Már a cím mutatja, hogy Erdélybe vezetem olvasóimat. Még pedig egyik legnagyobb városába, ahol Apró István lakik.
Apró István uram nem valami történeti nevezetességű vitéz a hajdan korból, (mert ilyeneket liferálnak onnan az írók), hanem egyszerű csizmadiamester a jelenkorból, (még ma is él és varr) olyan, aminő száz is van Miskolcon. Ha csak a csizmáról volna szó, bizony kár volna odáig fáradni, Apró uram azonban inkább a Katalin nevű hajadon leánya által híresült el.
Nem azt állítom ezzel, mintha nem lett volna a mesterségében is tökéletes, mert bizonyára jól csinálta az emberi lábak külső burkolatját is, látogatott boltja volt a Főtéren, átellenben a „Mátyás király“ vendéglővel és a város előkelőségeit számíthatta a kundsaftjai közé.
Sőt épen ezen a téren voltak magasra ágaskodó törekvései. A csizmadia-hiuság egetvívó fantáziája feszegette az agyvelejét. Mikor 1891-ben azok a nagy dinnyéi termettek a „Kígyófészek“ nevű dűlőben, hogy csodájukra járt a város, egyet, a legnagyobbat, kiválasztván, magával vivé Karlsbadba, hódolata jeléül a híres csizmadia-királynak, Mannl-Heinnak – mivelhogy a májpuffadása miatt már harmadízben küldé oda doktor Pribil Pál városi protomedicus.
Lefesteni való jelenet lehetett, mikor ő-kigyelme megjelent ünneplőben a hatalmas görög dinnyével, a híres Mannl-Hein „Hungaria“ nevű házában, mely átellenben fekszik a Schlossbrunnal s magát bemutatván, átadta az érdekes ajándékot, a növény-szörnyeteget ama Deák Ferenc-szemöldökű németnek, ki a maga mesterségében olyan nagygyá lett, hogy fejedelmek is megbámulták.
Szemtanúk mesélik, (mert ott volt Apró urammal a sógora), Bizéti Gábor varga is vejestül, hogy a két csizmadia, mialatt a dinnyeátadási szertartás folyt, váltig az egymás lábát nézte, titkon szemmértéket véve arról.
De persze, az ördög gondolta volna azt még akkor! Csak későbben sült ki a szándékuk, hetek múlva, mikor Mannl-Hein egy pár zergebőr-cipőt küldött ajándékba Apró uramnak és ez viszonzásul rövid időre utána, egy másik pár cipőt Mannl-Heinnak.
Mintha ráöntötték volna, úgy illett a lábukra, s amellett annyira kényelmes volt, hogy Mannl-Hein uram állítólag fölkiáltott, mikor a lábára húzta:
– Tausend Crucifix, ez a mester! Igy még nem pihent meg a lábam, mióta élek.
Lőn hát, hogy a következő saisonban Apró István uram a Mannl-Hein-féle cipőben topogott Karlsbad utcáin; Mannl-Hein pedig az Apró István cipőiben, mint ahogy két udvarias fejedelem cselekszi, mindenik a másik uniformisában hivalkodva.
Hogy ily viszonyok közt még sem a csizmáiról lett híres Apró István, az nem az ő hibája, az a nemzet alacsony színvonalát mutatja. A magyar ember nem eléggé otthonos még a nuanceokban. Nincsen érzéke a formához, a nuanceokhoz; csak a nagy eltéréseket figyeli meg. Ösmeri például a bőrt, a kordovánt, a szattyánt, a bagariát, a chagrint, de hogy milyen csodákat művelhet azon a tű, a bicskia, a kapta, szög, dikics, a csiriz, a cifrázó, a sodró, a kalapács, az ár, meg a csizmadia lelke (mert lelkét önti bele a megalkotott lábtyűbe), arról fogalma sincs.
Csakis ily viszonyok közt eshetett meg, hogy Apró a leánya szépsége által híresült el, pedig az igazán semmi érdem, csak a természet játéka és puszta véletlenség, hogy kellemetes és az emberi szemeknek látásra édes vala. Mert se Apró uram nem volt szép ember, sem a megboldogult Apróné asszony. Mintha igazán rózsafán termett volna a Kati.
Csoda pedig annyival inkább, mert szép lánya rendszerint a korcsmárosnak szokott lenni, vagy a mézeskalácsosnak, nemkülönben a gombkötőknek, a szabók leányai rendszerint véznák, horpadt mellűek, a mészárosoké tenyeres-talpasok, a timároké szeplősek, a csizmadiáké zömökök és idomtalanok, mint a csutak; ámbátor a müncheni szépség-gallériában egy barna suszter-leányzó arcképe veri le a hercegnőket és királyleányokat, akik ott következnek a falon hosszú sorban, köztük a mi megdicsőült szépséges királynénk: Wittelsbach Erzsébet is.
Hanem talán még a müncheni suszterleánynál is szebb volt Katica. Ha valami világszépséget emlegettek Erdély azon részén, mindig őt vették mértéknek: van-e olyan, mint Kati? Szebb-e az Apró-leánynál?
De még ennél is nagyobb bizonyíték volt szépsége mellett az a körülmény, hogy a város vén-asszonyai, kiken már nem igen lehetett élő tanúkkal konstatálni a hajadonkori állapotot, mintha összebeszéltek volna, mind azt vallották magukról:
– Szakasztott olyan voltam, mint Apró Kati.
De ez azért nem zárta ki, hogy megszólják. Irigyelték a képmásukat.
