The Project Gutenberg eBook, A fészek regényei, by Kálmán Mikszáth

A FÉSZEK REGÉNYEI

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSÁBAN

MEGJELENT

MIKSZÁTH KÁLMÁNTÓL:

MIKSZÁTH KÁLMÁN

A FÉSZEK REGÉNYEI

ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST, 1887

KIADJA SINGER ÉS WOLFNER KÖNYVKERESKEDÉSE

ANDRÁSSY-UT 10

TAVASZI RÜGYEK.

Egész legendakör van elterjedve Selmeczen Gábel Jánosról, arról az együgyü emberről, a ki szemben lakott a lyceum-épülettel, s valóságos kötekedési tárgyul szolgált a pajkos nebulóknak. Pedig testvéröcscse volt az egyik professzornak, Gábel Istvánnak. Onnan könnyen kölcsönözhetett volna respektust, ha ugyan lett volna annak is.

No már csakugyan czudarul bántak a szegény Gábel Jánossal. A lovaira epigrammákat csináltak, a kinyitott ablakain át cserebogarakat eregettek be. Egy tarisznyára valót fogott egyszer össze Nagy Jani és beöntötte az ablakon, éppen mikor ő kegyelme vacsorált. A „Vidám“ nevü lovát egy éjjel bemeszelték fehérre; a helyi nyomdában egy külön ujságot szedettek ki számára, mely tele volt a legcsodálatosabb hirekkel: Spanyolországban egy czukorbányát fedeztek fel, mely az egész világot el fogja látni. (No ez nem jó dolog – sopánkodék Gábel János uram, mert egy czukorgyár részvényei képezték a vagyonát.) Kossuth kétszázezer emberrel betört Mehádiánál. (No ez jó dolog – rikkantott fel vidáman, mert nagy forradalmár volt belsejében.) Pesten tegnap óriási földrengés volt, az egész város elsülyedt mindenestől.

Halálsápadtan ugrott fel, mert a leánya, a kis Mariska ott járt iskolába.

– Kocsis, fogjon – hörgé. – Rögtön indulunk Pestre.

– De hiszen Pest nincs már meg, – ellenveték pajkos tanácsadói.

– Igaz, – sziszegte, – nincs már meg!

Levetkőzött, lefeküdt az ágyba, kilelte a hidegláz és fel sem kelt addig, mig jó emberek fel nem világosították, hogy Pest most is a maga helyén van.

Ezt így egyszerüen el nem hitte volna, mert azok közé tartozott, a kik semmi valószínüt el nem hisznek, hanem vakon esküsznek minden lehetetlenségre. Megmagyarázták hát neki az ő esze szerint, hogy csakugyan sülyedőben voltak Pesten a házak, hanem a távirda-drótok, melyek házakat, oszlopokat összetartanak, nem eresztették őket. Hiába, nagy dolog az, ha egy város meg van drótozva!

Ilyen együgyü ember volt Gábel János, a kinél a Pali bátyám lakott diák korában. Én akkor láttam legelőször, midőn anyám látogatni ment a fivéremet s engemet is magával vitt.

Egész csodadolgokat beszéltek nekem otthon Selmecz felől. Micsoda házak vannak ott, milyen ragyogó fedelü templomok! Hát még a hires Kalvária-hegy rengeteg apró kápolnáival, hát még a két vár, a hirhedett „Klopacska!“ Istenem, mennyi látnivaló! És ez csak a fele; mert a másik fele a föld alatt van. Felülről is majdnem olyan város, mint akár Pest, alulról pedig még Párisnál is különb. Mondhatom, meglepett. Minden olyan különös volt itt. Nem csak a házak, de az emberek is. A hevérek furcsa öltözete, a két keresztbe tett kalapács a fövegeiken, az erdészek tölgylevele a kabátjaik hajtókáin, mind a legnagyobb bámulással töltött el.

Anyám a vendéglőbe szállt és onnan izent Palinak, hogy itt van. Míg a staféta odajárt, ő azalatt végig heveredett a divánon, az uti fáradságát kipihenni. Nekem nem volt nyugtom, kiosontam legott az utczára, beszaladgáltam nagy mohón egy akkora darabot a hegy-völgyes, sikátoros városból, a minőt csak lehetett az eltévedés veszedelme nélkül. Mert sokat hallottam olyan szerencsétlen gyerekekről, a kik nagy városokban ugy elvesztek, hogy soha sem találhattak rá többé a szüleikre. Éhes figyelemmel vizsgáltam mindent, az asszonyok undok vörös gugáját, mely a nyakukon nő az egészségtelen ivóviztől, a bányászok szokatlan alaku lámpáit, megmosolyogtam a bőrkötényt, melyet hátul viselnek, megcsudáltam a Szittnya-hegy hatalmas csúcsát, aztán egy gyerekcsoport közé keveredtem, kik egy vaskereskedés falánál gomboztak. Nekem is voltak gombjaim, gondoltam magamban, „itt lehet valamit kezdeni“ s megálltam köztük nehány perczig, de csakhamar riadva futottam vissza a vendéglőbe.

– Anyám, anyám, – kiáltám lelkendezve, – képzeld csak, itt a kis gyerekek is németül beszélnek.

Anyám mosolygott és szeretetteljesen hátba ütött:

– Eredj, te golyhó, hát hogy beszéljenek másképen? Hiszen ugy születtek szegények.

(De előttem mégis megfoghatatlan maradt ez a dolog.)

Csakhamar megjött Pali is. Szegény kis bátyácskám egészen el volt rongyosodva. Az ujjai kinéztek a csizmájából, a nadrágja ki volt repedve a térdénél. A szép kékposztóju kabát, melynek olyan nagyon örültünk az őszszel, mikor a csolánczi „kecske“ hazahozta, tele volt zsirfoltokkal és szakadásokkal.

És nem csak a ruhája ment tönkre, a hasadások, feslések miatt, hanem a teste is. A balhalántékán egy kék folt volt, a jobbik arczán egy félkörbe hasitott vörös vonal. Amaz ököl, ez meg éles köröm nyoma. Azonfelül a keze is szét volt marczangolva és az ujjai bekötözgetve.

Anyánk, a ki egész uton morgott, hogy roppant kegyetlen lesz a gyerekhez (mert arról értesitett Gábel János, hogy ha nem jön fel valaki rendbehozni az ügyeit, talán ki is csapják), egyszerre elfelejtette a kemény szavakat, átölelte Palit és sirni kezdett.

– Jaj mi lett belőled? Mivé tettek? (Megcsókolta arczán a kék foltot.) Ki ütött meg édeském? (Azután a karmolás helyét simogatta meg.) Az isten verje meg a körmét a gazembernek! (Kioldozta egyenkint ujjain a kötelékeket és megfujta sorba a sebeket, mintha a gyöngéd anyai lehellet egyszeribe meggyógyitaná.) Óh kedves Lázárkám! Hát ezt a ruhát mivé tetted te hegyi zsivány? Ni a nadrágod is el van szakadva a térdén. Ugy-e megtérdepeltettek szegénykém? Mondd meg, beszéld el szivem, ki vert meg, mindjárt kiásom a szemevilágát.

– Senki! – mondá Pali bűnbánóan lesütve a szemeit, édes anyja vallató tekintete előtt…

– Senki? Hát magától lett ilyen ez a ruha, meg ez az arcz?

– A pajtások – dörmögte Pali.

– Ők csinálták?

– Igen mamám, a pajtások, a kiket én vertem meg.

– Ejnye akasztófára való, – pattant fel anyánk mérgesen, – hát te verted meg őket, hát te hősködöl itten? No iszen szépen vagyunk. Gyönyörü levelet irt a gazdád. Édes apád betegen fekszik otthon, ugy elbusitottad, talán meg is hal, te leszel a gyilkosa. Én is inkább a föld alá bujtam volna szégyenletemben, azért is jöttem el, hogy otthon ne legyek, hogy ne szurkálhassanak az emberek a gúny-nyilaikkal, mert az egész környék tudja, hogy ki akarnak csapni. Hát mit csináltál, valld be? De ne is szólj, hallgass, a ki gonosz, az hazug is, egyetlen szavadat sem hiszem el, hanem majd elbeszéli Gábel bácsi. Vegyétek a kalapjaítokat, menjünk!

