ADY ENDRE
ÚJ VERSEK
NAGY SÁNDOR
CÍMLAPJÁVAL
BUDAPEST
PALLAS IRODALMI ÉS
NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG
1906.
Áldott legyen, ki: te meg
én,
… Kiért mi sírtunk,
Kit forró lázunk eldobott,
Öleltetőnk, kit sohse bírtunk,
Ki másoké: a
gyermekünk,
Új igére, új dalra
termett.
… Ki eljövend,
Kit küldtek régi bánatok.
E versek mind-mind a Léda asszonyéi, aki kedvelte és akarta
őket. Én el szoktam pusztítani a verseimet fogyó életem növő
lázában, mély viharzásokon és poklok tüzében. Ennek a néhány
versnek megkegyelmeztem. Engedtem őket életre jönni s átnyújtom
őket Léda asszonynak.
Góg és Magóg fia vagyok
én,
Hiába döngetek kaput,
falat
S mégis megkérdtem
tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok
alatt?
Verecke híres útján jöttem
én,
Fülembe még ősmagyar dal
rivall,
Szabad-e Dévénynél
betörnöm
Új időknek új
dalaival?
Fülembe forró ólmot
öntsetek
Legyek az új, az énekes
Vazul,
Ne halljam az élet új
dalait,
Tiporjatok reám durván,
gazul.
De addig sírva, kínban, mit se
várva
Mégis csak száll új szárnyakon
a dal
S ha elátkozza százszor
Pusztaszer,
Mégis győztes, mégis új
és magyar.
LÉDA ASSZONY ZSOLTÁRAI
A mi gyermekünk.
Bús szerelmünkből nem
fakad
Szomorú lényünknek a
mása,
Másokra száll a
gyermekünk,
Ki lesz a vígak
Messiása,
Ki majd miértünk is
örül.
Ha jönnek az új
istenek,
Ha jönnek a nem sejtett
órák,
Valamikor,
valamikor
Kipattannak a
tubarózsák
S elcsattan hosszú
csoda-csók.
Mások lesznek és mink
leszünk:
Egy napvirág-szemű
menyasszony
S egy napsugár-lelkű
legény.
A tubarózsa
illatozzon
S áldott legyen a
mámoruk.
S áldott legyen, ki: te meg
én,
Ki az övék, kiért mi
sírtunk,
Kit forró lázunk
eldobott,
Öleltetőnk, kit sohse
bírtunk,
Ki másoké: a
gyermekünk.
Kit napvirág és
napsugár
Új igére, új dalra
termett,
Áldott legyen, ki
eljövend,
Az idegen, nagy álmú
Gyermek,
Kit küldtek régi
bánatok.
A vár fehér asszonya.
A lelkem ódon, babonás
vár,
Mohos, gőgös és
elhagyott.
(A két szemem ugy-e milyen
nagy?
És nem ragyog és nem
ragyog.)
Konganak az elhagyott
termek,
A bús falakról
rámered
Két nagy, sötét ablak a
völgyre.
(Ugy-e milyen fáradt
szemek?)
Örökös itt a
lélekjárás,
A kripta-illat és a
köd,
Árnyak suhognak a
sötétben
S elátkozott had
nyöszörög.
(Csak néha, titkos éji
órán
Gyúlnak ki e bús, nagy
szemek.)
A fehér asszony jár a
várban
S az ablakokon
kinevet.
Mert engem szeretsz.
Áldott csodáknak
Tükre a szemed,
Mert
engem nézett.
Te vagy a
bölcse,
Mesterasszonya
Az ölelésnek.
Áldott
ezerszer
Az
asszonyságod,
Mert engem
nézett,
Mert engem
látott.
S mert nagyon
szeretsz:
Nagyon
szeretlek
S mert engem
szeretsz:
Te vagy az
Asszony,
Te vagy a
legszebb.
A könnyek asszonya.
Bús arcát érzem
szívemen
A könnyek
asszonyának,
Rózsás, remegő
ujjai
Most a szívembe
vájnak,
Érzem az illatát is
ám
A rózsás gyilkos
ujjnak
S véres szívemre
szomorún
A könnyek hullnak,
hullnak.
Az ajka itt mar
édesen,
A haja ide
lebben,
Az egész asszony itt
pusztít,
Itt, itt: az én
szívemben.
