallgass! – hörgé fojtott hangon.

– Elhihető-e – folytatá fékevesztetten az önérzetes Szlanka – hogy én a szerelmével dicsekedtem volna a faluban? Szokás-e ilyennel dicsekedni?

Az asszony most hátravetette a fátyolát s eléje ugrott Szlankának, mint egy hörcsög. Mintha nem is az az asszony volna, aki azelőtt.

– Hazudsz, cudar, hazudsz! – rikácsolá és a kezeit felkapta a csipőjére s szemei vadul lövelték a rettenetes zöld lángokat.

Az amerikánus önkénytelenül visszalépett.

– Hazudsz, alávaló és hiába tagadsz mindent! Éjjelenkint jártál be hozzám! Nem nálam voltál-e husvét másodnapján éjjel, amikor a Julcsa szolgáló beeresztett s amikor az ablakon ugrottál ki, amint a férjem megjött? Nem tagadhatsz semmit, mert meglátott a bakter, a Rogó János.

A jelenlevők meglepetve néztek egymásra és az asszonyból kivetkőzött nőstényre, kinek minden porcikája reszketett és vonaglott a dühtől, olyan volt, mint egy furia.

– Nem voltam-e a lakásodon a nyáron, minden vasárnap estefelé, mikor a férjem vadászni járt? Nem csókoltad-e a hajamat? Nem haraptad-e a fülemet? Mered-e mondani, hogy nem igaz? Huh, hadd kaparjam ki a szemedet, te alávaló!

A biró mérgesen csapta az aktákat az asztalra.

– Csitt, ördöngős asszony! Egy szót se többet. Ön, Szlanka György, kissé tulélénken költötte fel a legnagyobb szörnyeteget, a női hiuságot – s ezzel nagy bajt csinált, de megnyerte a pörét. Elmehetnek.

Mme Gvuáp és porontyai.

Ennek a történetnek a központja egy fa. S az se valami előkelő, a füzfa. De mit bánom én, hiszen csak a lakójával törődtem, az pedig nem volt arisztokrata, aki különbséget tegyen diszfák és közönséges fák közt.

Ámbár ki állhat ma jót az érzelmekért? Valami urhatnámság okvetlenül lakott benne. Hiszen a vadkacsák nemzetsége odalent a földön költ, ha én eltagadnám, a nóta mondaná. Kergő ruca, sipos réce, makk ruca, sarlós ruca, majd mind alcsonyra rakja fészkét, csalitos helyekre, sekély vizeknél, erek, locsogók mellett, bujalevelü növénybokor alá.

A magasban született vadréce nagy ritkaság s nem is szolgál az semminemü előnyére röptében, usztában a vadkacsa-társadalom előtt. És mégis a magasba rakja fészkét némelyik, akiben van egy kis stréberség.

Ilyen volt madame Gvuáp is, az egyetlen vadréce, akit alaposan ismertem. Azaz, dehogy ismertem, dehogy. Inkább az ellenkező. Mindennap láttam vagy huszszor, de még se tudtam megkülönböztetni a többiektől. Nincs hozzá elég éles eszem. Ugyanaz a fej, azok az okos, barna szemek mindeniknél, narancsvörös láb, zöldessárga csőr és az egyforma toilette: ibolyaszinnel zománcozott szárny, rozsdavörös begy, stb. Szakasztott olyan az egyik, mint a másik.

Jó helyen volt a fészek, igazán jó helyen. Madame Gvuáp (igy neveztem el, mert igy mutogatta be magát, ha társaival röptében találkozott) okossága mindenben nyilvánult, tehát a fészek helyének megválasztásában is. A vén füzfát, melynek tetején volt a fészek, nagyon alkalmasnak lehetett mondani. Igaz, hogy közel volt a házunkhoz, tehát az emberekhez, de védte az, hogy a környékén, a kertünk alján vizek fakadtak a talajból. Minélfogva a vásott parasztgyerekek, akik szeretik a kácsa tojásait kiszedni, a kicsinyeit elrabolni, nem könnyen férhettek a füzfához, a vizben kellett volna gázolniok. Ellenben maga a füzfa szereti a vizet s a kacsaasszonyságnak is nagy mulatság, mikor a tojásokon ül, ha kikukkantván a fészkéből, megláthatja magát alant a vizben. Ki látott már asszonyi lakást tükör nélkül?