Gábel János éppen az ebédtől kelt fel és jóizüen pöfékelt a debreczeni makrapipájából (mert Debreczenben a selmeczi pipa a becses, Selmeczen pedig a debreczeni), mikor benyitottunk hozzá. Nagyfejü szőke ember volt, a nyakát bizonyos dölyfös merevséggel tartotta, a kidüllesztett melle is kevély érzelmeit árulta el, csak a bizonytalan szinü szemeiből nézett ki a gyámoltalanság és a jó sziv.

Nagy tisztelettel ugrott fel és a hadonászó kezeivel gyorsan sietett szétkergetni a füstöt, és a bajuszát megigazitani.

– No hála istennek – kiáltott fel – csakhogy már megjött a tekintetes asszony. Mikor tetszett megérkezni? De hát kérem alásan, hozzánk kellett volna ebédre fáradni. Ejnye, ejnye! Aha nini, ez a kisebbik! (És most hozzám lépett Gábel bácsi, megsimogatván a fejemet.) No az isten növeszsze nagyra. Izmos palántácska, tekintetes asszonyom, és meglehetős nagy feje van, elég agyvelő lehet benne.

– Azt majd meglátjuk Gábel ur akkor, – vágott közbe anyám, – most csak a másikról van szó, a Paliról… annak a dolgában jöttem.

– Igen, igen… mikor született ez a kisebbik?

– 1849-ben – mondá anyám.

– Tyűh, hisz akkor nagyon jó. Nyáron vagy télen?

– Télen.

– Bravó! Hisz akkor forradalmi gyerek.

– Nem ér az kedves Gábel ur semmit.

– Nem ér? Hát nem méltóztatik tudni, hogy én rebellis vagyok. Nagy rebellis. Kevés hija, hogy nem voltam elcsukva a forradalom után. Kerestek is, becsületemre mondom, kerestek, egy krumpliföldön voltam elbujva. De aztán abba hagyták a keresést a gazemberek és így maradtam szabadon. Egy uncia vér nem sok, de annyi sincs bennem, a mi ne volna forradalmi. Valahányszor az ujjamat megvágom, mindig egy-egy csata folyik el a véremben. Már én olyan vagyok, kérem alásan. És az a szokásom, hogy csak forradalmi gyerekeket veszek fel egész kosztba, de azokat azon az áron, a mit az alumneumban fizetnének. Most is van vagy négy ilyen, a kiket úgyszólván ingyen tartok. Jutka fiam (ez a szolgálóhoz volt intézve), küldd be csak a legkisebb diákokat, a „gyüjteményt“.

Egy percz mulva belépett három bolyhos diák, kicsattanó pufók piros arczczal, vidoran, barna szemeik kiváncsian szegződtek ránk és bizonyos tisztelettel Palira. Ugy nézett ki a három gyerek, mintha testvérek volnának.

– Énekeljétek el a szózatot! rendelé Gábel bácsi, mialatt a büszkeség bizonyos vegyülékével jártatta végig rajtok a tekintetét.

A fiuk rágyujtottak a „Hazádnak rendületlenűl“ dallamára, mely akkor olyan népszerü volt, mint most egy operette-valczer, arczuk még kerekebbé lett, a szájuk a fülükig szaladt, a szemöldökeik a homlokukra hurczolkodtak fel, olyan lelkesedéssel fujták.

– Nagyon jól van. Most már énekeljétek el az én nótámat.

– Ugyan ne kinozza őket, kedves Gábel ur – szólt anyám türelmetlenkedve. – Ugy is látom, hogy kedves hangjuk van.

– Nem, nem, a nótámat követelem. Nálam rend van. Már én ilyen vagyok, kérem alásan.

A gyerekek összemosolyogtak s aztán elkezdték szomoru monoton hangon dalolni:

Anyám meg nem állhatta, hogy el ne nevesse magát.

– Különös nótája van Gábel ur.

De Gábel ur nem felelt; könyei előtörtek az elérzékenyüléstől, nem birt szavakat találni egy darabig.

– Különös nóta, – szólt aztán, – a keszkenőjével törülgetve szemeit, – különös bizony, mert temetési dal ez tekintetes asszonyom: akkor énekeltük mi ezt, mikor a szózatot nem volt szabad. A szózat helyett énekeltük, mikor a haza a koporsóban feküdt. Sirtunk, lelkesedtünk rajta, pedig csak egy naptárczím volt az egész. Most is összeszorul a szivem…

– Jól van, kedves Gábel ur, de talán áttérhetnénk az én dolgomra.

– Óh nem, nem, még egy produkcziót akarok, még egy húrt akarok megpenditeni a tekintetes asszonyban. Legyen elkészűlve, hogy a legrendkivülibbet fogja hallani. (Kevélyen a mellére ütött.) Ilyet csak Gábel János birt összehozni.

Anyám bámészkodó várakozással függeszté rá szelid kék szemeit.

– Gyertek idébb fiuk, – biztatta a gyerekeket Gábel ur – egyenkint közelegjetek s mondjátok meg a neveteket és hogy hol születtetek.

Az egyik fiu bátran előlépett:

– Én Szabó László vagyok.

– Hol születtél? – kérdé Gábel ur.

– Londonban – válaszolta a gyerek.

– Nagyon jól van. No most te másik. Hogy hívnak?

– Daróczy Mihálynak.

– Hol születtél?

– Párisban.

Gábel ur fürkésző szemeket vetett anyámra, hogy az vajjon csodálkozik-e már s azután előszólitá a harmadik csemetét:

– Mi a neved?

– Katányi György.

– És te hol születtél?

– San-Franciskóban.

– Elég! – kiáltá Gábel ur pathoszszal. – Elmehettek! Ha egy irott betü se lenne, asszonyom, arról, a mi történt, ennek a három magyar gyereknek a születési helyéről ki lehetne találni, hogy itt valami nagy dolognak kellett történnie. A forradalom nem szünt meg asszonyom, hanem csak folytatódik a matrikulákban és mindenütt. Csak meg kell tudni, látni éber szemmel. Számüzöttek gyermekei ezek. Ilyen kollekczió nincs több, arról jót állok!

– Mindenesetre érdekes, de most térjünk át végre a Pali dolgára, mert azért jöttem az ön sürgős levele következtében.

– Óh igen, – válaszolta Gábel úr a kecskeszakállát simogatva. – Az egy egészen közönséges eset. Palit kicsapják.

Mintha a mennykő ütött volna le ebben a szóban.

– Hát mit tett? – kérdé anyánk türelmetlenül.

– Inkább azt kellene kérdeznünk, kérem alásan, mit nem tett. Ront-bont a mit ér, üt-vág, a hova ér. Az utczánkbeli lakosok ablakait összetörte. Mindjárt itt lesz az üveges a kontókkal, vagy tán itt is van már valahol az udvaron. A kereskedők firmatábláit éjjelente leszedi és kicseréli, a csizmadia-czéget kiakasztja a szürszabónál és viceversa. Konfuziókat csinál a mesteremberek közt. Bubla István lakatos komám egy reggel arra ébred, hogy ő Mladenecz Márton, a cserepes. Este drótot huz végig az utczán, a járókelők potyognak, mint a vadkörte. Az egész város trémában van végette, könyörgöm alásan. Itt a szentháromság átellenében dohányt árul egy vak öreg asszony a kapu alatt. Pali öreg pléheket vagdal ki kerekre és azokon veszi a dohányt. A szegény anyóka azt hiszi, ezüst hatosok. Egy egész szakajtóra való gyült már fel. Azt is be fog kelleni most váltani a tekintetes asszonynak. És tetszik-e tudni, kérem, hogy ez az utóbbi dolog már nem puszta vásottság, az már bűntény?

