Ezen az altató nótán szundított el Apró uram, de nem eléggé mélyen. (Ahhoz legalább is egy templomi zsoltár kivántatnék.) Lőrinc keveselte az álmát; mivelhogy egy kancsó bor állt a gazda előtt és Lőrinc egyre azon spekulált, hogy egy kellő pillanatban oda suttyan és húz belőle egyet, de valahányszor közeledett az asztalhoz ilyen gonosz szándékkal, az öreg mindig fölpislantott. Lőrinc kombinált. Hogy lehet ez? Hát úgy lehet, hogy olyankor abba hagyja a máktörést és a mozsárdöngés megszűnése, vagyis a beállott csend költi fel Apró uramat. Tanulmányozván a kérdést, mindenekelőtt szükségesnek tartotta Apró uram álmát hozzászoktatni a csöndességhez. Félbeszakítá tehát a máktörést bizonytalan időre s leste a gazdát, amint letapadnak a szemei s megkezdődik a szuszogó lélekzete.

No, most! Fölkelt s lábújjhegyen közelgett a kancsó felé és már éppen utána nyúlt, mikor az öreg váratlanul kinyitotta szemeit, megrázta magát a székében s nagyot ásított.

– Hah, de rosszat álmodtam – dörmögte. – Lefeküdt már Kati?

– Még haza se jött – felelte Lőrinc.

Az öreg az órára pillantott, bizony az már tizenegyre járt akkor. Ijedten ugrott föl, szemkarikái kitágultak, minden álom elröpült belőlük.

– Mit tud ott annyit locsogni? Szaladj érte hamar, Lőrinc fiam (aggodalmasan csóválta a fejét), sehogy sem szeretem ezt a dolgot.

Lőrinc elsietett, vissza is tért egy negyedóra múlva. Nagyon sápadt volt és lihegett.

– Baj van, nemzetes uram; a leányasszonyka nem is volt ott ma este.

– No, a karbunkuluszát! – ordított föl. – Ezt ugyan megcsináltuk. Kivel beszéltél?

– Magával Apróné asszonyommal.

– No, itt szép mulatság lesz, Lőrinc – mondá dúlt arccal, neki tántorodva az asztalnak.

Ez a csapás megtörte. Éppen az erős emberek hajlók a végletekre. Elkezdett pityeregni. Pityeregni egy Apró István, akár egy vén asszony. Leborult az asztalra és egyre csak azt kiáltozta: „Óh, drága kis csecsebecsém, mit tettél! Apád ellen mit tettél?“

Majd odafordult hű öreg legényéhez és égre-földre kérte összetett kezekkel, hogy csináljon valamit, keresse elő a Katicát, adja vissza neki, ha a föld alól hozná is ki.

Az öreg Lőrinc csak bámult, egyre bámult, hogy mi lett az ő kemény gazdájából, aki eddig mindig csak parancsolt.

– Mit gondolsz, mit tegyünk, édes jó Lőrincem – motyogta gyámoltalanul, megsemmisülve s úgy leste a szavait, mint egy bölcs ember gondviselésszerű kinyilatkozását (ő, a nagyeszű városatya, az együgyű Lőrinc véleményét).

– Hát én azt gondolom, hogy ki kellene doboltatni – dohogta Lőrinc, miközben maga is zokogni kezdett.

Éppen ezzel adta vissza a gazdája erejét. Míg ő sírt, gyerek volt s míg a másik nem sírt, őt hitte gyerekségében férfinak, de most, hogy a Lőrinc mécsese is eltörött, fölugrott Apró uram, mint akinek eszéről-erejéről lepattan a lenyűgöző burok, kitörülte szeméből a könyeket s parancsolón intett Lőrincnek:

– Ostoba fickó vagy. Vedd a kalapodat, menjünk.

Lőrinc szótlanul követte.

Az öreg leakasztotta puskáját a falról (Lőrinc megborzongott, hogy mi lesz most), azzal elindultak.

Künn az utcán megfogta az öreg a puskát és az égnek célzott.

(No, ez megint egypár csizmába kerül – gondolta Lőrinc.)

A puska elsült, nagyot durrant. Apró uram csendesen figyelt egy darabig, mintha azt várná, hogy nem pottyan-e le, amit meglőtt, véletlenül éppen lehullott a menyboltról egy csillag (ni, úgy segéljen, eltrafálta, – hüledezett Lőrinc), azután elsütötte a másik csövet is, mire utcahosszat nyiladozni kezdtek az ablakok.

Hiszen éppen csak ezt akarta a csizmadia.

Álmukból fölvert szomszédok, hálófőkötős asszonyságok kitekintettek a lövés zajától megriadtan az utcára, hogy mi történik. Hol lőttek? Ki lőtt? Miért lőtt? Érdekes dolog az ilyen.

– Jó emberek! – kiáltá most a csizmadia stentori hangon, hogy meg lehetett hallani a Kovácsék házától le a Bethlen-kapuig. – A leányom, Apró Katalin, elment ma este nyolckor otthonról a nénjéhez és vissza nem tért mindekkoráig. Okom van hinni, hogy valami szerencsétlenség történt vele. Van-e köztetek valaki, aki látta őt ma abban az órában vagy később és engem útba igazíthat?

Egyszerre hárman-négyen is jelentkeztek; az egyik látta a Csapó-utcán körülbelül egy negyed kilencre, a másik találkozott vele a puskapor-torony tájékán, sietve ment, nagyon sietve, az arcát bebabulyázta nagykendőbe, hanem mindegy, meg lehet őt ismerni a gyönyörű járásáról, a testének kecses tartásáról sok ezer közül is; harmadikul pedig a Sánta Fanda Mihály fiskális jelentkezett, aki lekvárt főzetett odakünn a marosmenti villájában és későn jött haza, a Rekettyésnél látott elsuhanni mint árnyat, a Maros vize felé egy szép sugár leányt, még utána is kiáltott, de nem felelt, hanem futni kezdett.

– No hát a Marosba ugrott – mondá Apró uram tompán. – Fogjatok, kérlek, csáklyákat, jó emberek, keresztények és menjünk.

Már ekkorra sokan gyűltek köréje s hamar volt csáklya, kötél, lámpás. Nagy Gergely uram hirtelen befogatott és a két csónakját is szekérre rakta, úgy, hogy egy egész szomorú karaván indult meg a Csapó-utcán a Rekettyés felé. Az éj csöndes volt és nyugodt. A csillagok szikráztak, nevettek az ég palástján és nézték magukat a Maros szelid vizében.

*

Siettek. A szomorú apa szinte futott elől, még az asztmájáról is elfeledkezett. A többiek, akikhez odacsatlakozott Zsuzsi szolgáló is, a nyomában loholtak. Zsuzsit bántotta a nagy sietség, mert a délelőtti események csiklandozták a nyelvét, szaladó emberekkel pedig lehetetlen diskurálni. Elkezdte mondani vagy kétszer a levéldolgot, de senki sem hallgatta, pedig ki tudja, nem ebben van-e a dolog nyitja.

Amint mentek-mentek a Gergelyi-féle kukoricaszárítóház mellett, szembe velök egy öreg asszony jött a Maros felől.

– Rossz jel, – szólt Kapor János, az erős varga – hogy legelőbb öreg asszonynyal találkozunk.

A hold teljes fényében világított. A rőzsés embernek a rőzséje szinte lángot fogott.3) Majdnem úgy volt, mintha nappal lenne, ki lehetett venni az anyóka alakját; csúf volt, töpörödve volt, mint az ördög anyja.

Ügyet se vetett a sokadalomra, inkább kikerülte, átcsapva rézsút a Köröskényiek káposztásán, a város tulsó oldala irányában.

Emezek se törődtek vele, csak a Zsuzsi kiáltott föl élénken:

– Macska legyen a nevem, ha nem a mi Katink vastag kendője az a boszorkányon.

Megütötte a szó a Bogyi József szíjgyártó mester fülét. „Hopsza, az bizony meglehet“ s utána kiáltott az anyókának:

– Hej, néni, néni, álljon meg egy szóra!

