152.

Czin tányéron, czin tányéron pogácsa,
 Fáj a szivem, fáj a szivem magára.
 Én rám bizony, én rám bizony ne fájjon,
 Ugy sem leszek a magáé a nyáron.
Czin tányéron, czin tányéron pogácsa,
 Fáj a szivem, fáj a szivem magára;
 Nem kell nekem, nem kell nekem pogácsa,
 Csak az a ki, csak az a ki csinálta.
Három bokor, három bokor salyáta,
 Három kis lány, három kis lány kapálta;
 Nem kell nekem, nem kell nekem salyáta,
 Csak az a ki, csak az a ki kapálta.

153.

Édes anyám, ha megunt már tartani,
 Vigyen ki a nagy piaczra eladni,
 Ott is ott lesz barna babám megvenni,
 Kész lesz értem száz aranyat letenni!

154.

Szép a szép ló, ha szépen felnyergelik,
 Szép a rózsám, ha szépen felöltözik,
 Ha végig megy az udvaron előttem,
 A lélek is ugy megújul énbennem.

155.

Tisza partján szálldogál a fecske,
 Gyere kis lány, űlj le az ölembe!
 Nem űlök én, szép piros rokolyám
 Összetörik, megver édes anyám.
Még azt mondják, hogy szeretsz, hogy szeretsz,
 Hiszen arról mit tehetsz, mit tehetsz;
 No de mért is tagadnád, tagadnád,
 Ugy is tudja minden ház, minden ház.
Tudja azt a jó isten maga is,
 Hogy nem kellett egynél több soha is;
 A ki hiven egyetlen egyre vár,
 Nem szégyen annak, ha este kijár.

156.

Búza, búza, de szép tábla búza,
 Tetejében van egy kis madárka,
 Kis madárka tetejében.
 Más űl a rózsám ölében;
 Ne hagyj el galambom,
 Látod árvaságom!
Repcze, repcze, de szép tábla repcze,
 Tetejében van egy bús gerlicze,
 Bús gerlicze tetejében.
 Más űl a rózsám ölében;
 Ne hagyj el galambom,
 Látod árvaságom!
Erdő, erdő, de szép kerek erdő,
 Tetejében van egy nyárfa vessző,
 Nyárfa vessző tetejében.
 Más űl a rózsám ölében;
 Ne hagyj el galambom,
 Látod árvaságom!

157.

Én vig nem vagyok,
 Szomorú vagyok,
 Mert elhagyott a galambom,
 Óh jaj meghalok!
Befagyott a tó,
 Csúszik a fakó,
 Galambomhoz nem mehetek,
 Csúszik a fakó.
Esik az eső,
 Ázik a subám,
 Nadrágomnak nincs eleje,
 Lyukas a csizmám.
Oh te piczike!
 Ki ne szeretne,
 A ki téged nem szeretne:
 Hunczut a neve!

158.

De szeretnék páva lenni,
 Szomszéd asszony lánya lenni,
 De még inkább menye lenni,
 A fiával enyelegni.

159.

Kaszás csillag jár az égen,
 Kaszál a rózsám a réten;
 Ha ő kaszál, én meg gyüjtök,
 Ugy is rajta könnyebbítök.
Három csillag van az égen,
 Három szeretőm van nékem,
 Egyik szőke, másik barna,
 A harmadik piros alma.

160.

Kedves rózsám ablakába’,
 Sej, haj, kedves rózsám ablakába’
 Kinyílt a rózsa magába,
 Sej, haj, magába.
Kétfelé hajlott az ága,
 Sej, haj, kétfelé hajlott az ága,
 Bort iszok az árnyékába’,
 Sej, haj, ha lehet!

161.

Az aradi rongyos csárda
 Körűl ki van pingálva;
 De azért bor jó van benne,
 Szép menyecske méri benne.
 Ihajla!
Kedves rózsám ablakába’
 Rózsa nyílik magába;
 Annyira terjedt az ága:
 Bort ittam az árnyékába’.
 Ihajla!

162.