– Jól van, jól, kedves Gábel ur, – vágott vissza a mama, – a gyerek csak azt teszi, a mit a császár.

– Igaz, igaz, ez még nem hozná bajba, hanem azt cselekedte a minap, hogy a leczke-órától megszabaduljon, melyen felelnie kellett volna, névtelen levelet irt a bátyámnak, a professzornak, melyben figyelmezteti, hogy a lakására másnap délután három és négy óra közt rablók törnek. A szegény professzor-bátyám bérelt emberekkel otthon strázsált és rettenetes ijedelmeket állott ki. A leczke-órát természetesen nem tartotta meg.

– Ugy kell neki. Minek hagyta magát bolonddá tenni?

– Hiszen ha csak ez volna, könyörgöm. Ezért még nem ülne össze a sedes. De az a főbenjáró, hogy a bátyámnak, a ki a természetrajz professzora, a tudományos reputáczióját tette tönkre a pernahájder. Egy gombát gyurt kérem kenyérbélből, – de hogy az ördögbe jut eszébe az ilyen! Föltette az almáriom tetejére a míg megszárad és a penész belepi. Akkor aztán odaadta bátyámnak, hogy találta a Szittnya hegyén. A bátyám kapott rajta, mert teljes életében ős gombakövületekre les, egy tudományos értekezést irt róla, mint valami csodaleletről, kinyomatta a saját költségén és akkor sült ki, hogy az egészet ez a paniperda gyurta. Beláthatja a tekintetes asszony, hogy a bátyámnak satiszfakczió kell.

Kedves anyánk jóságos arczán még mosoly is tündökölt ezekre a vádakra. Pali daczosan fordította el fejét s szinlelt közömbösséggel jártatta szemeit a szomszéd ház fedelén, a hol két tarka macska sétálgatott begyesen és nyújtózkodott közbe unottan, én pedig irigykedve hallgattam a kalandjait. Nem adtam volna sokért, ha ezt a sok turpisságot én követtem volna el. Mert nagyon szépnek látszik az a gyermekszobák ablakából.

– Nos ha igy van, hát csak adjanak satiszfakcziót a professzor urnak, a miért gombának nézi a kenyér bélét.

– Meg is kapja kétségkivül.

– Legfölebb fölszedem a gyereket és hazaviszem. Megél az otthon is.

– Hüm – felelte Gábel ur mosolylyal, – még az is kérdés, hogy haza lehet-e majd vinni?

– Mit akar ezzel mondani? – kérdé anyám szorongva.

– Tessék a gyerekeket kiküldeni, – szólt halkan, – négyszem közti dolog az!

Anyám felénk fordult.

– Menjetek fiuk, nézzetek szét egy kicsit a fogadóban, hogy a kocsis elrakta-e a lószerszámot és megetette-e a lovakat?

Ott künn ezer érdekes látnivaló kinálkozott. Éppen utolsó farsang volt s ilyenkor Selmeczen megelevenednek az ős német szokások. Maskarák jártak az utczákon komoly méltósággal. A bányász- és erdésztanulók is most veszekesznek meg. Egy napra felfordul a világrend. Az „arany lámpához“ czímzett kávéház csak ugy zeng eleven zsibongásuktól. Az egész esztendőn át szolgája volt az első éves, a „fuchs“, a negyedévesnek, a „veterán“-nak, tetszés szerint töltötte ezen a rossz kedvét. Ma egy napra megfordítva van. A fuchs az ur s a veterán a szolga. De vissza is fizeti ilyenkor széles jó kedvében, a mit egész esztendőn át szenvedett. Csihi-puhi! ütik a fuchsok a veteránokat s a künn ácsorgó csőcselék hahotája közt összeverve, összeszakgatott ruhában lökdösik ki őket a kávéházból.

Egymást váltogatták a tarka képek. Egy Náczkó (minden benszülött selmeczit Náczkónak hivnak) víg kurjongatással, dülöngve megy az utczán, böfög közbe csuklik s rekedtes hangon fel-felkiált:

– Félre az utból, mert halálfia, a kit a botommal elérek!

– Ez ugyan sokat vett be a jóból – mondom Palinak.

– Eszeágában sem volt. Nem ivott az egy csöpp italt sem. Csak játsza a részeget, mert az itt divat s a Náczkónak tekintélyt szerez társai és a leányok előtt.

Szegény Náczkók, valóban szánalmas alakok! A rossz kigőzölgés és a bányaélet miatt betegesek, véznák és halaványok. Már ugy is születtek. – A Náczkó három évig szopik, hat éves korában pipázik és hét éves korában megindul járni, tizenhat éves korában megházasodik és uj Náczkókat nemz, huszonnyolcz éves korában meghal végelgyengülésben és a kalapácsát, kötényét és lámpáját ráhagyja a Náczkóira. Az arany nyomorékokká teszi az embereket. Selmeczen könnyebb száz mázsa aranyat találni, mint egy ujonczot – a ki a katona-mértéket megüsse.

Különben egyike a legérdekesebb városoknak a világon, kivált ilyenkor télen. A hó finom apró pelyhekben pilinkél, az utak és gyalog-átjárók csúszósak a reggeli fagy miatt. A hegyeken és a hegyoldalokban fekvő házakból lehetetlen lejönni máskép a völgykatlanban fekvő piaczra, mint ha az elszánt lélek, legyen az hölgy vagy férfi, egy szalmazsupra ül, keresztet vet magára s azon leereszkedik isten nevében. Biz ez egy kicsit veszedelmes sikló. Fölfelé azonban teljes lehetetlen feljutni, úgy hogy a csúszós, jégkérges napokon ős nomád szabadság uralkodik a hegyi házakban. A törvény keze oda nem ér, ha valami megidézési terminus van, az semmis, ha valaki meghal, azt el nem temetik.

Valaha népes, élénk város volt. Hej mikor még a szép feslett Rösel Borbála ott tánczolt, dobzódott az uj vár fényes termeiben, akkor még sok arany volt alul, sok ember volt felül. De az aranynyal az ember is megfogyott, az ódon középkori házak, a melyeknek a homlokzata három emeletes, a háta pedig nyomoruságosan odalapúl a fedelével a hegyoldalhoz, néptelenek. (Némelyiknek a hosszu sor termeit átjárónak használja a lakosság.) A lakosság is végkép elszegényedett. Szerencse, hogy bigott katholikusok. Csakis ezzel a vallással élhetnek ők meg – mert sok a bőjt benne.

Míg mi odakünn csavarogtunk, Pali a kamara-épület mellett összetűzött egy csizmadia-inassal és elnáspángolta hatalmasan, az inas ordítozva futott végig a „gólya-utczán“, a mivel föllármázta az asztalos- és pékinasokat, a diákság hatalmas ellenségeit. Menten gyülekezni kezdének. Az elpáholt inas megszünt bőgni és visszafordult. Üldözőbe vettek bennünket nagy kiáltozásokkal.

– Hajrá, agyon kell őket ütni!

A „medve-utcza“ szögletén Czirbusz, az óriás lakatoslegény csatlakozott az inasokhoz és élükre állt.

– Be kell őket keríteni, – mondá, – diákhúst eszünk ma gyerekek!

Aztán szétosztá a csapatot.

– Az egyik rész fusson utánuk a gólya-utczán, a másik rész rohanjon végig a kalvária-sikátoron, hogy onnan eleibök kerüljön. Szorítsátok fiuk! Én magam pedig ezzel a fustélylyal a „perecz-utczán“ futok le, hogy arra felé zárjam el a menekülésüket.

Menthetlenül körül voltunk véve. Lihegve futottunk, a frissen esett hó szinte porzott alattunk.

– Mi lesz most? – kérdém Palitól.

– Agyonütnek bennünket. Rajtunk már csak valami csoda segithet, vagy az, ha egy csomó diákkal találkozunk. Mert akkor fölveszem a háborut az inasokkal.

