Kancellista földim béjött a szobába,
 Hát mégis te fekszel, azt mondá, az ágyba’?
 Gondoltam, valami estél galibába,
 Éjtszaka nem szoktál késni te héjába.
Főldi! csak magammal vólt bajom, mondottam,
 Mind előszámláltam, hol és kikkel vóltam,
 Bálba austrigától hogy én majd meghóltam,
 A gavalérokat én miként csúfoltam.
Főldi! még valahol téged meglódítnak,40)
 Hogy ha békét nem hagysz nékik, megindítnak,
 Egy medvére ha sok kutyákat uszítnak,
 Levonják: téged is egyszer megsímítnak.
Mondám: ha most nem vólt bajom, már nem félek,
 Nehezen is lészek többé én ő vélek,
 Akarom, hogy tudják, rólok mit ítélek,
 El nem felejtnek ők, míg bennek lesz lélek.
Már ezentúl dolgom lészen a dámákkal,
 Piperessen lépő szép kisasszonykákkal,
 Ránczokat titkoló tabákos banyákkal,
 Alacsony rendből is szűlt hajadonykákkal.
Délelőtt minden nap az országházához
 Mentem, és leűlvén urak a táblához,
 Hallgattam mint fogtak az ország dolgához,
 Figyelmeztem, hogyha fogtak nagy munkához.
Délután majd mindég kimentem sétálni,
 Kuriosus vóltam mindeneket látni,
 Dámák is sétálnak, ha nap szokott szállni,
 Akkor majd lesz módom azokat vexálni.
Pestre általmentem, hogy ottan láthassam
 Vadak viadalát, s magam mulathassam,
 Hetznek híjják: miből áll ez, megtudhassam,
 Otthonn a bíráknak, mit láttam, mondhassam.
Láttam, hogy tizenkét panczéros kutyával
 Vívott egy oroszlány; de hármat farkával
 Agyonsújtott, eggyet az első lábával
 Megnyomott, hogy béle kijött párájával.
Meg is ölte vólna tám mind a kutyákat,
 De hogy hánytak reá sűrűn raketákat,
 El nem szenvedhetvén a sok tűzszikrákat,
 Elszaladt, rá vonták a vasas táblákat.
Ezutánn jöve ki egy nagy izmos medve;
 Vén vólt ez, játszani nem is vólt nagy kedve;
 De mégis fel vólt ez haragra gerjedve,
 Mert sokszor kutyáktól vólt már megijedve.
Hetz-mester négy ebet reája bocsátott,
 Eggyet ezek közzűl pofon ez úgy vágott,
 Hogy tíz lépésnyire tőle karikázott,
 Eggyet megölelvén, büdöst abból rázott.
Más két szelindekek füleit ragadták,
 Szegény fáradt medvét a főldre levonyták;
 De a hetz-legények megszabadították.
 Szokott barlangjába bé is bocsátották.
Bocsátottak osztán egy nagy szilaj bikát,
 Négy közzűl hol eggyet, hol a másik kutyát
 Úgy felhajigálta mint felhányják labdát,
 Egy megdöglött; ezen általdöfte szarvát.
Újra friss két kutyát reá eresztettek,
 Ezek füleire hogy rá csemezkedtek,
 Megtarták, mind bika, mind kutyák reszkedtek,
 És azért is vele már nem veszekedtek.
Vizet az ebeknek öntöttek fejére,
 Szalada mindenik a maga helyére,
 Így lett a bika ment; de folyt füle vére,
 Ez is hol tartatik, oda visszatére.
Játszottak azutánn több apróbb vadakkal;
 De kevés mulatság vala már azokkal,
 Ideje gondoltam van, hogy asszonyokkal
 Kezdjem el hetzemet különös módokkal.
Hetz-helyből kimenvén, megálltam az útczán,
 Jöttek a sok dámák onnant egymás utánn,
 Sok színű ruhákban őltözve nagy czifrán,
 Valamint a harkály vóltak olyan tarkán.
Eggyikének éppen, a ki mellettem ment,
 Bodrosan a haja fél réfre állott fent.
 Ez zöld pomádéval vastagon vala kent,
 Hogy dombosan álljon, tettek alája lent.
Egy arasztnyi villa-tőkkel felhalmozva
 Vala a tupéja, s bé vala porozva,
 Mint egy görög dinnye hátrúl vólt dombozva,
 Széles görbe fésű tartotta csomózva.
Két sor gyöngy tupéján keresztűl kötözve,
 Tollakból bokréta bal felől feltőzve,
 Másli pántlikából, melly tarkán volt szőve,
 Feje tetejére vólt bokrosan fűzve.
Briliántos hajtők ragyogtak a fején,
 Hasonló kalaris nyaka kerűletén,
 A fodrán keresztűl ált-szúrva a melyén
 Vólt kis arany spádé, gyémánt vólt tetején.