– Milyen szerencsétlenség az a nagy szépség rajta, de milyen! Mert meg kell adni, hogy nagy szépség. Úri ennek minden mozdulata, minden lépése. És akármicsoda perkál lifitykét akaszt magára, az mind a legfölségesebb grófi ruhának látszik a csodálatos termetén. De minek? Kinek? Mit használna az, ha a lúd úgy tudna énekelni, mint a kanári? És ha olyan tolla volna, mint a fácányé? Azért nem fognák be kalitkába és a gunárok rá se néznének. Azt érné el vele. Nem vennék be maguk közé se a fácánok, se a ludak, se a kanárik. Hát ugyan ki veszi el a Katit? Valami mesterember? Majd bolond! Annak olyan asszony kell, aki egyszersmind szerszám, segítség. Fűrész kell neki és asszony, vagy gyalu és asszony. De mire való neki egy szép virág? Hiszen az ő szeme is látja a szépet, de fázik tőle. Mert a szépség falánk fenevad, csipkét, pántlikát eszik. Egész kirakatokat. Mesterember nem meri elvenni a Katit. Hát mondjuk, úr veszi el. Úr, de miféle úr? A kis úrnak derogál, mert a kis úrtól komolyan vennék, ha csizmadia-családba házasodnék, ez ledevalválná a sárga földig. Ennélfogva valami nagy úr veszi el, de hogyan? Úgy mint a fagy elveszi tavaszkor a barackfa virágját; megérinti, megfújja s azzal ott hagyja lehullani.
Van valami abban, amit az öreg asszonyok összedaráltak; Katica elérte a tizennyolcadik évét is, de kérő még mindig nem jelentkezett a háznál. A szegényebb sorsú mesteremberek leányai rendre férjhez mennek, a csunyák is és ő, a nagy szépség, otthon maradt, még csak azt se kérdezte senki, hogy a világon van-e? Hát megbolondultak ezek a mai legények? Vagy csupa illedelemből szamarak, mint a grófok, hogy a legjobb falatot egyik sem akarja kivenni a tálból a másik elől?
Restelni való vagy nem, de a szegény Katinak meg kellett elégednie azzal, hogy bámulják, hogy szemet-szájat tátva néztek utána, hogy a fotografiáját kiteszik a kirakatokba és hogy egy helyi szobrász utána mintázta a Mária-szobrot a brassói templomnak. Az is különös volt, hogy a gymnasium nagyobb diákjai egész nap az Apró uram boltkirakata előtt ácsorogtak, nézvén az ott pompázó csizmákat és cipőket; amiből Apró uram azt következtette, hogy most még tökéletesebbek a cipői, mint azelőtt és hogy az új nemzedék jobban tudja méltányolni a műremekeket. Pedig aligha nem azért csatangoltak ott a paniperdák, mert Kati is látható volt a kirakat üvegén keresztül, amint ott ült a gépnél és varrogatott.
Bizonyára más nyoma is maradt ennek: egy csomó sonett, madrigál s néhány „Hozzá“ című vers, a gymnasium érdemkönyvében. A múzsák mutatkoztak, de kérő nem.
Hova-tovább mindinkább feltűnőbb lett ez a körülmény, úgy, hogy Apró uramat is kellemetlenül érintette, kivált mert csipkelődni kezdtek az ösmerősök:
– Mikor adja már férjhez a Katicát?
– Majd meglássa kegyelmed, egyszer csak itt toppan valami tekintetes úr. Várakozó leány várat nyer.
– Addig vár, míg én akarom – felelte kevélyen, mert végtelenül büszke ember volt.
Maga Katica látszott legkevesebbet törődni a dologgal. Különös leány volt, zárkózott természetű és hideg, mint a jég. Aztán otthon ülő, mint egy hamupipőke. Furcsa, hogy akinek olyan édes pofácskája van, ne szeresse mutogatni. Más az ő helyében naphosszat az utcán flangérozna. Kati ellenben, a vasárnapi templomot kivéve, nem járt a világon sehová, csak nénikéjéhez, Apró uram sógornőjéhez, vagyis özvegy Apró Jánosné szül. Farkas Amáliához, aki kulcsárné, szakácsné és házvezetőné volt a Hunnia pénzintézet elnökénél, nagyságos Kolosy Ferenc úrnál.
Szerencsés planéta alatt született ez a Máli néni. Oly helyre vette be magát, mint mikor a bolha egy hideg gyékényről egy kövér zsidóasszony ágyába kerül. Olyan gazdag, finom emberhez jutott, aki csak úgy szórja a bankót, mint más ember a polyvát. S aztán micsoda hatalom ő a könnyűvérű agglegénynél; rendelkezik, süt, főz, duskál zsírban, vajban, mézben, ami szemének, szájának kellemetes.
Máli néni az egyetlen rokona Katicának, ő látja el ruhával, néha egy kis ékszerrel is kedveskedik, aztán ha odamegy, mindig van egy-két tányér sütemény az almáriumban, meg egy befőttes üveg, amit Katicának felbont. Katica nagy inyenc, torkos, mint egy kis macska. Háromszor, négyszer is átszalad Kolosyékhoz, mintha csak az éléskamrába osonna egy kis paskortára.
Maga Máli néni is hol-hol bekukkant a boltba. Csak egy nagy kendőt vet hanyagul a nyakára, mert közel van (a negyedik ház innen) és mindig találnak valami sugdosni valót. Őszinte mély vonzalmat tanusít az anyátlan gyermek iránt s váltig emlegeti: „Ha valamit gyűjtök, ha marad utánam valami, az mind Katicáé“.
Apró uram Máli nénivel beszéli meg a jövendőre való terveket.
– Boszantani kezd, – mondá egy napon a bolt külön fülkéjében, pápaszemét a zöld posztókötényével törülgetve – hogy a Katinak nincs még kérője. Takaros a leány és még sem akad szerencséje. Talán vinni kellene ide-oda, színházba, mulatságba? Mit gondol, sógorasszony?
– Azt gondolom, hogy még korán van.
– Ej, ugyan! Hiszen tizenkilenc éves lesz maholnap.
– Mindegy. Mégis csak gyerek. Későn fejlődik. Nem gondol az még a férjhezmenetelre.
– Vajon?
– Tudom.
– Ő mondta?
– Magam találom ki. Ha hozzánk jön, sokszor elküldöm a kertbe.
– A kertbe? – csodálkozék Apró. – És mi végre?
Máli néni ravaszul mosolygott. Pedig nem jól állt neki, nagyon csúnya fogai voltak.
– Hát abból tudom, sógorkám, galambom, hogy a kertnek mindig abban a részében őgyeleg, ahol a szamóca van, meg a cseresznyefa. Gondolom magamban, nincs még senkije és nem is gondol még semmire. Majd ha egyszer azon a részén találom ábrándozva, ahol a muskátli bokrok vannak, meg a violák…
– Hm, persze, persze, – vágott közbe a csizmadia. – Az asszonyi ész olyan, mint a fecske nyála, szép, filigrán dolgot lehet vele építeni. Hanem azért mégis szégyenlem, hogy nincs kérője.