Bosszút itt áll az
életért,
Aknát itt ás a
multnak.
Véres szívemre
szomorún
A könnyek hullnak,
hullnak.
Nagy az én bűnöm. Vesszen
is,
Kire a végzet mérte,
Hogy a könnyek szfinksz-asszonyát
Megérezze, megértse.
Maradjon szent talánynak Ő,
Maradjon mindig újnak.
Véres szivemre szomorún
A
könnyek hullnak, hullnak.
Félig csókolt csók.
Egy félig csókolt csóknak a
tüze
Lángol elébünk.
Hideg az este. Néha szaladunk,
Sírva szaladunk
S
oda nem érünk.
Hányszor megállunk.
Összeborulunk.
Égünk és
fázunk.
Ellöksz magadtól: ajkam csupa
vér,
Ajkad csupa vér.
Ma sem lesz nászunk.
Bevégzett csókkal lennénk
szívesen
Megbékült
holtak,
De kell az a csók, de hí az a
tűz
S mondjuk szomorún:
Holnap. Majd holnap.
Hunyhat a máglya.
Hunyhat a máglya:
Ezek a szomorú, vén szemek
Nem néznek soha másra.
Léda, elűzhetsz:
E vén, hű kutya-szemektől
Sohasem menekülhetsz.
Szerelmi máglya
Fölgyujtja tán újra a véred:
Hiába, mindhiába.
Jönnek a rémek:
Ezek a szomorú, vén szemek
El nem engednek. Néznek.
Hiába kisértsz hófehéren.
Én beszennyezlek. Én
beszennyezlek
A leghavasabb, legszebb
éjen:
Hiába kisértsz
hófehéren.
Színem elé parancsolom
majd
Fehér köntösös szűzi
árnyad,
Saját lelkemből
fölcibállak.
Hiába libeg félve,
fázva:
Telefröccsentem
tintalével,
Vérrel, gennyel, könnyel,
epével.
Hiába reszket, hiába
reszket:
Befoltozom gyanuval,
váddal,
Bepaskolom mérges
csalánnal.
S míg libeg búsan,
szerelemben,
Én kikacagom kósza
árnyad,
Felé fúvok: menj,
elbocsátlak.
Vad szirttetőn állunk.
Vad szirttetőn mi
ketten
Állunk árván,
meredten,
Állunk
összetapadtan,
Nincs jajunk könnyünk,
szavunk:
Egy ingás és
zuhanunk.
Véres hús-kapcsok
óvnak,
Amíg
összefonódnak:
Kékes, reszkető
ajkunk.
Míg csókolsz, nincsen
szavunk,
Ha megszólalsz:
zuhanunk.
Tüzes seb vagyok.
Tüzes, sajogó seb vagyok,
égek,
Kínoz a fény és kínoz a
harmat,
Téged akarlak, eljöttem
érted,
Több kínra vágyom: téged
akarlak.
Lángod lobogjon izzva,
fehéren,
Fájnak a csókok, fájnak a
vágyak,
Te vagy a kínom, gyehennám
nékem,
Nagyon kivánlak, nagyon
kivánlak.
Vágy szaggatott föl, csók
vérezett meg,
Seb vagyok, tüzes, új
kínra éhes,
Adj kínt nekem, a
megéhezettnek:
Seb vagyok, csókolj,
égess ki, égess.
A fehér csönd.
Karollak, vonlak s mégsem
érlek el:
Itt a fehér csönd, a fehér
lepel.
Nem volt ilyen nagy csönd még
soha tán,
Sikolts belé, mert mindjárt
elveszünk,
Állunk és várunk csüggedt
a kezünk
A csókok és könnyek
alkonyatán.
Sikoltva, marva bukjék
rám fejed
S én tépem durván
bársony-testedet.
Nagyon is sima
illatos hajad,
Zilálva, tépve verje
arcomat.
Fehér nyakad most nagyon is
fehér,
Vas-ujjaim közt fesse kékre
vér.
Ragadjon gyilkot fehér, kis
kezed:
Megállt az élet, nincsen több
sora,
Nincs kínja, csókja, könnye,
mámora,
Jaj, mindjárt minden, minden
elveszett.