Azonfelül ott volt a közelben keletnek a náddal benőtt tó, ahova elmehetett néha uszkálni, fürdeni, társalogni a többi récékkel, délről a kenderáztatók békái muzsikáltak, alig husz lépésnyire, mocsaras rét alján, hol bőven termett a békalencse, harmatkása. Fölséges hely volt ez. Koszt, kvártély, mosás ugyszólván egy helyen.

Gvuáp asszonyság igen tisztességes anya volt. Ezzel tünt föl előttem, aki megfigyeltem, ezzel nyerte meg nagyrabecsülésemet; szerény volt egész lénye s folytonos munkásságban telt el napja. Amellett egyedül vitte a háztartást, egyedül nevelte kicsinyeit és soha se láttam őt henyélkedve, léháskodva, mint más récéket gavallérok társaságában.

Pedig de csinosak, de helyesek ezek a gácsérek! Kivált mikor gálában vannak. A fekete-zöld érc-szinű nyakukkal, a kunkorodó hetyke tollaikkal. Két rendbeli ruhát egy állatnak se adott a természet, csak épen a gácsérnek. No, ugyan volt kiért ennyire megerőltetnie magát? Hitvány népség a gácsér. Apa nem tud lenni, csak legény, mindig csak legény. Lakodalom völgyön-hegyen, ma itten, holnap ottan, most ezzel, máskor azzal, – uj szerető, uj nádas. Bizony isten, rosszabb a töröknél!

Igaz, hogy junius közepén le kell vetnie a nászöltönyt. Vedlik a gácsér. S ilyenkor aztán igazán le van törve a disztelen mondurban, ami rajta maradt. Szégyenli magát, mint a leforrázott kutya, bujdosik a nádak közt, a lápokon, meghuzódva a sürü sásokban, hinárok és gümők között, hogy a kacsamenyecskék és az ujonnan bemutatóra került kácsakisasszonyok meg ne lássák, – mert nagy szégyennek tartják azt.

Persze, azért mégis meglátják (majd azok nem látnak meg valamit).

– Sáp, sáp, sáp! – sziszegik utána gúnyosan.

S ő menekül, S-re hajlitva a nyakát, meglapulva a növények levelei alá.

Pedig hát mit szégyenkezik? Nem érti azt az ember. Hiszen nem küldte ünneplőbelijét zálogházba, a természet veszi el tőle erőszakkal, láthatatlan hatalom parancsolja:

– Vetkőzz, vén imposztor! Elég volt a szeretkezésből.

Sokkal inkább restelhetné gácsér uram, hogy nincs benne semmi férfias kötelességtudás, semmi karakter, hogy mindig csak vig legény és nem egyéb. Hiszen a kacsa-asszonyok közt is akad könnyelmü dáma, aki nem törődik az anyasággal, az erkölcscsel és semmivel, rossz is akad, jó is akad, de a gácsérek közt nem akad jó, az mind egy bordában van szőve, az mind parázna és bohéme.

Ime, a szegény mme Gvuáp, hát nem vérlázitó az ő sorsa! Az a rettenetes sivár elhagyatottság! Pedig hát férje van vagy volt. Hiszen nem lehet azt tagadni, mert a tojások végre is nem teremnek maguktól. Hát illik az, hogy ő most nincs itt, most, mikor a legnagyobb gondok közé jutott az asszony, épen a házasság következményei miatt? Utálatos az ilyen élet! Ott kujtorog a zsivány valahol a harmadik, negyedik határban, ha ugyan nem a „Soór“-on3) összeverődve vig cimborákkal, szabad nőszemélyekkel.

Egy darabig magam is láttam az ipsét. Értem Gvuáp urat, vagy hogy nevezzem? A fészek-rakás idején még együtt jártak madame és monsieur, mert a fészek-épités a természet rendje szerint is még a gácsér kötelessége félig meddig. Itt volt, itt kényeskedett. Mondhatom léha fráter. Körülnézték együtt a füzfát és környékét néhányszor és ugy látszott jónak találták. De most utólag átgondolva viseletüket, arra a meggyőződésre jutok, hogy valamelyes differenciák voltak köztük. Hiszen van az minden lakáskeresésnél. Ki lehetett érezni valami habozást, sőt meg mernék rá esküdni, hogy disputáltak is.

Ha összeállitom az apró körülményeket, a madame barna szemeinek villogását, a monsieur léha, unott gubbaszkodását, hát szinte tudom, miről lehetett szó.