Már szinte hallani lehetett az üldözők lármáját.

Az elhagyott utczán kevesen jártak. Egy-két öreg asszony koczogott a fapapucsaival az átkozott rossz kövezeten. Diáknak hire-nyoma se volt, hanem a mint egy nagy sárga házhoz értünk, mely kidudorodott homlokzatával elzárta a végtelen hosszu, de görbe gólya-utczából egy nagy darabon a kilátást, bájos gyermek-leány jött velünk szembe, kecsesen tartva feje fölött az esernyőt.

Én már ki voltam merülve, lélekzetem fogyott, lábaim roskadoztak, de Pali, ki gyakran hátranézett és biztatott, még jól birta a két lábát s olyan erővel rohant, hogy majd fellökte a leánykát.

– Pali, Pali, maga az? szólitá meg a leány.

Erre a hangra megállt Pali és csodálkozva hebegte:

– Nini Mariska! Hol veszi itt magát!

– A nénikéhez megyek. Magának megint valami baja van Pali. Miért szalad? Egészen ki van vörösödve.

– Semmi, semmi – szólt szemlesütve Pali – talán csak elpirultam, mert magát látom.

– Menjen, gonosz! Óh beh csúf, mikor igy beszél.

Ekkorra én is oda értem és elbámultam, hogy Palit beszélgetésben találom egy leánynyal. Szép barnaszemü teremtés volt, hosszu gesztenyeszin hajjal, melybe piros pántlika volt fonva. Karcsu termetéhez csodaszépen illett egy kis prémes bunda.

– Fussunk, fussunk! – kiáltám – mindjárt itt lesznek.

– Kik? – kérdé a leányka ijedten.

– Üldöznek bennünket…

– Akkor fussanak, az istenért.

– Hasztalan! – szólt Pali csodálatos közömbösséggel. – Az utcza felső végénél is üldözőkkel jövünk szembe. Jobb, ha itt csevegünk még egy-két perczig.

– Szent isten, mit csináljunk? – tünődék a leány elhalványodva.

– Semmit. Bánom is én. Csak a kis öcsémet sajnálom. Szegény mama kétségbe lesz esve.

– Micsoda, ez a fiucska a maga öcscse?

Végig nézett rajtam, aztán mintha egy anya lenne (pedig egyforma koru volt velem) szépen pártfogólag megsimogatta a fejemet.

– No ne féljen, ne féljen. Magának nem lesz semmi baja. Jőjjön ide a kapu alá.

Gépiesen követtem. Az ijedelem nem válogatós.

– Szerencsére egy tarka alsószoknya van rajtam – szólt kedves egyszerü hangján. – Vegye föl hamar!

Benyult a bundácskája alá s a csipőjénél pepecselt valamit, majd megrázta a ruhácskáját, mire egy kék takaros alsószoknya ereszkedett alá.

– Huzza fel hamar! – biztata parancsoló arczczal. – Itt van a kendőm is. Adja ide azt a buksi fejét, hadd kössem be. Igy ni! (Még egy baraczkot is adott rá tetejébe kedves mosolylyal.) – Most már elmenekülhet, az ördög sem ösmeri meg.

Hagytam magammal cselekedni mindent, volt valami ellenállhatatlan varázs a leánykában, de meg a helyzet sem engedte, hogy ellenkezzem vele.

– Hahaha, – kaczagott fel édesdeden, mintha ezer csengetyü csilingelne, – valóságos kis Ancsa. No most már upre pupos, mehet, a merre akar, nem ösmerik meg az üldözőik. Hanem a Paliért aggódom. Mi lesz azzal szegénykével? (S egész testében megremegett.)

Mindez egy percz műve volt, a mint kiléptünk az utczára, eszembe jutott megkérdezni:

– Hová vigyem el aztán a kendőt és a szoknyát?

– Ejnye csacsi, hát maga azt se tudja, ki vagyok én? Én a Gábel Mariska vagyok, a hol a Pali lakik.

Pali ott künn várt bennünket. Rám nézett, elmosolyodék: „Glück auf“, – kiáltá vidáman, – „csakhogy a te bőröd már asszekurálva van, te most akár sétálhatsz hazafelé, mint egy kanonok. Hanem én kotródom. Pá, pá Mariska! Ha agyonütnek, magának testálom a növénygyüjteményemet.“

S ezzel megeresztette az apostolok lovait. Hop, hop! Még ugrott is néha egyet, mint a kecskebak. Olyan vére volt, hogy mulattatta a veszedelem.

Pedig csakugyan veszedelem volt, mert az inasok rég fenik rá a fogaikat. Aztán sem a hátuljövők, sem az előljövők nem lehetnek nagyon messze. Már hallatszanak is messziről zürzavaros kiáltások. Jó szerencse, hogy e pillanatban egy nagy izmos kofa lépett ki egy alacsony földszinti házból, roppant kosarat emelve hátán.

Pali megpillantotta, hogy a kosár üres, egyszerre lerogyott a kövezetre roppant jajveszékléssel és sirással.

– Mi bajod édes fiam? – kérdé a jószivü asszony.

– Jaj, jaj anyó, kitörtem a lábamat, végem van.

– Ne sirj no fiam, majd mindjárt bekötözöm.

– Nem, nem, ne nyuljon hozzá, jaj, jaj, nagyon fáj… hanem vegyen fel anyókám a kosárba és vigyen haza; otthon, tudom, megfizeti édes anyám a fáradságát.

– Merre lakol gyermekecském?

– A szentháromság mellett, nénike.

A becsületes anyóka lekapcsolta a kosarat, beletette Palit, aztán megint fölemelte a hátára roppant erőlködéssel és szuszogással. (Ejnye, de nehéz vagy, édes fiam!)

A nagy kosár egészen elnyelte terhét, ropogott, csikorgott alatta, a kofaasszony kétszer-háromszor felfohászkodék: – „Gazdag az édes anyád fiacskám? Mert bizony egy forint sem lesz sok. Olyan kolbászok támadnak a vállamon, hogy két hétig sem hordhatok kosarat.“

Pali, ki szerényen kuporodott meg bent, gyöngéden hátba lökte a kosár bordáin keresztűl a kofát.

– Ne beszélgessen, nénike, mert lépteket hallok; szégyelném magamat, ha valami ismerősök rajta kapnának hogy én ülök itt.

Érezte a szagot, hallotta a lábdobogásokat a mint elcsörtettek mellette a hátulról jövő üldözők s azt is megneszelte, hogy nem messze a veres torony tájékán összejöttek az előlről rohanókkal. Képzelem, mekkora szemeket meresztettek egymásra.

Hát a diákok hová lettek?

– Csak nem nyelte el őket a föld? – kiáltá az egyik.

– Soha ennél csodálatosabb esetet! – szólt egy másik.

– Bebujtak valahol a kapu alá.

– Az nem lehet, minden kapualjat megnéztünk.

Káromkodtak és tanakodtak. Pali nagy élvezettel hallgatta a kosárból addig is, míg szemközt hangzott a sopánkodás, alig várta azonban, hogy a háta mögött legyenek.

Az inasok gyanutlanul engedték átmenni a kofaasszonyt. A hátul czammogó leányka – már mint én, sem tüntem fel nekik, mindössze az egyik szurtos kölyök nyujtott rám nyelvet.

Hanem a mint aztán túl volt Pali egy pár lépésnyire az ellenségtől, egyszerre hopp, – kiugrott a kofa kosarából.

– Hahó! hahó! – kiáltá. – Alázszolgája.

Fügét és szamárfüleket mutatott nekik, s ezzel rohant lefelé a dombon, a hogy a két lába birta.

– Utána! – ordított a bőrkötős had.

A kofa, ki először nagyot bámult, hogy bir az a törött lábával ficzkándozni, rettentő átkozódásokban tört ki.

Pedig még hátra volt a fekete leves.