– Majd megjön az.
– De még csak nem is mutatkozik eddig. A legényeim hozzá se mernek szólni.
A sógorasszony megvető mozdulatot tett a kezével.
– Csak nem akarja mesteremberhez adni a Katit?
– Hát kihez?
Máli néni csípőjére vágta a kezeit és a szeme zöldes fényben villogott, mint egy áspis kígyóé.
– Ej, van-e lelke? Hogy azt a piskótából való drágalátos testét valami kérges kezű gazember üsse verje. Mert a mesteremberek közönségesen durva lények. Hiába biggyeszti el a száját. Maga is csak olyan volt. Az uram se különb és mindig tele volt a testem kék foltokkal, amíg élt, Isten nyugosztalja meg ott, ahol van, mint ahogy az én szegény testem is megnyugodott azóta. Nem, nem, sógorkám. Csak hadd várjon még a Kati. Ő jobbra van teremtve. Tekintetes asszonynyá lesz, majd meglássa.
– Valami éhenkórász irnoké. Köszönöm szépen.
– Hátha jobb is kerül, majd meglássuk.
Az öreg Apró dörmögött valamit, rázta a fejét makacsul, majd határozottan kijelenté:
– A familia lejött a hegyről, sógorasszony, hiszen tudja és nem akar többé fölfelé menni. Becsületes polgár-asszonyt akarok nevelni a Katiból, akinek senki se vethesse szemére a csirizt és dikicset. A leány az enyém most és azt akarom, hogy a férjhez menetele után se szégyeljen az enyém lenni.
– Minden az Istentől függ, – jegyzé meg Máli néni ájtatos szemekkel.
– Az Istentől sok függ, – fejezte be a csizmadia kemény hangnyomattal, – de Apró István se kutya.
Pedig hát Apró István uram bizony csak kutya – hiába van benne erős akarat. Az Isten ellenben annyi eszközzel dolgozik, hogy se szeri, se száma. Ki tudhatná azt, mikor tesz ő a maga sakktábláján húzást és hogy mi lesz abból?
Hát most is azt rendelé, hogy az Apró uram mája puffadjon meg újra. Ami nem is különös, mert már azelőtt is fölpuffadt néhányszor. De egyáltalán nem is lehet rossz néven venni egy csizmadia májától. A csizmadia mindig ül – megunja ezt a mája és növésnek indul.
Egy szó mint száz, Aprónak megint Karlsbadba kellett menni s Katit erre az időre Máli néni vette magához lakni.
A fürdőben aztán megösmerkedett Mannl-Heimnak az első legényével, bizonyos Kolowotki Mátyással, aki a nagy mester tanítványa lévén, szinte túltett a mesteren. Beszélték, hogy a walesi herceg vadászcsizmáit, a Dudley ladyk és missek filigran cipellőit, valamint a szép portugal királyné lábbelijét is ez a bizonyos Kolowotki készíti. Nagy nymbus környezte a hórihorgas legényt, valóságos aureolát látott feje körül a csizmadia szem. Csodakeze van a Kolowotkinak. Rettenetes egy talentum az.
Apró uram barátságot kötött Kolowotkival s amint elbeszélgettek egynehányszor, az a gondolata támadt (mert roppant esze volt ő kigyelmének), hogy maga mellé veszi társul, mivelhogy így még nagyobb hírre vergődik a boltja, talán még a Mannl-Heim dicsőségét is elhomályosítják, ha ketten összefogóznak. No, az nagy dolog lesz. Tele lesz ezzel még Budapest is, ha Bécs nem. Azonfelül ő maga már öregszik, ez is egy ok, csak pápaszemen lát, ez a másik ok, ámbár az első okból fakad, aztán lusta is, friss erő kell a boltba, aki nyájas mosolylyal hajlong a kundsaftoknak a boltajtóban s haragos szemöldökkel zsörtölődik a legényekkel és inasokkal, el nem mulasztván az elrettentés politikája kedvéért egyet-egyet hetenkint pofon is legyinteni. Neki derogál az ilyen, sőt veszélyes, mert törvényhatósági bizottsági tag is s még vissza találna feleselni a bántalmazott, mi által, amitől Isten mentsen, csorba esnék a tekintélyén.
Dictum factum, ajánlatot tett a legénynek, hogy legyen társa, mire az parolát csapott.
– Eb, aki megbánja.
Persze nagy áldomást ittak erre, nem is egyet a beszélgetés közben, a gránátszínű melniki bor mellett, egyszer csak kikottyantotta az öreg:
– Van otthon egy leányom is, bruder, ha megtetszik, elveheted, ebugatta.
Ez volt a másik titkos terve a legénynyel, akár veri ki a méreg-szeplő Máli nénit, akár nem.
Kolowotki kacsintott a szürke szemével és széthúzta a nagy száját nevetésre:
– Szép-e a mädi, mi?
A csizmadia vállat vont és szerényen mondá:
– Meglehetős, azt hiszem. Különben ízlés dolga.
– No, azért mondom, mert én válogatós vagyok. Szép embernek szép asszony kell, hehehe. Hát nem is adok erre parolát.
– Ej, persze. Nem is fogadnám el.
– Maga látta az én cipőimet, de én nem láttam a maga lányát. – Látatlanba nem megyünk. Ha látjuk, se látjuk, mert csak az arca van künn, már pedig az asszony a nyakán alól kezdődik, éppen ahol el van takarva. Elég nagy igazságtalanság ez a sötétben való botorkálás és ha én király volnék, újra behoznám, hogy az emberek ruha nélkül járjanak, mint hajdan a paradicsomban.
Apró uramat, ki méltóságteljes magaviseletű és ünnepélyes vala, kellemetlenül érinté az eféle dib-dáb beszéd, a fizetőpincért kiáltá, egyszersmind ráförmedvén Kolowotkira:
– Nem beszélsz úgy, mint egy komoly férfiú, Mátyás és gondold meg, hogy ha az emberek szűz anyameztelenül járnának, akkor a cipő se lenne még kitalálva. Mit érne anélkül a világ, hm? Mit érnénk mink is?