A füzfán volt egy réges-régi varju-fészek, szomoru rozoga állapotban. Gácsér ur nyilván igy szólt:

– Minek volna uj fészket épiteni? Ugy nézem, elég jó lesz ez a varju-tanya is. A fészeképités fáradságos munka, szivem; minek erőltetnők meg magunkat?

– De mit szólnak hozzá a többi récék? – ellenveté Gvuápné. – Engem itélnek meg, nem téged.

– No persze. Hogyne! Ilyenek vagytok ti asszonyok. Ujat, ujat, mindig valamit ujat. Ennél maradunk, punktum.

Ez hát az oka, hogy napokig haboztak s aztán feltünő hamarosan megigazgatták a régi varju-vackot. Monsieur Gvuáp azt is kelletlenül csinálta. Jött ugyan egypárszor, ő is piszkálta, egyengette a régi, megfeketedett gallyacskákat a csőrével, de csak épen hogy tessék-lássék. Nem tört bele a dereka.

Madame nem találta elég jónak a fészket. A saját szorgalmából kezdte kibélelni puha náddal, illatos füvekkel, a gácsér most már ritkábban jött, a tojás idején pedig elmaradt végképen. Ott vigye az ördög, ahol van.

Minden baj, minden gond a szegény madame nyakába szakadt. Ott ül szorgalmasan, szeretettel a fészkén, ábrándozva leendő kicsinyeiről. Nem unalmas ez neki. De a gyomra, az az átkozott gyomor fölzavarja. Ennie kell napközben és elhagyni a fészket.

Hiszen az éléstár közel van, de a leszállás mégis veszedelemmel jár. Ravasz, szemes, óvatos, de a vadászok is értik a mesterségüket. Bizony minden útja utolsó út lehet.

Aztán a közelben csak harmatkása van, hinármag, vizidió, már pedig egyszer-másszor egy kis kompaktabb ételt is megkiván, halpecsenyét és gilisztát. S azt már messze fáradtságosan kell keresni, lesbe állva vadászatszerüen elfogdosni. Elszáll tehát az öreg a nagy vadászó, halászó helyekre.

Mig a gyomra telik, zsákmány jön, zsákmány kisiklik, addig is gondban fő a feje, elgondolja, hogy aki a hasát szereti, minden egyebet elmulaszt. Jaj Istenem, hogy vannak azalatt otthon a tojások? Nem érte-e őket valami veszedelem?

Még jól sem lakott, már ösztökéli a vágy, űzi, hajtja az anyai ösztön. Jaj, haza kell mennem! Ég alatta a viz, amin úszkál, sötét eshetőségekről homályos sejtelmeket keltve suhog a nádas. Fölemelkedik hát nagy sietve a magasba, előre nyujtva s ide-oda forgatva a fejét száll, száll néhány gvuáp kiáltást hallatva, sajátságos sziszegő szárnysuhogással a fészke irányában. Ahogy aztán a fűzfa fölé ér, egyszerre kitárja szárnyait, hol jobbra, hol balra dőlve, kalimpálva vágódik le.

A maga körültekintő okosságával átgondol minden részletet, még a jövő esélyei ellen is védi a kicsinyeit.

Ha vadászni megy a lápra, a locsogókra, néhány előre kiszemelt réce barátnőjét is fölkeresi, egyszerűen azért, hogy meglássák s hogy ujra megmondja nekik:

– Itt vagyok, semmi bajom, eljövök, fölkereslek holnap is. De ha nem jönnék el, az annyit jelent, hogy bajom történt, vagy már nem élek. Menjetek el akkor a füzfához a falu mellett, az én fészkem van rajta, helyettesitsen valamelyitek.

Réce szomszédasszony, réce sógorasszony megigéri jó szivvel4) s Gvuáp anyó megint visszaigyekszik fészkére. Egy nap, mint más nap egyformán zaklatott életviszonyok közt érkezik meg végre a nagy nap, bekövetkezvén a legnagyobb csoda a világon; kibujnak a tojásból a Gvuáp anyó kisasszonykái és fiacskái.

Elevenség, nyüzsgés támad a fészekben. A kicsinyek mingyárt tökéletesek és kikivánkoznak a nagy világba. Nem kell előbb járni, beszélni tanulniok, iskolát járniok. Mingyárt mindent tudnak s türelmetlenül csipogják:

– Menjünk anyám világot próbálni.