Az öreg asszony megfordult és visszakiáltotta:

– Sietős az utam, nem érek rá.

Azzal tovább ment, mint a nyíl.

– Ha meg nem áll kend, majd utólérem én.

– Emberéletben járok – felelte az asszony és csak ment.

– Mi is abban járunk – mennydörögte Bogyi – s ha meg nem áll mindjárt, lelövöm.

A puska ugyan Apró uramnál volt, de hát mindegy. Ugy vette, mintha ő nála volna.

Erre meg is állt az asszony s elkezdődött a nagy distancia dacára a beszélgetés.

– Hol vette kend azt a nagy kendőt?

– A szeretőm hozta.

– Szeretője egy olyan vén asszonynak!

– A szeretőm még vénebb, megvan néhány ezer esztendős.

– Kicsoda?

– A Maros. Az ad nekem ételt-italt, néha még ruházatot is.

– Hát miféle kend?

– Én vagyok a Morga halásznak a hites neje.

– Mi járatban van kend?

– Orvosért sietek a városba, az uram egy szép fiatal leányt fogott ki a Marosból, akiben még van élet.

– Halleluja! Ez a mi lányunk! – ordított fel Lőrinc torkaszakadtából. – Majszter uram, majszter uram! – Tölcsért csinált a tenyeréből s mint valami trombitán át harsogta: – Megvan a Kati! Él még a Kati!

Apró uram már nagyon elől járt. Hanem a közbülsők megértették, tovább adták. Az öreg Szamos, az Apróék kutyája, mintha megértette volna, miről van szó, előre futott s mint ahogy messze elszéledt birkanyájjal tette fiatal korában, eleibük került s éles ugatással terelte őket vissza, miközben két nyulat is fölvert a vackából, de észre se vette, hadd meneküljenek a tarlókon: kicsi dolog az most.

Fordult is vissza legott a sok ember. Hollá, hollá! Hír van a leányról! Az az asszony hozta, akivel az imént találkoztunk.

Mind odagyűltek most Lőrinc mellé. Legkésőbb Apró jött, de éppen legjobbkor, mert akkoráig már odacsalogatták az anyókát is.

Az aztán elbeszélte, hogy az ura künn halászgatott csónakján, a Boglyás malomtól nem messze, mikor a leány a vízbe ugrott, a kendőjét (éppen ezt, amelyik most az ő nyakán van) a parton hagyva. Az öreg csak valami cuppanást hallott előbb, mert nem arra volt fordulva, de amint a kendőt meglátta a fűzbokron, eltalálta a dolgot és felhozta a leányt, akiben még volt egy kis élet s elszállítá csónakján a Boglyás malomba, ahol meleg ágyba fektette a molnárné úgy, hogy a feje lejebb legyen, megdörzsölték szeszszel a szíve táján és valamennyire jobban lett.

– Gloria in excelsis – rebegte ájtatosan Apró uram, fölnézve a magasba s megkönnyebbülten szívta be a friss levegőt, mely a füvekből, fákból kiáradt.

– Az Úr angyalai bizonynyal számba veszik azokat a csizmákat, amiket ingyen varrtunk – vélte az öreg Lőrinc elérzékenyülve.

– Bánják is azok – torkolta le Bogyi uram fumigálva. – Hisz az angyalok mezitláb járnak, Lőrinc.

– A szeszszel azonban valami baj történt – folytatta Morgáné nagy figyelem mellett (a püspököt sem hallgatják manapság olyan mohósággal) – mert a másik halász, az uram cimborája, hogy a menkő üssön a gégéjébe, felhörpentette, mikor oda nem néztünk, már most hát engem szeszért szalasztottak a zsidóhoz és hogy doktort is hozzak, mert a leány minden porcikája úri formákban fest.

Nosza lett erre nyüzsgés, mozgás, rendezkedés. Hamar a szekeret, rakjátok le róla a csónakokat és hozzátok ki vágtatva Pribil doktort! Mondjátok meg neki, hogy az én édes leányomról van szó. Csak sebesen, sebesen! Ha megdöglik a ló, fizetem én, Apró István. Te pedig, Zsuzska fiam, eredj most egyenest haza és vigyázz a házra, hogy valamit el ne lopjanak. Hálás leszek hozzád koporsóm zártáig, hogy felösmerted azt a kendőt és így talán még idejében tehetünk egyet-mást. Okos vagy, oly okos, mint a tavalyi kos – és ezzel megcsípte kedélyesen a jobb vállát. (Lőrinc fütyürészni kezdett örömében, hogy a gazdája humora immár kibuggyant.) – Te meg, Lőrinc, ülj föl a szekérre az öreg nénike mellé. Igazíts jól mindent.

A csáklyás emberekre már nem volt többé szükség, a nagyobb része nagy hálálkodások közt hazaszéledt lefeküdni, csak nehány kiváncsi tartott a csizmadiával a Boglyás malomba.

Kati életben volt, de félrebeszélt s meg sem ismerte az atyját. Mindegy. Már ennyi is nagy ajándék az istentől. Már ezt se érdemli meg. Hajnal előtt megjött Pribil doktor és kielégítőnek találta az állapotot. Biztatta Aprót, hogy felgyógyul, bár nincsen kizárva egy kis tüdőgyuladás, vagy valami egyéb lázas baj.

– Csak még egyszer megsegítse az isten – fohászkodott a csizmadia.

Egész nap mellette maradt a malomban. Ápolgatta, ott ült az ágya fejénél, nézegette a szép, halovány ábrázatját, hallgatta a lélekzetét, közben imádkozott.

– Oh, uram, istenem, milyen bűnös vagyok. Én kergettem őt abba a bajba. Mea culpa, Domine. Én akartam tenni erőszakot azokon a hajlamokon, amelyeket te a szívébe plántáltál. Uram, bocsásd meg nekem, balga féregnek. Nem teszem soha többet. Ne legyen ő a Kolowotkié… Mit bánom én! Csak ne vedd el magadnak… Legyen azé, akinek te akarod adni. Csakhogy itt éljen köztünk Ámen.

Szemlátomást javult a leány, bár magas láza volt. Este felé megint megnézte az orvos és megengedte hazavitetni féderes kocsin párnákban.

A következő éjet tehát már otthon töltötte és csöndesen aludt néhány órát. Pribii doktor, aki pénteken reggel meghallgatta a tüdejét, kijelentette, hogy nincs veszély, bizonyosan felépül.

Boldog volt Apró uram, madarat lehetett vele fogatni, szeretett volna eldicsekedni az egész világnak s még a boltba is ellátogatott délelőtt, Máli nénire bízva az ápolást.

– Kati túl van a veszélyen – mondogatta útközben ismerőseinek ragyogó ábrázattal, ritkás bajuszát pödörgetve. A színe is jobb, a szemei élénkebbek, de még mindig nem tud magáról.

Valaki figyelmeztette (hisz mindenkinek van jó barátja), hogy a Kati esete érdekesen van leírva a helyi napilapban.

Mihelyt a boltba ért, menten szalasztott egy inast a trafikba egy újságért.

Míg a lapot hozták, a sápadt, halálra ijedt Kolowotkinak tett szemrehányást:

– Látod, látod, te miattad történt ez a borzasztó eset.

– Megfoghatatlan! – hajtotta az egyre s a kezeit tördelte. – Hol volt a szeme, hogy belém nem szeretett? Megél? – kérdé azután félénken.

– Megél, de nem lesz a feleséged. Apperte kimondom. Van a világon elég leány.

Kolowotki keserűen nevetett s fenhéjázón vágta oda:

– De Kolowotki csak egy van. S az elvész magára nézve.

– Ne fenyegetőzz, Mátyás, ne keseríts, ne rontsd el a mai napomat. Szeretem a szép cipőidet, de a leányomat még jobban szeretem. Ha el akarsz az üzletből menni, eredj isten hírével. Kifizetlek.

