Egyszer volt, hol nem volt még az óperencziás tengeren is túl egy özvegy asszony, volt annak egy legényke fiacskája, meg azon kivűl egy kis házacskája és kertecskéje. Hanem mind a ház, mind a kert, nem hiába hogy özvegy asszonyé volt, de ugyancsak özvegy asszonyos is volt ám; a ház tetejét soha senki meg nem bajdorgatta, se a falára soha senki, egy marék sár nem sok, de annyit se vetett, a kertben pedig övig ért a gyim-gyom. Egyszer a fiú azt mondja az anyjának:
– Édes anyám!
– Mi baj? édes fiam.
– Nincs semmi, hanem hát azt gondoltam én magamban, nem tudom mit szól kend hozzá, hogy elmegyek szolgálni, majd szolgálok egy vagy két darab jószágot, úgy is jó mező van a kertben, elélhet ott könnyen.
– Jó lesz biz’ a fiam! nem bánom, ha elmégy is, legalább te is lendítesz valamit a gazdaságon.
Az özvegy asszony másnap sütött tarisznyát, vart pogácsát, avval fiát feltarisznyázva útnak eresztette. – Nem sok idő múltán egy borjút szolgált a fiú, azt haza vitte; ismét elment, megint szolgált másodikat, harmadikat és negyediket is. – De hiába volt olyan jó meg olyan sok fű a kertben, nem tartott az meddig se, mert az a négy borjú, alig telt bele két vagy három hét, úgy meglingázta, hogy csak itt-ott maradt belőle, más pedig nem volt, a mivel tartsák; azt mondta hát az asszony a fiának:
– Már, fiam, vagy akarjuk, vagy nem, el kell adnunk a borjúkat, mert tovább nem tarthatjuk. Itt meg itt úgy is vásár lesz, hajtsd el őket a vásárra, tudom, hogy jó pénz üti érte a markunkat.
Elindúlt hát a fiú a négy borjúval a vásárra; csak hajtja őket, csak hajtja, egyszer elébe kerűl egy nagy szakálú, ősz, öreg ember; oda megy hozzá s megszólitja:
– Hova hajtod, fiam, a borjúkat?
– A vásárra hajtom biz’ én, ide meg ide.
– Ugyan fiam mit mondanék én neked! adj ezért a furulyáért nekem egy borjút.
– Nem adok én, bátyám uram, mert otthon mindig azért perel édes anyám, hogy egyre furulyálok.
– Mindegy a fiam, azért csak adj érte.
– De ha nem lehet, csak nem lehet.
– Na fiam, még egyszer mondom, adj érte egy borjút, meglásd nem olyan furulya ez mint a többi.
A fiú eleinte gondolkozott egy kicsit, aztán azt mondja:
– Na nem bánom, hát adok; üsse a kő, egy borjú úgy is se előre se hátra.
Itt az öreg ember kiválaszt egyet a borjúk közűl, avval útnak ered; egy kis idő múlva hátra néz a fiú, hogy messzire haladt-e már az öreg? hát tetted, vetted, borjústól együtt sehol sincs. Avval a fiú csak mén, csak mendegél, hajtja a három borjút a a vásárra, hát egyszer megint elébe bötönik az a nagy szakálú ősz öreg ember.
– Adjon isten, fiam, hova hajtod a borjúkat?
– Én bizony, öreg apám, eladni hajtom a vásárra.
– Nézd csak, fiam, ezt az egeret, adj nekem ezért egy borjút!
– Nem adok én, öreg apám, hisz’ van otthon a kamorában annyi, hogy még tán sok is; édes anyám mindig is dúl, fúl a macskára, hogy nem szeret egerészni, hanem a helyett mindig csak a katlant lakja.
– Adj érte, fiam, hidd el nem bánod meg.
A fiú csak gondolkozik egy darab ideig, csak gondolkozik, utóvégre azt mondja:
– Na nem bánom hát, ahol van, vigye kend.
Az öreg megint kiválaszt egyet, avval odább áll; a fiú pedig hajtja a két borjút a vásárra; a mint egy parittya-hajitásnyira halad: egyszer csak megint elébe kandarodik az öreg ember.
– Nézd csak, fiam, ezt a futóbogarat, add nekem ezért az egyik borjúdat.
– Nem adom én, öreg apám, hisz’ édes anyám most is holdujságon meszelt, oszt’ annyi is nálunk a sok futóbogár, hogy semmit sem tudunk tőle tartani.
– Hej, fiam, tudom, hogy nem bánod meg, ha id’adod, mert nem olyan futóbogár ám ez mint a többi.
No jól van. A fiú azt is od’adta, most már csak egy borjút hajtogatott lassacskán a vásárra; de az öreg ember nem sokára megint elébe került.
– Nézd csak, fiam, ezt a zacskót, ebbe álom van belekötve, add ide érte a borjúdat.
– Minek adnám, öreg apám, hisz’ a nélkül is ugy elalszunk mi édes anyámmal együtt, csak a fejünket lehajtsuk, mint a tej.
– Csak azt mondom én neked, édes fiam, hogy add ide, hidd el, nem bánod meg.
A fiú elgondolta, hogy minek is már az az egy borjú? annak az árával bizony nem sokra mén: azért od’adta. Ekkor azt mondja neki a nagy szakállú ősz öreg ember.
– Na fiam hoczczi csak egy kicsit a furulyát; az egeret meg a futóbogarat pedig tedd le a földre.
A fiú mindjárt od’adta a furulyát, amazokat pedig letette a földre; ekkor az öreg ember elkezd furulyálni, nosza az egérnek sem kell ám egyéb, oda ugrik a futóbogár nyakába, az meg az egerébe, úgy megbillegtették magokat, úgy tánczoltak, hogy a fiú majd meghalt nevettében. Ekkor a nagy szakállú ősz öreg ember, a ki senki más nem volt, mint az Ur Jézus Krisztus, azt mondja a fiúnak:
– Na fiam, most már tudod, hogy mire való mindegyik; ha pedig az álomzacskónak azt mondod: aludjam én eddig vagy addig, vagy ez s ez aludjék eddig meg eddig: hát az úgy történik meg, a mint te akarod. Most tedd el mindnyáját jó helyre s menj haza; otthon anyád tudom hogy meglazsnakol, hanem semmi az, hadd verjen mindaddig, mig valaki ki nem vesz a kezéből, te pedig akkor szaladj el, aztán kiáltsd vissza: Na édes anyám, nem jövök addig vissza, mig király nem leszek, azután menj egyenest a merre látsz, s vidd magaddal a miket a borjúkért adtam.
Ugy is lett. A fiú hazafelé fordította szekere rúdját; mikor haza ért, kérdezte tőle az anyja:
– Na fiam hát eladtad a borjúkat, mennyiért keltek el?
– Nem adtam én, édes anyám, hanem elcseréltem.
– Hát mit adtak értök cserébe? hol van?
A fiú előszedegeti a furulyát, zacskót s más egyebet, a miket a borjúkért kapott; a mint az asszony ezeket meglátta: nosza kinyitotta ám a száját, s mondta a mint csak a torkán kifért;
– Ejnye, kutyafoganású bolondja, hát hova tetted te az eszedet, hogy azt a drága marhát ezekért a hitvány hiábavalóságokért od’add?
Avval se kérd, se hall, hanem aló szemeszöktében mén neki a gyerekének, mint bolond tehén a fiának, ugyancsak ütlegeli ám a piszkafával egyre-másra. A szomszéd asszony nem tudta elgondolni, hogy micsoda nagy patália van az özvegy asszony házánál, átjött hát, hogy megnézze: a mint meglátta, hogy az özvegy asszony mikép járatja fijával a tánczot, azt mondja:
– Ugyan, szomszéd asszony, mire való már az? hisz’ úgy agyon veri kend azt a szegény gyereket.
– Nem is ártana a veszett-órájúnak, mikor most is milyen nagy kárt tett.
De a szomszéd asszony nem hallgatott az anya beszédére, hanem a fiút kiszabaditotta a keze közűl, mire az illa berek, nádak erek, szélről kötötte a derest, avval aló, mikor kivül volt a kis kapun, visszakiáltotta az anyjának:
– Na édes anyám, nem jövök addig vissza, mig király nem leszek; avval ellógheczelt.