Erre aztán elgondolkoztak, elmerengtek a lét és az emberiség rendeltetésének nagy kérdésein és bizonyára azt találták mind a ketten, hogy a világ nagyon hiányos és üres lenne a csizmadiák nélkül.
De hát szerencsére ez sohasem fog bekövetkezni, sőt inkább szaporodni fognak, amint egyre hűl az anyaföld és finnyásabb az emberi láb. A történetünk színhelyét képező városban is megszaporodtak, új cégtábla került a régi bolt fölé: „Apró István és Társa“. S egy nyomtatott cirkuláré ment ki a kundsaftok közé, kövér betűkkel kiemelve, hogy „sikerült társul megszereznem a híres karlsbadi cipész-királynak vagyis a királyok cipészének, Mannl-Heim tisztelt barátomnak jobb kezét, Kolowotki Mátyás urat, ki is velem karöltve, stb., stb.“ A körlevél margóin következő mondatok pompáztak: „Nincs többé tyúkszem“. „Nincs többé formátlan láb“, mert tudta Apró uram, hogy mitől döglik a légy.
Kolowotki Mátyás nagyon meg volt lepetve a Kati szépségétől, mikor új otthonába ért. Soha ilyet! Azt hitte, valami tündérlátomány s oldalba döfvén a mestert, tompa, rekedt hangon kérdé:
– Csak talán nem ő az?
– De bizony a Kati lányom az.
Kolowotkit elragadta a lelkesedés láza s leugorván a kocsiról, egyenest a Katinak rohant. Meg akarta csókolni, miközben áradozva hadarta:
– Óh dusicska moja Kohanicska. Én vagyok a te vőlegényed a Kolowotki, a Mannl-Heim jobb keze.
Szerencsére a Katinak is volt jobb keze s úgy vágta vele pofon a Mannl-Heim „jobb kezét“, hogy szinte csoda volt akkora piciny kéztől olyan nagy csattanás.
– Meg van ez az ember bolondulva? Apám, apám, segítség!
Kolowotki nagy lihegve iparkodott őt a pof dacára is derékon kapni, megcsókolni, Katica sikongatott, karmolta, lökdöste vissza a kezeivel; az öreg Apró ellenben csak félig kacagott, félig haragudott a dologért.
– Ej, mit ordítasz úgy, mintha nyúznának, hiszen meg nem esz. Te meg, Kolowotki, ne fogdosd a leányt és ne bolondozz, mert meg haragszom. Nem szolgálóval van dolgod, hallod-e? Amit kaptál, az a tied. Most már hagyd abba, Kolowotki, mert nem az a módja, hidd el.
S ezzel csillapítólag, barátságosan eresztette le a nagy tenyerét a Kolowotki vállára.
Kolowotki megfordult, Katica pedig időt nyert kisiklani s elfutni a szobából.
Kolowotki kábulva nézett utána. Hogy ringott az a fölséges dereka a csipőin! Az egyik lenszínű hajfonata kioldózott a dulakodásban s sziszegve verdeste menekülése közben a perkál szoknyája alsó fodrát – mert egész odáig ért le.
– Enyim ő – hörögte a legény lázasan. – Nekem igérte. Talán nem igaz, mi?
És vad tekintetét szinte belevágta az Apró uram arcába.
– Hát meg is lesz, – biztatá emez nyugodt komolysággal – de tűrtőztesd magad s ne ess neki éhesen, mint a pohánka kásának, mert a fehérnép fittyet hány azoknak, akikről észreveszi, hogy nagyon utána vannak. Tégy úgy, hékás, mintha föl sem vennéd.
Szót fogadott ebben Kolowotki, már a mennyire tehette, mert nehéz a piros almát nézni, éhesnek lenni s tudni róla, hogy az övé, vágyni rá, de bele nem harapni. Eb aki megállja. S el van veszve, aki meg nem állja.
Egy darabig hozzá sem szólt, de a szerelmes gyöngéd tekintetét minden órában rajta felejtette. Kati érzéketlen maradt ezzel szemben, mint egy alabástrom bábú.
Kolowotki a fogait csikorgatta dühében, ha senki sem látta, s föltette magában, hogy rá se néz többet, hanem azért nem bírta megállani, ha mellette elment, hogy meg ne csípje titkon enyelgő pajkossággal, ha olyankor tehette, mikor senki se nézett oda, de amit bizalmas édes titoknak szánt, azt a leány legott nyilvánosan nyugtázta, haragosan, durcásan.
– Ugyan ne izéljen, Kolowotki. Mit akar? Hagyjon békét!
Ami azt jelentette, hogy nem akar semmi közeledést, semmi bizalmaskodást. Olyan kosár ez, mint a parancsolat.
Gúnyosan röhögtek ilyenkor a mester legényei, inasai, fölpillantván munkáikból, Kolowotki pedig azt hitte, hogy rögtön elsülyed a föld alá. Sértődve dúlt-fúlt a boltban napokig, szórakozottan kezelte a szerszámokat s tele voltak a cipők az úgynevezett „vak vágásokkal“. Minduntalan félrehívta az öreg Aprót vagy a fülkébe vagy az udvarra s izgatottan tárgyalt vele:
– Ezt én ki nem állom tovább. Adjon tanácsot, „papa“, mit tegyek? (Papának kezdte hívni Aprót – azt hitte, ezzel is közelebb jut Katához.) Belehalok, papa!
– Ne félj te ettől, Mátyás! – bíztatta Apró uram. – Csizmadia szerelembe még soha se halt meg. Azt csak a szabók és a cukrászok cselekszik meg.
– Nem állom ki tovább, becsületemre mondom, inkább elbújdosom, elhagyom magát, de hogy minden nap lássam őt és tudjam, hogy nem szeret, inkább megyek. Isten áldja meg, papa!
A kezét nyújtotta s szemeit elöntötték a könyek.
Apró uram megijedt. Az új társ sokat ér. Azóta nagyon föllendült az üzlet, amióta ő is benne van. Próbálta csillapítani:
– No no no, nem baj, Kolowotki. Hiszen még nem ösmer régóta. Hiszen még csak nehány hónapja vagy itt. Nem csoda az, ha még nem szeret.