Eközben meghozták a lapot. Apró uram föltette nagy tempósan az okulárét, de nem azzal a mohósággal, mint egy professzionátus újságolvasó. Lassan, nagy flegmával bontotta ki, aztán nem rohant végig a fekete betű-erdőkön, hogy a maga dolgára akadjon, hanem elkezdte elülről, minden elfogultság nélkül, forgatván elméjében minden egyes dolgot külön, mint ahogy az ember külön nyel le minden falatot és még csámcsog is hozzá. Az mindegy, hogy a voltaképpeni étel, az ínycsiklandozó, majd csak valahol odább kerül sorra.

Egy újdonság volt az első, a beteg főispánról, hogy ő méltósága már lábadozik ugyan, de még mindig az ágyát őrzi.

– Ostobaság! – pattant föl, nagy ellensége lévén úgyis a lapoknak, bár mindig bújta őket. – Hát el akarja lopni valaki a méltóságos úr ágyát?

E kifakadás után a következő újdonságra szalajtá szemeit. Abban is ott volt a híres hirlapírói sablonokból egy fülbemászó cserebogár. Arról szólt ugyanis az újdonság, hogy Szojka József huszárkáplár tegnap a kaszárnyában fejbelőtte magát a szolgálati pisztolyával.

– Hát persze – dörmögte gúnyosan. – Azt hittük volna mi, szamár közönség, ha ezt be nem írja az ipse, hogy a káplár előbb átszaladt a Perger & Comp boltjába külön pisztolyt venni.

Ezután jött ritkított betűkkel: „Egy szép leány öngyilkossági kisérlete.“ (Hm, hm. Ez az hát. No, lássuk!) El van benne mondva az egész esemény, hogy a gyönyörű hajadont kegyetlen apja egy cseh suszterhez akarta férjhez adni. (Hazugság! – kiáltott föl Apró uram, polemizálva a kezében tartott lappal, – hazugság, mert lengyel.) A leányt azonban másfelé húzta a szíve s inkább a halált választotta, mint a cseh vőlegényt. Mivelhogy a felbőszült atya egy különben durvaságról ösmert cipész, (No, megállj, kötnivaló!) aki, mellesleg legyen mondva, városi atya is, bár érdemetlenül, (Keresd csak meg a botomat, Lőrinc!) éjnek idején kergette ki a lakásából engedetlenségeért, (Huh, mindjárt megfulok!) a szegény leányt egyenest a Marosnak ment. – Hosszan, részletesen írja le a vízből való kihalászását. Kilátásba helyezi Bonga András halászgazdának az ezüst koronás érdemkeresztet, végül pedig „lapzárta előtt“ még egy legújabb értesítést fűz a közleményhez. Biztos forrásból halljuk, úgymond, hogy A. K. kisasszonynak régebb idő óta titkos szerelmi viszonya volt városi közéletünk egyik kimagasló faktorával, akit a dolog kényes természeténél fogva nem akarunk megnevezni, mert a hirlapírói diszkrécióval nem fér össze, de aki különben egy itteni előkelő pénzintézetnek első embere.

No, ebből a bolond is kitalálhatta – Kolosy Ferencet.

Fölsziszszent Apró István, mint akit izzó tüzes vassal érintenek.

– Jaj nekem! – kiáltá s a fejéhez kapott. Ugrott a kiáltásra Lőrinc s amint látta, hogy aléltan esik össze a gazda, hamar egy kis vizet loccsantott a fejére.

– Elszédültem – mondta, amint magához jött. – Kísérj haza, Lőrinc.

Lőrinc megfogta a karját s úgy támogatta a lakásig, de nem volt rá szüksége, a friss levegő jót tett a fejének, szinte sebesebben lépegetett a szokottnál.

Nem szólt egy szót se útközben, csak ment hallgatagul, gondolatokba merülve, mint egy álomjáró.

– Itt van még a sógorné? – kérdé az ajtóban Zsuzsitól.

– Haza ment.

– Szerencséje. Hogy van a beteg?

– Az apáca van mellette. Alszik.

– Szamár vagy! – mondta ingerülten. – Világosan beszélj. Ki alszik? Az apáca?

– Nem. A beteg.

– Jól van. Hát gyere be a vizit-szobába utánam. Szükségem van rád.

Zsuzsi megszeppent egy kicsit, vészjósló tekintete volt a gazdának, de azért csak követte.

– Említetted tegnap – kezdte Apró uram, – hogy a Kati szerdán délelőtt levelet írt valakinek; mondtad, hogy választ is kapott, csak úgy félfüllel hallgattalak, de most szeretném tudni, ki írta a levelet.

– Én nem tudom.

– Hát azt tudod-e, hol tartja a titkos tárgyait?

– Miféle tárgyakat?

– Ami minden leánynak van, holmi emléket, csecsebecséket, megszárított levendulát, mézes kalácsos szívet s több efféle szamárságot.

– Bizonyosan a ládájában.

– Hol van a kulcsa?

– Hja, azt mindig magával hordta, bizonyosan benne van most is a szoknyája zsebében, ha bele nem esett a Marosba.

– Eredj be, kutasd ki a zsebeit és hozd ki nekem a kulcsot.

Zsuzsi örült, hogy csak ennyiből áll a szentencia, kereste a kulcsot, de nem találta.

A csizmadia tűkön ült. „Meg kell tudnom – motyogta – nyomára kell jönnöm. Hátha nem igaz.“

Kikiáltott Lőrincre, hogy keressen valahol baltát, feszítővasat.

Lőrinc behozta a kívánt tárgyakat, mire Apró uram neki feszítette a vasat a griffekkel kivert tölgyfaládának, mely az almárium mellett állt.

Az öreg legény megbotránkozva nézett gazdájára.

– Csak nem akarja tán a Katika ládáját feltörni?

– Miért nézel rám úgy, mintha meg akarnál harapni?

– Mert az nem illik egy Apró Istvánhoz.

Apró úr kezeiből kiesett erre a feszítő vas. Maga is érezte, hogy a szolgája most lenézi. Nem, ezt nem tűrheti. Inkább elmond neki mindent, ami a lapban van. Kitárta hát a lelkét, lelke állapotját s rámordúlt:

– No hát, most beszélj, pupák!

Lőrinc a tarkóját vakarta.

– Ej bizony, ej bizony! No már ez baj, hogy megírták. No már ez szép mulatság. Most már meg kell agyabugyálni valamelyiket, vagy az újságírót vagy a Kolosy urat.

– Hazudik az újság, nem lehet máskép – fakadt ki a csizmadia hevesen. – Vagy mit gondolsz?

– Hogy csakugyan föl kell a ládát feszíteni. A valóságot okvetlenül meg kell tudni valahonnan, Katicától nem lehet. Hátha a láda is elmondaná?

Nem sokból állt, föltépték a fedelet a feszítő vassal s föltárúltak a láda kincsei, holmi fehér csipkék, kalárisok, kendőcskék, kistikkelt abc-ék, patyolat háló reklik, amelyekből finom birsalma illat áradott szét a szobában.

A csizmadia idegesen babrált köztük, mig végre valami papírféle suhogott meg. Ezt emelte ki. Nézi, nézi, forgatja, hát egy betéti könyvecske két ezer o. é. frtról, amely összeg a Hunniában van letéve Apró Katalin nevére.

– Itt a bűnjel, – hörgé elborult homlokkal s mint a tüzes üszköt, hirtelen visszacsapta, de éppen akkor kifordult a könyvecskéből egy levélke is.

Fölkapta a levelet és a következőket olvasta hangosan:

Kedves Katicám! Megkaptam rossz hangulatban írt soraidat, s megvallom, azok engem is elszomorítottak, de a dolgokat, melyeket előre láttam, nem rendezhetem úgy, ahogy hasonló esetben méltányos lenne. A társadalom rideg törvényeit respektálni kell; aki azok elől kitér, azt összemorzsolják. Én hát nem segíthetek úgy, amint szeretném és csak azt tanácsolhatom, fogadj szót atyádnak s mondj igent Kolowotkinak. A hozományhoz én is hozzájárulok az ide mellékelt csekélységgel. Egyebet most nem tehetek. Bocsáss meg és feledj el. De ha netalán ama másik esemény következnék be, mindenkor számíthatsz támogatásomra. Isten veled.

