Hun vót, hun nem vót, még a Krakónn is túnann vót, de még azonn is túnann, vót ëgy királyi pár.
A kirának ëcczër mëhhalt a feleségi, de még halála előtt mëghatta az urának, hogy ha ő mëhhal, aggyig në házasoggyék mëg, míg olyant, mint ő mëg a lyánya – mer egyforma szépek vótak – nem taná. Úgy is vót. Elindút a kirá, országot-világot bebarangolt, de olyant, mint a feleségi, nem tanát, csak a lyányát, pegyig sok fődet bejárt má.
A hogy hazamëgy, bántotta a gond nagyon, hogy a világon az ő feleségihë több hasolló nincs, csak a lyánya. De fëlhagyott oszt a gongyával, kapta magát, mëgkérette a saját tulajdon lyányát.
Az aszonta, hogy elmëgy, de csak úgy, ha az apja ëgy napszín ruhát csinátat neki. A napszín ruha mëglëtt, »mos má gyere hozzám, lyányom!« De a lyány nem mënt mém most së. »Csinátassék nekem ëgy hódvilágszín ruhát, ha am mëglësz, akkor nem bánom!« Kis idő múva kész lëtt az is. A lyány mos má ëgy csillagszín ruhät követëlt. Az apja – kintelen-këlletlen – mëgadta neki azt is. A lyány – hot tovább húzza-halaszsza a dolgot – mos mëm má azt kötte ki, hogy csak úgy mëgy el az apjáho, ha ëgy tetyűbőrködmönt csinátat. »Má csak azt nem csinállya mën neki senki!« gondolta magába. De bizon allyig múlyik el valami kis idő, hozzák a tetyűbőrködmönt. A lyány is micsinállyék má, a nëgyegyik kivánságát is betőtötték, mindég csak azonn forgatta az eszit, hogy szabadúhasson mëg ő ettű az útállatos apjátú? Ki is tanáta.
Másnap rëggel a lyány, mikor őtözkönnyi kezdëtt, hármat köpött az asztalra. Az apja mëm má a pitarba várakozott rá. Mikor mëgúnta várnyi, beszól: »gyere má, feleségëm!« mëszszólal az első köpés: »mingyá, csak bóhászkodok!« De hogy a lyán nem mënt, mëgint beszól neki. Akkor kiszól a másogyik köpés: »mingyá, csak a lámpát fújom el!« Türelmetlenkëdëtt a kirá, harmacczor is híjja, de má keményebben beszét. Akkor felelt a harmagyik köpés: »mingyá, csak becsukom az ajtót!«
No, az apja mos má csakugyan azt hitte, hogy maj csak gyön, bemënt a másik házba.
De bíz a lyány összeszëdelőczködött, oszt a kis öcscsivel elszökött, útnak indút.
Mënnek, mënnek, mëndëgének, nagysokára beérnek ëgy nagy erdőbe. Ott a kis gyerëk mán nagyon szomjann vót, az útonn tanát ëgy ökörnyomot, innya akart belülle.
Mëgszólíttya a nénnyi: »në igyá belűlle, kis öcsém! mer ököré vász!« A kis gyerëk engedëtt.
A hogy mënnek, tanának ëgy farkasnyomat, de a nénnyi abbú së hatta innya, késübb mëgint ëgy szamárnyomat, de má a kis gyerëk majd elveszëtt szomjann, mésse ihatott. Nëgyecczërre ëgy őznyomat tanának, abbú hörpentëtt ëgy kicsit, a mënnyivel a szomjúságát csillapíthatta, de abba az Istenbe ëcczërre őzecskéjé vát.
Kurholta oszt a nénnyi: »ládd-ë, mé nem hallgattá az én szavamra, mos má őzecskének kell lënnëd, még élsz.«
Hát errű má hiába vót mindën szó, em mëgtörtint.
Mënnek tovább, árkonn-berkënn, beérnek ëgy királyi udvarba. Ott a kérdezősködésre eléaggyák, hogy szógálatot gyöttek vóna keresnyi. »Jó van, hát fëlfogadunk, épen pulykapásztorunk nincs!« De a lyány aszongya: »fëlségës kirá, gráczia fejemnek, én csak úgy állok el, ha a fëlségës kirá mëgígíri, hogy a testvérëmnek, ennek az őzecskének sëmmi baja së lësz!« Elmonta oszt, hogy hoj járt az ő kis öcscsi.
A kirá mëgigérte, hoj jó van, nem lësz sëmmi baja së.
A lyány pëgyig azonnal beállott a szógálatba.
Másnap mëttutta a lyány, hogy a városba valami czéczó lësz, olyan báldfurma, a kin a kirá is ott lësz, bemënt a szakácsného elkéreczkënnyi. Az hallanyi së akart rulla. »Micsináná të ott, abba a tetyűbőrruhádba! nem szégyëllëd magad? takaroccz ki mingyá?« De a lyány csak, hogy eressze el. Aggyig rimánkodott, aggyig istenkedëtt neki, hogy eleresztëtte. »Isz úgyis csak a csáváshordó mellett lësz a të helyed!« gondolta magába a szakácsné.
Elgyött az este, a lyány lëvette a tetyűbőrködmönt, fëlvëtte a napszín ruhát, abba mënt el a báldba.
Hű! nem a csáváshordó mellé kerűt ám, hanem a kiráfi ëgënyest maga mellé ültette, mulattatta, nem is eresztëtt hozzá sënkit közel së. Örűt a lyány, hogy minő jó mulat most ő!
Másnap rëggel hazamentek, ő is fëlvëtte a tetyűruhát, oszt délyig őrzötte a pulykát.
Débe bemëgy a szakácsného, kéreczkënnyi mëgínt. A szakácsné csak nevette a lyánt, hogy »minő bohó e, ilyen rongyléttyire is a báldba kivánkozik! No jó, elmëheccz, de mën në tuggyam, hogy valami csint tëszël ott, mer akkor jaj az életëd! tudod-ë?«
Este fëlkötözkögyik a lyány a hódvilágszín ruhába. Mëgy a báldba. Mikor belépëtt, csak őt nézte mindënki, olyan szép pót. A kiráfi is odaugrik, karonnfogja, viszi magával, még tánczolnyi is csak keveset tánczoltak ëgyütt, egész rëggelyig mindég beszégettek. Hogy mit tuttak aggyig ëgymásnak rógyikányi, én nem tudom, nem vótam ott! de biztosan jó tanáhatták magokot.
A harmagyik este is szintazonszerint folyt lë a báld. A lyány csillagszín ruhába vót, a ki ránézëtt, majd elvëtte a szëmi fényességit, olyan gyönyörüen át rajta a ruha.
A kiráfi má ekkor szerette a lyánt nagyon, kérdëzte is, hogy hovavalósi? mëg hogy elkísírthetyi-ë hazáig? de a lyány nem árolta el magát. A kiráfi akkor adott neki ëgy arangyűrőt, hogy ha valamikor is még tanákoznának, errű ösmerjék mëg ëgymást.
Rëggel, mikor végi lëtt a báldnak, bánkódott a kiráfi nagyon, hogy ő má bajosann láttya még ëcczër az ő szívi választottját.
Débe a lyány bemëgyën a konyhába, láttya, hogy a szakácsné kemémmagoslevest főzött, má épen a kënyeret akarja beleszegdelnyi, aszongya a szakácsnénak, hagy szegdellye ő a kënyeret! De a szakácsné jó tarkón vágta, hogy »majd adok én neked szegdelést, te tetyves! nécs csak! mit nem kiván még! ë!«
A lyány aggyig sürgött-forgott, rimánkodott, még mëg nem engették. Lëvette a tetyűbőrködmönt, oszt hozzáfogott a szegdeléshë. Mikor javába szegdelyi, ak közbe beleeresztyi a gyűrőt a tába.
Viszik be a kemémmagos levest, szëd a kiráfi. Kavargattya, kavargattya a kanával, hát csak hall benne valami zörgést. Kiveszi a kanát, hát az a gyűrő van benne, a kit ő adott még a báldban annak a szép lyánnak. Szól ki rögtön: »szakácsné! győjjék csak be!« Am mëg mëgijett szörnyenn, hogy no most van má végi! Bemëgy, azt kérdëzi a kiráfi, ki vót a konyhánn rajta kívël? A szakácsné beösmerte, hogy az a tetyves pulykapásztorlyány! »Küggye be!« monta a kiráfi.
Gyön a lyány, rajta mind a három őtözet ruha.
A kiráfi mëgösmerte. »Te vagy az, szívem szép szerelme? Ásó, kapa választ el ëgymástú!« Nemsokára mëg is esküttek.
Esküvő után a kiráfi, má a kirá, hamarosan elmënt a háborúba. Míg ő odajárt, mëg a kiráné, a feleségi mëszszaporodott.
De vót az udvarba ëgy mindënës asszony, a kinek nagyon csesznye lyánya vót. Irigylëtte a kiráné sorát, a ki azelőtt csak tetyűbőrruhába járt, oszt most mëg hogy fëlvitte Isten a dógát.