Kolowotki fölfortyant:
– Mit, hogy nem csoda? Hát kinek néz engem a papa? (S kidüllesztette a mellét.) Hát olyan ember Kolowotki Mátyás, akit csoda volna megszeretni? Szép vagyok, kedves vagyok, okos vagyok, hát mit akar még? Hiszen nem princesse. De ha az volna is. Inkább megfoghatatlan, hogy nem szeret.
– Megesik az ilyesmi más emberen is – mondta a csizmadia zavartan, kedvetlenül.
– Én rajtam nem szabad megesni…
– Te persze kivételes lény vagy – vágott közbe Apró uram gúnyosan, mert már nem tűrhette a nagy pöffeszkedést. – Logikával beszélj, barátja az erénynek, vagy hagyjuk abba!
– Hiszen éppen a logika – ellenveté Kolowotki. – Akit én utáltam eddig, az engem is mind utált, ha már most aztán beleszerettem valakibe, annak is belém kell szeretnie.
– No persze! Majd az csak úgy megy! Elégedj meg azzal, hogy Kati egyelőre senkibe sem szerelmes.
– Bizonyosan tudja? – kérdé mohón.
A csizmadia vállat vont.
– Én legalább semmit sem vettem észre.
– Pedig mégis alighanem itt van a bibé – hörögte Kolowotki sötéten s még a porcellán csehpipa is kiesett a szájából ijedtében e gondolatra. – Megölöm azt a gazembert, megölöm.
És fenyegetően emelte fel az ökleit, meglóbázva azokat a levegőben.
– Láthatatlan árnyékokkal csak a molnárok hadonásznak és a poéták. Ne fáraszd ökleidet ok nélkül.
– Majd kikutatom én, hogy kicsoda. Kinyitom a szememet, szimatolok, mint egy detektiv és végére járok.
– Hát azt okosan teszed, ha van ilyen. De ha nincs, akkor csak várj türelmesen, én azt a tanácsot adom. Az idő Kolowotki, az idő a fő, az idő segít mindenen.
– Ej, menjen a pokolba az idővel! – fakadt ki Kolowotki keserűen. – Mit utasít engem az időhöz? Az idő nem apja a Katinak, az idő nem üzlettársam, még csak nem is csizmadia, hát szeretném tudni, mért segítene engem? Hanem maga a leány apja, maga az üzlettársam, hát maga beszéljen a leányával, el akarom venni, punktum, vagy pedig megyek el innen a világba, amerre a két szemem visz.
Nem maradt tehát más hátra, mint sarkára állani Apró uramnak, ha van sarka s hatalmi szóval élni, de a leány váltig ellenszegült, úgy, hogy Kolowotkit folyton csak a reménység Szent-János-kenyerén tartotta.
– Nos, hogy leszünk „öreg ház“2)? – kérdezte Kolowotki majdnem mindennap újra és újra.
– Bízzál az időben – ismételte Apró minduntalan.
És az idő csakugyan segített, de megfordítva, t. i. Kolowotki lett szerelmesebb a leányba. Nem is szerelem volt már az, hanem delirium, féltékenységgel vegyítve.
Egészen elfoglalta ez az érzés. Több szeme lett, mint Argusnak, mindenkire gyanakodott, aki csak szóba állt Katival; a cifra urakra, akik mértéket jöttek vétetni a boltba s fecsegni próbáltak vele, a legényekre, akik a bolt hátterében dolgoztak, a diákokra, akik kivülről üvegen át nyalták a mézet, sőt gyanakodott még Máli nénire is, aki gyakran vitte magával Katit, majd átdöfte a szemével, hátha a Máli néni is valami asszonyruhába öltözött udvarló, – ami nem is volt valami ostoba föltevés, mert Máli néni orra alatt csakugyan tenyészett némi bajuszféle.
Minden jelt megfigyelt s építette belőlük a hidakat vagy a paradicsomba, vagy a pokolba. Úgy estek a jelek, mintha a leány közömbös lenne mindenki iránt, sőt néha úgy tetszett neki, hogy a szemei gyöngéden pihennek meg ő rajta (t. i. Kolowotkin), máskor ellenben gyűlöletet olvasott ki azokból. Bolondos számvetés a szerelem, ahol a számjelekből, mindig más-más eredmény jön ki a hangulat szerint.
Mily megnyugtató volt, ha Kati ott ülvén a varrógépnél, bélelve a topánokat, a gép egyenletesen berregett, mint az egészséges ember ütere, egyetlen tempót sem hagyva ki. Ifjú urak jöttek-mentek és a gép csak egyre berregett.
Ilyenkor hátra se fordult Kolowotki. Minden rendben van. A gép azt mondja: nincsen semmi baj.
A leány rendesen szomorú volt, se nem dalolt munkaközben, mint azelőtt, sem nem nevetett, ha valami tréfát hallott. Lesütött szemekkel ült munkájánál, haloványan, hervadozva, mintha beteg lenne. Vajjon mi bánata lehet? Mi lakhatik e fehér homlok mögött? Az arca olyant mutat, hogy valami boldogtalan szerelem rág a szívén. De a gép mindig kiadott minden tempót, akárki lépett is be. Az arc hazúdhat. A gép nem hazúdhat.
Az öreg Aprónak feltünt a leány szembetünő lankadtsága, a karjai megsoványodtak, az arca megnyúlt, fehér, mint a fal, csak a fekete szeme égett, mint két mécses.
– Mi bajod, te Katica? Nem vagy te beteg?
– Nincs semmi bajom.
– Pápista-színben vagy, szívecském.
Egyre fogyott, egyre gyengült, ajka színtelen lett, a tekintete révedező.
– Jaj, fiam, keresztül látok a füleden, mintha pápaszem volna. Neked mégis valami bajod van. Ne hívassam el Pribil doktort?
Kati összerezzent, mintha valami hideg széláram fújta volna meg.
– A világért se, apám. Biztosítlak, hogy egészséges vagyok és jól érzem magamat.