Fehér ördög-lepel hullott
miránk,
Fehér és csöndes lesz már a
világ,
Átkozlak, téplek, marlak
szilajon,
Átkozz, tépj, marj és
sikolts, akarom.
Megöl a csend, ez a
fehér lepel:
Űzz el magadtól, vagy én
űzlek el.
A másik kettő.
Csókoljuk egymást, együtt
pihenünk,
Áltatjuk egymást, hogy
egymásra vártunk,
Halvány az ajkunk,
könnyes a szemünk,
Sápadt a
lángunk.
Piros kertek közt futott az
utunk,
Piros, bolond tűz lángolt
szíveinkben,
Egymás szemébe nézni nem
tudunk,
Itt sápadt
minden.
Csókoljuk egymást biztatón,
vadul,
Nappalba sír be minden csókos
estünk,
Hiába minden, csók ha csókra
hull,
Hideg a
testünk.
S piros kertekből, úgy tetszik
nekünk,
Közelg egy leány és egy ifjú
ember
S mi ím egyszerre forrón
ölelünk,
Nagy
szerelemmel.
Egy ócska konflisban.
Királyném, kigyultak a
lángok,
Aranyos hintónk íme
száll,
Ma a nép közé vegyülünk
el,
Te a királyné s én a
király.
Lásd, ez a fényes
kocsitenger,
A villámfényes fák
alatt
Mi érettünk hullámzik,
fénylik,
Hogy téged s engem
lássanak.
Királyném, bocsásd le a
fátylad:
Ma este kegyosztók
leszünk.
(Döcög, döcög az ócska
konflis
És mi sápadtan
reszketünk.)
Királyném, megölnek a
vágyak.
Sohse vágyott, mint te meg
én,
Földi pár ugy az
élet-csúcsra
És sohse volt még ily
szegény.
Vágy, élet és sugár a
lelkünk
És utunk mégis
koldus-ut,
Jogunk van minden
fényességhez,
Amit az élet adni
tud,
Király vagyok és te
királyné,
Hát trónunk sohse lesz
nekünk?
(Döcög, döcög az ócska
konflis
És mi sápadtan
reszketünk.)
Léda a hajón.
Hurráh, jön az Öröm
hajója
És hozza Lédát már
felém.
Virágos, pompás
szőnyegén
Én asszonyom már látlak,
látlak:
Hajadban a vérvörös
rózsa.
Ugy-e kivánsz? Én is
kivánlak.
Hurráh, mi rég nem láttuk
egymást.
Óh jaj, szédülök itt a
parton,
Óh jaj, most mindjárt itt
leszel,
Kérdezlek majd és
kérdezel
És összecsap két
szomju-lélek
És fejemet kebledre
hajtom.
Jaj ne. Ne jöjj. Reszketek,
félek.
Oh jaj, mi rég nem láttuk
egymást.
Ima Baál istenhez.
Oh Baál, Nagyur, ez az
irgalom-óra,
Mi itt a gályán most
hozzád kiáltunk,
Nézz hát reánk,
reánk, két kárhozóra.
Nem én reám.
Hisz én mi vagyok? Féreg.
Pártütő
isten, összetépett lélek,
Elesett
titán. De itt van a párom:
Kegyetlen,
nagy Baál, jóságodat várom.
Bus
asszony-ember, de lelke Nap üszke,
Szomorú szemű, de nagyszomjú, büszke,
Didó királynő, csókolva is vádló,
Hajh, beteg csókú, de mindenre váró,
Bíborra termett, egyetlen egy némber.
Óh Baál, álj mellénk lelked
kegyelmével.
Minden-Pénzeknek trónján
valahol
Fordítsd felénk fényes,
kegyetlen arcod.
Én harcolnék.
Megharcolnám a harcot,
Tudok alázva
élni, lélek-áron,
De nézz reá:
királynő az én párom,
Selyemvánkost
áztathat csak a könnye,
Selyemzászlót
lengethet csak a gályánk.
Oh öntsd
reánk aranykönnyed folyását,
Oh öntsd
reánk, véres aranyak atyja,
Oh nézz
reánk, a két legkoldusabbra.
Ha ide néznél, vad aranyszíved
Összeszorulna. Könnyed eredne,
S úszó, sötét gályánk szőnyegére
Óh hullna az arany, hullna egyre.
A tó nevetett.