Csodálatos színű vala a gúnyája,
 Mint szány-talp görbe volt két szárnya formája,
 Ez alatt hasonló színű vólt szoknyája,
 Mint fűrész kivágva kék előruhája.41)
Aranynyal kivarrott vala czipellője,
 Mint hajó vitorla, nagy vólt legyezője,
 Zsebéből kicsüggött fehér keszkenyője,
 Lépett mint barázda friss billegtetője.
Természet azonban úgy ráárasztotta
 A szépség formáját, hogy azt tékozlotta,
 Sok gavallér szívét ez felgyulasztotta,
 Appetitussától s álmától fosztotta.
Most is hárma őtet, láttam, késértette,
 A melly legczifrább vólt, jobb karján vezette,
 A más előtte ment, és kiterjesztette
 Paraszolját,42) képét a nap nem érhette.
Harmadik sapó pá körűlötte sétált43),
 Mint bébicz a hanton, ollyanformán ugrált,
 Szeles vólt, azért is, ha beszélt, kiabált,
 Czigány hideg törte, reszketett, ha megállt.
Egy czifra kávéház a Duna hídjánál
 Vagyon; és én szebbet nem is láttam annál,
 Kérdés: ha nem szebb-é Vénus templománál?
 Tele vólt, azért is álltam ajtajánál.
Ezen szép dáma is ide elérkezett,
 Hogy bé nem mehetett, azon nevetkezett,
 Más dámákkal fogott ajtón által kezet;
 De csoda! ki legyek, magyarúl kérdezett.
Fejemet csóválva, meghajtám magamat,
 Megmondám ki legyek, s Budára útamat
 Mért tettem és így elbeszélvén dolgomat,
 Hallgatta; de észrevette csodáltomat.
Azért is szép tiszta magyarsággal szóllott,
 Mért csóváltam fejem, arról tudakozott,
 Talán álmélkodást személyje okozott,
 Kért, mondjam meg, arra engemet mi hozott?
Tévén lépésseit, tekinték lábára,
 Fél arasztnyi hosszú czipéje csatjára.
 Annyi magasságú rávarrott sarkára,
 Csodáltam, hogy léphet, nem állván talpára.
Vele vólt két inas, jáger, egy laib-huszár:
 Ha gorombán szóllok, fejem majd porúl jár;
 De megbátorodtam, szóllok, mert arra vár,
 Ha lehordanak is, az előttem kis kár.
Szólltam, hogy csodáltam, én mindjárt megmondom;
 De kivel van szóllni szerencsém, kell tudnom,
 Aetikát44) tanúltam, az is legfőbb gondom,
 Hogy azt általhágni ne adassék módom.
Mondá: magyar grófnak vagyok felesége;
 Septemvirátusnál van ennek tisztsége,
 Gróf vólt eleinek minden nemzetsége,
 Higyjem el, nincs ebben senkinek kétsége.
Jó, hogy megkérdeztem, Nagyságod ki légyen,
 Hárúlt vólna máskép fejemre nagy szégyen,
 Haragot ellenem Nagyságod ne végyen,
 Megvallom, mit véltem, velem bármit tégyen.
Azt gondoltam, hogy a méltóságos grófné,
 Mivel hetzbe’ láttam, légyen hetz-mesterné,
 Avagy komédián hogy légyen tánczosné,
 Ha a nem: operán első énekesné.
Elkaczagta magát és eztet mondotta:
 Nótárius uram: ezt hogy gondolhatta?
 Több dámák is vóltak a hetzbe’ láthatta,
 Csupán én felőlem ezt hogy állíthatta?
Feleltem: Nagyságod egy olly jeles dáma,
 Kin tetézve nyugszik a szépségnek halma,
 Páristól adódni illenék az alma
 Inkább Nagyságodnak, bár vette Helena;
De illy őltözetbe’ mért jár, nem tudhatom,
 Köntösinek színét én meg nem foghatom,
 Szabásának párját nem láttam, mondhatom,
 Fársángi maskara: másnak nem tarthatom.
Mint a csányi torony, úgy áll elől haja,
 Tudom van fejének horgas tőktől baja,
 Hátrúl a dombjába férne egy méh raja,
 Nem dagad illy nagyon a Balaton zaja.
Mivel életembe én illyet nem láttam,
 Tudja meg Nagyságod, hogy eztet csodáltam:
 De azután sokkal jobban álmélkodtam,
 A midőn magyar szót Nagysádtól hallottam.
A Hetzbe’ egy dáma sem vólt illy irombán,
 Így varrott ruhába, illyen nagyon tarkán,
 Hogy is gondolhattam vólna mást azután,
 Illy különöst látván magyar grófnén s dámán.
