MAGYAR REMEKIRÓK

A MAGYAR IRODALOM FŐMŰVEI

Sajtó alá rendezik

6. KÖTET

GRÓF GVADÁNYI JÓZSEF ÉS
FAZEKAS MIHÁLY

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1904

GRÓF
GVADÁNYI JÓZSEF
ÉS
FAZEKAS MIHÁLY

Sajtó alá rendezte és bevezetéssel ellátta

NÉGYESY LÁSZLÓ

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1904

Franklin-Társulat nyomdája.

GRÓF GVADÁNYI JÓZSEF.

1725–1801.

Az az avúltas munka, melyet e kötet első felében vesz az olvasó, egy történetileg fontos korszakban, száz-száztíz évvel ezelőtt, legkapósabb olvasmánya volt a magyar közönségnek s az akkori magyar irodalomnak legnagyobb hatású terméke.

Szerzője 1787-től fogva kezdte magára vonni a figyelmet az akkoriban megifjúlt magyar irodalom mozgalmai közt és csakhamar, már 1790-ben, épen ezzel a munkával az annyira kedvelt Dugonics mellé emelkedett népszerűségben. Uj író volt, de nem fiatal iró, mint voltak a mozgalmak kezdői, előbb a bécsi testőrök, vagy a szerzetesek, vagy Kazinczy és Péczeli, később pedig Kármán, hanem már öreg úr, mint Ráday és Orczy. Élte javát a táborban töltötte s miután verekedett poroszszal, francziával, spanyollal, sebet kapott, hadi fogságot szenvedett. Hadik sarczoló serege élén megtapodta Berlin utczáit, – negyven évi katonáskodás után nyugalomba vonúlva, élte alkonyán időtöltésül kezdte írni könyveit. De épen olyan derék író lett, mint jeles katona volt, sőt épen írói munkássága tette nevét maradandóbbá. Az 1790-es éveknek ő volt a legolvasottabb írója s e kor nemzeti felbuzdulásának leghathatósabb költői tolmácsa. Sőt nemcsak korának írt: irodalmi hagyatékának nagy része irodalmi tőke lett, melyből később is kölcsönöztek íróink.

Gróf Gvadányi József, a Falusi Nótárius és a Rontó Pál költője, «magyar lovas generális» még 1725-ben született, október 16-án, a borsodmegyei Rudabányán. Családja fiágon nem tartozott az ősi magyar nemzetségek közé s a magyarosan írt vezetéknév valójában olasz szó, egy toscanai főnemes család neve: Guadagni; – néha még a költő is írta így a nevét. A család fészke Arezzoban volt, Petrarca szülővárosában. Tagjai részint olasz földön: Arezzoban, Firenzében, Rómában, részint Spanyol- és Francziaországban, Ausztriában és Magyarországon a XVI. századtól kezdve a XIX-ikig nevezetes állásokra emelkedtek mint politikusok, papok és katonák. A magyar ág egyenesen katonacsalád volt. Sándor őrgróf (Marchio Alexander de Guadagnis) költőnk dédapja III. Ferdinánd idejében, állítólag 1648-ban jött ki Olaszországból mint generális, Sándor nevű egyetlen fiával együtt s a magyarországi hadjáratokban keresett babérokat és szerencsét; de már ennek az atyja is, szintén Sándor, szárnyra kelt volt a kis Toscanából és a spanyol király seregében vitézkedett, míg Flandriában a csatatéren halálát nem lelte. Hasonló sors érte Sándor őrgrófot Magyarországon; elesett a Montecuccoli alatt vívott győzelmes szentgotthárdi csatában. De családja gyökeret vert az ős vérével öntözött talajban. Sándor fia, ki szintén ott volt az ütközetben, életben maradt, I. Lipót király a borsodmegyei Szendrő-vár kapitányává tette, mely vár akkor a török hódoltság közelében és a kurucz mozgalmak idején elég fontos véghely volt; Sándor nem is hagyta el többé Magyarországot, hanem megalapította a magyar gróf Gvadányi-családot s nemzetségének új fényt és összeköttetéseket szerzett. 1684-ben nőűl vette az ős Forgách-család egy sarját, néhai gróf Forgách Ádám országbírónak Dorottya nevű leányát, a kivel a rudabányai jószágot kapta hozományúl; 1686. máj. 14-én Szobjeszki János lengyel királytól, a ki harmadfél évvel azelőtt, bécsi győzelme után hazatérőben nyolcz napig élvezte fiával és vezérkarával együtt a várkapitány dús vendégszeretetét, lengyel grófságot nyert és családi czímeréhez a lengyel sast. Majd az 1687-iki országgyűléstől kérte és az 1688. márcz. 26-án kiállított diplomával megnyerte a magyar indigenátust és mint honfiúsított gróf letette a nádor és a kanczellár kezébe a hűségesküt a koronás király és a magyar nemzet iránt. A család ez újra megalapítójának három fia volt, mind a három hadi pályára ment; a két idősebb férfiivadék nélkül halt el, a legfiatalabb, János mint vasaskapitány kilépett a hadseregből, nőül vette Nyitramegyéből b. Pongrácz Esztert s Borsodmegyében Rudabányán lakott, míg 45 éves korában el nem halt. Tizenegy gyermeke közűl négy maradt életben, köztük a legidősebb volt József, a költő. – A magyar Gvadányi-család tehát mindössze 41 évvel keletkezett a költő születése előtt, a magyar nemességnek csak 37 év óta volt tagja; és az első Gvadányiak, kik vérség és jog szerint magyarokúl születtek, csak a költő atyja és nagybátyjai voltak.

Meglepő, szinte csodálatos jelenség ez előzmények után a költő Gvadányi telivér magyarsága és rajongó fajszeretete. Egy nemrég még nemzetközi családnak, egy jövevény-családnak a sarja, császári haditisztek ivadéka, maga is ifjúkorától kezdve haditiszt, honnan örökli és honnan gyűjti össze magában ama nemzetietlen korszakban, III. Károly, Mária Terézia és II. József alatt a magyar természetnek azt az elpusztíthatatlan teljességét, a magyar léleknek és nyelvnek azt az ismeretét és szeretetét, világlátott ember létére a magyar faj ősi vonásainak oly rajongó becsülését, hogy aztán ő lesz egy évtizeden át a nemzeti visszahatás leghathatósabb szavú költője? – Pedig ismerte családja hagyományait és származását, tartotta a rokonságot is az olasz Guadagniakkal; egyikökkel pedig, János Antallal, a ki egyszerű karmelita barátból biborossá, sőt a pápa vicáriusává emelkedett, mint idősebb rokonnal mindaddig levelezett, míg a biboros 1758-ban meg nem halt. Szintén a flórenczi ágnak egy sarjával, Ascanio de Guadagnival, ki a XVIII. század derekán a császári seregben szolgált, de nem volt magyar indigena, ezredes, később tábornok lett s mint nyugalmazott tábornagy halt meg Innsbruckban, – a költő személyesen is érintkezett, sőt egy időben az ezredében is szolgált. S mint az olasz rokonság tudata, épen annyira ismeretesek voltak előtte családjának katona-tradicziói. Montecuccolit, dédapja és nagyapja fővezérét, a kit a magyarok nem igen szerettek, olyan éloge-ban ünnepeli legtudósabb hadvezérül, melynek hangjában szinte több melegséget érzünk a katonai szaktekintély tiszteleténél, úgyszólván személyes érdekeltséget. S nemcsak maga lép a katonaősök nyomába, hanem fiát, az utolsó Gvadányit is e pályára adja.

Valóban, ha Gvadányi a XVIII. századnak egyik legmagyarabb embere volt, katona és mágnás létére, a mikor majd egész arisztokracziánk elnémetesedett, ennek a ténynek csak olyan okai lehetnek, a melyek ellensúlyozták, sőt magukkal összhangba olvasztották az idegen katonai hagyományokat.