Alkonyban
szálltunk
Együtt a
tavon,
Idegen ölű,
Ringató ölű,
Félelmes ölű,
Mélyvizű
tavon.
Régi kínoknak
Bús köntösében
Úsztunk a tavon
S az éjre
vártunk.
Öreg hajósunk
Karja reszketett,
Havas ormokról
Zúgtak a
szelek,
A tó harsogott,
Hívott, kiabált,
Zúgott, jajgatott,
A tó
nevetett.
Szálltunk,
hajóztunk.
(A
kínjainkat
– Súgtam csendesen
–
Oldjuk végre fel.
Szent sír ez a tó,
Szerelmes karú,
Titkot
őriző.
Ez ölelni tud,
Örökre ölel
És áldva
ringat.
Nem tudja senki,
Ha ő átkarol,
Zuhanjunk, gyere.)
Ő néz, néz
reám
És búsan tekint
És vágyón tekint
A
partok fele.
Szállunk,
rohanunk:
Óh menni,
menni,
Óh élni tovább,
Bús kínok alatt
Járni, szenvedni,
De lenni,
lenni.
A tó nevetett
Utánunk vadul,
A
mélyvizű tó,
Idegen ölű,
Szerelmes ölű,
Áldott karú tó.
A tó
nevetett,
S bármerre
megyünk
Azóta mindig:
Minden alkonyon
Halljuk nevetni.
Meg akarlak tartani.
Őrjít ez a csókos
valóság,
Ez a nagy
beteljesülés,
Ez a megadás, ez a
jóság.
Öledbe hullva, sírva,
vágyva
Könyörgök hozzád,
asszonyom:
Üzz, kergess ki az
éjszakába.
Mikor legtüzesebb az
ajkam,
Akkor fagyjon meg a
tied,
Taposs és rúgj kacagva
rajtam.
Hóhérok az eleven
vágyak,
Átok a legszebb jelen
is:
Elhagylak, mert nagyon
kivánlak.
Testedet, a kéjekre
gyultat
Hadd lássam mindig
hódítón,
Illatos vánkosán a
multnak.
Meg akarlak tartani
téged,
Ezért választom
őrödül
A megszépítő
messzeséget.
Maradjon meg az én nagy
álmom
Egy asszonyról, aki
szeret
S akire én örökre
vágyom.
Csak jönne más.
Hódolni kergetem
elébed
A vágyak éhes
csapatát,
Nomád, vad, büszke
csapatát
A vérnek.
Irigyellek, szánlak,
utállak,
Szerencsés
koldusasszonya,
Királyi
koldusasszonya
A
Vágynak.
Csak tudnék én mást úgy
kivánni,
Mint téged. Óh csak jönne
más.
Egy más asszony. Valaki.
Más.
Akárki.
A Léda szíve.
Boszorkák dobáltak
meg
A bús csodáknak
ligetében.
Én nem féltem. Én sohse
féltem.
De a szeretőm
elszaladt.
Szép szeretőm: az ifjú
Mosoly.
*
Sírtak s nevettek a
boszorkák.
Köd volt és a gyászos vak
éjben
A bús csodáknak
ligetében
Zuhogva hulltak a
szívek
S én elfödtem az
arcomat.
*
Szíveket dobtak a
boszorkák.
Én nem féltem. Én sohse
féltem.
A bús csodáknak
ligetében
Állottam búsan,
egyedül.
A ködből hulltak a
szívek,
Csúnya, kicsiny, kemény
szívek.
*
Egyszerre szétszálltak a
boszorkák,
Könnyesen, csöndben és
fehéren
A bús csodáknak
ligetében
Egy asszony jött fényben
felém
S én ráemeltem
arcomat.
*
Szemembe nézett s szívéért
nyúlt,
Az arcomon még most is
érzem:
A bús csodáknak
ligetében
Arcomhoz vágta a
szívét,
Meleg, beteg, szegény
szívét.
Léda Párisba készül.
Van valakim, aki
Minden,
Aki elhagy, aki
itthagy:
Páris, Páris, állj
elébe,
Téritsd vissza, ha
lehet.
Állj elébe s mondd meg
néki,
Hogy én fiad vagyok,
Páris,
Elűzötten,
száműzötten,
Messze tőled. De
fiad.