Tudja meg kegyelmed! most az új világba,
 Illy módi öltözet jött bé a szokásba,
 Másképpen öltözve semmi társaságba
 Egy dáma sem mehet, csak épen volánba’.
A ruhámnak színét híjják kaka düfén,
 Ezt hordja olly dáma, mely iffiú s nem vén,
 Pántlikám kukliko-szín fejem tetején,
 Hadi tisztek finést látnak a kis spádén.
Nem mint csányi torony, de alla Persien
 Van bodrozva hajam, magosan s merevén,
 Hátrúl azért dombos, mert fekszik fejelkén,
 És ez neveztetik sinyonnak a nevén.
Méltóságos grófné! a felséges Isten
 Csak ezt a világot, mellyben élünk itten,
 Teremté, hogy újabb vólna lehetetlen,
 E szó hogy új világ, nálom értethetlen.
Az ó, nem hallottam, mikor enyészett el,
 Hogy az új világnak így adattasson hely,
 Új Mójzes sem támadt, új teremtés-könyvvel,
 Tám csak az ó lesz új, az új köntösökkel.
Új világot nem tész mind ezen viselet
 Az óba áll a sok megesztelenedett,
 Kiket kalmár, szabó, varga, frizér nevet,
 Hogy kiki módiért tőlek sok pénzt vehet.
Az egész portéka, mellyből a módi áll,
 Olly gyenge mint harmat vagy tavaszi fűszál,
 Hasad, szakad, ha csak lépve dáma sétál,
 Másnap megint új kell, ha lészen estve bál.
Ha el nem szakad is, de többszer felvenni,
 Másnap nem illik így felőltözve lenni.
 Megszűnt ez a módi, kalmárhoz kell menni,
 A módi szabónak kell új munkát tenni.
Volán? ezt nem értem magyarúl mit tészen,
 Talám repűlésből eredetet vészen,
 A szány-talp jó havon, majd egy ollyat tészen,
 Nagysád is szállani tán van mindég készen.
Kaka düfén színe, de büdös ez a szín,
 Ezt magán viselni nem öröm, hanem kín.
 Franczia fogakon festődjön ettől ín,
 Mivel herczegjeknek testéből foly e kín.
Pántlikája színét nevezik kuklikó –
 Vajjon lehet-é már ennél ostobább szó?
 Kakastaré szín ez, de így hívni nem jó;
 Azért kuklikónak mondja minden bohó.
A kis spádé finést a hadi tiszteknek
 Mutat; más spádéjok vagyon ám ezeknek.
 Vígyázzon Nagyságod! ezek sebet tesznek,
 Ha egyszer a szíven győzedelmet vesznek.
Higyje el Nagyságod! ébren vannak s készen,
 Ha Actaeon a gróf, majd szarvassá lészen,
 Sopkopf lesz belőle, melly nagy szarvast tészen,
 A dagadt erszény is meglohadást vészen.
Dicső eleinek mint vólt a ruhája,
 Nagysád kastéljának minden palotája
 Képeken mutatja, mint vala formája,
 Kérem: minden képre tekíntsen reája.
Sok szép széculumok immár elhaladtak,
 Mellyekben egyforma őltözetbe jártak;
 Gyöngygyel és bíborral azok borítattak,
 És soha a majmos módikon nem kaptak.
Vont arany vagy ezüst vala a ruhájok,
 Sokféle drága kő rakatott reájok;
 Igaz, hogy sokba tőlt illy drága munkájok;
 De nagy grófnék vóltak, illett ez hozzájok.
Nem vólt e tékozlás, sőt vala gazdagság,
 Ebből egymásutánn részesűlt leányág,
 Megmaradott nálok mind kincs, mind méltóság,
 Nem vólt e víztajték, hanem állandóság.
Nagysád is ha visel illyen őltözetet,
 Minden megesméri, gróf-ágyból született,
 Az egész világtól vészen tiszteletet,
 El is távoztatja a balítéletet.
Török, mogoly, persa, chinai asszonyság,
 Melly légyen, esmérni lehet: állandóság
 Viseltekben vagyon; nem bánják hogy óság,
 Hogy nem is szégyenlik, tőlök nagy okosság,
Kérdezze Nagyságod akármelly nemzetet,
 Francziát és ánglust, olaszt, vagy németet,
 Hogy a magyar dáma hord melly viseletet,
 Szép-é az? Jól tudom, vesz illy feleletet:
A nagy Jupiternek az ő felesége,
 A midőn kívánta, kitessék felsége,
 Kitessék testének épsége, szépsége:
 Így őltözött az fel, e vólt dicsősége.
Nagyságod testének minden porczikája,
 Természetnek remek, s legnemesb munkája,
 Lybanusnak nincsen illyen czédrusfája,
 A tavasznak sem nyílt soha szebb rózsája.