Bemëgy ez a mindënës asszony ëcczër a kiráného, oszt hitta kifele jó időre, ő mëg maj néz a fejibe. A ház előtt mëg folyt ëgy szép tiszta vizű folyóka, annak a partjára ültek. Mikor a kiránénak javába néz a fejibe az asszony, ëcczër csak zu! be a folyókába a kiráné! Belökte az a kutya vénasszony!
Akkor beviszi a kiráné helyire a maga retves lyányát, lëfektetyi az ágyba, oszt laskát süttet rá, hogy ha haza gyön a kirá, hát csörögjön, mintha a csontya csörögne, annyira lesoványodott. Az őzecskét mëg këszűtek kivégeznyi.
Gyön is haza a kirá, oda mëgy, láttya, hogy mëgcsunyut, hallya a csörgést is. Szomorkodott nagyon.
Aznap este az őzecske fëlfogja a kis gyerëkët, viszi a folyókáho. Abba mëg gyönyörű szép arankacsák úszkátak. Aszongya az őzecske: »kacsák, kacsák, arankacsák! hun van kirá kis Miklósnak az annya? rí a kirá kis Miklós! nincs meddőné tejecske!« Aszonták a kacsák, hogy csak várjék, ott gyön a harmagyik csapatba!
Mikor a harmagyik csapat odaért, kivát közülök ëgy arankacsa, asszonyé vátozott, elvëtte az őzecskétű a kis gyerëkët, oszt mëgszoptatta.
Mikor avval végezëtt, aszongya neki az őzecske: »nénikém! nénikém! torkomnak kést fenyik, vérëmnek aranyvërënczét mossák!« Aszonta rá az asszony: »në fé, në fé! kis öcsém, nem lësz sëmmi bajod! kiráfinak fogadása tartya!«
Avval az asszony visszaatta a gyerëkët, az őzecske pegyig bevitte a szobába, lëtëtte a bőcsőbe.
Látta mán a kocsis ezt vagy kécczër. Bemëgy a kirának, mëjjelëntyi, hogy mismit látott ő. A kirá aszonta: »maj mëvvigyázuk!«
Úgy is vót. Este kimënnek a folyóka partjára, ott valahun elbújnak. Hát láttyák, hogy hozza az őzecske a kis gyerëkët, gyön az arankacsa is, asszonyé vátozik, szoptat, beszégetnek. Mikor a szoptatás mëgvót, odaugrik a kirá, mëgkapja a feleségit, össze-vissza csókolja, oszt viszi be a házba.
A vénasszont mëg a csesznye lyányát pegyig szétdiribolták, úsz szórták szét a határba őköt.
A kirá mëg a feleségi azután olyan boldogok lëttek, hogy mém most is ének, ha azóta mën nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa (Hörcsikné) parasztasszonytól. 1904. jan.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy embër. A feleségi mëhhalt, maratt attú neki ëgy lyánya. Az embër még fiatal vót, asszon nékű a ház së marathatott, mëhházasodott újra. Elvëtt ëgy asszont, a ki két lyánt vitt a házho. De mëmmonta neki az embër, hogy az ő lyányának békesség adassék! mer nyaka közé üt az asszonnak. Az ígírte mënnyre-fődre, hogy il lëssz, mëg úl lëssz, de biz a szëgény árva lyány csak mostoha-anyát kapott ő. Ha az apja nem vót elé, hajtotta az asszony mindég, mint a barmot. Úgy, hogy a lyány fëltëtte magába, hogy elmëgy a háztú, akarhogy is lëssz a sora, mer má ezt ányi nem lëhet.
Fël is szëdelőczködött, a batuját a nyakába vëtte, oszt mënt vándollanyi.
A hogy mëgy, mëndëgé, beér ëgy erdőbe. Ott lát ëgy nagy szilvafát, tele szilvával, maj lëtörte a gallyát, annyi vót rajta. Mësszólittya a szilvafa a lyánt: »hallod-é, lyány! rázd mëg a gallyoimat, má maj lëhasadoznak rúllam, úgy húz a sok gyömőcs!« A lyánnak kécczër së këllëtt mondanyi, odamënt, jó mërrázta, hogy az allya tele lëtt szilvával.
Mëgy árébb, ott mëg ëgy körtefát látott. Annyi vót rajta a termés, mintha csak rátapasztották vóna. Az is odaszól a lyánnak: »szëggyé lë terhëmbű, te lyány! mer mësszakadok bele!« A lyány elévëtt ëgy száraz gallyat, oszt lëvert rúlla ej jó rakás körtét, ëgy tót falu jólakhatott vóna belűlle.
Harmacczorra ëgy nagy kemënczéhë ért, a ki tele vót tűzzel. Aszongya a lyánnak az is: »hallod-ë, lyány! szëggyé ki belűllem, mer ez a nagy hőség mëgöl!« A lyány fëlkapta a szénvonót, oszt kihúzta a tűz felit.
Mëgy mëgy, hát az útonn fekütt ëgy kutya, az az ódala tële vót pondréval. A lyány még mëgijett tűlle, olyan csúnya vót, hogy rá së mert néznyi. De az odaszót neki: »në fé tűllem, lyányom! ha inkább gyere ide, oszt fordí engëm a másik ódalamra, maj mëllátod: jótét helyibe jót vársz!« A lyánynak olyan jó szívi vót, hogy odamënt, mëffordította a kutyát a másik ódalára mindën szó nékű. A kutya nyögött egy nagyot, olyan jóesëtt neki ez.
A lyány mënt tovább. Nëgyennapra mëllátott egy házat, bemënt oda. »Aggyon Isten jóestét!« Egy öregasszon vót odbe. »Aggyon Isten, lyányom! mit keresël?« »Biz én, öreganyám, szógálatot keresnék, ha kaphatnék!« »Itt kapható vagy, ha kiállod! Három nap az esztendő. Tizenkét szobám van, abbú tizënëgyet këll sëprëgetnëd, tisztogatnod.« A lyány elválalta, beát.
Első rëggel a vén asszony odatta neki a tizënkét szoba kúccsát, de mëhhatta neki, hogy a tizenkettegyikbe sëmmiáronn së mënnyék be, mer akkor kampësz az életyinek! A lyány mëg is fogatta, hogy hát akkor nem mëgy be.
De allyig mënt el az asszony otthonrú, allyig tisztogatott ki a lyány a tizënëgy szobába, furta az ódalát nagyonn, hogy mi lëhet abba a szobába? nem gondolkozott sokat, benyitott.
Hát látta, hogy ëgyik kád tele aranval, a másik ezüsttel, a harmagyik mëg mézzel. Gondolta magába, hogy no ezt mëllopuk! Kapta magát, beleugrajtott a mézbe, azutáng az aramba, ezüsbe, oszt mënt, mint a kit puskábú kilőttek. Ëgënyesenn hazafele.
Úttyába ejtette a kutyát is, a kemënczét is, a körtefát is, de mikor má a szilvafáná járt, hazaért a házába a vénasszony is, látta, hogy a lyány odbe járt a tilalmas szobába, fogta magát, rá a sëprőnyelre, oszt utánna a lyány utánn.
Kérdezősködött ő a kutyáná is, a kemënczéné is, a körtefáná is, de mëg a szilvafáná is, hogy »láttak-ë êre mënnyi ilyen mëg ilyen lyánt?« De azok aszonták, hogy bizon nem láttak ők soha életyikbe. Igy oszt kíntelen vót neki visszamënnyi sëmmi haszon fejibe.
A lány mëg ezalatt hazaért, de hogy tele vót aranval, ezüsttel mindëni, nem mert bemënnyi a házba, fét, hogy a mostohája tán mëg is ölyi. Bemënt a fészërbe, ott vótak sok nagy szüretelő kádak, ëggyet fëlborított, az alá bújt. Ott vót egész écczaka.
Rëggel a kakas fëlszát a háztetőre, oszt elkezte kiabányi: »Kukorikúú! Jó rëggelt! Itthon van ám a lyány! sok aranval, ezüsttel! kád alá van bújvaaa!« Mëhhallották ezt odbe. Kimëntek. »Mit kukuríkol az a bolond kakas? itthon van a lyány aranval, ezüsttel?« Kiment a két lyány is annyostú, keresték a fétestvérjüket. Hosszas keresgélés utánn mëg is tanáták a a kád alatt. Mikor mëllátták, majd elvëtte a szëmik fényësségit a sok arany, ezüst, a kit láttak! Vitték is be mingyá, kedves vót akkor, ez is, az is kapadozott a ruhájáho a pézé. Az apja mëg nagyonn megörűt.
Másnap a másik asszony lyánya is aszonta, hogy elmëgy ő is pézt szërzenyi. Sütött az annya pëcsënyét, bogácsát, ellátta mindënnel, nem úgy, mint a mostoha lyányát.
Elétanáta ő is a szilvafát, kemenczét is, mëg a kutyát is, de së a fákat nem rázta mëg, së a kemënczébű nem húzta ki a tüzet, së a kutyát nem fordította a másik oldalára, pegyig rimánkottak neki këgyetlenű, ha elmënt mellettëk, mint a kényëss.