Mert az inasok látván, hogy most már hiába kergetnék a gyors lábu Palit, visszafordultak, és neki estek a kofának, a miért a diákot kicsempészte a kelepczéből.

Elverték, meghajigálták, a kosarát lerántották és összetörték… Így jár a jószívűség ezen a gonosz világon.

Mi aztán szerencsésen haza érkeztünk. Azalatt Gábel úr elbeszélte anyánknak azt a négyszemközti dolgot.

– Féltem vele előhozakodni, – kezdé kedvetlen hangon – mert nagyon elszomorítom magamat is, a tekintetes asszonyt is. De hiába, nem lehet a véka alatt tartani. Az imént mutattam a gyüjteményemet. Tetszik-e tudni, hogy ebből a gyüjteményből a legszebb darab hiányzik? Eltünt. Egy diák, a ki Madridban született, Török Gyuri nevezetű (Gábel bácsi szemei könynyel teltek meg), áldott jó fiucska volt és okos, olyan verseket írt az kérem, hogy Horatius se különbeket abban a korban. Mintegy tiz nap előtt vakácziójuk volt a fiúknak, nekem meg a születésem napja, ők egy albummal ajándékoztak meg, melybe mindnyájan levétették magukat, én meg egy kis bort adattam nekik, igyanak az egészségemre, pedig nem szokásom. Nem vagyok barátja a bornak. Elhibázta az öreg Noé, mert az első szőlőtőkét, mielőtt elültette volna, megáztatá egy oroszlán, egy majom, egy disznó és egy bárány vérében. Azért aztán vagy oroszlánná, vagy majommá, vagy éppen báránykává, esetleg disznóvá válhat tőle az ember. Én rendesen oroszlánná leszek.

– Térjünk talán a dologra, Gábel úr.

– Hát jól van, egy kis „beneficiumot“ csaptam a gyerekeknek: ittak, mulattak. Gyuri azt mondta, kirándulást tesz ma a hegyekbe, hogy a szél kifujja fejéből a gőzt; vette kampós botját, a tarisznyáját, elment – és sohasem tért többé vissza. Minden jel odamutat, hogy megölte valaki.

– Szent Isten!

– Eleinte föl sem vettem. Természetesen a többi diákok is csavargással töltötték a délutánt, este hazajöttek, természetesen sárosan, czafatosan, mint rendesen, csak Gyuri nem jött. Kérdem a többiektől, ha nem látták-e valahol? Nem. No semmi, bizonyosan valamelyik pajtásánál hál. De Gyuri másnap se jött. Most már megijedtem s legott bejelentém a tanároknak és a hatóságnál. Az eltünt diáknak híre ment a városban, persze, mert ki is dobolták. Egy hevér-asszony jelentkezett, hogy ő látta a Gyurit künn a hegyek közt a Korpona felé vezető úton egy pajtásával, de ő bizony meg se nézte jól, nem tudja leirni a kinézését, hanem azt mondja (különös történet ez, tekintetes asszonyom) hogy az én lányom adhatna felvilágosítást a „másikról“, mert Mariska éppen azon az úton jött haza egy szekéren Korponáról, a hol a nagyanyjánál töltött egy hetet, tehát látnia kellett a diákokat.

– Tovább, tovább! – sürgeté a mama, gonosz sejtelmektől elborúlt arczczal.

– A hatóság nyomban embereket küldött Gyurit nyomozni, de nem találták meg, a mi nem is könnyü dolog, mert annyi ott a hófuvás, hegyszakadék, hogy ha egy ilyenbe találta Pali belökni…

– Pali? Az én fiam? – kiálta anyánk szívszakgató hangon és zokogva rogyott a divánra. Majd fölemelte fejét és felugrott. – Nem igaz, nem igaz! Hazugság, rágalom! Az én fiam nem nem tett ilyet. Én ösmerem, én hordtam a szivem alatt.

– No no no, – csillapítá Gábel úr, – elszóltam magamat. Bocsánatot kérek, én csak a gyanút jeleztem. A gyanu még semmi, még az nem ugy van. De hát az ember azért nyitja ki a száját, hogy őszintén elmondja a dolgokat, úgy a mint vannak, vagy a minőknek látszanak.

– Mindent meg akarok tudni, – sohajtá anyám, egész testében remegve, – mindent, mindent.

– Ott hagytam el, hogy a hatóság nem talált semmi nyomot, csak egy cserép-pipát, melyet a nebulóim a Gyuriénak ösmertek fel. Tehát csakugyan ott járt Gyuri és most már csak az a kérdés maradt fenn, ki volt a másik diák? És ha eddig olyanról volt szó, a mi a tekintetes asszonyt keserítette el, mint anyát, most már olyanról lesz szó, a mi engemet keserít el, mint apát. De azért nem hallgatok el semmit, mert ez nem tréfa dolog.

– Köszönöm, Gábel úr.

– A Mariska lányomat, a ki valóban Korponáról jött azon a délután, kivallatám, de ő makacsúl tagadta, hogy látta volna a két diákot. Szurina András, a főkapitány azonban, a ki – mellesleg legyen mondva – keresztapja a Mariskának és igen furfangos, okos ember, meg nem elégedett ezzel; eljött egy este s szép tapintatosan kérdőre vette leányomat. Az a mellett maradt állhatatosan, hogy senkit sem látott. Hát most már vége, ott vagyunk, a hol voltunk; de Szurina András, nem hiába keresztkomám, az az ember, a ki az almafa virágjából is ki tudja nyomkodni a cseresznyeszemet, ott vacsorált nálunk, szétnézett a butorok és a csecsebecsék közt, mígnem keze ügyébe akadt az album a diákok arczképeivel. Nosza nyomban jegyzékbe vette a benne levő képeket. Az első lapon van Szabó Laczi, a másodikon Daróczy Misi, a harmadikon Török Gyuri, és így tovább mind a huszonhárom diákomat. Hogy mire való lesz, el sem képzelhettem, de feldiktáltam készséggel. Mit gondol a tekintetes asszony, mi sül ki ebből?

– Nem is képzelem.

– Az sült ki, hogy másnap a Szurina komám leánykája, a kinek meg én vagyok a keresztapja, meghítta a Mariskámat uzsonnára. Szurina uram is otthon volt. Egyszer csak, a mint ott fecsegnek, beállít Szurinához a hevér-asszony, a ki már akkor be volt tanítva, mit mondjon. Szurina ott a lányok előtt kérdezi ki az esetet és hozzá teszi: „Megösmerné-e kend azt a másik diákot, ha látná?“ – „Igen is, megösmerném“ – mondá a hevérnő. – „De úgy gondolja meg kend szegény asszony, hogy ezzel a vesztőhelyre juttatja azt, a kire az ujjával rámutat.“ – „Hadd lakoljon a bűnös, tekintetes főkapitány úr.“ – A főkapitány gondolkozva járkált egy darabig a szobában, azután így szólt a lányomhoz: „Ejnye, Mariska, egy jó gondolatom támadt. Apád említette, hogy egy albumot kapott a születésnapjára a diákjaitok arczképeivel, ugyan kérlek fiacskám, ne restelj haza szaladni érte, hadd mutassa meg ez a derék asszony, ki a bűnös.“ A lányka megrezzent (legalább a koma azt mondja), de aztán szó nélkül haza ment az albumért s halotthalavány volt, a mikor elhozta. A főkapitány hirtelen átfutotta a lapokat s legott észrevette, hogy egy diák innen is eltünt. Hopp, megvan, a kit keresünk. Megnézte a jegyzéket s kitünt, hogy az a Pali gyerek. Az a béka kicsempészte. Meg akarta menteni s éppen ezzel vitte be a hinárba.

Édes anyánk szemei megüvegesedtek, ajkai szederjes színt vettek fel, majd szakgatott jajkiáltásokban tört ki, „a szivgörcs!“ hörgé.

– Hamar a morphium-csöppeket, – futott ki lihegve Gábel úr a szakácsnéhoz.