Gvuáp anyó igyekszik őket marasztalni, csak legalább egy éjszakára.

– Majd holnap, holnap kiviszlek a vizekre.

Ah, milyen ez az éjszaka a fészekben. Képzelhetni, mennyi vidámság, mennyi kérdezősködés… Beszélj nekünk, anyánk, a nagyvilágról! Mi mindent láttál, tapasztaltál jártadban-szálltadban a nádasok erdejében, a patakok ezüst pántlikájában? Beszélj nekünk a csodákról, harmatkása hegyről, a pondró-pecsenyével kibélelt barlangokról és mindenről, amik ott vannak!

– Aludjatok inkább, hogy erőtök legyen az utra.

Alighogy pirkad az ég keleten, hüs hajnali szellő a vén füzfát hogy megrázza, már unszolják türelmetlenül:

– Menjünk már, anyánk!

– Várjátok meg előbb a reggelt!

A reggel is megérkezik; minden lény, minden tárgy, akit feketére festett az éjszaka, visszakapja a maga igazi alakját és igazi szinét.

– Reggel van már anyánk!

– Várjátok meg előbb a napot. Hidegek a vizek, édeskéim, mig a napocska meg nem süti.

Kél a nap is immár, kibuvik és csuszik egyre följebb-följebb, megsüti a fákat, a füveket, aranysárgán fénylik a tó odaát, épen szemben velük szunyogok táncolnak a napsugarakban, mint valami keringő dervisek.

– No, menjünk már mamóka!

– Hát jól van, menjünk isten nevében.

És most aztán elkezdődik az érdekes jelenet, a nagy indulás.

Az öreg leszáll egyedül, alant, közel a földhöz kóvályog, megvizsgálja, hol talál egy kis száraz, pázsitos helyet, majd egy nagy félkarajt röpül be magasan, hogy megcsinálja a programmot a terepviszonyokhoz képest.

Hamar megy ez, hamar kiismeri magát, melyik a legjobb ut az erekhez!

Nyugodtan vágódik le a magasból a fészekbe és a csőrében lehoz egy kis fiókot. Az elsőt. A kedvencet.

Nem sápog, nem hánykolódik az anyja szájában, pedig kényelmetlen helyzete van, csak két kis szemecskéje csillog, mint két fekete gombostüfej, mig lefelé ereszkednek.

– Hop, lent vagyunk, boszorkányos. – Nem fáradtál el?

Leteszi a kicsikét gyöngéden a puha pázsitra.

– No próbálj hát szaladni!

Ucu, megpróbálja, megered, mozgatja fürgén a csámpás lábacskáit és gurul a füben odább-odább, mint az eldobott gombolyag.

Az anya meg van vele elégedve.

– Elég, elég, látom, hogy tudsz, elég jól tudsz. De ne bomolj hát, ne szaladj tovább. Nini, kifutna a világból…!

Utána iramodik, megfogja és egy ügyes rántással fölforditja a hátával lefelé, ugy, hogy a szegény kis jószág tehetetlenül fetreng most a pázsiton, föl nem foghatva, mi történt vele.

Az öreg kácsa hápog neki valamit.

– Igy, maradj a hátadon, igy, igy, kis szivem. Látom, hogy haragszol, mert kényelmetlen neked. No hát, légy egy kis türelemmel. Hisz csak tréfa az egész fogság, érted-e? A mama akarja, hogy igy legyen és igy is kell lennie, mordizom adta. Mig én ujra fölszállok a kis testvérkéidért, amig megfordulok, addig elszöknél és eltévelyeghetnél valahová. Azért fektettelek a hátadra, hogy meg ne moccanhass. Hát ne is haragudj ezért, kis fiacskám!

De iszen van az öregben logika és lelemény. Ha valaki, akkor Gvuáp anyó kitalálta a módját. Világos, hogy nem adhatja őket a kisdedóvóba, se nem állithat hozzájok gouvernante-ot; ugy segit a dolgon, ahogy lehet, ahogy az ész diktálja. Jól van anyó, ördöngős Gvuáp anyó, én tapsolok magának!