Beát ő is a vénasszonho, aranval, ezüsttel jó mêsszëtte magát, de szökésibe allyig halatt túnann a kutyánn, kemënczénn mëg a körtefánn, eszrevëtte a vénasszony, hogy má ez is micsinát vele? fël a lapátra, oszt aló vesdelmagad! utánna a lyánnak!
Mënt a kutyáho. »Láttad-e, hogy êre mënt ëgy lyány?« »Láttam ám, nem régën mënt êre!« Mënt a kemënczéhë, az is aszonta, a körtefa is, a szilvafáho még el së ért a lyány, má a vén vasorú bába utóérte, oszt úgy elverte, hogy vérbe-fagyba maratt ott a lyány. Allyig birt haza vánszorganyi. Otthon ő is a kád alá bújt, szégyëlletyibe së mert bemënnyi. Egész écczaka ott hát ő is.
Rëggel a kakas fëlszáll mëgint a ház tetejire, oszt elkezgyi: »Kukurikúú! Jó rëggelt! Itthon van a lyány, vérbe-fagyba a kád alaaatt!« Odbe mëhhallották, de az asszony iszontató mérges lëtt, a kakast agyonn akarta ütynyi. De az elszát a bottya elő, oszt mindécs csak azt a nótát hajtotta.
Keresték oszt a fészërbe a lyánt. Mëg is tanáták, de nem vót ám az csupa arany mëg ezüst, ha csupa kékség mëg vér. Bevitték, kimosdatták, oszt ágyba tëtték, mer olyan beteg vót, hogy azt hitték, nem marad életbe. Soká nyomta az ágyat, még lábra tudott vergőnnyi.
Hát íj járt a jószivű mëg a kényës lyány.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Özv. Bozsiknétól. Lejegyzési idő: 1904. február.
Hol volt, hol nem volt, hetedhétország ellen volt, elmentem Peregre, a mesék elejbe, ott voltak a mesék jászolhoz kötözve. Eloldtam egy czifrát, elmondok egy kurtát. Átalmentem a Tiszán, Tiszán túl volt Jámbor Péter, Jámbor Pál meg a világ szép embere.
Volt egyszer a világon egy királyasszony, annak a királyasszonynak gyereke nem volt, pedig szerette volna. A mit csak lehetett, mindent megtett, de az Isten nem áldotta meg. Egyszer kimegy a kis kertbe járkálni, szagolgatta a szebbnél-szebb virágokat, megállott egy rózsabokor mellett is, szakitani akart egyet róla. Szakitott is, de a hogy meglógázta a bokrot, egy harmatcsepp rája perdült, a kitől ő teherbe esett. Boldog volt, mert már tudta, hogy lesz neki olyan szép kis fia, hogy csudájára jár a világ. Várta is a születését, de a kis gyerek csak nem akart megszületni. Már tizenhárom esztendeje hordta a terhet, gyerek még sem volt. Már a tizennegyediknek is a vége felé járt, mikor Világi Szép Örzsébet elmegy a királyasszonyhoz. Azt mondja Világi Szép Örzsébet:
– Szívem szép szerelme, Gyöngyharmat János! gyere ki, én várlak, Világi Szép Örzsébet!
Mikor ezt a gyerek odabent meghallotta, el kezdett mozogni, egy pár szempillantás múlva meg már ki is ugrott azon felfegyverkezve csákóval, karddal.
– No! itt vagyok, Világi Szép Örzsébet! mért híttál?
De Világi Szép Örzsébet tündér volt, már akkorra hideg nyoma se volt, elment.
Azt mondja Gyöngyharmat János – mert úgy hitták ezt a legényt – az anyjának:
– Anyám! süss nekem útravalót, aztán hadd megyek, felkeresem Világi Szép Örzsébetet, még ha a világ másik szélén van is!
Úgy is vót. Az anyja ellátta Jánost bőven mindennel, János meg útra kerekedett, ment a világnak.
Megy, megy, mendegél, beér egy házba. Ott az ágyon aludt javába két királyfi azon kardosan, csákóban. János rájok se’ hederített, egy másik ágyra vetette magát és elaludt, mint az édes tej. Egyszer a két királyfi közűl felébred az egyik, meglátja, hogy nemcsak maguk vannak, felkölti a másikat is.
– Hallod-e te! kelj fel, itt van egy királyfi, biztosan Világi Szép Örzsébetért fáradozik az is! Tudod-e mit? öljük meg! most még édesden alszik.
– Ugyan már miért beszélsz illyet, hát nem jobban megölhetett volna ő minket, ha rossz szándékú ember lett volna? most már se te, se én nem szuszognánk! meg osztán ki tudja, ki lehet ez? meg hogy mi hasznát vehetjük még neki!
Erre aztán a másik se szólt semmit.
Gyöngyharmat János meg felébredt a beszélgetésre. Nem tudta, mit beszélnek, csak szót hallott. Látta, hogy már azok is felvannak. Mindjárt meg is ösmerkedtek.
– Hova indultatok?
– Felkeressük a Világi Szép Örzsébetet!
– Hisz én is abban igyekezem! no hát akkor tartsunk eggyütt!
Úgy is volt, mentek eggyütt! Nemsokára találtak egy hegyre, azon volt egy nagy fa, mihelyt ők a hegyre léptek, az abban a perczben rettentő nagy ködmönös emberré változott. A két királyfi megijedt, azt mondták, hogy ők nem mennek egy tapodtat sem, mert félnek a ködmönös embertől. Gyöngyharmat János erre azt mondja magában: nohát! igy vagyunk a bátorsággal! – azzal kirántotta a kardját, elejbök állott s azt mondta:
– A ki nem fél, jőjjön utánam!
A két királyfi ment utána. A ködmönös ember meg, mentől jobban közeledtek hozzá, annál magasabbra nőtt. János annak oda se nézett. Mikor egészen melléje értek, jót vágott rá a kardjával, oszt mentek tovább. Az út egy barlang szájához vitt. Ott megállott a három királyfi tanácskozni, ki menjen be oda legelőbb? A két királyfi azt mondta, hogy legjobb lesz, ha Gyöngyharmat János megy be, mert ő a legvitézebb!
János nem bánta, bement szivesen. De előbb egy kis ágyat csinált a földön, abba az ágyba ibolyamagot vetett.
– Ha ez az ibolyamag kikel, akkor, pajtásaim! gyertek utánam, mert végem van!
Azok megfogadták a szép szót s kívül maradtak. János meg ment.
Olyan setét volt ott, mint itt nálunk éjszakának vadán szokott lenni, János alig látott egy pár lépésnyire. Beljebb megy, kezd világosodni. Nemsokára lát egy asszonyt, a ki szövőszék mellett ült s szőtte a katonákat. Mentől jobban hajingálta a vetéllőt, annál több katonát szőtt. Azok meg csak estek Jánosnak. De az az asszony nem tudott volna annyi katonát kiszőni a szövőszékéből, a mennyit János le nem tudott volna vágni.
Mikor már innen is kikerült, egész világos lett. Gyönyörű szép, zöld mezőben látta magát. A közepén volt egy szép kis ház, attól nem messzire folyt a Duna, a partja tele volt terebélyes nagy fűzfákkal.
Mit csináljon ebben a pusztaságban? fogta magát, bement a házba. Ott lakott egy szép fiatal menyecske. János mindjárt azzal hozakodott elő, hogy hol találhatná ő Világi Szép Örzsébetet, mert ő a magáénak akarja tenni minden áron.
– Nagy dologba fogtál, Gyöngyharmat János! nem tudom, hogy lesz belőle valami. De ha akarod, én adok neked jó tanácsot! Világi Szép Örzsébet tizenketted magával minden nap ide jár fürdeni a Dunába, de csak mindég fényes délben. Mielőtt még ők fürdeni mennének, eredj te a partra, bújj el valamelyik fűzfa levelei közé s ha már levetkőztek, fogd össze a Világi Szép Örzsébet ruháját, szaladj be vele ide. De akárhogy rimánkodik, akárhogy esenkedik, hogy nézz hátra! te hátra ne nézz, mert akkor véged van!
Úgy is volt. János már jól előre elbújt egy fűzfa galyai közé, ott várt Világi Szép Örzsébetre. Épen dél volt, mikor az jött tizenketted magával. A többiek vetkeztek, de Világi Szép Örzsébet nagyon tekingetett mindenfelé.
– Nincs itten senki, mit tekingetsz? ki járna erre, a hol még a madár se jár? mondták neki a tündérpajtásai.
De Világi Szép Erzsébet csak tekingetett, míg biztos nem volt, hogy csakugyan nincs ott senki. Akkor levetkezett s ment fürdeni. Jánosnak majd kidülledt a szeme, úgy nézte. Mikor látta, hogy fürdenek javában, kilopódzkodott a bokorból, összeszedte a Világi Szép Örzsébet ruháját s aló! vesd el magad! szaladt vele a ház felé.
Világi Szép Örzsébet mindjárt meglátta.
– Édes szívem, szép szerelmem! Gyöngyharmat János! gyere vissza, hadd öleljelek meg, hadd csókoljalak meg!
De János csak szaladt.