Esedezem azért, hogy illyen csúnyában
 Ne járjon illy csúfos, idegen czundrában:
 Mert angyali szépség van magyar ruhában,
 Mint grófnét tisztelni fogják e gúnyában.
Ezek után magam meghajtottam mélyen,
 Búcsúzván kívántam, hogy sokáig éljen,
 Minden szavaimat, kértem, jóra véljen,
 Tovább így ne járjon: az egektől féljen.
A laibhuszár, ki őt akkor kísértette,
 Másnap velem öszveakadt, s beszéllette,
 Hogy grófné szavaim mind megjelentette
 Grófjának; kinek is tetszettek felette.
Mondá: Ezen magyar jó izráelíta,
 A ti dolgotokat éppen nem símíta,
 Haza buzgósága őt arra indíta,
 Igazságmondásra magyar vér buzdíta.
Mind szentírás a mit mondott és valóság,
 A magyar dámákban nincsen állandóság,
 Mindnyájoknak tetszik a módi és újság;
 A tegnapi ruha és ura már óság.
Minden őltözetje gyenge, mint pókháló,
 A szél elszaggatja, más napra nem való;
 De e mivel módi, már szép és igen jó.
 Czinkossa is mondja for zsoli par Dió.45)
Ezen díbdábságnak mégis meg kell lenni,
 E nélkűl Kszelsoftba bé nem lehet menni,
 A szegény urának mit van, mit nincs tenni,
 Bár sok ezreket kőlt, mégis meg kell venni.
Mondá grófné: Szívem! magam megesmérem,
 Hogy ezek így vannak; azért kendet kérem,
 Szeressen mint eddig; mert fogyjon el vérem,
 Ha úgy őltözködöm, míg halálom érem.
A huszár, beszédjét a mint elvégzette,
 Hogy ezek így voltak, hittel pecsétlette.
 Az öröm könyveit két szemem ejtette;
 Mert annak erejét szívem nem rejthette.
Mondám: Én Istenem! adj több illyen szívet,
 Hazájához s annak köntöséhez hívet,
 Engedd: ne érezzen idegen korcs nyívet,
 És mást ne viseljen, hanem magyar mívet.
Örűltem: Ciceró, Cátilina ellen,
 A curián hogy nem szóllott élesebben,
 Mint én a dámáknak. Most hoztam eszekben,
 Hogy járnak, melly undok, melly rút öltözetben.
Innét alig ötven lépéseket tettem;
 Más dámával itt is hamar szembe lettem;
 E mi nemzet légyen? ki nem esmérhettem,
 Őltözetéből is azt ki nem vehettem,
Tett nagy kék kalapot forgácsból fejére,
 Csodáltam, melly magas, nézvén tetejére.
 Csatolt négy galándot bársonyból ő erre;
 Mert aczél csat varrva vólt ezek végére.
Véltem: vasasoknak nézek dobossára,
 Két réz dobot tenni mint szoktak lovára,
 Két valami úgy vólt kötve óldalára,
 Rázódott, hányódott minden mozdúltára.
Gondoltam én azt is, hogy görögné lészen,
 Két iszákja vagyon, mellybe holmit tészen,
 Itt most vásár lészen; azért jött olly készen,
 Mije van, eladja; Bécsbe majd mást vészen.
De látván, utánna mindenütt sarkába
 Megy lokaj őltözve szép liberiába,
 Hogy görögné vólna, nem lehet; hijába,
 Dáma ez: bár ő van illy csúfos ruhába.
Czinóberrel festett vala két arczája;
 Kitetszett, hogy e nem természet rózsája,
 Legszebb vólt a nála, hogy kicsiny vólt szája,
 És hogy rendén állott rajta a ruhája’.
Hátrúl függött haja három ágba fonyva,
 Farára ruhája pántlikával vonyva,
 Sok ránczot ejtett ott rakásra, mint ponyva.
 Éppen ott állott meg, hol vólt Laczi-konyha.
Traktértól kifuta egy tiszt nagy sebesen,
 Komplimentumokat hányt néki rendesen,
 Beszéltek magyarúl egymással ékesen;
 De miről? ők tudták; mert szóltak csendesen.
A tiszt megcsókolván kezét, visszatére,
 De én álmélkodva néztem személyjére,
 Ruhaszabására és annak színére,
 Mint főtt rák, olly színre béfestett képére.
Felém fordúlt s mondá: Jó uram! ked hallja:
 Új kaput a borjú a miként csodálja,
 Tudja meg: nem vagyok asszonyságok alja,
 Mért csodál ked engem, kérem, okát vallja.
Meghajtva mondottam: Mit tűrem s tagadom,
 Ki légyen? én ámbár aztat nem tudhatom,
 Öltözetjét s annak színét csodálhatom,
 Miféle találmány: mert meg nem foghatom.