Igy hozza le a kicsinyeket, igy forditja föl valamennyit, olyanok egymás mellett ott a pázsiton, mint valami odarakott liliputi petrencék. Egy kicsinyt kényelmetlen a helyzet, de hát végre is a kicsinyek érdekében van. Ha már egyszer az isten olyan idomtalan testecskét adott nekik, hogy nem birnak vele megfordulni, hát ki kell azt is használni valamire. Egyébiránt maga az öreg kacsa is, tudom, megkonfundálódnék, ha ebbe a helyzetbe fektetnék.

No de most ennek is vége, lehozta az utolsót, a legsatnyábbat. Azt már föl se forditja (Te jártál a legjobban, kis mafla!) csak a többieket forditgatja ismét egyenkint vissza. Együtt nyüzsög, rezseg az egész sereg és most már kiadja a vezényszót:

– Upre pupos, utánam gyerekek!

– Bib, bib, bib – csacsogják vidáman s tityegve-totyogva követik az öreget egy darabig gyalogosan a földön, hogy aztán átgázolva a lucskos, szotyogó rétecskén, neki induljanak a vizeknek, zizegő sások és bólingató liliomok között.

Csop, csop, csop, ott mennek, szeliden ringatják őket a habocskák, ijedten cuppan be a vizbe előlük egy-egy kis béka, valami csuf hinár pajkosan állja az utjukat… egyet fordul az ér, aztán megint fordul – de ők még se tekintenek vissza többé, a füzfára, a fészekre, ahol soha se fognak többé együtt ülni.

Grisics hitelbe vett bort.

Olyan kedves kis bohóságok ezek a Balkán államocskák, nem való őket kigunyolni vagy lenézni, mint ahogy nem volna szép csufságot tenni a kis gyerekeken.

Ott van például a régi konak Cettinjében, amelybe a Nikita fejedelem apja egy billiárdot szerzett valahonnan s minthogy csak ez az egy billiárd találtaték az államocskában, az uralkodóház felette büszke volt erre a butordarabjára, sőt maga a nemzet is és a vén palotát ad captam Hradsin vagy Vatikán „Billiardnak“ nevezte el – ma is ugy hivják.

A belgrádi udvar se volt rangosabb; Milos, az Obrenovics dinasztia alapitója, az öreg konakban, egy közönséges szinte lompos kőházban székelt az ő kedves oldalbordájával, Milica fejedelemasszonynyal és bizony hirét se hallották a spanyol etiquettenek. A fejedelemasszony maga főzött neki, néha még a mosásban is segédkezett a szolgálóknak, vasárnap a fejében keresett a fejedelemnek vagyis a haja közt babrált az ujjaival, ahogy a többi szerb asszonyok a férjeiknek, mert igy kivánja ezt az ősi szláv szokás és mert Szerbiában nemcsak a sertések szaporodnak el tulságosan.

Az én anyai nagybátyám, Szebeni Pál, egész életében kupeckedett és vásárokra járt s minthogy Ujvidéken lakott, mindenféle adás-vevési viszonyban állt a szerbekkel és a fekete hegyek lakóival, gyakran megfordult a liliputi udvaroknál és sok mulatságosat tudott azokról nekünk, gyerekeknek elmesélni. Egyébiránt megáporodott, savanyu kedélyü ember volt, rideg kereskedői temperamentummal. Neki magának a humor iránt nem volt semmi érzéke.

Történt egyszer, hogy Grisics nevü belgrádi kereskedő adósa maradt ezer aranyával és ámbár több terminust szabott a kifizetésre, minduntalan tudott valami ürügyet találni a halasztásra. Egy alkalommal virágvásárnapra igérte a pénzt, máskor Péter Pál napjára, majd megint karácsonyra (az Ó-hitü naptár szerint), végre pedig azt üzente a nagybátyám sürgető küldöttjétől:

„Vigyen el engem az ördög, ha fizethetek előbb, mintsem én is beszedem a künlevőségemet“.

Ez pedig már egyenesen a „görög kalendárium“, a „soha“.

Nagybátyám dühbe jött és igy szólt:

– No hát vigye el az ördög. Átadom neki.

S azzal szalasztott a fiskálisért, Topercer Györgyért, aki az ördögnél is rosszabb hirben állott. Átadta az egész ügyet ennek a Topercernek, aki aztán irkált-firkált Belgrádba, sőt személyesen is odajárt, de nem birt eredményhez jutni, végre is belefáradva, visszadta nagybátyámnak az iratokat, elpanaszolván összes viszontagságait.