A legelső és legtermészetesebb ellensúlyozó hatás volt a családnak anyai ágon magyar származása. Ezúton a Gvadányi-családba mindjárt a Forgáchok révén a legnemzetibb magyar hagyományok kerültek s ezek hatását támogatta az egész hazai környezet. A Gvadányi-család már az első ivadékon megmagyarosodott, mikor még főnemességünkben nem lanyhúlt el a nemzeti tudat. Maga a szendrei főkapitány, I. Lipót hű kamarása, nem helyezkedett ellentétbe magyar sógorságának szellemével, inkább simúlt hozzá. Az 1687-iki országgyűlés egész sereg idegent honfiúsított ugyan, köztük sok kalandort, vagy a bécsi udvar eszközeit, mely biztosítni akarta főnemességünkben hatalmi túlsúlyát; de Guadagni Sándor szemmelláthatólag nem tartozott a kalandor betelepülők, vagy a nemzet ellenségei közé: ő magyar nőt vett feleségül már azelőtt s nem királyi birtokadományozás által lett földesúr, mint sok más inidgena, hanem házasság által; a magyar nemesség sorába felvételét a feleségével nyert jószágok és birtokjogok alapján kérte. Helyzete más volt, mint a királyi kegyelemből magyar uraságokká lett indigénáké; rá nézve a magyar nemesség értékesebb és erkölcsibb kapcsolat lett volna még akkor is, ha csak utódaira való tekintettel kérte volna, mert éreznie kellett, hogy családjának csak a magyar nemesség kebelében van létalapja. De személyes érzelmei szerint is beleolvadt a magyar nemességbe. Midőn honfiúsítási kérelmének támogatását kérte Borsod vármegyétől, kijelentette, hogy e nemes ország hűséges és örökös szolgálatára őszinte becsülettel el kivánja magát kötelezni. A honfiusító oklevél pedig az uralkodó és az ausztriai ház iránti hűsége és érdemei mellett kiemeli «e mi magyar királyságunk és a magyar nemzet iránti valamely különös vonzalmát.» – Az anyai ősök és rokonság magyar szellemére nézve mi sem jellemzőbb annál a ténynél, hogy noha Guadagni Sándor 1700-ban történt haláláig föltétlen híve volt Lipót királynak, özvegye, Forgách Dorottya a nemsokára kiütött Rákóczy-szabadságharcz idején a fejedelem pártjához szított s Rudabánya termékeit a szövetségesek rendelkezésére bocsátotta; testvéröcscse pedig, vagyis Guadagni Sándor sógora, Forgách Simon, a politikai és katonai író, a ki a bécsi császári udvarnál nőtt fel mint I. József gyermekkori barátja, előbb ugyan császári tábornok volt, de 1704-től fogva kurucz generális, majd tábornagy lett, egyike Rákóczy leghíresebb vezéreinek s a németek legszenvedélyesebb gyűlölőinek. Sőt Guadagni Sándornak a legidősebb fia is, tehát az első Gvadányi, a ki magyarnak született, kurucznak csapott fel s Rákóczy Ferencz seregében 1710-ben alezredessé lett, míg aztán később valami ok miatt a császáriakhoz pártolt át. Ez nagybátyja volt a költőnek. Szóval a család már a költőt megelőzött nemzedékben át volt hatva a magyar vérrel együtt a nemzeti szellem és közösség érzetétől, sőt a nemzeti érzések collisióin is átment.

A magyar öntudat és érzés e bőségéből még a szatmári békét követő korba is, mikor költőnk született és nevelkedett, átöröklődhetett annyi, a mennyi elég volt arra, hogy Gvadányi ne csak jogi alapon, mint a magyar nemesség tagja, hanem fajszeretetből is becsülje nemzeti mivoltunkat, hagyományainkat és nyelvünket.

S ez a nemzeti lélek nemcsak öröklődött nála, hanem nevelkedése és életviszonyai közt fejlődött és erősödött is, s még a nemzetietlen korban is talált oly elemeket, melyekből táplálkozhatott.

Gyermekévei Rudabányán teltek, e magyar lakosságú községben. A szülei ház vagyon és életmód tekintetében közelebb állt a jobbmódú középnemességhez, mint a latifundiumos mágnásokhoz, s a fiú nem volt a kastély udvarára szoritva és a külső világtól elzárva. Zsenge gyermekségétől fogva megtelt lelke a magyar népélet képeivel. Mikor a gymnasiumi folyamra került a sor, tíz éves korában nyilvános iskolába küldték Egerbe, a palócz-magyarság e fővárosába, a jezsuitákhoz, az akkori előkelők szokása szerint valószinűleg valami mentorral. A jezsuita-intézetekben dívott versenyrendszer nagyban fejlesztette tehetségeit, s az eszes fiú minden osztályban első tanuló volt. Megtanúlt jól latinul, szerette a poétákat s megtanulta a verselést is annyira, hogy a mint írja, három óra alatt száz distichont is tudott munkálni. A mellett ép oly csintalan és játékos deák volt, mint a többi, pajkosságaiért nem egyszer kapott virgácsot vagy térdepelt; különös kedvvel azonban katonásdit játszott ekkor is, mint kis deák is katonákat verbuvált és a töröknek képzelt bodzát vagdalta velök együtt. Hogy pedig minő nyilt szemmel figyelte meg a népélet jelenségeit, arról öreg korából is tanuskodnak egri emlékei. Vidám lelkű, friss vérű fiú volt és ritka fogékonysággal volt megáldva minden érdekes benyomás iránt. A népélet sajátosságait nemcsak észrevette, hanem valósággal élvezte s mint felsőbb körökhöz tartozó, bizonyos humorral tekintette, a melyben azonban sok volt a gyönyörködés. A gymnasium ötéves folyamát a legszebb sikerrel elvégezvén, Nagyszombatba vitte anyja az egyetemre. Atyja már időközben meghalt. A philosophián is megtartotta elsőségét szorgalmával és eszével. Nagy hatással volt itt reá Prileszky, a neves jezsuita tanár és író, s különös kedvvel tanulta a bölcsészetet, míg a theologia iránt nem érzett erősebb hajlamot. Vallásos ember volt, de a dogmatikát nem kedvelte s a vallási könyvek közül csak a bibliát és Kempis Tamás művét szerette olvasni. A három éves egyetemi tanfolyam elvégzése után 172 tanítvány közül elsőül emelték baccalaureussá.

Tizennyolcz éves korában készen volt felsőbb tanulmányaival is. Ment tehát a hadi pályára, a hova minden kedve és a családi hagyományok is utalták.

Épen akkor folyt az örökösödési háború s állították nálunk az ezredeket a szép fiatal királyné, Mária Terézia védelmére. Gvadányi 1743. decz. 1-én belépett a Szirmai-féle magyar gyalogezredbe, mint «zászlótartó.» Ez volt akkor a legkisebb tiszti rang s ezen kezdték a főnemes ifjak hadi szolgálatukat.

Az örökösödési háború első nagy szakasza már lezajlott s hullámai megtörtek Mária Terézia trónjának gránit alapzatán, a magyar nemzet lovagias és lelkes hősiségén. A királyné önvédelemből támadásba csapott át s már hatalmi túlsúlyától kellett ellenségeinek félniök. S kitört ellene újra a háború itt is, ott is. II. Frigyes porosz király ekkor kezdte a második sziléziai háborút, majd XV. Lajos is nyiltan hadat üzent. Így Gvadányi mindjárt kezdetben a legnehezebb oldaláról ismerte meg a katonaéletet. Mint írja, negyedfélév alatt ezredével hét táborozást végzett, kettőt Sziléziában a poroszok ellen, ötöt Cseh- és Olaszországban a francziák ellen. Elméletileg és gyakorlatilag úgyszólván egyszerre tanulta a hadviselést. Bátor, jeles és igen használható tisztté nevelkedett a harczmezőn; de ritka gyakorlati érzékét tanulmányokkal is kiegészítette, tanulmányozta a hadászati műveket, kivált Montecuccoli munkáit. De maga a sziléziai manőverezés a legtanulságosabb hadászati iskola volt rá nézve, az osztrák methodismus, másfelől Nagy Frigyes taktikája, s ismét a magyar szabad csapatok harczmódja egymás mellett. A módszerből annyi, a mennyi szükséges a sereg biztosításához, azonfelül sokat rábizni a bátorságra, a szerencsére, Isten segítségére, végül inkább támadni, mint védekezni: ezek az ő sarkalatos hadi elvei, a mint az elméletírók tanítása elméjében a magyar hadi szellemmel és gyakorlati tapasztalataival kereszteződött. Egyáltalán folyton művelte magát; ha csak alkalma nyilt, olvasott, a táborban is mindig egész rakás könyvet tartott magánál.