Túl a Tiszán, Földeákon,
 Alma terem a fűzfákon,
 Minden ágon kettő három –
 Van szeretőm tizenhárom:
 Ha tíz elhágy, marad három,
 Megérem vele a nyáron.
Túl a Tiszán, Kenderesen,
 Alma terem a kenderen,
 Minden szálon kettő három –
 Van szeretőm tizenhárom;
 Ha tíz elhágy, marad három,
 Megérem vele a nyáron.

163.

Szőke babám gyere be!
 Magam vagyok idebe.
 Vetett ágyam paplanos,
 Feküdj ide aranyos.
Szól a kakas hajnalra,
 Kelj fel, rózsám, menj haza;
 Meg ne lássa az irígy,
 Mikor a kapun kimégy.

164.

Annyi nekem az irígyem,
 Mint a zöld fűszál a réten;
 Hol felvesznek, hol letesznek,
 Az irígyek majd megesznek.
Még az is baj, ha rád nézek,
 Bánják, ha veled beszélek;
 Barátságból melléd űlök:
 Roszra vélik az irígyök.

165.

Minek van énreám másnak gondja?
 Én nem nézem, ki a más galambja.
 Mért járnak az enyém után mások?
 Másé után én soha nem járok!

166.

Az én rózsám baglyát tetéz,
 A ki rakja, annak nehéz,
 Nyakába hullik a murva –
 Rám illik a babám csókja.
Az én rózsám kék ruhába’
 Kiállott a kapujába,
 Huszas, márjás a zsebébe’,
 Nekem adja örömébe.

167.

Három tallért kerestem,
 Tornyos nyoszolyát vettem;
 Majd meglássuk estére,
 Ki űl az ágy szélére?
 Szőke-e vagy a barna,
 Vagy a szivem fájdalma?

168.

Ritka rendet vágtam,
 Sürű baglyát raktam,
 Minden baglya mellett
 Egy pár csókot kaptam.
Ritka buza, ritka,
 Kiben konkoly nincsen,
 Ritka a szerelem,
 Kiben hiba nincsen.
Mit ér a nagy erdő
 Zöld levele nélkűl?
 Mit ér a szerelem
 Jó reménység nélkűl?
Szél hajtja a habot,
 Víz a vízi malmot;
 Szerelem csinálja
 Az atyafiságot.
Régen volt vágyásom
 Barna szeretőre,
 Megadta az isten,
 El kell vállnom tőle.
Régen volt, soká lesz,
 Mikor az a nap lesz
 Hogy galambom karja
 Két vállam takarja.
Nincsen fehér fecske,
 Nincs jámbor menyecske!
 Majd lesz fehér fecske,
 Lesz jámbor menyecske.

169.

Majd elmenjünk a világ végére,
 A kis tónak a tulsó szélére;
 Haza jövök jövő esztendőre,
 Veled hálok szombaton estére.
Volt szeretőm, de a viz elvitte,
 Pünkösd napján a jég összetörte.
 Édes rózsám ne bánkódj’ érette,
 Ád az isten jobbat is helyette;
 Ha jobbat nem, szebbet ád érette,
 Ha jobbat nem, szebbet ád érette.

170.

Kályha vállán a czicza,
 Szeretsz-e még Katicza?
 Ha nem szeretsz igazán:
 Ne járass magad után!
 Ne járass magad után!

171.

Elmennék én tihozzátok,
 De szemetes a szobátok,
 Sárga sarkantyum felszedi,
 Gyolcs a gatyám, bekeveri.
Hadd keverje, hadd keverje,
 Kimosom, rózsám, estére.

172.

Hallod-e te kis leány!
 Van-e nálad jó dohány?
 Van énnálam két levél,
 De kirágta a közepét az egér.
Jaj istenem! jaj annak,
 Kinek csókot nem adnak,
 Lám énnékem az este
 Oda hozták, oda hozták helyembe.

173.

Mit ér az az irka-firka,
 Ha nem szeret engem Jutka.
 Terem még virág a réten,
 Lesz szeretőm még a héten!