Összerohantak a cselédek, kifűzték és lefektették, mire mi odaértünk, bágyadtan, halaványan feküdt a Pali ágyában. Én még künn az utczán vettem le a kendőt fejemről, hámoztam ki magamat a szoknyából és a hónom alatt vittem be. Jó szerencse, mert az új kaland rossz hatással lett volna most. Igy is keserves fuldokló sirásra fakadt, a mint megpillantá Palit. Gábel úr legott figyelmeztette, menjen ki. „Megölöd anyádat, ha itt maradsz.“

Egy óra mulva azonban jobban lett és Palit kivánta.

– Félek, – vélte Gábel úr, – kártékony lészen a jelenléte.

– Nem, nem, ki akarom vallatni.

Ünnepélyes, idegbántó csend támadt, mikor Pali belépett. Gábel ur félénken huzódott a kályha mögé. Én nem tudtam miről van szó, de éreztem, hogy az valami rettenetes dolog lehet.

– Jer közelebb! – suttogá az az örökké szelid hang, melynek édes zenéje még most, sok-sok év mulva is a fülemben cseng.

Pali megriadva, bizonytalan léptekkel támolygott az ágyhoz. Anyánk félkönyökére emelkedett.

– Irtózatos gyanu alatt vagy, – kezdé, – nagy bűnnel vádolnak, melyet nem akarok megnevezni.

– Mamám! Mamám!

– Egy szót se felelj, mert egy szót sem kérdek, hanem emeld fel a fejedet és nézz a szemembe!

Pali fölemelte a szemeit. A szép fehérszegélyes kék karikák őszintén, bizalommal tapadtak az anyai arczra. Az anya tudott azokban olvasni.

– Elég, – szólt láthatólag megkönnyebbülve. Fölkelek. Kitisztázlak. Mikor lesz az a sedes?

– Holnap, – felelte Gábel ur.

Valóban másnap összeűlt a sedes. Szigoru arczczal gyülekeztek fel a professzor urak a kis auditoriumba, a hol a zöld posztóval bevont nagy asztal állott. Az asztalon ott volt a rettegett „fekete könyv“, melybe az itéleteket irják be és a lélekharang, a kis csöngetyü, mely a pedellusnak szól, a ki az itéleteket végrehajtja.

Az iskolának nincsenek valami különös kiváltságai, de az éber protestáns szellem mégis kiszoritott hosszu időkön át bizonyos usust, a hatóság külön statusnak tekinti a lyceumot és nem igen üti be az orrát mindenbe. Szurina uram ezuttal is fölment a direktor urhoz és jelentést tett az általa felállitott album-csapda sajátos eredményéről, mondván:

– Végezzenek előbb a gyerekkel a tekintetes urak. Az nekünk nem árt. Mi, polgári hatóság, várhatunk. Van rá időnk. Elég fiatal a gonosztevő.

Délután egy órára volt kitüzve a sedes, a mikor a nagy iskola-épület néptelen. Kisértetiesen kongnak a léptek a hosszu folyosókon. Vankovics Mátyás, a pedellus, ott jár fel s alá, vészjóslón csörgetve a karczer-kulcsokat. A szél gunyosan kaczagva süvitett be az ablakokon s szilajan lógatta ott künn a tornászó köteleket és hintákat.

Mi anyámmal, miután Palit egy-egy csókkal beeresztettük az auditoriumba, szivdobogva huzódtunk meg egy fülkében, onnan lestük a jámbor Vankovicsot (ki ugy tünt fel nekem, mint a hóhér, csak éppen az a skarlát-piros köpeny hiányzott róla) és az érkező tanárokat. Legelőbb jött a direktor, Guzmiczky és Csacsatka professzor urakkal. Azután Koós Gábor professzor ur érkezett meg nagy bozontos szőrű kutyájával, melyet künn hagyott az ambituson, mig maga eltünt a nagy sárga ajtóban, mely mögött a mi Palink fölött ülik a törvényt. Majd előcsoszogott nagy köhögve Kapler, a mathezis professzora, a ki azt szokta mondogatni a diákoknak: „Minden tudomány csak a sirig tart, fiuk… latin nyelv, magyar nyelv csak a sirig való… mert ki tudja, milyen nyelven beszélnek oda át az angyalok; de a kétszer kettő, édes gyermekeim, még a siron tul is csak négy lehet.“ Kevés vártatva erős „kip-kop“ hangzott a lépcsőkön. Két famankóján érkezett Suhajda, a Petőfi poesis-professzora. Kiaszott, sovány madárképü emberke, sötétkék Goethe-kabátban. Minden harmadik lépcsőn megáll és szippant egyet a burnót-szelenczéjéből. Nyomában lépkedett, vattával bedugott fülekkel, aranyfoglalatu pápaszemmel Kecskéssy tanár ur, a történelem magyarázója, a ki egy napon azzal lépett be a klasszisba, a hol Ausztria térképe függött a falon: „No fiuk, ez a mappa is összezsugorodott egy kicsit.“ Vette a vastag kék czeruzát, keresztbe törülte vele Lombard-Velenczét és örvendezve mondá: „Ez sem a miénk már“. (A napfény besütött az ablakon s nevetve tánczolt a megkrikszkrákszozott országrészen.)

Mind együtt voltak már az itélőurak, csak még Gábel ur hiányzott, a mi Gábelunk bátyja, a természettudományok professzora.

Lihegve jött, sebesen aprózva lépteit kurta, husos lábszáraival, mint olyan ember, a ki siet. De a küszöbnél ijedten állott meg.

A Koós Gábor tanár ur fehér bundás kutyája keresztbe feküdt az auditorium küszöbén. Egy fenevad, a ki rávicsoritja a fogait.

– No Tisza, mi ez? – fenyegeté meg Gábel ur fenhéjázó hangon. – Mars innen! Takarodj kutya! S megpiszkálta a csontfogantyus botjával, a mire a Tisza dühösen mordult fel, de eszeágában sem volt elmozdulni.

Gábel ur hátrált vagy két lépést s könyörgésre fogta a dolgot.

– Kedves Tisza, ne okoskodjon. (Már nem merte tegezni.) Ereszszen be kérem, No no no, kedves Tisza, ne izéljen. Lássa, be kell mennem.

Az alázatos modor sem segitett, gyámoltalanul állt ott egy darabig mint egy fél éves gyermek, aztán elindult Vankovicsot keresni, nagy kiáltozással verve fel a folyosó csendjét.

– Hej, Vankovics! Vankovics! Hol van ön, gazkópé? Jőjjön, jöjjön! A Tisza nem akar beereszteni a sedesre. Jőjjön, kergesse el innen.

(A pedellus épen akkor szaladt le egy perczre, egyet huzni a pálinkás butykosából, mely a földszinten, a könyvtárszoba kályhájában volt eldugva.)

Addig nyargalt föl s alá tombolva mérgében és félelmében Gábel ur, hogy végre ránk akadt.

– No mi ez? ki ez? Illetőleg pluralisban szólva: kik önök?

– Én a fiamat várom itt, – szólt anyám.

– Ugy? Hm… És?

De szigoruan összevont szemölde egyszerre elsimult, a mint látta, hogy odaszaladok a kutyához és egy rugással elkergetem onnan.

– Bravo, bravissimo, kis fiu… Belőled generális lesz. Hogy hivnak vakmerő gyermek?

Mondtam, hogy Pali testvére vagyok.

– Abból a gyilkos vérből! Persze, persze. Értem már. Ti semmitől se féltek, imposztorok.

Valami nevetésféle nyöszörgést hallatott és kinyitván az ajtót begurult rajta.