Ferenc.

U. i. Ezt a levelemet, kérlek, tépd szét azonnal.

– Meg vagyok gyalázva, – szólt tompa, síri hangon a csizmadia – nem mehetek többé emberek közé – és tépte a haját, mint egy őrült.

– Most már minden világos – csóválta a fejét a szegény Lőrinc s jelentőségteljesen jegyzé meg: Most már értem Kati minden tettét, betegségét, haloványságát és amit az orvos eltitkol.

– Mit akarsz ezzel mondani? – riadt rá Apró.

Lőrinc körülnézett, hogy be van-e téve az ajtó és minden ablak s a gazda füléhez hajolt:

– Kicsi bántja a nagyot – súgta.

A gazda vérvörös lett, aztán egy görcsös köhögési roham fogta el, azt lehetett volna hinni, hogy mindjárt megful, de biz az magához tért csakhamar s olyat dobbantott a lábával, hogy a ház is rengett.

– Most már minden mindegy. De majd csinálok én rendet mindjárt. Isten engem úgy segéljen!

S ezzel kicsörtetett – mint egy megbőszült bika, széket, dézsát, szakajtót, ami útjában állott, félre lökve – a konyhába s ott a létrán sietve fölmászott a padlásra.

Lőrincet a borzalom fogta el. Bizonyosan felakasztja ott magát. Kést kerített hamar, amivel majd levágja a kellő pillanatban, nosza, most utána, de benyitni nem mert, megállt a létra legfelső fokán és bekukucskált a padlásajtó repedésén.

Eszeágában sem volt Aprónak ilyesmi, valami rozsdás vasládikót húzott ki egy fülkéből, mely a kürtő falába volt beleépítve. Abban kotorászott jó sokáig fakó papir-paksaméták közt. Lőrinc megnyugodott. Aki papirosokat keres, az még akar valamit ezen a világon; a másikra nem kell okmány.

Nemsokára le is jött és csak annyit mondott Zsuzsinak, hogy kefélje le, mert nagyúri házhoz lészen útja.

Lőrinc kíváncsi volt, megkérdezte négyszemközt, hová megy.

– Elmegyek egy kicsit Kolosyhoz – susogta rejtélyesen.

– Meg akarja ölni?

– Dehogy, meg akarom ölelni.

– Kolosyt?

– Igen, igen, Kolosy uramat, leendő vőmuramat.

– No már abból nem eszünk, ahogy én ösmerem a rátartó urat.

– Hm. Majd meglássuk – és a zsebére ütött, mely csak úgy duzzadott holmi színehagyott írásoktól.

Zsuzsi kikefélte, ő maga szépen megfésülködött a tükör előtt, gondos választékot csinált, aztán vette az új köpönyeget, melyet csak a templomba vagy a városi közgyűlésekre öltött föl és melyet, minthogy latinizáló ember volt (mint nagyenyedi diák öt klasszist végezvén) Decorumnak nevezett.

Elindult egész nyugodtan és meg sem állt, csak a Kolosy előszobájában.

Szándékosan kereste föl a hivatalban, mert nem akart Máli nénivel találkozni. (Megfojtaná és még börtönbe kerülne miatta.)

Az előszobában egy titkár ült, az íróasztalnál. A csizmadia-mester tisztességesen köszönt és arra a kérdésre, hogy mit akar, mondta, hogy Kolosy úrral akar beszélni.

– Most nem lehet, – utasítá el a titkár – az elnök úr ma ingerült és kiadta a rendeletet, hogy senkit se bocsássak be.

– Tessék kérem neki megmondani, hogy Apró István van itt.

– No, magát meg éppen nem eresztem be, minthogy egy Apró leánynyal összeköttetésben valami skandalózus közlemény jelent meg a lapban, mely kellemetlenül érinti a főnököt. – Talán maga az apja?

– Én vagyok, de hát maga ki, hogy nem akar engem, egy köztörvényhatósági bizottsági tagot beereszteni?

– Csodálom, hogy nem tudja, – mondá az fönhéjázó orrhangon. – Én Rákóczi vagyok.

– Úgy? Már tudom, – gúnyolódék a csizmadia. – Éppen tegnapelőtt adtam egy forintot a maga hamvainak hazaszállítására.

S ezzel kutyába se vévén Rákóczit, nagy robbajjal betaszította a zöld posztóval kipárnázott ajtót, mely fölfogja a külső zajt, lármát, egyszerre bent termett a nagyhatalmú elnök szentélyében.

Az épen az ablakon nézett ki a szinpadi látcsövén át (valami csinos vis à vis-val kacérkodván) háttal volt fordulva az ajtónak, nem láthatta a jöttet, de gondolva ki lehet, egyszerűen hátra szólt:

– No mi az, Arnold?

– Én akarok egy úrral beszélni – csattant meg az Apró uram éles hangja.

Kolosy ingerülten fordult hátra, észrevevén, hogy az nem a Rákóczi Arnold hangja. De amint meglátta a csizmadiát, halálsápadt lett s a gukker is kiesett kezéből, nagy csattanással a padozatra.

Kolosy nem volt gyáva. Magyar nemes volt. Vagyont ugyan nem örökölt vitéz őseitől (jövedelmező állását saját ügyességével szerezte), de örökölt jó vért és dölyföt. Nem félt se kardtól, se golyótól, se embertől (még talán az istentől se félt), hanem félt az úgynevezett „jelenetektől“. Mert ezek tönkretehették az állását. S erre az állásra szüksége volt. Szeretett jól élni, urasan, előkelően. Pezsgő, szerelem, jó lovak.

Most tehát halálra ijedt, mert oka volt nagy jelenetet várni. Mindegy. Essünk át rajta. Mindenkit összeszidott volna, hogy minek háborgatja, de ez az egy ember immunis volt ma előtte. Mert maga is érezte, hogy „igazban“ jár. Nyájasra próbálta erőltetni arcát (miközben fogait csikorgatta dühében Rákóczi ellen).

– Üljön le, Apró barátom – mondá fojtott hangon, fürkészve az ellenfél vonásait, de csodálkozására nem fedezett föl azokban haragot, hanem ellenkezőleg, alázatos szelídséget.

Mint jó taktikus, nem hagyja magát félrevezetni. A csizmadia nagyon ravasz, nagyon alamuszi. Valami rosszban törhette a fejét, hogy álcában jön. Jobban szerette volna, ha nagy dérrel-durral, rettenetes furiával csap le. Könnyebben lehetne vele végezni. Érezte, hogy így veszedelmesebb.

– Nem ülök le, köszönöm. Tetszik talán tudni, miért jöttem? – kérdé Apró uram csöndesen, vontatottan.

– Majd megtudom, ha megmondja.

– Hát megmondom. Én mindent tudok. Olvastam az újságot, megtaláltam az ön levelét, melyet a leányomnak írt.

Kolosy finom arca megrándult, de ezt alig lehetett észre venni; hidegen állt az ablaknál, mint egy szobor, a kezeit mellén keresztbe fonva.

– De nem akarok sok szót vesztegetni, én nem jöttem ide veszekedni, mert a veszekedés ostoba dolog és csak az epét kavarja föl, hanem igazságot jöttem kérni, hogy az úr reparálja meg a dolgot, ahogy lehet. Ön persze jobban szeretné, ha én valami gavallér volnék, aki önt kihívja párbajra s ön leteríti a pisztolygolyójával s ezzel vége. De én csak egyszerű csizmadia vagyok, nem akarom a vérét és nem adom a magamét, én csak olyan bőrökkel dolgozom, melyek még nincsenek kilyukgatva, minélfogva csak annyit mondok: amit vétett, uram, igazítsa meg.