174.

A makai tóba’
 Megdöglött a béka,
 Mind kicsije, nagyja,
 Mind nyőstényje, kanja.
Mit tehetek róla,
 Hogy szerelmes vagyok,
 Édes apám az volt,
 Én meg fia vagyok.
Hozd el a papucsot,
 Hadd varrom a sarkát;
 Míg a gyerek alszik,
 Hadd csókolom a szád.
Nem vagyok én sánta,
 Csak a lovam sánta,
 A makai hidon
 Kitörött a lába.
Bárcsak isten adna
 Olyan csizmadiát,
 A ki nekem varrna
 Pipi szőrből csizmát.
Pipi szőrből csizmát,
 Liba bőrből talpát,
 Liba bőrből talpát,
 Piros bőrből sarkát.
Bárcsak én találnék
 Olyan szeretőre,
 A ki esztendőre
 Vinne mennyegzőre!

175.

Vásárhelyi kertben lakok én,
 Teljes piros rózsát rakok én,
 Kihajlik az ága az útra –
 Jőjj be, kis angyalom, egy szóra!
Jaj de sokat áztam, fáradtam,
 Mikor házasodni indultam;
 Nem találtam kedvemre valót,
 Az lett a szeretőm, a ki volt.

176.

Sárga répa, zöld ugorka, zöld a petrezselyem,
 Még azt mondják a legények, nem szeretnek engem;
 Hej pedig dehogy nem,
 Majd meghalnak értem!

177.

Porzik a tarjáni utcza,
 Ha én végig megyek rajta,
 Nyílik a rózsám ajtaja,
 Ha én kopogtatok rajta.
Vásárhelyi híres lányok
 Alig várják a szombatot,
 Szombat után vasárnapot,
 Lesik a Hajda ablakot7).

178.

Tojik, tojik kis fürjecske
 Fél-fél rendemre,
 Rendem csipke, rendem bokor,
 Ró, ró, rekettye.
 Ipityom gyere be,
 Galambom, ölembe!
Ha megunom ezt a várost,
 Máshová megyek,
 Szép szőke szeretőm helyett
 Barnát keresek.
 Ipityom gyere be,
 Galambom, ölembe!

179.

Verbuválnak a huszárok az utczán,
 Már én többet nem járok senki után.
 Van már nekem, kit igazán szeressek,
 Ha megvetett a te álnok szerelmed.
Boros kancsót forgatok a kezembe’,
 Barna kis lányt ringatok az ölembe,
 Iszom a bort, azt a kis lányt csókolom,
 Félre csapom darutollas kalapom.
Nem bánom én, hogy elhagytál engemet,
 Ha más jobban érdemli szerelmedet.
 Majd ha egyszer karján látlak egy szűznek,
 Annál jobban örűlök szerencsédnek.

180.

Korán reggel jókor fel kell öltözni,
 A templomba esküvőre kell menni.
 Jaj istenem! hogy kell vele esküdni,
 Ha nem tudom tiszta szivből szeretni!

181.

Akkor jőj el, mikor mondom,
 Csak a csizmád ne kopogjon,
 Fekete szemed ragyogjon,
 Piros orczád mosolyogjon.
Abban sincsen semmi hasznom
 Hogy a csizmámat koptatom.
 Van szeretőm kettő három,
 Vigan töltöm telem, nyárom!

HAZAFIUI és KATONADALOK.