Pedig valóságos árnyék, de még csak szebb lett így, valami légies, mennyei derengett az arca körül, valami glóriaszerű, ami a szentek feje körül sugárzik és itt is megvan, emberi szem nem látja, de odaképzeli.
Nyugtalan érzések fogták el koronkint az öreget, panaszkodott fűnek-fának a leány állapotáról. Ahogy ez már szokás, vígasztalták mindenfélével:
– Keveset van a friss levegőn – jegyzé meg az egyik. – Öntöző kannát kell adni a kezébe, meg kis ásót, dolgoztassa a kertben.
– Leányarcnak a főkötő adja a piros festéket, nem a patika – vélte a másik.
Kolowotki nem vette rossz jelnek.
Kati eped valaki után, azért fehér. De minthogy a gép egyenletesen jár, akárki lép is be, az a bizonyos „valaki“ csak a boltban lehet. A Kati tehát utána eped. De mért nem szól? Mért nem adja be a derekát? Mért tesz erőszakot a hajlamain? Micsoda ostoba kacérság az!
Egy délelőtt azonban váratlanúl felrezzent Kolowotki, aki háttal fordúlva Katinak, szögeket vert egy cipőtalpba. A varrógép egyszerre akadozni kezdett, egy-egy berrenés kimaradt, ami éppen olyan bántó volt, mintha az óraketyegésben támad valami rendetlenség. Az alvó ember is fölébred, ha a tik-tak nem szabályos.
Kolowotki a bolt előrészébe pillantván, egy sugár termetű, fényes fekete barkójú urat látott belépni. Apró uram nagy alázatosan kapta le aranyzsinoros házisapkáját s nyakát meggörbítve hajlongott előtte. Nagy potentát lehet az illető. Kati idegesen gyűrte a varrást. A gép megállott s a lány arca kigyúlt, mint egy égő fáklya.
A Kolowotki szemkarikái zöldes fényt löveltek, szíve hangosan dobogott.
Ez az! súgta belülről egy szózat és a dolgozó legények kalapácsai utána verték. Ez az. – Ez az.
– Szervusz Apró! – szólt az idegen úr kevélyen, fenhéjázón, sárga keztyűivel, melyeket a kezében tartott, meglegyintve a mester vállát. Ebből állt a köszöntés.
– Alázatos szolgája nagyságodnak. Minek köszönhetjük a nagy szerencsét?
S posztókötényével egy széket letörölni sietett, ha netán por lenne rajta.
– Nem ülök le, ne bántsa.
– Azt gondoltam, hogy talán mértéket veszünk.
– Ördög vigye most a mértéket! Nem magához jöttem, hanem a kisasszonyhoz.
Ah úgy? – szólt a csizmadia örvendő vigyorgással. – Állj fel, Kati! Gyere ide, fiam. A nagyságos úr hozzád jött.
Az idegen úr Kati felé lépdelt, s finom illat áradt szét ruháiból, zsebkendőjéből. Kolowotki tetőtől-talpig szemügyre vette. Nem volt már fiatal ember, egy kicsit deresedett a szakálla a széleken, de szépek, üdék voltak a vonásai. Előkelő öltözetet viselt, fényes cilindert, szürke csíkos kabátot, ezüst fogantyúju pálcával veregette elegáns nadrágszárait. A kezén pedig a manchetta alatt arany karperec csillogott.
Kati gépiesen felállt, de most egyszerre olyan sápadt lett, mint a halott. Szemeit lesütötte, ajkai láthatólag remegtek.
– Egy kis üzenetet hoztam – mondta a jött, könnyedén, elfogulatlanúl. – A nénije künn van a szüreten hajnal óta, a szőlőmben, ide üzente az imént, hogy délután magácskát is kihozzam. Ha tehát az édes apja megengedi és maga is ki akar jönni, délután megállnék itt a kocsival.
Kati az apja arcát fürkészte s újra piros lett, mint a skarlát posztó. Kolowotki kékült, zöldült a háttérben, míg ellenben a csizmadia sietett beleegyezni.
– Oh, hogyne. Csak hadd menjen ki egy kis jó levegőre, úgy is olyan szegényke, mint egy buborék.
A látogató ezt is tréfára fordította.
– Hát eljön a kis buborék?
Kati fojtott hangon felelt, miközben az arcát elfordította.
– Igen, ha úgy kívánja – a Máli néni.
– Nekünk úgy sincs most szőlőnk – panaszkodott Apró uram. – Elverte a jég, egyetlen fürt se maradt rajta. Soha még olyan pusztulás, nagyságos uram, mint mikor én oda kimentem nyáron a jégverés után. A gondolat, hogy nem lesz borom az idén, meg az összetiport termés, könyeket facsart ki a szememből. Jó keresztény vagyok, de még sem állhattam meg zokszó nélkül. Én uram teremtőm, mit míveltél te itt? Vásott gyerek tesz ilyent, de nem egy isten.
– Apa, apa, ne káromolja az istent, mert megbünteti; úgy borzong a hátam, ha hallom.
– Hadd el, fiam, légy nyugodt – mondá nem minden méltóság nélkül – nem lesz nekem azért semmi bajom, mert az ilyet én aztán mindjárt eligazítom ő vele.
– Hogy, hogy? – kérdezte a vendég kíváncsian.
– Hát csizmát varrok neki.
– Az istennek?
– Persze. Vagyis behívok ilyenkor egy koldust az utcáról és mértéket veszünk a lábáról, úgy-e, Lőrinc?
Az öreg legény, Lőrinc, bólintott a bozontos nagy fejével:
– De hányszor!
A látogató a fejét csóválta. „Maga ugyancsak furfangos kópé, Apró gazda“. Aztán a Kati felé fordult:
– A viszontlátásig, kicsike. Úgy uzsonna tájára készüljön.
– Hát bizonyosan eljön értem? – kérdé a leány felbátorodva.
– Akár zálogot is adok – felelte mosolyogva, egy udvarias mozdulattal kivette a gomblyukában pirosló szegfűt és átnyújtotta Katinak.
Mindez oly szép volt, oly finom dolog volt, hogy egészen elbájolta a mesterlegényeket, a kik nézték. Hm. Ez aztán az úr. Ez tudja a módját.
Kolowotki is ezen a véleményen lehetett, mert mihelyt az ajtó becsukódott a távozó mögött, félrehítta az öreget.