Ment aztán hetedhét országon is túl, az üveg hegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, túlonnan túl, innenen innen, aztán elért egyszer egy nagy királyi városba. Volt az ottani királynak egy gyönyörüséges szép lánya, a ki mindig olyan szomorú volt, úgy lesütötte a fejét, mintha az orra vére folyna. Összehivatta hát a király egész országából a doktorokat, kuruzsolókat, bűvös bájos asszonyokat; s megkérdezte tőlök, hogy mivel lehetne annak elejét állani, hogy az ő lánya ne lenne mindig olyan szomorú, – azok azt mondták, hogy ha találkoznék valaki, a ki a királykisasszonyt csak egyszer megnevettetné, többé nem lenne az olyan szomorú. – Kihirdettette hát a király az egész országában, hogy a ki a lányát megtudja nevettetni, annak adja feleségűl. Jöttek is mindjárt herczegek, grófok, nagy kalapú tótok, válogatott czigány legények a király udvarába, hogy a királykisasszonyt megnevettessék; beszéltek ott furcsábbnál furcsábbat, csináltak mindent, – de biz’ ott egy se ment semmire, a királyleány csak olyan szomorú volt, mint annak előtte.
A mint ezt meghallotta Palkó, – mert hát így hitták az özvegy fiát, – feltette magában, hogy ő bizony elmegy, szerencsét próbál, ha nyer: úgy is jó, úgy se lesz benne száz forint kára. El is ment. A mint oda ért a király udvarába, előkereste furulyáját, az egeret meg a bogarat letette a földre s elkezdett furulyálni, avval az egér derékon kapta a bogarat, s úgy megtánczoltatta, hogy jobban sem kelett. A mint a király meg a királykisasszony meghallották a szép furulya szót, kiszaladtak az udvarra; a hogy a királykisasszony meglátta az egér meg a bogár tánczát: olyan jó izüt nevetett, hogy könnybe lábadt a szeme.
Mindjárt felhivták Palkót a palotába s ott szép királyi biboros bársonyos ruhába öltöztették; a király tüstént papot, hóhért, vas kalapot hozatott; a pap összeadta, a hóhér seprőzte, az istennyila kerűlgette, de soha meg nem ütötte.
A mint eljött az este, a király egyik inasa azt mondta Palkónak, hogy ád neki száz aranyat, ha reggeli hat óráig alszik; Palkó kapott az alkalmon, s mindjárt kezet fogott vele, aztán azt mondta a zacskónak:
– Na zacskó! aludjam én most reggeli hat óráig.
Nem sok idő múlva Palkó meg a királykisasszony, már mint a felesége, aludni mentek, alighogy lehajtotta Palkó a fejét a párnára, már aludt mint a tej. Reggel panaszra mén a felesége a király elébe.
– Király atyám, nem kell nekem ez az én uram, mert mindig alszik.
– Oh kedves lányom, még két éjtszaka van hátra, ha akkor is egyre alszik: majd tegyünk róla.
Másnap megint azt mondja az inas Palkónak, hogy ha reggeli négy óráig alszik: ád neki száz aranyat; megigérte, hogy alszik, hisz’ mi van abban? úgy sincs valami sürgetős dolga, a miért fel kellene kelni; azt mondta hát a zacskónak:
– Na zacskó, aludjam én most reggeli négy óráig.
Estére kelvén alig hogy lefeküdtek, megint úgy elaludt Palkó mint a juhász bunda; a feleségének pedig, mihelyt megvirradt, első gondja is az volt, hogy ment az apjához s azt mondta neki:
– Király atyám, nem kell nekem ez az én uram, mert mindig alszik.
– Oh kedves lányom, még egy éjtszaka van hátra, ha akkor is mindig alszik, majd tegyünk róla.
Harmadnap is azt mondta az inas Palkónak, hogy aludjék reggeli két óráig, ád neki száz aranyat; most is rálett, hanem a mint reggel a felesége megint panaszra ment, hogy az ő ura mindig alszik egész éjszakán át: a király rögtön ráadatta Palkóra a szürét s belevettette a legmélyebb tömlöczbe.
Csak buslakodik Palkó a kulcs lyukán belől, csak buslakodik, egyszer oda jön az ablak vas rostélyára egy személy, pálinkát és kenyeret nyujt be neki. Kérdi aztán Palkó, hogy hát odafenn a királyi palotában hogy’ vannak?
– Hej, múlatnak ott nagyban, mondja a személy, az inas azt mondta a királynak, hogy ő is megtudta volna nevettetni a királykisasszonyt, hanem csak várt, mert fogadása tartotta; – most tehát a király ő vele esküdtette össze a lányát.
No jól van, gondolta magában Palkó, majd csapok én avval az inassal egy peteket; avval azt mondja az álom-zacskónak:
– No zacskó! most meg az inas aludjék reggeli hat óráig, a miért meg nem adta az első száz aranyat.
De még ez nem volt elég, hanem mikor besötétedett, elküldte a bogarat is, hogy az inasból hordja ki, a mit megevett. – A ház ajtaja, a melyben az inas a királylánynyal együtt hált, szerencsére épen nyitva volt s a bogár bátran mehetett be rajta. – Reggelre kelve a királylánynak első gondja is az volt, hogy az apjához futott panaszra, ott az inast letette földtől mennytől; ez is csak olyan álmos mint a másik volt, de amaz, ha nagyalható volt is, legalább nem keverte össze magát mint ez.
– Oh, édes lányom, még két éjtszaka van hátra, ha azalatt is összekeveri magát, majd tegyünk róla.
Azután a király maga elébe hivatta az inast, már mint most a vejét, s megpirongatta jól, hogy miért nem vigyáz magára? s minek alszik oly soká – és mit tudom én, mi mindent beszélt még neki.
Palkó másik este megint mondta az álom-zacskónak, hogy az inas aludjék reggeli négy óráig, a miért meg nem adta a másik száz aranyat; azonkivűl újra elküldte a bogarat is, hogy hordja ki az inasból, a mit megevett. De most nem tudott ám bemenni a szobába, mert az ajtó erősen be volt zárva. Visszament hát a tömlöczbe s elhítta az egeret, hogy rágja ki az ajtót; az egér el is ment, olyan takaros kis lyukat rágott rajta mint a peták, a bogár bemászott a szobába, mikor aztán dolgát végezte, visszament azon az úton, a melyiken jött.
Másnap reggel mihelyt felébredt a királylány, szaladt az apjához s azt mondta, hogy: neki bizony nem kell ez az ilyen olyan, hozassa vissza azt a másikat, az legalább ha álmos volt is, de nem keverte össze magát mint ez a mostani.
– Oh lányom, még egy éjtszaka van hátra, ha ez alatt is úgy lesz, a mint eddig volt, majd teszek róla.
Harmadik este megint azt mondja Palkó az álom-zacskónak:
– Na most az inas aludjék reggeli két óráig, a miért nem adta meg a harmadik száz aranyat.
A mellett elküldte most is a bogarat, hogy az inassal végezze el a dolgát. Reggel a mint felébredt a királyleány, első dolga is az volt, hogy az atyjához szaladt panaszra.
– Király atyám, nem kell nekem ez a mostani uram, hozassa vissza azt a másikat; az legalább ha álmos volt is, nem keverte össze magát mint ez a mostani.
A király tüstént felhozatta Palkót a tömlöczből, az inast pedig a helyére tetette. Csaptak aztán nagy lakodalmat, hogy hét országra szólott a híre. A lakodalom után kérdezte a király tőle, hogy miért aludt mindig oly soká?
– Mert magam akartam.
– Hát az inas miért aludt annyi ideig?
– Mert én akartam.
– És miért pocskolódott minden éjtszaka?
– Mert azt is én akartam.
– Szeretném látni, mondja neki a király.
– Az könnyen meglehet, felséges király atyám; avval megparancsolta az álom-zacskónak, hogy a király aludjék reggeli nyolcz óráig. Ugy is lett. Mikorára a király felnyitotta másnap a szemét, már akkorra a koldús is a harmadik faluban járt.
Azután nem sokára kászolódni kezdettek; a király előparancsolt egy regement katonát, avval felrakodtak egy üveges hintóba s elindúltak a Palkó édes anyjához.
Mikor oda értek, az anyja alig ismert rá; azután áthivatták a szomszéd asszonyt, ki Palkót az anyja kezéből kiszabadította, s ráiratták a kis házat, az anyját pedig elvitte a királyi palotába. A király pedig, minthogy már igen öreg volt, átadta a királyságot Palkónak, a ki még most is uralkodik, hogyha él s meg nem halt. Estére legyenek a kendtek vendégei!
Egyszer volt, hol nem volt még az óperencziás tengeren is túl, az üveg hegyeken is túl, még azon is túl, a hol a kis kurta farkú disznó túr, túlonnan túl, innenen innen egy igen-igen gazdag király. Egyszer ez a király, a mint ott űlt unatkozva a residencziájában, elgondolkozott, hogy mije nincs még neki? Számlálgatni kezdte hát az újján először is azt, hogy mije van. Hát volt aranyvára, ezüstvára, rézvára, vasvára, kővára…
– Ho-hó! – felkiált egyszer örömében, – még nincs tülökváram!