1.
RÁKÓCZI KORÁBÓL.

Jaj régi szép magyar nép!
 Az ellenség téged miként szaggat és tép.
 Mire jutott állapotod! Romlandó cserép.
 Mint egy ékes eleven kép,
 Voltál olyan szép,
 Magyar nép!
 De a sasnak körme között fonyadsz mint a lép.
 Szegény magyar nép!
 Jóra mikor lép?
 Megromlott már mint cserép.
 Jaj hát szegény magyar nemzet
 Jóra mikor lép?
Jaj Rákóczi, Bercsényi,
 Régi magyarok vezéri, Bezerédi.
 Hova lettek országunknak fényes csillagi,
 Nemzetünknek hírszerzői,
 Vitéz hadnagyi,
 Bocskai?
 Az ellenség mindenfelé őket emészti,
 Űzi, kergeti,
 Búval epeszti,
 Közinkbe sem ereszti;
 Jaj hát szegény nemzetünket
 Mikép enyészti.
Jaj országunk, jószágunk,
 De főképen mi magunk, mikép sanyargunk!
 Az idegen nemzetségnek rabjai vagyunk.
 Kinek hajdan parancsoltunk,
 Most már szolgálunk,
 Adózunk.
 Régi szép szabadságunkból kiforgattatunk.
 Jaj meg kell halnunk,
 Meg nem maradunk.
 Nagy ellenség közt vagyunk,
 Bizony méltán ezek között
 Kesergünk, sírunk.
Tenger rajtunk a fegyver,
 Mert a német rajtunk hever és igen ver.
 Mutogatja magát, mint egy híres gavallér,
 Nemzetűnket kinzó pallér,
 Nem szán mint hóhér,
 A kit ér,
 Addig veri, miglen neki mindent nem igér.
 Látod, mily kevély,
 Bőriben sem fér,
 Mégis mindig többet kér,
 Alig vagyon országunkban
 Miatta kenyér.
Jaj országunk’ s magunknak,
 Jaj a mi maradékunknak, azoknak,
 Kik e földön nagy inségben igy nyomorognak.
 Özvegyek panaszolkodnak,
 Árvák zokognak,
 Sohajtnak.
 Jaj magoknak ily nagy kinban halált okoznak.
 Igy siránkoznak,
 És fohászkodnak;
 Bánati nem apadnak,
 Mert hazánkból az inségek
 El nem távoznak.
Nézz ránk, uram, a mennyből,
 Ments meg, kérünk, minket csuf ellenségtől,
 Ki a hires magyaroknak véréből épűl.
 Ne hagyd ily dühös inségtől,
 Rut ellenségtől,
 Némettől,
 Gyaláztatni, mocskoltatni az irígyektől;
 Ily büszke néptől,
 Kinzó eszköztől,
 Megfosztatni nevétől,
 Mindenkoron győzedelmes
 Dicsőségétől!

2.

Jaj nagy boldogtalan szegény magyar nemzet!
 Látom, most is téged csak a német vezet;
 Hol lehet, szemedben mutat hozzád kedvet,
 Nem látod, másfelől mint bolondját nevet.
Nem igy volt a minap diétán végezve,
 Együtt a státusok között elrendelve,
 Hogy a katonaság országból kimenne:
 Hanem a határon összesereglene.
De bezzeg felbontá hazád igazságát,
 Szent királya által szerzett szabadságát,
 Kivitted hazádból sok katona számát,
 Elhagyád csak pusztán a magad országát.
Mit használ a corpus juris vastagsága,
 Uj articulusoknak szaporodása?
 Ha nincsen hazánknak semmi igazsága:
 Jobb volna, ha lenne puskának fojtása.
Fogadtál katonát német oltalmára,
 Elkölt sok ökrödnek, tehenednek ára;
 Te magad maradtál nagy nyomoruságra,
 Gyermekiddel itthon holtig koldulásra.
Elhagytad országod’, szép feleségedet,
 Fegyverre költötted, mig volt, mindenedet,
 Zálogba vetetted nemesi részedet,
 Koczkára hajtottad8) németért véredet.
Régen nemességed király vezérlette,
 Kinek most egy tokos sétál már mellette;
 Annyira a német már a magyart vette:
 Mint lengyel a medvét ugy vezeti szerte.
Nem magad hasznáért paripádat rontod,
 Sem szép szabadságért hullatod el csontod,
 Nem magyar népedért véredet most ontod:
 Idegen nemzetért törvényedet bontod!
Te tészel próbákat, most ő dicsekedik,
 Te hozol prédákat, kikkel ő töltözik,
 Te rontod véredet, a német kérkedik,
 Hiredet, nevedet néked eltemetik.
Ha nyersz: a németé lesz, mint volt, országod,
 Ha vesztesz: más nemzet foglalja sok várad,
 Téged mindenképen követ végre károd,
 Ha most jól nem végezsz, későn akkor bánod.
Ugy is a németnek, higyed, rabja lészel,
 Bár országot neki véreddel most vészel,
 Kiből, mint az előtt, megint urat tészel,
 Utóljára magad mellette elveszel.
De még utólján is nem következik jó,
 Minthogy az országunk’ leszen felzavaró,
 Nemzetünket végre gyalázatba hozó,
 Nem más vége lészen rövid nap sok jaj szó.
Ezt egyedűl köszönd az atyafiságnak,
 A némettel bagzott ezer sógorságnak,
 Ez oka keserves boldogtalanságnak,
 Ez is lesz hóhérja sok szép magyarságnak!