Mikor Frigyessel 1745 végén létrejött a béke, a hadsereg nagy részét levitték Olaszországba a spanyolok és francziák ellen. Gvadányi ekkor már hadnagy volt. Ottani működéséről néhány adat maradt fenn. Mikor királynénk hadai a szövetséges angolokkal és szárdokkal együtt genuai területről a partvidék mentén Francziaországba készültek nyomulni, Gvadányi részt vett a harczokban, a mentonei szoros és magaslatok megvívásában, átkelt a sereggel együtt 1747. Szent András éjtszakáján a Var határfolyón, gázlón, majd pár nap mulva franczia földön franczia fogságba került több tiszttársával együtt és Toulonba vitték, a hol négy hétig ült, mikor kicserélték s visszatérhetett ezredéhez. A sereg már ekkor visszavonulóban volt a franczia területről. A Var folyón átkeléskor 1748 hamvazó szerdáján az volt Gvadányi parancsa, hogy a sereg átvonulása után rontsa le a hidat. E parancs végrehajtása közben súlyos sebet kapott: a franczia szolgálatban levő svájczi lövészek meglőtték a ballábán. Tengeren szállították Savonába, a hol tizenhárom hétig feküdt. Felgyógyulása után még elvégezte a táborozást Genua alatt, miközben főhadnagygyá léptették elő. Még ez évben létrejött az aacheni béke, a hosszas háború véget ért s Gvadányi hazatérhetett Olaszországból. A katonai pályán azonban megmaradt; idősebb rokona, gr. Guadagni Ascanio eszéki parancsnok huszárezredébe lépett, s a parancsnok kapitánynyá nevezte ki. 1751. decz. 1-én, tehát épen 8 évre a hadseregbe lépte után a Baranyay-huszárezredbe ment át, mint százados-kapitány.

A béke éveit felhasználva, huszonhat éves korában családi tűzhelyet alapított. Nyitramegyében lévén elszállásolva századával, nőül vette az odavaló b. Horeczky Francziskát, a kitől három gyermeke született. Neje azonban néhány év mulva elhalt.

Elkövetkezett a hétéves háború. Gvadányi, a hivatásos katona végig küzdötte ezt is Csehország, Szilézia, Szászország és Brandenburg harczterein. Pálffy és Daun kolini nagy győzelme után (1757), mikor Nagy Frigyes Szászországba szorult, Gvadányi ott volt a zittaui támadásnál. Majd előkelő szerepe volt a berlini merész és bámulatos ügyességgel végzett hadi vállalatban, mikor gr. Hadik András magyar tábornok 1757. okt. 16-án meglepte a porosz fővárost, benyomúlt két kapuján, a várost 250 ezer tallérral megsarczolta «és – a mint Gvadányi írja – ezen városnak szüzességével, mint valami képzelhető zöld borostyán koszorúval (mivel soha mindaddig azon város még semmi ellenségtől meg nem vétetett) Felséges Asszonyunkat nevenapján megköszöntötte.» E hadi tényt egész Európa csudálta. A balszárnyon Gvadányi volt a megszálló sereg elővédje 111 emberrel s a potsdami kapun csapatja élén elsőül vonult a városba. Jelen volt a boroszlói és a hochkirchi győzelmes csatákban (1758). Közben előlépett őrnagygyá és a nádor-huszárokhoz került (a «palatinális regementbe»). A törzstiszti kinevezésre épen egy másik, később íróvá lett főrendű katonatiszt: b. Orczy Lőrincz ajánlta Török ezredessel együtt a nádornak, a ki az ajánlást fölterjesztette a királynéhoz. Mind Batthyányi Lajos gr. nádornak a kinevezést Gvadányival közlő levele, mind a haditanács rendelete a legteljesebb elismerést fejezi ki Gvadányi vitézsége, hadi tudománya, tapasztalata, buzgósága és ügyessége iránt.

Képességeinek érvényesítésére hatásköre növekedtével mind tágabb tere nyilt, s ő a háború hátralevő öt éve alatt jó és balszerencsében mindig kitüntette magát. Egyszer Szászországban Auerbach mellett kis csapatát egy nagyszámú ellenséges sereggel szemben nagy ügyességgel megmentette; ilyen esetekről írja bizonyos önérzettel, hogy ha futnia kellett is néha, kudarczot sohasem látott. Mikor 1762. okt. 15-én Szászországban Freiberg közelében Hadik megverte Henrik porosz herczeg hadait, s Gyulai Ferencz gyalogezrede vállára kapva puskáját, karddal kergette ki a bányák szorosaiból az ottan konok puskatüzeléssel védekező Salmuth-ezredet és Kleist szabadcsapatát: akkor a síkon a nádorhuszárok hajtottak az ellenseregnek és Gvadányi szavai szerint úgy leaprították, hogy alig hatodrésze esett fogságba.

Mind e véres harczokban Gvadányinak hajaszála sem görbült meg, pedig merészen kereste a harczi kalandokat s vitézsége és ügyessége miatt gyakran bízták meg veszélyes feladatokkal.

A sok Kleist közűl, a kik Nagy Frigyes seregeiben szolgáltak, különösen elhiresült kettő. Az egyik Ewald Christian, a költő, a «Tavasz» cz. festőköltemény szerzője, hős hadvezér, a ki a hétéves háború derekán 1759-ben vérzett el. A másik Friedr. Wilhelm Gottfried, amannak távoli rokona, a legvakmerőbb porosz főtisztek egyike s Frigyesnek kedves embere, 1759-től a zöld huszárok ezredese. Ez az ú. n. «zöld Kleist» 1760-ban önkéntesekből, huszárokból, dragonyosokból, «kuruczok»-ból (magyarországi szökött katonákból) és vadászcsapatból egy szabad hadtestet szervezett, a mely «Freicorps» félelmes dúlásokat vitt végbe s vakmerő portyázásaival nyugtalanította hadainkat. De Kleist méltó ellenfelére talált Gvadányiban, a ki sok kárt tett embereiben s különös kedvvel portyázott a «kuruczokra», mint a kik hűtlenűl az ellenséghez pártoltak. Épúgy sokat zaklatta a hires Ziethennek, valamint az egykor mellőzött osztrák tisztből porosz szolgálatban hadtestparancsnokká emelkedett Wernernek zsoldosait, s a halálfejűeket, a kikről azt tartották, hogy pardont sem nem kérnek, sem nem adnak, sokszor csuffá tette. Félelmes híre volt a poroszoknál. Kleist is személyesen ismerte és nem egyszer a harcz dúlása közben nevét kiáltozva hítta; Gvadányi előugratott, paroláztak, a porosz generális tetőtől talpig megnézte a magyar törzstisztet, azzal tisztelegtek és tovább vágtattak. E barátságos és lovagias érintkezés ellenére is azonban Kleist 100 aranyat tűzött ki Gvadányi fejére; de Gvadányi nem vesztette el a fejét, hanem egyszer hirtelen Kleistra csapott s ő ragadta el a tábornok equipage-át.

Maga a «Pöstényi förödés»-ben ezt a lélekkel teljes képet rajzolja hadi életéről:

Azonban a fény mellett volt árnyék is s a hadi életnek nemcsak dicsőségét élvezte, hanem sanyarúságait is szenvedte.

Viszontagságok és jeles hadi tettek közt 1763-ban véget ért a hétéves háború a hubertsburgi békével s egyszersmind befejeződött Gvadányi katonai pályájának harcztéri része. Ekkor 38 éves volt, s 20 év óta katona. Még 20 évig szolgált, mindig a lovasságnál, de ez, hogy úgy mondjuk, garnison-szolgálat volt, háborúra többé nem került a sor. A békekötéskor őrnagy volt. Ebből az állásból emelkedett lassanként vezérőrnagyságig húsz év alatt. 1765-ben lett alezredes, 1773-ban ezredes, és csak 1783-ben, negyven évi szolgálat után nyugalomba vonúltakor vezérőrnagy. De megvolt az az öntudata, hogy minden állásába kizárólag saját érdemei emelték. Nem egyszer mellőzés is érte. Akkoriban megtörtént, hogy ha elmúlt a háború, egyes ezredeket redukáltak, illetőleg feloszlattak. Így Gvadányi ezredét is, a palatinális regementet, melyet különben 1766 óta b. Török Andrásról neveztek, feloszlatták 1775-ben, és Gvadányit, noha már előbb önálló ezredes volt, a Kálnoky-huszárezredbe osztották be másodezredesnek. 1779-ben a Nádasdy-regementbe került szintén másodezredesül. Az idők már nem voltak olyan szépek, mint egykor. A hadseregben megkezdték az egységesítést, behozták a papirkorszakot, s mindez nem kedvezett az egyéniségeknek; a magyar ezredeket békében is kivitték az 1770-es években külföldre – Gvadányi is Galicziában tartózkodott a Kálnoky- és a Nádasdy-ezredekkel; továbbá a magyar tisztikarokat keverni kezdték német elemekkel. Gvadányi jó bajtárs volt, német tiszttársaival jól megfért, legfölebb kedves dévajsággal megtréfálta hiányos magyarságukért, de a magyar ezredek elnémetesítését kedvetlenül látta, épen úgy, mint pl. a Græven-ezred tisztjei, gróf Festetics György és társai, a kik később az országgyűléshez folyamodtak a magyar hadsereg magyarsága érdekében; egyébként ezt a példát követték a Nádasdy-ezred tisztjei is akkor.