Mondd meg néki, hogy te
küldted
Magad helyett bús
fiadnak,
Kis szerelmét az
életnek
Ne vegye még tőlem
el.
Élni, élni, be jó
volna,
Ámulni még. Páris,
Páris,
Üzend meg a
leányodnak:
Hogy ha elmegy,
meghalok.
Az utolsó mosoly.
Óh, nagyon csúnyán
éltem,
Óh, nagyon csúnyán
éltem:
Milyen szép halott
leszek,
Milyen szép halott
leszek.
Megszépül
szatir-arcom,
Megszépül
szatir-arcom:
Mosoly lesz az
ajkamon,
Mosoly lesz az
ajkamon.
Üveges, nagy
szememben,
Üveges, nagy
szememben
Valaki
benneragyog,
Valaki
benneragyog.
Mosolyos, hideg
ajkam,
Mosolyos, hideg
ajkam:
Köszöni a
csókodat,
Köszöni a
csókodat.
Vén faun üzenete.
Bús maskarája a
világnak,
Apolló, a
faun-mezü:
Üzenek néked, Léda.
Várlak.
Tavasz van itt a
Duna-tájon
És én olykor vért
köhögök,
Szép itt az élet, csupa
álom.
Pán-kereső utamba most
már
Mámor-gályák utasa
én
Itt állok a zord
Bizonyosnál.
A lelkem még
ronggyá-szedettebb,
Testem röpítné
könnyű szél
Hádesz felé. És, és:
szeretlek.
Uj dalokat nem hallasz
tőlem,
Csókom sincs
csókolnivaló,
De kellesz e
tavasz-időben.
Hogy akkor majd rám
hajoljál,
Fülembe csókold, mit te
tudsz
«Csúf faunom Apolló
voltál.»
Várnak reánk Délen.
Sikongnak a meleg
szelek
Messze Délen, messze
Délen,
Várnak reánk, várnak
reánk
Valahol egy
tengerszélen.
Ott hallgattuk
valamikor
Lármáját nagy, kék
vizeknek.
Nem hallunk mi, nem hallunk
mi
Soha szebbet, soha
szebbet.
Bárka áll a kék vízen
most,
Útra indul talán már
ma,
Ha lekésünk, ha
lekésünk
Sohse tér meg az a
bárka.
Sikongnak a meleg
szelek.
Kék tengernek kék
vizében
Üresen úszik a
hajónk
Messze Délen, messze
Délen.
Héja-nász az avaron.
Útra kelünk. Megyünk az
Őszbe,
Vijjogva, sírva,
kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja
madár.
Új rablói vannak a
Nyárnak,
Csattognak az új
héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos
ütközetek.
Szállunk a Nyárból, űzve
szállunk,
Valahol a Őszben
megállunk,
Fölborzolt tollal,
szerelmesen.
Ez az utolsó nászunk
nékünk:
Egymás húsába
beletépünk
S lehullunk az őszi
avaron.
A MAGYAR UGARON
A Hortobágy poétája.
Kúnfajta, nagyszemű legény
volt,
Kínzottja sok-sok méla
vágynak,
Csordát őrzött és
nekivágott
A híres magyar
Hortobágynak.
Alkonyatok és
délibábok
Megfogták százszor is a
lelkét,
De ha virág nőtt a
szívében,
A csorda-népek
lelegelték.
Ezerszer gondolt
csodaszépet,
Gondolt halálra, borra,
nőre,
Minden más táján a
világnak
Szent dalnok lett volna
belőle.
De ha a piszkos, gatyás,
bamba
Társakra s a csordára
nézett,
Eltemette rögtön a
nótát:
Káromkodott vagy
fütyörészett.
El a faluból.
A kis harang a
régi,
Mely belezúg a
csöndbe,
A szürkeség a
régi,
Fölévirít a
tavasz.
Minden, minden a
régi,
De én hol élek,
járok?
Nem voltam ilyen
messze,
Nem voltam soha,
soha.
Belehalok, ha
mondják,
Hogy én itt szálltam
útra,
Megtagadom a
csókot,
Amely útra
indított.
Én a bolondos
zajnak,
Én a cifra
Városnak
Vagyok a kóbor
lelke,
Ne gyalázz meg hát,
falu.
Óh kapj fel, innen
Város,
Ragadj el innen,
Város:
Kik messze
kiröpültek,
Sohse térjenek
haza.