3.

Nem ugy van már, mint volt rég,
 Beborult a magyar ég,
 Nem fordulhat már végre
 Nap a bus magyar égre.
Vérünket tettük úrnak,
 Hazánkból is kitúrnak,
 Ha a jármot nem huzzuk,
 Mint fujják, ugy nem járjuk.
Elmultak a jó idők,
 Áldott arany esztendők,
 Oda van szabadságunk,
 Örökre boldogságunk.
Most a német parancsol,
 Hajtja, a ki nem marsol
 Tyrannus patensára,
 Menykövező szavára.
Nincsenek igaz nagyok,
 Kapitányok, hadnagyok;
 Megholt Zrinyi, Hunyadi,
 Oda Bethlen, Rákóczi.
Almási és Lónyai,
 Hazánk több ily fattyai,
 Keresztekért akarnak
 Sírt ásni a magyarnak.
De van holmi vásáros-
 Náményi báró már most,
 Őrzői koronának,
 Árulója hazánknak.
Nézd el a kevély nemest,
 Jót lelsz közte, de kevest,
 Esznek, isznak, báloznak,
 Rendre pankrotiroznak.
De igy kell ennek lenni,
 Mert nem lehet mást tenni,
 Sirasd, magyar, sorsodat,
 Ásd meg önnön sírodat.
De igy kell a magyarnak,
 Hogy a német gavarnak
 Szolgáljon, érdemlette,
 Hazáját megvetette.
Sirasd magyar egedet,
 Nem találod fel többet,
 Megholt Zrinyi, Hunyadi,
 Oda Bethlen, Rákóczi!

4.

Atilla, Lehel, Árpád!
 Elhalt dicső unokád,
 Nem hangzik a magyar név,
 Elmult a díszes agg év.
Pusztán maradt Dáczia,
 Mert nincsen Hunyadia,
 Rideg nemzet mulat ott,
 Hol hajdan magyar lakott.
A lágy tárogató sírt
 Mindenütt, hol magyar birt,
 Földjét lakta a nemzet,
 S igaz hazafit nemzett.
Sarkantyu és párducz bőr
 Volt czímere s medve szőr,
 Kalpag fedezte fejét,
 Vas pánczél erős melyjét.
De már ezek elmultak,
 Hogy a hősök elhunytak,
 A magyar dolmány helyett
 Frakk lett módi viselet.
Kalpag helyett egy piczi
 Posztóból készült miczi
 Fedi fejét mindennek, –
 A módi oka ennek!

5.

Kék asztalom, zöld abroszom,
 Katona az én galambom,
 Ugy megballag Szeged felé,
 Szint’ ugy fáj a szivem belé.
Kisütött a nap a síkra,
 Járnak én utánam sírva,
 Ne járj én utánam sírva,
 Katonának vagyok irva.

6.

Sírt az anyám egykor értem,
 Mikor katonává lettem,
 Ne sirj, anyám, fiad jól van
 Vitézek közt a táborban.
Sátorkaró árnyékában
 Nyugszom szomoru ágyamban,
 Köpönyeggel takaródzom,
 Magam árnyékában nyugszom.