Bár eleget néztem s nézek is reájok,
 Nem tudom, csipéjén mik légyenek azok:
 Réz dobok-é? avagy hernáczból iszákok?
 Abrakos tanyisztrák, avagy üres zsákok?
Ha! ha! ha! kaczagott s felette nevetett,
 No! tett ked ruhámról, mondá, ítéletet!
 Ada ked holmimnek szép nevezeteket,
 Bizony az ördög is nevetné ezeket!
De nem neheztelek mégis kegyelmedre;
 Mert eggyűgyű ember szát tát illyenekre,
 Csak rása szoknyákra, fátyol fő-kötőkre
 Nézett eddig szeme, nem módi szerekre.
Ki légyek, ki kednél olly nagy csodát tészen.
 Reménylem, ha szóllok, mindent észrevészen,
 Megmondom s tanítom, hogy ha illy helyt lészen
 Ne bámuljon többé, mint illik, úgy nézzen:
Magyar bárók vóltak régtől én öseim,
 Haza fő hivatalt viseltek eleim,
 A mellyeket bírok, számos szép értékim:
 Mind rólok maradtak jószágim s kincseim.
Borsod-vármegyébe jöttem e világra,
 Míg bőlcsűbe vóltam, estem árvaságra,
 De jutottam mégis olly jó tútorságra,
 Ki gyűjté javamat szép szaporaságra.
A Notterdámáknál én felneveltettem,46)
 Hogy időjártával hajadoná lettem:
 Pozsonyba urammal én megesmérkedtem,
 Kinek is csakhamar felesége lettem.
Az ő nemzetje is, mint az enyim, báró,
 Consiliárius és táblához járó,
 Tesaurárius is vagy király kincs-záró,
 Fiatal és tanúlt, még többeket váró.
Angléz neve vagyon én öltözetemnek,
 Kupido has színnek híjják színét ennek,
 Új szín ez, drága is; azért nincs mindennek,
 Érti-é kend mindent, a mit mondok kendnek?
A mellyeket nevez kend dobnak, iszáknak,
 Neveztetnek azok mindentől bufánnak,
 Szükség ezt viselni minden asszonyságnak;
 Nyugvó kanapéja ez ám két karjának!
Égszin kalapomat Ángliából hozták,
 Arra a négy csatot ugyanott dolgozták,
 Ezen kőltségemet a dámák okozták;
 Ma grand módi, tegnap bár azt nem hordozták.
Itten Pesten, Budán élek nagy világban,
 A hol mindenféle módi van szokásban,
 Ma e ruhába’ van dáma, hólnap másban,
 Ezt cselekszem én is ezen társaságban.
Reménylem, hogy tudja már familiámat,
 Tudja, hogy mi színű? hogy híjják ruhámat?
 Sok vólna számlálni genealógiámat,
 Azért nem fárasztom kendért többé számat.
Nagyságod szavait mind jól megértettem,
 Bár eggyűgyű vagyok, fejembe bévettem,
 Hogy el ne felejtsem szentűl azt feltettem,
 Protokolumomba béteszem, végzettem.
Mint víz a szavai folynak vóltaképpen;
 Sohasem perorált Ciceró ekképpen,
 Gotséd professorné47) nem szólt illyen szépen,
 A kuffantók közzé beillene épen.
Tudom, régi jeles a familiája,
 Vak Bélától vagyon ennek diplomája,
 Csak kár, hogy nagyságod velejének tája,
 Kereng, s cáputjának vagyon nagy hibája!
Azon négy ánglus csat annak kerűletit,
 Szükség, hogy szorítsa minden szegleteit;
 Hogy el ne szalaszsza nagyságod az eszit,
 Szaladófélben van: mutatja jeleit.
Vékony forgácsból van a kék kalap szőve,
 Hasonló forgács van alatta a főbe’,
 A Dunának szele van most nagy erőbe’,
 Elragadja s szórja tétúl a mezőbe.
Kupído has hús szín ruhája és angléz:
 Ugyanazért hibás kalap alatt az ész.
 Bécsbe a bolondok háza már régen kész,
 Ki abba Nagysádat zárja, jobbat nem tész.
Kupido hasának színét jól esméri?
 Tám Nagyságod hasát e szín gyakran éri?
 E mostani világ módijának béri,
 Sok ezer a szabó, illy ruhát melly méri.
Illenének majmok azon két buffánra,
 Az eggyike a jobb, más bal óldalára;
 Így vólna grand módi menni az utczára,
 Hadd nézne a világ Láma óltárára!48)
Mint kutyák buffánján azok szolgálnának:
 Ha tánczolna Nagysád, azok ugrálnának,
 Ha nevetne, ők is majd vigyorognának,
 Puklit ha csinálna, bukfettyet hánnának.
Így tenne Nagyságod bezzeg nagy világot!
 Illyen módit sem Pest, sem Buda nem látott!