Búcsu Siker-asszonytól.
Nem kellek. Jól van. Jöjjön,
aki kell.
Lantot, hitet vígan szegre
akasztok.
Kicsit pirulok. Én és a
Siker?
Jöjjenek a tilinkós
álparasztok,
Jöjjenek a nyafogó
ifju-vének,
Jöjjenek a finom
kulturlegények.
Nem is tudom, hogy mi
történt velem,
Hát sokat érne itt a
győzelem?
S én száz arcban is
kináltam magam,
Vénleánykodtam. Pfuj.
Már vége van.
Ügyes kellner-had famulusa
tán?
Éhes szemben vörös, vadító
posztó?
Legyek neves hős kis
kenyércsatán?
Fussak kegyért én,
született kegyosztó?
Eh, szebb dolog
kopott kabátba szokni,
Úri dölyffel
megállni, mosolyogni,
Míg tovább
tánczol kacsintva, híva
A Siker, ez a
nagy hisztérika.
Nyomában cenkek. No,
szép kis öröm.
Ezekkel együtt? Nem,
nem. Köszönöm.
Ének a porban.
Roggyant a lábam, süppedt a
mellem,
Itt az ideje, össze kell
esnem.
Lerogyok vígan, elnyúlok
bátran,
Lalla, lalla,
Rokkantak halmán, nagy
éjszakában.
Nagy rokkanásom kinek se
fájjon,
Nem első hullás ezen a
tájon:
Ki magyar tájon nagy sorsra
vágyik,
Lalla, lalla,
Rokkanva ér el az éjszakáig.
Mocsaras rónán bércekre
vágytam,
Egy kis halomig hozott a
lábam.
Forró, szűz lelkünk rakjuk a
sutra,
Lalla, lalla,
Be megjártad itt, óh
Zaratusztra.
Ám néha mégis szóljon az
ének
Bús ég-vívásnak,
átok-zenének,
Csalogatónak. Hadd
jöjjön más is,
Lalla,
lalla,
Rokkanjon más is, pusztuljon
más is.
A Tisza-parton.
Jöttem a Gangesz
partjairól,
Hol álmodoztam déli
verőn,
A szívem egy nagy
harangvirág
S finom remegések: az
erőm.
Gémes kút, malom alja,
fokos,
Sivatag, lárma, durva
kezek,
Vad csókok, bambák,
álom-bakók.
A Tisza-parton mit
keresek?
Költözés Átok-városból.
Nekropoliszban zene
zendült
Egy süket, őszi
napon.
Én már meghaltam akkor
régen
S feküdtem vörös
ravatalon.
Sírt az ajtóm. Csöndben
belépett
Valaki és
nevetett,
Valaki, kiért sokat
sírtam
S akit halottan is
szeretek.
Megsímogatta sárga
arcom
És kacagott,
kacagott:
«Fény-emberem
idekerültél?
Csúf Budapest a
ravatalod?»
«Hát nem emlékszel már a
fényre,
Mely déli sírokra
száll?
Itt Budapesten csúf az
élet
S ezerszer csúfabb a
halál».
«Gyere innen
Átok-városból,
Gyere halottam,
velem,
Itt nem lehet szépet
álmodni,
Itt nincsen könnyes nagy
szerelem.»
És kezeim puhán
megfogta
És kacagott,
kacagott
S azóta déli
temetőbe
Készül egy szegény halott,
halott.
Lelkek a pányván.
Kipányvázták a
lelkemet,
Mert ficánkolt csikói
tűzben,
Mert hiába
korbácsoltam,
Hiába űztem, hiába
űztem.
Ha láttok a magyar
Mezőn
Véres, tajtékos, pányvás
ménet:
Vágjátok el a
kötelét,
Mert lélek az, bús magyar
lélek.
Korán jöttem ide.
Későn jött az az
asszony
Aki néz, akit
áldok
És ez a Puszta
megöl,
Hol hasztalan
kiáltok.
Óh ez a nagy
sivatag,
Óh ez a magyar
Puszta,
Szárnyaimat már
hányszor
Sározta, verte,
húzta.
Ténfergek s már az
sincsen,
Ami könnyre
fakasszon:
Korán jöttem én
ide
S későn jött az az
asszony.