– Nos, jól van, Apró uram. Látom, hogy maga okos ember. Hát úgy beszélek, mint okos emberrel. Beismerem, hogy hiba terhel, mert nekem kellett volna lenni több eszemnek, de az vessen rám követ, akit a szenvedélyek soha le nem győztek. És az ön leánya valóságosan ellenállhatlan. Egy szentet is mámorossá tehetne. Én még most is szeretem őt és…

– Annál jobb, domine magnifice, annál jobb – dörzsölte kezeit a csizmadia.

– És kész vagyok mindent megtenni, amit megtehetek. Lássuk, miféle igazítást kíván ön?

– Csak egyféle van, – felelte a csizmadia alázatosan – amihez a becsületes ember nyúlhat.

– És az?

– Hogy vegye el feleségül.

Meghosszabbodott erre a Kolosy ábrázata s alsó ajkai remegni kezdtek.

– Csak? – sziszegte gúnyosan, összeszorítván a fogait, hogy idegein uralkodjék, mert a megérintett gőg szilajan nyargalt rajtok végig. De hisz ez lehetetlen, kedves Apró. Hogy is juthat ilyesmi az eszébe? Én a közélet embere vagyok itt a bank élén, akinek reprezentálnom is kell. Az összeköttetéseim, a családi nexusaim emeltek ebbe az állásba, mely nélkül nincs kenyerem. Ha független vagyoni helyzetben volnék, lehetne erről beszélni, talán magamtól is megcselekedtem volna. De így nem csak a név kötelez, de a megélhetés is. Az egyik nővérem egy Luzsénszky bárónál van férjnél, a másik az idevaló főispánnál. Mit szólnának hozzá a sógoraim, akik ide emeltek, ha egy csizmadia leányát venném el?

Apró uram meghajtotta fejét.

– Igaz, igaz, instálom.

– Ezek engem rögtön elejtenének és megszűnnék minden befolyásom, ami az ő révükön van s ha ezt látnák a részvényesek, ők is elejtenének. Hát nem igaz?

– Belátom, uram – nyöszörögte Apró, fázékonyan összehúzva magán a Dekorum szürke szárnyait. – Szó sincs róla, nagyságos uram, a társadalmi különbséget érzem én is…

– No, úgy-e, úgy-e, – mosolygott Kolosy megkönnyebbülve – azért mondtam én, hogy ön okos ember, de mért nem kíván akkor valami évi díjat vagy kielégítést, szóval effélét, ami lehetséges.

– Mert az a másik is lehetséges – vágott közbe Apró.

– Hogyhogy?

Apró uram fölemelte a fejét olyan kevélyen, mint egy zsiráf és fontoskodva mondta, lassú, ünnepélyes hangnyomattal:

– Úgy, hogy én lépek egyet feljebb.

Kolosy rábámult. Ez a váratlan szó megzavarta. Megbolondult-e a csizmadia, vagy csak nem érti, mit akar ezzel mondani? De nem maradt sokáig kétségben, mert az öreg széttárta most a Decorumot és a kabátja zsebéből kirántott egy nagy nyaláb papirost.

– Itt vannak a családi irataim, uram. Tessék átnézni. Az én szépapám báró Aprovszki Szaniszló volt, aki ide menekült Varsóból Magyarországra 1801-ben és egy Telekynél lett gazdatiszt, sok apró gyereke közül egyik-másik az iparos pályára ment s elhagyták a bárói nevet, mert csúfolták volna őket, inkább írták magukat Apróknak, ahogy a nép nevezte. Minden megvan itt hitelesen, bizonyítványok, keresztlevelek. Sohasem törődtem velük, nem emlegettem senkinek. Nekem nem kellenek. Minden ember annyi, amennyinek érzi magát és egy lattal se több, vagy kevesebb. – Én mondom ezt az úrnak. – De azt is mondom az úrnak, hogy az én Kati leányom éppen olyan vérbeli baronessz, mint a többi, aki atlaszcipőkben tapossa és selyem-viganóval söpri ezt a sárgolyóbist.

A világfit annyira váratlanul érte ez a fordulat, hogy valóságosan zavarba jött; erre a tromfra nem volt visszavágása, úgy, hogy puszta időnyerésből átnézte az iratokat s ezalatt összeszedve magát, gúnyos udvariassággal hajolt meg:

– Üdvözlöm önt, báró úr.

Apró uram fülig pirult erre, de csak türtőztette magát, várván a dolgok meritumáról a szép szót.

Kolosy összerakosgatva az iratokat, odanyujtá neki.

– Szép és meglepő dolog ez kétségkívül, de célhoz nem vezethet, sajnálom. A voltra nem ad a zsidó semmit. Én pedig ennek a pénzintézetnek az élén bizonyos fokig zsidó vagyok, aki a jelennel dolgozik a jövőnek. A jelen pedig az, hogy ön, kedvesem, mégis csak egy helybeli csizmadia és a kisasszony csizmadia-leány. Aztán jegyezze meg – és itt már föltépte gőgje az önuralom szellentyűjének csapját s teljes gőzerővel kitört – igenis, jegyezze meg, hogy egy Kolosynak egy báró Aprovszky is csak olyan apró, mint egy Apró. Megértette?

Apró uram nem jött dühbe, sőt még csak nagyobb alázattal felelte:

– Igenis, megértettem. Azt tetszik, úgy-e bár, mondani, hogy a társadalmi távolság emiatt még mindig szembetűnő és betöltetlen?

– Azt.

– Vagyis hogy én hiába léptem egy fokkal fölebb?

– Körülbelül.

– És hogy hát ezen az alapon nem lesz a dologból semmi?

– Igen, igen.

– Hát akkor már most én egyelőre el is mehetek, más célravezető eszközöket keresni?

S ezzel megindult a csizmadia-báró az ajtó felé olyan nyugalommal, olyan méltósággal, mint egy római senator.

Az előkelő urat megszúrta a rejtélyes mondás s önkénytelenül kérdezte, miközben egy pár lépést tett utána:

– Nevetséges! Miféle eszközökre gondol ön?

A csizmadia visszafordult az ajtóból, mosolygott és a mosolyában volt valami baljóslatú.

– Hát azt gondolom, instálom, hogy én most fölfelé próbáltam egyet lépni, de nem volt elég. Most majd az úr lépik egyet lefelé. És valahol mégis csak találkozunk.

A következő nap délelőttjén nagy tömegek verődtek össze az „Apró István és Társa“ kirakata előtt. Csodálatos dolog volt, senki sem emlékszik hasonlóra. Ember ember hátán, mindenki igyekezett látni valamit, ha másképp nem lehetett, a többiek vállán körösztül. Mintha csak néhány száz évvel volnánk hátrább s Teleky Mihály uramnak azt a csizmáját mutogatnák ott, mely az ütközetből való futása közben egy sáros pocsolyában lemaradt a lábáról – a krónika szerint.

A nemes város ereiből, a mellékutcákból, reggeli kilenc óra tájban, a legtöbb ember özönlik a piac felé. Siető alakok, ügyes-bajos felek, ügyvédek, hivatalnokok (ámbár dehogy siet a hivatalnok). Egy szóval az a sok mindenféle ember, akinek a főtér nagy épületeiben van dolga vagy a város más részeiben, többnyire itt keresztezi egymást.

Már messziről feltünhetett mindenkinek a sokadalom egyetlen hely körül. Nagy spektakulum lehet – s akinek sürgős dolga volt is, nem átallotta egy pillanatra odanézni, mert az ember kiváncsi féreg, még ha nincs is rajta szoknya.

De mi lehet? – tünődik rajta addig is, míg odaér, nézvén a folyton hullámzó, oszló és gyülemlő tarka csoportot. Belső tűz van talán a boltban? De hisz akkor füstje is lenne és oltanák az emberek. Meglehet, hogy valami szerencsétlenség. Hanem akkor részvét mutatkoznék az arcokon, a sajnálkozás moraja rezegne a levegőben, holott ezek az emberek mind ingerültek, s a botjaikkal, karjaikkal izgatottan hadonászva távoznak.