– Csak nézz hát legalább egy kicsit hátra! Édes szívem, szép szerelmem, tedd meg ezt az egyet!
Ezt már nem birta megállni, hátranézett. Mindjárt egy labdává változott. Világi Szép Örzsébet meg a tündérek kijöttek a vízből, elkezdtek vele labdázni. De vagdosták ám a földhöz, majd széthasadt bele. Mikor már megúnták a játékot, behajították a Dunába. Ott meg változott egy gyönyörű szép aranykacsává.
Odafent a barlang előtt kikelt az ibolya. Látta ezt a két királyfi.
– No! pajtás, gyerünk! bajba van a cimboránk!
Mentek, egyenesen be abba a házba, a hol Gyöngyharmat János kérdezősködött. A menyecske azt mondta nekik:
– Nem tudom, hogy lehetne megmenteni, mondta a menyecske, mert a két királyfi kérdezősködött. Egy módja van, ha azt hiba nélkül megteszik, akkor még tán jól van minden. Gyöngyharmat János most a Dunába uszkál, mint aranykacsa, Világi Szép Örzsébet azzá változtatta. Csak úgy menthetitek meg, ha a fejét ellövitek, úgy hogy kiessen a partra, a teste meg bent maradjon a vízben. De ügyesen lőjjetek, mert máskép vége mindennek.
A két királyfi elment a Duna partjára, az egyik elővette a puskáját s az aranykacsának, ki már akkorára a Duna másik szélén uszdogált, megczélozta a fejét. Alig sütötte el a puskát, a kacsa csak felfordult a vízben, a feje meg repült ki a partra, ott mindjárt Gyöngyharmat János lett belőle.
Megörűltek mind a hárman, hogy újra látták egymást. Bementek a menyecske házába, ott beszélgettek, Jánost meg szidta a menyecske, hogy megmondta, ne nézegessen hátra, de nem állhatta meg! Szegény Jánosnak mit volt mit tenni, megigérte, hogy nem teszi többet.
Másnap délelőtt megint elbújt János a fűzfabokorba. Álló dél volt, mikor a tündérek fürdeni jöttek. Világi Szép Örzsébet megint gyanakodott, mert megállt a parton, nézelődött mindenfelé, nincs-e valaki a közelben. De a tündérek megnyugtatták.
– Ugyan hogy volna már itt valaki! Gyöngyharmat Jánossal elbántunk, más meg ki járna erre? Világi Szép Örzsébet ráállt. Csakugyan is ki járna arra? Levetkezett.
Gyöngyharmat János már alig várta, hogy a szép tündér a vízbe menjen, az még jóformán meg sem mártakozott, ő má összefogta a ruháját s szaladt vele egyenest a ház felé.
Világi Szép Örzsébet elkezdte megint a világi nagy43) rimánkodást:
– Édes szivem, szép szerelmem! Gyöngyharmat Jánosom! gyere vissza egy szóra, egy ölelésre! nézd csak, igy ölellek, igy csókollak! vagy legalább csak tekints hátra!
János akármennyire is eltökélte magában, hogy nem fordúl vissza, a szép tündért annyira szerette, hogy nem tudott magának parancsolni, – visszanézett. Menten labdává változott.
Ez kellett Világi Szép Örzsébetnek, egyéb semmi!
Ki a vizből mindnyájan! elkezdtek vele labdázni irgalmatlanul, mikor már jól elfáradtak ők is, a labdát bedobták a vizbe, azután felöltözködtek, elmentek. A labdából lett egy gyönyörü arany rózsabokor, ott terjesztgette galyjait a viz szine felett.
Odabent a házban már látták, hogy baj van. A két királyfi majd megette magát, hogy János megint nem vigyázott magára. Odafordúltak a menyecskéhez:
– No! most mit csináljunk?
– Hát most már magam sem tudom, mondta a menyecske. De ha akarják, próbálják az arany rózsafáról a legszebb bimbót lelőni. Ha az sikerül, tán még minden jó lesz.
A két királyfi a partra ment, a legszebb rózsabimbót lelőtték, mindjárt eléjök állott Gyöngyharmat János.
– No! pajtás! még az egyszer megmentettünk, de ha harmadszorra sem vigyázol, magadra vess! azután már nem tudunk érted tenni semmit.
De János nem szólt, örült, hogy igy van a dolog. Bementek megint a házba beszélgetni.
Harmadnap megint ugy volt minden, mint azelőtt. János elbujt a fűzfabokorba s fényes délben ment fürdeni Világi Szép Örzsébet tizenketted magával. De már ekkor elhatározta János, hogy nem néz vissza, még ha Világi Szép Örzsébet angyalúl kukoríkol sem. Összefogta a ruhákat gyorsan s ment vele, mint a szél. Kiabált Világi Szép Örzsébet, a hogy a torkán kifért, de az is annyi volt, János nem nézett vissza. Már épen a ház ajtala előtt volt, már majdnem fordította a fejét, s ha az egyik királyfi hamar be nem rántja, vissza is nézett volna, de úgy besenderítették, csepp híja volt, hogy orra nem bukott. Világi Szép Örzsébet ruhája is ott volt nála.
Alig ért be az ajtón, jött Világi Szép Örzsébet.
– Édes szivem, szép szerelmem! Gyöngyharmat Jánosom! látod, hogy meztelen vagyok, ha van lelked, add ki a ruhámat!
De János nem akarta odaadni.
A tündér csak rimánkodott, csak istenkedett tovább is, de János a ruhát nem adta oda, mert a házban lakó menyecske felvilágosította, hogy a Világi Szép Örzsébet ruhája szárnyas ruha, ha felveszi, elszáll, aztán ütheti bottal a nyomát az egész ország. Világi Szép Örzsébet beletörődött. Jánossal megesküdtek s hazamentek az öreg királyhoz, a János apjához. A két királyfi is a maga országába.
Otthon a fiatalok éltek boldogan, szerették egymást. De a szárnyas ruha jól el volt rejtve, senki sem tudta, hol van, csak János meg az anyja. Meg is vót hagyva az öreg királynénak, hogy senkinek el ne árulja.
Egyszer a királyfi, már mint Gyöngyharmat János, elment az erdőre vadászni. Megparancsolta az anyjának, hogy Világi Szép Örzsébet akárhogy rimánkodik, a szárnyas ruhát oda ne adja neki, mert akkor elszáll s ki tudja, lesz-e többé az övé vagy sem? A királyné igérte is, hogy abból bizony Világi Szép Örzsébet nem eszik.
Alig ment el János, Világi Szép Örzsébet nagy szomorúságba esett. Mindig rítt meg panaszolkodott.
– Mi lelt téged, édes lyányom, Világi Szép Örzsébet!? – kérdezte az anyósa.
– Mi lelt! hát még kérdezhetik is! hogyne volnék én szomorú, mikor más menyecskének minden kedvét betöltik, kedvében járnak, nekem meg még azt az egyet sem teszik meg, hogy a legkedvesebb ruhámat, a szárnyas ruhámat felvehessem, a miben a legszebb vagyok.
Azután rítt, rítt, mint a záporeső.
A királynénak eszibe jutott, mit mondott a fia.
De Világi Szép Örzsébet olyan keserves rívást vitt véghez, hogy utóljára megsajnálta, kivette a vadrokból44) a szárnyas ruhát, odadta a rívó menyecskének.
Nem is kellett annak több! kiöltötte s mint a madár, ment, azt se mondta: dajbakancs!
Szegény Gyöngyharmat János! ha tudta volna, mi van otthon! de hitt az anyjának, egész jó kedvvel járta az erdőt, lőtte a sok szarvast meg a nyúlat. A hogy épen egy nagy terepély fa alatt állott, leszól hozzá valaki:
– Isten áldjon meg, Gyöngyharmat János!
Odanéz, hát ott szállott el felette Világi Szép Örzsébet. Lőtt volna utána, de az akkorra már túnan vólt árkon-berken.
No! hát el volt keseredve. Mit csináljon most már? Azt hitte, hogy most már vége van. Nyilj meg, föld! hadd ugorjak beléd! – mondogatta magában. Utóljára is hazament, búsulásnak adta magát, nem evett, nem ivott, csak az imádság tartotta benne a lelket.
Azt mondja egyszer az anyjának:
– No! édes anyám! ha már nem lehet rád bízni semmit, el hagytad menni tőlem Világi Szép Örzsébetet, tudd meg, hogy én is elmegyek! elmegyek, de addig vissza nem jövök, míg Világi Szép Örzsébet örökösen az enyém nem lesz! Isten áldjon meg!
Ezt mondta és elment.
Ment, ment, mendegélt hetedhét ország ellen, addig ment, míg egy városba nem ért. Abban a városban lakott egy híres fogadós. Annak épen szobalányra volt szüksége. Gyöngyharmat Jánosnak kenyere nem volt, felöltözött lányruhába s beszegődött oda szabalánynak. Már ott szolgált egy délutánt meg egy éjszakát, mikor másnap hallja, hogy jár abba a fogadóba ebédre minden áldott nap tizenkét daru, a ki tizenkét tündér. A fogadós már mondta is neki, hogy kitegyen magáért, mert azok nagyon kényes kisasszonyok s ha valami nem jól lesz, nem jönnek oda többet!