 Ítélje meg: tenne melly nagy okosságot?
 Én is azt kérdezem: érti-é Nagyságod?
Hígye el Nagyságod! maga nemzetségét,
 Hogy így jár, mocskolja hazáját, nemzetét,
 Csúfitja szépségét és deli termetét;
 Vesse le szcénába való öltözetét.
Ha úgy jár, a mint járt nagy familiája,
 Lészen ezzel Nagysád más dámák példája.
 Ha mondja, hogy e most a módi mustrája,
 Mind így fog őltözni, elmúl’ maskarája.
Illyen Salermusnak az ő oskolája,
 Okosság bőlcsesség minden regulája,
 Azon eggyűgyűnek mondja eztet szája,
 A ki mindég, míg él, lesz Nagysád szolgája.
Elmentem, s megálltam a híd tulsó végén:
 A hol egy szép sátor állott a bal felén:
 Ebben sok sétáló mulatgatott kedvén,
 Eggyik lemonádét, másik fagyost kérvén.
Magam is bémenvén néztem a zöld sátort,
 Leűltem és kértem magamnak meggyes bort,
 Mellettem sok dámák űltek, fogtak egy sort,
 Nyúgodtak, mert gyalog nézték ők a tábort.
A szélső mellettem pamarancsot evett,
 Olly eleven s friss vólt mint ágon az evet,
 Ha ment, mint a pipis, olly lépéseket tett,
 Mint czukros gerlicze nevet, úgy nevetett.
Fiatal személy vólt, és olly szép mint Júnó,
 Piros ábrázatja, kezei mint a hó,
 Karján űlt egy gyapjas bolonézer kutyó,49)
 Olly szép fekete vólt, mint fekete holló.
Bizsú vólt a neve, mert úgy szólítgatta,
 Mint egy kis gyermeket, szintúgy ápolgatta,
 Undorodtam látván, miként csókolgatta;
 Főkép mikor száját ettől megnyalatta.
Kalapja vólt: azon vólt sok olasz virág,
 Hasonló munkából szép zőld cziprus faág,
 Testén őltözete lebegett, s vala tág,
 Illyen csúfos szabást ritkán látott világ!
Rózsaszin tafota vólt felső ruhája,
 Hátán ez úgy állott, mint Mojzes táblája,
 Rövid vólt s két karján ránczolt vólt munkája,
 Violaszínű vólt ez alatt szoknyája.
Füléből lefüggtek hosszan arany lánczok,
 Bodrok melyje körűl állottak, mint sánczok.
 Számlálhatatlanok vóltak itt a ránczok,
 Gondoltam: lotyognak ezek, ha jár tánczot!
Látta, hogy én rajtam van magyar őltözet,
 Magyarúl szóllítta s imigyen kérdezett:
 Honnan való az úr? rég-é hogy érkezett
 Pestre? úgy-é tábort látni igyekezett?
Magyar szavát hallván nagyot sohajtottam,
 Megmondám, ki legyek, s magam meghajtottam,
 De ő is ki légyen, tudni óhajtottam,
 Mondja meg, hozzája nyájasan szólottam.
Ne sohajtson az úr! mondá, hanem hallja:
 Ítélőmesternek vagyok én leánya,
 Granatérosoknak bátyám kapitányja,
 A másik vármegyénk első vicéspányja.
Az Ursulináknál Kassán neveltettem,
 És hat esztendővel klastromba tétettem,
 Taval tizenhármat éppen hátra tettem,
 Ide szüléimhez hogy visszavitettem.
Mondám: bóldog szülék, kik illyen magzattal
 Bírnak; illy választott gyönyörű alakkal,
 Mellyen természetnek éke van halmokkal,
 Erkőlcsök tengere rááradt habokkal.
De gondolatimba én nagyot vétettem;
 Mert a kisasszonyról én aztat ítéltem:
 Ma a theátrumon Flóra lesz, azt véltem,
 Mivel illy komikus ruhába szemléltem.
Vagy talám Diánna; mert kutyát tart karján;
 De tegez és nyílak nincsenek oldalán,
 Holdvilág sem látszik felől a kalapján,
 Nem Diánna: inkább Syrén lészen talán.50)
Nem vagyok én Flora, Syrén, sem Diánna,
 Mosolyogva mondá, nevem mégis Anna,
 Gondolja: nemzetem theátrumra adna?
 Szép értéke lévén illyenre juttatna?
Spanyiolországból jött ruhámnak neme,
 Azért is dámák közt e nagy módi leve,
 Mindenike hordja; karakó a neve,
 Tág, azért is tőle nincs a testnek heve.
Virágos kalapja minden kisasszonynak
 Vagyon; mert e nyárba ellentvet a napnak,
 Szép is, és könnyű is; azért azon kapnak,
 Jó uram! hát lássa hasznát a kalapnak.