Nosza maga elébe parancsolja ám minden szolgáját, meghagyja nekik tüstént erősen, hogy járják be az országot Henczidától Bonczidáig, parancsolják meg a lakosoknak, hogy a világ minden részén levő tülköt rögtön hordják a vár udvarára!
Mihelyt a szolgái ezt az erős parancsolatot kihirdették: az országában lakó emberek széltében hosszában, ki kocsin, ki szekéren hozták a temérdek sok tülköt; nehány nap alatt annyira szaporodott a tülök-asztag, hogy a vár udvarát, – pedig tudom, hogy nagyobb volt mint a falu nyomása, – a sok tülök merevén még a toronynál is magasabban boritotta el; ekkor aztán azt a töméntelen sok, sok, sok tülköt a király mind bele hányatta a Tiszába… majd ha egytől egyig mind megázik: tovább mondom!
Egyszer volt a világon hol nem volt egy ember, volt annak egy felesége. Jól birták magokat, szép házok tájéka volt, csak a volt a hiba mindkettőjökben, hogy a kecskét kitolták volna egy krajczárért a sárból; azonkivül meg az asszony, – miért? miért nem? én biz’ elfelejtettem tőle megkérdeni, – sehogy ki nem állhatta a János nevűeket. Minthogy olyan nagyon füsvények voltak: a kenyérben sem ettek eleget; ennélfogva se egy szolgát, még csak akkorát se mint az öklöm, nem mertek tartani, mert attól féltek, hogy az mindenükből kipusztitja őket. Egyszer azonban nagyon ráfelesedett az emberre egymagára a dolog, azt mondja hát a feleségének:
– Anyjok! már ha a fejem tetejére állok se tudom egy magam elvégezni a dolgom, már látom, hogy akár ide, akár oda, vagy akarom, vagy nem, muszájképen is kell egy szolgát fogadnom.
– Nem bánom én, apjok, ha már annyiba telt, ha fogad is kend egyet; de azt megmondom ám, hogy ha János nevű lesz: akkor kivűl kerűli kend vele együtt a házat!
– Jól van, jól! csak ne papolj már neki annyit.
Elindúlt hát az ember, ment, ment hetedhét országon is keresztűl, egyszer előtalált egy suhanczot.
– Adjon isten! fiam, mi járatban vagy?
– Fogadj isten! bátya, én bizony szolgálatot keresek.
– Nem állanál be én hozzám?… igaz, hogy hívnak?
– Jánosnak.
Mihelyt az ember ezt a szót meghallotta, tűstént hátat forditott s ott hagyta a suhanczot a faképnél mint sz. Pál az oláhokat. Ment aztán megint, mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer előtalált egy suhanczot.
– Adjon isten! fiam, mi járatban vagy?
– Fogadj isten! bátya, én bizony szolgálatot keresek.
– No én meg épen szolga után járok… hanem hogy is hínnak csak?
– Jánosnak.
Azt se mondta az ember többet: beföllegzett, majd eső lesz, hanem hátat fordított, avval megindúlt mint a rosz kerék agyban; ment, ment aztán hetedhét ország ellen, egyszer megint előtalált egy suhanczot, kérdezte tőle, hogy hogy’ hijják? de minthogy annak is János volt a neve, nem fogadta meg. Igy járt a negyedikkel, ötödikkel, hatodikkal is; mikor aztán már megunta a sok ödöngést, azt mondja:
– Na nem bánom én már akár János, akár nem; a ki legelsőbb a szemem elé akad, megfogadom, nem bánom, ha Puli czigány lesz is.
Alighogy ezt a szót kiereszti a száján, hát ehén jön vele szemközt egy suhancz.
– Adjon isten, ecsém, messzi-e a messzi?
– Bizony, bátya, nem tudom én, mert se helyem se fenekem; most is szolgálat után járok.
– Megfogadlak én szolgám… de hogy is hínnak csak?
– Biz’ engem Jánosnak keresztelt a pap!
A mint az ember meghallotta, hogy ezt is Jánosnak híjják, számlálgatni kezdte az újjain, hogy megfogadja? ne fogadja? utóljára mégis kezet csaptak, megfogadta. Egy krajczár nem sok, annyit se kért János, hanem csak abban állapodtak meg, hogy a ki leghamarább megharagszik valamiért: annak a hátáról hasit hasít a másik.
– No jól van, – mondja a gazda, – majd elválik, hány zsákkal telik!
Avval elindúltak haza felé; mentek, mendegéltek mindaddig, míg haza nem értek. Hanem az embernek még csak otthon gyűlt ám meg a baja, volt nagy csetépaté, a felesége szolgástól együtt majdhogy ki nem verte a házból. Az ember mig szenvedhette, szenvedte, de mikor aztán több volt kettőnél: az ajtó megül előkapott egy husángot s úgy meglegyezte vele az asszonyt mind a két fenekü dobot szokás.
Másnapra kelve azt mondja az ember a szolgájának:
– János te! ahol van a szekér, fogj bele négy ökröt, eredj az erdőre, rakd meg fával s hozd haza; aztán meg ehen vagy egy kenyér meg egy sajt, ebből magad is jól lakjál, a kutyát is, mely majd veled lesz, jól tartsd, de azért mind a kettőt egészen hozd haza; – oszt’ még egyet: mindenütt ott menj a szekérrel, a hol a kutya mén, ott állj meg az erdőn fát vágni, a hol ez a kutya megáll!
No jól van. Befogja hát János az ökröket, hajtja a szekeret mindenütt egyenest a kutya nyomán dinnyén kukoriczán keresztűl; mikor az erdő közepére érnek, a kutya leűl; János megállapodik a szekérrel, csak hamar meg is rakodik, azután előkeresi a szőrtarisznyát, kiveszi belőle a kenyeret, sajtot, mind a kettőnek egy-egy jókora lyukat kanyarít az alján s úgy megfűződik a kenyér és sajt belivel, hogy csak úgy duzzog két oldalra; mikor aztán jól lakott, a kikanyarított léket36) szépen beillesztette mind a sajtba mind a kenyérbe. Hanem majd el is felejtem mondani! a kutyának nem adott se egyikből se másikból egy falatot sem.
Avval elindúlt hazafelé; a kutya ment most is mindenütt a szekér előtt, mikor pedig haza értek, nem várta, hogy majd kinyitják előtte a kaput, hanem aló, keresztűl ugrott a tetején. No most mit csináljon János? megparancsolta a gazda, hogy az ökröket mindenütt ott hajtsa, a hol a kutya megy; üti, veri hát szegény párákat, de biz’ azok közűl egy is, nemhogy keresztűl ugrott volna a kapu tetején, de még csak neki se ment. Mit csináljon? mit csináljon? csak ott dévánkozik egy darabig, végre kapja a lelkét, leveszi a szekérről a nagy favágó fejszét, avval mind a négy ökröt fejbe kollintja, aztán szétvagdalja s darabonként hányja be a kapu tetején. A mint ezt a gazda meglátja, kijön s kérdi:
– Hát te mit csinálsz János? nem jól van az így magyarúl.
– Hát azt mondta gazduram, hogy mindenütt a kutya után hajtsam az ökröket, az pedig itt a kapu tetején ugrott keresztűl; hajtottam volna is én aztán utána, de hiába mindegyik olyan nagy, még se mert neki rugtatni; mit csináljak? mit csináljak, hogy azt ne mondják, hogy szófogadatlan vagyok? kapom, fogom, előveszem a favágó fejszét, avval mindegyiket vakszemen kollintom, hogy csak felfordúl belé… s most már így darabonként hányom be egymás után őket… de talán haragszik is gazduram?
– Dehogy haragszom, János, most van a legnagyobb kedvem.
A következő nap, mely épenséggel vasárnap volt, elment a gazda a feleségével együtt a templomba, Jánosnak pedig meghagyták, hogy mig ők oda járnak: a kis gyereket tisztitsa ki; aztán menjen be az akolba s azt a juhot vágja le, mely először rátekint, midőn bemén, főzzön a húsából egy bográcscsal paprikásan, tegyen közzé sárga répát meg petrezselymet is.