Úgy is volt. Gyöngyharmat János kicsipte magát, amúgy is már jó húsban volt, olyan volt mint a legfáinabb menyecske. De esze ágában sem volt neki, hogy kiskik legyenek azok a kisasszonyok?
Épen délre harangoztak, mikor nagy zúgással jön a tizenkét daru. Leszállnak a ház elejbe, megrázzák magukat s valamennyiből egy-egy szép, de szép lyány lesz. Azzal mennek be a szobába, a hol már készen várta őket a rakott asztal meg a párolgó étel.
Gyöngyharmat János hordta fel nekik az ételt; serénykedett, szorgoskodott, hogy hiba ne legyen.
A hogy ott sürög-forog, látja, hogy van köztük egy szép, de valami nagyon szép lány, az alighanem Világi Szép Örzsébet lesz! közelebb ment, jobban megnézte, az is volt csakugyan. Ebéd közben aztán súgtak-búgtak együtt, mint a kik titkot beszélgetnek. Világi Szép Örzsébet ezt mondta Gyöngyharmat Jánosnak:
– Édes szívem! szép szerelmem! most már én a tied, te az enyém! ásó, kapa választ el egymástól, de már magammal viszlek! Tudd meg, hogy ez a többi tizenegy tündér az én testvérem! majd ha az ebédnek vége lesz, mi el készülünk menni, te kapaszkodjál a szoknyámba, s ha mi kimegyünk, egyszerre darvakká változunk s elviszünk!
Gyöngyharmat Jánosnak nem kellett ezt kétszer mondani, mindig a Világi Szép Örzsébet szoknyáját fogta volna! De hogy a fogadós észre ne vegyen semmit, szaladozott ide is, oda is, de csak mindig a szép tündér körűl.
Mikor az ebéddel megvoltak, indultak a szobából kifelé. Kint az ajtóban megrázkódtak, valahányan mind darvakká változtak. S szálltak, szálltak messze, János közöttük. Ha valaki látta, azt hitte, hogy elrabolták azok a madarak. Nemsokára hazaértek, az apjok házához. De János ott is csak mint szobalyány volt, nem tudta őróla senki, hogy férfi, csak Világi Szép Örzsébet. Egyszer az öreg király látja, hogy az ő lánya máskép van, kurtább előlről, mint hátulról.
– Hallod-e, lyányom! mi az? kivel élsz te?
– Bizony, kedves édesapám! megvallom, hogy az a szobalyány itt nem szobalyány, hanem férfi, Gyöngyharmat János, a szomszéd király fia, arra vess, ha látsz valamit!
– Hát már ha így van, ha szeretitek egymást, legyetek boldogok.
Volt öröm meg öröm Világi Szép Örzsébetnek is. Mindjárt szaladt Jánoshoz, elmondta az újságot. Gyöngyharmat János is abba’ a pillanatba’ levetette a lányruhát, felvette a legszebb aranyos-ezüstös ruháját, úgy ment az apósa elejbe. De előbb azt mondta Világi Szép Örzsébetnek:
– Édes szivem, szép szerelmem! ha már mink egymáséi leszünk, tégy meg egy kívánságomat, add ide a szárnyas ruhát!
Világi Szép Örzsébet még majdhogy meg nem haragudott.
– Ugyan hogy adnám már, mikor nekem az az egyetlen hatalmam! nem adom biz’ én!
– Hát akkor, mondjad csak – faggatta János – mindig akarsz már te engem szomorítani, itt akarsz hagyni?
– Nem akarlak én!
– Nohát akkor add nekem!
Addig kérte, addig kérte, mig oda nem adta. Gyöngyharmat János akkor tüzet rakott, rávetette a szárnyas ruhát s mikor meggyuladt, olyant szólt, mint egy ágyú.
Azután megesküdtek, boldogok lettek, egy, kettő, három, pinparáré paksz! még most is élnek, ha meg nem haltak.
Eger, Heves vármegye. Ujj János parasztlegénytől. 1904. decz.
Hol volt, hol nem volt, hetedhétország ellen volt, az óperencziás tengeren is túl, de még az öreganyám házán is túl volt, élt a világon egy király. Annak volt három fia.
Már nagyon öreg volt, a szemét úgy kellett vasvillával feltámasztani, azt mondja a fiainak egyszer:
– Fiaim! ha ti a fiatalságnak meg a halálnak vizéből tudnátok nekem hozni s megkerítenétek az aranyszóló pintyőkét is, nektek adnám az egész birodalmamat.
Több sem kellett a három királyfinak! ment, nyergelt egyszerre mind a három. A két öregebb szép paripára, a legkisebb csak egy csunya szürke lóra. Mikor meglátták, elkezdték csúfolni, hogy ilyen-amolyan! hogy mer elindúlni azon a gereblyén! De rájok se hajott a kis királyfi, ment ő is az orra után.
Ment, ment, mendegélt hetedhét ország ellen. A bátyjai csalták, hogy menjen arra, a merre ők, de hogy még jókellvén el sem indultak s már is kicsúfolták, ment magában. Útjában talált egy rossz kunyhóra, abban lakott egy öregasszony.
– Adjon Isten jó reggelt, öreganyám! – köszönt a királyfi.
– Adjon Isten, kedves fiam! mi járatban vagy?
Hát elmondta oszt sorra, hogy mi végett vette a nyakába a világot.
Azt mondja az öreg asszony:
– Én nem tudok semmit, de eredj, az erdőn túnan lakik egy másik öreg asszony, az majd tud valamit mondani.
Azzal elévesz egy korsót, a kezibe nyomja a királyfinak.
– Kedves fiam! ha jössz visszafelé, merítsd meg nekem ezt a korsót az élet vizével s hozd be, jótét helyébe jót várj!
A királyfi ment tovább. Az erdőn túl csakugyan megtalálta a másik öregasszonyt, de az is annyit értett az ő dolgához, mint a tyúk az ábéczéhez, csak a korsót nyomogatta a kezibe. De elmondta, hogy oda nem messzire lakik egy még őnála is öregebb asszony, menjen ahhoz, avval jól jár.
Elment, rá is talált a vén asszonyra, vénebb volt már az országútnál, a Sántalyánnak45) akkor még ép volt a lába, mikor ő született. Beköszön a királyfi:
– Adjon Isten jó napot öreganyám!
– Adjon Isten, kedves fiam! – mondta volna az öreg asszony, ha tudta volna, de csak bakogta. – Hát mi járatban vagy?
Elmondja oszt a királyfi töviről-hegyire, hogy ő a fiatalságnak meg a halálnak vizéből akar hozni s ellopja az aranyszóló pintyőkét is, ha lehet, mert az apja úgy kivánja. De magától nem sokra menne, hát kéri az ő tanácsát. Azt mondja neki az öregasszony:
– Nagy fába vágtad a fejszéd, kedves fiam! de próbáld meg, hátha sikere lesz. A hogy innen elindulsz, érsz egy nagy erdőbe. Annak a közepén találsz egy aranyvárat, egy ablaka mindig nyitva van. Akkor kösd fel a lovad farkát, hogy egy szál se maradjon el s ugrass be az ablakon. Mindjárt ott találod Tündérszép Ilonát, de meg ne csókold valahogy, mert akkor véged! hanem szakits ki egy hajaszálát, ezzel kösd be az aranyszóló pintyőke száját, a ki ott van mindjárt Tündérszép Ilona mellett a kalitkában. Balról folyik a fiatalságnak, jobbról a halálnak a vize, a korsójaidat merítsd meg, avval gyere, de vigyázz, hogy a lovad farka fel legyen kötve, mert akkor észrevesznek, oszt tudod már, mi jön azután? Ne ez a kefe, meg ez a tojás meg ez a törülköző, ha bajba kerülnél, ezekkel még kisegítheted magadat.
Azzal a harmadik öregasszony is elévett egy korsót, odadta a királyfinak a kefével, tojással meg a törülközővel együtt. Az pedig elindúlt. Nemsokára el is ért az erdő közepébe, az aranyvárhoz.
Épen dél volt, sütött a nap, a királyfi majd megvakult a nagy fényességtől, a mit látott. Az aranyvárra rásütött a nap, az volt az a nagy fényesség. Leugrott a lóról, első dolga volt a farkát felkötni. Azzal felült s beugrott a nyitott ablakon. Ott meg valósággal eltátotta szemét-száját, mert olyant még életében nem látott. Egy székben ült Tündérszép Ilona, annál szebbet még tán pingálni se lehetne, mellette egy kalitkában az aranyszóló pintyőke. Már odahajlott a Tündérszép Ilona arczához, hogy megcsókolja, de akkor jutott eszébe az öregasszony mondása. Kihúzott a fejéből egy aranyhajszálat, bekötötte az aranyszóló pintyőke száját. Azután merített a fiatalság és a halál vizéből, a hány korsót hozott, mindet belemerítette, a kalitkát feltette a nyeregbe az aranyszóló pintyőkével együtt s azzal irdócz! ment ki az ablakon.