Egyedül maradtunk ketten. Édes anyám roppant izgatottságban volt, egész teste reszketett s tanácstalanul tördelte a kezeit. „Jaj istenem, mi lesz ebből, mi lesz?“ A milyen bátor volt, mikor idejöttünk, épen oly csüggedt lett egyszerre, és nőttön-nőtt a kétségbeesése. „Becsukják, pandurok fogják vinni szuronyok közt, penészes tömlöczben fog rothadni, az én fiam… Belehalok megőrülök.“ Kezét a fejemre tette s végtelen szomorusággal mondá: „Ne légy pajkos soha!“ Majd előtörtek a könyei s görcsösen a szivéhez szoritott: „Látod, látod, mi lett belőlünk“.

Azt hittem, a szivem hasad meg. Szinte megörültem, mikor Vankovics megint eljött a kulcsokkal. „Ez a pedellus! – figyelmeztettem anyámat. – Ez szokta becsukni a diákokat.“

– Beszéljünk vele, – szólt hirtelen elhatározással hozzá lépve. – Kedves uram, bocsássa meg, hogy megszólitom, de én vagyok annak a fiunak az édes anyja, a ki fölött most sedest tartanak.

Vankovics egyszerre tekintélytől duzzadó ábrázatot vágott.

– Hja, bizony sok a szomoruság a gyerekekből… Sulyos eset! Valóban sulyos. Régen nem volt már ilyen sulyos eset. Valóban sajnálom az asszonyságot.

– Olyan sulyosnak tartja ön az esetet? – kérdé anyám félénken.

– Természetesen. Hogyne. Az ördögbe is. Egy diák eltünéséről van szó. Egy élet. S annyi terhelő körülmény.

– És mit gondol ön, mi lesz ebből?

– Hát az lesz kérem, hogy én becsukom a karczerbe, a mennyire a professzor urak itélik, tőlem meg aztán átveszi a drabant és elcsukja a nagy szürke tömlöczbe, a hogy az ő világi törvényeik rendelik. A katonaságnál is ugy van: legelőször a kardbojtot tépik le az emberről, s azután adják át az igazságszolgáltatásnak. Ez a rendes ut. Kicsapják a lyceumból, s mikor már megszünik diák lenni, átadják az államnak, csináljon vele a mit akar.

– Nagyon sötét a karczer?

– Olyanform biz az, például augusztusban délben, mintha deczemberben lennénk estefelé.

– Fütenek ott?

– Füt az isten. De az is csak egy kicsit a kánikulában.

– De enni, inni adnak…

– Vizet és „bochnyát“ (Az alumneumbeli rossz czipó-kenyeret hivják bochnyának.)

Anyám belenyult a zsebébe és egy kemény tallért csusztatott a Vankovics ur markába. (Édes apám huszonöt darabot adott volt át neki otthon, hogy ha valami nagy baj lenne, azok beszéljenek a fiu mellett.)

– Legyen elnéző a szegény szerencsétlen fiam iránt.

Vankovics arcza csupa mosoly lett egyszerre.

– Hiszen tréfa dolog, kérem, az egész. Legfölebb tizenkét órára csukják be. Az iskolai szabályzat nem tür többet. Aztán be is gyujthatok neki egy kicsit, mert olyan kályha van, hogy ökröt lehetne benne megsütni. De meg arra való ez a két nagy zseb, hogy befér egy kis kalács, egy kis pecsenye. Ne tessék félni, kutya-baja sem lesz.

– De hát a többi?

– A többi? Hát a többi is. Hiszen végre is tegyük föl, hogy megtörtént az eset, nincs ellene komoly bizonyiték. És ha nem történt meg, kisülhet az ártatlansága igen könnyen, mert a direktor roppant okos ember s az elnököl bent.

Édes anyám némileg megvigasztalódott.

– Oh bárcsak bent lehetnék, bárcsak hallhatnán mit beszélnek.

– Hm! Az nem épen lehetetlenség, – szólt Vankovics ur ravasz arczfintoritással, a kezeit dörzsölve.

Anyám még egy tallért vett ki a zsebéből s átadta az öregnek.

– Van az auditorium-teremben egy karzat, a mit nem használnak, tele van rakva székekkel, mindenféle szerszámokkal. Innen a kis csigalépcsőről van a feljárás. Ha meghuzódnak ott és megigérik, hogy nem köhögnek, mindent láthatnak és hallhatnak.

Egy pillanat mulva már ott guggoltunk összekuporodva a földön a tömérdek por és penész közt, pedig anyámon az ünneplő fekete selyem-ruha volt, de bánta is ő most a selyem-ruhát!

A professzor urak körbe ültek a zöld asztalnál, Pali a középen állott, mint a hogy a vádlottak szoktak. Bátran, nyugodtan viselte magát, mint egy férfi.

Ugy látszik, egy csomó kérdésen már tul voltak.

– Igaz-e, – kérdék, – hogy Gábel tanár urnak te irtad a névtelen levelet, mely szerint ebben és ebben az órában rablók szándékoznak törni a lakására?

– Igaz!

– És miért irtad a levelet?

– Mert fogadtam Szeniczey Laczival, hogy másnap nem lesz növénytani óra és meg akartam nyerni a fogadásomat.

Mibe fogadtatok?

– Egy ezüst huszasba.

– Szeniczey László állj elö. Igaz ez?

– Igaz, – hagyta rá Szeniczey, ki tanunak volt a sedes elé idézve.

– És megkaptad az ezüst huszast?

– Megkaptam, – felelé Pali.

– Mire költötted?

– Nem emlékszem.

– Én tudom, – vágott közbe Szeniczey Laczi, – egy koldus asszonynak adta oda, a ki a beteg leánykájának orvosságra gyüjtegetett a lyceum kapujában.

– Nagy könnyelmüség – jegyzé meg Gábel professzor ur. – A koldus asszony, hihetőleg csaló volt.

A direktor kedvezőtlenül jegyzé meg:

– Ne tessék fölösleges észrevételekkel neheziteni a feladatunkat. Ez inkább dicsérni való dolog. Hanem térjünk át a gombára. Te gyurtad azt a gombát?

Gábel ur elvörösödött, mint a pipacs. A tanárok mind ő rá néztek mosolyogva.

– Igen, én gyurtam, tréfából, – vallotta be Pali, – s mikor egy idő mulva láttam, hogy ugy néz ki mint a kövület, kiváncsi voltam kipróbálni, ha a tudomány igazán csalhatatlan-e, ugy adtam át a tanár urnak, mintha a Szitnya-hegyen találtam volna.

– Átkozott kölyke! – szisszent föl Gábel professzor ur.

– Ezek mind apró csinyek édes fiam, – kezdé most az elnöklő direktor ünnepélyesebben, – a mik feddést érdemelnek, de most szállj magadba s arra, a mit kérdezni fogok, felelj töredelmesen. Ugy nézz bennünket, mintha szülőid előtt állnál, a kik védeni fognak bajodban, a kik előtt kiöntve szivedet, ha az indulatok gonosz szellemei roszra is ragadtak, enyhülni fog lelkiismereted s majdan biráid szigora. Mondd meg, hova lett Török György?

– Nem tudom.

– Te voltál vele azon a délután?

– Nem voltam.

– Hol voltál hát?

– Künn csuszkáltam egy jégtáblán az Ó-Várnál.

– Kivel bizonyíthatod ezt?

– Nem tudom bizonyítani, mert sok embert láttam arra elmenni, de egyre sem emlékszem.

– Látod fiam, ez gyanús. Az is ellened bizonyít, hogy Török Györgygyel gyakorta czivódtatok, ellenséges lábon álltatok.

– Hisz éppen azért nem jártam az ő társaságában, – vágott közbe Pali zavartalanúl.

– Hiába tagadsz mindent, – folytatá az igazgató szigorral, – mert az az ártatlan gyermekleány, a kinek akkor az uton látnia kellett benneteket, a Gábel Mariska, reád vallott.

– A Mariska! – dadogta Pali elhalványulva, és megtántorodott, szemei kidülledtek, keze remegett. – Mariska reám vallott…

– Igen, meg akart téged menteni és elárult. Most már veszve vagy. Vallj be mindent.