7.

Most nyílik a szelid rózsa bimbója,
 Ki van tűzve édes hazám zászlója,
 Sok szép ifju felesküszik alája,
 Ezt kivánja most a magyar hazája.
Már magam is katonának beállok,
 Legalább majd megsiratnak a lányok;
 Ne sírjatok honszerető leányok,
 Kedvesteknél drágább legyen hazátok!

8.

Új-Aradon ég a világ egy házba’,
 Barna kis lány hajladozik magába.
 Barna kis lány, ne hajladozz’, gyere ki,
 Régen vár már az őrsereg ide ki!

9.

Rövid a sarkantyum nyaka,
 Nem aludtam az éjtszaka,
 Nem jön a szememre álom,
 Mert a csendbontókat várom.
Rám veszem nemzeti ruhám.
 Megnyergelem a paripám,
 Megcsókol a feleségem, –
 Haza jövök még én szivem.
Menjünk hát kapitány uram,
 Itthon marad apám uram,
 A buzát is feltakarja,
 Ha azt az isten akarja.
Isten veled lelkem fele,
 Nem gondolok már én vele,
 Mert az isten haza hoz még,
 Ne sírjunk hát többet, elég.
Az istennek békesége,
 A lelketek csendessége
 Véletek itthon maradjon,
 A jó isten el ne hagyjon!

10.

Fel van a sárga nyergelve,
 Én ülök a tetejébe,
 Holnap megyek olyan útra,
 Kiről hamar ne várj vissza.
Feleségem, két gyermekem
 Kire hagyom én istenem!
 Az van a csákómra írva,
 Feleségem ne várj vissza.
Ne sírj kedves feleségem,
 Ne szomorítsd a cselédem,
 Istenben van reménységem.
 Visszahoz a sárga engem.

11.

Három szinű lobogót tart a magyar,
 Melynek hive holtig maradni akar,
 Örömmel nézz erre, ő ezt nem bánja,
 De hogy elmaradt rózsája tőle, nagyon sajnálja.
Jőj el, kedves babám, lefelé velem,
 Tisza partján a táborban lesz helyem,
 Visszatérünk, ha az idő eltelik,
 Ugy élünk a mint ezután szabad magyarhoz illik.
Igy érezni szép a magyar polgárnak,
 Ki önként lett védője a hazának,
 Élni, halni szabadságért ki akar,
 S a robotra által menni soha többé nem akar.

12.

Még Aradnál szépen szólott a banda,
 Világosnál gyászba borúlt a haza,
 Világosnál raktuk le fegyverünket,
 Mert vezérünk ott adott el bennünket.

13.

Szolnok alatt elkészült már a vasut, a vasut,
 Elmasérozott már azon a Kossuth, a Kossuth,
 Elvitte az magával a koronát,
 A németnek mindenféle pompáját.
Levették már a nemzeti lobogót, lobogót,
 Mert vezérünk, Görgei, áruló volt, -ruló volt,
 Eladta a hadsereget, Aradvárt,
 Az áruló szedte fel, haj, az árát.

14.

A toronyban sárga-fekete rongy lóg,
 Alatta egy bámész nép ott ácsorog.
 Kérd az egyik: Bátya, hát itt mi ujság? –
 Elhagyott Kossuth, oda Magyarország!
Honnan jösz te oly leverten jó pajtás?
 Mért sir egyik szemed jobban mint a más?
 Orczáidon mért látni oly bánatot,
 Mintha elmult volna már a világod?!
Sírok, pajtás, sírni fogok örökre,
 Míg élni hagy a jó isten kegyelme;
 Világostól hozom a nagy bánatot,
 Mert hazámnak ottan mély sír ásatott.
A magyarnak nincsen többé hazája,
 Elbujdoshat immár a nagy világba.
 A temetés roppant volt és nagyszerü,
 Százezernél több volt ott a kesergő.
Kilenczedik zászlóalj! hol zászlótok?
 Láttam, midőn izekre szaggattátok,
 Sirva dobtátok el hős fegyverteket –
 Hogy az isten áldjon meg benneteket!
Sirva borult huszár lova nyakára,
 Megölelte, csókolta utoljára,
 Földhöz vágta lángöblü karabinját,
 Boszujában ketté törte a kardját.
A nap épen akkoron alkonyodott,
 És az egész magyar nép mind vérben volt,
 Mintha sírt volna még az ég maga is,
 Hogy nem lesz már a földön egy magyar is.
És te mégis jóságos isten nézted,
 E szép hazát eltemetni engedted,
 Egy mély sírba, honnan nincs feltámadás –
 Te is, pajtás, magadnak egy olyant áss!
Világosnál leraktuk fegyverünket,
 Mert Görgei ott adott el bennünket,
 Fegyverünket letettük a muszkának,
 Engedtünk az áruló parancsának.