Ej, no, mi az ördög az hát? Nem egy olyan akadt, aki nem restelte a szaladást se, hogy hamarabb odaérjen és valahogy el ne múljék az eltalálhatlan látványosság az orra elől.

Pedig kár volt szaladni. Különösen az olyannak, aki nem tőkepénzes. Aki pedig tőkepénzes, az úgy is olyan úr, akinek a sietés derogálhat. Nem volt abban a kirakatban semmi olyan, ami a látványosság nevet megérdemelné. Nehány díszcsizma és topánka közt ki volt téve a Hunnia bank egy betéti könyvecskéje. Kinyitva és gummi zsinórral leszorítva a belső lapja, melyen a betétösszeg kétezer forint arabus számokban és írásban van föltüntetve szabályszerűen és hitelesen.

Hát furcsa, persze furcsa, hogy valaki a betéti könyvecskéjét a kirakatba tegye, de még se páratlan esemény a világon. A westminsteri herceg az istállójában tartja berámázva az angol bank egy millió font sterlingre szóló utalványát és még se csődülnek oda a népek. Mert egy utalvány végre is csak utalvány, papiros rongy, ha mindjárt akkora súlyú aranyat jelent is, mint egy kövér kanonok teste. De kétezer forintról szóló könyvecske! Hisz az suvix. Van is azon valami nézni való?

Igen, igen, csakhogy nem is a betéti könyvecske itt a szenzáció, hanem az a cédula, ami alája van téve – s azon Apró István uram sajátkezű írása. Ha a Shakespeare kézirata volna, se okozhatna nagyobb föltünést. Nem is nézik azt annyian a British múzeumban mint ezt most. Pedig se nem sonett, se nem madrigal, se nem gúnyvers, hanem csak ez a néhány szó olvasható rajta: „Ezen betéti könyvecske leszállított áron Ezerötszáz forintért azonnal Eladó.“

Egy-egy homlokon kínos verejték ütött ki, egy-egy arc elsápad. Van, aki elkáromkodja magát: Tyűh, a kirieleiszomát! Hát így vagyunk? Hát itt mi történt? Kétezer forint csak másfélezret ér. A többi elolvadt. Akinek nincs pénze, boldog ember, vállat von hidegen s odább ballag, de aki betette a pénzét, rohan haza a könyvecskéért, hogy mentse meg, ami menthető. Útközben a vidékbeli rokonoknak, jó ismerősöknek is sürgönyöz. A kikről tudja, hogy Hunnia részvényük van, adjanak túl rajta, mert hiba történt, vagy jőjjenek a betétüket kivenni, de hamar, mert a pénz, úgy látszik, ebek szérűjén szemetel.

Némelyek ott maradnak habozva, tanácstalanul, megmerevedve az ijedtségtől és nézik-nézik a kirakatot, hol káprázó szemük előtt kalamajkát táncol a könyvecske a topánkákkal; nézik a bent pipázgató csizmadiát, aki fel s alá járkálva csodálatos flegmával beszélget valami vendégével s egy csöppet se látszik törődni a boltja előtti csoportosulással; – természetesnek találja, sőt titkos elégedettséggel pislant ki egyszer-egyszer, majd kikiséri a vendégét s hallani amit beszélnek az ajtóban. A kilépő kundsaft lelkére köti, hogy a megrendelt cipőket küldje utána Flórencbe.

– Pontosan ott lesz napjára – biztosítja Apró.

– Mert azután tovább utazom.

– És meddig lesz uraságod Olaszországban?

– Egy hónapig. De egy félév is kevés volna. A legszebb ország a világon.

– Természetesen, természetesen – bizonyítja Apró stoikus komolysággal. – Az Isten is szándékosan annak teremtette, egy csizma formáját adván neki.

Többen szeretnék megszólítani ő kegyelmét, mit tud közelebbit a „Hunniáról“, mi az oka, hogy ennyire megvedlett ez a jó hitelű szilárd intézet. (Oh uram istenem, kinek higyjen már az ember ebben a szélhámos világban?), de intelligens renden levők restelték elárulni tudatlanságukat, hogy egy közönséges csizmadiától tudakozódjanak, a kisebb rangú emberek pediglen ellenkezőleg nem merték a méltóságteljes tartásu városatyát ostoba kérdésekkel molesztálni. Mert mit is kérdezősködjenek? Hiszen világos. A kutya ugat, a könyvecske beszél. Ha az okos Apró értékén alul adja a könyvecskét, hát annak okának kell lennie – nem érhet az akkor többet egy fityinggel sem.

Ki mert volna arról még csak álmodni is, hogy a könyvecske éppen olyan jó könyvecske, mintha az angol banké volna és hogy az egész csak Kolosy úr kedvéért van csinálva, aki most lépik egyet lefelé?

Mert hát úgy történt a dolog és ez megint különös lehetett olyan előtt, aki kilenc órakor végigment a főtéren s látta a csoportosulást az Apró boltja előtt, de sietős munkája lévén az alsó városban, ott meg sem állott, hogy mire tizenegyre újra visszakerült, már akkor a csoportosulás a Hunnia bank épülete elé vándorolt át. De ez csak félig volt tolongás, mert félig már csata volt. Valóságos verekedés folyt, hogy ki jusson fel előbb a lépcsőkön a pénztárhoz. Az erős öklűek hátrataszigálták a gyengébbeket.

Csoda, hogy emberhalál nem történt, – de betört oldalborda, azt hiszem, akadt. Nagy zaj, rikácsolás, káromkodás nyomta le a piac lármáját, a közel sátorozó kofák konverzálását.

Mindenki elől akart lenni, mert a várost villámként futotta be a hír az eladó betéti könyvecskéről, megtoldva, kibővítve saját külön hírekkel. Mert az emberek mindig emberek. Ha baj festéséről van szó, mindenki hozza a maga ecsetjét: Anch’io sono pittore, de ha örömhírről van szó, a város egyszerre megtelik siketekkel és némákkal.

Amilyen nehéz volt följutni a nagy tolongásban az emeleti helyiségekbe, szembe a rakoncátlan tömeggel, éppen olyan nehéz volt lejutni is azoknak, akik már elvégezték dolgukat a pénztárnál. De egyik-másik mégis utat hasított magának s ezer kiváncsi ostromlá, mint aki már evett a tudás fájából.

– No, mi van?

– Beváltották a könyvecskét.

A következő is azt újságolta.

De ahelyett, hogy ez megnyugtatta volna a közönséget, melynek gyanúja már fel volt költve, csodálatos módon csak az az érzése maradt: „Ejnye, milyen jól jártak ezek!“ és csörtetett, kapaszkodott, dulakodott, hogy minél előbb fölérjen.

A harmadik, ha jól emlékszem, Borogi Mihály uram, hasonló módon azzal a hírrel jött ki:

– Megkaptam a pénzemet.

– Teljesen?

– Az utolsó garasig – felelte.

De még ez se tetszett a tömegnek, mert a hangulat erősebb a tényeknél.

– Micsoda szélhámosság! – kiáltoztak. – Azzal akarnak minket fölültetni.

(Hát már az sem tetszett a közönségnek, hogy a bank fizetni bír.)

Mire Borogi Mihály annyit mondott:

– Az bizonyos, hogy nagy zavar uralkodik fönn. Teljesen elvesztették a fejüket. Kolosyt kell megnézni, az olyan sápadt, mintha a koporsóból kelt volna ki. A többiek is úgy járnak-kelnek a farács mögött, mint a kísértetek.

De volt is hozzá okuk a nyavalyásoknak, mert csakugyan páratlan eset az annálékban, hogy egy pénzintézetet ilyen váratlanul rohanjanak meg a betevők minden ok nélkül, egyszerre, mintha összebeszéltek volna, és mindenki kéri a pénzét.

Eleinte föl sem tűnt. Gyakori eset. Négyen, öten egymás után vesznek föl betétet, jön egy hatodik, ez betesz kétszer annyit. Ez csak a rendes vérkeringés az arany borjú organizmusában.