– Az nem lehet… Az teljes lehetetlenség, – nyöszörgé.

A professzor urak egymáshoz hajoltak, tompa moraj hömpölygött végig a termen: „Ő volt, a gyilkos.“

Ebben a pillanatban felpattant az ajtó és berohant lihegve egy gyermekleány.

– A hugom, – hüledezék Gábel professzor úr.

Arcza piros volt, mint a bíbor. Egy könnyű batisztkendő tarkállott a nyakába vetve, az is kioldózott, a nyaka fehér volt mint az alabástrom. Az egyik czipellőjén a zsinórok is kibomlottak, kurta szoknyácskája lefelé csúszott az egyik oldalon, – de az mind jól illett neki.

A professzor urak elámulva néztek rá.

– Mit kiván, kis kisasszony? – kérdé a direktor, ki meglepetve ment eléje. – Itt most tanácskozás van.

– Éppen azért jöttem, mert meg akarom mondani, – hadarta gyorsan.

– Mit akar megmondani?

– Hogy nem láttam azt a két diákot, a kikről a hevér-asszony szólt. Azt akarom megmondani, hogy igazságtalanúl akarják elitélni Palit, és azt én nem engedem.

– Hogy mersz így beszélni itt, te tacskó? – pattant fel Gábel úr fölpaprikázva. – Takarodsz haza mindjárt? No nézze meg az ember.

A tacskó azonban nem ijedt meg erre, hanem daczosan toppantott a lábával. „Igen is, nem engedem!“ – kiálta s ezalatt a hajából, a mint szép fejét megrázta, kiesett egy fehér rózsabimbó. Pali lehajolt és megdicsőült arczczal vette fel.

– Jól van, jól, hugocskám, – vette fel a fonalat a direktor úr, – szeretem a bátor kis leányokat; de miként fogja azt nekünk megmagyarázni, ha nem Pali a bűnös, hogy a fölismerhetés veszélye elől kegyed az ő arczképét csempészte ki az albumból?

A leány megakadt, zavartan sütötte le a szemeit, és babrálta a piros fogakra szegett kötényét egy darabig. Azután fölemelte a fejét, mint egy hősnő, s bátor, csengő hangon kérdé:

– Hát megmondjam?

– Igen, ezt kell mindenekelőtt tudnunk.

– Jó. Megmondom.

De mintha egyszerre elvesztette volna bátorságát, habozva eresztette el a két kezét, mint két letört virágágat.

– Hanem, hanem, – rebegte, piros ajkát harapdálva.

– No csak semmi habozás, – bátorítá a direktor, – az igazság fegyver!

– Küldjék ki… – mond Mariska egy sohajjal, – küldjék őt ki a szobából.

– Kit?

(A leány Palira mutatott az ujjával.)

Palit kiküldték az ámbitusra és síri csönd lett a teremben. A mama ott fönn a karzaton hallotta a saját szive dobbanását, a professzor urak még a lélekzetüket is elfojtották.

A gyermek kaczkiásan csipőjére tette kezét. Abban a hitben volt, hogy az bátorságot ad az asszonyfélének, s egyet lépett előre.

– Hát megmondom. Azért vettem ki az albumból a Pali képét, mert…

Hirtelen behúnyta a szemeit.

– Mert szeretem a Palit. Szerelmes vagyok bele.

A csodálkozás fölszisszenése hallatszott. Gábel úr eltakarta szemeit a tenyerével és közbekiáltott:

– Óh gonosz, gonosz! Ily fiatalon.

A leány arcza olyan lett, mint a láng. A szemei tündöklő fényben csillogtak.

– Azt gondoltam magamban, mikor keresztapám az albumot kérte, ha a többi diákjaink közül volt valamelyik a Török Gyurival, hadd ösmerjen rájuk a hevér-asszony, de ha Pali lett volna ott, azt megmentem. Én csak Palit féltettem, tehát csak az ő arczképét vettem ki.

(Édes, édes leányocskám! – suttogá anyám a karzaton, s a mint szorosan mellé voltam lapulva, nehány meleg könycseppet éreztem a kezemre hullani az ő drága szemeiből.)

Zűrzavaros zsongás keletkezett odalent, a tanár urak, úgy látszik, halkan tanácskoztak egymással, csak egyes töredezett szavakat lehetett hallani: „Bolondság az egész.“ „Ezért kár volt a sedest összehíni.“ „No no! ki tudja?“ és a Gábel ur nyers hangját vehettük ki, a mint Mariskának mondta:

– Most már elmehetsz, szép mákvirág. Gyönyörü koszorút kötöttél magadnak.

A lányka elment, a professzor urak is kezdék lassankint fölszedegetni a felső kabátjaikat.

– Az itélet szövegezését a fekete könyvbe, és a végrehajtását Gábel kollegára bízzuk, – jegyzé meg az igazgató.

Ezzel egymásután elszállinkóztak, csak Gábel maradt ott, az ő tollának perczegése hallatszott és a nagy fali óra ketyegett közbe. Olyan csöndesség volt, hogy nem mertünk megmoczczanni. Kis vártatva azzal a kezével, a melyikkel nem irt, megrázta a csengetyűt, „csiling, csiling“!

Vankovics úr belépett:

– Hát maga hol volt, mikor az előbb kerestem? Halálos veszedelemben forog az ember és ön nincs itt!

– A fali táblákat mosogattam, kérem alásan.

– Valde bene. A diák odakünn van, ugy-e?

– Igen is odakünn járkál.

– Hát vigye be és csukja el a kisebbik karczerbe. Ott lesz reggelig. De jól vigyázzon rá és szigorúan bánjon vele, mert értse meg, egy gyilkossal van dolga.

– Igenis.

– Aztán jőjjön vissza, mert egy irást fog vinni a főkapitány úrhoz, addig elkészitem. S ott kapja a további rendelkezést, hogy a diákot kiereszti-e reggel, vagy pedig hatósági közeg jön érte? Úgy, úgy!

Kegyetlen mosoly játszadozott a gyámoltalan emberke ajka körül.

Vankovics eltávozott, ő pedig tovább irt; szerettük volna mi is elhagyni a karzatot, de lehetetlen volt úgy, hogy észre ne vegye, vártuk tehát, mig abba hagyja.

Ez alatt éktelen lárma, zaj keletkezett odakünn az utczán. Zürzavaros kiáltások hangzottak: „Éljen!“ „Hurrah!“ Hihetőleg a diákok kezdenek már gyülekezni a délutáni leczkére s azok zsibongnak olyan nagyon. A szegény Palit most viszik a karczerbe. Arra kiáltozzák a „Hurrah“-t! Az utczai zsivaj nőtt, mint az áradat s hömpölyögve egyre közelebb, közelebb hangzott. Végre beömlött a kapun és az ámbitus csöndjét verte föl. Tomboltak, ujjongtak, az orkánszerű bömböléstől kezdve a hahota, az üvöltözés, visitás minden skáláján. De az egy cseppet sem konfundálta a professzort. Hozzá volt már ő ehhez szokva.

Csak akkor ütötte fel nagy buksi fejét az irásból, mikor az ajtó felnyilt és nagy sebbel-lobbal berohant Vankovics úr.

– No hát elcsukta amiczenko? – kérdé a professzor úr szokott tótos szólásmódjával.

– Nem biz én. Szabadon eresztettem.

Gábel úr nagy szemeket meresztett, a miket hirtelen elfutott a vér.

– De hát megőrült maga, ember?

– Nem biz én, kérem alássan, hanem hát megjött a Török Gyuri.

– Az nem lehet! A professzor úr felugrott és az asztalt verte dühében. – Az teljes lehetetlenség!

– Odakünn van az ambituson. Őt éljenezik a diákok.

– De hiszen az meg van ölve.

– Nincsen annak kutya-baja se.

Gábel úr kékült-zöldült mérgében, egyszer-kétszer fogcsikorogva nyargalt végig a termen.

– Hát hogy merte maga elereszteni a diákot?