Drága kisasszonykám! mindezeket látom;
 De mégis mint bűnöm azokat útálom,
 Megvallom, hogy nékem nincs nagyobb halálom
 Mint ha magyar dámát így lenni találom.
Minden török dáma jár csak törökösen,
 Nemzete köntösét hordja örökösen,
 Éppen ezen okból tartja is becsesen,
 Más nemzet ruháját útálja erősen.
A magyar őltözet legszebb, legnemesebb,
 Nincs nemzet, a mellynek ruhája ékesebb,
 Nincs így felőltözött dámáknál diszesebb,
 Kiterjesztett farkú páva sem kényesebb.
Hogy a kalap könnyű s nap ellen igen jó,
 Nyárba híves, nem is nehéz a karakó:
 Higyje a kisasszony! ez mind persvasió.
 Mind maskara biz ez, csak fársángra való.
Ha magyarba járna, senki sem kérdezné,
 Ki ez, ki olly csúfon van? tán énekesné?
 Magyar kisasszonynak minden megismérné,
 A lévén, hogy így jár, azt kiki dícsérné.
Hígyje: ha magára magyar ruhát vészen,
 Eszter királynéhoz hasonlóvá lészen,
 Szerelem hagymászsza elfogja egészen
 Sok gavalér szívét; nem egy beteg lészen.
Mondá: No jó uram! mindjárt haza megyek,
 És szülőim előtt majd letérdepelek,
 Megmondom, hogy többé illyet nem viselek,
 Reménylem, hogy tőlök engedelmet nyerek.
Menjen kisasszonykám! az Isten segélje,
 Hogy meg ne engednék, azt éppen ne vélje,
 Csak kérem; ezeket hogy öszvemetélje,
 Karakóját nyelje el pokol veszélje.
Elment a sátorból, én is kisétáltam
 A Rudasfördőig, s a mint ott megálltam,
 Felém jönni én egy személyt hogy megláttam,
 Ezt a többi között leginkább csodáltam.
Nem tudtam felőle ítéletet tenni,
 Férfi-é? asszony-é? nem tudtam kivenni,
 Ez hermafrodita51) gondoltam, fog lenni,
 Ki légyen? mi légyen? melléje kell menni.
Vereses tintuchból vólt főkötő fején,
 Fél réf hosszaságú másli az elején,
 Olly nagy, mint egy szita, vala kerűletén,
 Vége, mint zsúp függött hátának közepén.
Homlokán lecsügve hordta nyírett haját,
 Sok foga vólt híja, ha nyitotta száját,
 Öregség ránczai gödrözték arczáját,
 Börzsenynyel festette e vénség hibáját.
Mint reszked a pitle, mikor őrel darát,
 Úgy riszálta ez is, ha ment, a vén farát,
 Ha vigyorgott s nyitá két hitván agyarát:
 Hinnyogni gondoltam barátok szamarát.
Férjfi öltözet vólt többi öltözete;
 De mégis gondoltam, hogy asszony lehet-e?
 Szava is ollyan vólt, ha szóllt, vagy nevete,
 Legyezőt kezével a nap ellen vete.
Magos, száraz vólt ez, véltem: látok halált,
 Majd feldűltem, hogy rám lehelleni talált,
 Oly büdös vólt szája, hozzám közel is állt,
 Magyarúl köszöntött és tabákkal kínált.
Megköszöntem s mondja: Jaj be elfáradtam!
 Bálba vóltam, mindég tánczoltam, vígadtam,
 Igaz kedvem szerínt magamat mulattam.
 Egész éjjel csak egy órát sem aludtam.
Mondám: Anyámasszony! tám Szent Gellérthegyén
 Mulatott ez éjjel s tánczolt a tetején?
 Igen köhög! úgy-é catharus van melyjén?
 Purgácziót, kérem, végyen bé idején.
Bezzeg nem kellett több! mert ezen Xantippe52)
 Szidott, mocskolt: hajat majd fejemről tépe,
 Kiönté testére mérgét az ő lépe,
 Hidrát, baziliskust mutatott a képe.
Te gazember, bolond! azt mered mondani,
 Hogy Szent Gellérthegyén vóltam én mulatni?
 A hol boszorkányok szoktak csak vígadni,
 És még anyámasszony, hozzám úgy szóllani?
Húsz esztendős vagyok, mégis öregnek vélsz,
 Tudod-é: te díb-dáb ember! kivel beszélsz?
 Megmutatom néked, hogy mit tészen a félsz;
 Mert magad erőddel földről majd fel nem kélsz.
Megíjedtem, dúlt-fúlt e mérges Pandora,
 Mint mérges pókának függött kánya orra,
 Féltem: ha boszorkány, majd tör engem porra,
 És juttat kínok közt végső halál torra.