Hanem mikor nem akart szünetje lenni és egyre nyílt, nyílt az ajtó és mindig csak kivevők érkeznek – kezdett a dolog furcsa lenni.

A pénztárnok pulpitusa előtti tér megtelt emberekkel és ajtónyíláskor látni lehetett, hogy a folyosó is tömve van.

A szemfüles Rákóczi Arnold ijedten szaladt be az elnökhöz.

– Csodálatos dolog történik – jelenté lihegve. – Az egész világ tolong, hogy pénzét kivegye a bankból. Ez nem természetes, elnök úr. Mit csináljunk?

– Ejh, bolondság – vetette oda Kolosy félvállról. – Mit csináljanak? Hát fizessenek. A bank szilárd, mint a kőszikla, azért, hogy a szokottnál néhány emberrel több veszi ki a tőkécskéjét…

E pillanatban óriási recscsenés hallatszott a szomszédos pénztári helyiségben s utána vad lárma harsant föl, minő a harcoló indiánusoké.

Kolosy összerezzent.

– Menjen csak, nézze meg, mi az?

Rákóczi kifutott és befutott, de mint piros legény ment ki és sápadtan került vissza.

– A türelmetlen, izgatott betevők betörték az ajtót, elnök úr!

De már erre Kolosy is fehér lett, mint a fal s rohant ki az ajtón, megnézni, mi történik. A pénztárnok a tömeget csitította reszketeg, de mégis nyájas hangon.

– Várjanak, kérem, az urak, míg a sor rájok kerül. Így nem lehet. Nincsen baj, kérem. Minden ki lesz fizetve, minden, minden.

Kolosy egyszerre átértette a helyzetet, mint jó hadvezér a veszély pillanatában.

Odaintette Rákóczit és azt súgta neki:

– Menjen a városházára rendőrökért, a kik a rendet föntartsák, s igyekezzék információt szerezni útközben, miből keletkezett ez a hallatlan dolog.

Aztán a pénztárnokhoz szólt franciául:

– E mögött valami manoeuvre rejlik. Pokoli cselszövény. Van elég pénztári készletünk?

– Bizonyos fokig.

– Nem kell megijedni, gondoskodni kell a beszerzésről. Majd utána nézek.

– Fizessem a fölmondáshoz kötött összegeket is? – kérdé a pénztárnok.

– Egyelőre igen, taktikai szempontból, hogy a bizalom, mely valami galád, rejtélyes módon megingattatott, visszatérjen.

Nagy lélekjelenlétet árult el Kolosy, de azért mégis tűkön ült, míg a rendőrök megérkeztek, akik azután csak egyenként engedték a rácshoz jönni a feleket.

Nyomukban jött Rákóczi Arnold is, gőzölgő fejjel, fontoskodó, rejtélyes arccal.

Az elnök beintette szobájába.

– Megtudott valamit?

– Mindent.

– Nos? – toppantott lábával az elnök türelmetlenül.

– Az a zsivány csizmadia, az Apró csinálta az egészet.

Kolosy elkáromkodta magát:

– Az ördögbe! ezt mindjárt gyaníthattam volna. Hiszen fenyegetőzött. És hát mit tett?

– Kitette ma reggel a bank egy kétezer forintos könyvecskéjét a kirakatába és odaírta, hogy másfél ezer forinton azonnal eladó.

Az elnök izgatottan rágcsálta a bajuszát.

– Úgy? Hm. Micsoda kolosszális furfang lakik abban a bozontos fejben. Ez ugyan alánk gyújtott! És még az a szép, hogy a könyvecske az én ajándékom. Szeretném magamat fölpofozni. Oh a ravasz kutya!

Eszébe jutottak a szavai: „Most ön lépik egyet lefelé és valahol majd csak találkozunk.“

– Hát azért se találkozunk, – dörmögte magában – és azért se lépek lefelé.

– Nem parancsol valamit, elnök úr?

– Mi lett aztán a betéti könyvvel? – kérdé Kolosy.

– A közönség csődült a kirakathoz és gyanut kapott, széthordta a vészhírt és most itt van a folytatása a szomszéd szobában, amint látni méltóztatik. A távirdafőnökkel is beszéltem útközben, azt mondja, hogy nem győzik a sürgönyöket továbbítani, melyekben a közönség a vidéki ismerősöket figyelmezteti, hogy a pénzük veszélyben forog.

– Az ördögbe is, ez nem jó, – szólt az elnök, sötéten nézve maga elé. – Ez a „run“ egyszerűen tönkre tehet, ha nem állunk bátran eléje. És hol van most a könyvecske?

– Most is ott van a kirakatban, most is nézik.

– Siessen azonnal oda egy gyakornokkal és váltsák be. – Az az első a sebészetnél is, a sebeket okozó golyót kivenni a testből. De vigyen magával két tekintélyes tanut az érdekelt közönségből, hogy lássák, milyen szemtelenül misztifikálta őket a csizmadia. Megálljon, megálljon, Rákóczi! Hadd írjak egy sürgönyt a Hitel-Banknak Budapestre. Az éjjel oda utazom, mert előre látható, hogy segítségre lesz szükségünk. Egyúttal adja fel a sürgönyt is.

Négy-öt blanquette-et elrontott, míg megfogalmazta. S milyen reszketeg, kusza betűk, mintha csak a lelkével írta volna!

Okos dolog volt két tanut vinni Apróhoz; akadt is mindjárt kettő: a becsületes Herenczy János, arról híres, hogy mindig szerette keresni az igazságot, de sohase találta meg; a másik a lutheránus Hortyán Boldizsár volt, szinte unikum a maga nemében, azokkal is tartott, akik a bankot leszólták, azokkal is, akik bíztak benne.

De iszen jól kifőzte ezt Kolosy Ferenc. A pezsgőtől mégis csak másképp jár az ember esze, mint a csigertől. Most is milyen dilemma elé állítja a csizmadiát. Ha ideadja a könyvecskét ezerötszázért, akkor nagy szamár, mert ötszáz forintjába kerül ez a mai mulatság. Ha pedig nem adja ezerötszázért, akkor nagy gazember és bizonyítványt állít ki magának arról, hogy bolonddá tette az egész várost. Sőt az okozott kárért még talán be is lehet pörölni.

Hej, Rákóczi, hej, Herenczy, Hortyán, nehéz dió nektek Apró István!

Odamentek, de nem volt otthon. Kolowotki azt mondta, hogy egy jó óra előtt a vizsgálóbíróhoz ment, ahova tanunak idézték.

– Megvárjuk, – jelenté ki Rákóczi.

Már jóval elmult a dél, mire nagy peckesen előjött. Nem ok nélkül, mert élete egyik legnagyobb dicsőségét aratta ma.

A törvényszéknél tárgyalt bűnügynek az volt ugyanis röviden a tényálladéka, hogy Mányay Gáspár incenci földbirtokost, aki itt a városban tavaly, a szentmihálynapi vásárkor néhány ezer forint ára ökröt adott el, útközben ismeretlen tettesek kirabolták s a kocsisával együtt megölték.

Mányay egy pár csizmát vásárolt Apró uramnál; az is eltünt a kocsikasból. A rendőrséget ez a csizma vezette nyomra, fölismerni vélvén azt egy föltünő módon gazdagodó Prager János nevű fiatal brassói hentesmesteren, mivelhogy a csizma húzója, vagyis a füle éppen olyan szokatlan színű és minőségű vászonszalagból készült, aminőt Apró használ, ki azt egyenesen egy karlsbadi angol boltban vette.

A hentest faggatni kezdték e miatt, eleinte zavarba jött a vizsgálóbíró előtt, de később aztán előállított egy idevaló csizmadiát, Blok Jánost, aki azt vallotta, hogy a csizmát ő varrta. S tényleg neki is olyan vászon szalagja volt, mint az Apróé. Sőt ugyanaz, mert bebizonyult, hogy mintegy másfél év előtt Aprótul kölcsönözte a szalagot.