A húsz évi békés katonáskodás nagyobb részét Északkeleti Magyarországon töltötte el Gvadányi, kisebb részét pedig Galicziában. Mind a két korszak nevezetes az ő írói volta tekintetében, de különösen az első.

A hubertsburgi béke után Gvadányi ezredét hazarendelték s négy megyében: Szatmár-, Bereg-, Ugocsa- és Máramaros-megyékben szállásolták el. Ezekben a megyékben élt Gvadányi is vagy tizenkét esztendeig. Itt rakodott meg lelke azokkal a motivumokkal, melyek verses munkáinak legvonzóbb elemeit alkotják; megrakodott friss szemléletekkel, a magyar élet és természet képeivel és a magyar lélek humorával.

Víg és közlékeny ember volt. Eleven érzékkel volt megáldva az élet furcsa vagy jellegzetes vonásainak felfogása iránt és a társas örömök iránt. Kereste az embereket, jól mulatott velök, lelki gyönyörüsége telt beszédjökben és lelkökben. Az alsóbbrendűeket is szerette: katonáit, a parasztnépet és rendkívüli részletességgel fogta fel és őrizte meg emlékében szokásaikat, erkölcseiket, beszédök módját és minden sajátságaikat. Ez a részletes érdeklődés nem ekkor kezdődött nála; gyermekkorától kezdve, a háborúk idején is megvolt, bizonyság rá a Rontó Pál sok helye; hanem a régi készlet itt sok új anyaggal felfrissült a magyar népéletből és az Alföld helyismeretéből. Sokat érintkezett a vidék földesuraival, kiknek házában kedves vendég volt, honoráczioraival, papjaival, jegyzőivel, megjegyezte magának anekdotáikat, jellemző történeteiket és sajátságaikat.

Az első harmadfél évet Badalón töltötte, ebben a beregmegyei tiszaháti faluban, melyet temérdek almájáról Almahuppanásnak keresztelt el a néphumor. A háború izgalmai után itt ugyancsak csöndes napok következtek. A társaságkedvelő főtisztnek alig volt kivel érintkeznie. Tavaszi áradás idején pedig a falun kívül eső lakóházát úgy körül fogta a Tisza kiöntése, hogy hónapokig nem volt társasága. Olvasott – s nagyon szeretett olvasni, hegedűlt – s kitünően játszott; lovaihoz sétált az istállóba, vagy strázsakatonáival beszélgetett. Ha néha mégis megunta az egyhangú életmódot, különösebb időtöltésre is talált alkalmat. Egyszer a falu fiatalságának rendezett mulatságot a maga szállásán. Máskor a helybeliek indítványára árvizi vadászatra rándult, csónakosan, az ártéri fákra húzódott vadakra; szerencsével jártak, de végül vízbe fordultak mindnyájan, sőt Szatmárra az ezredtörzshöz az a vakhír ment, hogy Gvadányi a Tiszába fúlt, úgy hogy külön staféta jött tudakozódni felőle; Gvadányi személyesen bement Szatmárra, s elevenen czáfolta meg a mendemondát, élményeinek elbeszélésével majd holtra nevettetve az ezredesnét. Majd egy jezsuita-prior rokonát csalta ki magához, sétalovaglásokat rendezett vele és alantas tiszteivel és sok tréfát követtek el egymással. Szóval természeti vidámsága győzött az unalmon.

A nyugalom és apró időtöltések ez éveiben kezdett íróvá is lenni. Itteni élményei szolgáltatták az anyagot első nagyobb költeményéhez, s talán még itt, badalai tartózkodása vége felé írta meg, 1765-ben.

A versírás előkelőinknél a XVII. és XVIII. században általánosabb divat volt, mint ma. Általán a memoire-, levél-, napló-írás és versszerzés hihetetlenül el volt terjedve. Jóformán minden második, harmadik főrangú ember versiró is volt. Gvadányi is megtartotta ezt a régi jó szokást, s ha kedve támadt, vagy épen felkérték, már azelőtt is írt egy-egy verset, kivált tréfásat. «Megvallom, hogy én, mivel a poesisi tudományba eleitül fogva gyönyörködtem, valamint énekeket, úgy névnapokat üdvözlő s több más mindenféle mulatságos verseket is eleget munkáltam, de előre által nem láthattam, hogy elmémnek csekély szüleményei valaha a közönség előtt kedvességet nyerhetnének, azért is azokat mihent azoknak megküldöttem, a kiket illettek, azonnal munkáimnak töredékeit elszórtam, vagyis (= vagy) fojtásokra használtam.» Alkalmi versei közül fenmaradt egy párhuzamos köszöntő verse 1765 tájékáról; ennek egyéb érdeme nincs, mint az az elmésség, hogy a sorok lefelé olvasva átkot fejeznek ki, végig olvasva, a szemköztiekkel együtt áldást. Ez a vers kézről-kézre járt akkoriban, sokan lemásolták, némelyek mint magukéval kérkedtek vele még Gvadányi előtt is, a ki jól mulatott rajtuk. Az «énekek», fájdalom, elvesztek; pedig ezek volnának Gvadányi fiatalkorának költői emlékei s egyáltalán az ő költészetének lyrai része; kár volt őket elszórni és ellövöldözni. De a XVIII. század közepén nem volt meg az a tudat, hogy a költészetnek általános értéke, sőt nemzeti értéke van. Megírni megírták a verseket akkor is, de a szerzők maguk sem becsülték meg annyira, mint pl. a XVII. században. Ki meg épen nem adták. Még Amade, még Faludi sem.

Nagyobb terjedelmű költeményeket azonban, úgy látszik, csak ez időtől fogva kezdett írni Gvadányi. Első nagyobb munkájához az unalom adta a tárgyat is, később megírásához az alkalmat is. Egy jó hosszú versben megírta a badalai dolgokat, ottani életmódját, a parasztbált, az árvízi vadászatot, a prior savókuráját és a tisztekkel való évődéseit. A vers compositiójában nincs semmi művészet, az egész időrendi elbeszélés; de van benne természetes jókedv, s egy rendkívül becses tulajdonság, a mi Gyöngyösin kívül egy magyar poétában sem nyilvánult eddig ily mértékben: éles megfigyelő tehetség a részletek érdekessége iránt, a kedvtelés a részletek kirajzolásában s ez párosul nála egy másik tulajdonsággal, a mi Gyöngyösinél sincs meg, mert annak a rajzai képzeletből vannak összeállítva: a genreszerűség, a typusok és a népélet detail-festése, realisztikus, néha vaskos, de hű vonásokkal, és jóízű humorral. Négyes rimű verselése pedig gyakorlott technikájával rávall mesterére, Gyöngyösire, noha nyelvében kevés a művészet s inkább jó magyarságot éreztet, mint választékosságot és finomságot. Annak a részletrajzolásnak, a mi Aranynál később annyi művészettel jelentkezik, Gvadányinál látjuk első, naturalista kezdeményeit irodalmunkban. Szinte látni benne a művészlélek kedvetelését a maga munkájában, a mint apró részletességgel rakja egymás mellé a találó, hű vonásokat azokról az élményekről, melyeken átment. A kép hűségében maga gyönyörködik legjobban. Unaloműző mulatság volt neki annak találó lefestése rímekben, a mivel unalmát elűzte volt. Nem is gondolta, hogy sokakat érdekeljen, legfölebb személyes ismerőseit, a kiknek szóval is elmondta a történteket. Ezt a versét csak 1795-ben adta ki Időtöltés czimű kötetében, miután a Falusi nótárius meg a Rontó Pál megkedveltették rajzoló erejét és humorát.

Azzal a véleménynyel szemben, hogy Gvadányi e költeményét később írta s az 1765. évszámot csak jámbor elhitelésül tette a vers alá, okunk van hinni, hogy a vers legalább nagy részben csakugyan Badalón készült.

«Ezek után értem immár vígabb időt» – írja a badalai dolgok vége felé. Alezredesnek Szatmárra került, s ott nemcsak az ezredtörzs tisztjeivel telt jól az idő, hanem összejárt a környék földesuraival is; gyakran megfordult Nagy-Peleskén, melynek ura, Becsky György igen jó barátja volt; sok vidám napot töltöttek együtt, mulatságok és bohó tréfák közt. Megfordúlt Zajtán és más közeli falvakban és nemesi kastélyokban. Mindenütt nyitott szemmel és derült életbölcseséggel élvezte a typusok és egyének eredetiségét, a néposztályok szellemét és erkölcsét.