Igen ám! de elfelejtette a lova farkát újfent megkötni, egy szál kicsüngött belőle, a várhoz ért, az pedig olyant zendült, hogy a tündérek mind felébredtek a zendülésre. Mindjárt tudták, hogy ott járt valaki. Akkor a hányan voltak, mindnyájan utána a királyfinak. Már majd elérték, mikor a királyfi elhajítja a kefét, a mit az öregasszony adott. Mindjárt egy nagy erdő lett belőle.
No! meg voltak akadva a tündérek, mert ha gátat vetnek eléjök, nem repülhetnek át rajta, muszaj voltak az erdőn áttörni magukat. Azalatt a királyfi messzire haladt. De a tündéreknek nem sok kell, ha egyszer a szárnyukat használhatják, a hogy az erdőből kiértek, mindjárt nyomába voltak az aranyszóló pintyőkének. Már nagyon égett a ló talpa alatt a föld, mikor a királyfi elhajította a tojást. Abból rögtön nagy hegy lett, a min a tündéreknek át kellett gyalogolniok, ha az aranyszóló pintyőkét meg egyszer látni akarták. De a királyfi, a mikor másodszor is a sarkában látta őket, eldobta a törülközőt, abból tenger lett, olyan, hogy még a tündérek se tudták átlábolni.
Nemsokára útjába esett az öregasszony kunyhaja, a kitől a tanácsot kapta. Vitt neki egy korsó fiatalságvizét. Azután sorba elment az öregasszonyokhoz a korsóval.
Most már jó volna minden, megvan az aranyszóló pintyőke is, a fiatalság meg a halál vize is, csak egy a baj. Hazamenet a testvéreivel találkozott, a kik semmi haszon nélkül jártak, nála meg látták, hogy ott a két korsó a nyakában, a keziben meg a kalitka az aranyszóló pintyőke. Kapták magukat, elvették tőle mind s őrá meg ráparancsoltak, hogy öltözzék fel béresnek, álljon be az apjához kocsisnak s az egészről ne szóljon senkinek semmit, mert megölik. A királyfi mit volt mit tenni, úgy tett, a hogy a bátyjai mondták, megigérte, hogy nem szól semmit. Avval mentek hazafelé.
Otthon megörült az öreg király, hogy az ő két legnagyobb fia milyen derék ember, mindjárt odadta nekik birodalmának egyharmadát. A legkisebb fiát meg, a ki béresnek volt öltözve, megfogadta kocsisának.
Éltek ők boldogan. A két királyfi uraskodott, jómódban volt, a legkisebb lovat vakart meg szántott.
Egyszer a hogy felébrednek, látják, hogy a palota előtt van egy aranyhíd, szép, gyönyörű aranyhíd, a közepén áll Tündérszép Ilona s azt kiabálja:
– Király, király, öreg király! küldd ki azt a fiadat, a ki engem a váramban megrabolt!
Először csodálkoztak, hogy ki lehet az, mi járatba’ van? de azután eszökbe jutott, hogy ki s mi járatba’ van? Kimegy a legöregebb, lóra ül ő is, mint a hogy Tündérszép Ilona jött s kiáll a hidra.
Azt kérdezi tőle Tündérszép Ilona:
– Királyfi! mondd meg nekem: jobb vagy baloldalomon folyik-e a halál vize?
– Ha nem tudod, küldd ki az öcsédet, hátha az meg tudná mondani!
Kimegy a második királyfi. Tündérszép Ilona attól is megkérdezi a halál vizét, de annak a felelete se ért egy petákot.
Azt mondja akkor Tündérszép Ilona:
– Király, király, öreg király! ha a házadból senki sem tudja megmondani, a mit én kérdezek, háborút indítok ellened!
Akkor a királyhoz bement a kocsis, azt mondja neki:
– Felséges királyom! gráczia fejemnek, engedd meg, hogy az aranyhídra kimehessek, hátha én meg tudnálak menteni a háborútól!
A király kapva-kapott rajta.
– Eredj no! de okosan beszélj!
Felhajitotta magát egy lóra a királyfi, vágtatott egyenest a hídra Tündérszép Ilona elejbe.
Kérdezi tőle a is Tündérszép Ilona:
– Mondd meg nekem, királyfi! jobb vagy baloldalomon folyik-e a halál vize?
– Balról a fiatalság, jobbról a halál vize!
– Ez jól van! – mondta Tündérszép Ilona. Hát az aranyszóló pintyőkével mi történt?
– A fejedből kivettem egy aranyhajszálat, avval kötöttem be a száját s úgy hoztam el kalitkástúl együtt.
Az öreg király meg a két fia odabent csak néztek, de a két királyfi meg különösen. Tudták, hogy most már vége a pünkösdi királyságnak.
Azt kérdezi akkor a legkisebbtől Tündérszép Ilona:
– Hát én ki vagyok?
– Te Tündérszép Ilona vagy! a te váradból hoztam én a fiatalság meg a halál vizét meg az aranyszóló kis pintyőkét!
– No! ha az én vagyok, te meg szivem szép szerelme vagy, ásó, kapa válaszszon el egymástól!
Összeölelkeztek, összecsókolkoztak, bementek a királyi palotába. A két idősebb királyfinak már akkor csak hideg nyoma volt otthon, elbújdostak, ki tudja hová! Az öreg király a fiatal párnak adta egész birodalmát, azok pedig megesküdtek, lagzit csaptak, hetedhétországra szólót, még most is élnek, hogyha meg nem haltak.
Tisza-Füred, Heves vármegye. Járdány János parasztlegénytől. Lejegyzés ideje: 1905. jan.
Hun vót, hun nem vót, de akarhun, vót a világonn ëgy kirá. Annak a kirának az udvarába vót ëgy nagy jegenyefa, a ki mindég olyan nagy árnyékot tartott, hogy a kastély elejit sosë süthette a nap. Ëcczër a kirá nagyon megharagudott a jegenyefára, kihirdette, hogy a ki kivágja, valami nagy jutalmat ad neki. Szétmënt a hir országszërt, gyöttek is, vállalkoztak is sokann, de a fát csak nem birta kivágnyi sënkiféli së.
Lakott azonn a környíkënn ëgy kondás, az fëltëtte magába, hogy ha az életyit tëszi is rá, de őneki ki këll azt a fát vágnyi.
Elé is vëtt ëgy nagy fejszét, avval útnak indút.
Mikor a kirá udvarába ért, mëgjelëntëtte ő emberségës módonn, hogy mit akar? hogy ő a nagy fát akarja kivágnyi. A kirá nagyon megörűt neki, szivesen beleegyezëtt a kondás akarattyába.
Hozzáfog a kondás, vágja a fát, csapkoggya a gyükerit, hát a hogy vágja, a hogy csapkoggya, ëgy forgács fëlszát, oszt beleütődött ëgy gancsba. Rögtön kinyít a fába ëgy ajtó.
Az ajtón kinéz egy öregasszony. Odaköszön neki a kondás, hogy »jó reggelt adjon Isten! öreganyám!« »Adjon Isten, kedves fiam! hun jársz të êre?« Eléaggya oszt a kondás, hogy mismit akar ő. Aszongya neki az öregasszony: »Tudod-e, mit, fiam? në vágd të ki ezt a fát, mer ússë érné vele sëmmit. Ha ereggy fel a tetejibe, terëm ott sok mindenfajta gyömőcs, meg olyan szépségek vannak, hogy szëmed-szád eltátod, maj mëllásd! Csak ereggy bátran, mikor az első ajtóho érsz, tanász ott ëgy forgó kaszát, a ki mindég, szüntelen forog, azt várd el, még mëgáll, ëgy félóráig szokott ányi, aggyig tovább meheccz, ha akarsz.« Hát ëgyet gondolt a kondás, biz ő nem vágja azt a nagy büdös fát, inkább fëlmëgy a tetejibe, oszt mënnézi, a kit az öregasszon mondott.
El is indút, mënt, mëndegét. Felér az első ajtóho. Az kinyít, odabe mëg a forgókasza épen mëgát. A kondás is fogta magát, usgyi hamar be az ajtón, ëgy félóra së telt bele, má akkor mëgint nyugodtan mászhatott a kaszátú. A hogy mëgy, izé… mászik, hát körülötte a sok galyon szëbbné szëbb, jobbná jobb gyömőcsök csakúgy piroslonak. Nem vót rëst, telerakta a tarisznyáját dűlledésig.
De ott nem időzött soká, mer magos vót a fa nagyon, osz ki tudja, hun van a másik ajtó? Elindút hát ujra. Mos má nehezebbire esëtt a mászás, mer a tarisznya gyömőcs is húzta, de asz gondolta, hogy bíz ő má nem mëgy vissza, ha má ëcczër idáig ért, ment tovább.
Ëcczër csak kinyilyik az utóssó ajtó is.