Azért szépen kértem, hogy ne haragudjon,
 Ezen szavaimon úgy fel ne indúljon,
 Engesztelődjön meg és haragja múljon,
 Nem méltó a dolog, azért könyve húlljon.
Mondám: ő csak azért tetszett nékem vénnek,
 Mert csúfos ruhája tészi őtet ennek,
 Ketrecz főkötője szépségét fejének
 Eltakarja, azért tetszik ő ilyennek.
Te ostoba! Módis főkötőm nem ketrecz,
 Furó köntösömnek neve, mellyt te nevetsz,
 Falusi dőre vagy, te ehhez nem értesz,
 És csak kicsiny ember, pokolba elmehetsz.
Tudjad, Szegeden vólt bíró az én atyám,
 Itt, az harminczadon contralór a bátyám,
 Postán íródeák uram; özvegy anyám.
 Engemet titulál egész világ: Madám.
Szervitőr Trezümbl, mondám, drága madám!
 Nem tudván, ki légyen, nem vétettem talán,
 Illő titulussát hogy én meg nem adám,
 Vígyázok ezentúl, hogy ne hibázzon szám.
Tudom már: melly nemes, melly nagy nemzetsége,
 Bátyjának, urának hogy jeles tisztsége,
 Téntatartó, penna czímere szépsége,
 Postasípot fújni tud ura készsége.
Hogy csak húsz esztendős; azt mondja a madám?
 Multiplikáltatik ha háromszor e szám,
 Úgy elhiszem: máskép, k..va apám, anyám,
 Nem hiszem én, mert lész tízzel is több talám.
Furó a ruhája? sok esztendeje múlt,
 Azólta a hóld is számtalanszor újúlt,
 Sokszor a zőld fáknak levele is lehúllt,
 Miólta a madám illyen dologhoz nyúlt!
Jobb vólna, jó anyó! térne ked eszére,
 Tintuch helyett kötne fátyolt a fejére,
 Furó helyett mentét öltene testére,
 És bál helyett menne inkább vecsernyére.
Héjába festi ked már ránczos arczáját,
 Héjába csipézi zsugorodott száját,
 Héjába pólczolja két melyje czapáját,
 Öszvefőzte vénség dere már pofáját.
Azt gondolja, hogy szép, ha farát riszálja,
 Oda van! meglohadt, szoknyát alig állja,
 Vigyázzon; mert farát ha gyakran szitálja,
 Elveszti azt, s magát pendelybe’ találja.
Hát még a tánczba is el szokott ked menni?
 Ha előtalálja a köhögés venni;
 Nem engedi kedet abba megpihenni,
 Rút vége lesz annak; mert büdöst fog tenni.
Jobb vólna, hogy ha ked olvasót csörgetne,
 Vagy űlne guzsalyhoz és orsót pergetne,
 Magyar őltözetén senki sem nevetne.
 Nem világ czégére, de példa lehetne.
Ez vólt a szent leczke: a Diő már madám!
 Akarom, szívemen a mi vólt kimondám,
 Örvendem, ha erét kednek megtalálám.
 Ott hagytam; de mégis magamat meghajtám.
Bóldog Isten! ezen pokol Megérája,
 Mint nem szidott, mennyi átkot mondott szája,
 Csipás volt mint Lia; de szeme szikrája
 Tűz vala, méregtől zőld volt két pofája.
Elmentem; utánnam kiabált és morgott,
 Néhány fogaival mérgesen csikorgott,
 Hányta, vette magát, mint szélvész úgy forgott,
 Epéjétől gyomra és a hasa korgott.
Csakhamar elértem én a szállásomat,
 Nevettem meglátván főldim s pajtásimat,
 Tettem vacsoránál én discursusomat,
 Dámákkal folytattam mint processusomat.
Mond a cancellista: Te nagyon szurkálod,
 Gavalérok, dámák módiját piszkálod,
 Flegmájokat egyszer ha vesztik, meglátod,
 Mely labyrinthusba magadat találod.
Főldi! már több dolgom ő vélek nem lészen;
 Mert gondolatimat kiöntém egészen,
 Tám bennek beszédem impressiót teszen,
 Sok álarczás módi végső válét vészen.

TIZENEGYEDIK RÉSZ.

Lefeküdvén a nótárius a szobájába, éjtszaka az útczán lármát hall, felkelvén regvel, látja tele lenni néppel az útczákat és mindeneket lát nyughatatlanságba lenni. Béjövén a cancellista a szobájába, szomorúan jelenti nékie, hogy török háború vagyon: erre ő a Duna hídjára fut, itten egy nagy úrra akadván, e megbeszélli nékie, mért vagyon a török háború. Leírja, mit látott a Duna hídján. Megijedt, haza készűl. Eladja zsufa fakó lovát egy kapitánynak. Aztat is leírja, mint viselte magát, hogy a kapitány próbáltatta.