Minthogy Apró uram is a maga munkájának ösmerte el a csizmát, valóságos salamoni jelenet fejlődött ma a vizsgálóbíró előtt, aki egyenest Brassóból utazott ide őket szembesíteni.

A bíró fölmutatta a nevezetes corpus delictit.

– Ki ösmeri ezt a csizmát?

– Én! Én! – feleltek egyszerre.

– Meg merne rá esküdni? – kérdé a bíró Bloktól.

– Ezerszer.

– No lássa, Apró – szólt a bíró. – Hátha téved…

– Soha se szoktam tévedni.

– Hát ön is megesküszik rá?

– Természetesen.

A bíró a tarkóját vakarta zavarában.

– Nem bocsáthatom esküre, mert az egyiké hamis volna.

Apró uram vállat vont.

– Emlékszik rá, Blok, hogy kinek adta el a csizmát?

– Nem emlékszem.

– És ön, Apró?

– Én Mányay úrnak adtam el, emlékszem és vallom.

– Gondolja meg, Apró, mit beszél, mert ez a vallomás halála lehet valakinek.

– Én mindent meg szoktam gondolni.

A bíró nem tudott mit csinálni a két emberrel, csóválta a fejét, játszadozott az ametiszt gyűrűjével, majd kedvetlenül kiáltott fel: Az ördög látott két ilyen hazug fickót! Lehetetlen rajtuk eligazodni.

Megszúrta ez a szó Apró uramat, sértődve fordult a bíró felé kemény hangon:

– Ha nem a király nevében volna itt a tekintetes bíró úr, nem tűrném el a szavait, de most csak azt mondom, ha nem bír eredményre jutni, bízza rám egy kicsit a kérdezést.

– No hát kérdezzen! – mondta a bíró elkeseredve.

Apró uram csizmadiásan a csípőjére rakta a kezeit s így szólt, a felső testét ide-oda illegetve:

– Hát mondjon nekem valamit Blok János, ama pár csizmának a belső tulajdonságairól.

Blok János gúnyolódva jegyezte meg:

– Nem ember a csizma, Apró uram, hogy belső tulajdonai is lennének.

– Úgy? Hát majd mondok én. Tessék megnézni és fölfejtetni szakértőkkel azt a csizmát, bíró úr, és tessék jegyzőkönyvbe vétetni, hogy a bal csizmán jobbról, az orrától kezdődve a hetedik és nyolcadik öltés közt egy vakvágás van. Azért adtam olcsóbban egy forinttal Mányay uramnak. Dixi.

A bíró legottan szakértőket hívatott, akik felfejtették és megtalálták a jelzett vakvágást a mondott helyen s akképpen nyilakozának nagy csodálattal Apróról, hogy ő kegyelme hasonlatos volna a nagy Napoleonhoz, ki is minden katonáját ösmerte, mint ahogy ő ösmeri minden csizmáját.

Nagy glóriákkal ment hát haza ő kelme s bár jól túljárt az idő a déli harangozáson, mégis be akart még nézni a boltba, hogy boszut lihegő lelkét ott friss hírekkel meghízlalja s elmenvén a bank mellett, nagy élvezettel nézte a csoportosulást. „Ezek is mind nekem dolgoznak“, – dörmögte mellét dagasztó érzések közt.

Benyitván a boltba, nem minden megütközés nélkül köszönté az ott dangubáló polgártársakat és azt a bizonyos Rákóczit.

– Engem tetszenek várni? – kérdé vontatottan.

– Éppen hogy éppen, – felelte tisztességtudással Herenczy.

Rákóczi peckesen fölemelkedett a kerek székről, melyen ült s kezét az Apró karjára ereszté le.

– A könyvecskét akarjuk megvenni, mely a kirakatban van, tisztelt Apró úr, – s kivette a tárcáját, hogy a másfél ezer forintot kiolvassa.

Apró uram a csutoráját a bal agyaráról áttolta a jobboldali agyarra, megszortyogtatta egy kicsit, aztán így szólt:

– Sajnos, már el van adva.

Oh! – Hm. Erre nem voltak elkészülve. Ez váratlan volt. Rákóczi az ajkaiba harapott.

– És kinek adta el? – kérdé Herenczy.

– Az egyelőre titok.

– Ugyan, mennyiért adta el? – tudakozódék kiváncsian Hortyán.

– A kitett áron alul valamivel, vagyis nem egészen ezer ötszáz forintért.

– De akkor miért nem veszi ki az úr a kirakatból? – támadt rá Rákóczi.

– Mert nekem nem tetszik.

– De ez injuria, mások vagyona elleni merénylet, – fortyant föl az előbbi dühösen és a nyála szerteszét frecsegett.

– Én azt teszek ki a kirakatomba, amit akarok, punktum.

– Paperlapap! Azt mi nem engedhetjük, érti-e? Hatósági beavatkozást fogok kérni, protestálok a Hunnia bank nevében és felelőssé teszem.

– Tegyen amit akar, de engedje meg, hogy ha ilyen közel áll hozzám, betakarjam az arcomat kendővel, mert én az arcomat nem szeméten szedtem.

Erre elnevette magát a két bizalmi férfiú, Rákóczi Arnold pedig fülig pirult és dühösen rohant ki a boltból.

A bank dolga pedig percről-percre rosszabbra fordult. A fölmondáshoz kötött tőkék kifizetését be kellett szüntetni, ami roppant konsternációt szült. Mikor két órakor a rendes időben bezárták a bankot, az ingerült tömeg meg akarta linchelni a tisztviselőket, maga Kolosy is a kert kerítésén át menekült.

Éjjel Budapestre utazott a főispán sógorával, hogy a bankot megmentse elegendő pénzkészlet szerzésével.

De Budapest éppen szomorú város volt akkor.

Nem volt ugyan fekete posztóval beborítva, mint a mesebeli városok, ahova a sárkány ellen készülő királyfi beillett, de bús külső jelek itt is mutatkoztak abban, hogy a Lipótváros-részben az orrok hosszabbak a szokottnál. Egy úgynevezett „fekete nap“ a börzén megkopasztotta az egész várost.

Kolosy tárgyalt a pénzintézetekkel, a kormánynyal, fordult fűhöz-fához, járt Pontiustól Pilátushoz, de mindenütt azt az egy feleletet kapta: „nincs kincs“.

Harmadnap ezt az előre megállapított egy szót sürgönyözte haza a főembereinek: „Waterló“. (Ami annyit jelentett: „a csata elveszett“.)

A Hunnia liquidál; Apró uram pedig ott ült a Kati ágyánál, aki véletlenül az nap lett hosszú betegség után először lázmentes és akivel először lehetett értelmesen beszélni. Fehér volt, gyenge volt még, mint egy lehellet, de néha rámosolygott az öregre s ez tündöklőbb volt a napfénynél.

Csevegett, csacsogott. Új volt neki szegénynek az innenső világ. Minden apróságot kikérdezett. Mióta volt beteg, mert semmire se emlékszik? (Bizony, már hetek múltak el azóta.) Megvan-e még a macska? (Megvan, megvan, napsugárkám.) Hát a Szamos kutya? (Hallgasd csak, hallgasd csak, éppen most is ő kaparja kívül az ajtót, mert szeretne hozzád bejönni.)

Aztán a kedvenc tárgyait tudakolta, a csészéjét, a poharát nem törte-e el a Zsuzsi, nem pusztult-e el valami?

– Nem, nem, semmi se pusztult el. Csak egy fehér rózsa az ablakban, Zsuzsi tévedésből petroleummal találta megönteni, hát elcsunyult, elpusztult. Csak a fehér rózsa és…

És a bank – akarta mondani Apró uram hehehe, a bank.

De a leány rá nézett s aggodalmasan kérdezte:

És még mi, atyám?

Apró elharapta a mondatot.

– Csak a fehér rózsa, – motyogta, – vagyis csak a rózsa fehérsége… fehérsége.