– Ki ez a kinyalt fickó? – kérdé zordonan.
– Ez egy kiváló uraság, egy idevaló banknak az elnöke, bizonyos Kolosy Ferenc, első gavallér a városban.
– Megölöm – súgta Kolowotki rejtelmesen a fülébe.
Ijedten kapta el a fejét és szemébe nézett az üzlettársnak, hogy nincs-e megbolondulva?
– Ugyan, miért ölnéd meg?
– Nem tetszik nekem a pofája, azért.
– Pedig inkább szép ember.
– De karperecet hord.
– Mi közöd hozzá? Cipőt is hord, még pedig legalább is húszat koptat ő és a személyzete évenkint. Kár volna az ilyen kundsaftot megölni.
– Ebbe szerelmes a Kati, – susogta síri hangon. – És ő is a Katiba.
– Már mint ő? A Katiba? És a Kati ő bele? Hát honnan veszed ezt, te boldogtalan?
– Onnan, hogy mi köze volna különben a leányhoz?
A csizmadia fölkacagott, vidáman, édesdeden, hogy szinte könyezni látszottak apró, fényes szemei.
– Oh, te bolond lengyel, oh, te csacsi lengyel, hisz ez a Máli néni gazdája, a Máli néni pedig nagynénje a leánynak, nekem pedig sógorném és bagoly legyen a nevem, ha egy nap nem örökölök tőle egy szép összeget.
– Úgy? – mondta Kolowotki és megjuhászodott egy kicsit.
Elcsendesült, de csak látszólag. A zöld szemű szörnyetegnek nem könnyű parancsolni. A zöld szem soha sincs behúnyva. Ahhoz nem rendel a gondviselés pillákat. A bolond is észrevehette Kolowotkin, hogy izgatott, hogy szerelmes, hogy féltékeny. A mesterlegények elújságolták Aprónak, hogy a „lengyel-gazda“ pisztolyt vásárolt a Perger kereskedésében és mindig magánál hordja, sőt a jóslások is megindultak: „No, majd meglássa kegyelmed, hogy itt valami szomorú dolog történik.“ Maga a hű öreg Lőrinc is abban a véleményben volt, hogy Kolowotki egy rossz pillanatban vagy magát lövi agyon, vagy a Katkát.
No, megijedt erre Apró uram és elhatározta, hogy végez a dologgal. Ráparancsol a leányra, vagy férjhez megy Kolowotkihoz, vagy pedig rögtön elküldi a hugához, aki Magyarországon, Hajdú-Szoboszlón korcsmárosné. Tessék választani. De az egyiknek meg kell lenni, ha ezer ördög állana is útban.
Szerencsére egy sem állott. Sőt az az egy is, aki állt volna, éppen az nap délután átszaladt hozzá, bizalmas beszélgetésre és arra próbálta rávenni, hogy adja férjhez a leányt.
– De hiszen eddig maga ellenezte, sógorasszony.
Máli néni ájtatosan emelte szemeit ég felé.
– Elleneztem, igenis elleneztem, mert a javát akartam. Oh, Mária, dicső anyácska, te tudhatod, hányszor esdekeltem hozzád, szépen egyengetve a jövendőjét. De a homok kiszaladt a légváraim alól. Beteges lett a lelkem, egyre hervad, mint a rózsa a szárazságban. Mikor a portéka romlik, sógor úr, túl kell rajta adni. Ez az elsőrendű regula. Ezt tartotta a megboldogult Jakubovics Bogdán is, akinek a házában laktunk, a Gólya-utcában. Tudja, az, aki prémekkel kereskedett. A Katit férjhez kell adni, még pedig hamar. Egy szó mint száz. Mert a rózsát is pohárba kell tenni, ha hervadni kezd, még pedig hamar. Sokszor éppen attól éled föl. Mert csodálatos plánta az asszonyféle.
Apró uram a kezeit dörzsölte nagy megelégedéssel.
– Nos, hadd hallom már most, ki legyen a sógorasszony kiszemeltje?
– Oh, Mária dicső anyácska, ki is, no? Ámbátor valami nagy válogatást éppen nem ajánlhatok. Rossz világ van most, a lány olcsó, a családfenntartás drága. Nem igen vickándozhatik a mai hajadon. Aki kéri, az marja. Én azt gondolom, hogy a Kolowotki is jó volna, szereti, meg fogja tudni becsülni és ez a fő a házaséletben.
Apró uram csak éppen hogy meg nem ölelte Máli nénit örömében.
– Hiszen éppen ez az én tervem is. Ejnye, sógorasszony, eszem a szentjét, de bearanyozni való esze van. Hát persze Kolowotki. Jól mondja, hogy szereti. Még pedig hogy! Azután micsoda ember a maga nemében. Ahol megáll, első lesz mindenütt a munkájával. S milyen munka ez a mienk! (Apró uram neki lelkesedett, szemei lángoltak, haja izzadni kezdett.) Olvasom az ujságban, hogy egy híres író, gazdag orosz gróf, üres idejében csizmákat varr. Csizmákat passzióból. Mert nagy élvezet az, tessék elhinni. Csak még nem tudja az emberiség. De majd elterjed. Nem adok neki húsz esztendőt és meglássa, ha két király találkozik valahol, a fekete kávé után ahelyett, hogy leülnének durákot játszani, leülnek csizmát varrni a minisztereiknek.
Ennek a borzalmas tanácskozásnak lett az eredménye, hogy még az nap este vacsora előtt megkeményíté a szívét Apró uram egy-két kupica cognac-kal a patikában, otthon asztalbontás után elővette Katit és újra szőnyegre hozta Kolowotki ajánlatát, körülményesen és bölcseséggel világítva meg az elfogadás előnyeit és a kosár veszedelmeit, – még a pisztolyvételt se hallgatva el.
– Nem kell, édesapám, se lelkemnek, se testemnek.
Arcán visszatükröződött az ellenszenv, beszédes, szép szemeiben dacos elszántság fénye gyúlt ki.
– Hát jól van – mondá az apa szomorúan, de határozott hangnyomattal. – A lelkedet nem rontom meg, az akaratodra nem verek békót, hanem aminek meg kell történni, az elkerülhetetlen. Holnap elhagyod a házamat.