15.

Becskereknél széles árok,
 Ott vannak a szerviánok,
 Viselik a veres sapkát,
 Mellette a kardot, puskát –
 Magyar huszár!
Hallod-e te vad rácz fattyú!
 Van-e a juhod közt tokjuh?
 A kiben van hat font fagygyú,
 Hat ponyvára való gyapjú? –
 Juhász fattyú!
Hallod-e te magyar fattyú!
 Van-e patrontásban bankó? –
 Vagyon, vagyon hatszáz golyó,
 Hatszáz szerviánba való,
 Vad rácz fattyú!

16.

Megálljatok fiúk, fáradt vitézek,
 Hazámra még egyszer vissza hadd nézek!
 Pihenjünk meg utóljára hantjain,
 Ha vérrel nem segithetünk bajain.
Isten hozzád kedves hazám határa,
 Szálljon áldás földed minden porára!
 Isten hozzátok magyarok, véreink!
 Fáj a szivünk, de nem hullnak könnyeink.
Huszár voltam, isten szárnyas angyala,
 Kedves hazám ellenének ostora;
 Rabigában nyögsz te addig drága hon,
 Míg huszár nem nyargalódzik síkodon.
Ötven csatában küzdöttem szép hazám
 Érted, halál még sem akadott reám:
 Nincs már apám, anyám, kedves szeretőm, –
 Isten tudja, hol lesz majd a temetőm.
Bajtársaim mind elhulltak a csatán,
 Csak egyedűl maradtam én ily árván,
 Fáj szivem, fáj, busulok és bánkódom,
 Soh’ sem látlak, kedves hazám, jól tudom.
Szegény pára fakó lovam te vagy már,
 Ki egyedül török földön velem jár,
 Jaj de te is vissza-vissza nyerítesz,
 Bus szemet vetsz reám, csakhogy nem kérdesz.
Kedves hazám látlak-e még valaha?!
 Önnön fiad volt tehozzád mostoha,
 Ki eladta ős apáink szent honát –
 Verd meg isten az ily álnok gaz fiát!
Elmegyek én, de utolsó szent hantod
 Megcsókolom, a mért annyi vért ontott
 A magyar nép, kinek nincsen hazája –
 Még az ég sem igazságos hozzája!
Édes hazám majd egyszer még valaha
 Felderűl a szabadságnak hajnala,
 Akkor én is visszatérek, vissza én,
 Ott halni meg édes hazám szent földén.

17.

Felmentem a temesvári sánczra,
 Visszanéztem szép magyar hazámra;
 Szülőföldem, édes Magyarország,
 De messze vagy, de messze vagy hozzám!
Hallok itten idegen hangokat,
 Fájdalmában szivem majd meghasad,
 A magyar szó örömre serkentget,
 A ki szólja: az isten áldja meg!
Lengedezve fuj a Mátra szele,
 Kedves babám fohásza jön vele,
 A fohász közt egy gondod legyen rám,
 Ne feledkezz’ rólam kedves rózsám.
Nem felejtlek, – jaj de roszul érzek!
 Bánatomban tovább nem is élek;
 Elhervadok, mint virág a napon
 Értetek szép hazám és galambom!