A kondás ott mëgállott, szétnézëtt. Az ajtó fëlëtt ëgy gyönyörves szép tündérkert vót, tele virággal, magosná magosabb fákkal, mëg vót abba annyi madár, hogy…! Azután belépëtt az ajtónn, ott vót ëgy gyönyörü szép udvar, a közepibe ëgy remek kastély, a kastély hátáná mëg ëgy nagy tó. Odamënt a tópartjára, lëült a szép ződ fűre. Hát a hogy ott ül, má majd elámosodott, mikor három szép fejír hattyú szá lë a tóra. Mikor a víz szélyihë értek, mëgrázkóttak, mindëgyikbű ëgy-ëgy szép tündérlyány lëtt. Mikor a partonn lëvetkëztek, bemëntek a tóba fürdenyi.
A kondás látta őköt, de a tündérëk nem vëtték őtet észre, azután a melyikët letszëbbnek látta, annak a partrú fëlszëtte a ruhájajit, osz begyomászta a tarisznyájába.
A tündérëk mikor elvégezték a fürdést, a köztök való letszëbb keresi a maga ruháját, de nincs sëhun. Ugyan hun lëhet? kereste ő azt mindenütt, csak ott nem, a hun kellett vóna. Nagysokára látta meg, hogy a tó partján ott ül ëgy embër, annak kellett elvinnyi az ő ruháját! Kérte tülle, rimánkodott neki, de az csak nem adta oda. Mikor oszt mëgmonta, hogy ő Tündérszép Ilona, ez a kastély mëg udvar mind ez övé, van neki három tátos lova, mëg hogy a kondást mëgfogaggyja cselédnek, ha a ruháját megkapja, a kondás kivette a tarisznyábú a szép ruhát, a ki olyan könnyű vót, mint a békanyál.
A kondás beszegődött a három lóho, végezte is ő a dógát fájínú, nem vót az ellen Tündérszép Ilonának sosë sëmmi kifogása. A kondás azonkivël is jó viselte magát, nem vót së kocsmás, së kártyás.
Ecczër Tündérszép Ilona elejbe áll, hogy »hallod-ë, te kondás! én tégëdët szeretlek, én az ettéd, të az enyim, ásó-kapa válaszszon el ëgymástú. Uram leszel! – Jó?«
A kondás szivesörömest beleëgyezëtt.
Aszongya azután Tündérszép Ilona: »Ne ez a tizenkét kúcs, ez tizenkét szobába vezet, mos má të itt otthon vagy, tudod-ë? de a tizenkettegyik szobába në merd betënnyi a lábad, mer akkor nekëm is, nekëd is végünk lësz!«
A kondás mëffogatta, hogy ő nem mëgy be, de má harmadnapra fëltörte a fogadását, bemënt.
Egy nagy hordó vót abba a házba. A kondás kiváncsik vót, hogy ő mëgnézi, mi van abba? Alyig hogy fëlborittya, kimászik alólla ëgy nagy tizenkét fejű sárkány. Megijedt a kondás, s...ibe vagdosta a sarkát, úsz szalatt kifele ëgënyest az ëstállóba. Ott leült a jászú szélyire, oszt úsz szomorkodott. Mëgszólittya az egyik tátos: »Mé szomorkodol, kedves gazdám!?« »Hát bizon csak azé, hogy a fogadásom feltörtem, bemëntem a tizenkettegyik szobába, a hun ëgy tizenkét fejű sárkány mászott ki a hordó aló. Végem van má nekem is meg Tündérszép Ilonának is!« »Sohsë búsúlj, kedves gazdám! majd segitsün’ rúlla! Az a sárkány Tündérszép Ilonát szeretné magának, de nem lësz ám ez övé! Eregy csak të el a tengerpartra, a tengeren ellëttem én valaha ëgy csikót, hozd el azt onnat, në fé! majd kisegít az a bajodbú, oszt ha hazaérsz, szó’ még nekem is, majd útbaigazítolak én!«
Elindút a kondás nagy búsúltjába’, mënt, mënt hetedhét ország ellen, még csak a tengërpartra nem ért. Ottang látta a csikót, ëgy szép ződ mezőn legelészëtt. Kiveszi a tarisznyábú a kötőfékët, nyakába vetyi a lónak, avval ráül, oszt vágtat vele haza, mint a szél.
Mikor hazaért, a tizenkét fejű sárkány má el akart ódódzanyi Tündérszép Ilonával, de a kondásnak së këllëtt több, aló be az ëstállóba, mëgkérdezte a tátost, hogy hát mitévő lëgyék most?
A tátos olyan vót, hogy az égig ért a nyaka, olyan magos vót, aszongya neki: »Tík fëlmëntëk a fëlyhőbe, ott harczoltok mëg a sárkánynyal életre-halára, majd mikor má jó elfárad a sárkány mëg tísis, rákiátok a fiamra. A többitű osztan ne tarcs!«
Úgy is vót. Fëlül a kondás a csikóra, az fëlviszi őt a fëlyhőbe, a sárkány utánnok.
De biz ők nem soká verekëdtek, allyig hogy mëgizzattak ëgy kicsit, a nagy tátos ló fëlkiát ëgy nagyot, arra a csikó csak olyant rúgott a sárkányon, hogy az tizenkét darabba esëtt lë a fődre.
A kondás mëg a csikó ekkor hazamëntek, Tündérszép Ilona megszabadút a sárkántú, a kondásnak feleségi lëtt, oszt olyan boldogok lëttek ők, hogy mán ë párja! Még most is ének táng, ha mën nem haltak.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Gyűrő Klári parasztasszony közléséből. Lejegyzési idő: 1904. márcz.
Hun vót, hun nem vót, hetedhétország ellen vót, az ópërënczipiási tengërënn is túl vót, az üveghëgyekënn innet vót, a hun a fecskék térgyënn mitáva kamicsoltak,46) vót ëgy kirá, annak mëg három fia.
A kirá má öreg vót, a gyerëkeji mëg nagyok, aszongya nekik ëcczër:
– Hallyátok-ë, gyerëkejim! tik mán nagyok vattok, mët tugyátok a magatok kënyerit keresnyi! válaszszatok az estállómbú magatoknak ëgy-ëgy lovat, oszt mënnyetëk világá!
A három kiráfi összeszëdelőczködött, bemënt az ëstállóba, kiválasztott ëgy lovat a legszëbbekbű, csak a letkisebb, a kit Kiráfi Jankónak híttak, választott ëgy rongy turhós csikót, a ki még a sárbú is allyig birt kimásznyi.
Búcsút vëttek édës apjoktú, oszt mëntek.
A két öregebb nem várta, még a kaput kinyittyák előttök, csak ugrajtottak ki ëgënyesenn a kapu tetejinn. Kiráfi Jankó azonn a bitringës csikón csakúgy czammogott kifele, a csikó még úgyis allyig birt mënnyi.
Csufolta is a két testvér, hogy nem tudott jobbat tanányi? ezënn a gereblyénn hogy kivánkozik valahova mënnyi? De Kiráfi Jankó rá së hederítëtt. Mongyonak, a mit akarnak! Ő csak mënt tovább.
Hallotta ő a hírit, mint katona a kávénak, hogy valahun messzi, nagyon messzi él a világszépasszonya, má régën furta az ódalát, hogy ő azt magának mëgszërëzze, fël is tëtte magába, hogy mëgkapja! nem kapja! de mëppróbállya!
Mënt, mënt, mëndëgét hetedhét ország ellen, estére ëgy nagy erdőbe ért. Sëtét vót nagyonn, nem látott sëmmit. Fëlmënt ëgy fára, onnat nézëtt szét, mére láthatna ëgy kis világot? Nem messzire mëppillantott ëgy nagy kastét, abba vëtt eszre ëgy kis világot.
Lëmënt a fárú, fëlült a lovára.
– Hova mënünk!? – kérdezte a lova. (A lova tátos vót, azé tudott beszényi.)
– Má én tudom, hova! – monta Kiráfi Jankó, csak mënnyünk!
Nemsokára odaértek a kastého. Jankó beköszön az albakonn:
– Aggyon Isten jó estét!
– Aggyon Isten! mi járatba van?
– Elgyöttem a sógoraimot mëllátogatynyi!
– Hát kiféli maga?
– Én? – én Zákrétom kirá fia vagyok.
– Én mëg a lyánya! no! akkor jó van, győjjönek be!
Avval beeresztëtte Kiráfi Jankót, összeölelkëztek, összecsókolkoztak, mingyá mëvvót a nagy atyafiság! Az asszony mingyá vocsorát is adott neki, de mëmmonta, hogy sihessën, mer maj mingyá otthon lëssz az ura, a varnyúkirá! kílső országba van dögöké, de má nemsokár otthonn lëssz, oszt akkor jaj mind a kettőjiknek!
Be is kapta Jankó a vacsorát, mint kutya a legyet, olyan nagyokat nyelt, maj mëffút! Az asszony elbújtatta a pinczébe a teknő alá, oszt várták, hogy mi lëssz!
A varnyúkirá még négy mérfődre vót, mikor má kijabát a feleséginek:
Feleségëm! idegën szagot érzëk a házná! Add elé, mer széttéplek!
Mire kimonta, mán otthon is vót.
Aszongya neki az asszony:
– Në duzmaggyá má mindëné, a testvérëm gyött el mëllátogatynyi bennetëkët!