– Sülyedjen el az egész ország, hiszen nincs ott se isten, se ördög, se hatóság, se corpus juris. Nem lehet ott megvenni senkin egy árva grislit sem.

Felette elkámficsorodott mindezeken a nagybácsi s elhatározta férfiasan, hogy lesz, ami lesz, elmegy magához a fejedelemhez, a hires nevezetes vitéz Obrenovics Miloshoz és bepanaszolja Grisicset.

De, hogy üres kézzel ne menjen, a temesvári ötvösnél, a bibircsókos, korhely Gubalszki Ferdinándnál megvett négy talléron egy ezüst koppantót, hogy azt majd elviszi ajándékba a fejedelemasszonynak.

Ezzel felkészült, felült a fakó nyihóc kocsijára, melynek mind a négy kereke sirt utközben, az etetéseket leszámolva, meg sem állapodott, csak Belgrádban a fejedelem háza előtt, ahol két alabárdos szerb vitéz ácsorgott vártán, övükbe szurt gyöngyháznyelü jatagánokkal.

– Mit akarsz? – kérdezték az őrök Szebeni nagybácsitól.

– Be akarok jutni a fejedelemhez.

– Mi végből?

– Hm, azt majd csak a fejedelemnek mondom meg.

– No az pedig bajos lesz.

– Mért? Talán nagyot hall a fejedelem?

– Nem, ő jól hall. Hanem mi látunk rosszul.

– Hogy kell azt érteni?

– Ugy, hogy nem látjuk mi lakik benned.

Erre aztán benyult a zsebébe a nagybácsi és mindenik őrnek adott egy ezüst huszast. Azok megnézték, megköpködték és azt mondták:

– Látjuk, hogy jó járatban levő ember vagy. Hát eredj be. Zbogom!

A fejedelmi udvaron nagy sürgést-forgást, elevenséget talált, mert épen disznót öltek. Egy öreg szerb guggolt a sertés párolgó teste fölött s vagdalta ki belőle az egyes részeket s rakták külön edényekbe a cselédek. Mert hiába, a sertés a király az állatok közt, ha ritka volna, jobban tisztelnék az oroszlánnál s kisasszonyok etetnék a patyolat-tenyereikből. Minden egyes tagja, nyulja, bordája, lapockája egy-egy külön delicia – ódát érdemes hozzá irni. Füle, körme kocsonyára való, orra, dagadója káposztába, a fehérpecsenyéje első étele a világnak, a combjából sódar lesz, a beleiből hurka, kolbász, a fejéből disznósajt – hát még szalonnája, hája, nyelve, zsirja! istenem, istenem, mi lett volna a szerb nemzetből, ha Noe véletlenül kifelejti ezt az állatot a bárkából?

– Adjon isten jó munkát! – köszönté őket Szebeni uram.

– Fogadjon neked szót az isten! Mi jót hoztál?

– Hát biz én csak a fejedelemasszony ő fényességét keresem.

– No éppen itt van.

A sertés jonhója egy külön teknőben volt elhelyezve. A fejedelemasszony a hájat szedegette le a belekről a tulajdon kezeivel s kiváncsian fordult meg az idegen hangra.

– Én vagyok. Mit akarsz?

Szebeni nagybátyánk ámult, bámult. A fejedelemnő nem volt hermelines biborpalástban, ahogy a fejedelemasszonyokat képzeli a szegény ember, közönséges gyolcsszoknyát viselt katrincával. Csak a skófiummal kivarrt kék bársony ujjasa különböztette meg a szolgálóktól. Máskülönben javabeli asszony volt, nagy magas termetü, katonás tekintetü, hatalmas csipőkkel és olyan arccal, amelyen még rajta van az elhullatott rózsák visszfénye.

– Egy kis ajándékot hoztam – mondta Szebeni uram, átnyujtván a koppantót.

Milica asszony beletörülte piszkos kezét a katrincájába s látható kiváncsisággal bontogatta ki a tömérdek selyempapirosokból a különös tárgyat.

– Olyanforma, mint egy bábunak való ostyasütő, szólt figyelmesen megnézegetve, aztán Szebeni uram felé fordult. – Hej no, miféle bolondságot hoztál te nekem?

– Ezzel csipik el minálunk az égő gyertya kanócát a nagyuri asszonyok.

Az ám. Persze. Az ördög bujjék az ujjaikba! Én is láttam egyet-kettőt az asszonyaitokból. Majmok, valóságos majmok. Vagy nem igaz? Az arcszinüket a patikából veszik, a meleget egy vászonkarikával kergetik el magukról, a hajukat tüzes vassal kényszeritik, hogy igy álljon, vagy ugy álljon, most meg már a kanóchoz se nyulnak a saját kezükkel. Mondd meg nekem, hova fog mindez vezetni? Aztán mondd meg egyuttal azt is, mit akarsz, mert tudom, nem hiába hoztad ezt a masinát.

S ezzel a szolgálóknak is megmutogatta a koppantót, sőt hogy legott kipróbálja, az egyiknek a fülét belecsipte. A leány sikitott, a többiek vigyorogtak, a fejedelemasszony is nevetett.

– Nos, nem mondanád meg a kivánságodat, jó ember?

– A fejedelem ő fényességével szeretnék beszélni.

– Hát eredj be hozzá, ott azon a fekete ajtón.

– És nem állja az utamat valaki? – kérdé aggódva, mert azt hitte, hogy az ajtóknál janitorok, testőrök s efajta fegyveres alakok őrködnek.

– Ha csak az a macska nem – felelte mosolyogva a goszpodárnő.

Egy nagy fekete macska szaladt éppen az ajtó mellett egy madárral a szájában, amelyik kétségbeesetten csiripelt és verdeste a macska bajszát a szárnyával.

Valóban könnyü volt bejutni a fejedelemhez, a fekete ajtóbul egy előszoba-féle nyilt, teleaggatva kardokkal, handzsárokkal és pisztolyokkal, éppen ezeket tisztogatta egy momk (egy udvari szolga).

A momk intett Szebeninek, hogy merre menjen – minthogy kétfelé nyilt ajtó.

Szebeni kopogott s a „szabad“ után kinyitván az ajtót, egy tágas szobában találta magát, melyet „pipatóriumnak“ neveztek a konakban. A szoba közepén egy roppant asztal állt zöld posztóval bevonva s rajta csibukok és ezüstkupakos tajtpipák egész sokasága volt szétrakva. Ebbe a terembe szoktak gyülni a knézek (kerületi főnökök), kiknek privilégiumai közé tartozott, hogy egy-egy csibukot nyomtak az agyaraik közé. Köröskörül lócák huzódtak a fal mentén, szőnyegekkel és medvebőrökkel külömböző fekhelyekre alakitva.

Maga a fejedelem, egy ingre vetkőzve, dohányt vágott az asztalon, csak ugy csurgott le nagy, széles homlokáról a verejték és szuszogott, mint a fujtató, egy csöppet se törődve, hogy ott ül nála vendégképp Vutsetevits Péter, a szmederavói knéz.

A goszpodár megfordult az ajtónyílásra. Hatalmas alak volt, nagy, domboru mellkassal, kerek fejjel és bozontos fekete bajuszszal. Azt a benyomást keltette az arca, amit egy jól táplált paraszté, csak a fekete szemeiből sugárzott rendkivüli értelem és erő.

– No, ki vagy és mit akarsz? – kérdezte nyájasan.

Mert nagyon kellemes tudott lenni, mikor jó kedélyénél volt – de ritkán volt jó kedélyénél.

– Ujvidéki kereskedő vagyok, nagy goszpodár és egy kis panaszt jöttem tenni nagyságodhoz.

– No várj fiam egy kicsit, mig ezt a dohánykát felvágom, majd aztán nyugodtan meghallgatlak.

Egy pár perc mulva felvágta a dohányt, akkor aztán felhuzta a dolmányát, nem viselt ugyanis nemzeti ruhát, hanem afféle erősen zsinórzott posztó-öltözetet, mint a magyar urasági hajduké, még a kardját is felkötötte, megtöltött egy öblös pipát, rágyujtott, aztán ledőlt a medvebőrre, fejét a félkönyökére támasztva.

– Mi a neved? – kérdé.

– Szebeni Pál.

– Ejno! Ösmertem az apádat, birkóztam vele egyszer Versecen és nem birtam földhöz vágni. Hát mi a bajod Szebenits?

– Szebeni vagyok, kérem alásan.

– Ha az apád fia vagy, akkor Szebenits vagy, Máriád ne legyen. Nekem ne feleselgess. Vagy nem tudod hogy kivel beszélsz? Locsogj már, de röviden.

– Egy kis pöröm van, nagy és vitéz goszpodár. Grisics Mihály, belgrádi kereskedő ezer aranyommal tartozik és bár már többször adtam neki halasztást, nem akarja megfizetni.

– És mivel tudod bizonyitani, hogy tartozik?

– Itt van az irása, amit magáról adott.

Ezzel kivette zsebéből a kontraktust és odanyujtotta Milosnak. Az egy elháritó mozdulatot tett a kezével.

– Hiszen ha én olvasni tudnék, atyámfia!

– Felolvasom én magam.

És olvasni kezdte a német szöveget.

A fejedelem boszusan rágcsálta a bajuszát.

– Hiszen ha én németül tudnék, atyámfia!

– Hát akkor miképpen bizonyitsak?

– Eredj csak, knéz, – szólt most a goszpodár vendégéhez. – Keresd meg valahol a tolmácsot. Azt hiszem kukoricát morzsol valahol a cselédek lakosztályában.

Jó sokáig tartott, amig Vutsetevits fölkereste a tolmácsot, aki csakugyan kukoricát morzsolt, mert ez divatos foglalkozás volt a konakban. Alacsony munka ugyan, de a cél megszépiti. A nagy európai udvaroknál is szokás, hogy a hercegasszonyok tépést csinálnak vagy egyéb közönséges munkát – ha az a hadsereg céljaira van. Ahány ház, annyi szokás. Egyebütt a miliciát becézik, Belgrádban a sertéseket.

Mig Vutsetevits odajárt, a goszpodár ráért beszélgetni a panaszossal, – mintegy elejtve a hivatalos kérdések komoly gombolyagját.

– Melyik Grisics tartozik, mert két Mihály is van?

– Az, aki a templom mellett lakik.

– Az, akinek az a szép felesége van?

– Éppen az – felelte a nagybácsi zavarral.

– No már szép asszony! De kutya szép asszony! De félti erősen, az bizonyos. Aztán miért tartozik neked ez az ember?

– Borokat vett tőlem.

– Hitelbe?

– Hitelbe.

– Van jó eszed Szebenits, hogy annyit hiteleztél neki? Hiszen a pofájából se néz ki semmi jó. Megállj csak Szebenits, te lurkó, te talán az asszony pofájára hagytad nála azt a tömérdek pénzt?

– Meglehet, meglehet – hebegte Szebeni zavartan, azt se tudva; mit beszél.

– Ugy-e rád mosolygott?

– Olyas valami volt, – vallotta be Szebeni – Grisics hitelbe kérte a borokat, az asszony jó vacsorát adott fel, sürgött, forgott körülöttünk, kedves is volt, nyájas is volt, hát lehetett-e elég lelkem megtagadni?

Vutsetevits ekkorára meghozta a tolmácsot, akit alig lehetett lefeszegetni a fejtőszékről, melyen ugy ült, ahogy a lovon szokás. A szék homlokába egy konyhakés volt verve s annak a tompa szélén huzgálva a csöveket, nagy nyiszogással frecsegtek jobbra-balra a kukoricaszemek. A piros csöveket félre kellett rakni, mert a piros kukorica a Szt. Antal tüze ellen jó; az a fejedelemasszony privát patikájába tétetik.

Hórihorgas, bandzsal ember volt a tolmács, kopott európai öltözetben, a szemein rézkeretes pápaszem. Az egész államban csak ő viselt occulárét, jelképezve, hogy a tudományoknak betükbe rakott erdejében dolgozik.

Elolvasta a kontraktust, átforditotta szerb nyelvre és azt mondta, hogy tökéletes, Grisics csakugyan tartozik Szebeni Pálnak ezer aranynyal – ezt onnan a macska se kaparja ki.

– Eddig már volnánk – szólalt meg Obrenovics – de mért mondod Szebenits fiam, hogy nem akarja megfizetni?

– Mert nem akarja. Három terminust szabott, egyiket sem tartotta meg; legutoljára elküldtem hozzá a testvéröcsémet, attól azt üzente, hogy majd csak akkor fizet, ha ő is beszedi a künnlevőségeit.

– No hallod, elég szemtelen.

– Erre aztán átadtam az egész dolgot a hires Topercer fiskálisnak, az irkált, firkált, maga is itt járt Belgrádban, de nem mehetett semmire, a végén is visszahozta az iratot, hogy azt mondja, nincs Szerbiában semmi rend, semmi törvény, nem lehet az adósságot behajtani.