Mindennek nagy hatása volt reá. Nem mintha itt ismerte volna meg a magyar népszellemet. Az ő magyarsága, nyelvben, érzésben, képzetvilágban oly gyökeres, hogy annak az alapja gyermekkorából való. Magyarsága még a külföldi táborozások idején sem hanyatlott. Mindig magyar ezrednél szolgált és a hadvezetőség iránti köteles engedelem mellett is az ezredek közti természetes versengés kedvezett a magyar csapatok erős nemzeti szellemének. Volt akárhány magyar tiszt is, a ki lenézte a hadsereg idegen elemeit. A magyar huszárság mindig tudatában volt faji és nemzeti kiválóságának. Hogyne, mikor II. Frigyes is mintául használta a magyar huszárságot s mindent elkövetett, hogy a magyar uniformist a magyar huszárvirtussal együtt meghonosítsa seregében; gyorsan szaporította magyar mintára szervezett ezredeit s minden módon csábította magához a magyar legénységet és a tiszteket. Az örökösödési háborúban a harczi szellem alapja a magyar nemzeti érzés volt, s a hadi siker a magyar nemzet becsületi ügye. A hétéves háborúban is legalább faji érzés hevítette katonáinkat bravourjaikban. Általán hadseregünk nem is állt még egészen német lábon. Így Gvadányi is mindenkor magyar tisztnek érezte magát s büszke volt magyarságára. S valamint faji érzése és nemzeti öntudata, úgy szemléleti világának és eszmekörének magyar alaprésze, továbbá az ő magyar nyelvérzéke is állandóan táplálkozott a magyar katonákkal való szíves és leereszkedő társalgásból. Így ő folytonos érintkezésben volt a magyar népszellemmel és népkedélylyel. De most, hogy állandóan itthon lakott, az egész magyar élet közvetlen hatása alatt, urak és parasztok közt, fogékony és érdeklődő lelke csak még jobban megtelt a magyar szellem és kedv elemeivel.

Szatmár környékén találta Gvadányi az anyagot és a modellt főművéhez. Innen valók a főalak jellemző vonásai, a helyszín, a patriarchális világnézet, sok humoros emlék. Ezt a művet azonban nem itt írta meg, hanem jóval később.

Máramarosszigeten laktában a Rontó Pál történetének egy részéhez nyert anyagot. Itt történt ugyanis a sótisztek összevagdalása, a miről okirat is tanuskodik. Galicziában pedig megismerkedett a lengyel élettel, a lengyelek jellemével, fényűzésével, szabadságszeretetével, mely oly könnyen csapott féktelenségbe; megismerte Rontó Pál és Benyovszky Móricz történetéhez a színtér és viszonyok egy részét.

Szatmári, máramarosi és gácsországi elszállásolásainak ezek az irodalomtörténetileg nevezetes oldalai.

Végre terhesnek kezdte érezni a katonai szolgálatot. Miután 14 táborozást végzett az ellenség előtt, elnehezedett, s 58 éves korában 1783-ban nyugalomba vonult. Ekkor egyúttal vezérőrnagygyá nevezték ki tíz évi ezredesség után.

Véglegesen Nyitramegyében telepedett meg, a határszéli Szakolczán, a hol közel volt anyai örökségéhez. Itt 1785-ben újra megnősült; nőül vette Szeleczky Katalint, Bakics ezredes özvegyét. Boldog éveket élt vele. Kedves társának mondogatja, szeretettel és becsülettel emlegeti, mint igazi magyar asszonyt, a ki ellensége az orczafestésnek és magyar főkötőt visel. Vele kapta azt az emeletes házat Szakolcza főterén, melyet Gvadányi megújíttatott és barokk modorban felékesíttetett. Itt élte életének hátralevő tizenhat évét. Környezetében volt nején kívül nagy leánya; míg fia, az utolsó Gvadányi katonai pályán volt. Az öreg úr hegedűlt, olvasott, gazdálkodott és kertjét mívelte, mely messze földön híres volt ujdonságairól. Jó ismeretségben volt a megye uraival, továbbá néhány szomszédos morva gróffal, a kikkel olykor mulatságos vadászatokat rendezett. Csak azt fájlalta, hogy azon a tótság-lakta vidéken olyan ritka a magyar szó, mint a fehér holló s el van szakadva a magyar közönségtől. Bejárt Pöstyénbe fürdőzni, olykor megfordúlt Pozsonyban; megjelent az országgyűlésen is Budán és Pozsonyban 1790–91-ben, mint főrend. A mellett azonban ekkor is katonának érezte magát, de magyar katonának. A neve alá többnyire a «magyar lovas generális» czímet írta. Mikor II. József uralkodásának vége felé kiütött a török háború, egy könyvet írt a hadi mesterségről bandéristák és olyan ifjak számára, kik hadi pályára mennek és németül nem értenek, hogy a német hadtudományi irodalomhoz hozzáférhetnének. Ugyanekkor történt, hogy a mint ismét háború készült a poroszszal is, megemlékeztek Bécsben is Gvadányinak egy negyedszázaddal azelőtt a porosz hadakozások idején kitünt vitézségéről, s a haditanács azzal a tervvel foglalkozott, hogy Csehországban egy dandár élére állítja. Fel is hívták Bécsbe, megtudni, számíthatnak-e még szolgálataira. József császár kegyesen fogadta (1789. márcz. 8-án) és ezekkel a szavakkal bocsátotta el: «Generális uram sok háborút próbált, mint az arany sok tűztől próbáltatott, még egészséges, szolgálatra alkalmas ember; az ilyenekre van most nékem szükségem; még egyszer a huszárokkal a Mars mezején megjelenni készüljön.» A porosz háború elmaradt, szolgálataira nem lett szükség, de a haditanács és az uralkodó bizalma nagy elégtétel volt a jeles katonának, a kit békeidőn nem egyszer mellőztek.

Kardjának nem jutott többé szerep, de tollának annál fontosabb. Az uralkodót nem szolgálhatta többé, de szolgálta a nemzetet.

Ez alatt ugyanis nagy változások kezdődtek a magyar közlélekben.

Eszmélethez jutott a magyar hazafiság, mely a szatmári béke óta egyre jobban lankadt. A faji érzet ismét kezdett nemzeti tudattá válni. Ezzel szemben II. József addig példátlan őszinteséggel vette semmibe alkotmányunkat, intézményeinket, nyelvünket és egész nemzetiségünket, s rendezte be abszolutisztikus és nemzetellenes kormányzatát. A nyilt abszolutizmus és a germanizáczió azonban csak szította a nemzeti tudatot. A magyar alkotmány, a magyar nyelv, a magyar viselet nemzeti létünk palládiumaiként tüntek fel a hazafiak előtt, a kik lelkesen sorakoztak védelmükre. S bár a nemesség elsősorban előjogait védte az alkotmányban, de ezzel megtartotta országunkat is.

Egyúttal a XVIII. század új eszméi nyugatról megrohanták a nemzetet s eddig nem ismert kérdésekkel foglalkoztatták ébredező szellemét, szabadsággal kecsegtetve a gondolkodást. A hajdani felekezeti viták helyett maga a vallás vált vitássá, a nemzeti kizárólagossággal szemben terjedni kezdett kozmopolitizmus, a monarchikus szervezetű nemzet körében republikánus tanok jelentkeztek, az arisztokratikus társadalmi rendet demokratikus nézetek készültek erjeszteni.

E két áramlat hatása alatt pedig megszületett az, a mi azelőtt nem volt meg, a mit Gvadányi sem érzett, mikor baráti körök számára írta műkedvelő verseit: megszületett a magyar irodalmi öntudat. Ennek hiányában a század első háromnegyedében elkallódtak a tehetségek, nem ismerték munkájuk fontosságát, nem vettek tudomást egymásról, s a kiben derengett is az irodalmi eszme, elhagyatottságában hallgatott. De az 1770-es években Bessenyei György hazafiui lelke fölismerte a nemzeti nyelv irodalmi művelésének nemzetfentartó fontosságát s nemcsak fölismerte, hanem társaival együtt lelkesen hirdette is. A testőrírók átlátták, hogy a magyar nemzet elvész, ha nem művelődik; de ha más nyelven művelődik, nem marad meg magyarnak. S elkezdték a műveltséget, az új kor eszméivel együtt magyar nyelven terjeszteni, a franczia irodalom formáiban és nyomán. Művelni kezdték a magyart és művelni a magyar nyelvet. A hazafias buzgalom föllelkesítette latinműveltségű szerzetes-tanárainkat is. Ők is művelni kezdték, első sorban a nyelvünket és verstechnikánkat, a római költészet formáiban és nyomán. Íróink kezdtek csatlakozni, tömörülni, egymás iránt érdeklődni. Köztudattá vált a nyelv művelésének nemzeti fontossága s az irodalom helyet kezdett foglalni a nemzeti nagy feladatok sorában. 1780 óta már időszaki sajtó is szolgálta az írók érintkezését és törekvéseiket. Az utánzó irányok mellett egyes íróink a régi magyar költészet hagyományait akarták folytatni, de nemcsak mintegy ösztönből, hanem tudatosan. Így tett Dugonics András, a tudós piarista, ki már 1774-ben megírta Trója veszedelmét négyrimes versekben.

Különösen élénkebbé vált e mozgalom 1787 táján. Egész csoport új erő érkezett a régiek támogatására vagy felváltására. S ekkor kezdődött a felújult német irodalom erősebb hatása is nálunk s kezdi egy csoport író ennek a követését. Előtérbe lép Kazinczy, megjelenik a fiatal írók sorában az ősz Ráday Gedeon, feltünik Földi, Verseghy és a népies Pálóczi Horváth Ádám, kinek Hunniása 1787-ben jelent meg. Ez évben már a szépirodalomnak külön szerény kis organuma is keletkezett, a Magyar Muzsával, mely a Magyar Kurir melléklapja volt. Egy év múlva önálló szépirodalmi folyóirat indúlt meg, a kassai Múzeum és 1790-ben Kazinczy Orpheusa szintén Kassán. Péczeli fordításaival és folyóiratával egyre lelkesebben terjeszti a nyugati kulturát nyelvünkön. És ezt a mozgalmat mindjobban szította a II. József germanizáló és alkotmányellenes törekvéseivel szemben feltámadt nemzeti visszahatás, valamint a franczia felvilágosodás hatásaként a szabadabb eszmék terjedése és küzdelme a konzervativ felfogással, úgy hogy 1790-től kezdve egészen a Martinovics-féle összeesküvésig szinte lázas irodalmi élet bontakozott ki nálunk, melynek szépirodalmi, közművelődési és politikai ága egyaránt tekintélyes virágzásra emelkedett. Magyar társaságok alakúlnak, akadémiát terveznek, a szinügyet felkarolják, lapjaink, folyóirataink egyre szaporodnak és tartalmasabbak lesznek. Valóban az irodalom nemzeti közügy lett.

Ezek a politikai és szellemi áramlatok hullámzottak akkor, mikor Gvadányi a polgári életbe visszavonult. Ez áramlatok közül a két első: a felbuzdult hazafiság és a nyugati eszmék bizonyos tekintetben támogatták, más tekintetben gátolták egymást, s az emberek sajátos bonyolúlt helyzetben voltak, midőn állást kellett foglalniok. II. József reformjai egyre erőszakosabban folytak s egyre ingerültebb visszahatást keltettek. Az uralkodó törekvése kettőt jelentett: abszolutizmust a politikában, szabad szellemet a társadalmi berendezésben és a gondolkodásban. A történelmi jogok és a nemzeti hagyományok ellenében felvilágosúlt és haladó abszolutizmus volt az ő politikai ideálja. Ezzel szembe szegezkedett a konzervativ rendi alkotmányosság. Az eszmék sajátságos kereszteződése állt elé. József szabadelvü volt vallási, szellemi és társadalmi téren, de reakczionárius a politikában; a magyar nemesség konzervativ vallási, szellemi, társadalmi tekintetben, de szabadságát féltő politikai tekintetben. József szabadságot akar alkotmány nélkül, a nemesség alkotmányos szabadságát őrzi kiváltságaival együtt. E két véglet közt voltak átmeneti álláspontok. Némelyek örömmel üdvözölték a haladást, de szabad politikai intézmények keretében; mások mereven ragaszkodtak a nemzeti hagyományokhoz és visszautasították a szabad szellemet; ismét mások ragaszkodtak a nemzeti nyelvhez, de a nemzeti nyelven felvilágosodást és modern haladást akartak hirdetni.

Gvadányi egyenes elméje e bonyolúlt eszmeáramlatok közt is határozottan megtalálta a maga irányát.

A franczia eszmék nem kellettek neki. Vakbuzgó ugyan nem volt, de vallásos ember volt s jobban szerette a bibliát, mint Voltairet; a naturalistákat, deistákat, atheistákat, forradalmiakat ki nem állhatta. Régi világból való ember volt, jezsuita nevelés, megmaradt régi erkölcsű embernek, s a modernség nem volt inyére, nemcsak vallási és politikai tekintetben, hanem szokások és viselet tekintetében sem. Az új eszmék tehát nem vitték kisértetbe.

Annál hatalmasabban megkapta a nemzeti felbuzdítás szelleme. Az a fajszeretet, mely mindig megvolt benne, a ragaszkodás a nemzeti hagyományokhoz, erkölcsökhöz és nyelvhez, most a nemzeti közszellem ébredésével az ő lelkében is nemzeti hitágazattá erősödött és nem volt nála lelkesebb magyar akkor, de konzervativ értelemben magyar. Föltétlenül dynasztikus érzelmű ember volt mint katona és főúr egész multjánál fogva és hű alattvalója II. Józsefnek, nem izgatott ellene mint Ányos vagy Dugonics, bizonynyal tisztelte nagy egyéni tulajdonságaiért is, de két dolog az uralkodó ægise alatt sem volt neki kedves: az új eszmék terjesztése és a magyarság elfojtása. Vérző szívvel látta a magyarság hátraszorítását a hadseregben, a közéletben, majd a magánéletben is s mint a magyar nemesség tagja, fájlalta alkotmányunk eltörlését. Műveltebb volt, mint középnemességünk zöme, tudott németül és francziául, olvasta a német és franczia írókat; de megmaradt konzervativ nézeteiben s gondolkodása szerint a magyar középnemességhez lehetett számítani; világlátott ember létére, vagy annálfogva is, szerette és élvezte a magyar különlegességeket és karaktert. S míg föltétlen hódolatot érzett az uralkodó személye iránt, lelke mélyén nem értett egyet túlzásaival; s ezt a csöndes ellenmondást annál inkább összeegyeztethette dynasztikus érzületével, mert élte javát más dynaszta alatt élte le, a mikor nem ezek voltak az ideálok. József túlzásait csak az egykorú dynaszta időleges félrecsapongásának tekinthette, alkotmánysértéseiért nem kivánt megtorló rendszabályt s kárhoztatta azokat, kik II. József halálakor a Habsburgház jogát a magyar koronához megszüntnek hirdették.

S épen mert nem látta ellentétben dynasztikus érzésével hazafiságát és erkölcsi meggyőződését, annál inkább hirdethette a ragaszkodást nemzetiségünkhöz. De nem a közéletet és iskolát germanizáló uralkodó ellen fordult, hanem a magánéletben terjedő idegen divat, nyelv, szokás és erkölcsök ellen, terjesztőik és követőik ellen. A politikát nem hozza bele a versbe, nem is annyira abban konzervativ, hanem a szellemi, vallási, társadalmi, erkölcsi kérdésekben.

1787 a Gvadányi irodalmi fejlődésében is nevezetes dátum. Ez évben jelent meg első munkája nyomtatásban és ez évben írta főművét.

Amannak a czíme: Pöstényi förödés, a’mellyet Egy Magyar Lovas Ezeredből való Százados az ottan történt mulatságos dolgokkal élő Magyar nyelven, Versekbe foglalt, 1787. esztendőbe, Rák Havának 12. napján. Nyomtattatott Tsöbörtsökön, a’ Caspium Tenger partyán azon Esztendőbe. A kisded könyv négyesrímű alexandrinokban egy pár évszakleíráson és önéletrajzi visszapillantáson kívül nehány mulatságos esetet ír le, a melyek a pöstényi fürdőben történtek; némelyikben magának is része volt. A történetek komikuma igen vaskos, részben mocskos és illetlen. Az egész nem emelkedik felül a Badalai dolgokon, sőt azok kedvesebbek. Különben Gvadányi itt sem akart egyebet, mint néhány megtörtént dolgot versekbe foglalni ismerősök mulattatására; csakhogy a mit a Badalai dolgokkal nem tett: ezt kiadta. Kezdte ő is érezni, hogy az írott szónak közérdeke van. S bár a történetek nem emelkednek felül az anekdoták színvonalán és az egyes jelenetek megmaradnak egyes érdekü képeknek, általános érdek és eszme nélkül, de Gvadányinak néhány becses tulajdonságát már itt szívesen fogadta a közönség: így az eredeti szemlélet elevenségét és részletességét, a genre-vonások iránti érzéket, az író pajkos jókedvét, bár művészietlen, de természetesen ép magyar nyelvét és Gyöngyösi modorú verselését. Nem volt utolsó dolog, hogy a mikor minden író minták után dolgozik, akad egy író, a ki természet után rajzol. A könyv hamar elfogyott, még ez évben újra kellett nyomatni. A nyilvánosság előtt Gvadányi mindjárt az első alkalommal álnevet használ, incognitója végett. Később is szeretett álarczot tenni föl verseiben, a költői elhitetés kedvéért.

A Pöstényi förödés egész fontossága az, hogy jól fogadták; ez többre bátorította a szerzőt. S Gvadányi megmutatta, hogy ennél derekasabb dolgot is tud. A Förödés 1787-ben nyár elején jelent meg s még ugyanaz évben egy más nagyobb verses munkához fogott; meg is írta, 1787. okt. 2-ától decz. 20-ig. Ugy tervezte, hogy újévi ajándékul adja a nemzetnek 1788-ra, de ez nem történt meg oly hamar és csak 1790-ben bocsáthatta közre, noha az előszó 1788. jan. 1-én kelt. A könyv czíme: Egy falusi nótáriusnak budai utazása. (Egész terjedelmében l. alább.)

A Falusi nótárius már egészen más húron pendül, mint a Badalai dolgok, vagy a Pöstényi förödés. Nem egyes személyi élmények többé-kevésbbé ügyes és mulatságos elmondása ez, hanem mese-kompoziczió, mely bizonyos alapeszmét magyaráz. Szemmelláthatólag érzi a szerző, hogy más az, ha az egész nemzethez szól, mint ha csak ismerősök számára ír; az írónak akkor a lelkét kell adni, legbelsőbb meggyőződését kifejezni. Komolyabb becsvágygyal dolgozik tartalmi és művészi tekintetben egyaránt. Tréfál itt is, de tréfája alá komoly czélzatot rejt: a magyarságot akarja öntudatra ébreszteni, az elkorcsosodástól megmenteni, a züllőket észretéríteni.

Már a kompoziczió is művészibb. Itt is vannak egyes mulatságos kalandok és népéleti rajzok, mint pl. a Badalai dolgokban, de ezeket egységes mese fűzi össze, melynek van eleje, bonyodalma és vége; a mese hőse nem a költő, hanem egy költött személy, egy falusi nótárius, kinek székhelyét Peleskére teszi (különben ott nem volt jegyzőség). Ehhez az alakhoz bizonynyal volt modellje, vagy inkább modelljei, a kiknek vonásaiból összeállította. A typust vette a falusi jegyzőkről, néhány motivumot pedig, t. i. a lóháton utazást Budára hivatal végett, állítólag Becsky Györgyről, a ki épen így tett, legalább a hagyomány szerint. De az egész mese, a mint van, nem történt meg egy személylyel, az a Gvadányi kompozicziója és leleménye. Élményleíró verseit eddig is első személyben írta, a Budai utazást is első személyben halljuk, de nem ő mondja el, hanem csak elmondatja. Itt tehát egy külön alakot teremtett, a ki nem ő, hanem csak meséjének a hőse. Nem is akar vele egy személy lenni, hiszen bizonyos fokig komikus személynek rajzolja. Eddig is rajzolt typusokat, de ő volt az elbeszélés központja; most egyik typusát tette központtá, egy elbeszélés hősévé. Ennek a typusnak pedig azzal is életvalóságot igyekszik adni, hogy az előszóban úgy tünteti fel, mintha az igazi személy volna, a verseket az írta volna meg és csak a kiadást bízta volna Gvadányira. Ez a typus pedig: az idegen hatásoktól érintetlen s nemzeti mivoltához ragaszkodó vidéki magyar honoráczior typusa. Mint ilyen, egy eszmét képvisel, még pedig népszerű eszmét, belső tartalma van, joga a közönség figyelmére. Erős külső vonásokkal is felruházva és elhitető ürügygyel az olvasó elé vezetve, nem csoda, hogy élő alakja és jó ismerőse lett a közönségnek.

A kompoziczió abban is külömb az előzőknél, hogy nem egyes mulatságos történeteket ád elő, hanem az akkori élet elég teljes rajzát, a mi csak elfért a mese keretébe, az úti krónikába. Nagyjában két ellentétes végletet mutat be egymás tükrében: a falusi világot és a fővárosi nagyvilágot, a vidéki egyszerű magyar embert és a fővárosi idegenné vált úri társaságot. Az egész akkori magyar társadalom elvonúl előttünk, osztályokra tagoltsága szerint: a honoráczior, a nemes, a kisvárosi iparos, a pásztor, a fővárosi polgár, az arisztokráczia, pesti és budai alakok, felekezetek, az életviszonyok, a szórakozások stb. A képek nagyrésze jelentősebb és sorozatuk változatosabb, mint Gvadányi régibb műveiben. A költő mind e változatokat egy ürügyül felvett mesébe foglalja s ellentéteiket feltünteti. Az egyik véglet képviselőjéhez vezet bennünket s annak a szempontjából néz és mutogat meg mindent. S bár nem azonosítja magát ez alakkal, de rokonszenve vele van. Egyoldalúságát, együgyűségét komikusnak rajzolja, de becsületes meggyőződését és magyar érzését tiszteletreméltónak tünteti fel.

De előbbi műkedvelő, bohó versei közül különösen kiemeli a Nótáriust az egész rajzot összetartó alapgondolat. A költemény azt hirdeti, hogy a falusi és pusztai elmaradt magyarságban erkölcsi és testi erő van, a nagyvárosi élet és szokások veszélyeztetik nemzetiségünket és erkölcseinket, a magyar ember hordjon magyar ruhát, beszéljen magyarul, ne majmolja az idegent, őrizze meg nemzeti mivoltát, mert az becsesebb tulajdona minden egyébnél, a ki ezt elveszti, az nemzet nélküli korcs és megvetni való.

Ebben a tanításban fejezte ki Gvadányi a maga lelkét s ezzel szólt a nemzet nagy részének is a lelkéhez.

Tendencziáját: az elaludt vérű magyar szívek felserkentését makacs meggyőződéssel és erős szatirával hirdeti. «Mordet ut sanet». Tükröt tart a mostani tükörkedvelő «meghanyatlott és abajdócz szívű magyar gavallérok és dámák elé», melyben főtől talpig jobban meglátják magukat, mint a velenczei tükörben. Tekintsenek ebbe gyakran s akkor meglátják magukon azt, a mi helytelen és esztelen, és ezt mintegy bálványozást kiirthatják és számkivethetik.

Mi a bűn, a mi ellen a mű kikel? A nemzetietlenség. Nem a politikusoké, a közjogászoké, hanem a magánembereké. Itt a baj fészke, hogy magánéletünkben nemzetietlenedünk el; a nemzetietlenség pedig romlás is. «Perditio tua ex te Israel.» A korcsokat ostorozza, a kik dicső és nagyhírű nemzetünket «beszurkozzák és bekormozzák.» Tudja, hogy szatirája darabos és nem oly csinosan hangzó, mint Horatiusé, Juvenalisé, Rabeneré; de azokon a nemzettagadókon nem fog a simán csipő szó, ostor kell ide, mint a rest lónak. A megélemedett cserfa héját nem lehet tollkéssel lefaragni, hanem bárddal és fejszével. Igenis, több helyt durva, sőt ízléstelen. De akart durva lenni, akarta az ízlést sérteni, hogy annál maróbb legyen a szó. Martalékul akarja dobni az idegenek majmolóit a közkaczajnak, csúfos szavakkal bélyegzi meg, hogy mindenki mintegy lenevesse őket. A goromba szólamok egész gyűjteményét adja a közönség ajkára, melyekkel az ily korcsokat le lehet főzni, s a melyekből telik bőven férfira, nőre. Szatirája nem keserű, mint a ki reménytelenül küzd, hanem megalázó, fölényes. Tudja, hogy a nevetséges biztosabban öl. De nem is enyeleg, nemcsak tréfálkozik, mert a könnyed gúny esetleg csak népszerűbbé tenné a kárhozatos divatot, mint afféle pikáns újdonságot. Ő csúffá akarja tenni. A czélnak aztán alárendeli az eszközöket, a hazafias irányzatnak az ízlés meg az illem tekinteteit.

A helyzet jóformán utalta arra, hogy eszméit egy vidéki magyar ember által képviseltesse. Ugy szabadabban beszélhetett s kifejezéseit élesebbekké tehette. A költött alak fedezi az írót. Ha a maga nevében mondja ezt el, felháborodó verset kellett volna írnia, mint egy lyrikus költőnek, minő pl. Virágnak a Változása volt pár évvel később. Vagy didaktikus vers támadt volna, minőket Orczy írt, sőt írt Gvadányi is verses levelezéseiben. Egyik sem ért volna semmit. Lyrikus nem volt, didaktikus versei unalmasak. Ellenben tudott félszeg alakokat, genretypusokat derekasan rajzolni. Nosza, egy falusi nótárius, hadd mondja el mindezeket ő helyette az; a jegyző együgyű is, intelligens is; naiv és túlzó magyar, de annál inkább kitelik tőle az erős szó. Gvadányi úgy tett, mint 70 évvel előbb Montesquieu a Perzsa Levelekben, a hol a távol keletről jött előkelő idegen, Üzbek szolgál a nyugati metropolis, Páris erkölcsének ironikus tükréül.

Gvadányinál a peleskei nótárius viszi az ellenlábas szerepét. A műnek megvan a kettősen komikus hatása: bizonyos mértékig komikus alak a nótárius is, de még furcsább lesz a másik fél, a nagyváros korcs társasága, melynek a nótárius föléje kerekedik. A kétféle komikumot egymás tükrében látjuk. De mi közelebb a nótáriushoz állunk. Az ő komikuma rokonszenves, a másik ellenszenves.

A mű felerészben genre, felerészben szatira. Csakhogy Gvadányinak nem sikerült egészen az összeolvasztás; a főszemélyben a genrealak és az erkölcsbíró egybeforrasztása. A nótárius nem egyén ugyan, de jó typus, élesen elkülönzött alak mind a néptől, mind a mesteremberektől, mind a pestiektől, szokásaiban, gondolkodása és beszéde módjában is. Útja Pest felé kitünő népéleti rajzok sorozata, tele jellemző megfigyelésekkel. Meg is marad jeles humoros alaknak mindaddig, míg a genrerajzolás tart. De mikor szatirikus erkölcsbiróvá kell lennie, gyakran kiesik szerepéből, a költő czélzatát olyan leplezetlenül hirdeti, hogy a művészi elhitetésnek vége van s a jegyző ajkáról a szerző kifakadásait halljuk.

1790-ben, a közhangulat legnagyobb feszültsége idején jelent meg a könyv. Időszerűbben alig jelenhetett volna meg. Az ország forrongott. József császár halálos ágyán feküdt. Felbuzdúlt a magyar érzés, hangossá lett a magyarság dogmatikus követelése alkotmányban, erkölcsökben, nyelvben, ruhában. Költőink közül régebben Ányos, újabban Baróti Szabó kikeltek a nemzeti nyelv és öltözet elhanyagolása miatt. Egy imént megjelent regény, Dugonics Etelkája tüntetett az érzés és a külsőségek magyarságával. Roppant visszahatás támadt az idegen abszolutizmus ellen épúgy, mint az idegen divat ellen. A köznemesség nagy része, mely a Bécsbe szítókat és az idegen szokások követőit addig is majd kinézte, most valósággal terrorizálta őket.

Gvadányi könyve legjobbkor jött. Gyorsan kapkodták. Hihetetlen mértékben táplálta a közhangulatot s hatalmasan előmozdította a nemzeti viselet felkarolását. Politikai és társadalmi hatása egyaránt nagy volt. Kiváló eszköze lett a nemzetietlenek kicsúfolásának és forrása a nemzeti önérzetnek. Igaz, hogy a mint az abszolutizmus veszélye elmulni látszott, a magánélet idegenszerűsége ismét vissza kezdett térni; de Gvadányi könyve a nemesség zömének meggyőződését az idegen módi és nyelv ellen évtizedekre megalapította.

Ha az ember csak a Nótárius kiadásainak évszámait nézi, nem igen becsülheti nagynak e munka elterjedését, vagy legalább érthetetlennek találja a régiek adatait, melyek szerint az 1790-es években ennél olvasottabb könyv nem volt, de még a 20-as, 30-as években is olvasták; Erdélyben is igen el volt terjedve, a főranguaknál is. A könyv megjelent 1790-ben, második kiadása 1807-ben, a harmadik 1822-ben. Ezek a szerény adatok azonban csalékonyak. A szöveg némi összevetéséből kiderül, hogy Gvadányi 1790-iki kiadása nem egy kiadás; ezzel az évszámmal több kiadás jelent meg, csak eddigi összevetéseink szerint 4 vagy 5-féle. A Nótárius úgy fogyott akkor, mint ma azok a könyvek, a melyekre a «negyedik ezer», «hatodik ezer» jelzéseket nyomatják.

A könyv mint irodalmi jelenség is érdekes volt. Gvadányi nem tartozott azon írók csoportjába, a kik a nyelvmívelést meg a verselés reformját feladatul tüzték ki. Jó magyar nyelven ír, de nem törekszik különös és újszerű szépségre a nyelvi előadásban. Gyöngyösi István formáit és technikáját használja, mert szerinte Gyöngyösinél külömb poétát magyar anya nem szűlt. Egészen a magyar költői hagyomány alapján áll. Sem antik, sem német versformához és stilhez nem folyamodik. Még a négyesrímnek párosrímre leszállítását is váltig ellenzi, a Nótáriust és több más művét négyes rímben írja. Általán pedig nem sokat törődik a külső ékességgel, fő előtte a tartalom. Az életre akar hatni, jobban mint összes klasszikus és németes irányú költőink akkoriban. Még kevésbbé formalista Dugonicsnál és Horváth Ádámnál is, a kik vele együtt a régi és a népies költészet nyomdokain haladnak s együtt az ú. n. magyaros írók csoportját alkotják az irodalomtörténet lapjain, a nélkül, hogy a költői irány találkozásán kívül személyes irodalmi szövetség lett volna köztük. Legtávolabb áll Kazinczytól. Nem sorakozik zászlója alá s Kazinczy nem sokat tart költészetéről. Nincs is stilbeli kulturája, csak mintegy természeti gazdagsága a magyar phraseologiában. De van nála, a mi Kazinczynál nincs: az élet után dolgozás, a magyar élet rajza. Minő eredeti a peleskei nótárius alakja, a fontoskodó, szűkkörű, naivul lelkes vidéki ember ez őstypusa; s minő jóízüek az alföldi népéletből vett rajzok, a vasas németekkel való kaland, általán az egész út Pest felé, s kortörténeti szempontból is minő értékesek az akkori Pest divatára, szórakozásaira vonatkozó részletek! S minő aktuális az egész munka czélzata! Gvadányi ósdi formákban a szemlélet újságát adta, természetesebben és gazdagabban, mint bármely kortársa. A magyar életből vett rajzai túlélték a költőt, még tendencziáját is, mely Gaalnál némikép már visszafelé fordult.

Ironikus előszavában érdekesen okolja meg, miért nem tart az irodalmi divattal, miért nem ír sem ritka utikalandokban, sem izgató bonyodalmakban gazdag regényt, mert a hazai talajon és a valóság körében akar maradni. Az a realizmus, melyet munkája nálunk megalakulni segített, nagyban hozzájárult a hihetetlen bonyodalmú regények kiküszöböléséhez, a mint egykor messsze nyugaton a Don Quijote pusztította az Amadis-regényeket. Egyébként is van valami közös Don Quijote és a nótárius közt, bár a nótáriust nem szánta Gvadányi Don Quijoténak, ellenkezőleg, maga is komolyan hitt törekvéseinek sikerülhetésében. De mert az idők a külsőségekre vonatkozólag nem adtak neki igazat, a későbbi nemzedék szemében a nótárius jobban közeledett a spanyol lovaghoz.

S a nótárius nemcsak a közönségre hatott, hanem az irodalomra is, bár teljes hatását csak később érezték. Egészséges, de gyakran vaskos realizmusa sokára érte meg tisztulását és diadalát. De egy félszázaddal később a magyar életnek egy jeles rajzolója, Gaal József a nótáriust tette az első jóravaló magyar bohózat hősévé s ezzel mintegy új életre keltette. Petőfi nagyrabecsülte Gvadányit természetességéért, elmésségéért és nyelvének gyökeres magyarságáért. Arany pedig a részletek realisztikus, hű és odaadó rajzában volt Gvadányinak, nála természetesen sokkal művészibb követője.