– Hát akkor mé bújtatod le? monta a varnyúkirá, – ebatta!
De má akkorra Jankó is elégyött a teknő aló. Köszönt a sógornak, ammëg:
– Isten hozta! kedves sógor! hogy van? në haraguggyék mán, hogy olyan fënnszóval beszétem! – Feleségëm! aggyá ënnünk, innunk sebësenn!
Az asszony vacsorát készítëtt be, a két embër új jólakott, mint a duda. Mikor mëgëttek, azt kérdëzi a varnyúkirá Jankótú:
– Hát të, sógor! mi járatba vagy êre? mi szél hozott?
Jankó oszt elmonta:
– Hát, kedves sógor! hallottam én valamikor, hogy messzi valahun él a világszépasszonya, azt szeretném én magaménak tënnyi, ha lëhetne. Hát ebbe a járatba vónék!
– Hej! kedves sógor, – mondta a varnyúkirá, de nagy fába vágtad a bicskádot! én három esztendeig jártam utánna, szótam vóna is vele, més së lëtt az enyím! No! de të még fiatal vagy, maj mëssegít az Isten! Osztan ha sikerű, ki në haggy a lagzidbú!
Beszégettek még ëgy kicsit, azután lëfeküttek. Rëggel Kiráfi Jankó útnak indút, a sógora, a varnyúkirá még ëgy darabonn el is kísírtëtte.
Mënt ő, mëndegét, hun ballagva, hun koczorászva, estére mëgínt ëgy nagy erdőbe ért. Ott is fëlmënt ëgy fára, szétnézëtt, ëgy kastéba látott világot. Fëlült a lovára, odamënt, beköszönt az ablakon:
– Aggyon Isten jó estét!
– Aggyon Isten! mi járatba van?
– Elgyöttem a rokonnyaimho látogatóú, itthon vannak-e?
– Hát kiféli maga?
– Én Zákrétom kirá fia vagyok!
– Úgy? én mëg a lyánya! győjjék be!
Kiráfi Jankó bemënt. Itt is ëgy lyánytestvéri lakott, ennek az ura vót a saskirá. Nagyon szivesen fogták itt is, az asszony is mëg az ember is, még allyig akarták másnap eleresztenyi. Ed darabonn, mint a varnyúkirá, a saskirá is elkísírtëtte.
Harmagyik nap este mëgint erdőbe ért Jankó. Ott is tanát ëgy nagy kastét, abba is a sógora lakott: a hollókirá. Jó telt az ideji ott is, még el nem këllëtt neki gyönnyi. De a világszépasszonyával së a saskirá, së a hollókirá nem nagyon biztatta, mer ők së mëntek vele sëmmire, még mikor a hollókirá úttyára kísírtëtte Kiráfi Jankót, aszonta neki, hogy elválakoztak:
– Majd elszállunk még mink sógor fëlëtt, maj mëllássa!
De Jankó csak folytatta az úttyát a kis tátos lovánn. Mëntek, mëndëgétek nagy lassan, nagysoká elértek ëgy városba. Ott aszonta a tátos a gazdájának:
– Tudod-ë, mellyik palotába lakik a világszépasszonya? Të majd oda bemégy! de engëm vagy köss be az ëstállóba vagy haggyá magamra! Të mëg ereggy be! de në köszönny sënkinek, së në szó’ sënkihë sëmminőt! A világszépasszonya arczképekët néz, újságot olvas, járká, të azt csinádd, a mit ő, de në szó’ sëmmit!
Jankó úgy is tëtt. Bemënt a kapunn, lovát bekötte az ëstállóba, oszt mënt ëgënyest a világszépasszonyáho.
Nem szót sëmmit, së fejíret, së feketét. A világszépasszonya épenn a tyűkör előtt ült, nézëgette magát. Mellette vót még ëgy szék, abba ült Kiráfi Jankó, oszt azt csináta, a mit a világszépasszonya: nézte magát a tyűkörbe. Azután az arczképekët vëtte elé, azt nézëgette, Jankó is. Elészëtte az újságot, olvasott, Jankó is. A világszépasszonya azután fëlkelt a székrű, járkát a szobába, Jankó utánna, az asszony lëmënt a kerbe járkányi, Jankó mindënt úgy csinát, de nem szót sëmminőt së. Mikor az beszét a kertészszel, odamënt, oszt beszét vele ő is. Eszibe vót ám, a mit a tátos mondott!
Má három napja, hogy a kastélyba van Jankó. Együtt früstököltek, ebédëltek, vacsoráztak, de nem szótak ëgymásho. A harmagyik nap után azt mongya Jankónak a világszépasszonya:
– Má látom, hogy az ettéd lëszëk! Sokann akartak má, de ëgy së áta mëg szó nékű, mind hamarébb szót, mint én, oszt azé nem lëhettem övék. Nekëd is még ëgy próbát këll kiánod, három napig tart. Előző nap az arczképekët nézëgetëd, másogyik nap a kerbe sétász, harmagyik nap a szobákat nézegtëd…
Akkor fölkelt a székrű a világszépasszonya, kívël várt rá a kocsi, belevette magát, oszt elhajtatott.
Jankó magára maradt. Mán ép a harmagyik nap telt neki. Nézte sorba a szobákot, ki aranyos vót, ki ezüstös, ki másfurma, mikor a harminczkettegyik szobába ért, látta, hogy ëgy sifony hátáná még ëgy ajtó van. Mingyá elhúzta onnat a sifont. A kúcsokkal mëg próbágatta, mëllyikkel nyína má ki! A tizënharmagyik kúcscsal kinyít a harminczharmagyik ajtó. Valahogy belép, ott lát ëgy tizënkétfejű sárkánt aranylánczokra kötve.
Aszongya neki a sárkány:
– Aggy egy puhár vizet, adok érte ëgy királyságot!
Kiráfi Jankó adott neki.
– Aggyá még ëgy puhárral, adok érte még ëgy királyságot!
Jankó adott másocczor is.
Aggyá má harmacczor is, három királyságot adok!
Jankó nem rëstëllte, kiöntötte a harmagyik puhár vizet is.
Mikor a sárkány az utóssó kortyot is lënyelte, mëgrázkodott, az aranyláncz lëpattogott rúlla, oszt repűt ki a szobábú. A világszépasszonya épen hazafele akart gyönnyi a kocsijával, mikor a sárkány odaért, kikapta a kocsibú, oszt elszát vele.
A kocsi befordút az udvarra, a lovak patkója mëg csak úgy czikrádzott. Tomboltak a lovak, hánták magokat. Otfël Kiráfi Jankó nem tudott mit gondolnyi, mi zaj lëhet a? Lëmëgy, ott áll előtte a kocsi a lovakkal. Odaszól a lovakho:
– Mi baj! kutya ëgye a vérëd! van szénád, abrakod! világszépasszonya gazdasszonyod!
– Nincs! Nincs! monták a lovak.
– Hát hunn van?
– Elvitte a tizënkétfejű sárkány, kikapta a hintóbú! monták a lovak nagy szomorúvann.
Akkor Jankó ráparancsolt a cselédségre, hogy maraggyék mindën úgy, a hogy van, ő most elmëgy! Avval ő fëlült a turhós csikójára, oszt elballagott.
Ëcczër ëgy nagy városba ért. Rëggel kilencz óra vót, mikor mëllátta, hogy a világszépasszonya kossóval mëgy a kútra vízé. Odaszól neki Jankó:
– Csapd azt a kossót a kútho, gyere! én elviszlek!
A világszépasszonya a kossót úgy odavágta a kúthó, hogy nemcsak a kossó tört össze, ha a kút is összedőt. Fëlült az asszony Jankó mellé, oszt ballagtak hazafele.
A sárkány csak este hét órára ért haza. Első gongya is az vót, hogy mëgkeresse a világszépasszonyát. Nem tanáta. Lëmënt az ëstállóba. Vót neki ëgy háromlábú tátos lova, azt kérdëzte mëg: hun van a felesége? A ló aszonta:
– Kiráfi Jankó elvitte!
– Ëhetëk-e, ihatok-e még? kérdezte a sárkány.
– Ëheccz is, ihaccz is, alhaccz is, ëgyet ugrok, utóérjük!
A sárkány ëtt is, itt is, alutt is, avval fëlült a tátos hátára, az ëgyet ugrott, utóérték a világszépasszonyát. A sárkány Jankó ölibű kikapta a szép asszont, a buzogányával mëg ëgy nagyot vágott Jankó fele:
– Ne! itt van ëgy kiráság!
De az ütés nem érte.
A sárkány hazavitte a világszépasszonyát.
De Kiráfi Jankó nem birt belenyugonnyi, hogy az asszony nem ezövé. Elindút mëgint a turhós csikón. Reggel kilencz órakor a világszépasszonya mëgyën a vízé a kútra, Jankó odaszól neki:
– Csapd a kossót a kútho, oszt gyere velem!
A világszépasszonya úgy tëtt, fëlült a lóra újfënt Jankó mellé.
A sárkány mëgint csak este hét órára gyött meg. Ëgënyesenn mënt be az ëstállóba.