– Hova menjek? – rebegte a leány megtört hangon, a fejét lehajtva.
– A szoboszlói nagynénédhez kísér el Lőrinc a reggeli vonattal.
– És meddig maradnék ott? – kérdé tompán, miközben a könyei előtörtek.
– Ameddig férjhez nem visznek valahova. Vagy ameddig Kolowotki meg nem házasodik. Ide máskülönben soha sem térhetsz vissza. Fizetni fogok érted.
A leány szilajan rázta meg a fejét, azt a szelid fejét és a lábával toppantott a padlón, azzal a pici lábával.
– Nem, nem! Nem hagyhatom el a szülővárosomat. Nem teszem, nem tehetem.
Az öreg vonásai egy pillanat alatt elborúltak, a vér a fejébe szállt, a szemkarikái kidagadtak, rettenetes lett, mint egy ugrásra készülő fenevad s a tenyerével nagyot csapott az asztalra, hogy tányérok, tálak mind hulltak alá.
– Csitt, te sápadt béka! Összemorzsollak.
A leány reszketni kezdett apja összezúzó tekintete alatt, lábinai megrogytak, önkénytelenül térdre esett előtte.
– Atyám, édes atyám, ne tegye azt velem!
– Vagy az egyiket, vagy a másikat! – rikácsolta könyörtelenül.
A leány végighúzta sovány tenyerét a homlokán, mintegy hangosan gondolkozva.
– Itt hagyjam a várost, a szülővárosomat, most?…
– Ugyan, mit szeretsz rajta? – Talán a kakast a tornyán? Én nem bánom, maradj itt, de csak mint a Kolowotki menyasszonya.
– Engedjen – esengett – legalább egy kis időt a gondolkozásra.
– Gondolkodhatsz reggelig.
Rimánkodva tette össze a kezeit, mintha imádkoznék hozzá.
– És még legalább huszonnégy órát hozzá, hiszen ennyit a gyilkos is kap a siralomházban.
Az öreg megenyhült, elfordította az arcát.
– Jól van, gondolkozz tehát holnapután reggelig. De ne menj holnap se a boltba, se az utcára, mert értsd meg, félek, hogy valami szerencsétlenség történik. Az a szegény ember, hiszen tudod ki, nem jót forral és olyan rosz előérzetem van, hogy ki sem mondhatom.
Ha jól emlékeznek rá az odavaló emberek, (akiktől én hallottam ezt a történetet), egy szerdai nap következett, amikor hetivásár is van a városban. Kati kisírt szemekkel kelt föl reggel s nem ment a boltba, mint egyébkor, a reggelijét sem ette meg, a Zsuzsi szolgáló előadása szerint – leült az asztalhoz és levelet írt. Zsuzsi az ebédet főzte, nem ért rá mindent megfigyelni, noha szemfüles fehérnép volt. Mit tudta ő, hogy a kicsike részletek is fontosak lehetnek néhány nap múlva?
Tény azonban, hogy a leányasszony (már mint a Kati) nem volt a városban, mert a kimenő köpenykéje még este felé is azon a helyen hevert a ripsz divánon, ahova Zsuzsi előtte való este tette. Igaz ellenben, hogy Zsuzsi hallotta az utcaajtó nyikorgását délelőtt és minthogy a Szamos nem ugatott, alkalmasint a Kati volt künn. Talán a levél dolgában járt, hogy valakit fogjon az utcán, aki egy kis borravalóért elvigye vagy a postára, vagy akihez szólt. (Hiszen ha tudnánk, kinek szólt!) Zsuzsi kevéssel déli harangozás után átfutott a Tóth János szatócs boltjába egy garasára cimetért a tejbe rizskásához, akkor látta Katit az utcai ablaknál féltesttel kihajolva, mintha az utcát kémlelné és várna valakit, hogy jön-e már?
Kis vártatva azután, mikor a csigatésztát gyúrta a konyhában, megint hallotta az utcaajtót csikorogni és minthogy most már ugatott a Szamos, valami idegennek kellett érkeznie. Ki volt, mi volt, mit akart, választ hozott-e vagy egyebet, nem tudja, nem látta, nem hallott semmit. Fusson ki – azt mondja – a szeme, ha még egy mákszemnyit tud ezenkívül.
Ami aztán délután történt, abban nincs semmi különös, egyébiránt köztudomású is. Egész estig sírdogált a szobában, mikor pedig hazaérkezett Apró uram a Lőrinc legénynyel, azt mondja az öregnek:
– Igen szeretnék még a Máli nénivel találkozni, édes apám, mielőtt határoznék reggel.
Az öreg megörült, mert tudta, hogy Máli néni mit fog tanácsolni.
– Azt bizony jól teszed, édes lányom. A Máli néni okos persona. Bízvást megfogadhatod, amit mond.
Sőt vacsora után ő maga emlékeztette:
– Most már vess egy nagykendőt a nyakadba és szaladj át.
El is indult nyomban, de a küszöbről visszafordult. Valami csodálatosan mély szomorúság honolt az arcán.
– Jó éjszakát, apám, ha lefeküdnék addig.
– Ne légy sokáig. Elküldjem érted a Lőrincet?
– Oh nem, minek? – mondta reszkető hangon. – Majd elkísér onnan valaki.
A Szamos nagy komédiát csinált odakünn, nyalta a Kati kezét, ráugrált, mintha vissza akarta volna tartani. Majd keservesen vonított, mikor eltávozott a kapun. Egy éji bagoly nekivágódott az ablaknak és behujjantott. Még hallani lehetett, amint a Kati kis cipői végigkopognak a kövezeten az ablak alatt. De az öreg nem hallott egyebet, mint a pipája szörtyögését.
Bóbiskált a macska egy széken; Lőrinc mákot tört a mozsárban a holnapi metéltre, de ő is gyakran abbahagyta; a gazda könyökére dőlt fejjel azt cselekedte, amit a macska, csak az óramutató ment, mendegélt pontosan a maga stációkra osztott útján.
Künn a konyhában Zsuzsi mosogatta az edényt, miközben valami monoton ostobaságot dúdolt: