Magam is elmentem én innénd azután,
 Egy rendes iffiu jött szemközt az útczán,
 Arany készűlettel vólt rajta a dolmán,
 Szintén ollyan nadrág, topánka a lábán.
Aranynyal koczkázott öv vólt erre kötve,
 Kávészínű kaput dolmányára őltve,
 Függött az oldalán kard zománczczal öntve,
 Megállott mellettem magyarul köszöntve.
Idegennek lenni engemet megesmért,
 Honnan való legyek, mondjam meg, azon kért,
 Hogy kérdez engemet, tám azzal meg nem sért,
 Mi járatba légyek? Budára jöttem mért?
Kivánsága szerént mindent megmondottam,
 Honnan jöttem, s miért? annak okát adtam,
 Mivel egy jószívű embernek őt láttam;
 Végre ezen szókra véle én fakadtam:
Jó uram! az égen nem látni felleget,
 Mért vett hát magára az úr köpönyeget?
 Már sokaktól talám meg is ítéltetett?
 Hogy tiszta időben hord illy viseletet.
Felelt: Ezt nem hívják uram! köpönyegnek,
 Hanem kaput vagy smisz igaz neve ennek,
 Komód: haszna is nagy van ez öltözetnek.
 Módi is és azért tetszik is mindennek.
E könnyü és benne sokat elrejthetek,
 Sok zseb vagyon rajta, mindent eltehetek,
 Nem szorítja testem, én könnyen mehetek,
 Olcsó; ha elnyövem, hamar mást vehetek.
Mondám: Uram! német ha venne magára
 Magyar dolmánt, övet felűl a plundrára,
 Húzna sárga csizsmát azutánn lábára,
 Kérem: nézhetne-é nagyobb maskarára?
Többen közzűlök is magok így hordhatnák,
 Ez komód, ez módi: ők is azt mondhatnák,
 A világon nincs szebb öltözet: tarthatnák,
 Ez olcsó, ez hasznos: arról állithatnák,
Úgy-é? még sem venné az úr azt magára,
 Mért? azért: mert lenne csak világ csúfjára;
 Gondolja, hogy így is nincsen az úr arra?
 Arra van: ugy tetszik, nézek chimerára.
Mint magyar gavalér, kérem, ne csúfítsa,
 Nemzetét, köntösét így ne korcsosítsa,
 Inkább a kaputját pokolba hagyítsa,
 Vagy azzal valamelly slaifert gazdagítsa.
Mosolygott, s fogadta azt parolájára,
 Hogy soha kaputot nem őlt fel magára,
 Magát ki nem tészi világ piacczára,
 Főhajtása utánn elment szállására.
Ez alig mene el, ihon jött egy rendes
 Haditiszt, a ki is vala tekíntetes;
 Termete, mint nádszál szép vólt és egyenes,
 Ábrázatja tetsző, szava kellemetes.
Magas veres kalpag vala ennek fején,
 Szép bokor kócsagtoll nyusztja kerűletén,
 Vitézkötésének rojtja feküdt melyén,
 Bécsi munka vólt ez, kitetszett krepényjén.
Viselt publikán zőld posztóból ő dolmánt,
 Kit arany sujtással Lakatos24) czifrán hánt,
 Tett-szín nadrágján is kimélletlenül bánt,
 Illik ha katona mutat kevés pajzánt.
Öt sorral pikhelyek, s gomb melyét takarta,
 Skófiom gombházát lánczolás zavarta,
 Sárga czizsma lábán, eztet Sartli25) varta,
 Ugy szép a katona, mint stiglicz ha tarka.
Tarka őv övedzte, csörgött kard oldalán.
 Josephus Secundus varrva vólt tarsolán,
 Arany pordepéje függött markolatján,
 Egész Márst mutatott vala e kapitán.
De – halálas vétek! kaput vólt a hátán;
 Majd el nem ájúltam, eztet én meglátván,
 Véltem, előbb járok gyalog tenger habján:
 Mintsem huszárt lássak őltözve illy csúnyán.
Forrott bennem a vér, mérgemben reszkedtem,
 Szóljak-é hozzája? magammal küszködtem,
 Hadi tiszttel magam ha perbe eresztem:
 Majd karddal allegál; tám éltem is vesztem.
Reménységem felett mégis szerencsémre
 Megszóllít: rá esmért csekély személyemre,
 Jó barátom! mondá veszed-é eszedre:
 Hogy tanúlni együtt mentünk Eperjesre?
Mihént ezt mondotta: magam elnevettem;
 Mert sok pajkosságot vele elkövettem;
 De most mint kapitányt, őtet úgy tiszteltem,
 És hogy itt láthattam, nagyon örvendeztem.
Kért, hogy kísérjem el őtet quártéljára,
 És maradjak nála egy kis vacsorára.
 Megköszönvén mentem parancsolatjára,
 Mindjárt fel is adtak mindent asztalára.
A hadi életről szűntelen beszéllett,
 Hogy ez víg, ez nemes dícséreteket tett.
 Sokért azt nem adná, hogy katonává lett,
 Illy szép uniformist hogy magára felvett.
Mondám: a hadirend minden rendet hatja,
 A többi rendeket, hogy rendek, ez tartja,
 Király koronáját hogy fején hordhatja,
 Hadirend cselekszi: azt kiki tudhatja.
Ha hadirend nem lesz: monárchák elmulnak,
 Trónusok, kővárok, templomok lehúllnak,
 Vadságnak tüzétől országok meggyúlnak,
 Látni fogjuk, ezek egymás közt mint dúlnak.
Nemes rend és ebbe sok herczeg s gróf bélép,
 Víg, ha tagjaiban egészséges, és ép.
 És uniformissát ha felveszi olly szép:
 Delphis templomába’ állhatna illyen kép,
Tovább is hallgasson, kértem, beszédemre,
 Meghallván feleljen az én kérdésemre,
 Bánatom kiöntöm, melly áradt szívemre,
 És a melly is vagyon nem kis gyötrelmemre,
Jó kapitány uram! ugyan mit ítélne
 Ollyas német tisztről, ki csákót viselne?
 Vagy kamizóljára magyar mentét venne?
 És illy öltözetbe mindenüvé menne?
Felelt: azt ítélné, hogy bódult fejében,
 Bolondság maszlaga légyen velejében,
 Máskép illy viselet hogy jutna eszében?
 Hogy felelt, könyvezett szeme nevettében.
Az urról is, mondám, szintén ezt mondhatják,
 Kaputot dolmányon viselni ha látják:
 Mente kamizólra úgy illik, tarthatják,
 Mint illik ha dolmánt kaputtal borítják.
Ha német tiszt kardot tarsolylyal magára
 Kötne: egész világ menne csodájára.
 Sok huszártiszt köti így azt kaputjára:
 Itt is világ hát néz maga bolondjára.
Nádasdi, Károlyi ha feltámodnának,
 Így őltözve huszár tisztet ha látnának:
 Kérdem, akkor ezek hogy mit csinálnának?
 Nem mást, hanem megint újra meghalnának.
Avagy a kaputját lehasogattatnák,
 Lábtól egész nyakig őtet vasaltatnák,
 Regementjeiktől pokolba hajtatnák,
 És úgy mint bódultat őt cassíroztatnák.
Külső monárkáknak az ő huszárjai,
 Magyar huszárinknak csupán csak majmai;
 Mégis magyarabbak azoknak gúnyai,
 Mentéket viselnek, nincsen kaputjai.
Kapitány uram! hát csúfot nemzetéből
 Ne tégyen, maskarát szép öltözetéből.
 Ha talán kórságnak nyelt bé mételyéből:
 Végyen laxativát, hajtsa ki testéből.
Vesse le kaputját, kösse egy póznára,
 Tegye ki kölessel vetett táblájára:
 Meglátja, hogy lészen ez nagyobb hasznára,
 Verebek nem fognak soha szállni arra.
Véltem, a kapitány rám fog neheztelni
 Ezen szókért, talán másra is fog kélni:
 Vitéz ember, tudtam, lehetett hát félni,
 Hogy dirib-darabra ne találjon tépni.
Látom kirántotta kardját hüvelyéből;
 De hogy nem haragszik, kitetszett szeméből,
 Mosolyog, nem mérges, kiláttam színéből,
 Tréfásan megijeszt, azt véltem, jeléből.
De ágyról kaputját hírtelen felkapta,
 Kardjával felőlről aljáig hasgatta.
 Nem tett szabó ezen ily vágást, hogy szabta.
 Mondá: soha rajtam nem lészel ebatta!
Ezt látván a székről felugrottam, keltem:
 Nyakába borúltam, őtet megöleltem,
 Csókoltam s örömtől könyveket ejtettem,
 Te deum laudamust végre éneklettem.
A miket mondottam, mind igaz, rá tére,
 Fogadta, hogy meddig lesz benne a vére,
 Magyar ruhán kívűl más nem jön testére,
 S általa több mocsok nem száll nemzetére.
Több tiszt urakat is, mondá, fogja kérni:
 Reményli is, hogy el fogja aztat érni:
 Hogy ő kérésére reá fognak térni,
 Német szabó nékik köntöst nem fog mérni.
Újonnan is kértem, hogy ha igaz híve
 Hazájának és ha vagyon magyar szíve;
 Ne engedje: érje azt korcsosság íve,
 Megrontsa, és légyen annak büdös nyüve.
A Bakter kiáltott tizenkét órára,
 Késő volt, borúltunk egymásnak nyakára,
 Szeméből gördűltek könyvek arczájára,
 Hogy búcsúzott, én is majd fakadtam arra.
Szállásomra menvén, már kiki nyúgodott,
 Morpheusnak édes álmában aludott;
 A szomszédház padján egy bagoly húhogott,
 Mind borz, olly csúfosan némelykor szuszogott,
Azért is sokáig én el nem alhattam,
 Hol jobbra hol balra magamat forgattam:
 De Endimiótól végre elnyomattam,
 A falhoz fordúltam és úgy felvirradtam.

KILENCZEDIK RÉSZ.

Ebben előbeszélli, hogy a Tabánban a rácz bírónak temetésén lévén, az mint ment véghez. Azon nap estve Pestre a bálba által menvén, leírja a bálházat, abba miket látott, mint vacsorált, egy maskarába őltözött öreg úrral miként bánt, mindaddig mi történt ottan, míglen a szállására aludni ment.

Más nap ünnep levén, sessio nem vala:
 Hanem a rácz bíró Tabánban meghala,
 Fekete posztóval egész háza fala
 Bé vólt vonyva; mivel gazdag ember vala.
Hallván, temetése hogy pompásan lészen,
 Sok pap, sok kalugyer26) állna immár készen,
 Maga a Vladika27) hogy majd Slusbát28) tészen,
 Sok nép már megtölté udvarát egészen:
Ott vóltam; de annyi szakálos rácz papot
 Eggyütt még nem láttam; csak itt tizenhatot,
 Láttam eggyet köztök fél szemére vakot,
 Melly a füstölőhöz legelőször kapott.
Sok temjént kanállal ez a tűzre vetett,
 Mellytől is hírtelen olly nagy láng gerjedett,
 Hogy hosszu szakállán végig elterjedett,
 Vállaira fésült haja is perzsedett.
A vak pap kiáltott; mert a láng égette,
 Perzselte arczáját és fejét felette,
 De sok kalugyerek állván ő mellette,
 Kitől hogy lehetett, őt úgy segitette.
Egyik szentelt vizet öntött szakállára,
 Másik pluviálét29) boritott hajára,
 Sokan nagy könyvekkel csapkodtak vállára,
 Elólták a lángot mégis utóljára.
A vak papnak elmúlt az authoritása,
 Tekíntetes vala szakállal állása,
 Nem vólt darab főldön e szakálnak mássa,
 Ez vólt az ő dísze, az ő gravitássa.
Most a temjén lángja ezt csutává tette;
 De hamvát a ráczság seprette, s felszedte,
 Ennek kis dósissát kiki a mint vette,
 Amulétum30) helyett nyakra függesztette.
Két vén rácznéval ő elment szállására;
 Sok olajt felkentek ezek az állára,
 Lángtól felhólyagzott sebes arczájára,
 Szakáll s bajuszszától maradt tarlójára.
Más pap állott ennek legottan helyére;
 De ez már vigyázott a füstölőjére,
 Ez is szakálos volt, tartá aztat félre,
 Hogy ha láng lobban fel, ne érjen melyére.
A vladika hozzá fogott a slusbához,
 Papság, kalugyerek a sok térdhajtáshoz,
 Számtalan hoszpodi pomiluj mondáshoz,
 A sok atyafiság pedig a síráshoz.
Mesterek, deákok itten éneklettek,
 A testnek gyakorta hajtásokat tettek,
 Mellyet is a papok szűntelen füstöltek,
 És sok szentelt vizet arra kizsebeltek.
Láttam rokonyságát és a gyermekeit,
 Vén atyjok arczáját csókolni s kezeit,
 Szóval megköszönni jótéteményeit
 Drága tátát mondván hullani könyveit.
E ceremoniát a mint elvégzették,
 A testet szent Mihály lovára feltették,31)
 A temetőhelyre fáklyák közt kivitték,
 Koporsóját sírnál itten bészegezték.
Sírját is a papok szűntelen füstölték,
 Köröskörűl szentelt vízzel azt öntözték,
 Testét a sír-ásók sírba eresztették,
 Földet reá vágván, azzal bétetézték.
Az egész rokonyság megcsókolván halmát,
 Mély főmeghajtással kérték a vladikát,
 Hogy másnap lelkéért tartson lithurgiát32)
 Elmentünk, meglátván ezen tragédiát.
A temetőhelyről többekkel mint mentem,
 Egyszer jobboldalom felé tekíntettem:
 Egy rendes iffiú megy, látom, mellettem,
 Hogy csintalan lehet, azt észrevehettem.
Hozzám szólott, s mondá, de szólván nevetett:
 Uram ez a vén rácz, ki eltemettetett,
 Legalább is ötszáz köböl bab az lehet,
 A mennyit ő míg élt, olajjal megevett.
Ma estve házánál fogják lakni torát,
 Láttam, vittek oda sok ezer pruszkorát33),
 Bozseniczát34), azaz kecskebak sódorát,
 Kalugyerség, papság majd fogyasztja borát.
Jó sclavoniai erős rakiában35)
 Lesz részek, mert fogják inni azt héjában;
 De csak tor ez és nem lésznek olly vigságban,
 A mint még ma estve lészek én a bálban.
Gyakorta hallottam én már e szót: hogy bál,
 De nem tudván mi az, a dolog miből áll,
 Véltem, hogy ott mindent ingyen kiki talál,
 És hogy a sűlt galamb ember szájába száll.
Kérdem az ifiat: a bál hogy hol lészen?
 Mond: hét Electornál Pesten, hol már készen
 Minden vagyon, s kiki mit akar azt tészen,
 Játszik, tánczol, a mit kiván, iszik, észen.
És hogy ez kezdődik estve nyólcz órakor:
 De a mikor tetszik, mehet kiki akkor,
 A nagy urak jönnek majd csaknem fél éjkor,
 Vacsorájok utánn hamarébb is ollykor.
Feltettem magamba, hogy én is elmegyek,
 A bál mivoltáról hogy tanulást vegyek,
 És annak javában hogy én részes legyek,
 Úgy sem tudom, már ma egyebet mit tegyek.
Három fertályt ütött éppen tíz órára,
 Hogy Dunának értem Pest felől partjára
 De itten nem tudtam, menjek melly útczára,
 A hol találhassak a bálnak házára.
Sípolva jött mellém egy perecz-eladó,
 Ettől kérdém, hol van hét Kurfürst fogadó?
 Mondá: ez útczán menj, majd megmondja echó;
 Mert ott már a bálban zeng a muzsikaszó.
Úgy is lett; mert menvén a fülembe hatott
 Trombita, dob, sípok, hegedű hallatott,
 Az útcza fáklyáktól világosíttatott,
 Sok a hintók előtt szolgáktól tartatott.
A mint kapujának alatta megálltam,
 Itt azon iffiút véletlen találtam,
 Ki a temetésből vélem jött, s hogy láttam,
 Hozzá menvén, néki jó estvét kívántam.
Kértem, vezessen fel engemet a bálba,
 A hol az tartatik, azon palotába,
 A szokást nem tudom, hogy menjek vaktába,
 Peleskén nem láttam bált én, sem Szathmárba.
Felvezetett, látom, az első ajtónál
 Hogy két granatéros fegyverben strázsán áll,
 Itten a folyosón egy kis asztalkánál,
 Űlt egy vastag német rakás papirosnál.
Hozzá vitt, és mondá: itten kell fizetni
 Bilétért36) két rénes forintot letenni,
 E nélkül senkinek bé nem lehet menni,
 Alkunak nincs helye, annak meg kell lenni.
Így hát négy forintot mi ketten letettünk,
 Egy kis papiroskát ezért én, s ő nyertünk.
 Nem ért az egy krajczárt; hogy annyit fizettünk,
 Csodáltam! Iffiú mondá: már mehetünk.
A palota előtt egy tornáczot érvén,
 Űlt itt is egy német, ki bilétünk kérvén,
 Oda adtuk néki, és tőle eltérvén
 Bémentünk; már többé senkitől nem félvén.
Bent lévén mint bálvány egybe megállottam,
 Szemeim meredtek, a szám feltátottam,
 Hogy Elysiumban légyek, azt gondoltam;
 Paradicsomnak is e helyt állítottam.
A tánczpalotának szép vólt bólthajtása,
 Mellyen festve vala Trója pusztúlása,
 Helenának az ő elragadtatása,
 Párisnak öröme, Genius szállása.
Pallérzott kristályból tizenkét lámpások
 Benne sorba függtek, nagy vólt ragyogások;
 A viaszgyertyáktól esett villámlások,
 Szememet sértették a sok sugárzások.
Fala oldalain két sorral függöttek
 Tűkörös lámpások, mellyekbe tétettek
 Két-két viaszgyertyák, kiktől úgy fénylettek,
 Mint a gyémánt fénylik, mellyt gyűrűbe tettek.
Ezek között olly jól helyheztetve függött
 Tizenkét nagy tűkör olly fortélylyal csüggött,
 Ellen ütésektől palota kettődzött,
 E szembetűnésre szem nézni nem győzött.
Vóltak szép zőld fenyők falra kötöztetve.
 Ágokon madarkák fészke helyheztetve,
 Porczellán fazékak virággal tétetve;
 Tavaszt mutatott ez, mint úgy vólt illetve.
Al-végén egy karba harmincz muzsikusok
 Hallatták magokat, mint virtuosusok,
 Ezeknek olly kegyes vala a tónusok,
 Hogy syren s nympháknak tartotta őket sok.
E szép muzsikától a palota zengett
 Tánczosnak lábai alatt padlás rengett,
 A taktust jól tették; mert az egyre csengett,
 Sok magyar sarkantyú itten pengett-bengett.
De hogy tekíntettem én a tánczosokra,
 Nézek ördögökre, vagyis angyalokra,
 Nem tudtam, hogy vetém szemem gúnyájokra,
 Irtóztató csúfos úkor lárvájokra.
Egyiknek görbe vólt órra vagy vólt szája,
 Másiknak himlős vólt sok görcstől arczája,
 Félig fejér, félig fekete pofája
 Vólt soknak, másoknak macska vólt formája.
Ki göböt magának a hátára csinált,
 Kinek mint egy czipó a melyje ugy kinn állt,
 Ki káponyát tett fel, mutatott ez halált,
 Tetszett, hogy emberből itt ördöggé sok vált.
De vóltak ellenben sok szép őltözetek,
 Aranytól s ezüsttől gazdagok, nehezek,
 A dámák nyakai, fejek és a kezek
 Brilliánttal tele: égtek mint tűz ezek.
A tánczok többnyire álla keringésből,
 Forgó szél port mint hajt, ollyan tekergésből,
 Gondoltam, viradtig sok meghal ezekből,
 Guta következik a fejszédűlésből.
Az én iffiúm is közöttök fetrengett,
 Egy csínos lyánkával mint többi keringett,
 Izzadt vólt, mondotta, mindjárt vesz más inget.
 Úgy is tett, hogy ezen csúf táncznak vége lett.
E táncz után leűlt a székre mellettem,
 Mindjárt inni akart; de azt nem engedtem,
 Nagyon meghevűlt volt, azért ítélhettem,
 Ha iszik, hektikát nyer, attól féltettem.
Kérdém: Uram! ugyan mi neve e táncznak?
 Mert egyszer, keringős hogy lett ökröm, annak
 Szint’ illyen táncza vólt, mint itten forganak,
 Az is csak keringett, itten sem ugranak.
Felelt: Uram! hiják eztet Voltzerisnek,
 Voltzen kallót teszen, s természete ennek
 Szűntelen forgani, mint malomkeréknek,
 Kallótáncz ez tehát, mellybe keringenek.
Higyje az úr nékem, hogy lészen az nagy kár,
 Hogy ha el nem megyen, egy Voltzerist nem jár;
 Ama dáma ollyan könnyű mint a madár.
 Vigye el, mert látom, hogy csak az úrra vár.
Uram! bolondgombát még soha se ettem,
 Mint a bódúlt marha, nem is kerengettem;
 Ha tánczoltam, tehát igaz tánczot tettem,
 Mellyből a fejembe szédűlést nem vettem.
Inkább ehetném én, és inkább ihatnám,
 Higyje el azt az úr, mint sem tánczolhatnám,
 Kitől kéne kérni, ha aztat tudhatnám,
 Azon lennék, hogy azt én megszóllíthatnám.
Erre az iffiú megfogá kezemet,
 Egy oldalszobába vezete engemet,
 Kért, hogy vígan légyek, mutassam kedvemet,
 Mindjárt enyhíteti szomjúm s éhségemet.
Egyet kiált: Kellner! hát mindjárt itt termett,
 Szép fejér köténynyel egy fiatal német,
 Németűl szólt vele, nem tudott más nyelvet:
 Nékem monda: az úr mostan mindjárt ehet.
Egy kis asztalkát ez gyorsan megterített,
 Ezüst villát és kést, kanalat készített,
 Mint a hó olly fejér zsemlyét tányérra tett,
 Melyet szép damaska37) keszkenyővel fedett.
Somlai bort hozott egy jó butellával,
 Másba pedig vizet, s pohárt hamarsággal,
 Ezüst gyertyatartót szép viaszgyertyával,
 Gondoltam: hogy eszem bezzeg ma pompával.
Hozott ezüst csészét, melly vala fedeles,
 Apró árpadara vólt ebbe a leves.
 Czitronyos vólt, mivel valék igen ehes.
 Mind megettem, nékem vólt ez igen keves.
Leves után hozott egy ezüst tálacskán
 Igen rendes étket, kitálalva czifrán,
 Ragú ist das; kellner én hozzám így szólván,
 Megrágom, feleltem, sógor, jó fogam van.
Vagdalt étel vólt ez, s vala foghagymával,
 Nem kellett ehez kés, ettem azt kalánynyal,
 Meglehetős vólt ez, s vala szalonnával,
 Mint foghagymás kolbász, olly vala szagával.
Csakhamar béjöve más ezüst tálával,
 Ezen vólt sűlt kappan, fennyűmadárkával,
 Olajos, eczetes, fejes salátával,
 Mondám: jobb vólna ez, sógor, szalonnával.
A kappanhoz ugyan magyarossan láttam,
 Egésszen megettem, csak a nyakát hagytam,
 A madarkát évén csak újjaim nyaltam,
 Azért mint kappanyon, ezen úgy nem kaptam.
Jóllakván, a boros butellát felvettem;
 De a bort pohárba koránt sem tőltöttem,
 Sőt a számtól aztat addig el sem vettem,
 Üres fenekére még nem tekíntettem.
Ezt látván a Kellner, ist gút? aztat kérdé,
 Mondám: bizony ist gút, de üres már ládd-é!
 Azért lódulj! újra töltsd meg ezt, hallod-é,
 E vizet magadnak tarthatod, tudod-é?
Hozván más butellát, előmbe letette.
 Kontratánzt iffiú a mint elvégzette,
 Hozzám jött s mellettem magát pihentette,
 A kellner: eszem-é austrigát? kérdette.
Nem tudtam, hogy mit mond, és mi az austriga;
 Mondám, ma nincs péntek, nem kell nékem csiga
 Iffiú nevetve mondá: az austriga,
 Jó uram, tengeri állat és nem csiga.
Ha ugy vagyon hozzál; hozott egy tányérral,
 Czitront is hozott ő, mert eszik czitronnal,
 Rá nézvén nem tudtam, mint bánjak én azzal,
 Késsel nyúljak hozzá, avagy csak marokkal.
Tányérról én eggyet hírtelen felkaptam,
 Majd kitört a fogam, hogy beléharaptam,
 Fogam között felnyílt, bent mi van hogy láttam,
 Hogy ez nyálas, nyúlós mint taknyot csodáltam.
Dolgom az iffiú felette kaczagta;
 De hogy kell ezt enni, nékem megmutatta.
 Czitronnak a levét reája csafarta,
 Nem előbb, csak mikor már habzott, felnyalta.
Maga nékem eggyet szépen elkészített,
 Nyeljem le csak frissen, arra kénszerített,
 Mondá: hogy már láttam ő azzal hogy mint tett
 Láttam is, mert akkor ő már tízet megett.
Id’ adá és aztat hírtelen lenyeltem,
 Tajtékos levét is mind felhörpentettem,
 Alig vólt gyomromban, már is azt ítéltem,
 Hogy kólika jön rám, mellytől nagyon féltem.
Úgy tetszett, nyeltem le nem mást, ha jégcsapot,
 Érzettem: hűl gyomrom, rágásokat kapott,
 Gondoltam, nehezen érek én más napot;
 Tám szükség is lészen hívattatni papot.
Izzadtam, ződűltem, hol pedig sárgúltam,
 Nagy undorodástól majd hogy nem ájúltam;
 Bé fog fagyni gyomrom, azon is búsúltam,
 Nehezen pihegtem és csak alig fújtam,
Látván az iffiú nagy változásomat,
 Majd leszakította, úgy rázta órromat,
 Dörgölte csömöröm’ az egész hátomat,
 Verejtéktől törlé gyakran homlokomat,
Nagy nehezen mégis én magamhoz tértem,
 Somlai boromat adja ide kértem,
 A butellát itt is egészen kimértem,
 Mellytől mindjárt régi egészségem értem.
De meg is esküdtem a nagy Jehovára,
 Hogy sohasem nézek én az austrigára,
 Kívánom én aztat azoknak fogára,
 A kik pöknek, nézvén a nyers szalonnára.
Ezek így történvén, a tánczpalotába
 Kimentünk; s megvontam magam egy szuglyába,
 Látok egy vén urat lenni maskarába,
 Iffian öltözve, de nem vólt lárvába.
Szemöldökét a vén béfeketítette,
 Ősz haját hajporral vastagon hintette,
 Arczája ránczait pirosra festette,
 Parfumírozva vólt38) mind ruhája s teste.
Rózsaszínű selyem vala öltözete,
 Vont arany paszomány annak prémezete,
 Mint Laufernek, úgy vólt egész készűlete,
 Egy iffiú dámát fel s alá vezete.
Hajlongott mellette, angyalának hítta,
 Mint egy húsz esztendős, szívét ez úgy vítta,
 Ha ez a kávéját keverte, úgy itta,
 Csúfság vólt, mit nem tett ezen Susannita.
Hogy mellettem elment, hihető megesmért,
 Hogy idegen legyek, magyarúl arra kért,
 Hogy tánczolni menjek, de mindjárt méreg ért
 Azért így szóllottam hozzá, hogy felém tért.
E dáma az úrnak talám unokája?
 Nem lehet: hitvese légyen, vagy mátkája,
 Mert nagyatyát mutat már az úr formája,
 Ránczai tetszenek, bár festett arczája.
Valamint a tűztől puskapor fellobban,
 Vagy kit mennykő megüt, hírtelen letoppan,
 Ez is sok szitkokkal én előmbe dobban,
 Szidott ő, szidtam én őtet annál jobban.
Végtére azt mondám: hallja ked nagyapó!
 Kedhez az iffiú dáma már nem való,
 Hogy ha Kempis Tamást olvassa, lészen jó,
 Mert fogytig ha így él, elviszi a manó.39)
Dörmögve mellőlem ő elsompolyodott,
 Mondá, hogy eszemben vagyok tébolyodott,
 A dámája láttam, hogy elmosolyodott,
 Ő is, azt jól tudom, hogy így gondolkodott.
Mint borúl fölyhőtől a szép napnak fénye,
 Úgy rútult e véntől e dámának kénye,
 Inkább tetszett néki ennek az erszénye,
 Mintsem ezen vásott természetnek vénje.
Ezek így történvén, én megszólitottam
 Az iffiat, néki ezeket mondottam:
 Négyet már elütött az óra, hallottam,
 Haza megyek, a más éjjel sem aludtam.
Hanem a vacsora árát megfizetni
 Akarnám, ha tudnám mennyit kell letenni,
 Nem sok vólt, tán sokat nem fog érte venni,
 Tudja meg: kelnerrel tud ő beszélleni.
Kérdezvén a kelnert, az egybe így felelt,
 Nem sok, csak hat arany; a hideg majd kilelt,
 Mondám: hogy kevés bort adott, kevés ételt,
 A török földjén sem hallottam illy vételt.
Mondá az iffiú: az úr csak híjába
 Beszél, mert a dolog így vagyon a bálba,
 Itt mindent, a ki mit tészen a szájába,
 Drágán kell fizetni, nincs mód alkujába.
Kivettem az erszényt, de a szívem vérzett,
 Kelnernek hat aranyt fizetvén rám nézett,
 Schon gut, azt mondotta, de búm lett tetézett,
 Fejem aranyimért fájdalmakat érzett.
Mindjárt megesküdtem, s feltettem magamba,
 Soha még én élek, hogy nem megyek bálba,
 Mert hat aranyakért tíz hétig Szatmárba’
 Lett vólna mint borom, mint sűlt-főtt a tálba’.
Ott hagytam én a bált, és haza siettem,
 De az aranyimat el nem felejthettem,
 Ágyamra bús szívvel magamat vetettem,
 Átkot austrigára s kelnerre ejtettem.

TIZEDIK RÉSZ.

Ebben előbeszéli, haza menvén mit beszéllett a kancellistával és hogy a hetzbe Pestre által menvén, ott miket látott. Melly után magyar dámákkal némelly helyeken öszveakadván, csúfos őltözetjekért azokkal mint bánt, miként csúfolta, hosszasan előadja, mindaddiglen, míglen szállására haza ment.