A mint a gazda és gazdasszony elhúzta a lábát hazúlról, János mindjárt hozzálátott ahhoz, a mit parancsoltak; legelsőbb is a kis gyereket hasította ki, a bélét kivetve felteritette az ereszre, hogy fújja a szél; azután bement a juh-karámba, de minthogy egy birka se nézett rá: nagyot ütött a kezében levő bárddal a karám oldalára, mire a sok juh egytől egyig ránézett, a jobbak közűl egynek hirtelen lerántotta a szemfödelét, aprított belőle egy jó bográcscsal. Volt a gazdának két nagy tanyai komondora is, egyiket hivták sárgarépának, a másikat pedig petrezselyemnek, ezeket is hirtelenében megnyúzta, s mind a kettőnek a húsából apritott a bográcsba, de úgy, hogy mindegyiket megismerje. Nem sok idő múlva haza jött a gazda meg a gazdasszony.
– Na János, kérdi tőle a gazda, kész-e a paprikás hús?
– Kész bizony gazduram, vagy ha nem az is, mindjárt ráfogom, hogy az.
Nem sok idő múlva behozta János a bográcsot s a gazda és gazdasszony mellé ültek s ettek.
– Na gyere te is, oszt’ egyél, mondja neki a gazdasszony.
– Csak egyenek kendtek isten áldásával, jól laktam már én, aztán meg nem is érek rá, mert dolgom van.
– Micsoda dolgod volna most? hisz’ ma vasárnap van, mondja neki a gazda.
– Ugy ám! de azt mondta gazduram, hogy azt a juhot vágjam le, a mely, mikor bemegyek a karámba, legelőször rám néz, a bizony mind rám nézett, aztán egytől egyig agyonvertem, most megyek, nyúzom őket rakásra… de talán haragszik is gazduram?
– Dehogy haragszom, János, nem én, most van a legnagyobb kedvem. Hanem úgy látom én, hogy te igen hanyag fráter vagy, miért nem tettél a hús közé sárga répát meg petrezselymet?
– Oh gazduram, tettem én azt is, ez a sárgarépa, ez a petrezselyem; avval elkezdte kiválogatni a juhhús közül a sárgarépa meg a petrezselyem darabjait.
– Jaj, te bolond, mondja a gazdasszony, hát a kis gyereknek nem csináltál-e valamit?!
– A mint gazduram mondta, kitisztítottam azt is, most odakinn az ereszen fújja a szél.
A gazdasszony kiszalad nagy lelketlen, a mint meglátja, hogy a gyermek ki van hasitva, se holt se eleven nem lett, elkezdett keservesen sirni; azután pedig előkapott egy seprűt, úgy eldöngette a nyelével Jánost, hogy még tán most is ütné, ha az ura ki nem vette volna a körme közűl.
– De talán már haragszik is gazduram?
– Nem én, János, dehogy haragszom, épen most van a legnagyobb kedvem.
János kiment a juhokat nyúzni, csak a gazda meg a felesége maradtak odabenn.
– Lám apjok, megmondtam ugy-e, hogy János nevű szolgát ne fogadjon, nem hajtott kend a szóra, most ezt nyertük vele, ni.
– Hej, bánom is én azt, jobban mint a mely kutya kilenczet fiadzik, de mit csináljunk neki, már ez itt lesz esztendeig a nyakunkon.
– Mit? esztendeig, hisz’ akkorra meg esz ez bennünket elevenen; még harmad napja sincs, hogy itt van s már is felforditotta az egész házat. – Hanem nem azt mondom én, ha már máskép nem lehet, hagyjuk itt mindenestől, mi pedig bujdossunk világgá, majd csak megsegit bennünket a jó isten meg a magunk két keze!
– No nem bánom, bujdossunk el, de mikor?
– Mentűl hamarább, mondja a gazdasszony, estére, majd ha az a kötni való, mert jót nem mondhatok neki, elalszik.
A gazda rögtön rakodni kezdett, egy kenyeret meg holmi egyetmást, a mire gondolta, hogy szüksége lesz, beleszuszakolt egy zsákba; hanem János a kászolódásból észre vette, hogy miben sántikálnak, azért este a vaczkát betakarta a subájával, a kalapját rátette a févalyára (főalj), maga pedig belebujt a gazda zsákjába. Indúlás előtt a gazda oda ment a János fekhelyéhez, látta, hogy van valami a suba alatt, azt gondolta, hogy a szolga, avval hátára vette a zsákot s elindultak világgá.
Mentek, mendegéltek hetedhét országon is túl, egyszer elérkeztek egy kis patakhoz, híd nem volt rajta, csak úgy kellett rajta keresztül gázolnuk; a mint lábalták át, a gazda le találta csüngetni a zsákot úgy, hogy Jánost felérte a víz, ekkor az elővett egy nagy gombostűt s jól oldalba szúrta vele a gazdát; erre az feljebb kapta a zsákot s azt mondta a feleségének:
– Ejnye! lánczhordta atta! mi a manónak tetted azt a tűt ebbe a zsákba? nem elfért volna másutt?
Az asszony nem szólt se jót se roszat; reggel, midőn már úgy jó kenyér ebéd táján volt az idő, leültek egy kis dombra, hogy majd falatoznak; a mint a gazda ki akarta venni a kenyeret, hát János ugrott elő a zsákból.
– Hát te is itt vagy? – kérdi tőle a gazda elhűlve.
– Itt bizony gazduram, a jó szolga soh’se hagyja el gazdáját.
No már ez is megvan; ettől bizony nem tudtak elszökni. Egy kicsit falatoztak, azután utnak eredtek megint. Mentek, mendegéltek, estére kelve elértek az óperencziás tenger partjára, itt tüzet raktak, Jánost pedig elküldték tűzrevalót kapargatni.
– Na már látom, mondja az ember a feleségének, hogy ezt a Jánost sehogy le nem rázhatjuk a nyakunkról.
– Dehogy nem, apjok, dehogy nem, találtam már én egy módot.
– Halljuk na, ugyan mi lenne az?
– A biz’ apjok nem egyéb, minthogy mi itt a tengerparton, lábbal a tenger felé, lefekszünk, Jánost pedig a lábunkhoz fektetjük, aztán mikor elalszik: kend bele rudja a tengerbe.
– A bizon jó lesz, a bizon jó lesz, mondja a gazda.
No jól van. Lefeküdtek a tengerpartra, lábbal a tenger felé, Jánost pedig lábtól fektették; de az fülhegygyel meghallotta, hogy mit akarnak s nem mert elaludni. A gazda, gazdasszony csak lesték, várták, hogy mikor hortyog már a szolga.
– Hé János, – kérdi egyszer a gazda, – mégse alszol?
– Nem biz én, gazduram, tudja a kő, mi ütött hozzám, sehogyse tudok elaludni.
Aztán megint várták, csak várták, hogy elaludjék, de biz’ ott addig várakoztak, hogy egyszer csak magok szenderedtek el.
Egyszer azonban felébredt a gazdasszony s elment félrevaló dolgára; ezt a mint észre vette János, oda feküdt annak a helyére, az pedig álmos észszel lábtól a János fekhelyére dölt le s nem sokára úgy aludt, mint a juhász bunda; mikor már javában húzta a nyers bőrt a fagyon: János oldalba bökte a gazdát s azt mondta neki:
– Lelkem, te, alszik már János ugyancsak, rugd a tengerbe.
Avval a gazda neki veselkedik s a lábtól fekvőt úgy a tengerbe rugta, mintha ott se lett volna.
Midőn ez megtörtént: János egy nagyot nevetett. A nevetésre a gazda is felnyitotta a holló-falatokat, széllyel nézett, hát látja, hogy a felesége nincs sehol.
– Hát a feleségem hol van, János?!
– Én bizony nem tudom, gazduram, különben most esett a tengerbe valami, aligha… de talán haragszik is gazduram?
– Hogyne haragudnám erre arra meg amarra, a ki áldotta, adta, teremtette,… hogy ne haragudnám!
Hogyim megharagadott a gazda, János a jankli zsebéből előkereste a nagy csillagos fehérvári bicskát, az élét kétszer háromszor végig húzta a körmén, aztán lefülelte a gazdát s hasit hasított a bőréből… Ha János a gazdája bőréből hasit nem hasított volna: az én mesém is tovább tartott volna!
Hol volt, hol nem volt egyszer a világon egy szegényszerü molnár, a ki csak úgy dögönyözte a világot; annak, hogy ő olyan szegény, világ-dögönyözi volt, hetvenhét oka foka volt, első az, hogy nagyon szerette a tütüt. Hogy ilyen bornemszereti volt, csak nagy ínnal-kínnal tudott annyira menni, hogy a Tiszán egy vízi malmot vehetett. De ő mindezzel nem gondolt semmit, hanem ha egy-két krajczárja került, annak mindjárt a torkára hágott; igy ritkán látta a napot józanon.
Egyszer a mint egy szép holdvilágos éjtszakán kinn feküdt a Tiszaparton, úgy éjfél tájban nagy muzsikahang ütötte meg a fülét; feláll, körül néz, hát látja, hogy az oda alig egy parittya-hajitásnyira eső domb tetején ugyancsak tánczolnak ám. – Kik azok, mik azok? ő bizony akármit ád a jó isten, de megnézi; oda megy hát közel, – a feje még most is kótyagos volt attól, a mit tegnap megivott, – hát látja, hogy a nagy vén fűzfák ágain fenn ülnek a muzsikások mintegy huszonnégyen, oszt’ úgy meghúzzák azokat a szebbnél szebb nótákat, hogy szintén viszket belé az ember talpa; a sok szép fiatalság egy része pedig a halom tetején úgy meg aprózza, úgy megjárja a tánczot, hogy egy némelyik kis menyecskének még a kontya is repűl bele; a másik rész pedig szerteszét hever, eszik, iszik a szép bokáig érő fűben.
A molnár csak lesi, csak várja, hogy mikor lesz már vége a nótának, egyszer aztán, mikor már belefáradt a várakozásba, azt mondja a tánczosoknak:
– Adjatok hé! nekem is egy tánczost, hadd bokázzam én is.
Mindjárt elő vezettek a Tisza felől egy gyönyörű szép barna lányt; a molnárnak elállott nemcsak a szeme szája, de még tán az esze is bámúlásában, mert hát ő olyan gyönyörű angyali teremtést még soha nem látott. A mint aztán jól lakott a nézésével, ölön kapta a szép barna lányt, úgy megtánczoltatta, úgy megforgatta, hogy az a szép selyem rokolya csak úgy repült belé; kinek volt nagyobb öröme mint a mi molnárunknak, ugrott, tánczolt egyre mint a fiók szarvas.
Egyszer azonban már hajnallani kezdett, ekkor az egész csoport muzsikásostúl mindenestül együtt felemelkedett és repült, repült messze a Tisza mentében. A molnár egyszer csak azt veszi észre, hogy maga marad tánczosával együtt, utánuk kiált hát a tündéreknek, a kik már akkor jó messzire jártak, mert hát majd el is felejtem mondani, hogy azok egytől egyig mind tündérek voltak:
– Hát ezt az egyet nem viszitek el? hé!
Azok nagy ihogva vihogva vissza kiáltották:
– Lökd el magadtól!
A molnár ellöki, hát csak ketté esik, mert – a csolnakjával tánczolt!
Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.
Egyszer volt, hol nem volt még az óperencziás tengeren ís túl egy kis gyerek. Ez a kis gyerek egyszer kiment az erdőre s felmászott egy nagy körtefára s ott a bécsi bicskájával elkezdett körtét enni. A mint eszegelődik, hát arra jön a loncsos medve; – nem tudom, hol járt, hol nem, csakhogy a hátán egy üres zsák volt; – a mint a kis gyermeket meglátta, oda ment a fa alá s azt mondta neki:
– Te kis gyerek! adjál nekem egy kis körtét a bécsi bicskáddal!
– Nem adok biz’ én, mert le rántasz.
– Dehogy rántalak, dehogy! nem én bizony, csak adjál!
Az hát szakitott egy szépet, nyujtotta le neki, de a loncsos medve megkapta a karját, lerántotta s beletette a zsákjába. A kis gyerek sirt, rítt, de biz’ a nem használt semmit, mert a medve hátára kapta a zsákot s ment vele hetedhét országon keresztül hazafelé. Utközben a medvére ráért a szüksége, letette hát a zsákot s elment dolgára messzire egy árokba; a mint ezt észre vette a kis gyerek, a bécsi bicskájával kihasitotta a zsákot, tele tömte tégladarabokkal meg szervián tüsökkel, maga pedig odább állott. – Mikor a loncsos medve dolgát végezve visszajött az árokból, hátára vette a zsákot s vitte egyenest haza felé; egyszer csak szúrni kezdi valami az oldalát, sziszszent egyet kettőt, aztán azt mondja:
– Ne szurkálj kis gyerek! mert megtürücsköllek!
Csak mén, csak mendegél, egyszer csak még jobban szúrják az oldalát, azt mondja hát megint:
– Ne szurkálj kis gyerek! mert majd meglásd, megtürücsköllek!
De beszélhetsz a kő bálványnak, rá se hederit az. Nem ért semmit a fenyegetés, annál jobban szúrták az oldalát; azt mondja hát harmadszoriban is:
– Ne szurkálj kis gyerek! mert bizony megtürücsköllek!
Most se ért semmit a szó, azért csak szúrták az oldalát; mikor aztán már elfogyott a tűröm olaja, levetette a zsákot a válláról s úgy megtürücskölte, hogy jobban sem kellett. Aztán megint a hátára vette s vitte, vitte hazafelé; mikor aztán haza ért, azt mondja a szolgálójának:
– Eredj te szolgáló, hord tele a nagy üstöt vizzel, gyujts alá, melegitsd fel jól!
No jól van, a szolgáló hát tele hordta a nagy üstöt vizzel, tüzelt erősen a katlan alá; mikor felforrt a viz, a loncsos medve kioldja a zsák száját, megfogja a csúcsát, rázza, hát úgy húll belőle ki a dirib darab kő meg a szervián tüsök, hogy szeme szája elállt bele.
– No még igy sohase jártam! – azt mondja; avval hátára véve az üres zsákot, elindult; ment, ment hetedhét országon keresztül, meg sem állott, mig vissza nem ért abba az erdőbe. Hát a kis gyerek már megint ott volt egy nagy körtefán, ette a körtét a kis bécsi bicskájával amúgy istenigazába; a mint ezt a loncsos medve meglátta, tüstént oda ment a fa alá s azt mondta a kis gyereknek:
– Te kis gyerek! adjál nekem egy kis körtét a bécsi bicskáddal!
– Nem adok biz’ én, mert lerántasz!
– Dehogy rántalak! nem rántalak biz’ én, csak adjál!
A kis gyerek szakitot hát, oszt’ lehajitotta.
– Oh te kis gyerek! mondja neki a loncsos medve, nem azt mondtam én, hogy hajits, hanem hogy adjál egy kis körtét a bécsi bicskáddal.
Addig kunyorált, árguválódott hát ott a fa alatt, hogy a kis gyerek szakajtott egy szép körtét s azt nyujtotta lefelé a medvének, az pedig megkapta a karját, lerántotta s beledugta a zsákjába, avval fölkapta a hátára, vitte, vitte hetedhét országon keresztül haza felé.
A loncsos medvére útközben megint ráért a baj, de most volt annyi esze, hogy nem tette le a zsákot, mert félt, hogy megint elszökik a gyerek; azért mikorra haza ért, nemcsak a zsákja, de, – tisztesség nem esik mondván, – a gatyája is tele volt. Megparancsolta azután a szolgálójának, hogy a kemenczét tüstént fűtse be irgalmatlanul, a kis gyereket meg süsse meg benne. Avval maga elment, megtisztálkodott s minthogy nagyon el volt fáradva, lefeküdt egy kicsit delelni.
A szolgáló hát sok fát hordott be, azzal úgy felfűtötte a kemenczét, hogy majd összedőlt; mikor már csak úgy szikrádzott a kemencze feneke, behozta a sütőlapátott, oszt’ azt mondta a kis gyereknek:
– Na kis szó’gám, ülj fel erre a sütőlapátra!
A kis gyerek rákuczorodott hát a lapátra, de valahányszor csak be akarta a szolgáló a kemencze száján dugni, mindanyiszor talpra állott.
– Nem úgy, kis gagó, hanem űlj le egészen!
– Oh kedves nénikém! – mondja neki a gyerek, – nem tudom én, hogy’ kell rá felülni, mutasd meg te elsőbb!
A szolgáló nem kérette magát sokáig, rá űlt a lapátra, – de a kis gyerek se volt ám rest, a mint ezt meglátta, hirtelenében megkapta a lapátnyelet s a szolgálót bevetette a tüzes kemenczébe, maga pedig nagy ügygyel bajjal felmászott a kémény tetejébe.
Mikor a loncsos medve felébredt álmából, keresni kezdte a szolgálóját; tűvé hegygyé tette az egész udvart, de nem találta sehol; egyszer csak felnéz a kéménybe, hát látja, hogy a kis gyerek oda fenn gubbaszkodik a kémény legtetejében.
– Hogy mentél te oda fel, te kis gyerek?!
– Hát az alfelembe vasnyársat dugtam, oszt’ nagyot ugrottam.
A loncsos medve gondolta, hogy ő is úgy tesz, de a mint nagyot ugrott, a vasnyárs keresztül szurta, összeszaggatta a hurkáját és meghalt; – a kis gyerek pedig lejött szépen a kéményből és elment haza.
Volt egyszer a világon, még a óperencziás tengeren is túl egy szegény ember meg egy szegény asszony, volt nekik három lányuk meg egy kis malaczuk. Mikor annyira zsönditették a kis malaczot, hogy két újjnyi zöld volt a hátán, megölték, a húsát felrakták a füstre, a gömböczöt pedig felkötötték a szelemenbe. – Ötőjöknek csak annyi volt a kis malacz húsa mint egy eper szem, már az orja, nyúlja, feje mind elfogyott. Egyszer a szegény asszony ráéhezett a gömböczre, azt mondja hát a legöregebb lányának:
Eredj csak fel lányom a padlásra, hozd le a szelemenből a kis gömböczöt, főzzük meg.
Felmén hát a lány a padlásra, a mint a szelemenből le akarja vágni a gömböczöt, csak azt mondja az neki:
– Hamm, mindjárt bekaplak! – oszt’ nem tréfált, hanem bekapta.
Lesték, várták oda lenn a lányt a gömböczczel, hogy jön-e már? jön-e már? de biz’ a nem halad. Azt mondja hát az asszony a középső lányának:
– Eredj csak fel lányom nénéd után, oszt’ mondjad neki, hogy hozza hamar azt a kis gömböczöt!
Felmén hát a másik lány is, szét néz a padláson, de nem látja sehol a nénjét; avval oda mén a kémény mellé s leakarja vágni a kis gömböczöt, de az azt mondja neki:
– Már a nénéd elnyeltem, hamm, téged is be kaplak! – avval szépen bekapta.
Oda lenn csak lesi, csak várja a szegény asszony a lányokat, mikor aztán megsokalta a várakozást, azt mondja a legkisebb lányának:
– Eredj csak fel lányom, hidd le már a nénéidet; – azok az isten nélkül valók most bizonyosan az aszalt megygyet szemelgetik.
A mint felmén a kis lány a padlásra, azt mondja neki a kis gömböcz:
– Már két nénéd elnyeltem, hamm, téged is be kaplak! – oszt’ bekapta azt is.
Az asszony már nem tudta mire vélni, hogy hol maradnak azok a lányok oly soká, felment hát a nyútófával, hogy majd le hivja ő őket, de nem köszönik meg, mert elhányja a hátok a bőrt. – A mint felmén, azt mondja neki a kis gömböcz:
– Három lányod már bekaptam, hamm, téged is bekaplak! – avval úgy bekapta, hogy még a kis újja se látszott ki. – A szegény ember pedig, mikor már elunta várni a lányait meg a feleségét, felment a padlásra; a mint oda mén a kémény mellé, azt mondja neki a kis gömböcz:
– Három lányod’, feleséged’ már bekaptam, hamm, téged is bekaplak! – és nem teketóriázott sokat, hanem ízibe bekapta; de a rosz kócz madzag már nem birt meg öt embert, hanem elszakadt, a kis gömböcz pedig leesett; azután hogy feltápászkodott, elkezdett gurúlni, gurúlt, gurúlt le a garádicson a földre.
A mint a kis kapun kigurúlt, kinn az útczán előtalált egy csoport kaszás embert, s az egész csoportot mind egy szálig bekapta. Avval gurúlt, gurúlt tovább, az ország úton előtalált egy regement katonát, azokat is minden bagázsiástól együtt bekapta. Megint gurúlt, gurúlt tovább. Nem messzire onnan az árokparton egy kis kanász gyerek legeltette a csürhét, a disznók szerteszélyel cserkésztek, a kis kanász gyerek pedig ott űlt az árokparton, s a bécsi bicskájával evett kenyeret, szalonnát. Oda mén hát a kis gömböcz a kis kanász gyerekhez s azt mondja neki:
– Már három lányt apjostól-, anyjostól-, meg egy csoport kaszás embert egy regement katonával együtt bekaptam, hamm, téged is bekaplak!
Hanem a mint be akarta kapni, a bécsi bicska megakadt a kis gömböcz szájába, oszt’ kihasította; csak úgy özönlött ki belőle a sok katonaság meg a sok ember. Azután ment mindenki a maga dolgára; a kis gömböczöt pedig ott hagyták az árokparton kirepedve.
Ha a kis gömböczöt a kis kanász bécsi bicskája ki nem hasította volna: az én kis mesém is tovább tartott volna!
Egyszer volt, hol nem volt még az óperencziás tengeren is túl, még az üveg hegyeken is túl, kidőlt bedőlt kemenczének egy csep oldala se volt, a hol jó volt, ott rosz nem volt, a hol rosz volt, ott jó nem volt, volt egyszer a nekeresdi s ebkérdi kopasz hegy mellett egy folyó, ennek a partján volt egy vén odvas fűzfa, annak minden ágán egy-egy ringyes-rongyos szoknya, ennek minden férczében korczában egy-egy csorda bolha, – s ezen bolha csordának az legyen a csordása, ki az én mesémre figyelmesen nem hallgat. Ha pedig közűle csak egyet is elugrat: akkor az a bolha csorda iszonyú vérontásának legyen kitéve s csipkedjék agyon.
Hol volt, hol nem volt, volt hát a világon egy igen igen vén asszony, a ki öregebb volt az országútnál, vénebb volt az öreg isten kertészinél. Ez a vén asszony soha sem gondolt arra, még akkor se, mikor már a hamut is mamunak mondta, hogy még egyszer meg is kéne ám halni, hanem a helyett úgy megdolgozott, úgy lótott futott a gazdagság után; csetlett, botlott, sepert kotort, az egész világot el akarta nyelni, pedig nem volt senkije se, csak akkora se mint az öklöm. De volt is ám az igyekezetinek látatja, mert utóvégre úgy megszedte magát, úgy meghizakodott, hogy jobban se kellett; volt is annak a házánál kis fejsze, nagy fejsze, minden.
Egyszer azonban az ő nevét is kikérétázta a halál, el is ment hozzá, hogy elviszi magával; azonban a vén asszony sajnálta ott hagyni a gazdagságot, kérte hát a halált, könyörgött neki, hogy ne vigye még el egy darab ideig, engedjen még neki ne többet, csak tiz esztendőt, vagy csak ötöt, vagy csak egyet. De a halál sehogyse akart engedni, hanem azt mondta:
– Készülj hamar! oszt’ gyere, ha nem jösz, viszlek.
De a vén asszony nem hagyta fiára, csak kért, csak rimánkodott, hogy engedjen még neki valami kis időt, ha nem sokat is. A halál még se akart anuválni. Végre mégis addig árguválódott, rimánkodott a vén asszony, hogy a halál azt mondta:
– Na nem bánom, engedek hát három órát.
– Az nagyon kevés, mondja a vén asszony, hanem ne vigyél el ma, inkább halaszd holnapra.
– Nem lehet!
– No de mégis!
– Ugyan már no!
– Na! ha olyan nagyon rád ásták, mondja a halál, nem bánom, legyen!
– Oszt’ még azt kérném, hogy hát izé… ird fel ide az ajtóra, hogy holnapig nem jösz el… legalább biztosabb leszek, ha ott látom az irást az ajtón.
A halál nem akart több időt tölteni, nem kötelőzködött tovább, hanem elővette a zsebéből a krétát s az ajtó felső részére felirta: holnap s avval elment dolgára.
Másnap reggel napföljötte után elment a halál a vén asszonyhoz, a kit még akkor is a dunna alatt talált.
– Na gyere velem! – mondja neki a halál.
– Nem addig van a! nézd csak mi van az ajtón!
A halál oda néz, látja rajta az irást, hogy: holnap.
– No jól van! – de eljövök ám holnap! avval eloldalpálozott.
A halál meg is tartotta szavát, mert a következő nap ismét elment a vén asszonyhoz, a ki még akkor is az ágyon nyujtózkodott, – de most se ment vele semmire, mert az most is az ajtóra mutatott, a hol az volt irva: holnap.
Ez igy ment egy hétig, egyszer azonban a halál unni kezdte ezt a múlatságot, azt mondja hát a hetedik nap a vén asszonynak:
– Na nem szedsz rá többet! – a krétára szükségem van, haza viszem! – avval szépen letörölte az ajtóról az irást, – holnap pedig, de jól megértsd holnap érted is eljövök s magammal viszlek!
A halál elment. A vén asszonynak pedig csak leesett az álla; már látta, hogy holnap vagy akarja vagy nem, de meg kell halni; félt, reszketett mint a kocsonya.
Már másnap reggel felé nem tudott hova lenni félelmében, bele bujt volna a halál elől az üres palaczkba is, ha lehetett volna. Találgatta, hogy hova bújjék; volt a kamorában egy hordó csorgatott méz, bele űlt abba s csak az orra, szeme, szája látszott ki belőle.
– De hátha ott is rám talál!? jobb lesz, ha a dunnába buvok.
Kijött hát a mézből s belebútt a dunnába a toll közé; de ezt sem javasolta magának; ki akart hát jönni a dunnából, hogy más jobb búvó helyet keres és a mint bútt kifelé, épen akkor toppant be a halál, a ki el nem tudta gondolni, hogy micsoda isten csodája lehet az az izé s úgy megijedt tőle, hogy majd kitörte a nyavalya s ijedségében úgy elszaladt, hogy még tán máig se ment felé se a vén asszonynak.
Egyszer volt, hol nem volt, még a hideg óperencziás tengeren is túl, volt egy gazdag ember, volt annak egy legény fia, Józsinak hívták. Történt egyszer, vásár alkalmával, hogy az ember oda ád száz forintot a fiának, hogy menjen ki avval a vásárba, oszt’ a mit száz forintra tartanak, akármi legyen is, azt vegye meg. – No jól van. Kimén Józsi a vásárba, őgyeleg, ödöng előre hátra, hol ezt bámúlja, hol amazt; egyszer meglát egy kalanas tót előtt egy iczinkó-piczinkó takaros kis fapoharat, födele is volt, a mivel le volt csukva. Felveszi a gyékén ponyváról a fakanalak mellől a fapoharat, nézi, ürgeti, forgatja, de nem nyitotta fel a tetejét; egyszer csak azt kérdi:
– Hogy adja ezt a kis fapoharat?
– Száz forint, – mondja neki a tót.
Józsi nem szól semmit, csak kiolvassa a száz forintot, od’adja a tótnak, avval a zsebibe tette a fapoharat s elment haza.
Este, mikor már megvacsoráltak, de még ott űltek az asztal-szék mellett, kérdi tőle az apja:
– Hát fiam mit vettél a száz forinton?
– Én biz édes apám uram ezt a kis fapoharat vettem.
– Fitísd (mutasd) hát no! lássuk mi van benne.
– Biz én édes apám uram, még magam sem tudom.
Avval felnyitotta a tetejét, hát egy másik pohár van benne, akkurát olyan mint a külső; kiveszi, felnyitja annak is a tetejét, hát abban meg egy harmadik fapohár van, azt is felnyitja, abba’ meg a negyedik, negyedikben ötödik, ötödikben hatodik, hatodikban hetedik; mikor a hetediket is felnyitja: kiugrik belőle egy miknyi kis béka épen az asztal közepére, ott neki esik az ételmaradéknak, eszik, eszik, mintha ostorral vágnák. Hát nő ám csakhamar szemlátomást, eleinte akkora lett mint egy dió, majd mint egy tyúktojás, aztán mint egy lúdtojás; utóljára, – mikor már minden ennivalót megevett, a mi csak az asztalon volt, – akkorra lett mint egy igazi jó magyar kenyér. – A kik ott űltek az asztal körül, csak nézték, hogy mi lesz már ebből; egyszer csak, – el sem hinnék kigyelmetek, ha nem mondanám, – megszólal ám a nagy béka tiszta érthető emberi nyelven: „Hozzatok még többet is, mert nagyon ehetném!“
– Eredj fiam a kamorába, hozz a polczról egy kenyeret meg egy darab szalonnát.
Józsi elment, hozott. Mikor a béka azt is megette, azt mondja:
– Most már vessetek ágyat a kuczkóba, mert alhatnám.
Ágyat vetettek hát neki, a béka pedig ráfeküdt s aludt mint a tej.
Két-három nap aztán ott tanyázott a kuczkóban, de minthogy mindig evett, egyre nőtt: utóljára nem fért ott se, hanem kitránczporálták a szalmás szinbe, ott csináltak neki jó helyet. Hét nap alatt akkorára nőtt mint a legnagyobb ökör; akkor aztán megköszönte a szállást, gazd’uram jó’karatját: avval elment világgá; ment, mendegélt, egyszer előtalált egy nagy tavat, abba bele ment.
Hanem e napságtól fogva a gazda ember vagyona mindég alább-alább szált, nem tudta elejét venni semmi-lötte képen; hijába igyekezett, majd az orrával túrta a földet, – de biz az nem használt semmit; utóljára így maradt ni! mint az újjam. Azt mondja hát ekkor az ember a fiának:
– Na fiam! én már nem tudlak miből tartani, eredj, menj világgá, próbálj szerencsét, majd csak megélsz valahogy. Mink pedig itthon anyáddal, ha dolgozunk, nem halunk meg éhen.
Józsi aztán felkászolódott, ment, ment, mendegélt hetedhét országon keresztül, még az üveg hegyeken is túl, még azon is túl, a hol a kis kurta farkú disznó dúr; egyszer előtalált egy királyi várost. Bemén a királyi udvarba, hát megfogadják kocsisnak. Eleinte nagyon jól ment a dolga, a királynak a legkedvesebb kocsisa volt; hanem egyszer a királynak feljött a habókja, meg akart házasodni, pedig már nem volt valami fiatal ember, aligha át nem ugrotta már az L-et. Hivatja hát Józsit fel a palotába s azt mondja néki:
– Na fiam! ha te a tündér királykisasszonyt nekem elő nem hozod: menten minden teketória nélkül felakasztatlak!
Szegény Józsinak erre a szóra csak leesett az álla; mit csináljon? merre menjen? hisz azt se tudja bű-é bá-é, annyit se tud, hogy merre lakik. No de ennek meg kell lenni, ha törik szakad, mert a király parancsolta. Felkészült hát Józsi az útra, a király adott neki egy tarisznya pénzt, három kenyeret meg egy lovat. „Na, – gondolta Józsi magában, – még ebben tart, csak találok olyan embert, a ki útba igazit!“ Mikor aztán felkászolódott, felűlt a lóra, ment, ment, mendegélt hetedhét országon keresztül, egyszer előtalált egy fehér kutyát.
– Ugyan az isten áldjon meg! mondja neki a fehér kutya, adjál egy kis ennivalót! már hét álló esztendeje, hogy nem ettem egy falatot; annyira vagyok már, hogy a bélem a gerinczemhez szárad.
Józsi megszánta, adott neki egy kenyeret.
– Jó tét helyébe jót várj! Éhén van a farkam, húzzál belőle három szál szőrt; mikor szorúltságban leszel, csak rázd meg azt, ott leszek én abban a tapodtatban.
No jól van. Józsi kihúz három szál szőrt, bele teszi a tarisznyába, avval azt kérdi tőle:
– Ugyan nem tudnád megmondani: merre van tündér ország? oda akarnék én menni.
– Én bizony nem tudom, hirét ugyan hallottam; hanem menj arra egyenest keletre, arra találsz egy nagy folyó vizet, annak a partján egy tüske bokor közt van felakadva egy hal: attól kérdezd meg, az aligha nem tudja.
Ment aztán Józsi egyenest keletre, nagy sokára végre valahára megtalálta a nagy folyó vizet; a mint ott lovagolt part mentiben, hát látja, hogy egy tüske bokor közt ott viczkándozik egy nagy hal, de sehogy nem bír kiszabadulni. A mint meglátja Józsit, hogy ott lovagol, megszólitja:
– Ugyan az isten áldjon meg! szabadits ki e közül a tüske bokor közül; már hét álló esztendeje, hogy itt vergődök, még se tudok kiszabadúlni, – azóta senki de senki nem járt erre, hogy kivett volna innen.
Józsi megszánta szegény fejét, leszállt a lóról, kivette.
– Adjál egy kis ennivalót, olyan éhes vagyok, hogy a szememmel is alig látok.
- Éhén van egy kenyér, oda’adom ezt, jól lakol vele.
– Hát aztán igaz! majd el is felejtem kérdeni: mi járatban vagy?
– Én bizony tündér országot keresem; nem tudnád megmondani: merre esik?
– Én bizony nem tudom, hirét ugyan hallottam; hanem menj arra egyenest keletre, arra találsz egy nagy hegyet, annak a tetején van tőrbe esve két galamb, minden éjjel ide hallott a sirásuk: azok aligha meg nem tudnák mondani… Hanem várj egy kicsit! innen a farkam mellől végy le három hal-pénzt, ha megszorúlsz valaha, rázd meg: ott leszek én abban a tapodtatban.
Józsi aztán levett három hal-pénzt, bele tette a tarisznyába; avval a halat eleresztette a vizbe, maga pedig felült, ment, mendegélt, hetedhét országon is keresztül, egyszer csak elötalálta a nagy hegyet. A lovát kipányvázta a fübe, maga pedig felmászott a hegy tetejére. Hát látja, hogy a két kis galamb ott sipákol a tőrben.
– Jaj szabadíts ki, ha van benned szánakozó lélek! már hét álló esztendeje, hogy ebbe a tőrbe estünk, azóta senki, de senki egy teremtett lélek se járt erre, hogy kiszabaditott volna bennünket.
Józsi megszánta szegényeket, kiszabaditotta a tőrből.
– Tudom, hogy éhesek vagytok; netek itt ez a kenyér, lakjatok jól vele.
Azok szegények avval az éhes hassal hozzá láttak amúgy Magyar Miskásan, a legutólsó morzsáig mind megették.
– No te szegény legény ugyan jól tettél velünk, hanem mink se maradunk adósok, jó tét helyébe jót várj! Húzz ki a farkunkból három-három szál tollat, oszt’ ha valaha szorúltságod lesz, rázd meg: ott leszünk mink abban a tapodtatban, a hogy lehet: segitünk rajtad.
Józsi tehát kihúzott mind a két galamb farkából három-három tollat, eltette a tarisznyába, aztán azt mondja nékik:
– Nem tudnátok megmondani: merre esik tündér ország? oda akarnék menni.
– Dehogy nem! dehogy nem! hisz oda valók vagyunk mink. Csak ülj fel a lóra, aztán gyere utánunk.
Józsi felült a lóra, a két galamb szállt előtte, ő meg utánok, repült mint a szél. Heted napra elértek tündér országba.
Uram fia! ha látott valaha szépet, a volt a másik. A patakokban mindnyájában tej meg méz folyt, még csak a fű is selyemből volt, a szebbnél szebb kertekben gyönyörübbnél gyönyörübb virágok voltak mind csupa drága kövekből; minden fának a dereka meg az ága ezüstből volt, a levele meg aranyból, rajtok a töméntelen sok gyümölcs, virág, hogy majd letörte az ágát; a virágokon a harmat mind csupa gyémántból volt. Na hiszen volt mit nézni Józsinak, mert hát ő még olyat teljes világ életében, mióta az anyja a szárazra tette, soha de soha nem látott! Nézte is ám ugyancsak, szintúgy dülyedt a látókája. Mikor aztán betelt a nézésivel, elindúlt; ment, ment, egyszer előtalált egy rémitő szép palotát, olyan volt, hogy a mit csak addig látott palotát, egy se illett volna mellé még csak disznó-ólnak se; a fala ezüstből volt, az ablakok rajta gyémántból, a teteje merő aranyból, a kapuja meg a többi ajtó a leggyönyörűbb drága kövekkel volt merevén kirakva. Ebben a palotában lakott az aranyhajú tündér királykisasszony egyes-egy maga; akkor is ott könyökölt egy ablakban; olyan gyönyörű volt, hogy annak se látta még ember mását. A haja tiszta arany, a szeme mint a bogár, az orczája mint a rózsa, a karja meg más egyebe mint a leesett hó; még tán a képíró se tudott volna szebbet rajzolni! A mint ez a gyönyörű teremtés meglátta Józsit, abban a pillanatban leszaladt hozzá, megölelte, megcsókolta.
– Na szivem szép szerelme! te az enyém, én a tied mind halálig! itten élünk mint hal a vizben.
– Jaj szívem szép szerelme! nem maradhatok én itten, mert engem ez s ez király küldött teéretted; hanem most már jösz-e velem vagy sem?!
– Jaj szívem szép szerelme! egyszer oda voltam ebbe’ s ebbe’ a tóba’ fürdeni, ott a vízben elveszett a gyűrűm, míg az elő nem kerűl, nem mehetek innen sehova.
– Oh szivem szép szerelme, ha csak az a baj! megkeritem én azt!
Akkor aztán az aranyhajú tündér királykisasszony felvezette Józsit a palotába, adott neki húst, bort, jól tartotta. Mikor aztán Józsi jóllakott’ s kipihente magát: felűlt a nyeregbe, elment annak a tónak a partjára, a melyikben az aranyhajú tündér királykisasszony elvesztette a gyűrűjét. Ott előkereste a tarisznyából a három halpikkelyt, megrázta, hát abban a szempillantásban ott termett az a hal, a melyiket a tövis bokor közül szabaditott ki.
– Mi baj, kedves gazdám, mi baj?!
– Se több, se kevesebb, mint az, hogy mikor az aranyhajú tündér királykisasszony ebben a tóban fürdött, a vizben elvesztette a gyűrűjét; – azt kerítsd nekem elő!
– Jaj lelkem teremtette! nem olyan könyű dolog ám a! mert a mint a gyűrű kiesett az újjából, egy irtoztató nagy béka felkapta, elnyelte.
– Hídd elő hát legalább azt a nagy békát.
– Azt megtehetem könnyen.
Avval a hal usgyé! eltűnt a vízbe; nem sok idő múlva éhén jön, czammog utána a nagy béka. Hát uram fia! épen az a nagy béka volt ez, a melyiket Józsiék tartottak; mihelyest meglátta Józsit, tüstént megismerte.
– Hát te hol jársz itt, a hol a madár se jár?!
– Én bizony egy elveszett gyűrűt keresek; ez a hal azt mondja, hogy te találtad meg.
– Nem tudom én; nézzük meg.
Akkor elkezdett hányni, hát csakhamar kiokádta. Józsi épen felakarta venni, hát csak elő ugrik ám egy nyúl egy bokorból, felkapta a gyűrűt, avval usgye fúre, úgy ellógheczölt vele, mintha puskából lőtték volna. Nosza Józsinak se kell több, előkapja a tarisznyából a három szál szőrt, a melyiket a kutyától kapott, megrázza: hát csak ott terem a nagy fehér kutya.
– Mi baj, kedves gazdám, mi baj?!
– A hol az a nyúl, fogd meg; egy gyűrűvel szaladt el.
A mint a kutya ezt meghallotta: aló vesd el magad! utána a nyúlnak, ugyancsak rugaszkodik ám. Nem sokára elérte, széttépte, visszahozta a gyűrűt. Józsi aztán az újjára húzta s visszament vele az aranyhajú tündér királykisasszony palotájába.
– Na szivem szép szerelme, itt a gyűrű! most már gyere velem.
– Oh szívem szép szerelme nem mehetek addig, míg nekem az élet- meg a halál-forrásából egy-egy korsó vizet nem hoz valaki. Az pedig olyan helyen van, hogy oda, ha csak szárnyon nem jár mint a madár, nem juthat senki.
Józsi gondolkodóba esett; egyszer csak eszibe jut, hogy attól a két galambtól, a melyiket a tőrből megszabaditott, kapott ő három-három tollat; előkereste hát azokat a tarisznyából, megrázta jó erősen, hát mind a két galamb egyszerre ott termett mint a parancsolat.
– Mi bajod van, kedves gazdánk?!
– Jaj van nekem olyan, hogy csak az isten a megmondhatója!… Hanem tudjátok-e hol van az élet- meg a halál-forrása?
– Tudjuk.
– Na hát hozzatok nekem mind a kettőből egy-egy korsócskával.
– Jaj nem olyan könynyű dolog ám a! kivált a halál- forrásából hozni, mert ha az rácseppen valamire; azonnal megég, meghal abban a pillanatban! No de mégis, ha csak szerét tehetjük, neked hozunk belőle akárhogy is!
Avval Józsi od’adott két ezüst korsót a két galambnak, azok elrepültek; szálltak sebesen mint a gondolat, vagy még tán annál is sebesebben, egyszer elértek egy nagy hegyet, nem elég volt, hogy csupa üvegből volt, hanem a mellé még olyan meredek volt, hogy az ember, ha emilyen másforma hegy lett volna is, ezerszer törte volna ki a nyakát, ha rajta mászkált volna. Mondom, hát annak az irtóztató magas hegynek a legeslegtetején volt két forrás, az egyikben az élet-vize, a másikban a halál-vize úgy buzgott, úgy suhogott mint a vasfazékban, mikor forralják. A két galamb hát felszállott, aztán az egyik korsót meritették teli az egyikből, aztán meg a másikat a másikból. Mikor készen voltak vele, jó formán ki se pihenték magokat, repültek vissza, átadták Józsinak a két korsó vizet. Annak se kell egyéb, szaladt fel vele lóhalálában a palotába.